| XXVIII. Átrándulás Gyergyó-Topliczára. | TARTALOM | XXX. Gyergyó délnyugati szöglete. |
XXIX. Kelemen havas.
Olaszok a havason. Vajvogyás völgye. Leégett erdők. Bánffy mezeje. Ördögmalma. Tolvajok asztala. Obcsina. Stezia. A Kelemen havas vadjai. A Vajvogyás forrása. Kelemen havas teteje, annak 9 csúcsa. Az innen eredő folyók. Kilátás a Vajvogyás-csúcsról. Egy éj a Kelemen havason. Futó fenyő. Putorasza tó. A Kelemen havas alakzata, Göde Leo sziklacsoportja. Székelyföld határa régen.
A felső Hurdogáson Urmánczinak csinos házikója van, itt háltunk meg, s miután a patakból saját kézzel kifogott friss pisztránggal nagyon uriasan megvacsoráltunk, az est szépségében gyönyörködve, kedélyesen elbeszélgettünk a munkáról megtérő olaszokkal. Oly jól esett itt e rengeteg vadonban Európa egyik legműveltebb és legzengzetesebb nyelvén társaloghatni, azon testvérnép nyelvén, mely Róma műizlését, műveltségét és művészetét adá át az utókornak; azon nemzet fiaival, melyet közös szenvedés és elnyomatás tett együttérző, együtt vérző testvér nemzetté; azon nemzet fiaival, kik az ujabb zene, költészet és művészetnek teremtői valának, – és megszólalt ajkaikon a dal, oly keserves és panaszos, minőt csak egy elnyomott hazának messze elszórt fiai hallhatnak, oly lágy, oly meleg és érzeménydús, minőt csak a szép enyhe égaljszülte olasz nyelv adhat vissza, oly remegő, oly búsan zengedelmes, minőt csak a társvesztett fülemile zenghet, s mi könnyezénk, a honfájdalomtól telt kebel kiönte az érző szivnek szemcsatornáin. Oh szép dicső Itália, köszöntlek, feléledéseknek e nagy korszakában; a szabadság hajnalának szép földed feletti szétderengését kövesse a nemzet-boldogság napjának dicsteljes felvirradása.
Reggel jókor indultunk, még pedig gyalog, mert ezen felül az ut megszünik, csak nyájak-nyomdoka alkotta ösvény hatol be az erdők magányába. Fejszével fegyverkezett néhány ember is jött ételnemüt czipelve, mert tudtuk, hogy a havasi lég mily étvágyingerlő. A Vajvogyás völgyén haladtunk fel, hol gyönyörü trachyt sziklagerinczek, csudás alaku szirtormok merednek fel. Az erdők még szebb ékeit, a gyönyörü fenyveseket leperzselte s halomra döntötte egy azelőtt dühöngött nagy erdőégés, mely 1500 hold erdőt s roppant fakészletet emésztett fel, de a romlás e helyét igyekezett felékiteni a természet; a bibor bokrétáju csővirics (epilolium angustifolium) egész tábora lepte el a kormos földet, a füvényzetnek ezen gyors hirnöke szép szőnyeget teritett e puszta talajra, hogy odaédesgesse a többi virágokat is; ő azonban csak addig marad, mig a fű benövi az égett helyet, mert a hogy a tenyészetnek ékes virányát felfakasztá: akkor egészen tova tünik, hogy más irtványt díszitsen és ékesitsen fel. Jóizü borviz-forrásnál nyugodtunk, azután pedig a zúgó patak partjain haladva, a Bánffy mezejére, egy itt-ott erdőfoltokkal tarkázott 200 hold területü fenntérre értünk. Itt a táj kinyilt, előttünk az oly közelnek tetsző Kelemen havas roppant csúcsaival, keletre az Obcsina és a Szárhegyi kőalja, melyek között rohan le a nagy szikladarabokat hengergető Taplicsora.
E több ezer láb magasságban fekvő tér oly meleg, hogy a nyájak egész vizkeresztig itt legelnek, s csak mikor a téli ködök fel kezdenek emelkedni, költöznek enyhébb helyekre. Itt már nagy mennyiségben tenyészik a bábakalács körfény (carlina acaulis), a havasi regio e szép csillagalaku növénye, a marhák e kedvencz csemegéje.
Az Obcsina oldalában az ösvénytől nyugatra van az Ördögmalma, egy sajátságos sziklacsoportozat, mely kerék és lajjal biró malom alakját utánozza, ott őrölte a rege szerint az ördög a véteknek magát, de Isten kővé változtatta a vétek kovászára lisztet gyártó malmot. Nem messze van innen a tolvajok asztalának nevezett azon lapos kő, hol a hagyomány szerint a régen Kelemen havasában tanyázó nagy tolvajbandák tanácskozni és zsákmányt osztani összegyültek. E hagyománynak nyomát találjuk még törvényeinkben is, melyekből kitünik, hogy ezen roppant erdőségek között oly nagyszámú tolvajok tanyáztak, hogy kiirtásukról országosan kellett gondoskodni*.
Az Obcsina csak kis előhegye a Kelemen havasnak, s mégis ugyancsak izzadtunk, mig meredek oldalán kikapaszkodhattunk, ugy hogy a tetején felbuzgó Hidegforrásnál szükségét éreztük a nyugvásnak, de még a reggelizésnek is, mert hát éhesek voltunk, falatoztunk is egész havasi étvággyal, ittunk rá e forrásnak ritka jó vizéből, s azután szabadon legelésző szilaj lovakat (melyeknek gazdája velünk volt) fogdostunk össze nagy bajjal, melyekre aztán nyereg és kantár nélkül csikós módjára felkapaszkodva lovagoltunk neki a Kelemen havasnak, daczára ama példabeszédnek, mely azt mondja, hogy becsületes ember szeptember elsője után a Kelemen havasán nem jár, mi onnan ered, hogy ekkor már a hó itt le szokott esni, miért régen, midőn tolvajok tartózkodtak ott, csak azok maradtak télire is e biztos búvhelyen. October elején voltunk bár, de azért mégis a szép enyhe naptól felbátoritva, rászánók magunkat e roppant havas megmászására. Eleget mondották, hogy a hó odalep, hogy oda fogunk fagyni, hogy ott vihar, hófergeteg oly gyorsan, oly váratlanul támad, hogy az utast oda lepi, s akkor menthetetlenül veszve van, stb. De mi erre semmit se hederitettünk* mert az eszme, hogy ezen Erdély, Bukovina és Moldova összeütköző szögletében levő havas tetejéről széttekinthessünk, oly ellentállhatlan vágygyá nőtte ki magát, hogy menésre határoztuk el magunkat, annál inkább, mert oly közelnek tetszett e havas teteje, hogy estvéig azt megjárni s arról visszajöhetni is hittük. – Eleget mondták, hogy az oly messze van, hogy jó lesz, ha estvére felérünk, hogy az éjek már roppant hidegek, stb., de mi mindezt túlzásnak, visszaijesztésre számitott cselnek hittük, s tova lovagoltunk.
Csakhamar a visszakeblezett havasokhoz tartozó Steziára, egy nagy kiterjedésü fennsíkra hágtunk, ezen átlovagolva, rövid időn azon sürű fenyves regiójába értünk, mely a Kelemen kopasz csúcsait zöld nyakkendőként öleli körül. Ez erdő vad pávák sergeinek kedvencz tanyája, melyek közeledtünkre tovarepültek. Egy-egy gim is (cervus elapsus) előfordul e havasban, a közönséges nyuszt (mustella martes) és a fürge mókusok ellensége, a hölgymenyét (mustella Erminea) is gyakori, melynek bőrét lengyelországi zsidók szokták felszedni, sőt fehér válfaju nyulak, rókák is vetődtek ide, hihetőleg Oroszországból, s ha igaz, a Kelemen havas alatt levő Bélborban hiuzt (felis lynx) is lőttek; közönséges vadmacska, őz, medve és vaddisznótól nyüzsög az erdő, de kihalt legnevezetesebb vada, a bölény (Bos urus), mely itt nagy mennyiségben tenyészett hajdan*, utolsó ivadéka a mult század végén veszett el.
Ez erdőben a fenyőfa már nem nő magasra, se nagyon vastagra, nyulánk törzse egész aljáig be van ágakkal nőve, csereklyéje feketéhez közelitő sötét zöld. E fenyőfajt a székely lánczfenyőnek hivja, s mivel fája cserfa keménységü, épületfának igen alkalmas.
De ne higyje senki, hogy ezen 5000 láb magasságban levő erdő bús és hallgatag; nem, mert ott is élnek madarak, az erdőknek ezen lantosai, megnépesitik, felelevenitik a távoli magányt; ott zeng a havasok fülemiléje, az énekes rigó (turdus musicus) melynek szép magánydalát a húros halk hárfaszerü lány ömlengése s a fekete rigó kirivó récitatiája kiséri, a kúszó madarak (scansores) kopácsolása adja a hangütenyt (tactus) és a vad méhtelepet kutató, karmazsin fejü nagy fekete harkáj (picus marcius) jajveszéklő kiabálása fejti ki a forte-t.
De im kiértünk az erdőszegélyből, a Kelemen havas főcsúcsának előhegye alatt állunk, hanem még messze a tető, s már dél elmult, mivel pedig e roppant havasnak több csúcsát akartuk megjárni, de átlátva azt is, hogy már hurdogási tanyánkra vissza nem térhetünk, másfelől áthatva azon eszme költőiségétől, hogy egy éjet a Kelemen havasán töltsünk, elhatároztuk itt meghálni; mielőtt azonban körutunkat a havastetőkre megkezdtük volna, éji szállás keresésére indultunk, mi hamar fel is találtunk a főcsúcs alatt közvetlenül felfakadó Vajvodásza (patak) forrás fejénél; mely egyike a legdusabbaknak, mert az itt felfakadó buzgó forrás néhány száz lépéssel alább már jelentékeny folyócskává izmosul, utjat szép lapos kövek jelölik, oly szabályszerü idomuak, hogy a legfelségesebb járdát lehetne azokkal rakni. Mig széttekinténk, egyik székelyünk már tüzet élesztett, már rotyogva főtt a puliszka, melyhez mi felséges étvágygyal ültünk, azután pedig lovainkra kerekedve, neki iramodtunk a menedékesen felemelkedő csúcsnak, melynek alját kék és veres bogyójú áfonyaágyak nőtték be, honnan a szép tollazatu, de rút hangu vad pávák (tatrao urogallus) százai repültek fel. Mielőtt azonban tovább mennénk, szükséges leend tájékozás végett a Kelemen havas tájiratával és viszonyaival egy kissé megismerkednünk.
A Kelemen havas egy roppant kiterjedésü havaslánczolat, mely a tölgyesi és borgóprundi szoros között éppen hazánkban határszélén vonúl el a Székelyföldnek áthathatlan északi védfalát alkotva; az egész 5686 láb magas hegytömeg trachyt képződés, illetőleg itt van zöme azon roppant trachyt-tömegnek, mely innen kiindulva, a Székelyföld közepén (Gyergyó nyugati hegysorán és a Hargitán) egész a torjai Büdös-ig leágazik, a bel székelyföldi hegységek hátgerinczét alkotva. Ez Európa legnagyobb trachyttömbe, mely kőzet ily nagy tömegben csak itt fordul elő (Hauer szerint).
A Kelemen havas hozzávetőleges kiterjedése 100,000 hold, tetőcsúcsai nem kopárok, mint az ily magasságu hegyeknél többnyire mindenütt az eset, hanem annak több ezer hold kiterjedésü fennlapályain dústenyészetü kárpáti fű terem, melyért a berszányok messziről (Hétfalu, sőt Szeben vidékéről is) ide vándorolnak, hogy bérbe kivéve, nyaranta legeltessék. Ilyenkor 15,000 szarvasmarha, 50–60,000 juh tanyáz itten; ott jártunkkor azonban már puszta volt a havas, csúcsairól nem hangzott le a nyájak kolompzenéje, nem zengett a pásztor tilinkója, nem zajlott hű őrkutyájának hegyeket viszhangoztató ugatása, – elvonultak ők a közelgő tél elől be Törökországba, melegebb, enyhébb éghajlat alá, miért a komor hegyóriás elhagyatottságának egész nagyszerüségében tünt fel előttünk. Az ember innen már ki volt tiltva, a természet ünnepélyes magányában szendergett, csak a mi merészségünk tolakodott oda fel, hogy percznyire felzavarja a havas nyugalmának nagyszerü csendjét.
A Kelemen havas több csúcsra oszlik. Kilencz fő és több apró csúcs mered fel a csak saskeselyük által lakott légürbe. Keletre fekvő első csúcsa a Gyalu-Lát, melynek északi aljában fekszik Moldova első faluja Dragojásza, délkeleti aljában Bélbor; ebből ered a Moldovába kifolyó Niagra, Niegrichora, és a tölgyesi szorosnál kirohanó Bisztriczora.
Második csúcsa a Kodavaszi, honnan a Nagy-Beszterczébe szakadó Köndre ered.
Harmadik a gyönyörü sziklaalakzatokat felmutató Cserebuk (Cserebükk).
Negyedik a Vajvodásza, mely legmagasabb középcsúcsa e havasnak. Elnevezését fejedelemtől (vajda) nyerte, s valójában ő fejedelme e havaslánczolatnak, több száz lábbal haladván meg a többi csúcsokat, melyek mint alább ülő miniszterek sorakoznak e fellegtrón körül. Ennek déli oldalából ered, mint látók, a Vajvodásza patak, melybe a szintén Kelemenen eredő Iszvor és Putoráz ömlik, északi oldalán pedig a Moldovába folyó Petrinásza fakad fel.
Hatodik a Rekettyés, melynek déli oldalában Putrásza nevü, gyönyörü havasi tóból foly ki a hasonnevü (Topliczába szakadó) patak*.
Hetedik a Dregus, honnan a Marosba folyó Zebrák pataka ered. Nyolczadik a függőlegesen lemetszett Stezia; ezen kettős metszetü végcsúcs délnyugati oldalából ered a szintén Marosba szakadó Ilva, északi oldalából a Vale Nigra Dorni s a nagy Beszterczébe futó számos más pataka Moldova és Bukovinának. Kilenczedik a Negoj, melyet az előbbitől csak egy hegynyak választ el, s honnan a Ratosnya vize foly le a Marosba.
E szerént három külön országhoz tartozó folyónak adózik e forrásdús hegytömeg, két folyónak plane édes anyja, mert a hazánkat érintő s Moldovába kifolyó Bisztriczora, s a Marost felgazdagitó Toplicza itt ered; mindkettőt anyja ellen láziták az emberek, s azokon hordják el szép sugár fenyveseit. – E hegységből nyert fő vizjárulékát a Maros, és a Bukovinában eredő Nagy-Besztercze is. Alig van széles e világon hegy, melyen oly nagy mennyiségü viz-ere fakadna fel a földnek, mint a Kelemen havasán.
Mi legelőbb is a fejedelmi csúcsnál, a Vajvodászánál tettük látogatásunkat, de csalfa hegy ám az, mert aljából a tető közelben tetszett s midőn már fenn hivők magunkat: im egy szikla lépcsőzet zárta el a tovább lovagolhatást; leszálltunk lovainkról, megmásztuk meredek oldalát azon hittel, hogy ott a tető; de hogy volt ott, még hét ily sziklalépcsőzeten kellett felküzdeni magunkat, mig feljutottunk végre a tető sziklapártájára, hol roppant trachyt romok szolgáltattak páholyt az innen feltáruló nagyszerü körlátványhoz.
Körvonalozzuk azt néhány szóval. Délen, gyönyörü hegyeinek ragyogó foglalványában, Gyergyó tere tünt fel, falvainak fénylő tornyaival, a zöld rétek közt kanyargó Marosnak ezüst szalagával; alább mint az ég azur palástjának kimetszett ezüst csipkézete, Sz.-Domokos távol hegyei, a Tarkő, Nagy-Hagymás, jobbra a Maros komor édes anyja, a Fekete Rez, ott a kettős csúcsu s Csíkot elrejtő Szemete, ott a roppant tömegü Délhegy és Küküllőtő-mező, a két Küküllő édes anyja, melyen a Kelemen havas vetélytársa, a Hargitának büszke ormai pillantgatnak át, délnyugaton pedig az egész Görgényig leágazó Gyergyó-széli havasok nyulnak el, köztük az égi kúpként kiemelkedő Kereszthegy s a csudás alakzatu Emberfő.
Közelebb nyugatra a Maros völgye metsződik be e havas kifutványai közé; ott törtet le a roppant mélységben az e havasból felgazdagult Maros, túl rajta a Fancsal, Bunyásza és Magura gyönyörü lánczolatai. Délkeleti szögletben a Czofránka, Lóhavas és az átfehérlő Gyilkos; azokon innen a Közrez és Bükkhavas közt, az innen kis hangyabojnak tetsző Borszék, és a Kelemen lábainál Bélbor kies fennlapálya, melyen túl a Bisztriczora gyönyörü hegylánczolatok közt átkigyózó völgye tárul fel le egészen Tölgyesig, és azok a nagyszerü, alakzatban, szinezetben oly változékony, nagyságban oly megdöbbentő sziklaóriások, a láthatárt elzáró roppant sziklabástyák, a lábainál eltörpülő Muncselt és Cziblest lenéző Komárnyik és az ezt és minden havast felülmúló Kárpátkirály, az óriási Csalhó!
Északra széditő mélység, melynek örvényleteibe alig mer lepillantani a szem, mert a félholdszerüleg kanyaruló Kelemen havas ez oldalról függőleges meredeken van lemetszve, áthathatlan védfala a haza határainak, hol csak más országi madarak repülhetnek át, de ember át nem hatolhat. Ott a távolban e hegyél merész vonalán túl felötlik Moldova és Bukovina határhegysége, a Nagy-Besztercze melletti Priporu, Kandrini, Muntye Dorni és az éggel ölelkező térség, odább azon gyönyörü alakzatu havasok, melyek a borgóprundi szoros mellett magasulnak fel, túl azokon valami felhőfátyolszerü elmosódó bizonytalan alak, mely az Ünőkő és Czibles árnyképét jelöli. Alattunk pedig roppant hegytömeg, a belőle kifolyó számos pataknak szintén belőle kifutó hegylánczolatok által körülölelt mély sötét völgyületeivel, egy sötétzöld tengernek játszi hullámszerü áthathatlan regiója!
Halvány körvonalozása ez csak a Kelemen havas főcsúcsáról feltáruló nagyszerü körlátványnak; de ki tudná azt csak megközelitőleg is méltó szinekkel ecsetelni? ki tudná az e látvány által előidézett benyomást szavakba önteni? Külföldre futunk lelki éldeletet és gyönyört vadászni; bámuljuk Svájcz és Tirol havasi tájait, de azt, mit itthon birunk, elhanyagoljuk, nem ismerjük, pedig én tagadom, hogy a Kelemen havasáról felmerülő körlátványnál szebbet, nagyobbszerüt, elbüvölőbbet bárhol is lehessen találni, – s mégis mily kevesen vannak, a kik e nagyszerü havasoknak csak nevét is tudják, a kik lételéről tudomással birnak. Pedig az általam vázolt kilátás csak egy pontról van; a Kelemen havas kilencz csúcsának mindenikéről más látvány, más vidék, más ország tárul fel, – a Gyalu-Látról látszik fél Moldova egész Jakobenig, a Nagy-Besztercze völgyének száz meg száz helysége. A legszélső Negojról pedig tiszta időben jól látszik Besztercze város tornya, a Maros völgye Szász-Régennel és Vásárhelylyel s az egész Mezőség le a tordai hasadékig, a nyugati Kárpátoknak gyönyörü vonalával. De mi e csúcsokat megjárni most nem érkezénk, mert im a nap lehanyatlik; végigfuttatók azért szemeinket még egyszer az arany sugárözönnel elöntött vidéknek ez uj világitásban uj szinezetü képletein, s azután visszaindultunk tanyánkra, áldva az eget, mely derülten mosolyga ránk s élveznünk engedé a soha sem feledhető nagyszerü látványt!
Tanyánkon vig élet folyt; a hátra maradt székely atyafiak egy fél erdőt hordtak össze s óriási tüzet gyujtottak, – nagy tönkök voltak az üszkök, terjedelmes sziklalap a pestalj (a kemencze alj) a körüli lombos fenyők pedig fegyverfogasaink. Már hálószobánk is be volt rendezve és butorozva szakértő szálláskészitő székelyeink által, kik fiatal fenyőkből védfalat fontak az északi szél ellen, ágyat pedig puha csereklyéből (fenyő rügy) vetettek. A természet ingyen világitásban részeltetett, felgyujtva Lunának ábrándos sugarakat lövellő lámpáját; maga a Kelemen havas is ezt estve kiválóan udvarias volt irányunkban, szokása ellenére nem szellőzvén, sőt a mi nagyon meglepett, még hóharmat (dér) sem hullott, pedig lenn már rég elperzselte a völgyek virányait a télnek ezen könyörtelen előpostája.
Puliszkánk már költőileg rotyogott, mig mi sovár étvággyal vártuk a perczet, midőn azt székelyünk megkeverve, műértőleg boritá ki; a legsajátságosabb az volt, hogy ezen, medvék által lakott rengetegekben nem az evett meg minket, hanem mi ettük meg a medvét, mert hát igy hivják a pásztorok azon puliszkából csinált, turóval tömött gömböket, melyek szenen megpiritva felséges eledelt nyujtanak. Ily gombóczokat havasi légtől és sok mászkálástól fokozott étvágygyal hihetlen mennyiségben fogyasztánk el, csemegénk harmatlágyitotta veres afonya volt, mely őszszel igen izletes gyümölcs, azután pedig bodor füstöket bocsátva heverésztünk illatos rügypamlagunkon, mignem vezetőinknek szép tündér meséi ugy elszenderitének, hogy csak a hajnal előhidege ébreszte fel.
Reggelihez és haza indulashoz tettünk készületeket, vezetőink a legelészni bocsátott lovak után mentek. Oh de azok rútul rászedtek bennünket abbeli haragjukban, hogy békés legelőjökről elfogtuk, azzal boszulván meg minket, hogy szépen ott hagytak a faképnél. Mig embereink felkutatták a vidéket, addig mi hasznositandók az időt, a Putorásza tó megnézésére rándultunk el.
Emlitők már, hogy a Kelemen havas csúcsai nem kopaszak, hanem a havasi füvények puha gyepével vannak bevonva, mely lenn afonya, fenn különböző Lichen-fajokkal van keverve; ezek közé a havasi kárpáti és sibériai csöngék különböző fajai keverednek pompás szinvegyülésben; de nem tettem emlitést még e havastetőnek legnagyobbszerü növényzetéről: a futófenyőről (a bennszülöttek Lacs-fenyőnek hivják, tudományos neve Pinus Pampilio. Krumholtz). Ez egy törpe fenyőfaj, mely a legmagasabb havasok csúcsain tenyészik; azonban oly roppant mennyiségben sehol se, mint éppen a Kelemenhavasán. Az itt uralgó szelek és hideg nem engedik, hogy e fa magasan felnőjjön, hanem ágai a földön hosszan elnyulva, egymással egybefonódva, összenőve, oly áthathatlan sürüséget alkotnak, melyen az állatok Herculese az Elefánt se tudna áttörni, – e fának haja pikkelyes, ha meg metszik, ananásznál is finomabb illatot terjeszt; miért vékonyabb ágaiból pipaszárakat csinálnak, melyek hajlékonyak, könnyüek, illatosak és soha sem levesednek meg. A legfeljebb 6–8 lábnyi magasságig emelkedő futófenyő itt 10–20 hold kiterjedésü foltokban terjed oly tömören, hogy néhol a szó teljes értelmében eltorlaszolja a közlekedést elannyira, hogy csak nagy kerülések után tudtunk a Rekettyés csúcs déli aljában levő tóhoz vergődni, melyet ismét oly féltékenyen karolt körül a futófenyőnek áthathatlan tömege, hogy alig tudók megközeliteni. A Putorásza tó fél hold kiterjedésü lehet, nagyon mély, vize tiszta, iható, kifolyása a hason nevü pataknak ád táplálékot. Ezen sajátságos környezetü kristály tavacska ily magasságban minden esetre meglepő tünemény.
A tótól felmásztunk a tetőre, hogy még egyszer megpillantsuk a tegnap bámult vidéket a regg pompájában is, midőn végre lelkünk eltelt a gyönyör árjával; időnk volt bámulni e hegy szikláinak sajátságos alakzatát, mely ezen a csúcson legjobban észlelhető. A trachyt vagy trachytgyüleg (conglomerat) roppant fekmentes rétegekben jön elő, mintha itt véghatáraiknál legerőteljesebben fejlődtek volna ki ez őssziklák; az innen lenyúló főág egész a Büdösig hat le, mellékkifutványa pedig Petroszol felé csap át, hogy a Piátra Dorninál és a Vereskőnél gyönyörü alakzatu obeliskekbe törjön fel, mig végre az Ilva pataknál elenyészve, a fiatal koru homokkőnek adja át az uralmat.
A szemes vad pávákat üldözve és lődözve tértünk vissza tanyánkra, de ló még sehol se volt, ekként nem maradt egyéb hátra, mint gyalog sétálni vissza Hurdogásra, hová csak estve érkeztünk meg, Topliczára pedig csak harmadnap vetődtünk vissza.
Topliczáról egy érdekes leutazást lehet vala tenni a Maros völgyén Szász-Régenig; mondják, hogy e szoros gyönyörüen nagyszerü, azonban ott más út nem lévén, mint a Maros köves medre*, ez utazás igen fáradságos és veszélyes is, legjobban és legérdekesebben azt tavaszszal tutajon lehet megtenni, miért mi is egy későbbi ily tutaj-utazásra határoztuk el magunkat, most azonban lerándultunk Topliczán egy órával alól fekvő Gödé-re. Göde egy Mesterházához tartozó kis helység a hasonnevü patak balparti beszakadásánál, itt is van fátszállitó fán csuszó vasut, melyen a balparti hegyek fáját hordják le. E kis helység fekvése valóban meglepően szép, mondhatnám nagyszerü; ez kétségtelenül a Maros szorosának egyik legszebb fénypontjául tekinthető, szemben (a jobb parton) van a Leo, legmagasabb csúcsa a Maros-szorosnak, honnan egész Gyergyó látszik. E meredek magas hegy oldalán gyönyörü idomu gyüleg-sziklák vannak, melyek a legszeszélyesebb csoportokat tüntetik elő, egyik fekvő oroszlánt utánoz, s talán innen a hegy neve. Oly festőileg szép e táj, hogy képét melléklem. A hagyomány azt tartja, hogy régen nem csak Toplicza, de Mesterháza is le egész az Ilváig Székelyföldhöz tartozott, de sok rabló tanyázván ottan, a székelyek üldözni, irtani kezdették, miért azok több hatalmas ur pártolása alá adván magukat, ezen e védelmük alá vett területet elszakitották Gyergyótól. Gödére tett lerándulásunk után visszatértünk Gyergyóba.
| XXVIII. Átrándulás Gyergyó-Topliczára. | TARTALOM | XXX. Gyergyó délnyugati szöglete. |