Nálunk Wekerle Sándorra fogják, de bizonnyal nem egy pénzügyminiszter elmondta már előtte, hogy „a pénz vagy sok, vagy kevés, de sohasem elég”. Ugyanezt tartja a gazdaember az esőről is. Az is, hol több a kelleténél, hol kevesebb, de csak vajmi ritkán éppen annyi, amennyire az évszakhoz képest szükség volna.
Nem csoda tehát, ha ősidők óta sok gondot és fejtörést okozott az időjárástól annyira függő gazdának, hogy lehetne a légköri csapadékok szeszélyes elosztódását egy-egy évre vagy legalább annak többé-kevésbé hosszú szakára előre ismerni s a föld munkálását ehhez mérten intézni. A népies kalendárium a földkerekségen mindenütt kiváló ügyet vet az ún. jósnapokra, melyek nevezetes fordulópontjai szerinte az időjárásnak, amennyiben hozzájuk szabódik és utánuk igazodik hosszabb, vagy rövidebb tartamig az illető évszak uralkodó meteorológiai jellege.
Ilyen jósnapok a mi népünk hitében is nagy számmal vannak az év minden havában, de mégis a legsűrűbben követik egymást a tavasz utolsó és a nyár első hónapjában, minthogy ezek a legválságosabbak az év termésére nézve. Ezek közt Európa-szerte alig van ismertebb a június 8-ára eső Medárd-napnál, melyről számítás szerint Szt. György-nappal kezdetjük és az aratás végét jelző Apostolok oszlásával (júl. 15). zárjuk. A negyvennapos, illetőleg hathetes ciklusok szerint való számítás pedig többféle szenttörténeti és egyéb néphitet keltő és ápoló okból kedvelt a hagyományos naptárban. Elég itt már az említett Gyertyaszentelő és a Negyven Szentek napján kívül még csak a Krisztus negyvennapi böjtjére utalnunk.
A Medárd napját nevezetesként emlegető néphit, amint láttuk, azzal véste magát mélyen a mezőgazda hagyományos tudatába, hogy az év e szakában a tartós esőzés a vele járó tetemes hőcsökkenéssel kapcsolatban fölötte ártalmas a föld legfontosabb termékének, a gabonának. Vannak azonban viszont az évnek szakai, amikor éppen az ellenkezőnek, a szárazságtól való aggodalomnak áll be az a magas foka, amely régibb, babonásabb időkben általában és néhol még ma is a legsajátszerűbb varázslási módokhoz folyamodtatta a terméséért aggódó földmívest.
Ilyen varázslások és esőidéző szertartások egyik legépebb emléké a honi szlávjainknál is szokásos Dodola-járás, amelyről ez alkalommal talán mégis valamivel több jogon emlékezhetem még, mint az egyszeri tót prédikátor Szt. István napján a káromkodásról.
Dodola a neve a szerbeknél annak a leánykának, aki e furcsa népszokás főszereplője. Néhol mezítelenre vetkőztetve, másutt csupán fűvel, virágfűzésekkel némileg körülfonva, más leányok kíséretében, végig vezetik a falun, minden ház előtt megállnak vele, amire a ház asszonya kijő, s egy dézsa vízzel leönti a dodolát. Eközben kísérői az eső áldásáért könyörgő dalt énekelnek, amelynek refrénje minden szakának végén az, hogy: „oj dodo, od dodo le!” Hasonló szokást gyakorolnak hosszabb szárazság idején a mai görögök, nemkülönben a Balkán egyéb népei is. Megtaláljuk e szokást az északi szlávoknál is, részben a nyár bekísérésének szokásával vegyülve és ehhez képest kissé átalakultan. De eljutott másfajú népekhez is, részben puszta kölcsönvétel, részben saját hasonló hagyományaikhoz való alkalmazkodás útján.
Az annyira óhajtott eső hosszabb időn át tartó elmaradása különben nemcsak a babona, hanem az uralkodó és elismert vallásrendszerek keretében is mindenkoron többféle esdeklő szertartás keletkezésére adott okot és alkalmat.
Az ókor legműveltebb népeinek, a görögöknek és a rómaiaknak, éppúgy megvoltak a maguk esőért imádkozó körmeneteik és búcsújárásaik, mint ahogyan a keresztény (legalább a katolikus) egyház jóváhagyásával és hozzájárulásával még ma is eléggé járatosan a hasonló célú processziók, amelyek különösen májushavában szokásosak.
A keresztény egyház a Jupiter Pluvius és többi pogány testvérei tisztét leginkább Illésre, a tüzes szekéren járó prófétára, és a Boldogságos Szűzre ruházta. Amarra könnyen érthető okból, hisz a róla szóló bibliai legenda oly színben tünteti fel Isten e választott látnokát, amely hamar összetéveszthetővé tette őt a tüzes szekéren görgő zivataristenséggel, amilyenül Indiában s már az árja népek őshazájában Indrát, a görögök Zeuszt, a rómaiak Jupitert, a germánok Donart, a litvánok és szlávok Perunt vagy Perkunast tisztelték. Mindezek örökébe kivált a szlávoknál és szláv hatás alatt élő népeknél Illés lépett, kivel e szerepben a Szűzanya csak annyiban osztozik, amennyiben az ő hathatós közbenjárása, mint mindenben, úgy az időjárás kedvezőre fordításában is többet tehet Istennél, mint az összes szenteké. Szépen illusztrálja ezt egy lüttichi legenda. 1240 vagy 1244 táján, hosszas szárazság idején a papság és a nép háromszori mezítlábas körmenete hatástalan maradt, mert a szentek segítségül hívása közben a Boldogságos Szűzről megfeledkeztek. Csakis egy negyedik körmenet engesztelte ki a megsértett Szűzanyát, akinek tiszteletére ekkor a Salve regina himnuszt énekelték, s erre nyomban megeredték az ég csatornái, bőségesen ontva a termékenyítő áldást, amelyet a velünk rokon észtek egy igen szép imádságukban „édes eső”-nek, neveznek.
Ezzel a meghatón naiv esőkérő imádsággal fejezzük be mai Medárd-napi megemlékezésünket:
„Kedves Dörgő – így szól a könyörgés – kétszarvú és négy-patájú ökröt áldozunk neked s kérünk téged szántásunk, vetésünk érdekében: hogy a szalmánk rézvörössé, hogy a gabonánk aranysárgává legyen. Minden fekete, sűrű felhőt taszíts másfelé, nagy mocsarak, szálas erdők és tágas sivatagok fölé. Nekünk, szántóvető embereknek pedig adj termékenyítő időt és édes esőcskét!”
Ehhez a jámbor kívánsághoz csatoljuk mi is a magunkét, hogy akár esik, akár nem Medárd napján, a reá következő 40 napon se több, se kevesebb, csak éppen annyi essék, amennyi gazdáinknak s az egész magyar népnek meghozza a jó aratással, bő szürettel áldott „víg esztendőt”.