| XXVI. Marosszéknek Marostúli része. | TARTALOM | XXVIII. Tovább utazás a Székely-Mezőségen. |
XXVII. Marosszék mezőségi része.
A Mezőségről általánosan, lakóiról, tájirati felosztása a Marosszékhez tartozó Mezőségnek. A szabadi völgy. Bárdos. Galambod. Régi harangja. Szurduktető. Tatárok útja. Szabad. Ali Pasha dúlása, megmaradt régi harangja. Csávás, a csávási mesteremberek, ref. templom, templomtornácz, temető. Orvoskút. Tormás. Atól pataka völgyében Fele, régi templom a Képesdomban, a feleiek ipara, székely lakok berendezése. Ménes, a falu régi fekhelye. Kilátás az Őrhegyről, Szabéd és Bazéd, a szabédi régi harang, Szabéd a forradalom alatt. Lekencze völgye, lekenczei tó, halászat e tavon vészszel és gyalommal.
Most elhagyjuk a Maros szép terét, el annak termékeny virányait, hogy a Mezőség kopár vidékének tömkelegébe hatoljunk a végett, hogy Marosszéknek Mezőségre berugó részét is megismerjük.
A vidékkel ismeretlen a Mezőség elnevezést hallva, valami térséget, vagy lapályos vidéket feltételez; pedig a mi Mezőségünk a neve által feltételezett tulajdonokkal éppen nem bir, mert Mezőségnek neveztetik az Erdély közepén levő azon 50-60 négyszög mfd kiterjedésű vidék, mely a Szamos, Sajó, Aranyos és Maros között fekszik; egy hegyektől s ezek közé bemélyülő szűk völgyektől keresztül-kasul szelt kopár terület, hol a faluk, melyeket ronda viskók alkotnak, messze vannak egymástól szétszórva, hol nincsen város*, nincsen út*, hol az ijesztőleg kopár hegyeken hiába keres a szem árnyas erdőt, zöldelő szőlőket*, hol a völgyekben nincsenek folyók, nincsenek csevegő patakok, legfelebb egy-egy lomha tó, mely az eséssel nem biró völgyekben a patakok fennakadása által képződik. Oly vidék ez, hol az utas anélkül hogy tudná miért, nyomva érzi lelkületét, hol kedélye elborul, hol ha eső lepi meg, akkro elmerülve a feneketlen sártengerekben, elátkozza a perczet is, melyben ide tévedt, s midőn végre kiér a Mezőséget körülölelő valamelyik folyam kies völgyére, ugy érzi magát, mint az alábiai pusztán átnyomorgott utas, midőn a Nil völgy Pálva-erdeit s termékeny virányait megpillantja.
A Mezőséget nagyrészt oláhok lakják, emberek, kik arról még fogalommal sem birnak, mi a népnevelés, kiknek ismeretkörük alig terjed falujok határán túl, s kik ekként a fejlettségnek legalsó fokán állanak elannyira, hogy polgárosodás tekintetében nem sokkal vannak felül a természeti vadságban élő ind törzseken. Mezőségünk oláh lakói neveletlenségök mellett lomhák és dologtalanok, s éppen ez fő oka a vidék kopárságának és kietlenségének, mert a mezőségi talaj könnyü mivelés mellett termékeny, a fáradságot dúsan jövedelmező; mivel pedig a mezőség népessége gyér, azért a faluknak roppant határai, az egyeseknek nagy terjedelmű birtokai vannak, ugy, hogy akárhány volt urbéres van a Mezőségen, kinek terjedtebb birtoka van, mint a székelyföldi apró nemességnek, 5–10 annyia mindeniknek van, mint a székely földésznek. Ily kedvező birtokviszonyok mellett mégis népe nyomorultan él, sárviskóban lakik, míg trágyázás nélkül is dúsan termő földje nagyrészt miveletlenül hever; mert ha a mezőségi oláhság beszerezte a minden napra szükségest, a csaknem kizárólagos elekelét képező mamaligát (puliszka) és hozzá a hagymát*, akkor a napra kifeküdve, ott sütkérezik édes semmittevésben, miért hiába keres a szem a falukban veteményes kertet, hiába egy árnyas fát, hiába egy lombdús erdőt, hiába egy szomjat enyhitő jó forrást, vagy éppen gyümölcsöst.
Pedig hogy a Mezőségen is lehet erdőt növelni, hogy verőfényes oldalai pompás bort teremnek, hogy völgyei füzesekkel, ákáczfákkal ékithetők, hogy kerteiben gyümölcs és vetemény éppen ugy megterem, mint bárhol, hogy vessző és nádból is lehet csinos lakályos házat épiteni, hogy a Mezőség visszariasztó, elijesztő kopárságát is el leeht tüntetni, hogy szorgalom és munkássággal itt is jóllétet lehet előidézni: azt fényesen tanusitja éppen a Mezőségnek székelyek által lakott, Marosszékhez tartozó része, mely egy kies oázt alkot annak bús ridegsége közepette, hol falukat találunk éppen oly csinosakat, oly mosolyogva vonzókat, mint a Székelyföld bármelyik részén, hol a hegyeket erdők koronázzák, az oldalokat szőlők, gyümölcsösök ékitik, hol nyomorult faólak helyett, minők a legnagyobb oláh helységek templomai, csinos kőegyházak sugár tornyokkal lövellnek fel, s főleg találunk népet, mely értelmes, munkás s oly vendégszerető és hazafias szellemű, mint bárhol másutt a Székelyföldön*.
Marosszék mezőségi része három fővölgy és annak mellék-elágazásaiból áll: a szabadi, lekenczei és paniti völgyekből. Az első és utolsó északról délnek tartva, egyenesen a Marosnak irányul. És pedig az első a már leirt Hosszufalu keleti végénél Remeteszeg és Szent-Anna közt, az utóbbi a Hosszufalu nyugati végénél Kisfaludon alól torkolik a Maros völgyére. A harmadik tekintélyesebb lekenczei völgy ezeknek háta mögött, északkeletről délnyugatnak tart. Ennek csak fele része tartozik Marosszék területéhez, alsó része – hol az addig délnyugat-irányú völgy a Maroshoz hajolva, délnek fordul – már Torda vármegyéhez van sorozva. E három fővölgybe s annak mellékvölgyületeiben 1 mezővárosa és 18 faluja van Marosszéknek elhelyezve vagy 20,000 lakossal, melynek két harmada székely, a többi oláh*.
Ezen völgyek ismertetésében némi rendszert és egymásutániasságot hozandó be, ugy intézem lépteimet, hogy felmegyek a szabadi völgyön, le a lekenczein, s azután vissza a Maroshoz a panitin; hogy ezt tehessem, vissza kell térnem Maros-Sz.-Annára, honnan egy időre búcsút véve a Maros terétől, a szabadi völgybe fordulok be.
Szabadi völgy elnevezést pedig csak én adtam e völgynek, és pedig azért, mert ez az egyedüli falu, mely a fővölgyben fekszik, többi négy faluja mind a belőle kiágazó mellékvölgyekben rejtőzködött el. Ekként találjuk a fővölgy első jobboldali mellékvölgyében Bárdost, egy oláhok által lakott kis falut, melynek lakói 1848-ig Vásárhely jobbágyai voltak, az ottan levő allodiaturák, valamint a bárdosi határon levő szép erdőségek nagy része ma is nevezett város birtokában van. Bárdos nevét, hagyományok szerint, onnan vette, hogy régen e falut bárddal harczoló székelyek lakták, kik egy törökök elleni viadalban nagyrészt elvérzettek, ugy települtek aztán helyeikre oláhok. Az 1567. évi regestrumban mostani nevén 2 kapuval van bejegyezve*. Bárdost – mint fennebb emlitém – 1609-ben Vásárhely városa vette meg, de nem az egész falut, mert 1824-ig a Lázár-családot mint birtokost találjuk Bárdoson; ez év apr. 9-én gr. Lázár József bárdosi részjószágát 3000 ftért szintén megszerezte M.-Vásárhely városa, mely időtől fogva az egész falu kizárólagos földesurává lett s birta az urbéresek 1848-i felszabadulásáig.
Egy másik, Bárdos völgyével szemben levő, balparti mellékvölgyben – meylet a Várdó, Eberke és Harsány patakokat felvevő Nagy-Patak foly végig – szép erdő- és szőlőkoszorúzta hegykebelben van elrejtve Galambod, mely a pápai dézmák regestruma 1332. és 1334. évi rovatában Galamb és Galambud néven van mint önálló egyházközség bejegyezve*. A reformátusok és gör. egyesültek templomai egy a falut uralgó dombtetőn szép regényesen feküsznek. Éitészeti becscsel egyik sem bir, hanem azért nevezetes a reformátusok nagyobbik harangja, melyen a sz.-benedeki harang griff-czifrázataihoz hasonló ornamentika között 1487 évszám van minuskel jegyekkel beillesztve. – Mondják, hogy ezen régi harang a tatárok által feldúlt azon faluból került ide, mely a Galambod és Póka-Keresztur* közti Szurduktetőn feküdt*. A tatárok ittjártának emlékét védi a Dezsőn kivivő út, melyet ma is Tatárok útjának neveznek.
Visszafordulva a fővölgybe, csakhamar Szabadot érjük, egy most kizárólag oláhok által lakott falucskát, melyet régen, a hagyományok és a m.-vásárhelyi levéltárban levő adatok szerint, székelyek laktak és pedig szabad székelyek, honnan neve is ered*, de hogy később ottan jobbágyok is vannak s hogy e falut, vagy legalább annak egy részét M.-Vásárhely birta, kitetszik egy 1609-ben kelt cserelevélből, mely szerint Székely-Vásárhely városa Mikó Ferencz és neje Toldalagi Erzsébet székelyfalvi* egész jószágát megcseréli, adván érte Szabadban (Zabad) 12 népes jobbágyi telket minden hozzátartozókkal és 460 frtot készpénzben*. Ezt megelőzőleg 1582-ben a kiskorú Kornasd Katalin bir Szabadban, kinek tutorául Mindszenti Benedeket rendeli a fejedelem. Ugyanezen évben Szabadban egy előbb Szakolczai János által birt primipiláris házat adományoz Báthori Zsigmond Mindszenti Benedek hivének*.
A hagyomány a székelyek inneni kipusztulását szintén Ali Pasha járására teszi, ki a templomba vonult s magát hősileg oltalmazó népet mind egy lábig levágatta; azért fordul ki most is annyi csont a cinterem földjéből.
A faluval együtt népe is elpusztult, a földesurak pedig helyökre oláhokat telepitettek; de mégis maradt a régi falunak egy tisztes szent emléke, az unitusok tornyában levő régi harang, melyet az ős lakosok a vész perczében Buna nevű kútba eresztettek be, s honnan az uj települők kivonták. E harang nem csak mint emlék, hanem mint becses régiség is megérdemli a figyelmesebb megtekintést, mert az a nagy Hunyadi János dicső korának egyik tisztes maradványa, mint azt következő, egy sorban levő, körirata bizonyitja:
Egyik oldalán kiemelt dombormüvű fémerbe egy püspök mellképe, másik oldalán hasonló, szent Péter és Pál dombormüvű képe ékitette, fémer feletti dicsfény-környezte Krisztusfő tünik fel. Hogy e harangot oláhok nem öntötték, az elvitázhatlan, mert ők régen harangot nem is igen használtak, hanem csak ércztokát, s harangjaik ma sem igen vannak, hanem inkább kis csengetyüik; még a népesebb városi egyházközségekben is csak ilyeket használnak, s igy bajosan tehető fel, hogy egy oly nyomorult falucska, mint Szabad, ily nagy, 6 mázsás harangot önthetett volna.
A falu felett emelkedő Gyalu-fureszilor alján egy sárforrás van, melynek zöldesen leszivárgó vizét a marhák szeretik, ragadós sarát pedig minden mész vagy más elegyités nélkül az épületekhez ragacsként használják.
Fennebb a völgy ujból elágazik, egyik része, az ugynevezett Tormás, megtartja eredeti északi irányát, másik része nyugatnak hajlik. Hol e völgy-oszlás van, ott fekszik – mind a két völgytorkolatot épületeivel betöltő – Mező-Csávás, mely község az 1567-i regestrumban Chyawas néven 9 kapuval fordul elő; ugyanezen néven találjuk Bethlen Gábor 1614. lustrájában is, mint egészen székelyek által lakott falut*.
Ma a lakosok egy harmada oláh, de ezek is éppen oly tisztán és hibátlanul beszélnek magyarul, mint a született székelyek. Csávás lakói nagyon hires ácsok, kik a városi ácsokkal versenyeznek, s nem csak a közel vidéken minden épületet ezek raknak, hanem még messzebb, a Maros mentére is elhivják. Az ácsság mellett Csáváson még más mesterségek is virágoznak, mint a szücsség, szabóság, csizmadiaság, s főként az orsó-, fonókerekek és osztováták (szövőszékek) gyártásáig emelkedő esztergályosság; de mindezen mesterségek csak télben, vagy nyárban mezei munkaszünetkor folynak; mert itt a földmívelést mindenki előszeretettel űzi, s nyárban még a nayon jól fizetett ácsok is elhagyják nagy napidijukat, hogy a hajlamuk és jellemökkel öszhangzóbb és nem csekély élvet nyujtó földmiveléssel foglalkozzanak; de igy van ez a Székelyföld mindenik, még városi iparosánál is, mert az iparos nálunk egyszersmind földmívelő is, szerzeményét mindenik földbirtokba fekteti s csak ugy izletes kenyere, ha azt maga által termelt gabonából otthon sütheti.
A csávási református egyház* igen szépen fekszik a völgyoszlás közt levő hegyfok tetőormán, itt – miként a templom feküdt, melyet ismét a kegyetlen Ali Pasha dúlatott fel 1661-ben, de megmaradt fala kiigazittatván, még a mult század elejéig szolgált, midőn anyagjával a most meglevőt épitették helyére. A templomot – miként e vidéken szokásos – fedeles ülőpadok veszik körül; ez a falu casinója, hol vasárnapokon istenitisztelet után a nép egybe szokott gyülni; itt Csáváson, a Vásárhelyig terjedő szép kilátás élvezete mellett, hirlapokat is szoktak a nép előtt felolvasni, mely üdvös szokást az utóbbi időkben több helység is utánozta. A templomkerités kapuja mintaképe az ezen vidéken divatos udvarkapuknak, melyeknek cserfából készült körives nyilata fölött dombormüvű arabeszkekkel diszes táblázat ékeskedik; ez ornamentikából ritkán marad el az egymással szemben agyarkodó krokodik-pár, valamint annak neve, ki az ily kaput Isten kegyelméből állitotta.
Igen diszesek temetőben levő fejfák is, szintén cserfából négyszögre faragottak; ezeknek czifra metszvényekkel ékes előrehajlitott felső részén ott van a „Memento morit” jelentő kettős M betű. A siriratok nagyon egyszerüek s rövidek, sőt divatos, főként itt Csáváson, azon régi székely szokás is, hogy a sirfákra zászlókat helyeznek és pedig fehéret a leányok, más szinüt a férfiak és asszonyok sirfájára. A halottak emléke iránti kegyelet leginkább e sirzászlócskák időnkinti megujitásában nyilatkozik.
A templomdomb nyugati oldalán egy salétromos gyógyforrás fakad fel, melyet Orvoskútnak neveznek. Ez hajtó tulajdonnal bir s a sárgaságot is sikerrel gyógyitja.
A fővölgy Csávásnál nem szünik meg, hanem megtartva északi irányát, odább huzódik Rüts felé; most ugyan nincsen ottan falu, de hagyomány szerint régen ott feküdt a törökök által feldúlt Tormás nevű helység. azért az e helyen felafakadó dús forrást ma is Tormás kútjának nevezik, a felette levő dombon feküdöttnek hiszik e falu templomát, hol időnkint nyilvesszőt, régi pénzeket, sőt egy ásás alkalmával nagymennyiségű faragott követ is találtak. Vastag cserépdarabok ugy a falu, mint a templom állitólagos fekhelyénél még most is nagy mennyiségben fordulnak ki a földből.
De térjünk vissza a Csávástól nyugatnak hajló másik völgybe, mely fentebb ismét kétfelé oszlik. Az egyik Átol pataka által átfolyt kies völgy fejében találjuk a magas Őrhegy és Hanga alján regényesen fekvő Felét. A másik, Sárháló pataka által keresztül-csergedezett, völgyfőben a lombdús Bocsok hegy alján szerénykedő Ménest.
Régen a két szomszéd falu közös egyházközséget alkotott, közös templomuk a két falu közti Képesdombon feküdt, s azért hivják ma is a domb alatti mocsáros helyet Szentegyház tavának*.
Fele nevét is onnan eredeztetik, hogy fele megye (egyházközség) volt, vagy mások onnan, hogy fele megye (egyházközség) volt, vagy mások onnan, hogy mint egészen tiszta székely falu*, melynek lakói a régi kiváltságos időkben mind ármálisták voltak, fele (tejfele) volt a Maros inneni faluknak. Lakói szintén hires ácsok és épitőmesterek, sőt itt a férfiakkal a nők is versenyeznek, a mennyiben ezek nádmunkát, u. m. szatyrot, lábszőnyegeket, gyékényt, kosarakat, kantárt (miben a fazekakat szokták mezőre hordani), s más ily czikkeket készitnek, s azzal és a nagy mennyiségben termelt gyümölcs-*, szőlő- és veteménynyel a Mezőség oláh helységeiben nagy ekreskedést üznek, minek aztán általános jóllét az eredménye; ez pedig felötlőbben a falu csinosságában, a lakházak kaczér tisztaságában nyilatkozik. A mezőségi székely lakházak egészen sajátos modorban épülvék, díszleteikben nagyon szeretik a körívek alkalmazását, mi aztán tetszetős kerekdedséget és szabályszerüséget ad az egésznek. Emlitők fentebb az udvarkapuknak sajátos alakját, két jellegző vonásával, a körives nyilattal, a krokodik s más állat-jelvényes ékitményével; a Belszékelyföld galambbúgos kapui itten nem divatosak, de megvan azon hasonló szép szokás, hogy az idevaló kapuk is – minden őrállataik daczára – mindig nyitva állnak az útas előtt, melyeken ha belép, szives vendégszeretetre biztosan számithat. A lakházak itt is bütüvel vannak az utczára forditva, az egészet oszlopsoros tornáczozat futja körül, mely felül környilatú válívekbe megyen át. Ezen díszes tornáczozat egészen fából van ugyan, de alkatrészeinek összerovása s azoknak metszvényes ornamentikája mégis bizonyos épitészeti ügyességet feltételez. A bel-felosztás rendszerint ez: egy közép pitvar, mely sütőház és nyári konyha; egy első díszszoba, melyet vendégfogadásra s ünnepélyesebb alkalmakra használnak, s melynek főbutorzatát a kancsókkal és tányérokkal terhelt fogas, a tulipános falközeli padok, a fölepig felvetett, a párnák czifra kivarratát láttató ágy és pohárszék teszik. Hátul van a rendes lakszoba. Épitési anyagban e vidék nem igen bővelkedik, mert erdőik használatával fösvénykednek, azért a házfalakat vesszőből fonják, de ezt egyenlően bevakolván, szépen fehérre kimeszelik, a tetőzet náddal van fedve leginkább, de azt nagyon ügyesen tudják alkalmazni, ugy hogy könnyüsége mellett mégis biztos vizháritóul szolgál. A jobbmóduaknál a cserép- és zsindely-fedelek alkalmazása is diavatos. A rendszerint egy fedél alatt álló gazdasági épületek a borsajtóval együtt az udvar hátulján vannak, mit a veteményes és gyümölcsös kert követ.
Ilyen a lakberendezés a mezőségi székelynél; a család belélete ismét éppen oly vonzó és patriarchális, mint bárhol egyebütt a Székelyföldön, melynek a munkásság, összetartás és szivélyesség főjellemvonása.
De folytassuk útunkat e völgyület végfalujába Ménesre. Ezen nagyrészt oláhok által lakott falucska, miként emlitők, a Bocsok keleti oldalán felfakadó Ráb pataka mellett a szőlővel beültetett Czigla vagy Német-Kalap alján fekszik.
Az egészen lomberdő által koronázott Bocsok e vidéknek legszebb és legmagasabb hegye. Majd Kölpénynél – melyhez tartozik – bővebben meg fogunk ezzel ismerkedni, hanem itt is felemlitenünk szükséges azon, róla nép száján élő, hagyományt, hogy annak tetején Bocskai fejedelemnek volt egy vára. Ménes pedig a fejedelmi birotkhoz tartozó méheskert volt, hol a fejedelmi ménes is tanyázott s neve is onnan eredne; hanem a hagyományt meghazudtolja a történelem, mert Ménes Bocskai koránál jóval előbb, már a 14. század elején létezett és pedig már akkor katholikusok, tehát székelyek által lakott helység*. Az 1567. évi regestrumban jelen nevén 2 kapuval van bejegyezve*.
Régen azonban a falu nem mostani helyén, hanem fentebb a Sárháló patak fejében feküdt, s Nagy-Menős volt neve; tatároktól feldúlatva, költöztek le, a Bocsok rengetegeiben megmaradt, lakói a mostani helyre. Hol a régi falu feküdt, egy dombot most is Pusztatemplomnak neveznek, s ott régi épitkezéseknek, sőt erőditési sánczoknak is mutatkoznak nyomai; ezek vonalán belül egy gödröt mutatnak, mely a templom védfalai közé befoglalt kút lett volna, hová a vész perczében a templom harangjait betemették, e harangokat még most is ott hiszik, s gyakran áskálnak utána. A Pusztatemplom alján fakad fel a bővizű Sárháló forrása, sőt e tájt vasas lerakodással biró ásványos források is mutatkoznak, de a melyek vegyelemezve még soha sem voltak.
Oly hegykedbelbe jutánk, honnan ha áthaladott útunkon visszatérni nem akarunk, bármely irányban nagy hegyet kell kihágnunk, vizválasztó lánczolatát a már beútazott szabadi és a még ismeretlenül vonzó lekenczei völgynek. Az út Feléből emelkedik ki e meredek hegyen és ha az az által érintett tetőről nem restelünk a kissé alább fekvő Őrhegy csúcsára felmászni, akkor elragadóan nagyszerű körlátvány fog megjutalmazni, mert tiszta időben – minőt én találtam – látszik innét az egész Mezőség, össze-visszahányt hegy-chaosával, melyeknek ridegségéből egy-egy távoli tónak tündöklő tükre ragyog fel, egy-egy zöldellő völgy mélyül be élénk ellentétben a hegységek sárgás-szürke szinezetével, és ott a messze távolban, mintha a közel előtér egyhanguságaért kárpótlást akarna nyujtani, nagyszerű havasoknak tünik fel hosszan elnyuló lánczolata, melynek kéklő vonalából ismert egyes csúcsok merednek fel mint a természet templomának sziklakupolái. Hisz az a két-csúcsos büszke havas ott a távol ködében a Székelykő, fentebb az az elmosódó hegynyilat a Tordai hasadék, azok a hullámzatos hegységek ott az Aranyost és Szamost tápláló nyugati Kárpátok, s ott fentebb az a büszke három-csúcsos hegyóriás a Czibles. Ha innen elfordulunk a túloldalra, ott látjuk a közelben Marosszék nagy részének szép távlati képét, a Marosnak kies völgyével Vásárhelytől fel Szász-Régenig, s a folyam fényszalaga mellett sorakozott faluk megszámlálhatlan csoportjait, odább a Székelyföld közép havasának hosszu lánczolatát, melynek első sorába a Bekecs, siklódi Nagykő és a Firtos sorakoznak, hátuk mögött pedig a fő-zömnek roppant rachyt kúpjai: az Istenszéke, Kelemenhavas 9 csúcsa, a Gyergyó melletti Kereszthegy, Délhegy. A Nyárád ős atyja, a Mezőhavas, alján a Bekecscsel, oldalán a komoly, mogorva s felleg-sisakját félrevágott Hargitával, míg délen a fogarasi és hunyadvármegyei havasok elmosódó árnyvonalai lebegnek tüneményszerű szépségeikben; szóval egy páratlanul nagyszerű körlátvány tárul fel ezen országközépi hegycsúcsról, honnan a Királyhágón inneni résznek havasalkotta határvonala köröskörül kivehető; honnan elbámulhat a szemlélő a földalakulásnak azon sehol sem ismétlődő sajátságán, miszerint egy országot minden oldalról roppant havasok köritnek be, védve, fedezve azt, mint a teremtésnek féltékenyen őrzött remeklését.
Helvetiát nagyszerű havasok szelik keresztül, Spanyolhont a Pyrenäusok hegyzöme zárja el, Olaszhont az Apenninek futják végig, Kis-Ázsiát a Taurus elágazásai hálózzák be; vannak ezek közt a mi havasainknál sokkal óriásibb, örök hóval fedett ormok, de ily körben futó havas-gyürűzetet az ismert világ egyik országa is felmutatni nem tud, ez a teremtésnek egy remek unicuma.
Ezen páratlanul szép széttekintést nyujtó hegylánczolat északi alján lomb-erdők által koronázott s szőlőültetvényektől zöldellő hegyek közé foglalt és a Korhány pataka által átfolyt kies völgyecske kezdődik; ennek fejében fekszik Szabéd, a mezőségi székely faluk legszebbike, melyet unitárius valláson levő székelyek laknak*.
Az ezen faluban levő csin és jóllét, a határán észlelhető gondos – minden hantot hasznositó – földmivelés, a falut környező ehgyoldalakat boritó szőlők és gyümölcsös kertek, bizonynyal mindenkit kellemesen fognak meglepni; de annál meglepőbb az a Mezőség felől jövőre, ki az elunt ridegség sé rondaság után itt egyszerre váratlanul egy szép oázba hiszi magát átvarázsoltatva. Szabéd emelkedésére jótékonyan fognak befolyni az 1867-ben nyert országos vásárai*.
Szabéd völgyének egy másik a Büdöskút pataka által átfolyt elágazásában fekszik Bazéd, oláhok által lakott végfalucskája Marosszéknek. A hagyomány azt tartja, hogy Szabéd lakói a Tompával szemben levő (Nyárád mentén) Szabéd árkánál feküdt ős faluból huzódtak a Mezőségre s alakitának falut, mely ott feküdt, hol most Bazéd; de akkor a Mezőség főútvonala ottan menvén keresztül, a lakosok sok zsarolás és postálkodásnak voltak kitéve, miért elhagyván az alkalmatlan lakhelyet, ugy költöztették át falujokat mostani rejtett, eldugott fekhelyére.
Ezen hagyományt támogatni látszik az is, hogy a bazédi határ egy nagy részét még most is szabédiak birják. Hogy azonban ezen átköltözés mikor történt, nem lehet biztosan tudni; de mindenesetre régi időben eshetett, mert az 1567. évi regestrumban mindkét falut feltaláljuk és pedig egyiket Bozed néven 2 kapuval, másikát Zabaedh néven 8 kapuval, sőt még Bethlen Gábor lustrájában is Zabéd (Szabéd) és Bozéd (Bazéd) név alatt mint külön faluk vannak bejegyezve*. Bazédot e lustra korában mind székelyek lakják, ugy látszik azonban, hogy a 17. században még egy második átvándorlása is bekövetkezett a bazédi magyarságnak Szabédra, legalább azt lehet következtetni abból, hogy Szabédon egész 1848-ig megvolt a bazédi unitáriusoknak oda átvitt, 1622-ben öntetett harangja. E harang 1848-ban ágyunak adatott be, de köriratát bejegyezve találjuk a szabédi unitárius egyházközség visitationalis jegyzőkönyvében ilyenképpen: „In laudem Deo A. D. 1622.” Oldalán: „Hanc campanam renovari cvraverunt Bozedienses primarii Stephanus Kováts, Georg. Boár, Joan. Tavas, Lauren. Kolto, Gregor. Dályai Edilis.”
Ugy látszik, hogy ezen végponton, hol a Székelyföld a vármegyével, hol a székelység a mezőségi tömör oláhsággal érintkezik, a székelyek szintén tömöriteni igyekeztek magukat, s azért huzódtak egybe Felébe és Szabédba. Ily tömörülésükkel kapcsolatos vitézségük alapján 1848-ban is a sámsondi nagy oláh táborral szemben meg tudták oltalmazni magukat, valamint sérthetlenül megvédték a Székelyföld határát is a czélba vett beütések ellen; ebben nagy tényező volt a szabédi orgona, mert Bodor Péter a hires gépész* éppen azon időben a szabédi orgonát cisnálta, s midőn annak nagy sipjait öntené, a sámsondi oláh táborban valamely kém azt a hirt vitte, hogy Bodor 12 ágyut öntött a szabédiak számára; ez aztán ugy lehangolta támadási szándékukat, hogy nem mertek Szabédra ütni; igy menté meg az orgona a falut.
Szabédot – mint emlitém – csaknem kizárólag unitárius székelység lakja; feltehető, hogy az itteniek már János Zsigmond alatt áttértek az unitárius hitre, biztos adatot azonban csak 1655-ről találunk, midőn Szentkirályi Máté szabédi unitárius lelkész, Papolczi György esperes és Toroczkay István kááli unit. lelkész jelenlétében az ecclesia terheinek hordozására nézve kiegyezkedés történik*. Ugyanez okmányban hivatkozás van egy a szabédiaknál egész 1848-ig fennállott szokásos törvényre, mely szerint ott nem a székely örökösödési törvény volt érvényben, hanem a leány is a fiuval egyformán örökölt; mi arra mutat, hogy Szabéd régen a vármegyéhez tartozhatott. Zabédot ott találjuk a Zelemir Jánosnak Báthori Zsigmond által 1583-ban adományozott jószágok közt*. Ifj. Balázsi Ferencz 1613-ban sz.-annai jószágát, valamitn egy Szabéd és Rücs között levő puszta jószágot ad cserében Ölyvesért Petki Istvánnak*.
Szabédnak régészeti nevezetessége egy régi harangban öszpontosul, melyen e körirat olvasható (egy sorban):
Oldalán körfémerkékben egyfelől egy kezeit áldólag emelő püspök, túloldalon a megfeszitett Krisztus.
A falu felett Földvár nevű helyen régi várat keres a hagyomány, most azonban ilyennek nagyon csekély nyoma látszik.
Földtani tekintetben a Mezőség nagyon szegény tért nyújt az észlelésre, azonban ugy látszik, hogy a gondos természet ezen termékeny aluvialis képződés alatt a jövő számára sok heverő kincset rejteget. Igy abból, hogy e vidéken sürűn követik egymást a sósforrások*, arra lehet következtetnünk, hogy a kolozsi és tordai sótelepnek egyik elágazása itt huzódik át; abból, hogy kőszén-erek e vidék több helyein mutatkoznak*, azt, hogy ott a föld gyomrában egy terjedelmes kőszénréteg rejtőzködik; ugy gipszkő is* több helytt fordul elő a Mezőség-széli hegyekben, mely most használatlanul hever, de egykor mint a réttrágya egyik leglényegesebbike fog hasznosittatni.
A szabédi szűk völgyből lelejtve, midőn a kicsinek Lekenczéhez* ér az útas, egyszerre váratlanul egy szép és meglepő látvány tárul fel; egy terjedelmes tó, mely a kitágúló hegyek között ragyogtatja eget, s a partvidéket vissztükröző hullámtömegét; szép terjedelmes viztükör ez, a Mezőség ridegségének csillogó költészete, egyik szeme azon tó-lánczolatnak, mely a Vécscsel egy vonalba eső Komlódtól kiindulva egész a Marosig nyulik le. A lekenczei tó Sámsond, Kölpény és Madaras közös tulajdona, s bár Lekenczének hozzá semmi birtokjoga nincsen, az mégis lekenczei tónak neveztetik azért, mert a birtokló faluk közül egyik sem fekszik közvetlenül a tó völgyében, hanem csakis Kis-Lekencze, melyre én is a völgy elnevezésének dicsőségét ez okból átruházom.
A lekenczei tó hajdan jóval nagyobb volt, hanem az ujabbkori lecsapolások által sokat kisebbedett*, s egykor egészen el fog enyészni; pedig az a mellett, hogy esőképzőként befoly az éghajlat javitására, a mellett, hogy e rideg vidéket festőileg emeli, még nem is egészen haszontalan, mert a birtokos faluknak nem kevés jövedelmet hajt nádja* és halászata, mivel csuka, kárász, czigányhal, keszeg nagy mennyiségben tenyészik e tóban; régen pozsár is volt, de ez ma már kiveszett.
E tó halászati jövedéke felett már régi időben sokat versengettek, elannyira, hogy Bethlen Gábor fejedelem is beleszólott, s egy adománylevele által szabályozta azt, melynek értelmében a halászati jövedelem 5 részre oszlik, ebből két rész illeti a madarasi Mikes udvart, ki azért tartozik gyalomot (nagy háló) adni a halászathoz, a jövedelem másik három része pedig egyenlően oszlik Madaras, Sámsond és Kölpény községek közt stb.* Bethlen Gábor ezen jog szabályozása még ma is érvényben van, a menyniben a halászatot ma is közösen űzi a nevezett három falu a Mikes utódokkal. A halászatnak pedig a mezőségi tavakon két neme van, u. m. a vészszel való halászat és a gyalmászat; mindkét modort itt néhány szóval ismeretni helyén látom.
A vész nádból kötött oly kertelés, mely zik-zak alakban van csinálva, minden két keskenyedve egybe szükülő ily kertelés csúcsánál kasnak nevezett köridomú kerités van, az egésznek alakja ez:
Ilyen vész a tószéleken minden irányban levén elhelyezve, s mivel néhány lábnyira a víz szine fölé emelkednek, a távolból ugy néznek ki, mint valami vizi erőditvények, vagy valamely őskori czölöp-épitmények titokteljes karozatai; de azoknak tekervényes tömkelege nagyon veszélyes a szegény halakra, mert magok is könnyen bebonyolódnak oda, e mellett meg a halászok csólnakra ülve nagy rudakkal csapkodják a tó vizét; a szegény rémületbe hozott halak befutnak a vész kertelésébe, onnan a csúcs szűk nyilatán át a kasba, hol aztán szépen fogva vannak, míg a halász oda megy meretyüjével (csulya idomú kis háló), s szépen kimeri a vészbe szorult halakat.
Ennél nagyszerübb a téli gyalmászat, melyet a birtokló három falu összes lakossága együtt szokott végrehajtnai ily módon. Az ehhez használt gyalom egy ily idomú nagy háló:
Mikor a tó télen befagyott, kigyülnek zeneszóval nevezett faluk lakosai, s legelőbb a tó egyik végén egy asztalnak nevezett nagy négyszög lyukat vágnak, ettől kiindulva kétfelől kisebb üregeket nyitnak mindig szélesedő arányban bizonyos pontig, hol ismét keskenyedőleg vágják az üregeket, míg azok egymáshoz közelitnek, hova ismét egy nagyobb kivonónak nevezett háromszög idomú üreget metsznek ilyen formán:
Midőn mind ez készen van, akkor az asztalnál beeresztik a gyalom-ot, a két végén levő hosszu kötelekre egy-egy hosszú rudat kötve, ezen rudakat aztán áttűzik az első szembe levő két lyukig, hol kihuzzák a kötelet mindaddig, míg a gyalom vége a lyukhoz ér, ekkor ujra visszabocsátják, s tovább tüzik mindaddig, míg a kivonóhoz érnek, hol keresztbe téve a gyalom végén levő kötelet – hogy ekként a gyalom szája bezáródjék – kivonják, s szerencsés huzásnál 5–6 mázsa hallal jutalmaztatnak, sőt a nagyobb czegei tónál volt eset, hogy 50 mázsa halat is huztak ki egyetlen gyalmászattal. Hogy ezt aztán többször ismétlik, s a tél folytán gyakrabban teszik, azt felesleges mondanom is. Im ez a „gyalmászat”, mely kifejezés régi latin szövegű perokmányokban is előfordulván, oly régi eredetű műszó, melyet nyelvészeink figyelmébe ajánlani bátor vagyok.
| XXVI. Marosszéknek Marostúli része. | TARTALOM | XXVIII. Tovább utazás a Székely-Mezőségen. |