| III. Kereszturtól Nagy-Galambfalváig. | TARTALOM | V. Nagy-Galambfalvától Székely-Udvarhelyig. |
IV. Nagy-Galambfalva és környéke.
A nagy-galambfalvi ref. templom s Izabella királyné épitette 17 temploma Udvarhelyszéknek. Sebessi István óriási cserfája. Ráktava. Kilátás innen. A vidék topografiája. Sinai tető. Várkapu száda. Galambfalva hadtani fontossága. Vágás pataka. Várfele; az itt levő várromok. A Várfelén levő más maradványok. Lajos kutja. Király kutja. Király kite laka. Mészárszék. Hagyományok
Classicus földre léptünk itten, mely a titokteljes multnak több emlékeit mutatja fel, hol szükséges egy kevéssé megállapodnunk, hogy szemlét tartsunk azon itt levő számos maradványokon, melyeket soha senki nemcsak hogy meg nem vizsgált, de még fel sem emlitett.
Legelőbb is vegyük szemügyre a faluban magában található nevezetességeket, s csak azután folytassuk környékének észlelését.
És azzal hamar készen leszünk, mert az illetőleg kettőbe összpontosul. Egyik a reformatusok temploma mely hagyomány szerént Izabella királynő korában épült, s egyike azon 17 templomnak, melyeket e kegyes fejedelemnő Udvarhelyszéken épittetett.* Ezen templomok mind gót izlésben, magas négyszög toronynyal épültek, négyszög diszgula alaku fedélzetök alatt czifrán kimetszett tornáczozat futott körül; a galambfalvinak eredeti tornya csak néhány évvel ez előtt alakittatott át, s röviditett falaira izléstelen pléh helyeztetett. A templomnak csak szentélyében maradt meg néhány műidom, miből korára nézve tájékozhatjuk magunkat; ilyen a szentély polygón záródása, és régi, most eltünt boltivezetét tartott két gyámkő, melyeken még meg van a körte tagozatot mutató gerinczek kiindulása. Maga a boltozat eltünt, eltörpittetett a diadaliv is, s az egész renaissance-stylbe idomittatott át; de szerencsére megmaradtak a szentély ablakai s ezek közt találunk a szentélyzáródás közép lapján egy ablakrózsát kitördelt diszmüvezettel, és 3 más ablakot, melyek 1 és 1/2 öl magasság mellett csak 14 hüvelyk szélesek, s fenn gerelyivvel (Lancetbogen) záródnak. Ez ablakok, és a hajó déli oldalán meg maradt csucsives kapuzat, melynek béllete három szorosan egymás mellé illesztett hengerrel van tagozva, arra mutatnak, hogy e templom a gót izlés első korszakában (XIV-ik század elején) épült, s igy Izabella koránál jóval idősebb s egykorunak látszik lenne azon első adattal, melyet e falu lételéről 1332-ben felmutatni tudunk, midőn e falu Villa-Galamb néven fordul elő a pápai dézsmák regestrumában (670, 737-ik lapon) s Jakab nevü papja 6 régi banalis fizetéssel járul a pápai dézsmához.
Hogy pedig a templom szentélye s hajója is egészen boltozva volt, azt oldaltámjai mellett még az is tanusitja, hogy a kerités falaiban s szétszórva is, e boltozat gerinczeinek faragott köveit feltalálhatjuk. Egyik harangja 1664-ben öntetett. A templom szélvitorlája 1685-ben készült.
Galambfalva* második nevezetessége, mondhatnók csudája a tenyészet országából való; ott az embernek semmi más érdeme, mint az, hogy megóvta, el nem pusztitotta. És ez egy óriási tölgyfa, melynek párja nem csak honunkban, hanem talán egész Európában nincsen; mert annak törzskerülete 5 és 1/2 öl, szálas 6 legény kell körülkarolására; lombsátrának kerülete pedig 25 öl. Ez oly nagy napernyő, hogy nehány száz ember heverhetne árnyában. S ezen óriási fa, mely talán ezred évet látott maga előtt elviharzani, melynek tövében talán őseink áldoztak hadurnak, most is bámulatos ép, törzs tömör, minden látható odvasság nélkül.
Nem messze tőle egy hason mása, kedves élete párja, pompálkodott; de azt néhány évtizeddel előtt lesujtotta a villám, s most egyedül, páratlanul áll ottan, annyi viharral megküzdött izmos karjait messze kiterjeszti, és sürü áthatlan lombtömegében a madarak ezrei tanyáznak, költenek, élnek, és dalolnak elégülten, s messze felnyuló tetejére egész biztonsággal száll a zsákmányt leső ölyv, mert nincsen fegyver, mely őt onnan le tudná ejteni.
De leirtuk e csuda növényt, s még meg se mondok, hogy hol van. Van tehát az Sebessi Istvánnak, alkotmányos életünk főjegyzőjének kertjében, az oldalban fekvő falunak északkeleti végén, egy az egész vidék felett uralgó dombtetőn. Megemlitendőnek vélem még azt is, hogy nemzeti szinpadunk egyik jelese, Feleki Mik. N.-Galambfalva szülöttje. N.-Galambfalván volt lelkész Pálffy Dénes, Kis Gergely életirója, ki több jeles költeményeket is irt. Mint egyik szép tehetségü irónk, megérdemli, hogy feledékenységbe veszett neve itten kiemelve legyen.
S most kedves olvasó, tegyünk egy sétát e falu környékén, s ha a természet üde szépsége, ha a multnak titokteljes emlékei iránt érdeködől, ha szép hazánknak a történelmi sötétbe vesző kőbetüit kutatni kedved van, akkor előre biztositlak, hogy figyelmednek felfokozásáért gazdagon kárpótolva leszel.
Nagy-Galambfalva közelében, a Küküllő szinvonala fölött 8–900 lábnyi (hozzávetőleges) magasságban egy terjedelmes fennlapály terül el, ezen egy tengerszemnek tartott, – s a néptől feneketlennek hitt – tó van, melyet Rák tavá-nak hivnak. Alakja hossukás négyszög, kiterjedése egy holdnyi lehet. Midőn mi meglátogattuk, csak két tükrében volt viz, de annyira mély, hogy 7–8 öles ruddal fenekét nem érhettük. Mérnökök mellett dolgozott egyének biztositottak, hogy egy 70 öles mérő lánczczal se érhették el azt. E tóban sok vérszipó terem, melylyel kereskedést üznek.
A tavon náddal, buja tenyészetü vizi növényekkel benőtt uszó szigetecskék vannak, gémek és vadruczáknak kedvencz költőhelyei; e szigetkék a viz felett lebegnek, s a szél lendületére ide oda uszkálnak. Semmi látható forrása és kifolyása nem lévén, ezen tó ily magasságban kétségtelenül igen érdekes természeti tünemény, főként az innen feltáruló szép kilátás kétszeres érdeket köt hozzá.
Lenn madártávlatban a szép galambfalvi térség és a falu terül el, a völgyet minden oldalról szép hajlatu hegység környezi, a déli hegykaraj nevezetesebb csucsai a nagy és kis Ámén, Bahria s a Ders feletti magas Hólyagos; keletre, a Küküllőn innen, Várfele, tovább a magas kopár Leshegy, Sinai tető, Sólyomkő, Ajbércz, melynek fantastikus szikla oldalán tátongó repedéseiben gazdag vadméh telepek tanyásznak teljes biztonságban, mert e hegyoldalt ember meg nem közelitheti. Északra a Csetej tető és a tulparti Galathtal szembe a Várkapu száda, hol a néphagyomány szerint szintén vár volt; de ha volt is ott valami erőditvény, elsülyedt az azon félelmes hegyomlásokban, melyek itt történtek, mert a hegyek egyensulyt vesztve, le sülyedtek s a félelmes zürben, ezen visszadöbbentő természeti megrázkodásban, elmorzsolódott az ember gyenge műve. Hanem igen is feltehető, hogy a hegyélen, honnan egész Segesvárig lehet a Küküllő völgyén pillantani, állhatott a Várfelén lévő fővárnak valamely előváracsa, honnan az alulról jövő ellenséget kikémlelték, s mely a szemben lévő galath-hegyi erősséggel a kis-galambfalvi szorost is fedezte. Ugy látszik, hogy a galambfalvi szorosnak hadtani fontosságát felfogták őseink, s mindent megtettek, hogy a természet által megerősitett e helyet eröditvényekkel is ellátva, biztos védhelylyé, fontos hadi ponttá alakitsák át.
De az emlitettem erőditvények csak is előmüvei lehettek s külső védvonalát alkották azon nagy kiterjedésü központi erősségnek, melynek maradványai a Várfele nevü hegyen láthatók.
Nagy-Galambfalva délkeleti végétől nem messze egy mély völgybe magát beágyalt, roppant köveket hengergető folyócska, a Vágás pataka, törtet le. E völgyecske magában is egyike a legvadregényesebb helyeknek, a zugó patak oly nagy halmaz szép lapos kövek, néhol szirt darabok közt foly, hogy abból Egyiptom minden guláit ujra lehetne épiteni két felöl megdöbbentő hegyomlások, néhol erkélyszerüleg kinyuló hegyoldalok, melyeknek homlokrétegeiben csudás alaku forogványok (kőgömb, székely neve,) kapaszkodtak, melyek mint a hegy fogai rémledeznek ki; itt ott egy darab hegy suvadt le, s a fák, melyek egykor ott a tetőn lengtek, most onnan talajostól együtt leugratva a völgy sötéteiben tenyésznek, élnek, mert ezen erőszakos leszánkáztatás mit sem ártott nekik, szóval e völgyecske egy nagyszerü vadon, egy roppant sziklachaos s annál meglepőbb, mert csak alig néhány száz lépésre van az országut és müvelt földtől.
E völgy jobboldali hegysorát Feneketlen tetőnek (mivel ott kiszáradt tómeder van,) a baloldalit Várfelének hivják. E hegysor Vártető nevü Vágás patakára néző csucsán egy nagy kiterjedésü, s fekvésénél fogva roppant jelentőséggel birhatott várnak vannak régészeti tekintetben igen érdekes maradványai. Északról a Vágás patakának függőleges, több száz láb magas martoldala, délről egy másik mély árok alkotja annak természetes védvonalát, s e kettő közti hegyél egészen be volt épitve.
A Vágás patakából a hegyoldalba mesterségesen bevésett ösvény, (Lásd alaprajzát AA) a vár utja vezet a másonnan megközelithetlen tetőre. Ez ut egy helytt megtöretve, mint mély sáncz (BB) vonul át a tető gerinczén, közelében mély üregek vannak. Ez uttól keletre egy kis tó (C) bemélyülő medre van, melyet feneketlen tónak hivnak, s mely a hagyományok szerint a vár kutja volt, hová a vár veszedelmekor a kincset betemették ott van most is a szellemektől őrzött, s az emberi kapzsiság ellen védett roppant kincshalmaz, s a kut közelében volt szép kert helyén most is vad egres, tulipánok s nagy sárga liliomok tenyésznek, léptein serdülnek e virágok az éjente ott tánczoló tündéreknek, mond a néprege, mely a titkos tavat egy roppant fehér kigyó által lakatja, mely kigyó őrje az itt lévő aranyfolyásnak.
A mesés tó mindkét oldalától mély sáncz (DD) szeli át a hegyormot. Mindezek csak előművek, s külső sánczolatok voltak. Bennebb (nyugotra) a tulajdonképi belső várnak kettős, néhol hármas mély sánczolatai, s mindenik sáncz ormán magas gátony, hihetőleg elhantolt falomladék, látszik, mely a körte alaku 100 lépés hosszu, 120 lépés széles, belső várat (E) övedzete körül, s mely sánczok rendszeretlenül, itt ott egymást át szelve, egymáshoz közelitve vonulnak. Ezen belső vár nyugotra néző keskenyebb bütüjének (F) a hegygerincz vagy 15 öl mélységre át van metszve, mely átmetszés fenekén a két patakmeder oldaláig futó sáncz (G) vonul el.
Ezen átmetszésen tul egy szabályszerü kerek domb (H) emelkedik fel, oly szabályszerü körfennlappal, hogy körzővel sem lehetne azt jobban kiköriteni. E domb minden oldalról magas-meredeken hanyatlik le, s csak is a vár felől, s ott is az emlitett mély átmetszésen át, közelithető meg.
Gyönyörü e minden oldalról széditő mélység környezete kupidomu dombtető, mely merészen mint tenger árjából kiemelkedő szigetke emeli fel büszke ormát; itt is valamely, hihetőleg a várral egybe köttetésben állott, épületnek valószinüleg egy végvisszavonulási helyül szolgáló zömtoronynak látszanak elporlott nyomai. Ez oldalon tovább semmi nyoma nem látszik régi épitkezéseknek, de a keleti oldalon az emlitett tó – vagy kut – helytől kőfal maradványaival fedett ormózat (KK) vonul végig a hegy élén s a tótól 160 lépésnyire, – ott hol a hegyhát végződik, – egy második, a nyugati vár fokon lévőhöz hasonló, s látszólag emberi kéz által idomitott kerek domb (L) emelkedik, melyet Várhátának hivnak. Fennlapját ennek is régi épületek homályos nyomai boritják.
Odább egy magas hegycsucs emelkedik, melyet „Leső hegy”-nek azért neveznek, mivel ezen az agyagfalvi térre és a Küküllő völgyére messze kilátást nyujtó hegyormon egy őrtornya volt a leirtam várnak.
Ezen vár pedig egyike volt a legnevezetesebb hadtani munkálatoknak. A hegyhátnak többszörös átmetszése, a mély sánczolatok, a várfok idomitott dombjai, s főleg az egész hegyhátnak beépitése roppant, óriási erővel kivitt munkát feltételeznek.
Sőt ha tovább kutatunk, e váron kivül más oly nyomokra is bukkanunk, melyek azon sejtelmet költhetik a vizsgálodóban, hogy ezen vár védelme alatt egy város, vagy terjedelmes katonai telep létezett, mert odább a Vágás pataka és Küküllő egybefolyása közti Várfele sarka nevü előfokon, a tető-csucsot oly sánczolatok körítik, melyek egy itten állott váracsra engednek következtetni; ezen alól pedig a hegynek délre néző oldala szabályszerű lonkákban (terrasse) hanyatlik le. Ez lehetne természetes alakulás is, ha az eke vasa minden nyomon romokat, hüvelyk vastagságu edény darabokat nem forgatna fel, oly nagy mennyiségben, hogy hajókat lehetne azok hulladékaival megrakni.* Felemlitendőnek vélek még néhány helyelnevezést és hagyományt, melyek e várral szoros összefüggésben látszanak lenni. Ilyen a három forrás, melyek egyikét (mely a Vár-fel sarka alatt buzog fel) „Vár-csorgójának”, másikát „Király-kutjának”, harmadikát „Lajos-kutjának”, s e források környékét „Király kite lakának” nevezik, hagyomány szerént azért, mert ősidőkben fényes királyi palota állott ottan. Alább „Mészár-szék” nevü hely van, melynek ily neve onnan eredne, hogy a vár őrizet számára ottan vágták le az ökröket kissé ellebb három emberkéz által emelt domb van, melyet „Három Gárdon”-nak neveznek, s azon hagyományt kötik hozzá, hogy ottan a várnak őrállomása vagy őrszeme volt. Itt minden lépten a mult classicus földét tapodja az utas, titkos multnak homályos emlékeit érintik lábai, s a kutató ész csak homályos népmondákat, titokteljes regéket talál, melyek tudvágyát csak fokozzák, de ki nem elégitik, bizonyosságot nyujtó történeti alap helyett, csak tévelygő sejtelmek terén bolyong. A mult egy sötét tömkeleg, melyen áthatolni nem lehet. Azonban korunkban a régészet nagy fejleménynek indult, s mint a történelmi nyomozások segédtudománya őt meg illető polczra emeltetett. Sőt a régészet éppen ott lép előtérbe, hol a történelem adat hiányában fenn akad, s nem egyszer fejtett fel már egy-egy feliratnak észlelése oly problemákat, melyekhez a történelem kulcscsal nem birt. Itt is azon eset áll elő, mert e romok, e cserép darabok régészeti észlelése ha nem is több, hanem azon tudatra egész bizonysággal elvezet, hogy ezen maradványok semmi esetre sem római művek; mert azt tudjuk, hogy a rómaiak hatalmuknak önérzetében katonai telepeiket, utvonalaikat védő állandó táborhelyeiket (Castrum Stativum) soha hegycsucsra nem, hanem mindig térségre, folyók mentében, legfőlebb csekély magasággal biró fennsikokra épitették, és a négyszög idomtól nem igen tértek el. Már most vizsgálva várunk elhelyezését és annak idomzatát, mit sem találunk, mi a római várépitészetelveinek meg felelne. Az ott lévő edénytöredékek is durva anyaguk miatt nem a római, hanem az azt megelőzött, vagy azt követett – ugynevezett – barbár kor jellegét tüntetik elő. És igy az vagy egy római uralom előtti dáktelep volt, vagy, a mi hihetőbb, azt a havasok közé visszavonult székelyek épitették a rabonbáni korban, s az lehetett a szembe lévő Galáth vagy Galambot várával kapcsolatban végvára a rokontalanul e hegyek közé szorult székelyeknek, oly végvára és katonai telepe, mely a hihetőleg itt elvonult határszélt védte az ellenség becsapásai ellen, s egyszersmind Budvárt, a rabonbáni féltett Székhelyt is fedezhette.
Hogy ezen sejtelmem bármi kevéssé indokolva legyen, mielőtt tovább haladnék, szükségesnek látok itt egyetmást előre bocsátani, hogy további kutatásainkra nézve némi tájékozottsággal birjunk.
Bizonnyal mindenki, ki a székelyföldet figyelmesen átutazza, vagy ki e munka után azt ismerni óhajtja, meg fog lepetni az ős váraknak azon bámulatos nagy száma által, melyek azt minden irányban boritják. Ezen most romjaikban heverő várak vizsgálata kétségtelenül felfogja mindenkiben költeni azon vágyat is, hogy ezen várak multja felderitve, az azt emelt nép története kitisztázva legyen! Fájdalom, ezen igen is indokolható vágy oly térre vezet, hol a kutató ész homályban kénytelen tapogatódzni, oly távoli korra viszen vissza, melyre a történelem szövétneke világot nem vet. Azért itt biztos tudatot nem nyerhetve, csak is sejtelmeket koczkáztathatunk.
Hogy a székelyek Attila hunjainak maradékai, hogy e néptöredék e haza magyarságának legrégibb itten lakó részét alkotja, azt hiszem oly kérdés, melyet az ujabbkori történeti nyomozások* kellőleg kitisztáztak; de fenn maradt azon kérdés megfejtése: hogy miként tudta magát ezen kis néptöredék ellenséges népelemek között egész Árpád bejötteig* akként fenntartani, hogy függetlensége és ős nemzeti szerkezete a hóditók zsákmányául nem esett?
Ennek megfejtését leginkább abban találjuk, hogy a sikámbriai csatából elszakadt 3000 hun-harczos, a székhely védelmére hátra hagyottakkal egyesülvén, oly havasos kopár vidékre huzódtak, melyet a többi felülkerekedett népek egy cseppet sem irigyelhettek tőlük: másrészről az ide vonult hunok sokkal kisebb számban voltak, hogy sem a többi népek hóditásaikat félték volna, s igy békén hagyták hegyeik között; de legfőképpen fenntartotta magát e néptöredék kiváló hadszervezete által, mely a székely krónika utmutatása szerént 30,000 harczos kiállitására képesité, és végre fenntarthatta magát területének természetileg erős volta által, melynek védképességet hatalmas várszerkezet fokozta.
Kutatásaim nyomán azon meggyőződésre jöttem, hogy az Árpád előtti székelyföld csak is Csikra, Háromszékre (talán a Barczaságra), Udvarhelyszékre és Marosszéknek felső havasos részére terjedt ki. Marosszéknek téresebb és bajosabban védhető részére csak későbben, valószinüleg az avarok* vagy a magyarok bejöttekor huzódtak le. Aranyosszékre még sokkal később a mongoljárás után települtek ki, és igy a jeleni székelyföldnek közel egy harmada nem tartozott az ős székelyföldhöz, mely alig terjedhetett 180 négysz. mfldre.
Ezen aránylag kis területen 70 várromot találtam, melyek azt minden irányban behálózzák, leginkább azonban a határszél lehető bejáratainál voltak csoportositva, de ugy itt, mint bennebb a tartományban akként voltak azok magas hegycsucsokra elhelyezve, hogy egymással láttani egybefüggésben állottak, mi által nemcsak az egész területet behálózó hadi távsürgöny elmélete lett megoldva, hanem az e várak vésztüzei által értesitett nép mindenütt fegyvert ragadva sietett ez erődök védelme által fedezett helyzetében, hona határainak oltalmára.
Sokan vannak az erdélyi szász irók, sőt még saját magyar tudósaink közt is olyanok, kik határozottan tagadják, hogy a székelyek valaha várat építettek volna. Ezen állításuk indokául azt hozzák fel, hogy a székelyek nem hogy várat építettek volna, de sőt ilyennek az állam által építését sem igen türték; továbbá felhozzák, hogy a nomád életet folytató székely sokkal szegényebb és fejletlenebb volt, hogy sem egyáltalában várakat, főleg kővárakat építhetett volna; s végül pedig leghatalmasabb érvül azt hozzák fel, hogy a hunoknak szokásaival, hadviseletével ellenkezett a várépítészet.
Már most vegyük birálat alá ezen nézeteket. Az első elmélet a királyok* és részben a fejedelmek korára alkalmazva állhat, midőn várakat ugy Báthori István vajda, mint János Zsigmond fejedelem a székelyek szabadságérzetének fékezésére épített; de korántsem alkalmazható azon korra, midőn a székely nép, övéitől elszakadva, rokontalanul maradt, s teljesen önerejére volt utalva sőt a józan okossággal igen is összegyeztethető feltevés az, hogy épen ily elszigetelt helyzetében nagyon is szüksége volt oly erődökre, melyeknek fedezete alatt nemzeti lételét biztosíthatta, a szükségesség pedig hamar ki szokta nem csak az egyéneknél, hanem a népeknél is fejteni a tudást és képességet.
A mi a második ellenvetést illeti, az ismét nem alapos, mert a székely nép korántsem volt (e korban sem) oly müveletlen, mint azt sokan feltételezni szeretik; sőt democraticus szervezeten nyugodott ős alkotmánya (melylyel az akkori népeket tulszárnyalva, megelőzte) s nagy hadképességet feltételező jeles hadszervezete meggyőzhet, hogy e nép legalább is a többi – azon korbéli – népek müveltségi szinvonalán állott, ha azokat tul nem szárnyalta. E mellett meg volt a székelyekben is a keleti fajoknál eltalálható hazaszeretetnek és szülőföldhez való ragaszkodásnak azon magasztos érzete, mely még ma is fajunknak szebb tulajdonai közé tartozik, s épen mert a hazát megvédni hivatva érezték magukat, – s mert az az adott viszonyok közt, a vándor népek hullámzatában nem könnyü feladat volt – építhették azon hatalmas várlánczolatot, mely a kis számu népnek védképességét fokozta, mely lehetővé tette kissebb haderővel való előnyös védrendszer létrehozatalát.
Továbbá nem is volt a székely megtelepülése után nomád, bolygó nép; oly nagyon szegény sem lehetett, azon népnek lévén része, mintegy örököse, mely Europa vagyonában szabadon zsákmányolt s mely zsákmány harcba hurczolható nem lévén, a székelyek telephelyéül szolgált „Székhelyen” hagyatott hátra.
A mi végre a harmadik érvet illeti: való ugyan, hogy a folytonosan táborban élő hunok kővárakat nem építettek; de hogy az erődítvények elméletével ismerősök voltak, hogy annak előnyeit fel tudták fogni, már csak azt is bizonyítja, hogy táborhelyüket, tanyáikat* földsánczolatokkal, karózatokkal, szekérvárakkal szokták volt körül venni; azonban abból, ha egy folytonosan hullámzó, harczban élő nép alkalmi erődökön kivül más várakat nem épített, miként nem is építhetett, épen nem következik, hogy egy megtelepedett, állandó lakást választott – tehát a haza fogalmával tisztába jött – nép, minő a székely is volt, várakat ne építhetett volna, sőt épen a biztonság érzete, a haza megtarthatásának szükségessége – a mi e korban csak várak által volt elérhető – arra elkerülhetlenül rá kellett hogy szorítsa.
Másrészről pedig a székelyföldet lakhatott más népek közül alig találunk olyat, melynek ideje és alkalma lett volna ily hatalmas várcsoportnak létrehozására, mert hogy azok nem római müvek, azt első tekintetre is fel lehet ismerni;* hogy azokat a római kort megelőzőleg a dákok építették volna, még kevésbé valószinü, mert oly nép, mely ily hatalmas erősségekkel rendelkezhete, egy két vesztett csata után nem adta volna oly könnyen meg magát annyi, oly erős, már fekvésüknél fogva megközelíthetlen és bevehetetlen várat minden önvédelem nélkül át nem adták volna az ellennek, mert azon nép, mely ily védmüveket létesíteni tudott, azt oltalmazni is képes lett volna s Decebal a keresztes-mezei csatavesztés után nem lesz vala kénytelen kétségbeesetten kardjába ereszkedni, hanem ide, vár lánczolatának megvivhatlan gyürüzetébe vonulva, még sokáig folytathatta volna harczát a büszke Róma ellen. Ha e várak már ekkor léteztek volna, azok a hadjáratban mindenesetre szerepeltek is volna, és ha szerepeltek volna, akkor annak nyomait találnók a római történelemben, hol e hadjárat egész részletességgel tárgyalva van.
Holmi gót, gépida, vizigót longobárd, s más ily kóbor s hazánkban állandólag soha meg nem telepedett nép szintén nem építhette, hanem emelhette ezen még romjaiban is nagyszerü és bámulatos erődöket a székely nép, azon négy és fél század alatt, mely Attila birodalmának összeomlása és a magyarok bejötte közt lefolyt, s csak is ezen váraknak bevehetetlen lánczolatára támaszkodva, az ezen várakon sarkalló hadszervezetével tarthatá fenn magát ezen rokontalanul ide szorult, s ellenséges ellemektől körülözönlött néptöredék.
A székelyföldi ős várakra nézve itt – hol legelőbb találkoztunk azokkal – ennyit elmondani szükségesnek itéltem, és a miket itt általánosságban elmondék, az a később tárgyalandó várakra is alkalmazandó lesz.
A mi már most a galambfalvi szorosan lévő várakat különösen illeti, ezekre vonatkozólag nézetem az, hogy ezen, a szoros mindkét oldalán elhelyezett várak az ős székelyföldnek határát fedezték, és e feltevést fogja támogatni a székelyföld fekrajzának és a található erődöknek tanulmányozása is, mert e várcsoporttól kezdődve az egymással láttani egybeköttetésben álló váraknak egy egész lánczolatát találjuk, mely a Nagy-Küküllő völgyétöl egészen az Oltnak alsó-rákosi szorosáig huzódott.* Egy másikat, mely a Nagy-Küküllő völgyétől a Kis-Küküllő és Nyárád felvidékeig nyult,* s melyek határozottan látszanak jelölni az ős székelyföldnek nyugati határszélét, és a feltevésem támogatására némi adatot is találok az V-ik században élt (tehát egykoru) Jornandes góth irónál, ki a góthok, geták és longobárdusok viselt dolgairól irt munkájában* ki régi Daciát vagy a vizgóthoknak Attila birodalma romjai felett keletkezett uj tanyáját leirván, azt mondja, hogy az régi Daciát foglalta magában, melyet a Dunától északra magas havasok környeznek, melyeken át csak két bejárata van: a Bonta és Taba.* Ammianus szerint* e havas vidék Caucaland nevet viselt. Már most igen valószinünek tetszik Schuller* azon értelmezése, hogy Ammianus Caucalandja „Kukelland” vagy is a Küküllők* magas fektü havas vidéke volt, és ez annál valószinübb, mert Jornandes szorosait – melyeket eddig a tudósok Moldovában, Oláhországban, Bánátban, s isten tudja, hol nem kerestek – még napjainkban is feltaláljuk a székelyföldön, sőt a mit több, e két szoros ma is csak nem egyedüli jelentékenyebb bejáratát képezi nyugatról a székelyföldnek, t. i. azon két völgyteknőt, melyen a Nagy-Küküllő és az Olt a székelyföld havas tájáról kitörtetnek.
Feltaláljuk pedig a Bontát itt a Nagy-Küküllő völgyében, hol ezen az ős székelyföld határszélének fedezetéül szolgált (fennebb leirt) várakon felül alig félórára* a völgy egy szorulatát ma is Bontá-nak, az ott Küküllőbe szakadó csermelyt Bonta patakának nevezik.
A Taba szorost szintén feltalálhatjuk Alsó-Rákosnál, vagy is azon roppant hegyek határolta szorosban, hol az Olt Erdővidékéről (tehát a székelyföldről) kitörtet, hol a szoros két oldalán emelkedik a két Tepej (tákosi és ürmösi Tepej nevet viselő két hegycsucs), melyek régi iratokban Tapaj és Tabaj néven is fordulnak elő, melyek Jornanudes Taba-jával ugyanazonosnak látszanak lenni, annál is inkább, mert mind a két Tepejt hatalmas vár koronázta,* melyek a székelyföldnek ottan elvonult határszélét fedezték.
Hogy pedig Jornandes nevezett munkájában a székelyekről nem tesz említést, a sem lehet döntő ellenérv, mert Europa akkori helyzetében, midőn a telephelyeikről, s hazájokból felbolygatott népek szétkovályogtak, az elrejtőzködött kicsinke székelynép könnyen elkerülhette figyelmét, vagy nemzete iránti előszeretetből tudva is elhallgathatta. Ha pedig e szorosokat már a góthok igy nevezték, a székelyek letelepültekkor átvették a régi hely nevét, s azt egészen napjainkig megtarták.
Ellenvéleményesem, ki a székelyek várépítési képességét kétségbe vonja, mind ezekre azt mondhatná, hogy a felhozottak mind csak feltevésen s hozzávetésen alapulnak. Megengedem hogy így van, de nem is lehet ez másként, miután egy oly messze kor eseményeit, emléktöredékeit észleljük itten, melyek a történelmi kornak határán tul esnek, és az én elméletem ellen felhozott és felhozható érvek egy cseppel sem erősebbek, mint a mellette felhozottak; feltevés ez is, az is, melynek történelmi bizonyosságot nem követelhet egyik is, melyre a csalhatatlanságnak bélyegét rásütni akarni esztelenség lenne.
De hát megtagadjuk-e mind azt, mit tisztán történelmi okmányokkal támogatni nem tudunk? néphagyomány és építészet ne legyenek-e az ős idők homályos eseményeinek felderítésére irányadóul, utba igazítóul elfogadva? Hisz ha csak azt fogadnók el alapul a népek történelmének megirásánál, mi okmányokon nyugszik, akkor nem lenne nép, melynek ős történelmét felderíteni lehetne, hisz Athene s Róma keletkezéséről, s történelme első phasisáról is csak mythosi regék s hagyományok után tudhatunk valamit. Azért a szóhagyományokat, az épitészet mümaraványait nem szabad fitymálnunk, hisz Renan a világ első régésze („Jézus élete” előszavában) mondja, hogy hol az irott történelem megszünik, ott kezdődnek a szájhagyományok, hol ezek végződnek, ott beszélni kezdnek az épületek romjai, a kézmüvek hátrahagyott példányai, hol ezek is elhallgatnak, ott megszóllal a föld, mig végre a csillagok viszik tovább a történelem fonalát stb. Szabadjon azért Renannak ezen elméletét irányfonalul elfogadnunk, akkor midőn népünknek ezredéves szóhagyományai és mondái alapján, valamint a nagy számban reánk maradt építészeti maradványokból a székelynépnek az irott történelem határain tul eső életét és viselt dolait kutatjuk, ne legyünk önmagunk iránt tulszigoruak a kutatásnak azon terén, hol mások iránt engedékenyek, és hiszékenyek vagyunk; ne tépjük szép azon babért, melyet a szóhagyományokban nyilatkozó népköltészet nagy őseink homlokára illeszt, és ne legyünk szükkeblüen tulszigoruak, midőn azon romokat, azon maradványokat észleljük, melyek a történelemnek olyan kőbetüi, miknek segélyével ős történelmünket tisztáznunk és felderítenünk kell.
Mielőtt e várakat elhagyva, utunkat tovább folytatnók, némely megjegyzést kell tennem e várak elnevezésére. Galath várának meg van – mint fennebb kifejtém – kettős neve; de szegényebb e tekintetben a jelentékenyebb Várfeli erőd, melynek még nevét is elfeledték a hagyományok. E tekintetben szintén csak sejtelmekkel állhatunk elő, midőn azt mondjuk ki, hogy ez lehetne a székely krónikában* több helyen előforduló Gyulavára, vagy is azon vár, hogy a Főgyula székelt, melynek mindenesetre közel kellett lenni a kormányzati központhoz, Budvárához.
Ezen Gyulavárában fejezik le a kereszténység ellen fellázadt Sándor és a Csák nemzetségből való Csángort. Sándort Istvánnak hős neje, Göergő Anna a rablókon* kivívott győzelme után a székely ispán üdvözletére Gyulavárába indulván, midőn az Olton átszállott, egy abba vetett gyermeket vétetett ki Boncz nevü tizedese által, s a gyerekgyilkos anyát pallos jogánál fogva kivégezteti.* Már most abból, hogy a Csikból jövő Görgő Anna Gyulavárához való utjában az Olton száll át, Szabó Károly jeles történészünk* igen helyesen következteti, hogy Gyulavárának a Nagy-Küküllő mellett kellett feküdni. A Nagy-Küküllő mellett pedig Budvárán és Zetavárán kivül más várat nem találhatunk, mint a galambfalvi szorosban lévő várakat. Kérdés, vajon a Várfelén levő névtelen várromok nem Gyulavárának maadványai-e?
Talán tovább is időztem e várromoknál, a mint az a sietve utazónak inyére lehete, azonban ezen előzményes magyarázat – azt hiszem – még sem volt egészen szükség feletti, a mennyiben az a székelyföldi oly nagy számu várromok észleléséhez, és azok multjának szellőztetéséhez mintegy bevezetésül és kulcsul szolgáland, s oly iránytüt nyujt, mely további kutatásainkat megkönnyítendi.
A Várfele alatt elfolyó Vágáspataka völgyében még találhatunk némi felemlítésre méltót. A mind meglepőbb küllemet öltő szük völgy jobb oldalán, a váron felül vagy 1000 lépésnyire sajátságos idomu mésztuff-szikla vonja magára a figyelmet, mely sziklát lyukacsos voltáért a nép Darázskőnek nevez. Ezen uj képződésü sziklát egy alján felfakadó ásványos viz rakta le, azon egyszerü vegytani elmélet alapján, hogy a forrás illó részei a léggel való érintkezésnél elrepülvén, tömör ellemei hátra maradva lerakodnak. A forrás, mely nem csak alján, hanem tetején és oldalán is szivárog ki a sziklának, még most is folytonosan növeli és alakítja e szirtet. A forrást Szejké-nek nevezik, s több betegségben jótékony gyógyhatását tapasztalták. A patak betéved a hegyek közé; ennek fennebb kitáguló völgyébe fekszik a két Dobó (alsó és felső) és Vágás. Most Vágás az anyamegye, régen megfordítva Dobó volt, mert a pápai dézmák regestrumának 1332-ik s a köv. évi rovataiban ott találjuk bejegyezve Dobov és Doba néven* mint önálló egyház egyházmegyét, Vágás pedig említve nem lévén, vagy még nem létezett akkor, vagy mint Dobó filiája nem jegyeztetett be. A teljesen egybeépült 3 falu csaknem 1 mfd hosszaságu téren nyulik el; ezen három egy egyházmegyét alkotó faluba beolvadt egy negyedik, mely Mártonfalva neve viselt, s mely nevét a két Dobó közti dombocskában most is fenntartá. E dombtetőn régi épületnyomok vannak, melyek a hagyomány szerint Maróthi kastélyának maradványai, és a hagyományt ez alkalommal igazolni látszik a történelem is, mert Maróthi György – ki a székelyek kapitánya volt – 1612-ben Báthori Gábortól nova donatióval Dobóban, Vágáson, Bétában és Magyaroson jószágokat nyer; de ő is az elégületlenekkel Törökhonba menekülvén nótáztatott. Számüzetéséből csakis 1636-ba kerül vissza Rákóczi megkegyelmezése folytán, midőn confiskált jószagait is kinyeri.* Dobó, régi okiratokban és lustrákban is Dobófalva néven fordul elő. Innen származott (származhatott) az a dobafalvi Kereszturi Demeter, ki a Rákóczi által Szebenbe szorított Barcsaival szintén Szebenben lévén, ezen ostromnak történetét jeles tollal megirta, s ki maga is ez ostrom alatt 1660-ban jun. 10-én elesett (Lásd: Nemzeti társ. 1832. évf. II. 25–26 lap).
Hol Dobóval a Czigánypatak völgyébe a Ropo aljáig felnyuló Vágás összeér, ott fekszik e két falu közös temploma, mely csakis 1842-ben épült fel egy helyén volt régi templom anyagából. E templom birtoka felett sokáig vitályogtak. A 17-ik század elején a reformatusok foglalták el; de Brandenburgi Katalin népszámlálást rendelve, a többnek talált katholicusoknak adatta vissza* 1630-ban. A templom elvesztésével a reformatusok a tért is elvesztették, s kevés számu hivei Dobóban építettek templomot, melynek ajtaja patkóivvel záródik; ezt azért is felemlítem, hogy a mór építészet ezen idomát a székelyföldön már több helyt is feltaláltam, mi azt mutatja, hogy ezen építészeti idomot a törököktől átvették volt őseink. E kis templomnak egy élő, s magától emelkedő tornya van. E talány meg lesz fejtve, ha megmondom, hogy e torony nem más, mint egy terebélyes tölgyfa. Azonban ha katholicusok tornya nem bir is ily sajátsággal, azért nevezetes az egy igen szép régi harangjáról, melyen nincsen ugyan semmi körirat, de a kereszturi harangéhoz hasonló dombor ékítményei annak nagy régiségét jelölik. A szomszéd völgybe fekvő Beta* is Vágás filiája, és e három falu keletkezése és néveredetére nézve egy ideiktatásra méltó hagyomány él a nép száján, mely szerint e távol erdős vidékre legelőbb egy pásztor települt, kinek három fia volt; ezek felnőve atyjuktól örökségöket kérték, és az atya őket osztoztatva, az elsőnek mondá: Te menj az ág vágásra (hol az erdők közt a kecskéknek ágat vágtak) ez alapítá Vágást. A másodiknak mondá: Te menj a Dombhoz s ez nevezé telephelyét Dombó-nak, miből később Dobó lett. A harmadiknak pedig mondá: Te ment Béta (Bétova), és ez uj lakát nevezte Betának.
De ismerjük már e rejtett völgyecskének csekélyre szoritott nevezetességeit, ideje azért vissza térnünk a Küküllő völgyére, hogy onnan utunkat a székely anyaváros felé folytassuk.
| III. Kereszturtól Nagy-Galambfalváig. | TARTALOM | V. Nagy-Galambfalvától Székely-Udvarhelyig. |