Seholsem bajosabb a tudományos kutatás dolga, mint ott, ahol világszerte elterjedt s a legkülönbözőbb korokban meglelhető szokások alapját oly felfogásban leljük meg, amely merőben elütőnek látszik a mienktől.
Érzésünk, amely a hagyomány szentesítette szokások tiszteletéhez szokott, fájó ellentétbe kerül ilyenkor a kutatás eredményéből okult értelemmel; ez meg csak nehezen mond le arról, hogy olyasminek további gyakorlatát el ne ítélje, aminek logikátlanságát egyszer már belátta.
Az a mód, amelyen halottaink iránti kegyeletünknek még mi „művelt” európaiak is általánosan dívó szokásokhoz és hagyományokhoz kötötten kifejezést adunk, alapjában egy hajszálnyira sem tér el a legprimitívebb népek halott-tisztelésétől. Arról a pár szórványos kivételről, mely időről időre itt-ott, kisebb nagyobb megbotránkozást keltve, az általános gyakorlattal ellentétbe kerülni merészkedik, szólni sem igen érdemes. A mai társadalom erkölcsi képének nagy vonalait legalább e parányi kirezdülések észrevehető módon alig törik meg. S még ezekben is mennyi az önmagukkal szemben való következetlenség; mennyi az onnan eredő önkéntelen kölcsönzés, ahonnan elszabadulni, erőnek erejével kiválni törekszenek!
A kereszténységgel általánossá lett temetkezési mód ellen újabban a halotthamvasztók egyesületi mozgalma igyekszik olyan-amilyen propagandát csinálni. A krematisták azonban vajmi szelíd reformerek és vajmi alárendelt kérdés az, amin ők a tőlük idegenkedő vallások papjaival civódásba elegyednek. Alárendelt legalább abból a szempontból, amelyből az emberi érzés és gondolkodás oknyomozó történetének búvára a kicsinyes vitát tekinti.
Mert mit is lát ő tulajdonképpen a két ellenpárt nézete eltérésében, amelynek csatáit az egyik fél a hagyomány, a másik a higiénia fegyvereivel vívja? Semmivel sem komolyabb kontroverziát annál, amelyet a régiek a szamár árnyékáért folyó perrel jelképeztek. Mert a harc csakugyan nem maga a dolog, csak annak az árnyéka körül dúl olyan elkeseredetten komoly nagyképűséggel.
„Pulvis et umbra sumus” [„Por és hamu vagyunk”], amint egyszer akár a krematisták, akár a sírásó gondozása alá kerülünk. Mit bántson hát bennünket annak a gondja, hogy annyi füstbe ment reményünk után füstbe száll-e majd testünk egy része is, míg a másik egy marok hamuvá porlad; vagy, hogy a férgeket tápláljuk-e valamikor csekély kis vezeklésül azért a sok élőlényért, amelyeknek a vegetáriánusokkal szólva, amíg éltünk, a mi testünk volt a koporsója?…
Engem legalább e gond egy csöppet sem bánt. De megengedem, hogy bánthatja azon embertársaimat, akik lassan rothadó földi maradványaimtól féltik mindig szűkebbre szoruló levegőjüket s mindig mérgesebbé szennyeződő vizüket. Amiért is éppen nem venném tőlük rossz néven, ha valamikorra mégis csak visszatérnének megint az ókor két legműveltebb népének egyik (korántsem általános) temetkezési módjához, a halott-hamvasztáshoz.
Az egyházak pedig ne féltsék e kis egészségügyi reformtól annak a jámbor hitnek az épségét, amelyen a holtak minden rendű és bármely korbeli tisztelete alapszik. Én legalább nem hiszem, hogy e tisztelet a temetkezésnek ilyen vagy amolyan neméhez fűződik, s azzal együtt virágzik, vagy pusztul. Hisz e kultusz a kereszténység keretében, annak már majdnem kétezer éves uralma alatt, lényegében éppen, nem lett mássá, mint ami annakelőtte volt.
Mert valamiképpen e kultusz megelőzte a kereszténységet, akképp túl is fogja azt, vagy legalább annak mai formáját élni. Evolucionista létemre ugyanis nekem a vallások fejlődésképességében is kell hinnem. Csak egyben nem hiszek, még a fejlődésről való hitem mellett sem: és ez az ember akkora mértékű evolúciója, amely a lét alapmisztériumaira több világosságot tudna deríteni, mint amennyiben ez örök rejtélyek ma előttünk állanak.
A holtak tisztelése pedig e misztériumok legsötétebbjén: a halál utáni lét vagy nemlét megoldhatatlan problémáján élősködik. Még a legszkeptikusabb gondolkodók is csak a Rabelais-féle „grand peutétre”-ig [„nagytalán”] tudtak e nyugtalanító kérdéssel szemben emelkedni. Amíg pedig ezen túl nem vergődtünk, addig legjobb, ha a tudomány korlátolt belátásából merített szerénységgel fogunk hozzá annak a felfogásnak az elbírálásához, amelyben értelmi felvilágosultságunkkal ellentmondásba lévőknek látszó hagyományos szokások gyökereznek.
A halott-tisztelés bármely formája abban az ősemberi képzetsorban bírja valódi szilárd és megrendíthetetlen alapját, amely az okság láncolatának a kezdet és vég fogalmát kizáró folytonosságáig vezet annak következtében, hogy emberileg elképzelhetetlen is, meg elodázhatatlan is egyúttal a térnek és időnek s bennük az anyagnak és erőnek végtelensége.
Ez talán kissé tudákosan hangzik és nincs is a tőlem legmelegebben óhajtott világossággal kifejezve. Ha azonban a szíves olvasó nem röstellene e kissé kemény dió feltörésével valamicskét vesződni, magától is rájönne, hogy abban az emberi gondolkodás formájával veleszületett antinómiák [ellentmondások] leggyökeresebbike foglaltatik.
Vajmi sokáig tartott ugyan, míg az emberiség ez antinómiának ily elvont filozófiai fogalmazásáig jutott.
De jóllehet csak Kantnak a tiszta és a gyakorlati ész posztulátumait egymással szembeállító rendszerében van ez ellenmondás a maga elkerülhetetlen kényszerűségéig kihegyezve, többé-kevésbé homályos sejtelem alakjában ott dereng az már a legrégibb korok embereinek eszmélkedésében.
Már az emberi gondolkodás legalacsonyabb fokán is egyaránt elképzelhetetlennek kellett lennie úgy annak, hogy a lét a halállal teljesen megszűnik, mint annak, hogy változást nem szenved. A találgatás és sejtés tág, de éppen nem korlátlan birodalma csupán e változás kiszínezésének sokféleségéből népesül. Tágnak mondjuk a túlvilági létről lehetséges felfogásnak e birodalmát, de éppen nem korlátlannak, minthogy határai megint az emberi öntudat formáiban és tartalmában vannak megszabva.
Az eszkimó, aki azt hiszi, hogy üdvözülése esetén földi életének javított kiadása vár rá a másvilágon, vagyis több fóka és kevesebb eszkimó; az igazhivő mozlim, aki holta után a szent tubafa árnyékában, hetven huri bájaiban remél örökké tartó gyönyörűséget; a keresztény aszkéta, ki testének minden sanyargatásáért a végtelenül szépnek és jónak képzelt istenség örök szemléletében véli jutalmát egykoron megnyerhetni; s végül az újabb „filozófus népboldogítók”, akiknek „szellemi vallása” azt tanítja, hogy a feltámadást „a jövő nemzedékekben, megfelelő szervezet újjáalakulásában” kell keresni, „amelyben a szellemnek isteni sugara újra visszatükröződik”: alapjában ők mindnyájan egyet hisznek, várnak és remélnek. Tudniillik azt, amit a földi életről való többé vagy kevésbé korlátolt felfogásuk alapján, annak mennyiségileg és minőségileg egészen a végtelenbe vetített képzeleti folytatása hinniök, várniok és remélniök enged.
A túlvilági élet ilyen vagy olyan kiszínezése azonban már a magasabb fokú vallásrendszerek keretébe tartozik. Ezeket pedig mindenütt a vallásos érzületnek oly stádiumai előzik meg, ahol az még alig egyéb határozatlan körvonalazású deisi-daimoniánál. Ennek a fejletlen vallásos érzületnek a görög neve annyiban igen jól jellemzi a mivoltát, hogy „félelem” marad alapjában a felsőbb lények minden tisztelete később is, mikor már ennek a tárgya a tisztelő alannyal együtt jóval föléje emelkedett az ősi nyerseségnek.
A megholtak iránti kegyelet legvégső gyökérszálai is a vallásos érzés azon legmélyebb rétegébe nyúlnak le, ahol minden metafizikai sejtés és sóvárgás a maga őseredeti, fejletlen állapotában még alig egyéb, mint a hazajáró lelkek ki nem engesztelt haragjától való félelem.
Erre vall a legtöbb temetkezési és egyéb halott-tisztelési szertartás, amely utóbb, a vallásos érzület tisztultával, változó jelentést nyer s mind magasztosabb szimbólummá szellemül át. A régi nyers síri áldozat a fejlődő gazdasági élet követelményeivel is alkura lép, amint a hasznossági elv mind nagyobb tért foglal az idő haladtával egyre előrelátóbbá s ezzel együtt takarékosabbá fejlődő emberiség életében. Ősi halott engesztelő áldozatok költséges, sőt pazar bősége helyébe mindinkább csak azok árnyéka, képviselete, puszta jelzése lép. A legszembetűnőbben például a kínaiaknál, akik még ma is vele adják a halottal mindazt, amit hajdan: csakhogy valaha „in natura” rótták le a köteles áldozatot, ma pedig beérik azzal, ha annak selyempapírból kinyírt apró másolatait zárják az elhunyt koporsójába.
A halottnak tartozó tisztelet szigorún kötelező voltát jellemzőn fejezi ki a végtisztesség görög és latin neve: δίχαια és iusta. De hogy ezt a jogos illetményét a halottnak idővel konvertálni is lehet, annak az épp idézett kínai példánál nem kevésbé tanulságos bizonyítékát látjuk a holtakról való gondoskodás azon változott formájában, amelyet a keresztény vallás tanai kényszerítettek a pogányság korából fönnmaradt temetkezési és egyéb halott engesztelő szokásokra.
Itt a túlvilági létről táplált felfogás lényeges megváltozása volt a kultusz módosításának a fő oka. Mikor a keresztény egyházban mind jobban kialakult és megszilárdult a tisztítóhelyről szóló tan, akkor az elhunytakról való gondoskodásnak leginkább ez szabta meg már az irányát. E tannak az óperzsa mazdeizmusból való átvételét az őskereszténység dogmatikájának még azon plasztikus halmazállapotában kell keresnünk, amelyben a vele érintkező külső behatások mindenike mélyebb nyomokat hagyott még rajta, mint később, amikor ilyenek felvétele ellenében már jobban megcsontosodott. És ha látjuk, hogy Órigenész és Szt. Ágoston nevéhez fűződik ez eleinte kemény támadásoknak kitett tan mind szélesebb térfoglalása, akkor annak egyéb körülményekből is kitetsző származása csak egy újabb bizonyítékkal gyarapodik szemünkben.
Bármily idegenkedve fogadták is e tant eleinte az ősegyházban, később nagyon jól meg tudták azt becsülni. S éppen e tannak a nagyon is élelmes értékesítése lett utóbb tudvalevőleg a reformáció nagy szellemi forrongásának az Erisz-almája.
A halottakról való gondoskodás és az irántuk tartozó kötelmek e második fokozatúnak nevezhető alapja is megrendült, amint a kereszténység újabb evolúciója a vallásos érzületet megint valamivel közelebb vitte az időközben általánosabbá vált értelmi haladáshoz. A kettő közt mindenkor tátongó űrt azonban sikeresebben hidalta át, mint az erre irányuló régibb kísérletek. Ez az űr talán keskenyebb lett azzal, hogy a vallás közeledett idők haladtával a filozófiához; de, hogy azért ma is olyan mély, mint valaha, abban nem a két egymáshoz közeledni óhajtó fél, hanem az imént említett antinómia a hibás.
Ennek a kibékéltetése csak a legmélyebb rétegű vallásos meggyőződésnek sikerül, amely egészen bátran a „credo, quia absurdum” [„hiszem, mert képtelenség”] álláspontjára helyezkedik. S hogy mennyire helyesen teszi, azt semmi sem igazolja jobban, mint az ilyen alapra álló világnézet teljes következetessége, amelyhez foghatót semmiféle más életfelfogás nem nyújt. De igazolja ez alap sziklaszilárd rendíthetetlenségét annak az ösztönszerű érzéssel való teljes harmóniája is. A valódi lelki béke pedig csakis ebben az összhangzatban van meg. Holott annak a legcsekélyebb megzavarása is olyan bántó ellentmondásokra vezet, aminők mindenütt kirívók, ahol a még dívó kultuszformák már nincsenek egészen az uralkodó világnézet magaslatán.
Ilyen diszharmónia van a mi halott-tisztelésünk legtöbb külsősége és azon szervetlen, laza összefüggés közt, amelyben e formák a mi mai tudatunkban egymással és gondolkodásunk egész irányával állanak. Az egyetlen még élő kapocs, amely őket egybefűzi, s egyúttal minket is bizonyos ragaszkodásra indít az elavult szokások iránt: az öröklött érzésnek minden okoskodásnál nagyobb ereje. S amíg ez áll őrt mellettük, addig az az ellentét sem oly sértő, amely rég meghaladott művelődési fokok ez emlékei és mai felfogásunk közt mutatkozik. Ridegen visszataszítóvá csak ott válik ez ellenmondás, ahol a külsőségek fitogtatása pusztán a közszokásnak, vagy a divatnak léha bálványa előtt lerótt áldozat, vagy mint az apostol mondja: csupán „zengő érc és pengő cimbalom.”
Hogy pedig halott-tisztelésünk ilyenné ne váljék, ahhoz nem kell egyéb, mint a múlandóság örökké megrendítő mementójával szemben az egész földi élet hiúságának az az eleven érzése, amelyet minden lehulló levél, minden kihunyó élet untalan felkelthet bennünk. Ha e lesújtó érzéssel szívünkben vigaszt keresve, egy örökkévalónak álmodott túlvilág felé esengünk, akkor sem áll a halottaink iránti kegyelet szilárdabb alapon, mint azoknak a lelkében, akik e remény híján is híven őrzik a sírban porladók emlékét. Azért bármennyire változzék is még, jövendő idők beláthatatlan fejlődésével lépést tartva, a holtak tisztelete külsőségeiben: egy az, amit ezek módosulása nem érint, s ez a természetfölötti, vagyis az emberi gondolkodás korlátain túl eső régiók kiirthatatlan sejtelme, amelyből a halál utáni lét megdönthetetlen, de nem is erőszakolható hite táplálkozik.
E hitnek pedig a legszebb virágai azok, amelyeket a halottak emlékének szánt, de az élő nyomorának enyhítésére szolgáló jótétemények alakjában teszünk le sírjaikra. S míg az egyház tanítása a holtak üdvéért való imádságot ily értelemben hirdeti foganatosnak, addig e tanban még az sem láthat semmi kivetni valót, aki nem tud annak kötelező erejéről magának meggyőződést szerezni.
Ily átszellemült alakjában az ősi deisi-daimonia, a hazajáró lelkektől való babonás félelem, a humanitás örök érvényű evangéliumának egyik legszebb parancsát szentesíti: a szánalom és a segítő szeretet törvényét. Ezt pedig a vallásos érzület legmagasztosabb fejleményeképpen az hirdette először osztály és faj különbsége nélkül az egész emberiségnek, aki a saját feltámadásáról mélyen a lelkekbe vésődött hittel győzte le – még a gyengék és gyámoltalanok szívében is – a haláltól való félelmet.