Középkori irodalmunk legnagyobb alakját Szilády Áron érdemes monográfiája ragadta ki a feledés homályából. Az ő nyomain indulva Horváth Cyrill foglalkozott ismételten a jeles minorita műveinek általános jellemzésével, különösen pedig Pelbártnak kódexirodalmunkra gyakorolt nagy hatásával.
Pelbárt, a hitszónok, a szentírás magyarázó és skolasztikus enciklopédista, sőt ha Szilády föltevése minden kétséget kizáró igazolást nyerhetne: a középkori magyar költészet páratlan fényű csillaga, tehát eléggé kibontakozik immár abból a sűrű ködből, amelybe érdemeit három évszázad mind jobban homályosuló emlékezete süllyesztette.
Én ezúttal a hazai ferences rend e legnagyobb ékességének csak az igehirdető munkásságával, sőt ennek is csupán egyik, első tekintetre talán mellékesnek látszó oldalával kívánok kissé behatóbban foglalkozni. Nem mintha Pelbárt prédikációinak ezt a jellemző vonását: a beszédeibe szőtt példákat, mások előttem teljesen mellőzték volna. Említi őket Szilády is; Horváth Cyrill is szentel nekik néhány lapot és pár tanulságos jegyzetben mutatványokat is idéz belőlök. De behatóbb figyelemre egyiköknek sem lehetett oka és alkalma méltatni a példákat, mert az ő általánosabb természetű és tágabb keretű tanulmányaikban e részletnek igazán csak alárendelt szerep juthatott.
Vannak azonban e téren a külföldön is úttörőim. Ezek ugyan inkább csak összehasonlító jegyzeteik során hivatkoznak elég sűrűn Pelbártra, kinek kivált Németországban aránylag sokkal elterjedtebbek és ismertebbek a munkái, mint nálunk s az emléke sem homályosult el a XVII. és XVIII. század folyamán sem annyira, mint idehaza. Az összehasonlító irodalomtörténet egyik ágának: a tárgytörténetnek legszorgalmasabb német anyaggyűjtői: Goedeke és Oesterley, különféle kiadványaikban és adalékaikban minduntalan idézik a Pomerium egyes részeit és a Stellariumot, melyeknek annyi példája és legendája közös a középkor legnépszerűbb hitszónokainak hasonló beszédtöltelékeivel.
Beszédeinek példákkal való sűrű megtűzdelésében Pelbártunk egy az ő korában már három évszázados gyakorlat kitaposott ösvényén haladt. Elvétve ugyan már a XIII. század előtt is tarkította prédikációit egy-egy ismertebb és hírnevesebb szónok és afféle példákkal, amilyeneket itt különösen értünk. Tudniillik nem csupán szorosan vett legendákat és az erkölcs-tanító tartalomhoz simuló, a mindennapi életből vett hasonlatokat és jellemző eseteket értvén a példán, mint közönségesen szokás, hanem mindazt, amire ennek a szónak a jelentése időhaladtával az egyházi műnyelvben kitágult.
A példának ebbe a tágabb fogalomkörébe annyi mindent, oly sokféle heterogén elemet hordott össze az igehirdetők kevés ízléssel párosult buzgalma, hogy utóbb már magának az egyháznak hivatalos tekintélyei is megsokallták a példákkal való visszaélést a hitszónoklatban. Eleinte csak mérséklő, de utóbb már tiltó szavokat is halljuk e szokás ellen, mely hovatovább, kivált a XV. század második felében, tehát éppen Pelbárt korában, mindinkább elfajul. A XIV. század elején Dante*, két századdal később pedig Luther suhogtatja meg pattogó ostorát a szent helyen mindjobban elhatalmasodó visszaélés ellen. Még elítélőbben nyilatkozik róla két nagy humanista: Henri Estienne és Rotterdami Erasmus. Az utóbbi egyebek közt a Gesta Romanorum erkölcstanító célzattal allegorizált történeteit teszi nevetségessé. Luther a mohamedán dervisek utánzói gyanánt tünteti föl azokat a nyugati barátokat, kik derűre-borúra mindent allegorizálva, e részben nem tudnak mértéket tartani, s néha bizony a komoly célhoz alig illő eszközökkel igyekszenek az erkölcs magvait elhinteni, a bűnök dudváját irtani.*
Csodálatos, hogy ilyen távol keresi annak az eredetét, ami ugyan kétségtelenül a messze keleten is meglelhető, de jóval közelebb is megvolt, a mohamedán igehirdetők előtt is, – meg már az őskereszténység századaiban is. S ha a régibb egyházatyáknál még csak elvétve akadunk az allegorizáló szövegmagyarázat ily példáira, kivált pedig az olyanokra, melyek a humanizmus és a hitújítás korának a szellemét mosolyra indíthatnák, vagy éppen haragra gerjeszthetnék: azért maga az egész rendszer ott van már, sőt a gyakorlata is eléggé szembeszökő I. vagy Nagy (Szent) Gergely pápának a Moraliájában és a Dialogusaiban. Amazok az ótestamentum előképeinek már az ősegyházban szinte dogmatikus hitelű kimagyarázását szedték rendszerbe; emezekből pedig bőven meríthettek megrendítő csodatörténeteket a hitszónokok, s meg is tették ezt többé-kevésbé valamennyien.
Az ószövetség úgynevezett „típus”-ai mellé elég korán szegődött a példák egy másik, nem kevésbé kimerített forrása. Az egész élő és élettelen természetet a lelki és szorosabban valláserkölcsi életre magyarázni, továbbá a bűnbeesésre és a megváltásra vonatkoztatni igen közelfekvő gondolat volt. A Kr. u. II. évszázad közepe táján már egész kis kézikönyvbe, a Physiologusba foglalják ennek a példálódzásnak a leglényegesebb elemei. A Physiologus, keletkezésének valószínű helyéhez és korához képest, nagyobb részt az alexandriai természetrajzi ismeretkör népszerűbb rétegén alapul; ebben meg a görög, egyiptomi és indiai természetszimbolika legtarkább keveréke olvadt össze. Mind a háromnak úgyis egyazon spiritualisztikus természetbölcselet az alapja, amely a Nagy Sándor óta nagyon kiterjedt görög műveltség kohójában nyeri külsőleg is egyöntetűbb zománcát. Semmi sem volt könnyebb, mint ez az alexandriai népszerű természethistóriát zsidó, majd keresztény allegóriai értelmezéssel új, mégpedig nagyon is szívós életre kelteni. Jób könyvének XII. fej. 7. és 8. verseiben erre egyenes fölhívást láthattak az új vallás tanítói. Hivatkoznak is e helyre számtalanszor a legrégibbektől kezdve a legújabb hitszónokig mindazok, akik a természet nagy nyitott könyvéből a Teremtő végtelen bölcsességét és jóságát akarják tanítványaikkal olvastatni.
De ezzel nem érik be. Isten létének ez úgynevezett „physiologikus” bizonyítéka mellé még olyasmit is olvasnak és olvastatnak e nagy „írott” könyvből, ami már inkább pogány, legközelebbről egyiptomi szimbolikához szít. S e téren követik el hovatovább mind kevésbé ízléses és egyre mértéktelenebb csűrés-csavarásaikat. Ilyenektől bizony Pelbárt sem őrizkedik néha eléggé, de nem is él velök annyira vissza, mint legtöbb elődje és kortársa. A Physiologus és a vele rokon források nagyszámú beszédéihez nem egy részletet szolgáltattak. Legszívesebben a méhek, az elefánt, az oroszlán és a párduc, a krokodil, a mesés főnix-madár, a pelikán, a kígyó, a szarvas, a sas, továbbá a smaragd, a kámfor, a karbunkulus, a hárpia fiziológusi vagy ehhez hasonló eszmekörből vett képeivel tűzködi meg beszédeit.
A természet három országának e kipéldázásától jókora lépés választja el a tanító célzatú mesét, melynek szereplői e műfaj későbbi fejlődésében már csak az ember maszkjainak tekintendők, s így kiválóképpen alkalmasak az erkölcsi oktatásra. Az esopusi mese egyházi beszédbe szövésére elvétve ugyan már a XIII. század előtt is láthatunk egy-egy szerényebb kísérletet, de nagyobb terjedelemben először egy angol-normann (cisztercita?) pap, a Kent grófsági cheritoni Odo, s kevéssel utána Jacobus de Vitriaco, a híres szentföld járó akkori püspök (utóbb tusculumi bíboros) élt vele ily célzattal. Pelbártunk aránylag, jóval kevesebb apológot sző beszédeibe, s rendesen csak üdítő és serkentő fűszerül használja.
Meséi között azonban van néhány, amely az ismert változatoktól való érdekes eltérései miatt kiváló figyelmet érdemel. Mégpedig nem csupán az úgynevezett esopusi, hanem az egyébfajta mesék között is, amilyenekkel a szunyókáló gyülekezet figyelmének ébresztésére, főképp böjti prédikációiban s ezek között is leginkább a vasárnap délutániakban, élt gyakrabban. Érthető az is, hogy miért éppen ezekben, s itt megint csak a már említett nagy francia hitszónok nyomdokain haladt.
Ezek közé az összehasonlító irodalomtörténeti szempontból érdekesebb példázó mesék közé tartozik mindjárt az Igazság és Hamisság című, melynek rengeteg nép- és műköltészeti erejét az Ethnol. Mitteil. II. köt. 38. és 159. lapjain állítottam össze 1891-92-ben. Pelbárt meséje rövid kivonatban így szól: Egy gonosz gazdag embernek volt egy igazlelkű hű szolgája. Ez a gazdája előtt egyszer azt állította, hogy az igazsággal már ezen a világon is többre megy az ember, mint a hamissággal. A gazda az ellenkezőjét vitatja. Fogadnak. Ha a szolgának lesz igaza, kap 200 arany forintot; ha a gazdának, a szolga elveszti mind a két szemét. Perdöntőkül előbb egy kereskedőt, aztán egy-két bírót, majd egy püspököt, végül a királyt kérdik meg. Mind az igazságos szolga ellen szóknak. Ez tehát elveszti a szeme világát. Amint így egy város szélén magára hagyatva botorkál, s éjjelre egy fa alatt keres szállást, éjfélkor az ördögök csapatja gyülekezik arra a fára, hogy ott „káptalant tartson”. Az ördögök sorra mind elmondják, ki mi gonoszat tett aznap. Egyikök eldicsekszik vele, hogy s mint járt el, hogy az igazság ellen a hamisság a pörét megnyerje. Az ördögök fejedelme mindjárt ennek ítéli oda a koronát, s maga mellé ülteti a trónjára. Ezt a kitüntetést megirigyli tőle egy másik ördög, s hogy ő is mutogassa a tudományát, elmondja, hogy a fa alatt, ahol éppen tanyáznak, tud egy füvet, amely a vaknak visszaadja a látását. Mikor az ördögök eltávoznak, a szegény vak sorra tapogatja és próbálgatja a fa alatti füveket, míg végre rátalál az igazira s ennek a nedvét a szemébe csöpögtetvén, csakugyan visszanyeri szeme világát. Volt azon a tájon egy király s ennek egy vak leánya. A meggyógyult szolga ezt is meggyógyítja, s jutalmul a királyleány kezét nyeri el. Ezt meghallja a volt gazdája s fölkeresi őt. Megtudja tőle, hogyan jutott ilyen fényes sorba, s most ő is utána akarja csinálni az egészet, de rajta veszt. Az ördögök ugyanis megint arra a fára gyülekeznek, amely alatt a hamishitű lesben áll, de mivel neszét vették annak, hogy valaki a minap kihallgatta a beszédöket, most óvatosabbak: előbb átkutatják a fa környékét, ott érik a leskelődőt s kiszakítják mind a két szemét, mégpedig olyan alaposan, hogy gyógyulást nem nyerhet. Az előbbi esetben is úgy adja különben Pelbárt a gyógyulást, hogy azt csak Isten különös kegyelme tette lehetővé, s ennyiben a mesét, melyet maga is annak tart, mégis mintegy magyarázza „ad usum Delphini” [az ifjúság számára].
Pelbárt meséje az első ismert változat, amelyben a következő motívumok fűződnek láncolattá:
1. Igazságtalan dús fogad a maga igazságos szolgájával ennek a szeme világa ellenében, hogy a világon az igazságot legyőzi a hamisság.
2. A perdöntők (itt kereskedő, bíró, püspök, király) mind a gazdának adnak igazat.
3. A megvakított a városon kívül, fa alatt tölti az éjt, éjfélkor ördögök káptalanja a fán. Egyik ördög elárulja a vakságot gyógyító fű titkát.
4. A gyógyító fű nemcsak a megvakított igazságosnak, hanem ennek segítségével egy vak királyleánynak is visszaszerzi a szeme világát, amiért az igazságos nagy jutalmat kap. (Itt a királyleány kezét is elnyeri.)
5. A hamis gazda ezt megtudván, hasonlóképpen akar cselekedni, de rajtaveszt. (Hogyan, azt láttuk a mesében.)
Itt tehát valóságos népmese van előttünk, amelyet Pelbárt is alighanem ilyenül hallhatott, mert itt és még néhány hasonló esetben nem hivatkozik forrásra, mint azt rendesen tenni szokta. A legtöbb e körbe tartozó népmese is többé-kevésbé ugyanezt a sémát követi, legalábbis a nyugati népeknél gyűjtött többnyire nagyon fiatal följegyzésű változatokban, de számos, részben valamivel régibb keletiben is. Népnyelvi följegyzésével a Pelbártnál körülbelül egy emberöltővel ifjabb Paulinái, egy zsidó eredetű német franciskánusnál találkozunk legelőször aki Schimpf und Ernstjének (első kiadás 1522) 489. és köv. fejezetében Pelbárt előadását látszik követni. Szövege ugyanis csak jelentéktelen eltéréseket mutat a Pelbártétól. Hogy ismerhette magyar rendtársának műveit, az ennek német földön akkoriban igen elterjedt hírneve és műveinek egymást érő kiadásai – melyekből jóformán minden német kolostori könyvtárban többessével vannak a példányok – nagyon is valószínűvé teszik. De ennél is nyomósabb bizonyíték az az alább még említendő példa, ahol Paulinak Pelbárttól függése még szembeszökőbb.
Helyenként különben itt is egyeznek még a kifejezések is a két változatban. Nem lehetetlen ugyan, még e föltűnő egyezések mellett is, hogy mind a kettő egy még ismeretlen közös forrásból merített. Addig is, amíg talán ez előkerül, egy az Oesterleytől (Pauli 489. példájához) említett párhuzamok nagyobb részénél mindenképpen közelebb álló változatot iktatok ide, minthogy még teljesen ismeretlen e mesének elég nagy irodalmában. De annyiban is érdekes, mert régibb a Pelbárt-Pauli féle szerkezetnél is; minket meg különösen is, érdekelhet, mert egy hazai (bár aligha magyarországi eredetű) kéziratban födöztem föl.
Ez a kevéssé, vagy talán még egyáltalában nem is ismert kézirat a Nemzeti Múzeum 123. számú középkori (XV. századbeli) latin kódexe, mely Magister Esopus et Avianus vagy Esopianus címet visel és nem egyéb, mint az Anonymus Neveleti és az említett latin meseíró esopusi meséinek száraz prózai parafrázisa, elejétől végig olyanféle lelki magyarázatokkal, amilyenek a Gesta Romanorum történeteit követik, és sok más hasonló középkori terméket kísérnek. A fejezetek fölváltva az Anonymusból és Avianusból vannak véve, s egy-egy disztichon szolgál az illető szövegből mindenkinek mottójául. Akadnak azonban a könyvben elszórtan egyéb forrásokból vett példák és mesék is; így mindjárt az itt említendő is ilyen, amely a kódex 25. levelének a rectóján [elülső oldalán] kezdődik s röviden így szól:
Két, Róma felé vándorló útitárs fogad egymásnak a szeme világába: az egyik szerint az igazságé, a másik szerint a hamisságé a világon a diadal. Rómában többeket hívnak föl döntnökül, s ezek mind a hamisság pártjára állanak. Erre az Igazságnak a Hamisság (itt már mind a kettőre ezeket a megszemélyesített neveket ruházza a mese) kitolja a két szemét. A megvakított Igazság magára hagyatva kesereg és Istenhez fohászkodik. Ugyanaz éjjel egy római szenátornak álmában egy angyal jelenik meg, így szólván hozzá: Várostoknak, nemde, nincsen királya? Hajnalban eredj a „Porta speciosa” elé, ott lelsz majd egy vakot, szedj az ég harmatából, mely ott egy hársfán csillog s kend meg vele a világtalannak szemeit. Őt válasszátok királyotokul, így is lett. A Hamisság utóbb Rómába kerülvén, ráismer a királyban egykori útitársára, s mikor megtudja, hogyan fordult a sorsa ily fényesre, kéri, tolják ki az ő szemeit is, ami megtörténik; de biz’ ő holta napjáig vak marad.
Itt is megvan kiindulópontul a kettő közötti fogadás, de hiányzik, illetőleg mással van pótolva az éjjel a fán (vagy a fa alatt) gyűlésező ördögök (vagy állatok) és a meggyógyított királylány motívuma. De egyébként ez a változat is nagyon közel jár a népmeseiekhez, amelyeknek a hangjához is föltűnően hasonlít az előadása.
A XII. század végén és a következőnek az elején virágzott cheritoni Odónál is van egy mese, melyben szintén két útitárs fogad abban, hogy, amint az egyik tartja, az igazság, amint a másik, a hamisság lesz a győztes. De az ő meséje egyebekben teljesen a Fabulae antiquae, a X-XI. századbeli Phaedrus-származék, és a Romulus-féle szerkezetek illető meséje nyomán marad; tehát tulajdonképpen csak a két főszereplő jellemét illetőleg tartozik abba a körbe; a mese tanulságára nézve azonban annyira nem, hogy éppen ellenkező életbölcsességi szabály következik belőle, mint azokból a parabolákból, amelyekben az Igazság vesztesége csak ideiglenes és végül mégis a Hamisság issza meg a dolog levét.
Az utóbbi tanulságú mese első, bár csak tökéletes irodalmi följegyzésének, legalább nyugaton, egyelőre a XIV. századnál aligha régibb spanyol Libro de los Gatos [A macskák könyve] 28. fejezete tekintendő. Igaz ugyan, hogy e könyv egészében nem egyéb, mint Odo elbeszéléseinek a szabad átdolgozása. De hogy mennyire „szabad” ez az átdolgozás, azt éppen a mi példázatunk mutatja igen jellemzőn, amely az Odo szövegétől már az elején is eltér kissé; még lényegesebb vonásban különbözik azonban tőle a végén, tudniillik ott, ahol a spanyol átdolgozásnak az Odo-féle latin szöveggel párhuzamos része véget ér, de a Libro de los Gatos illető meséje még korántsem fejeződik be. Sőt tulajdonképpen csak itt kezdődik igazán. Csakhogy ennek a toldaléknak nyoma sincsen ám az angol meseírónál, és úgy látszik, hogy az teljesen a spanyol átdolgozás sajátja.
Az Odóval párhuzamos rész végéig a spanyol szöveg is csak igazmondóról és hazugról beszél; csak annyiban tér el már az átmenet helyén is az eredetitől, hogy míg Odónál az igazmondóra fölbőszült majmok ezt csupán jól elpáholják, addig a spanyol mesében már meg is vakítják. Ennek utána pedig egyszerre csak az eddigi verdadero (igazmondó) és mentiroso (hazug) Buena Verdad és Mala Verdad (Jó Igazság és elég saját-szerűen: Rossz Igazság) néven szerepel tovább. „Jó igazság” megvakítottan magára hagyatván, az erdőn különféle vadállatokat hall közeledni, melyek elől egy fára menekül. A fa alatt a vadak: medvék, farkasok és egyebek beszélgetnek. Többi között a róka elmondja, hogy a közelben lakik egy király, kinek egy néma leánya van, ő maga meg vak. Mind a két bajon könnyű lenne segíteni, ha tudnák, amit a róka tud. S el is mondja, min hogyan kell segíteni. „Jó Igazság” az erdőn keresztül haladó öszvérhajcsárok segítségével a király udvarába jut, ott visszaszerzi a maga, valamint az uralkodó és az ország többi vakjainak a szeme világát, majd meggyógyítja a király néma leányát, és gazdag jutalmat nyer. „Rossz Igazság” utóbb ugyanoda kerül, s mikor társát ilyen jó módban látja, megkérdi tőle, hogyan szerezte vissza először is a szeme világát, mert neki is van egy vak fia, kinek bajára hiába keres gyógyulást. „Jó Igazság”, aki mást, mint igazat, nem tud mondani, erre így szól: „Láttad-e, barátom, mikor kitépted a szememet ama hegyen, láttad-e azt a nagy fát, amelynél állottam? Nagy kínnal fölmásztam rá, s alája gyülekeztek a világ összes állatai, hogy ott káptalant tartsanak.” Pedig a mese elején szó sincs arról, hogy a Hamisság tépi ki az Igazság szemét, hanem a majmok teszik azt, amiért leplezetlenül megmondta nekik az igazat. Az Odo-féle mese menete, mely egészben a Fabulae antiquae és a Romulus-féle mesék illető darabjával egyezik, ezt másképpen nem is engedi. Itt tehát kétségtelenül egy más, csak némileg hasonló bekezdésű mese elejét helyettesíti az Odo-féle parabola, melynek a folytatásaképpen, de vele még csak összhangba sem juttatva, következik aztán a másik, elején csonka mese további része.
Érdekes, hogy eddig ezt a laza összefűzést még tudtommal senki sem vette észre mindazok közül, akik előttem e mesével foglalkoztak. Sőt, rendesen csak úgy idézik azt, mint az Odo latin szövegének spanyol fordítását, ezzel azt a látszatot keltve, mintha már a spanyol mese sajátjának tekintendő toldalék is benne volna az Odo-féle parabolában, s így már ez lenne a tulajdonképpeni népmesei párhuzamok egyikének legrégibb ismert nyugati följegyzése.
Ilyenül pedig egyelőre csak a Libro de los Gatos 28. fejezetének a második része tekinthető, amellyel szemben azonban egyelőre az első teljes és logikus kapcsolatú szerkezet az összes eddig ismert nyugati változatok között a mi Pelbártunké. Legalább addig azt kell hinnünk, amíg az a régibb szerkezet elő nem kerül, amelyből esetleg a Macskák könyve és Pelbárt is merített. Hogy e kettő közt kell valami kapocsnak lennie, azt valószínűvé teszi egyebek közt a spanyol mesében is meg Pelbártnál is meglévő „káptalan” szó, amely aligha lesz puszta véletlen találkozás. Másrészt azonban a rokonság a két változat közt mégis távolabbinak látszik, hogysem mind a kettő ugyanarra a legközelebbi ősre mehetne közvetlenül vissza.
Sokkal valószínűbb, hogy Pelbártunk is, a spanyol átdolgozó is a szabadabban fejlődő és változó szóhagyományból merített, ami csak érdekesebbé és a folklorista szempontjából becsesebbé teszi a jeles minorita e példáját…
Nem kevésbé érdekes Pelbárt egy másik meséje: A kevély, a kapzsi és az irigy (De temp. Hiem. 39 D). Ez, mint már a címe is elárulja, a roppant széles körben elterjedt tárgynak olyan változata, amelyben a rendes két főszemélyen kívül még egy harmadik szerepel, tudniillik a kevély. És ennek az elég ügyes betoldásnak is egyelőre csak Pelbártig tudjuk visszavinni a családfáját. Mert a Laskai Ozsvát és Pauli szövegei közül az előbbié kétségtelenül, a másodiké pedig szintén nagyon valószínűen csak a Pelbárt-féle szerkezet visszhangja.*
Laskainak Pelbárttól függését elbeszélésének egész menetén kívül még egyes kifejezéseinek az egyezése is tanúsítja. S ha a Rosarium folytatójának, a sokáig névtelen s még ma is kevéssé ismert pesti gvárdiánnak mesteréhez, Pelbárthoz való viszonyát figyelembe vesszük; ha továbbá a Gemma fidei egyetlen ismert kiadásának (Hagenau, 1507) az évét nézzük: akkor ez a függés különben sem valószínűtlen. Pauli ugyan már valamivel önállóbb, de az egyedüli lényegesebb eltérés nála is csak az, hogy a harmadiknak, a legsúlyosabban bűnhődő kevélynek, a két szeme kitolása után nem a kezét, hanem csak a fülét vágják le. E példának, mely velejében az Avianus 22. meséjére vezethető vissza, közelebbi és távolabbi rokonait, persze megint minden osztályozás nélkül, Oesterley sorolja föl a Pauli idézett fejezetéhez szóló jegyzetében.
La Fontaine egyik legremekebb, sőt ha Chamfort-ral tartunk, valamennyi közül „a legremekebb” meséjének (VII. l. Les animaux malades de la peste) [A pestis beteg állatai] tárgyát: a ravasz húsevők és a jámbor szamár gyónását, Pelbárt szintén némileg önálló s a rokonabbaktól is kissé eltérő szerkezettel mondja el. (Quadr. I. 22 G.)
Nála az oroszlán, a farkas és a szamár egy folyón készülnek átkelni, s mikor csónakjok – akár csak az Ilion [Trója] felé induló görögök hajóhada az auliszi kikötőben – sehogy sem akar a parttól elszakadni, a ragadozók ennek okául azt vetik, hogy ez csak valamelyiköknek a súlyos vétke miatt történhetik. Ezen csak őszinte gyónásuk segíthet. Az oroszlán megvallja, hogy az erdő legkövérebb vadait ugyancsak megdézsmálta. A farkas mentegeti az állatok királyának bűnét, akit erre csak éhsége kényszerített. Aztán ő is töredelmesen meggyónja, hogy egy emsét a malacaival együtt fölfalt. Az oroszlán ugyanazzal szépítgeti az ordas vétkét, amivel az előbb az övét igazolta. Most a szamáron az első gyónás sora. Szegény, nem tudja más bűnét, mint azt az egyet, hogy egyszer terhe alatt roskadozva és éhségtől gyötörve, előtte baktató gazdájának a rongyos bocskorából egy szalmaszálat látott kikandikálni s azt nagy mohón fölfalta. Az oroszlán és a farkas erre jól kiszínezett műfölháborodással kijelentik, hogy ez a legnagyobb vétek, mert galád hitszegés volt a gazdája ellen. Azzal nekiesnek és fölkoncolják a csacsit. Hogy a csónak aztán elindult-e, annak az elmondásával Pelbárt adós marad. Különben, úgy látszik, érezte, hogy így is némi mentségre szorul e kissé merész allegória, mikor hallgatóit bűnbánatra akarja indítani, mert nem mulasztotta el hozzátenni, hogy ezt a példát is azért szőtte prédikációjába, „ut dormitans populus in sermone post prandium expergiscatur ad audiendum tali consolatione” [„hogy az alvó nép a déli szentbeszéd alatt fölébredjen az így hallott vigasztalásra”].
Vasárnap délutánra való beszéd volt ez is, mint a két héttel előbbi (Quadr. I. 6), amelynek C pontjában a barátcsuhát öltő farkas színlelt bűnbánatát idézi Pelbárt, s itt valami Kilil című könyvre hivatkozik. Aligha csalódunk, ha e kissé fogyatékos idézés mögött a Kalilah ve Dimnah, e híres indiai eredetű mesegyűjtemény valamely még ismeretlen latin kézirati származékát, tehát a XIII. század végéről való Directorium humanae vitae valami testvérszövegét gyanítjuk. Nem valószíntelen ugyanis mind a két mese indiai eredete, bár a keleti párhuzamok egyike sem áll oly közel Pelbárt előadásához, mint a nyugati középkori latin szerkezetek, amelyek a Joannes de Capua fordításánál részben régibbek. De ezek között sincsen olyan, amely Pelbárt e példáival teljesen egybevágna, s így az ő változatai ismét érdekes adalékokkal gyarapítják e két mese térben és időben vajmi kiterjedt irodalmát.
Az állatok gyónásának Pelbártnál olvasható variánsa még leginkább a vele körülbelül egykorú Philelphus meséjéhez hasonlít. Tudniillik ebben is hajózás közben történik a szamár vesztére törő gyónás. Ugyanígy még egy, alighanem olasz forrásból eredő újgörög költeményben, mely a XV. századból való s igen részletes előadású, de egészen más a befejezése, mert a szamár ügyes csel útján való menekvésével végződik…
La Fontaine egy másik, éppen ily ismert meséjének hősnőjével, a tejes köcsögére légvárakat építő Perette-tel (VII. 10.) egy családból való Pelbártunknál a férjhez menni vágyó leány, kinek mulatságos esetét szintén a bóbiskoló hívek fölserkentésére szövi Invocavit-vasárnapi délesti beszédébe. (Quadr. II. 6 L.)
E példa őseiről részletesebben szóltam már egy ízben (Ethnographia X. 427), s így ezúttal elengedhetem magamnak az ott mondottak ismétlését. Csak annyit jegyzek meg, hogy Pelbárt ezúttal is ügyes átdolgozónak mutatkozik, akinek kezében a századok óta görgő mesetárgy új reliefet és szervesebb tagolást nyert; mert annyi kétségtelen, hogy nála jobban és természetesebben van a tejes köcsög eltörése előkészítve, mint a két XIII. századbeli jeles francia hitszónoknál, akiknek az előadásához az övé legjobban hasonlít…
Az említetteken kívül még igen sok mese-, sőt néhány valódi népmesetárgy is fordul elő Pelbárt példái sorában, melyeknél azonban az eddigiektől eltérően már a forrásait is pontosabban megjelöli a Pomerium szerzője. Ilyenek, hogy futólag is csupán a nevezetesebbeket érintsem: a Halál követei (De Temp. aestiv. 45 B), amelynek a keretébe foglalja tudvalévőleg egy a XVIII. század elején megjelent s ma már ritka épületes könyvünk, Ács (Aachs) Mihálynak Boldog halál szekere (Strassburg, 1702) a maga erkölcsi intelmeinek egy részét. Ilyen továbbá A remete és az angyal szép példázata {De temp. aestiv. 32 H), melyről részletesebben szóltam az Ethnographia XI. kötetében. Amazt Ferrer Vince, a híres spanyol hitszónok, emezt a jóval régibb Jacobus de Vitriaco nyomán idézi Pelbárt, de tőle nagyon eltérő szerkezetben mondja el. A szebb és irodalomtörténeti szempontból is érdekesebb példák közé tartozik az egyszarvú üldözte emberről s közvetlenül ez előtt a tőrbe esett madárhajó tanácsairól szóló is (De temp. aestiv. 65 R), valamint még sok más. Külön csoportokba sorakoznak ezek közül a Barlaam és Josafát, a Disciplina clericalis és a Gesta Romanorum példái, melyeket egyenesen az itt említett nevezetes munkákból vett át, – és külön kategóriákba valók azok, amelyeket korabeli vagy régibb prédikátoroktól és ilyeneknek szánt másodrendű gyűjteményekből kölcsönöz Pelbárt.
A Joannes Damascenus neve alatt járó, de kétségtelenül sokkal régibb, indiai eredetű Barlaam és Josáf (később Josafát) legenda az említetteken kívül még három példát szolgáltatott Pelbárt-nak. Köztök még két olyant, mely az előbbiekkel együtt (Unicornis és Avicula) a Gesta Romanorumban is benn van, de Pelbárthoz nem innen, hanem az egész legendának a Historia Lombardica (v. Legenda aurea) 180. fejezeteként ismeretes kivonatából került. (Ezen alapszik a Kazinczy-kódex magyar fordítása is.)
Számos esetben érintkezik még tartalmilag a Gesta Romanorum egy-egy történetével Pelbárt valamelyik példája, anélkül, hogy az egyenesen onnan merítette volna. Amikor így tett, akkor dicséretes szokása szerint többé-kevésbé pontosan meg is jelölte nemcsak a gyűjtemény címét, hanem a legtöbbször még a fejezetszámot is. És éppen ebből a pontos idézési módjából kifolyólag sikerült még azt is megállapítanunk, hogy Pelbárt a Gesta Romanorumnak már a vulgáris szövegét használta, tudniillik azt, mely az ő életidejében már számos nyomtatott kiadásban forgott közkézen.
Nem a Gesta Romanorumból, hanem Vincentius Bellovacensis nagy Speculumának, a középkor legvaskosabb enciklopédiájának, később toldalékából idézi azt a két példát is (De Temp. aestiv. 4 C-E), amelyek a köztök lévő áthidalással együtt belejutottak a kis Bod-kódex egyik nevezetes darabjába: az Embernek három fő ellenségéről szóló traktátusba. (A Bod-kódex tudvalévőleg párhuzamos a Lobkowitz-kódex 265-342. lapjaival, s így e szöveg itt is megtalálható.)
Fridolin regényes történetét, melyet Schiller balladájának a hőse nevén említek, szintén nem a Gesta Romanorumból ismerte Pelbárt, ahonnan éppenséggel vehette volna, legalább az egyik-másik kézirati szerkezetből. (L. az Oesterley-féle kiad. 283. fejezetét.) De ilyenek talán nem voltak Pelbártnak keze ügyében, jóllehet az ő korában valószínűleg még jóval több forgott belő-lök az írástudók és betűvetők kezén, mint amennyi ránk maradt. E szép példát, mely már a legendák fajához szít, a Discipulus (Herolt János bázeli hírneves prédikátor a XV. század első felében) közvetítette Pelbártunknak. Előadása a forrásától alig is tér el, csak valamicskét rövidít rajta. (De Temp. aestiv. 1 H=Discip. De Sanctis 48. a végén.)
Valamely nemes embernek – így szól Pelbártnál a kedves rege – volt egy fia, kit megtanított három dolog szentültartására. Az egyik, hogy a rossz társaságot kerülje; a másik, hogy minden megengedett dologban az emberekhez alkalmazkodjék; a harmadik, hogy amikor csak teheti, mindennap szentmisét hallgasson. Apja halála után a fiú a király szolgálatába lép s az uralkodó nejének kegyét csakhamar megnyeri. Különben híven követi apja három tanácsát. A király egy udvari tisztje irigye lesz a jámbor apródnak s bevádolja a királynál, hogy tiltott viszonya van a királynéval. Bizonyítékot is ígér. Csak vigyázza meg a király, mint követi majd az apród mindenben a királyné kedvének változását. A király megejti a próbát; másnap egy gyűrűt ajándékoz az apród jelenlétében a királynénak, aki erre nagyon megörül s nevet. Szintúgy az apród is. A rá következő nap meg arcul üti az asztalnál a király a feleségét, amire ez sírva fakad; vele az apród is, ki ebben is csak az apja tanításait követte. A király már most az ifjút titkon el akarja tenni láb alól, s az irigy udvari ember tanácsára kiküldi a mészégető kemencéihez az erdőbe, ahol már megelőzte őt az az utasítás, hogy aki másnap reggel elsőnek érkezik hozzájok, e kéréssel: Megtettétek-e a király parancsát? – azt haladéktalanul vessék a lángoló pestbe s erről senkinek se szóljanak egy árva szót sem. Az ifjú, amint másnap a mészégetők felé halad, útközben egy kápolna mellett megy el, ahol éppen hajnali misére harangoznak. Apja harmadik tanácsáról megemlékezvén betér, s a misét végighallgatja. Ezalatt a kaján irigy, nem győzvén bevárni, hogy terve végrehajtásáról értesüljön, kisiet az erdőre s megelőzi az ifjút, e kérdéssel fordulván a munkásokhoz: Megtettétek-e a király parancsát? Ezeknek sem kell több, rögtön megragadják, s minden kapálódzása és kiabálása ellenére a kemencébe dobják…
Nagyjában tehát egészen úgy szól Pelbártnál is a rege, mint Schiller Gang nach dem Eisenhammerjában. [Út a vashámorba], amelynek különben már a XIII. századbeli Étienne de Bourbon is följegyezte egy, a Pelbártéhoz hasonló, tudniillik szintén prédikátori célzatú változatát.
E példát, amint láttuk, a századában fölötte népszerű s a mi kódex-irodalmunkra is nagy kihatású Discipulustól vette Pelbárt. Ő mellette legtöbbször Ferrer Vince (Vincentius de Valentia, spanyol dominikánus, 1355-1419) és Meffreth meisseni prédikátor beszédeit aknázza ki. Emez a XV. század első felében élt s így Hortulus reginae című, igen kedvelt, példákkal még a Pelbárt-féléknél is tömöttebb beszédgyűjteménye csak kevéssel előzte meg a Pomeriumot. Nem lehetetlen, hogy ennek a címére is volt némi hatással. De hivatkozik Pelbárt hellyel-közzel még más, vele már majdnem egykorú hitszónokokra, s így a nem kevésbé népszerű Johannes Gritschre és Paul Wannra is.
Még ezeknél is sűrűbben idézi azonban a példákat kereső hitszónokok két legvaskosabb és legkönnyebben hozzáférhető anyaggyűjteményét: a Vitae Patrumot és a Speculum exemplorumtít.
Különösen az utóbbi, amely az előző hasonló munkák tartalmának bő kivonataként a XV. század elején készült, számos oly esetben is Pelbárt közvetlen forrása lehetett, amikor mellette más helyre is hivatkozik. Ilyenkor ugyanis a maga szinte túlzott lelkiismeretességével nem mulasztotta el azt a további forrást is megjelölni, ahonnan a Speculum illető fejezete ered. Bár néha, mint különösen a Scala caeliből vett példáknál, ezt bizonyosra is vehetjük, ez a további hely is a keze ügyében lehetett. Éppen így a Caeseriusból és az Apiariusból eredő példáknál is, jóllehet ezeknek egy része is megvan a Speculumban (ennek V. ill. VI. könyvében.)
Legutoljára hagytuk Pelbárt azon példáit, amelyekkel hazai tárgyok miatt már Szilády és Horváth Cyrill is behatóbban foglalkoztak idézett munkáikban. Ezeket, minthogy már helyhez kötött és részben valósággal megtörtént voltuknál fogva is inkább a műveltségtörténelmi, mint az összehasonlító irodalomtörténeti vizsgálat körébe vágnak, ezúttal nem kívánjuk tárgyalni. Egyet azonban mégis ki kell közülök vennünk, mivel jóllehet Budán megtörtént dologként adja élő Pelbárt, elég sajátszerűen mégis már Heisterbachi Caesariusnál is megleljük a szakasztott mását, illetőleg talán helyesebben szólva a mintáját. Eszünk ágában sincs ezért Pelbártot tudatos és szántszándékos hamisítással vádolnunk. Ő bizonyára teljesen jóhiszeműleg vette át e jámbor históriát szerinte szavahihető tanúk előadásából, amint nem lehetetlen, hogy valami hasonló esetet Budán is emlegettek az ő korában; de arról már nem tehetett, hogy egy a budaihoz föltűnően hasonló csodát, már három évszázaddal előtte, Köln táján történt gyanánt jegyzett föl a Dialogus miraculorum szerzője (Dial. mir. X, 13.) A példa (De Temp. aestiv. 21 R) arról szól, hogy az alamizsnálkodást (Caesariusnál a papi dézsma lelkiismeretes beszolgáltatását) Isten csodálatos termékenységgel: az egyszer már leszüretelt szőlő másodszori termésével jutalmazza meg.
Nem vettük számba ez áttekintésnél a Pelbárt beszédeibe szőtt Mária-csodákat, minthogy ezeknek a Stellariumban lévőkkel együtt külön tanulmányt kívánunk szentelni. Ilyent ugyanis nemcsak tárgyi egységök miatt kívánnak, hanem forrásaiknak irodalomtörténeti szempontból is, külön csoportba sorakozó természete is e tárgyalásmód mellett szól; valamint e tekinteteken kívül még az is, hogy némelyikök szorosan érintkezik magyar kódexeink tartalmának egy nevezetes részével. Éppen így mellőztem a szentek azon hosszabb legendáit is, amelyek Pelbárt Pomeriumának az év ünnepeire és a szentek napjaira vonatkozó kötetében foglalják el a beszédeknek néha tetemes részét. Ezek már hagiógrafikus jellegüknél fogva is csak kivételesen adnak okot és alkalmat arra, hogy miattok messzibbre elágazó vizsgálatot kellene indítani. Itt már a tárgy is a hagyományozott szöveghez való hívebb ragaszkodásra késztette a szónokot, s a szabadabb szerkesztés meg az ennek tágabb keretei közt fesztelenebbül mozgó lelemény jóformán ki volt zárva. Nem így azoknál a szorosabb értelemben vett példáknál, amelyeket ezúttal részletesebb vizsgálat alá kívántam venni.
Amint láttuk – bár e példák hosszú, mintegy négyszázra terjedő sorából csak néhány jellemző mutatványt szemeltünk ki -, az összehasonlító elemzésnek éppen ezek közt van hálás tere. Itt számosával akadnak az olyan elbeszélések, amelyek a világszerte elterjedt s évezredek óta néptől néphez vándorló tárgyak közül valók. Szemünkben nem a legutolsó érdeme egyebek mellett Pelbártnak az is, hogy ezek közül néhánynak oly változatot tudott adni, amely eddigelé az ő sajátjának látszik. Lehet, hogy ezt a föltevést a további kutatás nem fogja minden esetben igazolni. De akkor sem végeztünk talán teljesen haszontalan munkát, mikor ily további vizsgálat számára a nyomokat kijelöltük. Eddig ugyanis párhuzamos helyek rövid és nem is mindig pontos idézgetésénél egyéb e téren alig történt. Az összehasonlító irodalomtörténet módszeres művelése azonban ennél a vázlatos kezdetnél nem állhat meg. Lehetőleg minden változatnak a gazdáját kell adni s minden közbenső láncszemet föl kell deríteni. Igaz, hogy ez kivált ott, ahol az irodalmi hagyományt, mint ez igen gyakran történik, a szóbeli szakítja meg, illetőleg közvetíti, – vajmi nehéz, sőt sokszor egyáltalában meg sem oldható föladat. A nehézségeknek azonban sohasem szabad a kutatót legalább a korlátolt pontosságú megfejtés kísérletétől visszariasztaniok.
A másik, az előbbinél értékesebb és kétségtelenül szilárdabb alapon nyugvó jogcíme Pelbártnak arra, hogy az összehasonlító irodalomtörténet és a folklór búvára vele behatóbban foglalkozzék, az a körülmény, amely beszédeinek széles elterjedési körében határozódik. Emellett pedig még abban, hogy milyen kor gyermekeinek szánta beszédeit, melyek nagyobb részét bizonyára magyarul is elmondotta. Az ő idejében még nem csupán a nép volt írástudatlan, hanem a felsőbb körök is vajmi keveset olvastak. A Pelbártok prédikációin épülő sokaság, a szent igék mellett, mennyi novella és mesetárgy termőtalajba hulló magvát vihette magával a templomból, amely akkoriban sokakra nézve a szellemi táplálkozásnak és üdülésnek jóformán egyedüli helye volt! S minő duzzadó erővel csörgedezett e helyen akkor még a nagyok és kicsinyek, a hatalmasok és gyámoltalanok lelki szomjúságának közös csillapítója: azt Pelbárt beszédei is jellemzőn mutatják.
Mennyi ment át ennek a száz meg száz rejtett erecskén táplálkozó forrásnak nedűjéből az irodalom mesterség szabta csatornáiba; mennyi szivárgott még közvetlenebb úton, a szóbeli hagyomány szabadabb útján a nép közé: vajon ki győzné azt ma esetről esetre mindig pontosan számba venni? Elég, ha egy-egy jellemző példán megmutathatjuk, amihez ma már alig férhet kétség, hogy nálunk sem volt kicsinylendő szerepe századokon át a templomi szószéknek abban a szüntelen csereforgalomban, amely irodalom és szóbeli hagyomány közt a középkorban a legélénkebb, mikor e kettőt még különben sem választják el olyan éles határvonalak, mint napjainkban.
Hogy e részben hazánk is egyik nevezetes átmeneti állomása legyen a keletről nyugatra és innen visszaáramló mesetárgyaknak, azt földrajzi helyzetünkön és történelmi viszontagságainkon kívül nem kevéssé könnyítette a nyugati egyház nemzetközi szervezete és minden tagját összekötő világnyelve is. Nagymértékben növelte pedig e csereforgalmat a XIII. század óta mind népszerűbbé váló hitszónoklatnak azon iránya, mely túltengésével éppen akkor hívja ki a kritikát, mikor már jóformán betöltötte a hivatását. Mikor tudniillik a sajtó, ez a már bölcsőjében óriási erejű megvető, lép a régi igehirdetők helyébe.
Pelbárt, aki két világtörténelmi korszak mezsgyéjén áll, lelke mélyén még egészen a középkor embere ugyan és Mátyás fényes udvarának humanista csillogásából nem sok szűrődött be az ő szűk cellájába. De az új boszorkánymesterséggel, a könyvnyomtatással mégis jobban megbarátkozott, mint nagy királya. Ennek udvarában rövid tengődés után csakhamar elpusztul az első hazai sajtó. Pelbárt rendjének nemzetközi szervezete ellenben vajmi jókor fölkarolta ezt a demokrata eszközt, s német, francia és olasz földön, még a jeles szónok életében egymást érik munkáinak kiadásai, melyek holta után is sűrűn következnek még egy ideig.
Hálátlanság lenne részünkről elfelejteni, hogy e szúette foliánsok, amelyekről már Bod Péter csak annyit tud, hogy „holmi Deák Könyvek”, valamikor Európa-szerte hirdették a nagy magyar minorita nevét s e szerény névvel együtt nemzetének dicsőségét.