A XIII. század elején két szerzetesrend, a dominikánusok és ferenciek szervezkedése korszakos mezsgyét von az egyházi szónoklat történetében. Az ő versengő buzgalmok a lelkipásztorkodás teendőinek legfontosabbját az igehirdetésben látta. Visszatéríteni az egyház kebeléről elszakadt eretnekeket; megtartani a nyáj számára az ingadozókat, s nagyobb buzgóságra hevíteni a lanyhább híveket: ezt tűzi ki mind a két rend alapítója főcélul; ezt a célt szolgálja mindkettőnek példás élete és lángoló ékesszólása meggyőző erővel. Nyomdokaiba a lelkes tanítványok sokaságában számos jeles szónokot látunk lépni. Közöttük kivált Franciaországban tündököl néhány név, ha nem is oly ragyogó fénnyel, mint az előző században egy Szent Bernáté de – mindenesetre az övénél sokkal szélesebb körre kiható világossággal.
Az igehirdetés ez újabb, a réginél mindenekelőtt népszerűbb modorának egyik, talán a legszembeötlőbb vonása, hogy a példázó elbeszélésnek a prédikációban; egyre tágabb: tér jut, sőt hovatovább mindjobban vissza is élnek vele.
Fölötte tanulságos e tekintetben Szent Domonkos egyik tanítványának, Etienne de Bourbonnak, a nyilatkozata. Ő még személyesen ismerhette lánglelkű mesterét, akinek példájára mindjárt az Üdvözítőé után hivatkozik, midőn prédikátorok számára készült bő anyaggyűjteménye bevezetésében az erkölcs tanító példabeszédek hasznát fejtegeti. Még közelebb áll az új irány úttörőihez Szt. Domonkos és Assisi Szt. Ferenc egy másik kortársa. Jacques de Vitryt értem, aki a francia egyházi szónoklat valódi reformátora. A társadalom minden rangú és rendű képviselőihez intézett nagyszámú beszédei (Sermones ad status) sokáig mintaszerűek maradnak. Prédikációi semmiben sem ütnek el föltűnőbben az előző korszak egyházi szónoklataitól, minta példázó elbeszélések azon pazar bőségével, mely őket ez irodalmi fajnak máig is egyik legdúsabb kincstárává teszi.
A szentföldjáró akkói püspök s utóbb bíboros maga ugyan aligha gondolt még e példabeszédek rendszeres egybegyűjtésére. De fiatalabb kortársa, É. de Bourbon, már az övéiből is jó sokat szedeget össze ily célra s megszerzi őket mindazzal, ami hasonlót térítő és tanító körútján itt is, amott is hallott vagy olvasott. Így született meg a prédikátorok számára készült s e célzatot nyíltan bevalló gyűjtemények hosszú sorának egyik legelseje. E kézikönyvek a XIII. század végétől a XVI.-nak elejéig, tehát éppen a hitújítás koráig, sűrűn követik egymást. Az utódok rendesen bőven merítenek az elődök munkáiból, s rendkívül vegyes tartalom szegényesen egyhangú moralizálása mind szélesebb medret váj bennök magának. Sőt utóbb majdnem elnyomja a példát, holott eleinte emezt csak egész röviden jelzett tanulság követte, vagy pusztán a címében volt kifejezve az illető elbeszélésnek, hogy a prédikátor miféle erkölcstanító célzattal használhatja.
Így járt el például E. de Besançon az ő nevezetes Alphabetumában, amely talán az elsők egyike az efféle példatárak betűrendes csoportjában. Ezt a minden másnál egyszerűbb és kényelmesebb elrendezést követi számos, többnyire névtelen gyűjtemény, aminők közül majdnem minden nagyobb külföldi, sőt néhány hazai könyvtárban is akad egy-kettő. E betűrendes példázatgyűjtemények közt ismét egy dominikánus, az olasz nevű, de francia földön honos Johannes Junior (de Gobio) Scala coelije lesz a legnépszerűbbé a XIV. század folyamán.
A betűrendes felsorolás mellett azonban a teológiai rendszeres keretbe foglalt példák is nagy kedveltségnek örvendenek. É. de Bourbon a Szentlélek hét ajándékát veszi keretül. Egy az említetteknél régibb s majdnem minden későbbi gyűjteményre nagy hatású hasonló munka, Heisterbachi Caesarius Dialogus miraculoruma, a bűnös megtéréséből indul ki, aztán a bűnbánat, majd a gyónás, erre a kísértés példáit sorolja föl.
Idáig tehát bizonyos rendszert követ, de a további nyolc könyvben már kissé önkényes sorozatba csoportosítja példának gazdag anyagát. A XIV. századtól kezdődőleg az allegorizálás mind jobban elhatalmasodó divatjának hódolva, némelyek az efféle példatárak berendezésében is e divatot követik. Így Thomas Cantipratensis Apiariusz, mely a méhek mintaállamát, vagy Johannes Nider Formicariusa, mely a hangyák társadalmát veszi keretéül. Mások a sakkjáték figuráihoz fűzik erkölcstanító paraboláikat, mint például Cessolei Jakab, kinek könyve a vulgaris fordítások révén szélesebb körben is népszerűvé lett.
A moralizálásra többé-kevésbé alkalmas vagy alkalmatlan anyagnak, valamint a hozzá illő vagy nem illő keretnek megválogatásában a gyűjtők egyáltalán nem voltak nagyon kényesek. Ez már a kor szellemében leli magyarázatát és mentségét; bár nekünk sokszor vajmi visszatetszők e kevéssé kényes ízlés kirívón fonák példái. Mert hogy a középkorban mi mindent nem moralizáltak, arról nekünk, mai embereknek, akiknek az ízlése ez oktató költészettől amúgy is eléggé idegenkedik, alig van kellő fogalmunk. A középkor uralkodó fölfogása szerint – és ez korántsem kizárólag keresztény fölfogás – az egész természet, vagyis az Istennek minden teremtménye arra való, hogy az embert példájával valláserkölcsös életre tanítsa.
E fölfogás különben, csírájában legalább, már az alexandriai görögségnél meglelhető. Ennek talajából, mely a keleti hatások beolvasztására hovatovább mind alkalmasabbá lett, szivárog át e fölfogás egyrészt a keresztény egyházatyák irataiba, de másrészt a Talmudba, valamint az arabok valláserkölcsi és vallásbölcseleti- irodalmába. Eredete egyébiránt még az Alexandriánál is jóval tovább Keletre nyúlik vissza. Sőt a buddhista térítők példabeszédes tanításmódjánál is régibb, mert már itt is a brahmanok ősi gyakorlatának jól kitaposott nyomán halad.
A keresztény egyháztanítók kivált Jób könyvének egy sokat idézett helyére szerettek hivatkozni, hogy e fölfogásuk helyességét igazolják. Károlyi Gáspár kissé terjengős fordításában e hely így hangzik: „Mert kérlek, kérdd meg a barmokat; és tégedet azok közül mindenik megtanít: vagy kérdd meg az égi madaraktól, és megmondják néked. Avagy beszélj a földdel, és megtanít tégedet, ha még a tengernek halai is megbeszélik néked!” (Jób XII, 7. és 8. v.) Erre hivatkozik a ferenci Bozon Miklós is (1320 táján) moralizált elbeszéléseinek és természeti képeinek előszavában. Ilyenformán a Szentírás hitelére, a Megváltó példájára támaszkodva, ki szintén példabeszédekkel fűszerezte tanítását, föl is használtak céljokra mindent, az ily célra legképtelenebb dolgot is. Föl az egész állat-, növény- és ásványországot (Physiologus); természetesen a középkor naiv tudákosságával, amely készpénznek veszi például Plinius minden meséjét, s különben is mindig hajlandóbb a csodálatost, a furcsát és rendkívülit – szóval a hihetetlent, mint a hihetőt, a szemmel láthatót és kézzelfoghatót elhinni.
Kipéldázták nemcsak a kertészetet, a szakácsmesterséget, a vadászatot, a nyelvtant és – amint láttuk – a sakkjátékot, hanem még a naptárt és az abc-t is. Minden betűnek, sőt az íráspontozásnak is megkeresték, s meg is találták a titkos erkölcsi értelmét. Így például a Sénéfiance del ABC [Az abc értelme] című középkori francia költemény az a betűben, „amelyet csak tátott szájjal lehet kiejteni”, a kapzsi és mindig csak több vagyonra áhító, de a tanulmányokkal nemigen bíbelődő főpapokat látja jelképezve. Egy 1326. évi bolognai latin kézirat, mely most a wolfenbütteli könyvtár tulajdona s részben a Gesta Romanorum-mal és más hasonló gyűjteményekkel párhuzamos, 69 példája egyikében a pontnak erkölcsi és jelképes értelmét fejtegeti. „Valamiképpen a pontnak, úgymond, nincsen se hosszúsága, se szélessége, úgy a világi gyönyörűség, amely a ponthoz hasonlatos, valakinek alája helyeztetik, úgy hogy arra teljesen rátámaszkodik, akkor az ilyen ember odavész… Holott ha a világ pontnyi gyönyörűségét valaki fölébe helyezi magának, vagyis ha minden világiakat a mennyei gyönyörűségre vonatkoztat: akkor az az embert tökéletesebbé teszi és (lelkileg) gyarapítja…”
Hasonló szellemben értették és magyarázgatták az egész középkoron át, de kivált a XIII. és XIV. században az ókori írókat: elég sajátszerűen még a legkevésbé „morális” tartalmúakat, mint például Ovidiust is! Általában véve azonban mégis a moralizálásra alkalmasabb tartalmú ókori iratokból idézgettek sűrűbben a középkori prédikátorok és az ő használatukra készült példatárak. Ilyenek a rétor Seneca, Valerius Maximus, Cicero, Plutarkhosz és a már említett, kalandos természettudományi mendemondái miatt annyira kedvelt Plinius.
Az ő neveik a leggyakoribbak, vagy ha nevük nincs is kitéve, az ő irataik közvetett hatásának nyomaira bukkanunk legtöbbször az imént futólag érintett példagyűjtemények forrásjegyzékében. É. de Besancon Alphabetum narrationuma, amely e gyűjtemények között a leggazdagabbak egyike (800-nál több példát foglal magában), vagy ötvenszer idézi Valerius Maximust; de mellette néhányszor Suetoniusra és Senecára, Ciceróra és Aulus Gelliusra, Macrobiusra, Justinusra és a Plinius epitomatorára, Solinusra is hivatkozik. Pedig ez a legaszkétikusabb szellemű példatárak közül való, amelyeknek a tartalma nagyobb részben inkább a szentek legendáiból, s többé-kevésbé helyi jellegű csodatételek és látomások följegyzéseiből kerül ki. A már említett 1326. évi bolognai kis példagyűjtemény, amelynek már a címe is a Gesta Romanorumra emlékeztet, Val. Maximust 69 fejezete közül kilencben, Senecát négyben idézi.
Ugyanez ókori írókkal találkozunk a legtöbbször abban a nevezetes példatárban is, mely elterjedésére és világirodalmi hatására nézve messze fölülmúlja az összes többieket. Ez a Gesta Romanorum kevéssé címszerű, mert a rómaiak története címén hetet-havat összehordó könyve, amelynek népszerűsége vetélkedik a Hét bölcs mester történetével. S nem puszta véletlen, hogy a középkor e két legkedveltebb novellagyűjteménye a kézirati hagyományozás külső viszontagságaiban is közös sors osztályosa. Együtt találjuk a kettőt mindeniknek legrégibb latin kéziratában; s többszörösen egymáshoz fűzve teszik meg a századokon át vándorlásukat, nemcsak a könyvnyomtatás bölcső koráig, hanem rész szerint egy ideig még azon túl is.
Egy 1342-ből való innsbrucki kézirat tartotta fönn számunkra mind a Gesta Romanorum, mind a Historia septem sapientum [A hét bölcs mester története] (az ún. Poncianus-szöveg) eddig legrégibbnek ismert följegyzését. A Gesta, amely minket ezúttal kizárólag érdekel, ebben a legrégibb kézirati alakjában már a gyanítható eredeti szerkezettől jókora elváltozást mutat. Erre vall nemcsak az, hogy a kézirat kétségtelenül több közbenső láncszemet föltételező másolat, hanem még inkább az, hogy benne vagy húsz történet két, sőt három nagyon hasonló, néha majdnem szórul-szóra egyező változatban van meg. Ez tehát már legalább is két, ha nem több szerkezet nem is a leggondosabb összetákolásának, vagy az eredeti szerkezetbe később történt betoldásoknak a jele. A G. R. ugyanis az ilyen betoldásokat már csak azért is nagyon jól megengedte – mindenesetre sokkal könnyebben, mint más hasonló gyűjtemények -, mivel semmiféle rendszeres, vagy akár csak olyan külső kerete sincsen, mint például a betűrendes példatáraknak.
Az egyetlen, még talán az abc-nél is lazább kapocs, ami történeteit tetszés szerint tágítható és változtatható sorba fűzi, – az egyes fejezetek szinte sztereotip bekezdése: N. regnavit [N. uralkodott]. Ehhez járul többnyire még az, hogy az illető császár vagy király Rómában uralkodott. De a néhány igazán történelmi császárnév mellett képtelennél képtelenebbek fordulnak elő a gyűjtemény összes kéziratában, valamint a későbbi nyomtatott kiadásokban is. Ez ugyan egyfelől a másolók szinte hihetetlen gondatlanságát és sötét tudatlanságát jellemzi; másrészt azonban arra is vall, hogy ezt a sztereotip bekezdést az értelmesebb olvasók már kezdet óta csak afféle hagyományos formulának tekinthették, mint amilyen a mi népmeséink „hol volt, hol nem volt”-ja. A mintát hozzá alighanem a Hét bölcs mesternek. Poncianus in civitate Romana regnavit bekezdése szolgáltatta, amely valószínűleg régibb a Gesta Romanorumnál.
Ennek a korát ugyanis bajosan tehetjük a XIII. század közepénél régibb időre; habár e nevezetes könyv történetének elég gazdag irodalmában nem hiányzanak az oly föltevések sem, amelyek ennél korábbi keletét szeretnék valószínűvé tenni. E föltevések egyike szorosan kapcsolatos a gyűjtemény ismeretlen szerkesztőjének a kiderítésére irányuló kísérletekkel. Ha ugyanis Grasse okoskodása megállhatna, aki különben a maga nagy garral újnak és eredetinek hirdetett „fölfödözését” Barbiertől vehette, – akkor a G. R. Helinand frémonti cisztercita műve, s így a XII. század végére, vagy a következőnek az elejére lenne teendő. (Helinand 1150 táján született s 1221 és 1229 közt halt meg.) Azt azonban már Madden, a G. R. angolországi kéziratainak tudós kiadója kimutatta, hogy a Dialogus creaturarum azon helye, melyből Barbier és utána Grasse föltevésöket merítik, nem a mi Gestánkra, értendő, hanem Helinand-nak világkrónikájára. A középkor e nevezetes történelmi forrásmunkájára ugyanis e címen másutt is elég gyakran, sőt valószínűleg magában a Gesta Romanorumban is többször találunk hivatkozást.
Semmivel sem alaposabb Wartonnak azon föltevése, mely Glassius Salamonnak a XVII. század elejéről való egyháztörténelmi munkája egy helyére támaszkodik. Ez meg Berchoriust, (1300-1362) a párizsi Szt. Éloi bencés-kolostor perjelét teszi meg a G. R. gyanítható szerzőjének. E föltevés szerint gyűjteményünk a XIV. század közepe tájáról való lenne. Ennek azonban már az az egy körülmény is ellene mond, hogy az eddig legrégibbnek ismert, de korántsem az eredeti, hanem ennél jóval fiatalabb kézirat 1342-ben íratott!
Magából e legrégibb kéziratból és annak származékaiból csak annyi tetszik ki a gyűjtemény egybeszerkesztőjének kilétére vonatkozólag, hogy a XIV. század közepe táján a már eléggé vaskossá nőtt példatár moralizálásait (a történetek valláserkölcsi tanulságait) egy névtelen ferencrendi szerzetesnek tulajdonította a hagyomány. A legrégibb kézirat, az 1342. évi innsbrucki ugyanis a záradékában ennyit mond: Expliciunt gesta imperatorum moralizata a quodam fratre de ordine Minorum. [„A császárok erkölcsi tetteit magyarázza egy minoriták rendjéből való barát”] A címe pedig így szól: Hic incipiunt Gesta Imperatorum moralizata ac declamacione(s) Senece et Johannis [„Itt kezdődnek a császárok erkölcsi tettei Seneca és János kijelentései alapján”]. Ebből annyi mindenesetre kitűnik, hogy a gyűjtemény legrégibb szerkezetének nevezetes részét tehették egyes római császárok adomaszerű történetei, továbbá a rétor Seneca úgynevezett Declamatiói, helyesebben Controversiái. Ez utóbbiakból tizenhárom csakugyan kimutatható a G. R. legrégibb kéziratában, úgyszintén a későbbi nyomtatott kiadásokban is. Ezekhez járul ugyanez író egyéb erkölcstani értekezéseiből még vagy hat darab. Tehát amazokkal együtt éppen nem kicsinylendő része az egész gyűjteménynek, amely kezdetben aligha állhatott száznál sokkal több fejezetből. Hogy a Seneca nevével kapcsolatban említett Johannes ki lehetett, arról sejtelmeket ugyan lehetne kockáztatni; de ilyenek aligha járulnának valami hasznavehetőbb nyommal a szerzőkérdés földerítéséhez.
E kérdés eddigi irodalmából kétségtelenül megállapítottnak csak az a két negatív eredmény tetszik ki, hogy a G. R. eredeti szerkezetének sem Helinand, sem Berchorius nevéhez köze nincsen. A gyűjtemény korát illetőleg aligha hibázunk, ha azt a XIII. század második feléből, tehát a hasonló célú, a részben párhuzamos tartalmú többi ilyenféle példatárak virágkorából valónak véljük. Terjedelme kezdetben bajosan volt akkora, mint a legrégibb ismert kéziratban. De száz fejezetnél sokkal kevesebbet már csak azért sem tartalmazhatott, mert körülbelül ennyit az összes, térben és időben egymástól még oly távol álló kéziratcsaládok tipikus képviselőiben is találni.
E kéziratoknak valóságos erdejét hordta össze 1872. évi kiadása bevezetésében Oesterley, de azoknak nagy szorgalommal egybeállított lajstromából szintén csak negatív eredményeket tudott levonni. Még csak a gyűjtemény szülőföldjének a kérdését sem lehetett ez alapon teljesen kielégítő módon dűlőre vinni. Csupán valószínű egyelőre, de korántsem olyan bizonyos, mint Oesterley föl óhajtja tüntetni, hogy példatárunk Angliában nyerte első szilárdabb szerkezetét. E föltevés mellett ugyanis mindössze csak három történet szól, a benne előforduló angol szavak mindenesetre számba veendő jelenségével Csakhogy e fejezetek, habár a legrégibb kéziratban is benn vannak már, lehetnek az eredeti szerkezetnél ifjabb betoldások is. Az meg éppen nem egészen mellőzendő nehézség az angolországi eredet föltevésével szemben, hogy az angol-latin kéziratok mind fiatalabbak a biztos keletű innsbruckinál; továbbá hogy a legtöbb kéziratot, köztök több XIV. századi fontos kódexet, így a colmarit és az egyik berlinit is, Németországban írták. Végül még az is megfontolandó, hogy éppen azon három történet közüli, amelyekben angol, mégpedig a XIII. és XIV. század mezsgyéjére valló angol szavak fordulnak élő, – csak egy van meg az angolországi kéziratokban. Madden, aki a G. R. angliai kéziratainak a többiekhez való viszonyát először tisztázta, angol létére sem habozott a honosság kérdésében Németország pártjára állani; holott az angliai eredetnek újabban talán csak az egy német Oesterley volt a szószólója. Dick, aki 1890-ben a legrégibb kéziratot legalább részben, tudniillik csupán az elbeszéléseket a tanulságok nélkül kiadta, e kérdést eldöntetlenül hagyja, nem hallgatván el az angolországi eredet ellen fölhozhatókat sem, miután a mellette szólókat egy újabb adattal gyarapította.
Egyelőre tehát e kérdést még mindig nyíltnak kell tekintenünk. Sajnos, nem vetnek arra kalauzoló világot az azóta előkerült Gesta-kéziratok sem, amelyeknek a számát saját kutatásaim néhány hazaival is gyarapították. Ezek elseje a budapesti egyetemi könyvtár egy 1474. évi kézirata, mely a Hist. VII sapientummal kapcsolatos s vele közös cím (Historiegraphus) alá van foglalva. A G. R. ugyan e címével találkozunk annak még egy magyarországi példányán, az 1494. évi hely nélküli nyomtatványon. Ennek az esztergomi egyházmegyei könyvtárban lévő példányába a nyomtatott cím fölé valamely, a XVI. századból valónak látszó kéz ezt jegyezte oda: Historigrapbus. E cím talán a Livius-epitomator Florus munkájáról ragadhatott rá a mi gyűjteményünkre, melynek amazzal közös vonása, hogy legalább részben szintén római históriákat tartalmaz. A budapesti Gesta-kódexet különösen mireánk nézve még az teszi nevezetessé, hogy kétségtelenül Magyarországon és magyar megrendelő számára készült kézirat. Sőt az írója is magyar ember volt. Amint egy vele teljesen egyező írású, csak egy évvel ifjabb másik kézirat (ugyancsak a budapesti egyetem könyvtárában) tanúsítja, a másolóját Sztárai Máténak hívták. E Gesta-kézirat különben minket magyarokat érdeklő külsőségein kívül annyiban is nevezetes, hogy belőle a világszerte elterjedt és oly nagy irodalomtörténeti fontosságú példatár állománya öt olyan darabbal gyarapodik, amely a G. R. legteljesebb (Oesterley-féle) kiadásban sincsen meg. E fejezetek egyikének csak az egy colmari kéziratban van nyoma. A többi négy közül pedig három Holkot angol dominikánusnak (†1349) moralizált példatárával közös, amelynek ötvennél több fejezete párhuzamos a mi gyűjteményünk egyes darabjaival. A magyarországi Sztárai-kézirat révén e Holkottal párhuzamos fejezetek száma tehát még hárommal emelkedik. Egyúttal azonban erősödik általuk az a föltevés is, hogy a Gesta Romanorum a Holkotnál is meglévő fejezetek egy részét ugyan mindkettejökkel közös harmadik helyről is vehette, más részök azonban már kétségtelenül az angol prédikátor munkájából került a Gesta Romanorumba.
A másik hazai Gesta-kézirat a gyulafehérvári Batthyány-könyvtár egy XV. századi kódexében van és szintén a Hét bölcs mester Poncianus-szövegével kapcsolatos. Mint a Sztárai-kódex, ez is a legbővebb Gesta-kéziratok egyike. Amaz 179, emez 170 fejezetet számlál. De míg amaz a kéziratok úgynevezett „vegyes” csoportjába tartozik: addig emez kétségtelenül az innsbruck-müncheni, tehát a legrégibb család egy sajátszerű származéka. Sajátszerű annyiban, hogy benne a történetek, a többi kéziratoktól eltérően, bizonyos rendszerbe vannak foglalva. Tudniillik betűrendben következnek egymásután, mégpedig az egyes elbeszélések kezdőszavai, többnyire az illető császár vagy király neve szerint, akinek említésével az illető történet kezdődik. Ilyenféle csoportosításnak ugyan más kéziratokban is mutatkoznak némi nyomai, s talán sehol sem föl-tűnőbbek, mint a mi Sztárai-kódexünkben, ahol szintén szembeszökő a rendezőnek az a törekvése, hogy lehetőleg a hasonló bekezdésű történeteket iktassa egymás mellé. Ám a teljesen betűrendes sorozatnak egyelőre a gyulafehérvári kézirat az egyetlen ismert példája. Az elrendezés azonban aligha a már jó késői másolat írójának az érdeme, hanem valószínűleg már régibb eredetijében is megvolt. Fontos e különben, úgy látszik, nem hazai eredetű kéziratban még az a körülmény, hogy a végén megvan a G. R. azon záradéka, mely eddig az innsbruck-müncheni családon kívül csak elvétve kerül elő.
Harmadik Gesta kódexünk végre a pozsonyi káptalan egy vegyes kézirat-kötetében lappangott mindaddig, amíg e nevezetes hazai könyvtár Knauz jegyzékében rá nem bukkantam. Knauz csak annyit jelez róla, hogy „történeti elbeszélések lelki célokra alkalmazva”; de szerencsére mutatványul közli az első darabot, s ez nem más, mint a G. R. úgynevezett „vulgaris” szövegének 9. számú elbeszélése, a moralizációjával együtt. Így tehát több mint valószínű, hogy a huszonkét levélnyi kéz-irattöredék többi része is a Gesta tartozéka. Mint nem egészen-érdektelen külsőséget még megemlítem, hogy e szintén XV. századbeli Gesta-kéziratunk az ismeretes pozsonyi krónika szomszédságában van, vele ugyanegy gyűjteményes kódexbe fűzve.
Két teljes évszázadon át csak kéziratokban terjedt a Gesta Romanorum. A másolók kedve, buzgalma és ízlése tartalmát hol apasztotta, hol gyarapította, a hasonló gyűjteményekből mind többet toldva be kényelmesen változtatható, mert teljesen folyékony keretébe. Kolostorról kolostorra, káptalanról káptalanra vándorolnak többé-kevésbé gondosan írogatott, példányai, melyekben a történetek száma sokszor alig haladja meg a húszat, néha meg kétszáznál is többre emelkedik. Az elbeszélések és tanulságai szövegezése is oly pongyola, hogy a legnagyobb változatosságot engedi meg; s innen van, hogy alig akad a tömérdek kézirat között csak kettő is, amely teljesen egyező szöveget nyújtana. De a kéziratoknak legalább egy része mégis bizonyos csoportokba, ún. családokba rendezhető. Ezek közül a legnevezetesebb a már említett innsbruck-müncheni, amelynek egyik ivadéka, mint láttuk, a mi gyulafehérvári kéziratunk is. Egy másik, nem kevésbé nevezetes csoportja lehetett a kéziratoknak az, amelyből a későbbi nyomtatott latin kiadás, az ún. vulgaris szöveg származik. Ez azonban mindeddig még nem került elő s tálán sohasem fog megkerülni. Mert valószínű, hogy éppen a nyomtatott betű ölte meg itt is, mint annyi más esetben, az írottat.
Nyomtatásban a latin Gesta 1472 és 1475 közt lát napvilágot. Egy utrechti és két kölni ősnyomtatvány, valamennyi hely- és időjelzés nélkül, verseng az editio princeps [első kiadás] címéért. Valószínű azonban, hogy az a legeslegelső kiadás, amely a Ketelaer és Leempt utrechti sajtója alól került ki s csak 150 történetet tartalmaz, részben kissé más sorrendben, mint a későbbi teljesebb kiadások. Ezt mindjárt követhette az a kölni nyomat, amelyben a Ter Hoernen cég betűire ismernek némely bibliográfusok. Ebben már eggyel nagyobb a történetek száma, mint az előzőben, de a sorrendjök ugyanaz. A másik kölni kiadás, amely Ulrik Zell sajtójának a terméke, már 181 fejezetet tartalmaz, s ugyanennyi az elbeszélések száma az összes az óta megjelent kiadásokban. Sorozatuk már a XV. század utolsó évtizedeiben is elég sűrűn követi egymást. 1500-ig mintegy húsz, az 1506 és 1558 közötti időből pedig további tizenhat kiadás ismeretes. Pedig valószínű, hogy nem egynek a nyoma veszett; éppen úgy, mint ahogy a meglévő kéziratok még oly nagy száma is csak töredéke mindazoknak, amelyek valaha forgalomban voltak.
A fölötte vegyes tartalmú könyv tehát két századon át annyira népszerű lett, aminővé a hozzá hasonló célú és tartalmú gyűjtemények egyike sem. Ennek első oka kétségtelenül az, hogy elbeszélései mindenesetre változatosabbak és jórészt vonzóbbak is, mint a többi egykorú példatárak átlagos tartalma. Nem mintha a G. R. fejezetei közt is nem akadna számos száraz és üres, pusztán a tanulság kedvéért mondvacsinált darab. De kivált a 181 fejezetre bővült nyomtatvány, amely a XV. század végétől kezdve a mű népszerűsítésének majdnem kizárólagos eszköze, nagyobb részében mégis igazán érdekes, a szó teljes értelmében romantikus mesék és mondák tárháza. E mesék és mondák némelyike az óta világhírűvé és az egész művelt emberiség közkincsévé lett. Ilyenné tette őket kiváltságos nem szellemek szerencsés keze, mely a csiszolatlan gyémántot meglelvén, remek ékszert alkotott belőle. Az összehasonlító irodalomtörténet egyik legérdekesebb, de nem mindig legkönnyebb föladata: utánajárni egy-egy ilyen „hálás” tárgynak, amely századok, sőt sokszor évezredek során vándorol, míg végre egy lángelme tüzében a salak leolvad róla, s előbukkan teljes ragyogó fényében a nemes érc, ami a nyers kőben lappangott. Az ilyen hálás novellatárgyak valóban nem ritkák a Gesta Romanorumban. Bennök olykor kitűnő drámai mag is rejlik. Nem csoda tehát, ha e gyűjtemény eredeti céljának szolgálatán kívül, egészen más körbe is átnyúló hatással volt, amit a hozzá hasonló középkori példatárak egyikéről sem lehet ily mértékben elmondani. Ez és talán még szerencsés, bár alig tárgyszerű címe is, jóval hosszabb és éltetőbb életet biztosítottak számára, mint amilyent társai értek. Ezek közül is megélte ugyan még néhány a sajtó útján való terjedés kedvezményét; de ennek egyikök sem vette olyan nagy hasznát, mint a Gesta Romanorum éppen akkor, midőn már alig volt rajta egyéb „római” a címénél.
Mert ha már elejétől fogva sok heterogén elemet összehordtak e cím alá: a XV. század vége felé, amikor e könyvnek új életszaka kezdődik, a lehető legtarkább keverékét látjuk benne a legkülönbözőbb eredetű alkatrészeknek. Az V. század óta gyarapodó Szentatyák élete, a spanyol zsidóból kereszténnyé lett Petrus Alphonsi Disciplina clerhalisa, bibliai fejezetek és az esopusi mesék, Barlaam és Jozafát indiai eredetű legendája, a középkor vaskos enciklopédiának nem egy morzsája, a Legenda aurea néhány vonzó és megható részlete, a napsugaras Kelet és az Óceán ködébe vesző Nyugat tündérregéi ölelkeznek e kaleidoszkópban, amelynek a világirodalomban alig van párja. A görög és római történelem adomaszerű, inkább jellemző, mint hiteles epizódjai lehettek, amint láttuk, az ősi mag, amely köré a száz meg százforrású mesefolyam e hordaléka lecsapódott. Valamennyi részét a laza kötésű egésznek csupán a moralizálások, a tanulságok egységes szelleme foglalja össze. Ez közös a többi hasonló gyűjteményével; csak abban különbözik mégis tőlük, hogy idő haladtával mindjobban kibővül, amint másolók, magok is többnyire prédikátorok, a lelki magyarázatot ki-ki a saját céljaira mindegyre szőrszálhasogatóbban részletezik. E magyarázatok sokszor a lehető legfurcsábbak, s méltán fölkeltik a reformáció és a humanizmus századában egy Rotterdami Erasmus megbotránkozását. De hisz e korban már nem is e tanulságok miatt, hanem inkább a könyv novellisztikus része kedvéért érik egymást annak újabb meg újabb kiadásai.
Erre vall az is, hogy kevéssel az első latin kiadások után a műnek már fordításai is kerülnek a könyvpiacra. Ezek sorában a legelső a németalföldi, mely az egész úgynevezett vulgaris szöveget adja, s 1481-ben lát napvilágot Goudában. Három esztendő alatt e kiadást két újabb, s ezeket hosszabb időköz múlva 1512-ben még egy negyedik követi. Franciaország sem marad el sokkal a fölötte kedvelt könyv népszerűsítése terén. Az első ismert kiadás Lujza királynénak, I. Ferenc francia király édesanyjának, van ajánlva s 1521-ben jelent meg Párizsban. E fordítás, melyet némelyek a mondai alakká lett Gringore vagy Gringoire művének tartanak, a vulgaris szövegnek csak 149. fejezetét tartalmazza s 1529-ig még három kiadást ért.
Mindezeknél nagyobb figyelmet érdemelnek a régi német és angol fordítások, amelyek részben még kézirati latin szövegekből származnak és nem az említett ősnyomtatványból, mint az eddig elszámláltak. Sorozatuk élén az 1489. évi augsburgi német nyomtatvány áll, melynek egyetlen ismert példányát a wolfenbütteli könyvtár ritkaságai közt őrzik. E 95 fejezetből álló fordítás a latin kéziratok egy sajátszerűen jellemzett csoportjának valamelyik tagját tükrözi, s ennyiben nevezetes kiegészítője a G. R. állományának. A többi csupán kéziratokban fönnmaradt régi német fordítások is mind a XV. század nyelvét mutatják, de némelyikök elég mélyen (egész 1414-ig) nyúlik e század elejére. Közülök egyet, egy müncheni kézirat alapján, Adalbert Keller adott ki 1841-ben. E 111 fejezetből álló szövegen alapul a cseh fordítás, mely szintén csak kéziratokban maradt fönn s még ugyancsak a XV. század első feléből való. Három kézirata közül az egyikben egy keveréknyelvű panaszos sóhajtás van, olyanféle, mint a mi Sztárai-kódexünk Hogh yhathnamja, s a másoló e naiv fölfohászkodása, a benne lévő magyar szavak miatt, minket közelebbről is érdekel.
Részben az augsburgi német nyomtatvány, de részben már a latin vulgáris szöveg sajátszerű földolgozása az az 1538. évi strassburgi német fordítás, amely a Gesta Romanorum százkilenc fejezetén kívül a Hét bölcs mester históriáját tartalmazza, továbbá még két, a Gesta állományától idegen történetet sző közbe. E protestáns szellemben készült átdolgozás a tanulságokat igen rövidre vonja össze, s egyáltalán mellőzni igyekszik mindent, ami a saját felekezeti szempontjával ellenkedhetnék. Oesterley „eine klaglich verwasserte Bearbeitung”-nak [„siralmasan fölhígított átdolgozás”] nevezi, de én túlságosan szigorúnak találom ez ítéletét. Magokon a történeteken alig változtat valami lényegeset az átdolgozó, sőt a legtöbb fejezetet majdnem szorul szóra átveszi a régibb augsburgi német nyomtatványból. A protestáns szellem leginkább a szentek legendáinak az átírásán érzik meg.
A német fordításokhoz hasonlóan az angolok is kétrendbeliek. Az egyik csoportba a kéziratiak tartoznak, melyek csak századunkban láttak napvilágot a már említett Madden kiadásában. Közülök a legteljesebb 70 fejezetet számlál, s mind a három a XV. századból való. Valamennyi az angolországi latin kéziratok sajátszerűen jellemzett csoportjából ered, s egyikök, amelynek csak 32 fejezete van, a tanulságokat elhagyja. E kéz-irati angol fordítások mellett van a G. R.-nak egy 1510 és 1515 közt Londonban nyomtatott angol átdolgozása is. Ez szintén nem a vulgáris latin szövegen, hanem az angol-latin kéziratok egyikén alapul s a XVIII. század elejéig körülbelül egy tucat kiadást ért. Nyelvök idő haladtával fokozatosan modernizálódott, s némelyikök egy történettel többet tartalmaz, mint az első kiadás, amely 43 fejezetből áll.
Még ennél is kevesebbet, mindössze, 39 történetet vesz át a vulgáris szövegből az a lengyel fordítás, amely a XVI. századból eredőnek látszik, de csak a XVII. századból ismerjük az első nyomtatott kiadását. E hely és évszám nélkülit több más követte, melyek azonban csak csonka példányokban maradtak fönn, s így a koruk nem állapítható meg pontosan. Az első ismert keletű egy 1738. évi krakkói nyomat; ezt 1752-ben egy lembergi s 1773-ban ismét egy krakkói követi. A lengyel fordításon több orosz átdolgozás alapul, melyeknek egyikét 1877 és 1878-ban kiadta a régi irodalom barátainak szentpétervári társasága.
Nem érdektelen jelenség a nevezetes középkori példatár történetében, hogy világrészünk keleti felén akkor kezd feléje nagyobb figyelem fordulni, mikor a nyugati népek irodalmaiban már alkonyulni tér, sőt néhol már teljesen el is halványult a csillaga. Nem így nálunk magyaroknál, ahol ugyan szintén csak a XVII. század vége hozza meg az első, majdnem teljes fordítását, de hatásának, sőt egyes töredékeinek magyar nyelvű nyomai is már jóval régibb időkből kimutathatók. Ha az imént említett magyarországi Gesta-kéziratok nem tanúskodnának is amellett, hogy a híres könyv a XV. század második felében már átlépte hazánk határait: ott vannak Temesvári Pelbárt beszédei, melyeknek két vaskos gyűjteményében összesen nyolcszor találjuk a Gesta Romanorumot idézve. Más kilenc esetben a jeles minorita szónok más forrásokra utal, mikor a Gestában is meglévő példázatokat mond el, gyakran csak azért, hogy a szunyókáló gyülekezetet kissé fölserkentse. Ugyan e mentséggel vezeti be sokszor eléggé triviális példabeszédeit már a XIII. század legnépszerűbb prédikátora, Jacques de Vitry is, kire követői e részben is sűrűn hivatkoznak.
Pelbártnak egyenesen a Gestából vett idézetei azért is nevezetesek, mert kitetszik belőlük, hogy a kedvelt szónok, kit hona határain túl is vajmi széles körben ismertek, a G. R. melyik szövegéből merített. Többnyire ugyanis még a fejezetek számait is pontosan odajegyzi idézetei mellé, s ezekből kitűnik, hogy a vulgáris kiadást használta.
Pelbárton kívül magyar hitszónokok közül még Michael de Ungariát és Pelbárt Rosariumának folytatóját, Laskai Ozsvátot említhetjük mint olyanokat, akik beszédeikben egyet-mást a Gesta Romanorumból idézgetnek. Nálok is jóval nagyobb azonban az oly példázatok száma, amelyek ugyan a Gestában is benn vannak, de részint bevallottan, részint sejthetőleg más forrásokból kerültek hozzájok.
Ugyanígy áll az arány, ha magyar kódexeinket nézzük, amelyekbe szintén szivárgott már a XV. század végén, vagy legkésőbb a XVI-nak elején egynéhány, részlete a kolostorok könyvtáraiban oly gyakori könyvnek. Kétségtelenül egyenesen a Gestából került a Debreceni kódex 297-304. lapján lévő példa, a vérfertőző királynéról, ki bűnét a gyónásban évekig konokul elhallgatta. De a boldogságos Szűz, kinek a bűnös nő áhítatos tisztelője vala, gyóntatójának kijelentette, hogy micsoda szörnyű vétek jeleit rejtegeti a királyné kesztyűs keze. (G. R. 13) Ugyaninnen való az Érsekújvári kódex 525 s köv. lapjának és a Példák könyve 8-12. lapjainak párhuzamos helye: a három igaz mondás árán szabadult bűnös emberről (G. R. 58. ) A példák könyve a forrást is megnevezi, hozzá tévén e parabolához, hogy: „Ez az gyónásról való példa, ki felyül meg vagyon írván, és vagyon megírván rómaiaknak könyvében.” Eddigelé tudtunkkal ez az első magyar nyelvű említése a világirodalomban oly nagy és fontos szerepű munkának. Nagyon kedvelhették prédikátoraink a Focus kovácstól szóló példázatot, amely Pelbárt említett idézetei között is megvan; de meglelhető, mint már Volf György és Beöthy Zsolt is észrevette, az Érsekújvári kódex 307-309. lapján is. A prédikálószékről került-e már régebben, vagy csak újabban jutott a Haller-féle fordítás révén a nép ajkára, az bajosan eldönthető kérdés. Annyi azonban bizonyos, hogy e példabeszédnek két érdekes változata is találkozik a Nyelvőr meséi közt (II. 132. és XVI. 187. l.). Különben Péczeli is földolgozta 55. sz. meséjében Király és kapás címén, mint az Beöthy, Lázár Béla és mások, kik a Gesta Romanorum-nak irodalmunkra gyakorolt hatásával foglalkoztak, már több ízben szóvá tették.
Sokkal gazdagabb lenne ennél azoknak az elbeszéléseknek a lajstroma, amelyek kódexeinkben a Gesta történeteivel ugyan párhuzamosak, de amelyekről már részint nem bizonyos, sőt részint nem is valószínű, hogy a G. R.-ból kerültek. Egy részökről pedig egészen kétségtelen, hogy más forrásokból valók, mint például a Barlaam és Jozafát és a Bod- meg Lobkowitz-kódex példái, melyek közül néhány szintén találkozik a Gesta egyes fejezeteivel; de ezek közé is részben ugyanonnan került, ahonnan mihozzánk. Ilyenek továbbá a Cornides-kódexnék a Gestával érintkező helyei (175. és 221. l.), valamint a Szent Elek szép legendája, mely nem kevesebb, mint hat kódexünkben van meg, de mindenütt egyenesen az Arany legendából, ahonnan a Gesta is merítette.
A XVI. század második feléből három kétségtelen és egy kérdéses nyomát mutathatjuk ki annak a hatásnak, melyet a Rómaiak könyve, vagy Rómaságnak irt könyve irodalmunkra gyakorolt. Ezek közül a Póli István Jovenianusa és a Névtelen Apolloniusa, meg a másik, úgynevezett drávai Névtelen Rustán császárja Toldy óta már sokkal ismertebb, hogysem e helyütt velök foglalkoznunk kellene. Érdekes problémára közülök csak a harmadik szolgáltat alkalmat, amennyiben még mindig kérdés, honnan vette, vagy a sajátjából költötte-e hozzá a drávamelléki versfaragó a maga történetének azokat a részleteit, amelyek a Gesta vulgáris szövegétől eltérőek. Ez ugyanis (110. fej.) a Legenda aureát követi a Placidus-Eustachus történetében. Igen ám, csakhogy a Gesta némely régibb szövege, így a legrégibb kézirat és az angolországi latin meg az ó-angol szerkezetek, valamint a régi német fordítások egy része e történetet másként adja elő, mint az Arany legenda és az ezt követő vulgaris szöveg! Más magyarázata is lehetséges tehát azoknak az eltéréseknek, amelyek a drávai Névtelen feldolgozásában találhatók, mint amilyeneket eddig e tárgyban nálunk kockáztattak. E három históriánál néhány évtizeddel régibb az a negyedik emlékünk, amely szintén a G. R. egyik fejezetével (a vulg. szöveg 159.) párhuzamos; de mint már jeleztem, nem csupán innen, hanem más forrásból is származhatik. Ez Tinódinak Sokféle részögösről szóló versezete, melynek a Gestával érintkező tárgyára már Szilády Áron is figyelmeztetett. (Régi magyar költők tára III. 453. l.)
Hollós Mátyás korában, tehát azon időtájt, mikor hazánkban a Gesta Romanorum első kimutatható nyomai előbb csak latin, majd magyar nyelven is mutatkoznak, került Budára a hallerkői Haller nemzetség magyarországi ágának törzsatyja, Rupprecht, kit a nagy király ütött a családi krónika szerint lovaggá. Mátyás két kortársának, a még mindig sűrű homályba burkolt Magyarországi Mihálynak és a már jóval ismertebb Temesvári Pelbártnak igehirdető munkássága, mint az imént láttuk, a nevezetes középkori gyűjteményből is szívesen szedegette az épületes példabeszédeket. Az ő buzgólkodásuk idejéből való az a két Gesta-kézirat is, mely kétségtelenül nálunk íratott; sőt az egyik, a Sztárai Máté kezétől eredő, alighanem a híres budai Corvina egyik, kevésbé becses darabjaként került annyi mással együtt Konstantinápolyba.
A Mátyás alatt betelepített Haller családnak egyik későbbi sarjadéka, nemzetségének egyik legkiválóbb tagja, Haller János ajándékozza meg irodalmunkat a Gesta Romanorum majdnem teljes, fordításával.
A körülmények, amelyek a jeles és nagymíveltségű erdélyi főurat íróvá vagy legalább is fordítóvá tették, ismeretesek. Lehet különben – legalább a Korénus Jakab Paizsának előszavából azt következtethetjük -, hogy a négyesztendei keserű rabság unalma nélkül is tollat ragadott volna, aki nemzete nyelvéért oly lelkesen buzgólkodik, mint az említett előbeszéd bizonyítja. De hogy vajon a fogarasi várban töltött rabévek nélkül, a közügyek adtak volna-e neki a könyvírásra időt, az más kérdés. Valamint kérdés az is, hogy ha fogságában mindenáron „munkát nem igyekszik adni unalmas elméjének”, jut-e valaha kezébe az a három nevezetes középkori könyv, melyeknek érdekes tákolataként áll ma előttünk a Hármas Istoria?
Annyi azonban bizonyos, hogy Haller maga nem is sejtette, miféle nevezetes munka került eléje ama „régi szakadozott könyvetske” középső részében, melyet – mint mondja – „nehéz volt elolvasni, mind a régisége, mind nyomtatása miatt”. Hogy a könyv három része együtt jutott a kezébe, azt én mások ellenkező nézetével szemben nagyon valószínűnek tartom, minthogy az efféle kolligátumoknak számos példáját ismerjük. Hisz’ a Nemzeti Múzeum könyvtárában is van egy, amely Pelbárt egyik műve mellett érdekes véletlenségből éppen a Hármas Istoria két részét (a Gesta Romanorumot és a Trója pusztulását) tartalmazza. Viszont egy másik, a drezdai kir. könyvtárban lévő kolligátum meg a Hármas Istoria első részeül szereplő Nagy Sándor életét, ugyancsak a Gesta Romanorummal egybekötve. Hogy Haller az ilyenformán vaskos ívrétű kötetet „könyvetské”-nek nevezi, azon kár lenne fönnakadni, mert ha csak a középső részt magát vesszük is, mai fogalmaink szerint biz’ az sem valami kis „könyvetske”; de a XVII. században még a három együtt is nagyon jól megjárta annak, mivel még jóval vaskosabbakat is libellusnak neveztek akkoriban. Ami pedig a három, tartalmilag sem egészen rokontalan mű egy kötetbe foglalását megkönnyítette, az ívrétük teljes egyenlősége.
Ezt ugyanis, legalább a két elsőre nézve, kétségtelenné teszi magának Hallernek utalása a használ kiadásokra. Ezekből a becses utalásokból tudjuk meg azt is, hogy a Gesta Romamrumnak melyik kiadása nyomán készült Haller fordítása. S ha ezt az utalást figyelembe vették volna irodalomtörténet íróink, akkor már jóval Toldy előtt is tudhatták volna, hogy miféle munkákkal gazdagította Haller a Hármas Istoriában irodalmunkat. Ezzel azonban Czvittinger Dávidtól Szilágyi Sándorig a Haller János irodalmi munkásságát említők egyike sem igen látszott törődni, mert a munka tartalmát illetőleg kivétel nélkül beérik azzal, hogy jóformán csak a címlapját írják le, itt-ott némi csekély stiláris módosítással. Toldy tudtommal az első, aki a II. részben a Gesta Romanorum fordítására ismer; habár még ő sem jár a dolognak tüzetesebben utána; különben nem kelne éppen az ő határozatlan beszéde nyomán szárnyra az a mendemonda, hogy a Példabeszédek tanulságai Hallertől valók! Toldy ugyan ezt még csak kérdésként veti fel (A magyar költ. tört. I. 83.), de Greguss Ágost (Pesti Napló 1854, 263. sz.) már határozottan Hallernek tulajdonítja a tanulságokat.
Igaz, hogy akik azóta Hallerrel és munkájával behatóbban foglalkoztak, ez iránt tisztában vannak; de Hallernak és fordításának eredetijéhez való viszonyát illetőleg még mindig ingadoztak némileg a vélekedések. Változtatott-e nem-e; s ha változtatott, sokat vagy keveset módosított-e, s miben állnak e módosítások: azt csak a fordításnak az eredeti szöveggel való pontos egybevetése tüntethette ki.
Nos, ez egybevetésekből, amelyek a Haller használta 1508. évi hagenaui kiadás szövegét veszik a nagyobb pontosság kedvéért alapul, – az tűnik ki, hogy Haller meglehetősen hívén igyekszik eredetijét követni, s nagyobb eltéréseket többnyire csak a tanulságokban enged meg itt-ott magának. Ezeken gyakrabban rövidít, de néha be is told egyet-mást a sajátjából. Egyéb eltérések az eredetitől olykor csak azért mutatkoznak, mert a fordító néhol nem értette meg egészen jól a latin szöveget. Ilyen, hogy csak egy jellemző példát említsek, a 12. fejezet fordításában az unus parochialiumnak egy káplánnyal való magyarítása, holott az eredetiben az erkölcstelen papnak egy hívéről van szó. Hasonló kisebb botlás több is akad az egészben mégis nagyon érdemes fordításban, melynek értékéről különben irodalomtörténet íróink eddig is sok elismeréssel emlékeztek meg.
Ez elismerés csak fokozódik, ha figyelembe vesszük, hogy Hallernak a vulgáris szöveget egy fejezet (a 166.) híján teljesen tükröző fordítása, az egy hollandit kivéve, az egyetlen ily teljes valamennyi régibb fordítás kőzött. Érdekes, hogy a 166. fejezetet a világlátott erdélyi főúr azért fordította le, mivel benne „valami játékról vagyon emlékezet”, mely szerinte „mostani időben emlékezetben mintsem, nevet sem adhatni néki”. Hinné-e valaki, hogy az emlékezetből teljesen kimúlt játék nem egyéb, mint a sakk, melyről pedig nálunk már egy Zsigmond korabeli okiratban történik említés?
Az 1678 és 1682 közt készült Hármas Istoria csak jóval a fordítónak kiszabadulása után, 1695-ben, látott napvilágot; Első, kolozsvári kiadása, mely a derék Misztótfalusi Kis Miklós nyomdáját dicséri, ma már a legritkább könyvek egyike. Teljesen ép, a szép címképet is tartalmazó példánya csak egy van, s ez a Nemzeti Múzeumba került Jankovich Miklós gyűjteményéből. Jankovich nagy szeretettel dédelgette e könyvet, mely már az ő idejében is az egyetlen ismert példány volt. Hallernak a magyar nyelv csinosodása körül kifejtett buzgólkodására is Jankovich hívta fel a figyelmet a Tudományos Gyűjtemény 1828. évi V. kötetében (89-99. l.) Ugyancsak ő mondja a Hármas Istoriától, hogy az „valóságos magyar népkönyv”, amire különben előtte már Pápay Sámuel, Benkő József, Horányi Elek, s még előbb Bod Péter is céloz, mindenik megemlítvén, mily kedves e könyv a népnél. Ez elfakult irodalomtörténeti följegyzéseknél már jóval ismertebb az, amelyet Arany János önéletrajzából szólaltatnak meg mindazok, akik Haller munkájának népszerűségét említik.
E népszerűséget, ha ugyan bizonyításra szorulna, a munka elég nagy számú kiadásai is tanúsíthatnák, jóllehet e kiadások számát legtöbb irodalomtörténet írónk valamivel magasabbra teszi, mint amennyi eddig kimutatható volt. Az 1695. évit a múlt században csak három ismert „nyomtatás” követte (1751, 1763 Pozsonyban és 1795 Pesten), melyek mellé még az I. résznek, a Nagy Sándor történetének, egy 1757. évi 8-adr. külön kiadása járul Budán. Századunkból csak az 1865, évi debreceni s ugyanannak a 1700-as évekből való két újabb lenyomata ismeretes. A legújabb, szintén csak részleges kiadás, ti. a II. részben foglalt Gar Az fordításnak az 1695. évi kolozsvári nyomat szerinti edíciója, a Régi Magyar Könyvtár imént idézett kötete.
Ennek jegyzeteiben a rendelkezésemre állott térhez és időhöz képest kiterjeszkedem annak a kérdésnek a megvilágítására is, hogy vajon csakugyan olyan sokat köszönhet-e irodalmunk a Gesta Romanorumnak, különösen pedig népköltészetünk a Haller-féle fordításnak, mint azt eddig tán némelyek hihették, s valószínűvé is igyekeztek tenni?
Haller könyvének, mint kivált a múlt században s még ennek az elején is eléggé elterjedt népies munkának, népünk lelki világára való hatását tagadni, azt hiszem, senkinek sem juthat eszébe.
Azonban mikor egyes népmesei motívumokról van szó, mindig nagyon óvatosaknak kell lennünk az egybevetésnél, mielőtt kimondjuk, hogy ezt vagy azt népünk a Haller fordításából vette, és csakis onnan vehette. Én legalább eddig még egyetlen olyan párhuzamot sem találtam, amelyet illetőleg ezt egészen biztosra merném venni. Az eddig fölkutatott találkozások ugyanis egytől egyig olyanok, amelyek részint már a Gesta Romanorum Haller-féle fordítása előtt is belekerülhettek népünk szóbeli hagyományainak kincsébe; részint pedig, ha e fordításnál; későbbi korból valók is, máshonnan is jöttek, mint a Haller-féle fordításból. Itt csak a legaprólékosabb részletekre is kiterjeszkedő figyelemmel szabad és kell az egybevetésnél eljárni, s még emellett is jó mindig a nagyon is határozott kijelentésektől óvakodni. Hogy e tekintetben csak egy-két példát említsek, a Gesta Romanorum vulg. szövegének 153. fejezetében foglalt Apollónius-regének két magyar népmesében is van már ismert változata. De ezek egyikét sem lehet már a Haller-féle fordításból, akár a Gesta Romanorumot követő verses széphistóriából egyedül származtatni, minthogy olyan elemek is vannak bennök, amelyek más forrásokra vallanak, és a Gesta Romanorumból is származható elemek szintén annyira más kombinációban mutatkoznak, hogy az egyenes átvételt már ez a körülmény is kétségessé teszi.
Vagy lássunk egy másik esetet. A Gesta Romanorum vulg. 103. fejezetében szereplő három bölcs tanács ketteje megvan Gaál György posztumusz mesegyűjteménye I. kötetének 11. darabjában. Mégpedig az egyiknek a szövege föltűnően hasonlít ahhoz a kissé szabad fordításhoz, amellyel Haller az egyik Gesta-beli tanácsot magyarította. Az eredetiben ugyanis a második tanács így szól: Nunquam viam publicam dimittas propter semitam. Ezt Haller így fordítja: A járt utat járatlanért soha el ne haggyad. Gaál idézett meséjében (i. h. 226. l.) az első tanácsnak Haller szavaival föltűnően egyező szövege ez: a járt utat a járatlanért sohase add. A Gaálnál lévő második tanács már csak tartalmában egyezik a Gesta első „bölcsessége”. Merőben más továbbá a keret is, amelyben Gaálnál e tanácsok előfordulnak, mint a Gestában.
S így vagyunk körülbelül a többi párhuzamokkal is, amelyekből mindig csak egyes részletek találkoznak a Gestával; de érintkeznek más, nem kevésbé számba vehető és számba is veendő meseforrásokkal is, amelyeknek népünk szóbeli hagyományaira szintén lehetett hatásuk. Hogy itt elsősorban más, velünk egy hazában élő népfajok meséire gondolok az természetes; de utalhatnék más országok hasonló termékeire is, amelyekből a legkülönfélébb utakon kerültek és kerülnek még ma is mesetöredékek hozzánk. Elég e részben csak a régibb idők világjárt katonáira és a vándorló mesterlegényekre hivatkoznom. S ezek mellett még hány mindenféle garabonciás diákja van az örökké kóborló szóbeli hagyománynak, amelyet Proteuszhoz hasonló változékonysága mellett semmi sem jellemez jobban, mint az utak és módok kiszámíthatatlan sokfélesége, amiken az idő és tér legtágabb határai között idestova bolyongani soha meg nem szűnik.
Épp azért alig van nehezebb valami, mint e mindenütt honos, de mindig bizonytalan illetőségű röpke vándorokat gombostűre tűzni, és rendszerbe foglalni. Jól is teszi az Összehasonlító irodalomtörténet munkása, ha velők szemben beéri azzal, hogy egyet-mást közülök szilárdabb keretű és fogalmazású irodalmi forrásokig kísér vissza. De csak azt ne higgye, hogy ezekben mindig csakugyan azt a kútfőt is meglelte, amelyből ide vagy oda kerültek. A legtöbb, amit józan mérséklettel tehet, az, hogy megállapítja a kétségtelen párhuzamokat; holott az elsőbbség és a leszármazás kérdései már többnyire a bizonytalan tapogatódzások hálátlan mezejére vezetnek.