Húsvét előtt egy-két héttel rendesen megjelennek a csemegés-boltok ablakaiban a feltámadás ünnepének ama hagyományos és jelképes kísérői, amelyek közt az ősrégi bárány és a szintén tisztes korú hímes tojás mellett újabban a német Osterhase is évről évre növekvő kelendőségnek örvend. Pedig vajmi kevés köze van az ünnep szimbolikájához. Mindössze annyi, hogy Németországban, kivált dél német vidékeken, a kisebb gyerekeket azzal a mesével fizetik ki, ha nagyon firtatják a húsvéti tojás eredetét, hogy a nyulacska rakta s nem tyúk tojta, mint a többi közönséges tojást.
Ennek a mesének a hitelét a badeni nagyhercegségben még azzal is támogatják, hogy húsvét másnapján, a sokfelé szokásos Emaus-járás alkalmával, úgy intézik a szülők a dolgot, hogy az apró nép az erdőben előre elrejtett piros tojásokra bukkanjon mintegy vaktában, nem tudván persze, hogy eleve kijelölt helyeken kerestetik velük a fűbe dugott tojásokat. Néha a szerencsés véletlen úgy akarja, hogy az ily keresgélés közben csakugyan sikerül egy-egy nyulat is kiugratni a bokorból, s akkor aztán szentül hiszik a gyermekek, hogy a húsvéti tojások szerzője riadt fel előlük a fészkéről. Ezeket a fészkeket ábrázolják cukrászaink kirakataiban azok a fű helyett zöld papírszeletkékkel bélelt kosárkák, amelyekbe egész halom kisebb-nagyobb cukortojás van beágyalva.
A leleményes műipar a divat szeszélyes és hazátlan, nemzeti érzés nélküli tündérének zsarnoki uralmát szolgálja. Minden tőle telhetőt megkísért, hogy az egyszer felkapott motívumokat többé-kevésbé tetszetős és néha szellemes változatokká dolgozza fel. Hagyományhoz nem igen kötött nagyobb szabadsága és a tehetősebb osztályok fényűző hajlamaival versengő találékonysága merészen kitágítja azt a szűk kört, amelyben a húsvéti festett tojások díszítésének népies technikája mozog. Ez ugyanis rendesen beéri azzal, hogy a börzsönnyel, vagy egyéb házilag előállítható festékekkel színezett tojás héjára késheggyel húsvéti vonatkozású ábrákat karcol be. Köztük a diadalmi lobogóval, a feltámadás jelvényével, díszített bárány a legkedveltebb és legstílszerűbb.
E húsvéti bárány, a keresztény ősegyház egyik legrégibb, az apostolok korával egyidős szimbóluma, Szent Pál (I. Kor. 5, 7.) egy ótestamentumi vonatkozású hasonlatából került azon metaforák sorába, melyek a megváltás tanát szóval és képpel magyarázzák.
Megvan ugyan e hasonlat Péter apostol első levelének 1. fejezete 19. versében is. Sőt János evangéliumának 1. fejezetében (29. v.) már Keresztelő Szent János is Isten bárányának nevezi Krisztust: de sem az egyik, sem a másik hely nem esik oly súlyosan a latba, mint Pál apostol szavai, akinek levelei kétségtelenül a legrégibbek és a leghitelesebbek az újtestamentomi könyvek között.
Péter és János illető helyei különben is a már közkeletűvé vált beszédszokásból merítettnek tüntetik fel e hasonlatot: holott Pál szavain még megérzik a közvetetlenségnek és az újdonságnak az az üdesége, amely az előzőkkel való szerves kapcsolatban egyúttal elárulja a szerző gondolatmenetének egész természetes láncolatát is. És éppen ez a láncolat világítja meg fölötte tanulságos módon a megváltás tanának vallástörténelmileg oly nevezetes kifejlődését, egyúttal pedig az áldozat fogalmának a legnyersebb ősi képzettől a legátszellemültebb keresztény tanításig való fokozatos felemelkedését.
Szent Pál ugyanis a Korintusiakhoz intézett első levele 5. fejezetének 6–8. verseiben (Károli Gáspár fordítása szerint) ezt mondja:
6. …Avagy nem tudjátok-e, hogy egy kicsiny kovász megposhasztja az egész tésztát?
7. Tisztítsátok ki azért a régi kovászt, hogy legyetek új tészták, miképpen hogy kovász nélkül valók vagytok. Mert a mi Húsvéti bárányunk, a Krisztus érettünk megáldoztatott.
8. Azért Innepet szenteljünk nem régi kovászban, sem nem gonoszságnak és álnokságnak kovászában, hanem a tisztaságnak és igazságnak kovász nélkül való kenyereiben.
Az eredeti görög szövegben a 7. vers „Húsvéti bárány”-ának a (Pascha) szó felel meg, vagyis azon héber szó görögös alakja, amely magát a zsidó húsvétünnepet s annak a mózesi könyvekben (különösen Exod. 12, 3-11.) több helyütt részletesen körülirt rituális étket jelenti. E szó eredeti értelme pedig arra enged következtetni, hogy a zsidók húsvéti báránya, amelyet keserű füvekkel és kovásztalan kenyérrel kellett Nizán hó 14-én az Egyiptomból való menekülés s az ő elsőszülötteinek váltsága emlékére évenkint enniök, nem egyéb valamely régibb áldozat olyanféle megváltásánál, aminő az engesztelő napon a pusztába eresztett bűnbak vagy aminő – még találóbb hasonlattal élve az Izsák helyett leölt kos az Ábrahám áldozatában. (I. Móz. 22.)
Az utóbbi esetben az ősi emberáldozat kisebbrendűre való felváltása egészen világos. Ilyennek ismerszik fel a húsvéti bárány ölésének és szertartásos elköltésének szigorú parancsa is, ha egyes jellemző vonásait más népeknek még ma is élő kannibáli szokásaival, vagy ilyek többé-kevésbé elhomályosult emlékeivel egybevetjük.
Először is kétségtelen, hogy a zsidó vallás legrégibb formája, úgymint a legtöbb ősi vallás, ismerte és követelte az emberáldozatot. Különösen az elsőszülött feláldozásának kötelezettsége, az Ábrahám tipikus esetén kívül, egyéb ótestamentomi helyekből is eléggé kiviláglik. A mózesi könyvek másodikának az Egyiptomból való menekülést s a húsvétünnep ezzel összefüggő alapítását leíró fejezetei pedig teljesen magukon viselik a későbbi időkben keletkezett azon substructio bélyegét, amely a vallások történelmében igen gyakori és szinte sztereotip módon lefolyó jelenség mibenlétének magyarázására jobb és jellemzőbb példát választani, mint éppen ezt, amelyből annak minden mozzanata oly szépen kitetszik.
Lássuk csak a dolgot kissé közelebbről. Az illető mózesi könyv, amely mindenesetre jóval későbbi, mint amilyennek azt epikus fejezetei s az állítólagos szerzőnek ezekben való szereplése feltüntetni szeretnék, oly időben keletkezett, amikor a húsvétot ősrégi hagyomány szentesítette módon ünnepelték már, anélkül, hogy ez ünneplés eredeti okáról és jelentőségéről más, mint szintén csak hagyományos tudással bírtak volna. E hagyomány a nép múltjának oly válságos sorsfordulatával kapcsolta egybe e szertartást, amelyhez a történelmi kritika nem csupán bibliai, hanem másféle forrásokból is merített okulása nem egy alapos kétséget fűz. Úgy, amint a mózesi könyvek leírják, semmi esetre sem történt, ha ugyan egyáltalában megtörtént valamikor, a zsidók Egyiptomba való be- és onnan való kitelepítése. A húsvétünnep szerzésének ezzel az eseménnyel való magyarázata tehát nem egyéb annál a szerfölött gyakori mítosz-képződménynél, amely valamely hagyományos szokást egy másik hagyományból merített mondával akar szentesíteni. Szóval az etiológiai substructio egyik legközönségesebb fajtája, vagyis az okfejtésnek az a hagyományos alakja, amely az értelmét vesztett vágy elhomályosult értelmű ősi gyakorlatot, vagy bárminő, akár természeti, akár társadalmi jelenséget és állapotot akként véli megmagyarázni, hogy valamely mesét kohol születése alkalmi voltának feltüntetésére.
Jobb ily alkalom a húsvéti bárány sajátszerű elköltése s a kovásztalan kenyér őskori rudimentumának magyarázatára nem-igen kínálkozhatott annál, amely az Egyiptomból való futás mondájában áll előttünk. Azon a primitív módon oly nép, amely már magasabb műveltségi fok étkeihez és étkezési módjához szokott, csak oly rendkívüli körülmények közt költheti el vacsoráját, aminők közé a Nílus völgyéből való menekülést helyezi a mózesi könyv elbeszélése. De meg a húsvéti bárány hagyományos neve, amely szintén magyarázatra szorult, maga is átkelést és szabadulást is jelenthetett egyúttal kissé ingadozó értelmezésében. Mi természetesebb tehát, mint hogy annak a nagy szabadulásnak és átkelésnek a mondájához kellett ez ünnepi szokás magyarázatának fűződnie, amely legélénkebben foglalkoztatta a nép, hagyományos tudalmából merítő naiv történetírást.
Emellett azonban nem enyészett el teljesen a szertartásos ünnepi lakoma eredeti értelmét jelző nyomok egyike-másika sem, amelyekből tisztán kitűnik, hogy ősi emberáldozat véres váltságdíja a húsvéti bárány. A kovásztalan kenyér és a keserű füvek, amelyek kíséretében e primitív módon elkészített és „töretlen” csontjairól hevenyében lerágandó sültet szigorúan megszabott módon el kell vala költeni, szintén az ősidők emlékei. Hasonlók azokhoz, amelyekkel számos hagyomány szentesítette szokásban találkozunk, kivált pedig az áldozati és temetkezési szertartásokban – ezek tudvalevőleg legjobb megőrző rétegei a történelem előtti korok homályba vesző eredetű emlékeinek. A keserű füvekben Lippert, az antropológiái mítoszmagyarázó iskola egyik legjelesebb képviselője, nem is habozik a kannibáli lakomák egyik hagyományos kísérőjelenségét felismerni, amely az emberáldozat helyébe lépett báránysültnek már nem oly szerves tartozéka, mint aminője volt az eredeti lakomának. Az ősrégi emberáldozat helyettesítésére vall az egészbe megsütött báránynak sajátszerű felnyársalási módja is, amely valóságos keresztre feszítés volt, úgy, hogy éppen nem csoda, ha Szent Pált a Krisztus önfeláldozása és a húsvéti bárány közötti, analógiára erről az oldalról is mintegy önkéntelenül rávezette a Megváltó keresztjének és az ünnepi étek keresztféle nyársának hasonlósága.
Húsvétkor történt Krisztus kínszenvedése, amely Szent Pál tanításában már világosan a megváltás színét viseli magán, holott az eredeti zsidó Messiás-hit alapján ilyennek aligha volt feltüntethető. Szent Pál tehát mát az ő Mesterének éppen húsvétkor történt feláldozása révéin is könnyen rátérhetett a zsidók húsvéti bárányával való egybehasonlításra, amely felé különben nála – a fent idézett versek tanúsága szerint – egy másik jellemző húsvéti étek: a kovásztalan kenyér analógiája is egyengette, az utat. Hozzájárulhatott mindehhez még egy ószövetségi reminiszcencia is, tudniillik az Ézsaiás próféta 53. fejezetének ártatlanul szenvedő bárányára való emlékezés.
Szent Pál hasonlatát, amint láttuk, az Újszövetség más, későbbi könyvei is gyakrabban használják, úgyhogy az elég korán mély gyökeret verhetett, az ősegyház műnyelvében és szimbolikájában, amint azt a római katakombák legrégibb jelképes ábrázolatai eléggé bizonyítják. Szent Ágostonnál tehát már erősen megszilárdult általános keresztény felfogás alapján áll, az a tanítás, hogy Krisztus csakugyan az Isten báránya, ki amaz evangéliumi szavak értelmében azért jött a földre, hogy „el”, vagyis magára „vegye a világ bűneit”. Csakúgy, mint ahogy az ótestamentomi bűnbak magára vette a főpap kezének rátételével az Izrael népének bűneit. Csakúgy, mint ahogy az Izsák félbemaradt feláldozásánál a tövisbokorban fennakadt kos helyettesítő áldozat volt: s ilyen a húsvéti bárány; is a régibb kannibáli emberáldozat helyett.
Ilyenformán Krisztus önfeláldozása, mint a legmagasabb hatványra emelt, mert istenemberi áldozat, amikor megváltás, ugyanakkor visszaesés is a vallási fejlődés egy régibb fokára. Megváltás ugyanis csak annyiban, hogy egy embernek (egyúttal az istenségnek is) önfeláldozása az egész emberiségért egyszer s mindenkorra. De visszaesés is, mert megint az emberáldozatot állítja a csekélyebb értékű véres áldozat helyébe. Ezzel azonban minden következendő időkre szükségtelenné tévén a véres áldozatot, ennyiben megint haladás is, és a vallásfejlődés egy magasabb, egyelőre a legmagasabb fokának elérése.
Ezt a nevezetes vallásfejlődési mozzanatot tünteti jelképes egyszerű beszédében elénk a húsvéti bárány, amely eleven kapocs az ősidők barbár kultusza és a fejlettebb korok szellemibb nyilvánulású vallásos érzületének legegyetemesebb, mert legtöbb különböző eredetű elemet felölelő alakja: a kereszténység között.
E vallásrendszer legsarkalatosabb tanának, a megváltás dogmájának, ünnepe lévén a húsvét, természetes, hogy az egyház liturgiájában ez foglalja el a legnagyobb és legkimagaslóbb helyet. Érthető továbbá másrészt az is, hogy a természetélet újjászületésével egybeeső ideje miatt épp ez az ünnep csoportosította maga köré a természetvallások mindama hagyományait is, amelyek a pogányság talajából fakadva, az ótestamentomi gyökerű keresztény törzs köré örökzöld repkény gyanánt fonódnak.