Az összehasonlítás, mint az ismeretszerzésnek és a meglévő ismeretek bővítésének vagy kimélyítésének eszköze bármely téren oly régi, mint az embernek ismeretekre való törekvése. Ha éppen a mi korunkban érleli e módszer mind a természeti, mind a történelmi tudományokban, tehát a nyelvészet és az irodalombúvárlat terén is legszebb gyümölcseit, annak. az a legfőbb oka, hogy az e módszer alkalmazásának kedvező föltételek másutt is, de főképp a szellemtudományok mezején, éppen csak a legutóbbi időkben valósultak meg.
Az egyes filológiáknak kellett előbb odáig fejlődniök, hogy mindnyájok elkerülhetetlen érintkezési fölületein szintezőnként megszülessék az egyetemes filológia: az összehasonlító nyelvészet analógiájára előálljon az összehasonlító irodalomtörténet.
Nehogy azonban ezt az analógiát valamiképpen félreértsük. A világért se gondoljuk, hogy az irodalmak összehasonlító tanulmánya is afféle genealógiai kapcsolatban lévőknek föltételezi az egyes irodalmakat, mint amilyent az összehasonlító nyelvészet az egyes, egymással rokon nyelvek között kimutat, midőn egy-egy közös régibb nyelv származékai gyanánt tűnteti föl őket. Ilyenféle rokonság irodalom és irodalom közt természetesen nincsen.
Vannak azonban irodalmi téren is a kétségtelen leszármazási kapcsolatnak jellemző példái, mégpedig elég nagy számmal. E részben alig van tanulságosabb példa annál, mikor egy-egy irodalmi típus vagy sablon leszármazóit állítjuk egybe, hol ilyen, hol amolyan, hol anyagi, hol alaki szempontok szerint. Ilyen összehasonlítás tárgyai lehetnek például az összes epikus költemények, amelyeken a homéroszi eposzok szerkezettani hatása ismerhető fel; avagy azok, amelyek a pogány isteni gépezet helyébe, Tasso példáját követve, a keresztény csodás elemet teszik; vagy ismét egy más csoportban azok, amelyekben az előbbinek és emennek elegyítését látjuk, vagy helyökben pusztán allegorikus, avagy mind a háromféle alakok szerepelnek stb.
Természetes, hogy oly értelemben rokon irodalmakról nem lehet szó, amilyen rokonságban vannak például egymással az összes román nyelvek. De mindenesetre érdekes tárgya a vizsgálódásnak az a közös valami, ami valamennyi román irodalmon, vagy esetleg csak azok egyes csoportjain mutatkozik. Itt persze a közösség okai csak részben lesznek és talán nem is túlnyomó részben a nyelvi rokonság természetéből folyók, hanem sokkal inkább a közös műveltségtörténelmi hatások és az ezektől is függő nemzeti jellemvonások egyezésének talaján keresendők. Ez utóbbiak pedig nem rokon nyelvű nemzeteknél is lehetnek közösek; például a germán skandinávoknál és az urál-altaji finneknél; a szláv szerbeknél, horvátoknál és a román oláhoknál; az ugyancsak román olaszoknál és nálunk magyaroknál, műveltségünk és ezt jelző irodalmunk bizonyos korszakaiban.
Lehet a különféle eredetű és jellemű népek irodalmainak közös vonásaiban főtényező egy-egy holt nyelvű, de nagy műveltségi hatású irodalom százados uralma is, minő például az összes nyugat-európai irodalmakra nézve a középkoron még jóval túl is a latin nyelvé. S itt kínálkozik éppen egy igen hálás tanulmányi tér az összehasonlító irodalomtörténet munkása számára, amelynek részletesebb ismertetésére ezúttal nem terjeszkedhetem ki. De annyit mégis jelezhetek, hogy igazán a kimerítetlen kincsesbányák egész sorozata vár még itt a kutatóra, s hogy nemcsak a műirodalom, hanem a népköltészet földerítetlen, vagy csak csekély részben föltárt forrásai éppen e téren rejlenek fölös számmal. Jól sejtették ezt az összehasonlító irodalomtörténet azon szorgalmas munkásai, akik, mint Goedeke, Oesterley, Félix Liebrecht, Wilhelm Hertz és a felejthetetlen emlékű Reinhold Köhler, éppen e téren végeztek nagybecsű kutatásokat, és éppen e térre tették figyelmessé tanítványaik lelkes csapatát, köztük a legkiválóbbét, Johannes Bolteét.
De hogy tárgyunk imént elejtett fonalát fölvegyük, – az összehasonlító nyelvészet a dolgok természetes rendje szerint megelőzte ugyan az összehasonlító irodalomtörténetet, azonban ez sem várathatott sokáig magára, mihelyt a Herder lánglelkű intuíciójával inkább csak megsejtett „világirodalom” testet is öltött – Goethe és a romantikusok költészetében.
Különben már jóval az összehasonlító nyelvészet szilárdabb alapjainak letételét megelőzőleg, sőt már jóval Herdernek az egyetemes szellemtudományt körvonalazó tervezetei előtt, – már a XVII. század polihisztorainál megleljük az egyetemes összefoglaló szempont kijelölését az irodalmi jelenségekre nézve is. Leibniznek oly sok téren úttörő és célkitűző lángelméje itt is megelőzte, amint mondani szokás, a maga korát; avagy helyesebben szólva: erős gyűjtőlencseként összefoglalta előző korok nagy gondolkodóinak e tárgyra elszórtan első eszmesugarait, s azokat későbbi idők útjaira vetette kalauzoló világul. Míg azonban Leibniz vezérlő gondolatai inkább a nyelvek, mint az irodalom összehasonlító búvárlatának az útjait egyengetik, addig kortársa, Daniel Georg Morhof (1639–1691) Unterricht von der Teutschen Sprache und Poesie (Kiel, 1682) című munkája második részében nemcsak a német, hanem az egész európai irodalom első összefoglaló áttekintésére tesz igen érdemes kísérletet. Morhof egyúttal azt is jól látja, s meg is jelöli, hogy az összehasonlító módszernek mi a tulajdonképpeni célja, midőn azt az irodalom tanulmányában azért tartja szükségesnek, „damit solches desto gründlichen geschehen könne” [„hogy ez annál inkább alaposabb lehessen”].
Ha az ilyen rendszeresebb úttörő igyekezetek mellett még az idevonatkozó elszórj inkább csak ötletszerű eszmeszilánkokat is föl akarnánk mindenünnen szedegetni, régibb korok íróinál is lelhetnénk egyet-mást, ami e szempont alá tartozik. Kivált a XVI. század elejétől kezdve az ókor föléledt tanulmánya egyfelől, más oldalon pedig a hitújítás mozgalmának népszerűsítő igyekezetei vetik föl mind sűrűbben az alkalmat arra, hogy a nyelvek és irodalmak egybehasonlító szemléletéből azok ilyen alapon való vizsgálatának tanulságai kidomborodjanak.
A bibliát eredetiben akarván olvasni, Johannes Reuchlin a keleti nyelvek és irodalmak európai filológiájának lesz az úttörőjévé. Kevéssel utóbb mát nálunk is föltűnik az új hit egyik legbuzgóbb apostolának, Sylvester Jánosnak az a hasonlóság, amely a bibliai és a magyar népies költészet kifejezésmódja között mutatkozik.
A XVII. század végén a régi és az újabb irodalmak egymáshoz viszonyló értéke körül támadt híres vita, a „querelle des anciens et des modernes” [„régiek és újak harca”] már csak fölújítása egy korábban is ismételten fölvetődött kérdésnek. Ez és a hasonló kérdések pedig csupán az egymással szembeállított irodalmak behatóbb összehasonlítása révén feszegethetők. Így tehát ez a különben meddő vita is gyümölcsöző volt némiképp a mi tanulmányaink javára, mert belőle is újabb ösztönzést meríthettek az ilyen búvárlatok iránt fogékony lelkek a megfigyelés körének kiszélesbítésére. Azonban nemcsak erre, hanem még jóval nagyobb mértékben egy más, a mi diszciplínánk keretében nagyfontosságú ismerettárgy melegebb méltatására.
A népköltészetnek egyik első, ha talán nem is a legelső apológiáját Montaigne írja meg (Essais I, 54.). Ő, akit méltán neveznek a maga százada Rousseau-jának, még csak a természeteshez, az egyszerűhöz és az őszintéhez való visszatérésnek nevében veszi pártfogásába – a maga korának tudákos költészete ellenében – a mezők e szerény, de üde és üdítő illatú virágait. Nem hiába áll egyébként is elszigetelten a XVI. század uralkodó áramlatával szemben. E század a múlttal, a középkori hagyománnyal való erőszakos szakítás jegyében született, kimúlása előtt pedig Montaigne keserű rezignációjába temeti meg nem valósult merész ábrándjait. S a csalódások nyomán beálló mélabús esti hangulat kelti rendesen az elhagyott régibb ösvényre visszatérés vágyát. Amit az emberiség a XVI. század folyamán az ókor szellemének, fölélesztése révén egyfelől, más oldalon pedig a kereszténység, ősi forrásaira áhítozó szomjúság heves küzdelmében el nem érhetett, azt – a szellemi élet hullámzásának örök törvénye szerint – az ellenkező irányban keresi. De az ilyen visszaesések mindig csak látszólagosak, s csak az illető kor szűkebb határain belül nem vehető jól észre, hogy a hullámzó mozgásnak folytonosan emelkedő az iránya. Némely bölcselők a filológia és egyáltalában a históriai szellem virágzásában ma is a reakció egyik jelenségét szeretik (avagy talán éppen nem szeretik) látni. S ebben van is annyi igazság, hogy a múlt megbecsülésének egyik, ha nem is éppen az egyetlen forrása: a jelennel való elégületlenség. De nem ugyanaz az elégületlensége egyúttal minden haladásnak is a legerősebb rugója, ösztökéje?
A XIX. századot ilyenformán, az előzőhöz képest, szintén a reakció századának kellene neveznünk; mert ha valaha, úgy ebben a korszakban aratta a históriai érzék, a múlt teljes megértésére, úgyszólván a rekonstrukciójára irányuló aprólékos gond és igyekezet legszebb diadalait. Ennek az irányzatnak az általános légkörében és mindenképp kedvező körülményei között erősödtek a többi történelmi tudományokkal együtt a nyelvet és a nyelvben élő műalkotásokat elemző búvárlatok is idáig, hogy körükbe vonhattak immár sok olyast is, amire addig csak elvétve, kivételesen vagy egészen más szempontból, nem tisztán irodalomtörténeti érdekből esett egy-egy futó tekintet.
Így jutott be – ismét Herdernek elévülhetetlen érdeméből - a népköltészet előbb az esztétikai, majd az irodalomtörténeti s legutóbb a néprajzi értékelés körébe. A két utóbbi között még ma is vitás kérdés, hogy melyikhez tartozik inkább; de ennek a vitának inkább csak a műkedvelők szemében van valami nagy fontossága. Kétségtelen ugyanis az, hogy a népköltészet éppen úgy az irodalomtörténet tárgya, mint az emberi szellemnek bármely nyelvi terméke, amely bizonyos műgond jeleit viseli magán és szélesebb körre való hatás céljával jött létre, avagy ha ilyen cél szemmel tartása nélkül készült is, valamiképpen azt mégis elérte. Hogy azonban az irodalomtörténeten kívül más tudományok, így a néprajz és népélettan is magoknak követelik, annak is könnyű az okát belátni. Tagadhatatlan ugyanis, hogy a népköltészet is igen fontos alkotórésze annak, ami a nép szellemi életének összes megfigyelhető jelentőségeiből magát a nép lelkét kerekíti ki. Míg tehát az irodalomtörténet keretébe a tárgyánál fogva, addig az etnográfiáéba és az etnológiáéba az alanya miatt tartozik a népköltészet.
Vizsgálatának a módszere azonban nem lehet más, mint irodalomtörténeti, vagy filológiai. Csakis ennek a félreismerése szülhette azt a sok ködös-homályos elméletet, amivel ifjú éveiben az úgynevezett folklorisztika a kipróbáltabb módszerrel dolgozó s így biztosabb eredményekkel dicsekedhető filológia méltó bizalmatlanságát keltette föl. E bizalmatlanság azonban csak addig tart, amíg a folklór, a szó legtágabb értelmében vett népköltészet gyűjtői és elemzői annak a szigorú módszertani fegyelemnek alá nem vetik magukat, amelyet a többi, az újabb filológiák is az ókor két legműveltebb népének szellemi életét búvárló tudománytól, a klasszika-filológiától sajátítottak el és alkalmaztak a magok ismerettárgyára szép sikerrel.
De még az éppen említett ifjúkori botlások sem maradtak üdvös következmények nélkül a népies hagyományok búvárlatának elég síkos terén. Ennek különben számos példáját láthatni a tudományok történetében. Analógiáinál fogva e példák egyike szinte kikerülhetetlen kényszerűséggel vetődik utunkba, s alig engedi, hogy említetlenül hagyjuk. A germán filológia ifjú- és hőskorának egyik nagyon is emlékezetes délibábja ez, amely a germán és a kelta őskor összetévesztésében Klopstock nagy nevéhez fűződik. Szakasztott ilyen nálunk a hun és magyar s mind a kettőnek a szkíta őskorral való összezavarása, amelyről szintén elmondhatjuk napjaink egyik legjelesb germanistájával, hogy: „auch dieses Trugbild hat dazu beige-tragen, zum Studium der echten Quellen anzuregen” [„Ez a téveszme is hozzájárult azonban az igazi források tanulmányozásához”].
S ugyanígy vagyunk a filológiák egy másik közös vizsgálati területével: az összehasonlító mitológiával, amelynek hovatartozandóságáért meg a nyelv- és a vallástudomány versengenek egymással. Ezt is meglehetősen rossz hírbe keverték egyes, nagyon is egyoldalú irányban haladó mívelői, akiknek tévedései azonban szintén nem maradtak becses és maradandó értékű tanulságok nélkül.
Az eddigiekben bár csak fölötte vázlatosan, kijelöltem talán a kört, amelyben az összehasonlító irodalomtörténet föladatai keresendők, s egyúttal jeleztem azokat a határterületeket is, ahol e tudomány más, vele részben közös tárgyú diszciplínákkal a dolog természete szerint érintkezik, anélkül, hogy emiatt velők határvillongásba kellene keverednie.
Mármost a föladatok részletezése következnék, amelyek megoldására az összehasonlító irodalomtörténet vállalkozik. Itt azonban Szent Ágoston ismert szép példázatával szólva, igazán olyan vállalkozás előtt állunk, mintha a tenger vizét egy kagylóval a magunk vájta kis gödörbe akarnók átmeregetni. Ezúttal tehát inkább csak egyes jellemző példák kiemelésére szorítkozom, mintsem hogy e föladatok rendszeres elsorolását és az illető általános szempontok szerinti csoportosítását megkísértsem.
Tudományunk föladatai különben annak céljából vezethetők le. Az összehasonlító módszert irodalmi jelenségek alaposabb megértése céljából kívánjuk azoknak elemzésénél alkalmazni: természetes tehát, hogy azzal csak ott és annyiban fogunk élni, ahol és amennyiben a cél elérését csakugyan elősegíti. Óvakodni fogunk tehát mindenekelőtt attól, hogy puszta párhuzamvadászatot rendezzünk, amely neme és szellemi sportnak lehet ugyan igen mulatságos, sőt ha bizonyos szónoki hatások elérése céljából történik, akkor a művészi érték, amelyig esetleg emelkedhetek, nemcsak mentségéül, de igazolásául is szolgálhat: tudományos becse azonban az ilyenféle hasonlítgatásnak nem lesz. Erre csak olyan irodalmi jelenségek egybevetése válthat magának jogcímet, amelyek között kimutatható történelmi vagy lélektani kapcsolat van. Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy az összehasonlítás köréből teljesen ki vannak zárva a pusztán alaktani szempontból való egybevetések, amelyek szintén nyújthatnak nem egy becses tanulságot; de szintén csak azért, mert az emberi lélek alkotóképességének bizonyos törvényszerű analógiái tetszenek ki belőlök. Itt aztán a lehető legtágabb tere nyílik az összehasonlításnak. Ennél azonban egyelőre sokkal több haszonnal kecsegtet a területnek oly értelemben való korlátozása, hogy előbb mégis csak inkább a genetikus kapcsolatban álló jelenségek egybevetésénél maradjunk.
Ilyenek első és legszűkebb körre szorítkozó sorozatban egyazon írónak ugyanazon művéről reánk jutott különböző szerkezetei. Ezek már csak azért is érdekesek, mert mélyebb bepillantást, engednek az író szellemi műhelyébe, s az okok földerítése révén, amelyek őt idő multával művének ilyen vagy olyan irányban való változtatására indították, nem egy becses tanulságot vetnek fölszínre; köztök olyanokat is, amelyek az egyes író szellemi arcképének élesebb megvilágításán kívül más irányban is jól értékesíthetők.
Egy lépéssel tovább menve, ugyanazon író különböző műveiben keressük a közös vonásokat, amelyek valamennyien föltetszenek, s igyekszünk azoknak a többrendbeli okait fölkutatni. Majd több egykorú, vagy időben egymáshoz közel eső íróra nézve tesszük ugyanezt, s ez úton mind általánosabb értékű következtetésekhez jutva, egy-egy kor, szellemi arculatának tetszenek föl előttünk mind világosabban a körvonalai. Már ezen a fokon sem kerülhető el az összehasonlításnak egy-egy irodalom területéről többekére való kiterjesztése, minthogy alig van irodalmi jelenség, amely az író saját nemzetének a kizárólagos szellemi inventáriumából venné az elemeit. Sőt amennyiben olyan nép, amely egészen a maga erejéből s minden idegen hatás nélkül jutott volna a műveltség bárminő alacsony, de már még sem egészen kezdetleges fokára, – mivel olyan nép alig képzelhető: annyiban még a látszatra legegyszerűbb irodalmi jelenségek, például a népköltészet legelemibb termékei is megkívánják az ilyen tágabb körben való hasonlítgatás módszeres segédeszközét. Annál inkább azok, amelyek a műveltség emelkedtével arányosan növekvő számát és tarkaságát rejtik magokban a legkülönbözőbb eredetű összetevőknek, mint például Horatius egy ódája, a Decameron valamelyik novellája s Goethe vagy Arany János egy-egy balladája.
Attól pedig éppen ne féltsük, s így ne is óvjuk az irodalomtörténeti kutatást, hogy e beható boncolgatás és hasonlítgatás révén az írói egyéniség szerepét hovatovább mind kisebb területre szorítja; vagy hogy a nemzeti sajátságok értékelésére fogékonytalanná teszi a kutatót a sok idegen járulék kimutatása, amit valamennyi irodalmi termék elemezgetése közben fölfödöznie sikerült. Avagy veszíthet-e valamit Shakespeare azzal, ha darabjainak forrásait ismerjük; s alább száll-e szemünkben Petőfi egy-egy dalának értéke, ha a magyar népdal jellemző vonásait ismerjük föl benne, a költő sajátos egyéniségének beléje lehelt varázsa mellett?
Nemzeti hiúság, avagy inkább érzékenység és önfenntartási ösztön netaláni aggodalmait pedig szintén eloszlathatja az a kétségtelen tény, hogy az irodalmaknak éppen az összehasonlító tanulmányából tetszik ki legvilágosabban az igazi nemzetfenntartó szellemi erők mibenléte. Hiszen az összehasonlító irodalomtörténet úttörői a romantikusok iskolájából kerültek ki mindenütt: a romanticizmus pedig a nemzeti múlt iránti kegyelet ápolója s a nemzeti sajátságok kidomborítására törekszik, amiért is valóságos visszahatás az előző korok világ polgárias szellemével szemben.
Mindazok a föladatok, amelyeket eddig érintettem, magának egy-egy nemzet irodalmának a vizsgálatánál is elkerülhetetlenül megoldandók, ha az a tudomány mai színvonalán akar állani. Sőt ennél még jóval több az, amit ma az irodalomtörténet írástól megkövetelünk. Nem is vagyunk ma már az egyes nemzeti irodalmak terén oly munkák híjában, amelyek a fönti szempontok folytonos figyelemmel tartása mellett elemzik a vizsgálódásunk körébe vont tárgyat. Egyes írókra és korszakokra nézve a saját irodalomtörténeti munkáink sorából is idézhetnénk e részben mintaszerű dolgozatokat.
Az összehasonlító irodalomtörténet sajátabb föladatai azonban nem annyira ott keresendők, ahol még csak egyes íróknak másokra, még pedig egy-egy íróra, vagy az írók egész időrendi sorára, avagy egykorú csoportjára gyakorolt hatását kutatjuk, – hanem inkább ott, ahol egyes művészeti földolgozásra került tárgyak, kifejezésmódok és műformák, műfajok, műízlési irányok és általános eszmék történetét akarjuk feltüntetni. Itt ismét a térbeli és időbeli közelség vagy távolság egymással kapcsolható szempontjai szerint a következő csoportosítás kínálkozik: 1. térben és időben egymáshoz közeleső és egymásra ható jelenségek hasonlítása; 2. térben összetartozó, de időben egymástól távol esőké; 3. egyidejű, de térbeli távolság által elválasztottaké; s végül 4. olyaké, amelyek térben és időben is távol állanak egymástól. Valamennyinél megkívántatik azonban a fönt mondottakból folyólag, hogy nemzedékrendi, vagyis leszármazási, ilyennek híján pedig lélektani szempont igazolja az egybevetést és biztosítsa a belőle levonható tanulság értékét.
Anélkül, hogy itt a részletekre kiterjeszkedhetnénk, csak annyit említek meg, hogy amikor irodalmi művek egymásra való hatását kutatjuk, természetesen a külső és belső bizonyítékok azon tanulságtételeire támaszkodunk, melyek minden történelmi kutatásnál szerepelnek. Mondanom sem kell tehát, hogy a hasonlítgatásnak sohasem szabad légből kapottnak, avagy ötletszerűnek lennie. Azért egy-egy szerencsés ötlet olykor jó szolgálatot tehet és nem is utasítandó „a limine” [már eleve] vissza, ha rögtön nyomába lép a pragmatikus, a valóban oknyomozó kutatás igazoló munkája. E munka sikere és értéke jórészt, ha nem is éppen kizárólag, a források lelkiismeretes fölkeresésén és megbírálásán fordul meg; tehát azon az egyik fő kelléken, amely minden történelmi s így minden filológiai búvárlatnak is egyik elemi föltétele.
A kiindulópont, már az imént vázolt szűkebb körű föladatoknál is, esetről esetre különböző lehet, s azért mégis ugyanarra az eredményre vezethet, ha útközben az előírt óvatosság minden követelményének eleget tettünk. Hogy csak egy példát említsek; valamely költemény közvetetten forrására életrajziadat is rávezethet: de ugyanerre az adatra másfelől egy föltűnő párhuzam fölfödözése is juttathat. Azonban mind a két esetben csak fél munkát végeznénk, ha az elsőben nem járnánk az életrajzi adatban kijelölt nyom kalauzolása mellett a forrásnak utána; a másikban pedig beérnők a két párhuzamos mű egymás mellé állításával, de nem keresnők annak az igazolását, hogy volt-e, vagy legalább lehetett-e, esetleg kellett-e okvetetlenül hatással lennie az egyiknek a másikra.
Éppen ily fontos a források lehetőleg teljes egybeállítása és kellő értékelése akkor, sőt talán még fokozottabb mértékben az, ahol az amúgy is nevezetes alapelvi kérdések eldöntése, függ a kutatás kifogástalan módszerétől; így pl. a népköltészeti termékek egymástól való függése mértékének és minőségének megítélésénél. Itt van a legnagyobb szükségünk elfogulatlan, tiszta látásra, minden előre megalkotott elmélet zavaró behatásától ment következtető képességre és arra, hogy a netalán már kész rendszerünk keretébe nem illő jelenségeken e rendszer kedvéért semmi erőszakot ne kövessünk el, csupán azért, hogy egy-egy ilyen értelmi Prokrusztész-ágyba kényszeríthessük őket. Az egyoldalú elméletek nagyobb száma, melyek kivált a népmesék eredetének kérdése körül csatáznak egymással, jórészt azért nem tudja a vitát még mindig dűlőre vinni, mivel a vizsgálati anyag itt is, éppúgy, mint az összehasonlító mitológiában, még elégtelen az ilyenféle kérdések eldöntésére.
Igaz, hogy másrészt meg a túlságos óvatosság és az anyag egybegyűjtésének a teljesség lehető mértékéig való szorgalmazása könnyen abba a másik végletbe vezethet, hogy a sok részlettől sohasem tudunk majd az egyetemesebb áttekintés, az általánosabb összefoglalás magasságáig emelkedni. E nélkül pedig munkánk csak örökös előkészület lesz, és a tudományos jelzőre e szó magasabb értelmében nemigen szolgál rá. De még így is alighanem jobb szolgálatot fog tenni a szerencsésebb, mert több anyaggal rendelkező jövőnek, mintha elhamarkodott következtetésekkel állja útját a helyesebb belátásnak; vagy ami még ennél is nagyobb, mert jóvátehetetlen hiba: fölöslegesnek színében tünteti föl a további anyaggyűjtést azzal az önámító hitetéssel, hogy már le vannak a vizsgálat aktái zárva s elérkezet a végleges ítéletmondás ideje.
Attól pedig ne tartsunk, hogy a sok részlet összehordása mindaddig semmi haszonnal sem jár, amíg belőlük az általánosabb értékű következtetés le nem vonható, mert ez a szellemi élet jelenségeinek kölcsönös kapcsolata törvényénél fogva már eleve sincs így. Sőt éppen ellenkezőleg, minden egyes tisztázott részletkérdés nem csupán egy, hanem számos, egymással látszatra, nem is kapcsolatos általánosabb szempont alá is rendelhető, s annak tekintetéből is becses adalék a műveltségtörténelmi föladatok megoldásának bonyolult munkájára nézve.
Egy-egy jövevényszavunk idegenszerű hangzásával árulja el magát, például előbb a nyelvésznek, aki annak eredetét kutatva, rászorul az irodalomtörténetnek egyelőre, mondjuk, csupán könyvészeti adataira, amelyekre különben kár lenne kicsinyléssel lenézni. Az irodalomtörténet szűkebb, akár nemzeti, akár tárgyi korlátok közé zárt területéről a kutatás átvezet az összehasonlító műveltség-irodalmi szemlélet tágabb mezejére, és itt a sokszor csupán egy szó családfájának érdekében megindított vizsgálat a legérdekesebb kölcsönhatások egész láncolatának földerítésére juttat. Viszont az intézmények történetét kutató jogtudós, aki napjainkban szintén az összehasonlító módszer alkalmazásának köszönheti szakmája legszebb eredményeit, számos irodalomtörténeti vagy nyelvészeti adalékot vethet felszínre kutatásai során. S ha mindig résen állnak az egymással határos vagy részben közös területű tudományszakok oly őrszemei, akik az érintkezési pontok és fölületek éber megfigyelését tűzték ki föladatukul, akkor nincs a szelleméletnek oly ága, amelynek alapos művelése a többire nézve is érdekes tanulságok özönét ne vetné napról napra a kezük ügyébe.
S ilyen őrszem tisztére vállalkozik az összehasonlító irodalomtörténet munkása nemcsak az egyes filológiák összeszögellő területein, hanem a szellemtudomány összes, egymással bárminő kapcsolatban álló ágai között is. Forrásai és segédeszközei eszerint igen sok rendbeliek. Elsősorban természetesen mégis csak ugyanazok, mint a filológiáé egyáltalában, amelyek máris elég sokoldalúak. Vizsgálatainak körébe vonván a műformák fejlődését is, ehhez képest az összehasonlító stilisztika és poétika, sőt az összehasonlító verstan is egyik ága lesz. Ennek révén nem lehet el a zenetörténelem és elmélet azon szélesebb alapon föltetsző tanulságai nélkül, amelyek már a népköltészet egyik-másik termékének a mindenoldalú méltányolásánál is elengedhetetlenek. Ugyancsak a népköltészet számos jelensége miatt a népszokást és a hagyomány egyéb szívós életű alkatelemeit is megfigyelése körébe kell vonnia. Ezek pedig nagyobbrészt régibb műveltségi rétegek újabbakba átnyúló emlékei; éppen azért sokszor egészen proetnikus mélységekig vezetnek le; itt pedig már csak az összehasonlító nyelvészet eredményei és a nép- (vagy tömeg) pszichológiai elemzések vetnek a hézagos leletekre némi gyér, sokszor bizony vajmi imbolygó világosságot.
A bizonytalan tapogatódzások e süppedékes talaján fokozott óvatosságra van szükség; s itt válik el leginkább, hogy erősebb-e a kutatónak a fegyelmezett ítélő tehetsége, mint a képzelnie, amivel a lehetségest valónak, a nem éppen lehetetlent valószínűnek hajlandó nézni. Erre az óvatos kritikára különben világosabb korok jelenségeinek a vizsgálatánál is folyton szükségünk van; ugyanis sokszor a legkisebb, apróságánál fogva teljesen elhanyagolhatónak látszó részlet mellőzése is megbosszulja magát, mert fonák következtetésekre vezethet.
Hogy ismét csak közelünkben lévő példákra hivatkozzam – kódexeinkben lévő nyelvemlékeink, tehát jóformán egészen a XVI. század közepéig terjedő összes magyar nyelvű irodalmunk valódi értékéről és műveltségtörténelmi tanulságairól vajmi hamis fogalmunk lenne, ha pontosan utána nem járnánk forrásaiknak, s egyik-másikukban eredetit vélnénk, ami pedig nem egyéb szolgai, bár így is elég jellemző fordításnál. Avagy nem érdekesebb-e irodalomtörténeti szempontból például tudnunk, hogy a Sándor-kódex egy pár lapnyi darabjában a gandersheimi Hrotswitha egy drámájának a fordítását bírjuk, mintha abban a hitben maradtunk volna, amivel elég sokáig beértük, hogy egy magyar átdolgozó önkényes változtatásaival alakította olyanná, amilyen kódexünkben, a nyersen eléje került legendát? Vagy ha a Festetics-kódex bűnbánó zsoltárait illetőleg belenyugodtunk volna abba a negatív tanulságba, hogy azok a Dávid-félékkel csak a bűnbánat alapérzése tekintetében rokonok; vagy ami még ennél is értéktelenebb nézet volt: hogy a Dávid illető zsoltárainak egészen a felismerhetetlenségig szabad parafrázisai. De viszont megint csak hézagos és tökéletlen lenne ez emlékünkről való tudásunk, ha pontosabb és tüzetesebb egybevetés útján nem igyekeznénk azzal is tisztába jönni, hogy mint járt el a fordító az eredetivel; mit és miért változtatott rajta; miféle szöveg lehetett előtte, s ebből milyen további következtetések vonhatók az illetőkor szellemi életére nézve?
Mennyire megváltoztathatja csak egyetlen jellemző adatnak az ismerete is sokszor egy-egy író értékéről, néha pedig műveltségi színvonaláról és látásköréről való fogalmainkat, azt is elég jellemző példával világítja meg Régnier szatíráinak a különböző értékelése addig és azóta, hogy olasz elődjeitől való függésük kiderült. De ne féljünk attól, hogy az összehasonlításnak mindig ilyen képromboló a hatása. Sokszor az igazi értéket és a valódi érdemet csak annál jobban kitünteti, mentül szélesebb háttérről emelkednek ki annak arányai. Hisz az arányok az előzményekkel és a környezettel való egybevetés útján ítélhetők meg kellőképpen.
Shakespeare például elődjei nélkül, az igaz, hogy szinte érthetetlen, úgyszólván misztikus; de velök szembeállítva csöppet sem veszt nagyságából, amely az összehasonlítás révén csak mérhetőbb lesz, de nem csökken. Arany Toldijának az Ilosvaié egy szemernyit sem von le az értékéből; de volna-e kellő fogalmunk Arany alkotóerejéről, ha nem látnók, miből vette azt, amit teremtett? „A semmiből való alkotás annyira isteni attributum, hogy szinte borzong tőle az emberi elme, s még mítoszaiban is demiurgoszt állít az anyagot teremtő istenség és a formába öntött anyag közé.” A lángelme legmagasb fokát is csak ilyen demiurgosz képében tudjuk alkotónak elgondolni: az anyagot többé-kevésbé készen kell alkotásaihoz kapnia. S éppen ennek az alkotásnak, az anyag földolgozásának a megfigyelése, benne az egyéni, majd a nemzeti sajátságok jellemző nyilvánulásainak nyomon kisérése az összehasonlító irodalomtörténet egyik legértékesebb föladata.
Ennek megoldására pedig szertelen számmal kínálkoznak az alkalmak; de sehol sem hálásabb alakban, mint amikor egyazon tárgynak korokon át, s néptől néphez vándorlását kísérjük figyelemmel. A kiindulópont itt is különböző lehet, s bármely irányban egyaránt hasznos és tanulságos az útnak követése. Bámulatos példáit láthatni itt egyes tárgyak szívós életének. Nem kevésbé csodálatos az a próteuszi változékonyság, amellyel lényegtelenebb vonásaik helyhez, időhöz simulnak, míg a velejök és gerincök változó világnézetekkel, vallásrendszerek bukásával, óriási birodalmak összeomlásával dacol, időtlen idők és térbeli távolságot még akkora méreteivel szemben is diadalmasan hirdetvén, hogy egy-egy szerencsés jelkép, sokszor csak egy sikerült ötlet és eszmeszikra is örökkévaló lehet az emberiség hálás emlékezetében.
Nem mondható tehát tanulmányunk tárgyairól, hogy hiányzik belőlük a magasabb és általánosabb szempontokból való felemelkedés alkalma. Sőt inkább úgy van a dolog, hogy ilyenekre minduntalan ösztönzést nyer magából a tárgyból a vele foglalkozó munkás; csak ő belőle ne hiányozzék a magasba emelkedés képessége. A világirodalom óceánjának felszíni hullámzása alatt a mélyebb, nagyrészt még ismeretlen eredetű, avagy vitás irányú áramokat felkutatni; a jelenségek tarka változatosságából a közöset, a korról korra, néptől néphez vándorló tárgyak esetleges vonásai alatt a maradandót, a lényegeset megtalálni; mindezekből az emberi szellem alkotó műhelyébe és munkássága törvényeibe világosabb belátást nyerni: bizonyára vonzó és minden fáradságot bőven jutalmazó feladat.
Ilyen és ezekhez hasonló feladatok megoldására szegődik az összehasonlító irodalomtörténet a többi filológiák mellé szerény közvetítőnek, hogy valamennyitől tanulva és valamennyinek megállapított eredményein okulva, bennök a közöset, az érintkezési pontokat és vonalakat tovább követve, őket egy közös célra törekvő munkájokban tőle telhetőleg segítse. E feladatok megoldására azonban a közös célok és a helyes módszer ismertével dolgozó munkások szervezett csapata kellene. Mert ha valahol, akkor itt van égető szükség az iskolázott és jól fegyelmezett elmék összesegítő munkájára. Ειςάνήρ ου πάνζ ορα, – amit magyarán úgy mondhatnánk, hogy több szem többet lát. S ha valahol, akkor itt, az összehasonlító irodalombúvárlat előkészítő műhelyében kell tömérdek apróságból, ezernyi ezer helyről s nagy időbeli távolságokból, számos különböző nyelven írt forrásokból egybegyűjteni az anyagot. Ennek a hangyaszorgalommal egybehordott anyagnak a rendezgetésénél és osztályozásánál, itt kell még csak a sok éles szem, a sok figyelő és az ernyedetlen buzgalmú kutató, aki a tudományt önmagáért szereti. Itt van, ha valahol, nagy becse az aprólékos holmikkal szívesen bíbelődő, de azért a nagy, általános szempontoktól sem idegen igazi polihisztornak, akire korunk részletekbe elmerülni hajlandó irányzata mellett annál szebb feladatok várnak, mentül több hivatottságot hoz magával azok megoldására. E hivatottságnak pedig nem csekély része a szorgalom és kitartás, az egyszer föllelt nyom tovább követésében való szívós, hogy ne mondjam, makacs következetesség.
Veszedelmessé e különben értékes tulajdonság csak akkor válik, ha tévedéseinkhez való csökönyös ragaszkodássá fajul. Pedig tévedni sehol sem oly könnyű talán, mint ott, ahol ezerfelé ágaznak el a vizsgálódás szövevényes útjai. De a tévedések se szegjék szárnyát kutató kedvünknek, ne lohasszák le bátorságunkat. A tudomány haladása nem egyéb, mint a lelkiismeretes kutatók szakadatlan küzdelme nemcsak egymás, hanem önmaguk ellen is, mihelyt valamely előbb alkotott véleményük helytelenségéről meggyőződtek.
Igaz, hogy a tudomány mívelői is emberek, s így a legemberibb gyarlóságtól alig lehetnek teljesen mentesek. A perpetuandi nominis desiderium [az örökös nevek utáni sóvárgás], vagy amit Boccaccio így fejez ki: lo gran disio dell’ eccellenza [a kiválóság hatalmas vágya], nemcsak a művész, hanem a tudós lelkét is méltán hevíti. De az igazság keresésének, e legmagasztosabb kultusznak, mindig kell annyi felemelő és tisztító hatással lennie, ha őszinte, hogy azt az égre törő lángot a földhöz tapadó füstjétől minél szabadabbá tegye.