| XXV. A Poklos patak völgye. | TARTALOM | XXVII. Marosszék mezőségi része. |
XXVI. Marosszéknek Marostúli része.
A Marostúli Marosszék és lakóinak rövid jellemzése. Remeteszeg. A Hosszufalu. Egerszeg. Maros-Szent-Király, a pálosok kolostora. Klastromtető. A sz.-királyi ref. egyház, műrégészeti ismertetése, régi harangja, kelyhe. Oláh Judith. Náznánfalva, Bordásszeg. Kisfalud. A Maros jobb partján felvonult római út. Maros-Sz.-Anna. Benefalva, régi egyházának műrégészeti leirása, régi harangja. Udvarfalva, régi fekhelye. Rosnyai kastély. Minoriták Udvarfalván. Várhegy, néveredete, régi fekhelye. Kápolna. A várhegyi ref. régi egyház, a várhegyi vár és kastély romjai, a római út tovább nyomozása. Várrom.
Marosszéknek folyamon (Maroson) inneni részét kevés kivétellel már ismerjük; hátra van azonban még azon része, mely a Maros jobb partjára is átcsap, sőt jó messze behatol a Mezőség kopárabb vidékeire. A székelységnek e részben való letelepülése valószinüleg később történhetett, s igy az ottani székely faluk a Maros innenieknek gyarmatai lesznek, hova időnkint túlnépességüknek rajait kibocsáták, s éppen mivel azok későbbi telepek, s mert a székely népesség e tájat nem is oly tömör, s mert a Mezőség nagy oláh csoportja közé vannak beékelve, azért az ottani oláhok nem is székelyesedtek el, hanem fenntarták ős nemzeti jellegüket, valamint megtarták nemzeti nyelvüket és öltözetüket is; azonban a Marosszékhez és a vármegyékhez tartozó oláhság között van mégis azon különbség, hogy amazok mindnyájan jól beszélnek magyarul, és van az, hogy az együtt lakó székelyektől eltanulták, elsajátitották a szorgalmat, munkásságot és tisztaságot, minek következtében fel is találjuk közöttük az ez által eredményezett jóllétet és egészségességet, mi a vármegyei oláhoknál hiányzik; sőt kifejlődött közöttük azon polgári önérzet is, melyet egy szabad néppel való folytonos érintkezés létrehozhatott, s ha mind e mellett az együttlakás nem igne hozott létre a székelység és oláhság között szorosabb családi összeköttetést és összeházasodást, annak oka nem annyira a nemzeti ellentétben, mint inkább a vallási különbségben keresendő, de leginkább abban, hogy a székelyek mind szabadok és nemesek, az oláhság nagy része pedig jobbágy volt, kiket a földes urak mint szolgálatra engedelmesebbeket, a székelység rendszeres kiszoritásával telepitettek időről időre oda, ugy hogy itt-ott tiszta adatok nyomán bebizonyitható, miszerint egykori tisztán székely lakosságú faluk az ily betelepitések által eloláhosodtak. Ilyen mindjárt az első helység is, melyet a Maros hidjain átmenve találunk, vagyis Remeteszeg, mely egészen székely falu volt, de birtokosai – a Lázárok – kitették onnan a székelyeket, s helyökre Bánd és Bergenye közti hegyen lakott oláhokat telepitettek oly mérvben, hogy ma alig találunk néhány székelyt ott*.
Remeteszegnek, hagyományok szerint, arról neveztetett, hogy legelőbb egy szent életű remete telepedve ide, kis kápolnát épitett, mely aztán több lakost vont oda, mignem egy kis faluvá nőtte ki magát. Különben most is nagyon csekély falu, ugy hogy egész Marosszéken csak Bálinthfalva kisebb, s igy a kicsinység classificatiójában második helyet foglal el. Remeteszeg a vásárhelyi kath. növelde jegyzőkönyve szerint – a fehér barátok – tehát pálosok – idejében épült, kik – mint alább látni fogjuk – Sz.-Királyon laktak már a 14-ik században. Remeteszegnek is jutott a Vásárhelyre költözködött Székelyfalva határából 6 db föld, a többi a vásárhelyi határba kebleztetett.
Remeteszegtől csak néhány száz lépésnyire van Egerszeg*, legfelső helysége azon összeépült falucsoportnak, mely Hosszufalu általános elnevezés alatt ismeretes. Ezen teljesen egybeolvadt faluk Egerszeg, Maros-Sz.-Király, Náznánfalva és Kisfalud, melyek egymás végtibe épülve, közel 1 mfd hosszuságban nyulnak el, s ott a szőlőkoszoruzta udvarházaikkal egyikét mutatják a legszebb tájaknak. A Hosszufalu sokban hasonlit a Brassó közeli Hétfaluhoz, elgondolva onnan az ennek hátterében feltornyosuló roppant havasokat. A Hosszufalu 3000-et meghaladó lakóinak fele székely, másik fele oláh, és azok közt képviselve van minden hazai hitfelekezet, hozzá járulván az izraeliták is, kiknek Náznánfalván zsinagógájok van.
Egerszegen mi nevezetest sem találván, odább haladunk a tőle csakis Klastrom pataka által elválasztott Szent-Királyra, mely 1332-ben már önálló egyházközség. A pápai dézmák regestrumában az 1332-ik évi rovatban a 616-ik lapon ekként találjuk bejegyezve: „Petrus sac. de S. Rege solv. 10 banales ant. et 26 denerios” az 1334-ik évi rov. a 735-ik lapon igy: „Petrus sac. de S. Rege solv. 2 ban. ant”. A fizetett összeg aránylagos nagysága mutatja, hogy már ezen korban tekintélyes egyházközség volt. Az 1567-ik évi regestrumban Zent-Király néven 4 kapuval szerepel*.
Hogy Szent-Király a régibb korban kettős névvel birt, hogy szent neve mellett Székelyháza nevet is viselt, kitetszik abból, miszerint 1350-ben Szent-Királyon, vagy másként Székelyházán Tót János és Bulgár László szüz Mária tiszteletére szentelt coenobiumot állitottak a pálosok (paulinusok) számára*. Ez az első okmányi adatunk e faluról, de hogy Szent-Király e kornál jóval régiebb, hogy ott a 14-ik században épült kolostor templomát megelőzőleg másik, Szent-István királynak szentelt, templom állhatott, azt a falu nevéből, de leginkább mostan is fennálló román izlésű templomáról következtethetjük. A paulinus kolostor történelmét tovább nyomozva, néhány érdekes adatra bukkanunk. Igy találjuk, hogy a kezdetben kicsiny coenobium alapitása után 20 évvel, tehát 1370-ben már priorsággá emelkedett*. 1468-ban a szerzet priorját Bonefilii paternek nevezték arról, mert e szavakkal köszöntött mindenkit. 1514-ben Gyalui Dénes fehérvári éneklő kanonok és felszentelt erdélyi püspök pálossá levén*, a szent-királyi kolostor priorságára neveztetett, mely tisztet 6 évig viselvén, ez idő alatt az időrongálta kolostort megnagyitotta és kiujitotta; ily működése és minden földi hiuságot, nagyravágyást megvető szent buzgalmáért e férfi – ki a püspöki süveget az egyszerű szerzetes szőröltönyével cserélte fel, ki a vallás szolgáinak az evangelium által rendelt szegénységét követé – kortársainak, de főként pályatársainak kiváló tiszteletét vivta ki, elannyira, hogy ő a szerzet évkönyveiben Beatus Dionisius név alatt szerepel, s 1525-ben bekövetkezett halálával a kolostor templomának kriptájába temettetett el*.
De csakhamar lehanyatlott ezen kolostornak Gyalui Dénes által előidézett fénykora, mert a reformatio terjedtével a szerzetesek innen is elűzettek, mikor János Zsigmond a fiscusra visszaszállt puszta kolostort a hozzá tartozó jószágokkal együtt Baki Pálnak ajándékozta*, ki aztán 1575-ben itteni birtokait Alárd Ferencztől cserélt más jószágokkal szaporitotta*.
Ez a Baki Pál pedig egy törökből keresztyénné lett kitünő harczos volt, ki a mohácsi csatában is részt vett, azután Ferdinánd részére állván, Zápolya sergeit Tokajnál szétverte; később azonban Zápolya pártjára ment át, s ugy neki, mint fiának is nem csekély szolgálatokat tett, minek jutalmául kapta a szentkirályi kolostort sok más jószágokkal; hanem egy alkalommal, midőn Baki udvarnépe a szerzetesek jó borán lakmározna, a kolostor meggyult és leégett; ugy állott aztán ott mint rom, anyagját az hordta szét, kinek éppen tetszett; később Angyalosi János itélőmester birtokába menvén át, ez „1620-ban Nagy Szabó Mihály biróságában a városnak adá, osztán a mi el nem tékozlódott vala benne, ide (Vásárhelyre) hordák és azt a bástyát rakák belőlle, mely a város felől való szegeleten vagyon a patak felől” mond Nagy Szabó János krónikájában*.
Ezen történeti nyomozások alapján a kolostor multját már némileg felderitvén, most induljunk el az eltüntnek legalább fekhelyét felkeresni.
Szentkirálytól északra egy a térség szinvonala fölé vagy 300 lábnyira emelkedő önálló kerek domb van, melyet még ma is Klastromtetőnek neveznek*, a hagyomány e domb tetejét jelöli ki a fehér barátok* kolostora helyéül. E hegy fennlapján jelenleg csekély maradványokra akadhatunk, legfölebb néhány gödör, nagymennyiségű tégla és ragacs (cement) töredék s még nagyobb mennyiségű embercsont jelöli, hogy itt emberi épitkezések és halottak nyughelye volt. Kolostor, melyben élve temettettek el a világtól elzárt emberek; sirbolt, melybe az élet riegsége után lenyugodni valódi jótétemény lehetett az egykor itt lakottak részére.
Látók fennebb, hogy a világi kezekre jutott kolostor miként alakult át a 17-ik század elején várbástyává; de ezen anyag elhordás után is még jelentékeny maradványok voltak ott; a falu öregjei még emlékeznek a hegytetőt körül övezett – nyolcz megtöréssel birt – azon lépcsőzetszerű falrakatra, mely a tetőn feküdt kolostornak alkothatta talapzatát. Gál József Marosszék főkirálybirája 1842-ben a Klastromtetőt szőlővel ültettetvén be, ezen talapzat szép faragott köveit a rabokkal* kiszedette, s abból épült hegy alján levő udvarháza, valamint annak minden gazdasági épületei*. 1864-ben ismét egy földalatti boltozatnak szedték ki köveit, mely boltozat vagy a kolostor pinczéje, vagy éppen a szentegyház altemploma (kriptája) lehetett; mert tudjuk, hogy a szerzetesek egyházai mindig közvetlen összefüggésben voltak kolostorukkal, s igy feltehetjük, hogy a szüz Mária tiszteletére 1350-ben épült templom szintén e hegytetőn feküdt, miért az a sok – emberi mulandóság szomorú jelképeként – szétszórt csont, ezen egyház sirboltjából kerülhetett ki*. Daczára e nyomoknak a néphit mégis a fehér barátok egykori egyházának tartja azon ódon templomot*, mely a Klastromtetőtől délnyugatra eső másik dombtetőt koronázza, s mely hogy e kolostorral némi összefüggésben volt, azt jelölni látszik azon alagút, mely ez egyháztól a Klastromtetőre vezetett*.
Azonban e templom semmi esetre sem lehetett a kolostor főtemploma, mivel e föltevésnek ellenmond távol fekvése és kicsinysége, valamint nem lehetett semmi esetre a 14. század közepén épült azon templom, melyről fennebb emlitést tettünk, mert ennek épitészeti modora sokkal régibb időre utal, egyike levén a honunkban oly kevés számban fennmaradt román izlésű épitkezéseknek; e szerint valószinüleg azon, szent István királynak szentelt, régibb templom lehetett, melyről e falu elnevezését kapta. Mindenesetre az a szentépitészet egyik legtisztesebb műemléke, s mint ilyen megérdemli, hogy részletesebben észlelésünk tárgyává tegyük.
Külalakját mellékelt képe mutatja (lásd a 186. lapon); de belszerkezete – mely műrégészeti tekintetben főleg döntő szokott lenni – figyelmesebb körülirást igényel. E templomnál csakis a szentély maradt meg eredeti alakjában, az pedig nem más, mint egy félkör apsis, mely minden hossz-szentély nélkül csak 7 lépés hosszu és 6 lépés széles, s melyet a – csak egy lépéssel szélesebb és 3 lépéssel hosszabb – hajótól körives diadaiv különit el. Ezen apsist disztimény- és gerincztelen félkörű félkúp fedi.
E szentélyen két ablak van; egyik a szentélynek czimertanilag tekintett baloldalán, másik az apsis közepén; az utóbbi kitágittatván átalakittatott, de az első megtartá eredeti idomát, a mennyiben az egy alig 1 és fél láb magasságú s 4 hüvelyk szélességű köríves nyilat, melynek tagozatlan béllete az ujabb román műszabály szerint legkeskenyebb közepén, honnan kajsza vonalban tágul ugy be- mint kifelé.
A szentély mozdithatlan butorzata közé tartozik az apsis közepén levő egyenesen záródó vak alakitású kettős fülke, mely az itt állott oltár háta mögötti edénytartó fülke lehetett. Az apsis déli oldalán ismét ily vak alakitású fekmentesen záródó kettős üreg van, mely mivel kicsiny, legfelebb scrinium vagy repositorium, azaz oly fülke lehetett, hol a szent olajokat és krizmát tartalmazó szekrények állottak. Ezen fülkék egyenes záródása ugyan nem tartozik a szorosan vett román idomhoz, de ily záródást kivételesen találhatunk az ó-román épitkezéseknél másutt is, mint az ó-basilikai idom reminiscentiáit, melyeknek esetlen s a köridomok közül kirivó alakját hihetőleg a beillesztett szekrények köridomos alkotásával hozták helyre.
A hajónál már a későbbi kontár kezek kiigazitásai sokat rontottak, de azért itt is találhatunk néháyn román korra utaló alakitást, mely egyszersmind a hajónak szentélylyel való egykoruságát bizonyitja. Ilyenek főként a hajó ablakai. Ablak itt is – miként a régi templomoknál szokásos csak a déli oldalon – kettő van; ezek elseje a szentély felől, későbbi kitágitáson ment át, de a másik tökéletes hasonpárja a szentély fennebb ismertetett kis köríves ablakának. Ezen ablak alatt van a csúcsíves nyilatú ajtó, mely eredeti köríves nyilatát szintén későbbi kitágitás alkalmával veszitette el.
Ugyanez oldalon hátrább és fennebb alkalmazva egy kerek ablakot vagy ablakrózsát (Rose, Radfenster) találunk, melynek díszművezete a romantika egyszerüen nemes modorában egy kör-üreg körül megforditva alkalmazott hat félkörből alakult. A hajó régi boltozatát most deszkafölep helyettesiti.
A hajó északi oldalán nincsen ablak, de van a szószék alatt egy körives bemélyedés, melyből átszelt lóherivvel záródott ajtónak most befalazott körvonala tünik ki*. Sokat tünődtem és okoskodtam, hogy ez ajtónak mi lehetett ltéczélja? előbb azt hivém, hogy az a sekrestyébe vezetett, mely a szentély rövidsége miatt ott helyet nem találhatván, a hajóhoz lehetett támasztva; de bár a talajt fel is ástam, ily odaépitésnek alapfalaira nem találhattam*. E vizsgálódásom alatt vettem észre, hogy a hajó északi oldalfalának külső szinvonala külebb fekszik mint a déli, bár a templom belvilágánál semmi eltérés észre nem vehető; felmenve a templom hijára (padlás), ott azonnal felismertem, hogy e ferdeséget az északi oldalfalnak vastagabb volta idézi elő, e faltömörülsét pedig szükségelte egy a fal vastagságába alkalmazott s a hajó falának nyugati végétől a berakott ajtóhoz rézsút leveeztő lépcsőzet, hol néhány kőhágcsó még most is megvan. Már most kérdés marad, hogy mi volt létczélja e rejtett lépcsőzetnek, valjon nem volt-e titkos bejárata az ez irányból kiinduló s fennebb leirt alagútnak? vagy csak egyszerű feljárat a templom padlására, mely sekrestye hiányában a pap felöltözködési helyéül is zsolgálhatott? A hajó és szentély belső falait al-fresco festmények ékiték, melyeknek élénk szinei a hulladozó vakolat alól itt-ott most is kitetszenek.
A templom külseje rideg, ékitménytelen s azon semmi más diszitést nem találtam, mint a leirt ablakrózsa mellett egy czímerpaizst, melynek domborművét vastag vakolat fedi. E czimerpaizs mellett egy – talán a szellemi világosságot jelképező – fáklya van domborműbe kifaragva.
Figyelmet érdemel a hajó nyugati végéhez támasztott négyeg torony is, mely ha nem egészben, de annak alsó része mindenesetre egykorunak látszik az egyházzal; erre mutat tömör falai mellett nyugati oldalán levő körives ajtaja, mely bár egy később odaépitett oldaltám által fedve van, mindazonáltal egyik fedetlenül maradt részén a hengertagozatot felismerhetővé teszi* és erre mutat egy a torony északi oldalán volt – most befalazott – köríves ablak is. A második emelet déli oldalán van egy sajátságos alakitású kettős ablak, mely felül nem kör- vagy csúcsívben, hanem háromszög idomba záródik; a közép oszlopka megforditott alakitást mutat, a mennyiben a fejezetül használni szokott gömbszelvény itt talapul, és az inkább oszloptalapzatul alkalmaztatni szokott válkőtábla (abacus) itt fejezet gyanánt fordul elő. Ily kettős ablak a torony más három oldalán is volt, de azok ma be vannak falazva*.
A torony felső osztálya egyenes záródású ablakaival ugy látszik, hogy későbbi toldás, de régi és a templommal egykorú lehet a nagyobbik harang, melyen ugyan semmi felirat nincsen, de van ezen eredeti nagyságban mellékelt három körfémer. (Lásd a 186. lapon.)
Az ezen fémereken levő alakok sokban hasonlitnak a székely-kereszturi régi harangon előfordulókhoz; a nagyobb fémeren (1. sz.) trónon* – mely az egyszerű román kor idomait tünteti elő – szakál- és bajusztalan férfi ül jogar és keresztes arany almával kezében, mi mindenesetre uralkodó voltát jelöli; de mivel fején a korona hiányzik, hajlandó volnék azt valamelyik Árpád-házból való erdélyi herczegnek, talán ezek utolsója Béla (később IV. Béla néven király) alakjának tartani, bár ezt csak mint sejtelmet koczkáztatom, s semmi esetre biztos meghatározásnak nem kivánom nézetni.
A második (és 2. sz.) fémeren egy nagy könyvbe iró ülő alak van, mely valamelyik evangelistát ábrázolja.
A harmadik (3. sz.) legkisebb fémerkén az „agnus dei” domborműve van, keresztes zászlóval, s köridomú dicsfénynyel feje körül.
Ez alakok kétségtelenül nagyon régi korra, körülbelül a 13-ik századra utalnak, azt azonban, hogy ezen régi fémerek mintái későbbi öntésnél is felhasználtathattak, elvitázni nem akarom, s e szerint határozott véleményt mondani nem mervén, e – mindenesetre érdekes – régi harang korának meghatározását szakértőbb régészeinkre bizom.
A szent-királyi régi egyház műidomai, s az egésznek épitészeti combinatiója arra utalja a vizsgálót, hogy ez egy tisztán román izlésű egyház, s mint ilyen egy oly épitészeti műemlék, mely minden kicsinsége s dísztelen kopársága mellett is tiszteletet érdemel, s az itt nyujtott részletesebb leirásra már csak azért is jogosult, mert legalább is 6 század viharját látta maga felett lezajlani, mert az a honunkban általában, de főként a Székelyföldön nagyon ritka románkori műemlékek közé tartozik, s a rétyi*, vajai, nyomáti* és harczói* román izlésű egyházak füzérébe sorozandó. Ez egyháznak tüzetesebb ismertetését azért is szükségesnek láttam, mert nagyon megviselte az idő, a diadalív leomlandó állapotban van, az egész kiigazitást vár, s miként nálunk rendesen történni szokott, az ily kiigazitás egyszersmind átalakitás, a régi classicus idomok elferditése lesz, azért illő és szükséges, hogy legalább e lapokon legyen az őskor e tisztes maradványának emléke megmentve.
A templom közelében bemélyedést mutatnak, hol a mult század kezdetén egy megesett és szülöttjét megölt leányt – Oláh Judithot – azon kor vad szokása szerint elevenen bevermeltek; a kath. papok megmenteni igérték, ha vallását elhagyja, de ő hűn meggyőződése sugallta hitéhez, önmegadással tűrte a martyr halált – mond a hagyomány; és e hagyomány ugy látszik azon Oláh Judithra vonatkozik, kinek tragikus alakját Dózsa Dániel felhasználta ily czímű regényében*.
A fentebb ismertetett templom mellett van még a szentkirályi ref. egyházközség birtokában egy igen nevezetes régiség, egy gyönyörű áttört müvű zománczozott ezüst kehely, melyről az a hagyomány, hogy a fehér barátoké volt egykor. Felirat vagy évszám nincsen rajta, de műidoma a 14. századra utal, gyönyörű díszművezete pedig az ötvösség egyik legremekebb és legritkább példányai közé sorozza; alakja és diszletezése sokban hasonlit a m.-vásárhelyi ref. egyházközség képben bemutatott szentedényei közt levő 2. számmal jelöltéhez, melynek képe ezen kötet 130. lapján látható.
De menjünk már a Sz.-Királylyal egybeépült Náznánfalvára, mely nevét kétségtelenül a régi székely felosztásban előjövő Náznán ágtól kapta. Az 1567. évi regestrumban jelenlegi nevén 4 kapuval jegyeztetett be*.
E faluk s azokkal Náznánfalva is nagyrészt egy kézen forgott; legelső birtokló Erdélyi Miklós neje Toroczkai Ilona, ki 1453-ban vingárdi Geréb János által statuáltatik a náznánfalvi, szentkirályi, ujfalvi (ma Kisfalud) és semyéni jószágokba*. János Zsigmond alatt, mint fennebb látók, Baki Pál cseréli el Alárd Ferencztől. 1583-ban Zelemir János (Zelemir Péter és Tamási Borbála fia) és Zelemir Borbála nyeri el Báthori Zsigmondtól, más marosszéki és vármegyei jószágokkal együtt*.
Bethlen Gábornak 1613-ban dec. 11-kén kelt nova donatiójával m.-kereszturi Csákány Balázs és neje Zelemir Judithnak adományozza*.
1635-ben Zelemir Jánosné halálával Serény Pálra száll*.
1638-ban pedig Vallon Péter kapja a kisfaludi, náznánfalvi, bergenyei, és boosi részjószágokat. Ez a Náznánfalván lakó Vallon Péter volt az erdélyi czigányok utolsó vajdája. A czigány vajdaságot Erdélyben mindig tekintélyes egyének viselték, s mivel az ilyennek joga volt a czigányoktól adót szedni, tehát oly jövedelmező állás volt, a melyet kitünőbb embereknek jutalmul osztottak Erdély fejedelmei. Ugy látszik azonban, hogy az ily vajdák a szegény czigányokat néha igen is zsarolták, miért Erdély törvényhozása pártfogása alá vette a czigányságot azon korban, midőn Európa minden országaiban tüzzel-vassal pusztitották, s törvényczikkelybe foglalta oltalmukat, kimondván*:
„A czigányok vajdasága per abusum csúszott be, s azon nyomorúlt nemzetség sok huzavonásával jár, azért az el is töröltetett; azonban I. Rákóczi György az idegen származású, de az országnak nagy szolgálatokat tett vitézlő Vallon Péternek éltire oda adván a czigányok vajdaságát szokott jövedelmeivel, ezt az ország is helyben hagyta, ugy azonban, hogy e hivatal Vallon P. halálával örökre megszünjék, a fejedelem azt többé senkinek ne conferálhassa, ne is solicitálhassa alkotmánysértés bűne nélkül. A földesuraknak – kiknek feles czigány jobbágyaik vannak – szabadjon egyezés szerint tőlük adót szedni vagy nem, valamint rendelhetnek elibök vajdát stb.” Valójában e törvényben a felvilágosodásnak és az emberi jogtiszteletnek legszebb vivmánya nyilatkozik, s a magyar jellem lovagiasságának legpraegnansabb kinyomata, midőn egy világszerte üldözött néposztályt alkotmányának védszárnyai alá vett, s védte azt nem csak az egyes hatalmaskodók, hanem az uralkodóval szemben is, oly erélylyel, hogy üldözésüket a legnagyobb polgári bűnként „alkotmánysértésnek” lenni állitá, még fejedelmére nézve is.
Náznánfalván sokáig voltak Marosszék börtönei. Náznánfalva és a szomszéd Kisfalud ref. székelyei Sz.-Király leányközségét alkotják, Kisfaludban levő csinos egyházzal. A kath. székelyeknek Náznánfalván van templomuk, hol Nagyboldogasszony napján igen népes búcsúkat tartanak. Az unitárius székelységnek Sz.-Királyon van egyháza, mely anyaecclesiája a környéki falukban szétszórt unitárius hiveknek. A görögnemegyesülteknek Náznánfalván van temploma, s végre a zsidóknak zsinagógája, miből kitetszik, hogy itt valóságos vallási unio van*.
Náznánfalva déli részét ma is Bordásszegnek nevezik, minek eredete régi, mert az 1567. évi regestrumban Náznánfalva mellett Bozzazegh néven falut látunk bejegyezve, mi nem lehet más, mint a mostani Bordásszeg, sőt Bethlen Gábor lustrájában is Borzazegh külön faluként szerepel; most azonban teljesen összeépült és beolvadt Náznánfalvába, valamint egybeépült a Hosszufaluk utolsó helysége Kisfalud is*, mely régebb az Ujfalu nevet is viselte, legalább ezen néven jelenik meg Toroczkay Ilona fennebb emlitett statutoriájában; e néven adja Bethlen Gábor is Szövérdi Gáspár Jánosnak. De Kisfaludot érdeklőleg még messzebb felható adataink is vannak. Ugyanis Ulászló uralma alatt 1507-ben szárhegyi Lázár Ferencz marosszéki Kisfaludon Székely Ferencztől három primipilátust veszen meg 1000 arany forinton, elsőt Medgyes nemből Dudor ágon, másodikat Medgyes nemből Kürt ágon, harmadikat Halom nemből Náznán ágon. Ezen jószágot megvettnek fia Lázár János, a vásárolt javakat erőhatalommal oltalmazta szentgyörgyi Tóth Mihály támadása ellen, miért az ügy 1538-ban János király elé kerülvén, ez Lázár Jánosnak itélte oda végrehajtás elrendelésével*. Ezen okmány sok tekintetben érdekes, mert mutatja, hogy a 16. század elején a székely jószágok nemek és ágak szerint oszoltak; mutatja, hogy egy székely primipilátusnak értéke nagy volt, mert 333 arany forint azon időben sok pénzt tett, s mivel egy primornak Mátyás rendelete szerint 3 primipilátust kellett birni, tehát hogy valaki azzá lehessen, s jószágáról 3 lovassal kiállhasson, szép vagyonnal kellett rendelkeznie. Végre felhozott okmányunkból Kisfaludra vonatkozólag még azt is következtethetjük, hogy e falut azon időben székelyek lakták; sőt egy későbbi, 1685-ből való okmány* határozottan mondja, hogy Náznánfalvát, Bordásszeget és Kisfaludot is székelyek lakták; pedig ma már Kisfaludban több oláh van, mint székely, mi a földesurak betelepitési dühének szomorú következménye.
A Hosszufaluknak egyik főrégészeti érdekét az itt elvonuló római út képezi, mert az Apulumból Maros mellett felvonult római út – mint látni fogjuk – M.-Kereszturnál kétfelé ágazván, egyik ága Vásárhelynek s onnan Mikházának ment (mint fennebb nyomoztuk), míg másik ága az alább leirandó kereszturi hidfőnél átjövén, a Maros jobb partjára, Hosszufalu háta mögött vonul fel, s Náznánfalván Barabás Kázmérné telkén és a szomszéd telkeken igen jól kivehető domborodása. Alsótér nevű helyen átmegy a szentkirályi határ Grazna nevű részén, odább a ref. templom háta mögött levő Bodo rétjén átcsap a remeteszegi határra, hol a mostani országúttól alig pár száz lépés távolra átvág a szent-annai és udvarfalvi határokon Várhegyre, honnan majd fennebb, tovább is el fogjuk nyomozni.
A Marosszék mezőségi részébe vezető csávási völgynek torkolatja Remeteszegnél van, de mielőtt oda betérnénk, mi is a régi római út nyomain haladunk fel a Maros terén, mert ott még néhány Vásárhelyen felül fekvő Marosszékhez tartozó falut találunk; ezek elseje Maros-Sz.-Anna, mely terjedelmes falunak egyik részét ma is Benefalvának hivják, ezen néven fordul elő az 1567. regestrumban is 4 kapu utánjegyzéssel. Ugyanennyivel van bejegyezve Maros Zent Anna is. A 15-ik század végével szentgyörgyi Tóth Miklós a benefalvi székelyeket jobbágyaivá tette volt, de Lázár András székelyek kapitánya 1519-ben a székelyeket felszabaditá s a hatalmaskodó Tóth Miklóst számüzte*.
Fentebb M.-Vásárhely leirásánál látók, hogy Benefalva 1609-ben Vásárhelyhez applikálódott*, de akkor e falu lakóinak csak egy része iratta be magát Vásárhely polgárai közé, mikor határának egy része is a m.-vásárhelyi határhoz csatoltatott, más részét pedig Balázsi Mihály vette meg s megtelepitette*, még pedig oláhokkal, kiknek számát a Petkiek megszaporiták, s igy lett a Bethlen Gábor lustrájakor még tisztán székely lakosú falu vegyes népességű*.
Sz.-Annán ismét egy igen érdekes régi egyházra akadunk, melyben minden későbbi elidomtalanitása mellett is egy régi román izlésű műemlékre ismer a régész. Ez a reformátusok egyháza*, melynek 10 lépés hosszu s ugyanily széles szentélye félkör apsissal, tagozatlan egyszerű donga-boltozattal és körives diadalívvel bir. Ablakai mind átalakultak, de megvan az evangeliumi oldalon a köríves nyilatú szentségfülke, melyet igen csinos – román ornamentika jellegét mutató – párkányzat keretel körül. E szentségfülkén alól egy másik vakalakitású üreg van a falba vájva, mely fenekén mindkét oldalra kiöblösödik, ez valószinüleg rejtekhely vagy edényfülke volt. A szentély déli oldalfalában másik ily kettős, tágasabb belső öblösödésbe szolgáló, falüreg van, valószinüleg scrinium helye, melynél azonban igne sajátságos, a még általam sohasem látott kettős üregesités és a belső rejtett osztályozás. Ez oldalon megvan a hosszszentély falába mélyitett 5 láb széles, körívvel záródó papi szék (Chorstuhl) is, minő csak a legrégibb egyházaknál fordul elő. – A szentély és a hajó közti határt a kiszökellő diadalív oldalfala alkotja ugy, hogy a diadalív nyilatának alsó átmérője csak 7 lépés, mikor a hajó szélessége 13 lépés, 20 lépés hosszuság mellett. E hajónak nem csak ablakai, hanem ajtai is átidomittattak, átalakult déli köríves oldalajtaja, ugyszintén átidomult nyugati homlokzatán volt főkapuzata is, mely a nagyobb alakitású csúcsíves portalékhoz tartozott; de ugy látszik, hogy nagynak találták, miért azt befalazván, kisebb köríves ajtócskát illesztettek e berakás közepére. Ezen nyugati homlokzathoz van támasztva a tejredelmes magas fatorony, melynek midőn, most 20 éve, alapját ásták, régi arany ékszerekre, gyöngyökre és fegyverekre akadtak*, melyek, fájdalom, mind illetéktelen kezekbe kerülvén, a tudományosságra nézve elvesztek, hanem azért mégis van e toronyban egy nevezetes régiség: 8 mázsás nagyobb harangja, melyen e körirat olvasható:
A harang oldalán három fémerkében feszület és mellette két alakot előtüntető dombormű van ékitményül oda helyezve; különben e harangnak idoma is annyira sajátságos, hogy rajzát mellékelni szükségesnek láttam.
Hogy régen ezen egyházat erőd környezte s ezt sáncz, melybe a közel Maros vize bevehető volt, annak csalhatlan nyomai látszanak. a hagyomány valami szent leányok által épitteti e templomot, s önteti harangját. Hogy Sz.-Anna már a 14. században önálló egyházközség volt, azt a pápai dézmák regestrumából láthatjuk*.
Sz.-Annán felül rövid negyedórányira van matere Udvarfalva, mely a Maros terét jobbról bekeretelő hegylánczolat alján igen szépen fekszik, s bár közel volt Sz.-Annához, azért mégis azt Odovarfalva és Udorfalva néven önálló egyházközségként találjuk bejegyezve a pápai dézmák 1332. és 1334. évi rovatában*.
Az 1567. évi regestrumban már Udvarfalva néven és 5 kapuval fordul elő, azonban az ezen okmányokban szereplő Udvarfalva nem a mostani, mert az jelen fekhelyét csakis a mult század végén választá, mivel régen e falu lenn a Maros terén volt elhelyezve Sz.-Annával egy vonalba, hanem az áradozásnak nagyon ki levén téve, 1786-ban Rosnyai József ottani birtokos tanácsára költözött át mostani áradatmentes helyére*. De a régi falu fekhelyét most is Faluhelynek nevezik, s most is mutatják a helyet, hol a Rosnyaiak zaon erőditett udvarháza volt, melyről e falu nevét nyerte. Nem rég ideje, hogy ezen épületnek alapfalait kiszedték, s ma csak sánczainak bemélyülése jelöli az egykori fényes kastély fekhelyét.
Udvarfalva ősfészke a Rosnyai családnak, mely előbb Szabó néven szerepelt. Legelőbb kitünt Bálint, 1579-ben marosszék jegyzője; ez kap Báthori Zsigmondtól M.-Járán 1590-ben jan. 14-én jószágot, midőn a m.-járai előnevet vette fel, nevezetesebb Rosnyai Dávid, ki sokáig volt Apafi udvarában, azután pedig huzamosabb ideig török deák, vagyis tolmács a stambuli magyar követségnél. 1683-ban nem tudni mi okból Szamos-Ujvárt fogva volt, mely fogsága alatt a Humajun Name czímű hires törö kkönyvet forditotta magyarra, de e mellett Stambulban mulatása alatt is több a török diplomatiára vonatkozó munkát magyaritott, s volt két terjedelmesebb kézirati műve, melyek a török-magyar, s egyáltalában kelet és nyugat viszonyaira igen érdekes adatokat tartalmaztak, s melyeekt Benkő József (kinél azok másolatilag megvoltak) „Tudatositás”-ában mint igen jeles, nagy történeti becscsel biró, s kiadásra méltó dolgozatokat ajánl*. Dávidunk tehát politikai érdemei mellett irodalmiakkal is birt, s azért méltó róla megemlékeznünk. Ő 1718-ban halt el Fogarasban. Unokája volt József kir. tábl. ülnök, ennek 3 fia közül József mérnökkari őrnagy, János Torda vármegyei főbiró, István kormányszéki titkár; a jelenleg élők közül János lakik Udvarfalván.
Udvarfalva egy darabig a minoritáknak is volt székhelye, mert azok a mult század elején a vásárhelyi várban levő – gr. Keresztes Józseftől nyert ideiglenes – residentiájukból a várparancsnok által elzavartatván, Udvarfalvára ugyan gr. Keresztes József udvarházába vonultak és ottan tartózkodtak egészen 1735-ig, midőn ujból visszaköltöztek Vásárhelyre*.
Marosszéknek keleti határát a Maros inneni oldalon az Udvarfalvával csaknem egybeépült Várhegy derekán lejövő Galambod pataka alkotja, s még igy is a jobbparti határ sokkal fennebb van a balpartinál, mert Nagy-Ernye határszéle, mely Marosszéknek is határvonala, éppen azon pontig nyulik fel, hol az addig délnyugat irányt követő Maros tere megtöretve nyugati irányt vesz fel, s azért észszerübb felosztás alapján, ha a balparti határszéltől egyenes vonalt huzunk át a jobbpartra, akkor Várhegy határostól együtt Marosszék területéhez esnék, de a mostani girbe-görbe esetlen felosztásnál még a határvonalul felállitott Galambod pataka is violálva van, a mennyiben, bár künn a mezőn ez képezi Marosszék határát, benn a faluban ugy a patakon inneni, mint túli rész egészen Torda vármegyéhez tartozik. Pedig nem igy volt ez mindig, mert régen a patakon aluli rész Marosszékhez tartozott, ott székelyek laktak, s laknak nagyrészt jelenleg is, valamint ezen negyedben van a reformátusok temploma mely jelenleg is a marosszéki Udvarfalvának filialis egyháza; míg a falu felső részét a birtokosság kivételével oláhok lakják.
A Bezirk felosztás szintén Marosszékhez sorozta Várhegyet. Én ugyan nem jó szivvel elevenitem fel e gyászos kroszak reminiscentiáit, még kevésbé követem annak nyomdokait, s midőn itt Várhegyet bekeblezem Marosszékbe, nem is annyira ezen korszak önkényes eljárását utánzom, mint megelőzöm a jövő teendőjét. Azonban a jövőbe való ily előre hatolásunk ne feledtesse velünk a multat, s ez alapon ne mellőzük el a várhegyi reformátusok templomának közelebbi vizsgálatát; ne, mert az a tőlünk távol eső multnak egyik tisztes műemléke egy oly régi egyház, mely bár most teljesen át van alakitva, de félkör apsisu szentélye, az evangeliumi oldalon levő köríves szentségfülke és a hosszszentély túl felén levő szintén falba vájt köríves papiszék, nemcsak azt mutatja, hogy ez még a reformátió korát megelőzőleg épült, hanem azt is, hogy az egy románkori, tehát a 13. századbeli műemlék.
Várhegy maga is nagyon régi helység, bár haogymány szerint, e falu eredetileg nem itt, hanem a Maroson túl Oroszviz nevű helyen tisztán marosszéki területen feküdt, s ős neve Oroszfája volt, de onnan a Maros áradatai és ellenség által zaklatott lakói elzavartatván, átköltöztek ezen a Maros által körülkanyargott, s igy ellenséges beütésektől védett helyre*, de hol a régi falu feküdt, még most is nagy mennyiségű vastag cserepet – régi elpusztult helységek ezen mindenütt fellelhető emléktöredékeit – lehet találni, sőt fennebb egy Kápolna nevű hely is van, hol a hagyomány szerint Oroszfája és a fennebb feküdt, de szintén elpusztult Libancs* közös temploma állott volna.
A falu uj fekhelyén uj nevet is vett fel, mert Várhegy neve, egy a Galambod pataka beömlésénél kiszökellő hegyfokon feküdt vártól származhatik; de ez elnevezése is ujabb keletű, s inkább csak magyar elnevezés, mert régi okiratokban e falu mindenütt Pinárd néven jön elő*, s az oláhok ma is csak e nevet használják, sőt a reformátusok mult században öntött harangján is ez van körirva: „A pinárdi ref. emgye öntette 1750-ben”, valamint ez egyházközség magyar szövegű jegyzőkönyveiben is mindenütt e néven van emlitve; mi mutatja, hogy a magyaroktól most használt Várhegy elnevezés ujabb keletű.
Várhegy egy a Maros által körülkanyargott partmagaslaton gyönyörű regényesen fekszik; a falu felett emelkedik azon ik-idomulag kiszökellő hegyfok, melyen most Gáti udvarháza, régen pedig a falunak nevet adó vár feküdt.
E hegy már fekvésénél fogva is nagyon erős védhely volt, mivel két oldalról megmászhatatlan meredeken hanyatlik le s csakis az északi oldalon függ egybe egy keskeny, alig 70 lépés szélességű, nyak által a Maros tere fölött elterülő lázzal (fennsik); azonban ennek elzárása, illetőleg védképességének kifejtéséről is gondoskodva volt egy sánczövezte védfal alkalmazása által, mely védfal és sáncz a hegynyakot egész szélességében átszelte. Elomlott ugyan már az egykor vész ellen fedező fal, de fenmaradt az omladványaiból keletkezett hatalmas gátony, s fenmaradt az egykori hatalmas védsáncznak be nem tölthetett mélyedése, sőt felismerhető a hegyoldalon kanyargólag felvezetett várútnak vonala és azon pont is, hol az gátony és sánczon át a vár belterére bevonult.
Ezen védfal és sáncz azonban csak külső védvonalát alkotta az ezen belül feküdt várnak, melynek kettős fala volt, mint az, főként a nyugati oldalon, tisztán felismerhető. Ily csekély maradvány az, mely homályos útmutatóként feltünik; a többi mind felépittetett az uj udvarházra és gazdasági épületekbe. A régi várból valónak tartják azon szobor-töredéket, mely a mostani udvarház északkeleti szögletébe van falazva, s melynek rajzát melléklem. (Lásd a 191. lapon.) Egy másik ehhez tökéletesen hasonlónak csonkitott törzse a földön hever.
Hogy pedig ily kevés töredék jutott reánk, ennek oka abban keresendő, hogy e vár helyére gr. Keresztes József, Küküllő vármegye főispánja a mult században egy kastélyt épitett, melyhez felhasználta a régi, hagyomány szerint még magasan fennállott, várfalak anyagját, és azon pinczeüregek, azon terjedelmes alapfalak, melyek a hegyfok fennlapját most elfoglalják, nem az ősvár, hanem e kastély maradványai, mely kastély öreg emberek állitása szerint a gernyeszegi kastélyhoz hasonlitott s Veresháznak neveztetett azért, mert fedele veresre volt festve.
De mielőtt vizsgálódásunk terén tovább haladnánk, pár szóval be kell mutatnunk a Keresztes családot. E család a szomszédos Sárpatakról származott s nagy volt neve. Nagy Miklós a 17. század közepe tájatt hires ügyvéd, 1677-ben itélőmesterré levén, a hangzatosabb Sárpataki nevet vette fel, s igen sok jószágot, azok közt Várhegyet is szerezte. Márton nevű fia Apor István udvarában nevekedett, hol katholizált. Azon időben ez is elég volt az előmenetelre, de a mi Mártonunk e mellett a Rákóczi-mozgalom alatt nemcsak hogy semleges maradt, hanem Szebenben is megfordult, s Bécsbe is járt a gubernium kiegészitését kérni. A haza szent ügyétől való ily elhajlása grófságot szerzett neki s várhegyi előnévvel „Keresztes”-re változtatta családnevét, sőt hogy a régi névből mi se maradjon, keresztneve Márton mellé a Józsefet is odabigyesztette, s leginkább ez utóbbit használta. Később küküllővármegyei főispánná lett, de figyermeke nem levén, benne az annyi methamorphosison átment család kihalt*.
A Keresztes család fiágának kihaltával a birtokkal e kastély női ágon sok kézbe jutván, az e század elején még épen állottat senki sem gondozta, egy vihar elkapta fedelét s átröpité a Maros tulsó felére; az eső aztán eláztatta, leontá falait, anyagját mindenki, a kinek tetszett, hordta, a megmaradott részből pedig a mostani udvarház és gazdasági épületek készültek, s ma az ujabbkori kastélynak sincsen más maradványa, mint a földből alig kiemelkedő alapfalai, mély pinczéi s egy, a kastély homlokzatán állott, most a Gáti-udvarház homlokzatába befalazott, kő, melyen a Keresztes család czímere van bevésve.
A czimert két lovag tartja, egyiknek paizsán Magyarország czimere, a másikon kétfejű sas. A czimer maga 3 osztályos. Az oldalosztályok két kockára, a középosztály háromra van osztva. Ennek közép koczkáján kétfejű sas, felső koczkájában koronára állitott kereszt, alsó kockájában pelikán.
A jobboldali osztály felső koczkájában szalagra illesztett három csillag, alsó osztályában kucsmás férfialak.
A baloldal felső koczkájában galamb, szájában tartott mondatszalagon V I N T betűk, alsó koczkájában oroszlán van. A czímer alatt pedig e felirat olvasható:
| „Illustrissimus Dominus Martinus Josephus Keresztes, Comes de Várhegy, Cot. de Küküllő Supremus Comes F…” (Fecit fieri). |
Igy gázol el mindent az idő kiméletlensége, igy semmisül meg lassankint minden emberi alkotmány, a hatalmas vár helyére épült fényes kastély eltünt, s a kastélyból diminutiv arányban metamorphizált udvarház ma zsidó zsinagógává alakult át. A mult megsemmisült, emléke csak a falu elnevezésében s a hagyományokban maradt fenn, de megmaradt változhatlanul azon bűbájos kilátás, mely vár és kastély-épitésre döntő befolyással lehetett, s mely a romok között iránytalanul tévelygőt felüditi s a multtól, a megsemmisülés szomorú képeitől a jelenhez, a pezsgő éelt kútforrásához, a természet lélekemelő nagyszerüségéhez vezeti.
Az innen feltáruló kilátás oly elragadóan szép, hogy annak rövid körvonalozását el nem mulaszthatom. Közvetlen a hegyfok alatt – melynek oldalaira vannak a falu viskói felaggatva – a Marosnak rohannak le haragosan hömpölygő hullámai az ember által korlátul oda helyezett gáton; hosszan elnyuló fényszalagán a tutajok százai siklanak le, túl rajta termékeny és gondosan művelt térség terül el, tarkázva szép berkekkel, melyekből az árnyat kereső munkások vig dala zengedez; odább szépen sorozott faluk Gernyeszeg, Sarenberk, a büszkén fekvő Ernye, Sz.-György és Vásárhely, mely innen nézve egy tekintélyes nagy város csalékony képét mutatja; közelben Udvarfalva, Szent-Anna s a Hosszufalun alól a Maros gyönyörű tere le egészen Kerelő-Szent-Pálig, dombon álló sirkápolnájának tornyai ott ragyognak a nyugati láthatár végpontján. És a mily idyllien szép e tér – melynek felékitésére ember és természet keezt fogott – éppen oly szép és nagyszerű e táj kerete, mert ott a Marosvölgy szőlő és erdőkoszorúzta lankás bérczei felett felötlenek a Székelyföld közepét átszelő roppant trachyt-tömegnek nagyszerű havasai, azok a távolban kéklő büszke ormok, a Mezőhavastól és Cserepeskőtől elkezdve, s Görgény havasain folytatva fel a Kelemenhavas égremeredő 9 csúcsáig, melynek végpontján ez isteni panoráma zárkövéül az Istenszéke tömbösül fel.
A fentebb Udvarfalváig elnyomozott római út a Maros teréről éppen a vár közelében jön fel a hegyre, s azután a falu fölött elterülő fennsíkot szeli át észak irányba. A Sárpatakra vivő út vagy ezer lépésnyire rajta halad, azután Sipos Sándor földjénél a szántóföldekre tér, s barázdáját alkotja a várhegyi református és görög egyesült ecclesia földjeinek; behaladva az erdők közé, ott elvesz, de Sárpatak és Vajda-Sz.-Ivány környékén, hol egy castrumot is érint, ujból felötlik, s elkövethető egészen a vécsi kastély háta mögött feküdt castrumig, s onnan át a hegyeken Besztercze tájára.
Ez úttal némi egybeköttetésben látszik lenni a vonalától csekély távolságra eső vár, mely a Zsebrik, Várpataka és a Maros által körül határolt Réva erdő* nevű azon hegyfokon feküdt, hol az eddig délirányú Maros völgye megtöretve nyugatra hajlittatik. E hegy fennlapját oly sürű erdőség boritja, hogy oda ember alig tud behatolni; ez oka, hogy e vár terjedelmét és alakját biztosan meghatároznom nem lehetett. Azonban a miként a sürűségben tájékozhattam magam, várunk háromszög idomú volt, minő a hegyfok fennlapja is, s midenik szögletén körbástyákkal volt ellátva, két oldalán még sáncz és a sánczon kívűl vonuló hatalmas gátony övezi; északi oldalán, hol a hegy függélyes, ily sáncz és töltés nem látszik. Kerülete körülbelül 1000 lépés. A töltés vonalán több helyen ásatást tettem, s mindenütt nagy mennyiségű téglaporladékra és ragacs (cement) töredékre akadtam. A tégla jelenléte római eredetre utalna, de a szokatlan háromszög idom ez ellen bizonyit. Belterén sok gödör van, részint régi épületek helyei, részint kincskeresők turkálásai, mert itt is, mint minden régi várromnál, kincses pinczét hiszen a nép, melybe egy pásztorgyermek egykor – a rege szerint – behatolt, kétszer halmozta fel kalapját aranynyal, s azt egy odvas fába öntötte be, de harmadszor is visszamenvén az utána becsapódott ajtó sarkát oda törte; míg ő felgyógyult, addig egy öreg ember tüzet gyujtott az odvas fa alá, s hamujában találta meg az összeolvadt sok arany-érczet, miért ő maga, sőt utódai ma is gazdagok. E kincset tündérek őrzik, kik holdvilágos éjeken a Marosra járnak fürödni, mond a rege. Mutatják a vár kutját is, mely a néphit szerint oly mély volt, hogy a bele dobott récze a Marosba jött ki stb.
E regék, s a meglevő csekély nyomok kevés utasitást nyujtanak; lehet, hogy az erdő kiirtásával lehetségessé álandó rendszeresebb kutatások némi felvilágositást nyujthatnának e vár épitési korára.
| XXV. A Poklos patak völgye. | TARTALOM | XXVII. Marosszék mezőségi része. |