| XXVII. Marosszék mezőségi része. | TARTALOM | XXIX. A Maros völgye Vásárhelyen alól. |
XXVIII. Tovább utazás a Székely-Mezőségen.
Mező-Sámsond, fekvése. Gr. Rhédei-kastély, a reformátusok két temploma, régi harang. Monasteria. Pogányvár, maradványok, regék. Borsoson régi vár. Kölpény, Nagyerdő. Kölpény urasztali pohara. Szentmiklósi Mihály emléke. Katonadomb. A Bocsok, Bocskai vára, a kölpényi hősök jutalma. Füzesnél régi maradványok. Mező-Madaras, római nyomok a Csupilábnál, Medgyespadnál Nyuzó győzelme. A Feketék, a feketei ráczok, azok kiirtása. Ráczok dombja, itt állott régi templom. Isten tava, az itt lehullott lebkövek. Derekulja. Kincseskút, Száltelek. A bándi tavak. Mező-Bánd, hivatása, fejlődése, a Bándba beolvadt régi faluk. Omlás vára. Fejedelem pajtája. Isten dombja, sótelepek. Bánd temploma, régi harangja. Ráczok dombja. Bergenye, régi harangja és kelyhe. Panit, dohánytermelés. A juktetői kápolna. Harczó, román izlésű régi temploma, csudás hárs-csoport. Boncza, Kövesd, Várpatak oldala. Pujka vár. Régi keresztelő medencze és kehely.
Mező-Sámsond kétségtelenül egyike a Mezőség szebb és régibb helységeinek, mely már a 14. század első felében Sanclund, Samsond és Samsund néven előfordul*, az 1567. évi regestrumban pedig 12 kapuval találjuk bejegyezve*. Ha ezen öt templomos falut imposáns kastélyával és számos udvarházával oda helyezték volna el a tópartra, akkor kétségtelenül maga e falu is szebben vette volna ki magát, s a vidék emelésére is nem kis mértékben folyt volna be, a mennyiben egy kis miniatur Velenczéje lehetett volna e kis Adrának. Hanem vagy nem volt meg e tő a falu alapitásakor, vagy a falut alapitók kevés szépészeti fogalommal birtak, vagy az aesthetikai igéyneket túlszárnyalta a biztonság elmélete, s ezen utóbbi ok befolyással birhatott arra, hogy Sámsond, mint egyáltalában ezen völgy minden faluja, nem a tó mellékén, hanem a tóba siető patakocskák völgyületeibe rejtőzködött el, azon indokból valószinüleg, hogy ily elrejtett helyzetökben könnyebben kikerülhették az ellenség figyelmét, és azon hadtani elvből, hogy a szűk hegyek közé szorult völgyecskék nagyobb védképességgel birnak. Ez lehet oka e faluk buvósdijának.
Sámsond egy jobbparti mellékvölgybe rejtőzködik. A falu előterében van a képben bemutatott Rhédei-kastély* (l. 203. l.) mellett a két reformatum templom. Kettő pedig azért van, mert a ref. egyházközség régebb az udvari templomban tártá isteni tiszteletét; azonban gr. Rhédei Ferencz egy alkalommal megharagudván a hivekre, istenházát azok előtt bezáratta, ezek meg erővel törtek a templomra, mikor a dühös gróf a hivekre lőtt, s néhányat meg is sebesitett; minek aztán, hogy tragicus fejleménye nem lett, hogy a bőszült nép a kastélyt fel nem dúlta, s a nép vallásos érzelmeit tipró gőgös urat el nem tépte, azt csak a lelkész békitő közbeléptének lehetett köszönni; de azért hosszas perpatvar támadt, mit a gróf utódja, a közpályán is feltünt jelenleg élő gr. Rhédei István ugy intézett el, hogy a reformátusok számára az udvaron kívűl másik templomot épitett. Az udvari templom pedig ott küzd az enyészettel, mint családi sirbolt az enyészet hamvait őrizve.
E templomok egyike sem levén régi, semmi épitészeti becscsel nem bir, legfelebb emlitést érdemel a falusi templomban levő egyik harang, melyen e körirat olvasható:
| „Verbum Domini manet in aeternum Anno Domini 1592.” |
Sámsondon a reformatio jókor terjedhetett el, mivel ott a buzgón református iktári Bethlen-család birt; Bethlen István sámsondi részjószágat Péchy Simonnak adja cserébe, ennek küküllővári birotkáért*. Péchy notájával aztán az sokfelé oszlott fel, elannyira, hogy alig van a Mezőségen falu, hol annyi birotkos lenne, mint Sámsondon. Ezen birtokosok egyike a történeti nevezetességre emelkedett Berzenczey László, kinek rombadőlt udvarháza soká gyászolta számüzött urát; különben a Berzenczey család Görgény-Sz.-Imréről irja magát, bár rég lakja Marosszéket. A mult században egy főkirálybirót is adott e széknek, az 1744-ben megválasztott Berzenczey Istvánban. Sámsondról ered s innen is irja magát a Báthori Gábor által 1612-ben megnemesitett Somogyi család. Sámsondon a kevés számú katholikusoknak is van temploma, mely a Mária Terézia uralma alatt katholizált Kereszturi család patrociniuma alatt épült. Matere pedig ez a Mezőség marosszéki faluiban szétszórt kevés katholikusoknak*. Ugy van temploma Sánsondon mind a két szertartású keleti vallásuaknak is, sőt ugy látszik, hogy a keleti vallásuaknak hajdan kolostora is volt itten, legalább arra utal a hagyomány és a sámsondi határ Rüts felé nyuló részében levő Monosteria elnevezésű hely, hol egyike lehetett azon számos kaluger kolostoroknak, melyeket Bukow, Szofronius mozgalmakor, erőhatalommal döntött halomra.
Sámsondon a régész nem sok figyelmet érdemlőt találhat, bár határán rövid negyedórára a falutól, nyugat felé van egy önálló domb, melyet Pogányvárnak neveznek. Vár volt itt – mond a hagyomány – hol pogány őseink hadurnak áldoztak, s hol a falut alapitó Sámsond ős lakott. Az állitólagos várnak azonban ma nagyon csekély maradványai vannak, a hegy szántás alatt levén, teljesen átalakult, s a hajdani várnak követi e kőszegény vidéken mind elhordták; de figyelmesebb vizsgálás után mégis találhatunk oly maradványokra, melyek tanusitják, hogy e hegy elnevezésének és az ahhoz kötött hagyományoknak mégis lehet némi alapja, s hogy e dombon egykor csakugyan emberi épitkezések állottak. Ilyen a hegyoldalnak egy az egész hegyet körülfutó s vagy 600 lépés kerülettel biró bemetszése, mely egy 20 lépés szélességű oly hegykarimát alkot, minőt más ősvárainknál is, a hol ezt a hegynek csekély fennlapja szükségessé tette, találunk*, azon czélból készitve, hogy a vár védfalainak elhelyezésére tért nyerjenek. Ily védfalak egykori létezését bizonyitó gátony ugyan itten nincsen, de mégis egykor itt állhatott ily falakra utal az itt nagy mennyiségben földből kiforduló kőtöredék, mit elvégre is messziről kellett ide épitkezési anyagul hordani, mert az egész vidéken nem lehet agyagpalánál más kőzetet találni, már pedig az e hegyen szétszórt kövek a szilárdabb alkatú homokkőnek azon fajtájához tartoznak, minő csakis a Maros mentén jön elő. De e köveken kívűl – melyeket végre a természet szeszélye is ide hozhatott – emberi épitkezés egykori itt voltára csalhatlanabb bizonyitványt nyujtanak az egész hegyet elboritó azon nagymennyiségű cserépdarabok, melyek alkatanyagukról itélve, a barbar-kor maradványai közé tartoznak*.
E csekély töredékek, ezen az ősépitkezések nyomában mindenütt fenmaradó cseréptöredékek – melyeket mint hasznavehetetlent az ember romboló keze is érintetlenül hagy – eléggé tanusitják, hogy itt a most ekeforgatta barázdák a mult emlékei felett termelik arany kalászaikat, és hogy a mult költőisége se hiányozzék, feltárul itt is a regék tündér világa, mely túlvilági lényekkel népesiti a mult elhagyatottságának e titokteljes helyét.
Vasajtós pinczébe van lerakva – mond a rege – e vár roppant kincse, melyet bájos tündérek őriznek; e tündérek szép holdvilágos éjeken lejárnak fürödni a tóra, azon menetelesen lehanyatló hegyháton, mely a Pogányváron alól kezdődve, két völgyteknő között egyenes vonalban, mint mesterséges töltés, nyulik le egészen a tó partjáig. Ez végre is természetes képződés, de sajátságos idomáért a nép költői képzelődése tündérútat csinált belőle. A rege tovább szövődik; egy alkalommal, míg a tündérek fürödtek, a nyitva hagyott ajtón egy pásztor bement s kétszer kincsrakodottan jött ki, de nagyravágyása s kincsszomja harmadszor is visszavezette, mialatt megérkezvén a vakitó szépségű tündérek, az utánuk becsapódó ajtó odazárta a pásztort is. Hét évig élt ott a sötétségben, mialatt fehérkő-nyalással táplálkozott. Hét év mulva nyilt meg végre az ajtó, midőn a világosságra kiérve, megvakult s nagyravágyása büntetéseül koldulással kellett eltölteni hátralevő életét. Im itt van a rege erkölcsi irányzata, mely bünteti a munka nélküli meggazdagodás vágyát, és a határt nem ismerő kincssovárgást. De a pásztor vaksága nem rettenti vissza az e hegyet kincsért ásogatókat, s az ott elrejtett kincsnek hite oly nagy, hogy a Pogányvár tulajdonosa, bár gr. Rhédei 10 annyi földet igért neki, mégsem volt rávehető arra, hogy azt elcserélje.
Sámsondnak sóskútján kívűl még egy ásványos forrása is van a Mocsár nevű helyen, mely hajtó tulajdonnal bir, s ugyanazonosnak látszik lenni a csávási Orvoskúttal.
Sámsond völgyével szemben a tó balpartján levő másik szűk völgyben rejtőzködik Mező-Kölpény. Tóra nyiló völgy-torkolatja oldalán a magas Borsos* emelkedik fel. A Borsos fennlapján ismét várat keres a néphit, várat, mely a törököké volt, s honnan kürttel adtak jelt a szemben levő Pogányvárba. E hegy fennlapja szintén szántás alatt levén, ha csakugyan volt is ott vár, annak helyét elegyengette az eke talajalakitó vasa; de vastag cserépdarabok, hasonlóak a pogányváriakhoz, nagy mennyiségben jönnek elő, jelölve, hogy e helyt is egykor lehetett tanyája az embernek. A Borsos déli alján levő oldalt Vérpadnak nevezik a hagyomány szerint azért, mert ott a vár veszedelmekor csatát vivtak, melyben nagyon sok vér folyt.
Bizonynyal mindenkit kellemesen fog meglepni Kölpénynek nem is sejtett gyönyörű fekvése, mert oly szép hegykebelben fekszik e falu, mely mindenkire, de főként a havas szülöttére kellemes benyomást fog tenni; a falut minden oldalról szép lombdús erdők környezik, melyek a használt Nagyerdő elnevezést méltán kiérdemlik, levén kétségtelenül a Mezőségnek legnagyobb és legszebb erdősége. Ezen erdők alján fekszik a szőlők és gyümölcsösöktől körülölelt csinos falucska, egyik, székely szorgalom által teremtett, kies oáza a Mezőségnek, melyet Kulpen néven mint 1332-ben már létező falut feltalálhatunk a pápai dézmák regestrumában, hol a 617. lapon ez olvasható: „Abraam sac. de Kulpen solv. 3 ban. ant. et 3 denarios.” Az 1334. év rovatában a 734. lapon: „Jacobus sac. de Kulpen solv. 8 denarios.” Az 1567. regestrumban mai nevén 8 kapuval találjuk fel. Azóta való fejlődését mutatja most 168-ra menő házszáma*.
Kölpény lakóinak kétharmada székely, a többi oláh*, de ezek is el vannak – ugy öltözet, mint nemzetiségileg – székelyesedve, s éppen oly hibátlanul beszélnek magyarul, mint a székelyek.
A kölpényi református egyközközség birtokában egy igen szép kókuszdió-kehely van, melyet – mint felirata mondja – Balogh János fia László ajándékozott 1636-ban; azonban ennél jóval előbbre, vagyis a 15. századra teszem készitési idejét, sőt az az állitólagos székely áldozó pohárhoz is nagyban hasonlit.
Kölpény régen unitárius hitet követett; unitárius lelkészei közt meg kell emlitenünk Szentmiklósi Mihályt, ki mint lelkész és iró egyaránt kitünő volt. Szentmiklósi 1603-ban született, tanulmányait a kolozsvári unitarium collegiumban végezte, azután Péchy Simonnak volt udvari papja, s mivel Krisztus testi eljövetelének tanát megtámadta, a fogarasi várba záratott, honnan kiszabadulván, kölpényi lelkészszé lett, onnan vásárhelyi ref. lelkésznek vitetett, hol 14 évi szolgálat után – mely alatt sok jeles vallásos munkát irt – 1668-ban 65 éves korában halt el*.
Kölpény környékén még némely figyelmünket kiérdemlő dolog van; ilyen a falutól északra fekvő Katonadomb, hol régi hős korban a falu harczosai katonai gyakorlataikat tartották, s hol a tatárokkal is véres harczot vivtak – mond a hagyomány – mely csatákkal az odább levő Gyilkoscsupot és Vérhegyet is kapcsolatba hozzák, a mennyiben ott a megszalasztott tatárok nagy részét legyilkolták a székely harczosok.
Kölpénynyel egybefoglalva kell ismertetnem az e vidéken anynira és méltán nevezetes Bocsokot, már csak azért is, mert azt nagy részben kölpényiek birják, oly kölpényiek, kiknek ősei fényes hősi tettek jutalmául nyerték.
A hagyomány azt tartja, hogy a Bocsok Bocskai fejedelem birtoka volt, sőt mutatnak a gyönyörű lomberdővel díszes Bocsoknak, Kerülő nevet kapott legmagasabb hegyormán némi sánczolatoknak homályos nyomaira, melyet Bocskai fejedelem ott állott vára maradványának tartanak, e mellett öreg emberek egy a hegytetőről levezetett alagútról is beszélnek, mely ma azonban összeomlolván, nyomtalanul eltünt. Ezen hagyományokat némileg történeti okmány is támogatja, melyben Bocskai 1605-n az ő birtokában levő Bocsok erdőt az alján fekvő Ménes nevű kis faluval együtt az edelényi csatában magukat kitüntetett 11 kölpényi hősnek adományozza, fiuról fiura örökösen*. Az adománylevélben névszerint meg vannak emlitve azon kölpényi harczosok, kik ezen adomány részesei voltak, s hazafias véteknek tartanám azoknak nevét itt fel nem emliteni. Ezek a következők voltak: primor Balogh János*, primipillus Bányász Mihály*, Bakó Tamás, pixidarius Varga Balázs, Gócs György*, Deák Lőrincz, Zongor Máté*, Göcsi János, libertinus Nagy Balázs, Karsa Mihály és Oláh György. Nevezettek 1606-ban introducáltattak is a Bocsok birtokába* s a következő 1607. évben april 25-én a Bocsokra nézve törvényeket hoztak, melyekben ismételve felemlittetnek az adományt nyert hősök, valamint elősoroltatnak hős tetteik, melyekért Bocskaitól jutalmul nyerik az erdőt, s azután a birtoklás módját meghatárzó rendszabályokat hoznak, melyekt itt kivonatilag közlendőknek vélek. Az első pont szerint nevezett erdőből minden évben egy nyíl fogatik fel, melynek fáját a 11 birtokos egyenlően felosztva használja, de a második pont szerint magát a helyet felosztani soha sem lesz szabad, hanem közösen hazsnálják mindig ugy fáját, mint legelőjét. A harmadik pont szerint, ha valaki a birotkló 11 személy közül magtalanul halna el, része a többi birtokos társra száll át. A negyedik pont szerint egy fő és két albiró választatik két évre, kik itélő és büntető joggal ruháztatnak fel, s itéletök fölebbezés alá nem jöhet. A büntetések egy része a biróságé, más két része a birtokosságé. Ha Bocsokot érdeklő per támadna, annak költségét a birtokosság hordozza stb. A Bocsok birtoklása még ma is ezen 260 év előtt megállapitott egyezmény alapján kezeltetik, az ma is osztatlan a megszaparodott birtokosok között, kik csak haszna felett osztakoznak; mind e mellett mégsem alkalmazható itten a közös birtoklásnak káros következménye, mert a Bocsok erdőségei kiméletes módon használtatnak, elannyira, hogy az illetőnek részfáját az erdőn eladni sem szabad, hanem csak otthon udvarán jöhet áru alá, miért oly szépek a Bocsok erdőségei, hogy messze vidéken nincsen párjuk. A tetőn levő – már fentebb emlitett épületnyomokon kívűl, melyeket a rege szintén tündértanyává teszen – van a Bocsok nyugati alján egy Füzes nevű hely, hol a rigmányi avar sánczokhoz hasonló töltések tünnel elő. Ezeknek közelében ismét nagymennyiségű vastag cserépdarabot, fegyvert s más régi töredékeket találnak. Hagyomány szerint ott a törököknek volt erőditett tábora, mi avar korból voltát erősitené; más hagyomány szerint Füzes nevű tatárok által feldúlt régi falu feküdt volna ottan, sőt még most is keresik a megsemmisült falunak ottan elásva hitt harangjait és kincseit.
Még ki kell itt emelnünk a kölpényi fő birtokos, már fentebb is előfordult Balogh családot, melyből János Bethlen Gábor korában Marosszék főkapitánya s mint ilyen e szék hőseinek, a haza- és lelkismeretszabadságért küzdött nagyszerű harczaiban vezére volt, első már Bocskai idejében is a Bocsokkal jutalmazott hősök közt. Fel kell emlitenem fiát Balogh Lászlót, ki 1648. jun. 4-én választatott meg Marosszék főkirálybirájaul*.
Kölpénynek mindennemű nevezetességei ki levén meritve, folytassuk utunkat a tó völgyén, hol egy áthidalt* csekély hosszuságú csatorna választja el a Felső tót az Alsó tótól*, melynek a Kétárok pataka által átfolyt baloldali mellékvölgyében fekszik Mező-Madaras*, nemcsak a mezőségi rész, hanem egész Marosszéknek nagyságban harmadik faluja*, 2200-at meghaladó lakóval, kik nagyrészt székelyek, mert a mi kevés oláh van is, az annyira elszékelyesedett, hogy csak arról lehet fölismerni oláhságukat, hogy más templomban imádják istenüket. A székelyek mind reformátusok*. Uj templomuk szép terjedelmes épület. Ezzel átellenben a lelkészi telken feküdt a régi templom, melynek alapfalai most is oly jól láthatók, miszerint még azt is ki lehet venni, hogy az félkör apsissal birt, tehát román izlésű templom volt, mi ismét arra utal, hogy Madaras oly régi falu, mely a 13. században már egyházzal birt*; bár biztos adatunk e falu lételéről csakis a 14. század elejéről, nevezetesen 1332-ről van, midőn Bertalan madarasi lelkész 1 régi banalist és 25 denárt fizet a pápai dézmába*
1409-ben Nádas Mihály székelyek grófja Madarasi Imrét az Arnoldi Ursula elleni perben Marosszék elébe utalja*. Madaras az 1567. évi regestrumban 23 kapuval, tehát már akkor mint nagyon tekintélyes falu, fordul elő*. – 1571-ben csernátoni Bernáld Boldizsár, Zápolya János udvarnoka, madarasi Tóth Ferencznek Klára nevű leányát vevén el, Madarasra telepedett, mikor a Feketékért s ott nevelt szép erdőért a bándiakkal sokat perelt, kik halála után le is vágták azon szép erdőt*.
Borsos Tamás 1607-ben Rákóczi Zsigmond által megnemesittetvén, Madarason és Bándon házat és jószágot nyer. Birtokos volt Madarason az iktári Bethlen család is, mert Bethlen István 1616-ban egész madarasi jószágát Péchy Simonnak adja cserébe ennek küküllővári részeért*. Péchy notájával az a bethleni Bethlenek, Mikesek s mások birtokába ment át*. Borsos Tamás emléke most is élénken él a madarasi néphagyományokban, udvara a mostani gr. Bethlen-curia volt, melyhez nem csak a multból, hanem jelenünkből is kegyeletes emlékek csatolódnak; mert itten született gr. Bethlen Gergely, 1848/9-ki szabadságharczunk ezen nagyszerű hőse, ki mint menekült is olasz tábornoki minőségben többité korábbi babérjait, hozva a magyar névre külföldön is dicsőséget és becsülést. 1867-ben a honvágy visszahozta honába, hogy azon haza földjével elegyedhessen por-maradványa, melyért annyiszor vérzett, s melynek szabadságát oly dicsően védte. Bethlen Gergely halni jött haza, hogy emléke örökké éljen történelmünkben és népünk kegyeletében, hogy neve tündököljön mindaddig, míg magyar él e véráztatta földön.
Madaras környékén ugy látszik, hogy már a rómaiak korában is laktak, erre utalnak a falun alóli Csupilábnak nevezett dombtetőn naponta előforduló maradványok, hamvvedrek, görög és római érmek, egy arany bikának szarva* stb.
A Csupiláb közelében levő kerek dombok egyikét Kincsesdombnak nevezik, hol ismét roppant kincset rejtő pinczét hiszen a nép, melynek tündérek felvigyázata alatti ajtaja csak minden hetedik évben nyilik fel egyszer.
Odább a tó túlpartján van a Medgyespad nevű hely, emlékezetes csatatere a Rákóczi-forradalom egyik utógyőzelmének, mert midőn Károlyi 1708-ban Erdélyt harmadszor sé utoljára meghóditotta, mivel Magyarországon is tornyosultak a fellegek, ő kimenvén, Nyuzó kapitányt haggyta néhány ezred magával benn Erdélyben; Nyuzó mint ügyes guerilla-vezér sok kárt tett a németekben, de végre is ngyon szorittatván, a Mezőségre csapott be, s Madaras mellett a németekből nhány százat levágott*. Ez utolsó fellobbanása volt Erdélyben a szabadság szent lánjának, utolsó győzelme e nagyszerű alkotmányos küzdelemnek, mert Kirechbaum tábornok nagy erőt küldvén Szebenből Nyuzó ellen, ő is kivonult Magyarországra, s Erdély a kegyetlen bérenczek véres áldozatává lett*.
A Medgyespadnál még most is ott vannak azon halmok, melyek alá az e csatában elesett németek vannak temetve; a madarasi néphagyományokban még most is él e napok emléke, s büszkén mutatják e győzelem helyét, melyre elődeik is – Nyuzó csapatjával harczolva – befolytak. A Madaras feletti hegyet Vásárostetőnek hagyományok szerint azért nevezik, mert ottan régi időkben hires vásárok tartattak. Ennek alján ismét kőszénerek mutatkoznak.
Madarasnak természeti nevezetessége azon hydro-vulcanicus forrásokban van, melyek a kovásznai Pokolsárral ugyanazonosoknak látszanak lenni. Két ily forrás van a falu közepén, melyeknek mélységét még megmérni nem tudták; ezeknek sürű, fekete szinű, gyantaszagú vize időnkint hullámzásba jövén, kitör medréből. A rege azt mondja, hogy két ártatlant fejeztek le azon helyen, s az undok két forrás azoknak vétkesen kiontott ártatlan véréből fakadt fel. E fekete viznek fehér timsószerű lerakodása van; vegytanilag észlelve még nem volt, s igy nem lehet tudni, minő gyógykincs hever itten használatlanul. Fürdésre még a lakosok sem használják, mert azoknak sötét mélysége már sok áldozatot nyelt el, s mivel korlátokkal ellátva nincsen, hanem az út mellett csak guy szabadon tátong, gyermekek és marhák is gyakran fuladnak belé, s azért ezen időnkint – mint hiszik, az ártatlanul ontott vérért – áldozatot kivánó források iránt borzadálylyal viseltetnek a lakosok.
A népes Madarasnak megfelelő nagy határa van, levén 6892 hold 1275 négyszög öl terjedelmű. Ebbe azonban be van foglalva a Feketék madarasi része is. Feketék neve alatt pedig értetik azon az Alsótól északra eső vidék, mely a bándi tóba szakadó Öregvölgy és annak sokfelé elágazó mellékvölgyeiből, a Nagyvölgy, Kisvölgy, Harmadvölgy és Istentava tartományából áll, s melynek 4000 holdra menő területe Madaras, Mező-Bánd és Sámsond határához van beosztva. E nagy területen – hol négy falu kényelmesen megférhetne s okszerű gazdálkodással megélhetne – ma csak is 115 csaslád él szétszórt házakban, nagyrészt marhatenyésztés és pásztorkodásból élő Mezőségről ide telepitett oláhok*. Régen e vidék jóval népesebb volt, mert itt a nemzeti fejedelmek korában két faluban ráczok laktak. Hogy ezen rácz telep mikor jött ide, arra vonatkozó biztos adattal nem birunk s csak feltevés, hogy azok a Báthori Zsigmond uralma alatt Erdélybe hozott rácz hajduknak egy letelepitett csapatja lett volna*. Arra azonban, hogy a ráczok idetelepülte előtt jóval e vidék már lakott volt, biztos adataink vannak, mert a 14. század elején a telegdi esperesség (udvarhelyi) marosi districtusába keblezett Feketeluk nevezetű önálló egyházközséget találunk, melynek Péter nevű papja az 1332. évre a pápai dézmába 8 denárt fizet*; s ismét Fekete nevű egyházközséget, melynek Miklós nevű papja 1334. évre 2 denárt fizet*. Abból pedig, hogy két külön nevű pap két különböző nevű faluból jelenik meg, azt kell következtetnünk, hogy ezen most kevéssé népes vidéken akkor tájatt két, és pedig két külön egyházközséget alkotó tekintélyes falu létezett; sőt hogy Báthori Zsigmond rácz hajduinak ide települte előtt a Feketék már tisztességes népességgel birtak, arra ismét adatot találunk az 1595-ki april 16-án Fehérvárt tartott országgyülés végzéseiben, mikor a székelység is kapujára 2 forintig megrovatván, Marosszéknek Fekete nevű falujára 36 forint esett, mi mutatja, hogy mgé a 16. század végén is tekintélyes falu volt itten, melyet – mivel csak a székelyek rovattak meg – székelyek laktak. Ugy látszik azonban, hogy Basta és Mihály vajda rémuralma alatt kipusztult innen a székely népesség, s helyökbe ugy települtek rácz hajduk. A rabláshoz és kóborláshoz szokott nép azonban letelepülése után sem mondott le előbbi életmódjáról és szokásairól, s rabló kicsapásaikkal rémei voltak ugy az útasok, min a szomszéd faluk lakosainak. Többszöri rendreutasitás, törvényes megintés sem tudván őket fékezni, miután azon végső megintésnek is, hogy ha rablásaikkal fel nem hagynak, ki fognak irtatni, mi sikere sem volt, Borsos Tamás rendeletet kért a fejedelemtől a javithatlan rablók kiirtására. Rendeletet ugyan nem, de elnézési igéretet kapott. Összeszedte tehát Madaras, Sámsond és Bánd harczképes férfiait s éppen, midőn az egy nagy rablókalandról megtérő ráczok zsákmány felett osztakozva, folyaikat készültek iszonyú kínokkal kivégezni, Borsos hadi terve szerint három oldalról egyszerre lettek megtámadva a felköltött három falu vitéz harczosai által, kik egy véres elszánt csatában a ráczokat nagyrészt levágták – csak kevésnek sikerült az elmenekülés – faluikat a földdel egyenlővé tették, területöket pedig sa három falu felosztá egymás közt; de mivel Madaras legnagyobb haderőt állitott ki, s a vezér is (Borsos) madarasi volt, tehát a felosztásnál is ő kapta a legnagyobb osztályrészt*. Azonban a szék – mivel a ráczok szék-területen települtek volt le – ellentmondott ezen határfelosztásnak, s a nevezett három faluval sokáig perlekedett a Feketék miatt, míg végre a fejedelem a ráczok rablásaitól legtöbbet szenvedett nevezett faluknak itélte oda*. És éppen e perlekedésnek, s az annak alapul szolgált esketésnek köszönhetjük, hogy a Feketék multjáról a fenn elősorolt adatokhoz juthatunk, mert a történelem elfeledte följegyezni azt itten történt eseményeket, hogy pedig a ráczok kiirtása mely évben hajtatott végre, nincsen rá biztos adatunk, de hogy 1630 előtt történt, kitetszik egy ugyanezen évi esketésből, melyet Bethlen Gáborné ez év márczius 14-én Péchy Simon, bándi Sebestyén István és Egerházi István kérésére rendelt el. Ezen Tombold Ferencz és harczói Gál Márton által végbevitt esketésből kitünik az, hogy a ráczok kipusztitásakor a bándiak hadnagya Koltsár István volt, kitetszik az is, hogy a Feketében levő ráczokra rámenvén a három falu, azokat mind levágták, ki az, hogy az oláhok eltiltattak az oda való településtől. Továbbá ez esketésből a Feketék felosztása is tisztán kitünik, igy például a Csitmoly cseréjén innen való részt kapja Bánd, a Derekulja jut Péchy Simonnak. A túlsó oldalon egy darab Péchy Istvánnak, más darab Szabó Mihálynak, egy darab Borsos Tamásnak a Verőfényből, a bándi és madarasi határok közt, a maga kivánsága szerint stb.*
Megsemmisültek a ráczok falui*, de azért a nép tudja még azt is, hol templomai feküdtek; a nép megjelölése szerint Nagy-Fekete temploma ott feküdt az Öregvölgyben levő Ráczok dombján, mely ma is temetkezési helye a Feketékben szétszórva lakóknak. Öreg emberek emlékeznek még ez egyház magasan fennállott falaira, melyek akkor bontattak le, midőn a madarasi ref. templom e század kezdetén épülni kezdett. Mondják, hogy akkor sok e romokból kikerült feliratos és faragvány-ékitette kő rakatott be a madarasi templom falaiba, melyeknek eltemettetését annálinkább fájlalhatjuk, mert nem lehetetlen, hogy e templom egyike volt a 14. század elején itten volt faluk egyházainak, melyet az ide települt ráczok mint meglevőt csak használatba vettek, mivel az állitólagos faragványos és feliratos kövek nagyobbszerű épitkezést feltételeznek, minőt a kevés ideig itt lakott rácz telepek épithettek volna. – Az e felett magasuló hegyet Czeglédtetőnek és Határtetőnek is nevezik azért, mert a Feketék odacsatolása előtt itt volt Madaras határszéle.
A Kisvölgyben egy másik önálló dombocskán – hol ma is régi épitkezések nyomai mutatkoznak – mondják állottnak a Kis-Fekete templomát. Ez is könnyen lehetne a 14. században megvolt másik egyházközségnek a ráczok által is használt szentegyháza.
E két templomhely egyedüli emléktöredéke a megsemmisült rácz faluknak, melyek egykori lételét bizonyitani ennyi is elégséges ugyan, de multjok és megsemmisülésök történelmét, s főleg korszakát kellőleg felderitve mégsem látjuk, sőt kérdéses az is, ha vajjon e rácz telep nem Mihály vajda és Basta uralma korában létesült-e? s hogy e rablófészkek elpusztitásának történelme nem függ-e egybe a maros-vásárhelyi gyalogság azon hadi expeditiójával, mely a vajdának miriszlói csatavesztéséből elmenekült 150 kozákot a Mezőségen megszoritván, mind levágta*; valjon ezen kozákok nem voltak-e az ide telepitett ráczok rabló harczosai? Vagy éppen nem függ-e össze a marosszéki székelységnek azon csatározásával, midőn a Székely Mózes elől Dézs felé elmenkült Basta utóhadaiból a Borsos Tamás által vezetett székelyek sokat levágtak?* Oly kérdések, melyekre a történelem biztos adatot nem nyújt; azonban azon körülmény, hogy az 1567. évi regestrumban – hol Marosszék legcsekélyebb faluja is bejegyeztetett – a Feketéket fel nem találjuk, asrra látszik mutatni, hogy azok később keletkeznek; de ha a történelem mezején csak sovány tarlózást teheténk is, azért találunk a Feketékben egy méltán figyelmet érdemlő természeti nevezetességet, az ugynevezett Isten tavát*.
A Kisvölgytől keletre eső emelkedésen, mondhatnók hegytetőn, vagy 700 lábnyira a tér szinvonala fölött van ezen meglepően gyönyörű tó; egy 1350 lépés kerülettel biró kristálytiszta viztükör, mely minden látható forrás és lefolyás nélkül e vidék ragyogó szemeként, mintegy Isten teremtőszavára állott elő, s ha a vizszegény Mezőségen ezen egyedül álló hegyi tó a népnél csaknem vallásos tisztelet tárgya, ha ezen feneketlennek* hitt vizmedencze – mely az itt levő pásztor népnek barmai itatására szükséges vizet s az emberek eledelére izletes halat nyújt* – mint Istennek jótékony adománya a teremtőről neveztetett el; ha ez esőfejlesztő dörgedelmes hegytetőt a kegyelem istene által látogatott szent helynek tartja a nép, lehet-e rajta csudálkoznunk? hisz oly természetes az, ha a természet jótékonyságát és áldását a teremtő nagy eszméjével hozza kapcsolatba az ember. És kétségtelenül ezen ritka természeti tünemény még az észlelőt is meg fogja lepni, annál inkább áhitatot ébresztőleg kell tehát hatni a természet egyszerű fiára, ki a tudományok iránytűjével nem bir, ki mindent érzelme és képzelete után szinez ki s e képzeletet a tudás által nem képes megtestesiteni, míg a tanult embernek erre alkalma van; hisz éppen a természet megragadó nagyságában van a vallás költészete is, s teljesen vallástalan csak az, kit a természet mindenható nagysága fellelkesiteni és szent ihletre hangolni nem tud.
A népnek e tóhoz kötött vallásos kegyeletét még egy korlátolt felfogása előtt csudaszerünek tetsző esemény is emelte, mert 1852-ben sept. 4-én délutáni 5 és 6 óra között felhőtlen derült égnél egy iszonyú menydörgés hallatszott, mit szakadozott csattanások követtek, s a feketei biró (a bándi Vaszilui Tyifor), ki éppen a tavon csónakkal halászott, egy nagy tüzes tömeget látott a tóba oly rohamos sebességgel zuhanni, hogy annak vize ölnyire felcsapott, sőt az egész tó felülete hullámzásba jött; ugyanekkor a tó körül is több ily tüzes tömeg hullott le. A biró és a közel levő nép a végitéletet hivén eljöttnek, rémülten menekült, de midőn a tudományok néhány embere, s köztük orvostudor zarándi Knöpfler Vilmos megmagyarázta, hogy nincsen miért félni, sőt jutalmat is igért a lebkő darabjait egybegyüjtőknek, nevezett feketei biró, s mások is felkutatták azokat, ugy hogy 1 négyszög mfd területen, vagy 60 darab lebkövet gyüjtöttek egybe. A legnagyobb minden esetre az volt, mely a tóba esett, s melyet megtalálni nem tudtak; de mégis meglelték azon 17 font 261/2 latot nyomó darabot, mely a bécsi muzeumba küldetett, s mező-madarasi név alatt a világ ismert lebköveinek legnevezetesebbike*. Másik kisebb, de azért nem kevésbé nevezetes példány a pesti muzeumba jutott; három példány Knöpfler birtokában van*. A talált példányok közt kevés van, mely ujtörésű ne lenne, legtöbbje egyenetlen törésű szürke fehér foltokkal, trachyt idommal, a fehér foltok aczél ütésre szikrát adnak. A ritkábbak ércz fényességüek, alsó lapjuk egyenetlen azon talajalkat szerint, a melyre melet állapotjukban estek, felső részük darabos jegecz idomú crystallizált törésekkel, szinök öntött vasszerű*.
Még a növényországból fölemlitem azt, hogy az Isten tava körül, s másutt is a Feketékben nagy mennyiségben terem a Brasila Tatrica, melyet a nép Tatorján gyökérnek nevez. Annak ritka szép, ölesnél magasabb példányait láttam ott szabadon és tisztelten tenyészni, mert a nép kegyelettel viseltetik e növény iránt, melynek gyökere a nagy éhségkor sokakat mentett meg az éhhaláltól*. A Feketéknek még azon gyászos nevezetessége is van, hogy Axentyi Szeveru innen származik, s egyik ivadéka az itt maradt ráczoknak; nem lehet mondani, hogy elődeinek nyomdokait hűn ne követte volna!
A Feketékből egybegyülő patak a Feketéknek bándi határhoz tartozó Derekulya nevű részén átfolyva Bándon alól szakad be a bándi tóba, de mi nem követjük a patak folyása jelölte útat, hanem visszatérünk a lekenczei tó völgyébe, hol egy a madarasi völgygyel párhuzamosan futó kis balparti mellék völgybe Szálteket* találjuk egy oláhok által lakott kis falucskát; pedig az Bethlen Gábor lustrájában Záltelek név alatt mint tisztán székelyek által lakott jelentékeny falu van bejegyezve*. Ugy látszik, hogy Száltelek lakói Bándra költöztek át, s határuk is oda kebleztetett; az elhagyott falu helyén Kereszturi Miklósnak, Marosszék mult század elején szerepelt főkirálybirájának (kiről fennebb láss többet), volt méhes kertje, hová lassankint több mezőségi oláhot telepitett, s a bándi határból 700 holdnyi területet kiszakitván, ez egyszer beolvadott falut ujból felelevenitette.
Száltelek völgytorkolatában egy igen szép forrás van, melyet Kincseskútnak neveznek. E kútról azt mondja a hagyomány, hogy környékén Kincsesfalva nevű régi falu állott, melynek keresztyén lakóit Vatha lázadásakor az őshitre visszahajlott székelyek üldözőbe vették; ezek harangjaikat, templomi ékszereiket s magánkincseiket is nevezett kútba temették el; ott vannak most is s csendes éjeken hallhatni a harangok zugását, de a bűvölet által kötve tartott harangokat és kincset onnan kivenni nem lehet – mond a rege.
E tájatt vezsik kezdetöket a bándi tavak. Mindössze három egymással egybefüggő tava van Bándnak, ezek közül a legfelsőt Felsőtónak és Magyarok tavának is nevezik, ezt Péchy Simon birta, de ő 1637-ben a bándi székelyekkel vagy inkább az ott levő apró nemességgel elcserélte az alsó jóval nagyobb tóért, mely cserére fejedelmi beleegyezést is eszközölt*. Ekkor nyerte az addig Monos-tava nevet viselt nagy alsó tó az Urak-tava elnevezést. A kettő között van egy kisebb tó, melyet Egerházi tónak hagyomány szerint azért neveznek, mert régen ily nevű falu feküdt partjain. Ezen tavaknak halászata, de főként nádja nagy jövedelmet hoz be, mert a faszegény Mezőségen a nád mint tüzelő és épitő anyag nagy szerepet játszik. Itt még több nyereményt nyújt azáltal, hogy a harasztosiak, vajaiak és feleiek innen veszik pénzért a gyékény- s más nádkészitményeikhez szükséges nádat.
A Magyarok-tava nagyszámú apró birtokos közös birtokában van, a birtokviszonyt egy a Péchyvel tett csere idejében keletkezett egyezmény szabályozta, mely sajátságos örökösödési és részesülési törvényeekt állitott fel, valamint külön tóbiróságot is, mely e törvények szerint felebbezhetlen itéleteket hozott stb.*
E tavak terjedelmes partvidéke régen számos faluval volt népesitve, de e faluk ma mind elenyésztek, illetőleg beolvadtak határaikkal együtt – mint azt alább látni fogjuk – Mező-Bándba, azon tekintélyes helységbe, mely a Felsőtóba balpartilag szakadó Csender vagy Ividő pataka* völgyében büszkélkedik; mely, mint nem csak Marosszéknek, hanem az egész Mezőségnek legnépesebb helysége, arra van hivatva, hogy ezen elszigetelt vidéknek városává nője ki magát, s hogy ez létesüljön, arra minden közreműködik, mert előnyös fekvése, népessége* mellett a Vásárhelyről Kolozsvárnak vezetett országút is érinti Bándot; vannak már is nagyon keresett sokadalmai és hetivásárai*, van számos nemessége, mely nagy értelmiségi contingenst nyújt, van postaállomás, olvasó-egylet, több bolt és vendéglő; ezek alapján már is a jövő előérzetében mezővárosnak mondják, pedig tulajdonképen még azzá emelve törvényesen nincsen. Az egész helységet csaknem mind nemesség lakja, nagyobb birtokos csak egynehány van, de azok sem laknak itten. A nemesség birtoka is nagyon elaprósodott, de azért e helység roppant, 8000 holdnyi terjedelmű, határából mégis csak jut mindenkinek annyi, hogy megélhet. Hogy az itteni nemesség ennek daczára még sincsen nagy jóllétben, azt inkább bizonyos álbüszkeségnek lehet feltudni, mely a földmivelésen kívűl minden más foglalkozást lenézett; ma azonban kezdenek itt is az emberek eszökre térni, s az idő kivánalmaihoz és viszonyaihoz alkalmazkodni, a régi tajtékpipás indolentia helyébe a szorgalom és munkásság lép, s a romba dőlt régi curiák helyén csinos házikók emelkednek mindenütt, melyekben munkaedzett erős ivadék s házi foglalatosságaik közt oly vonzóan szép hölgyek fogadják hagyományos szives vendégszeretettel az utast. – Bánd 1857-ben csaknem egészen leégett, s azután csinosabban épült s némi városias szinezetet öltött fel.
Bánd régi fennállásának bizonyitékát feltalálhatjuk a csiki krónikában, mely szerint a székelyeket keresztyénné tett Sándor István, sz. István-kori főrabonbán a bándi várhoz Zsombor és Zsebő rokonait szállitá*, tehát Bánd ekkor nyerte első székely lakóit. Lételéről okmányilag támogatható biztos tudomásunk azonban csak a 14. század első feléig hat fel, midőn Bándot már mint önálló egyházközséget látjuk szerepelni*.
Kis falucska még ekkor – miként a pápai dézmába fizetett összegek csekélysége mutatja – s míg Bánd* a századok hosszu során jelenlegi tekintélyes állására fejlődhetett, addig sok beolvasztást kellett eszközölnie, mert maga is kezdetben jelentéktelen kis falu volt s 6–8 más, a tó vidékén feküdt, helységet absorbeálva, lett nagygyá; ezen faluk Benkő József* szerint a következők voltak: Adosfalva, Sugófalva, Székely-Gerebenes, Kincsesfalva, Kistelek, Tsükmöd, melyekhez még a hagyomány Rózsásfalvát és Egerházát is csatolja.
Benkő e falukat csak megemliti, de se beolvadásuk idejét, se egykori fekhelyöket meg nem jelöli; az elsőre vonatkozó adatnak én sem akadhattam nyomára, s Bánd régi levéltáraiban hiába kutattam azt felderitő okmányok után, hanem a hagyomány és helyelnevezések nyomán legalább e faluknak egykori fekhelyeit felfedeznem mégis sikerült és pedig Adosfalva ott feküdt az Uraktava nyugati oldalán, hol Adoskútja még most is fenntartja nevét. – E kút közelében van Kápolna észka, Kápolna verőfénye nevű hely, hol a hagyományok szerint Adosfalva kápolnája feküdt, fennebb Őrhalomcsúcsa, mely a Halom-nem őrállomása volt.
Ados kútján alól van Rózsáspad nevű hely, itt feküdt volna Rózsásfalva, de mivel e helyen gyakran találnak római érmeket, hamvvedreket, s más töredékeket, azt lehet sejtenünk, hogy azon helyen, hol később Rózsásfalva épült, előbb valami római telep feküdt.
Az Urak-tava keleti partján Kis-Telek nevű hely van, hol Kistelek nevű falu feküdt; még most is halálútjának neveznek egy mezeiútat, hagyományok szerint azért, mert a kistelekiek és rózsásfalviak ezen az úton hordták halottaikat Bándra a közös temetőbe. Más hagyomány szerint a Halálútja elnevezés onnan származik, mert Omlásvára bevételekor ott véres harczot vivtak s nagy részt hősi küzdelemben vérzettek el az ellenségre lecsapott várőrizet katonái. Ez az Omlásvára pedig a Kistelektől keletre fekvő magas hegytetőt koronázta, s sokan sejtik, hogy ott azon már sz. István korában állott vár feküdt volna, mely bándi vár név alatt a székely krónikában emlitve van*. Az állitólagos várnak* azonban ma semmi látható nyoma nem maradt fenn, a hegy orma leomlott (honnan neve is), lesuvadozott, s ha volt is ott valami maradvány, azt elsodorta, eltemette, csak vastag cseréptöredékeket hagyva hátra, az ős tanyáknak helyjelölőjeként, csak egyes fegyvertöredékek merülnek fel, melyeket időnkint a hegy kilök, a vizár kimos, mutatva, hogy régen e hegytetőn harczfiak honoltak; a homályos regék pedig jókedvű tündéreket helyeznek oda, kik alagúton járnak fürödni a tóra, s az éjjelente arra járókat megtánczoltatják; de hagyjuk az eltünt várt, hagyjuk a tünékeny tánczos tündéreket s kutassunk tovább az eltünt faluk után.
Székely-Gerebenes ott feküdt a mostani vármegyéhez tartozó Gerebenesnél. Gerebenes létéről 1294-ig felható adatunk van, mert ezen évben III. Endre Gerebenes felét Toroczkai Cheleus unokáinak András és Istvánnak adományozza*. Sőt e falu 1332–1336-ban mint tekintélyes katholikus egyházközség, tehát magyarok által lakott helység tünik fel*. Sőt nem csak e távol korból, hanem a hozzánk közelebb eső 16. századból is van adatunk arra, hhogyGerebenes Székelyföldhöz tartozott, mert az 1567. évi regestrumban Gerebenes néven 1 kapuval mint Marosszék egyik faluja van bejegyezve, s igy vagy két Gerebenes volt régen, a melyekből egyik a Székelyföldhöz, másik a vármegyéhez tartozott s a vármegyei megmaradtával a székelyföldi elpusztult, azaz Bándba olvadott be, még pedig 1567 után, vagy pedig csak egy volt, a mostani, mely nem tudhatni mikor – miként Székely-uraly is – a vármegyéhez szakadt.
A Benkő szerint Bándba olvadt faluk közül Egerháza a hasonnevű közép tó mellett feküdt*, Kincsesfalva a Kincseskút közelében a Magyarok tava balpartján, miként fentebb megjelölők. Sugófalva, a ma is Sugó-nak nevezett Madaras felé eső határrészben a Mokája tér közelében, s végre Tsükmöd ettől nyugatra a ma is Csükmögy nevet viselő helyen. És e helyek nagy részén mindenütt találhatunk régi épitkezések homályos nyomaira, mindenütt felveti a föld azon régi vastag cserépdarabokat, melyek az elenyészett régi emberi tanyáknak nyommutatói szoktak lenni. Mezőségi, a „Kolozsvári közlöny” 1857. évfolyam 47., 48. számában azt mondja, hogy e faluk a kurucz-labancz időben olvadtak be Bándba, de e beolvadásnak sokkal régibbnek kell lenni, mert azokat egyik marosszéki lustrában sem látjuk emlitve, már pedig ha csak a Rákóczi-mozgalomkor olvadtak volna be, akkor ugy Bethlen Gábor mint Rákóczi lustráiban be kellene jegyezve lenniök, sőt az ezeknél korábbi 1567. évi regestrumban sem tudjuk, Gerebenes kivételével, a jelölt faluk egyikét is fölfedezni, hanem csakis Bandh-ot, még pedig mint olyan tekintélyes helységet, mely 21 kaput számitott, tehát valószinű, hogy ily nagygyá az emlitett faluknak azt megelőzött beolvadása által fejlődött.
Mivel már Bánd roppant határának tömkelegében tévedezünk, keresve ott a multnak Ariadne-fonalát, hát emlitsük fel itt a megjegyzésre méltó helyeket, minő azon Istendombja nevű hegytető, hol Bánd, Panit és Bergenye határa összeütközik, s mely ily nevét hagyomány szerint onnan nyerte, hogy tatár dúláskor az akkor sürű rengeteg erdő boritotta helyre menekülteket a fölfedezéstől megvédte az isteni kegyelem. Felemlitendő még a Bánd környékén mutatkozó nagymennyiségű só, mely a bányanyitásra kinálkozik; alig 100 éve, hogy a Csigófájánál egy oldal lesuvadván, tömör sósziklákat tárt fel, melyek ujból eliszapolódván, ma ott hevernek elrejtve használatlanul. Hasonlólag sónyomok mutatkoznak a Sószék és Sziksavas nevezetű helyeken is.
A falu közelében egy helyet Fejedelem pajtájának neveznek azért, mert ott volt udvarháza Rákóczi Györgynének, Lorándfi Zsuzsannának, ki Bándon nagybirotkos volt. Bándra vonatkozó nagyon régi történeti adatokat, birtokadományokat nem birunk, mi kevésre akadtam, az mind ujabb korú; például 1639-ben Péchy Simon bir Bándon; lehet, hogy ezen birtok ment át Péchy notájával nevezett fejedelemnő birotkába, vagy azon másik birtok, mely a radnóthi kastélyhoz tartozott, s melyet Barcsai Ákos 1660. nov. 18-án Görgény-Sz.-Imrén kiadott adománylevelében váradi Belényesi Ferencznek s nejének Putnoki Erzsébetnek inscribál 2000 frtért*. Ugyanezen jószágrész lehetett az, melyet 1662-ben april 27-én Bonczidáról kiadott adománylevelében Apafi szárhegyi Lázár István és neje Petki Katának adományozott a görgényi várhoz tartozott Lőrincztelkével együtt*, mely részt Bándon ma is a Lázár-család birja. A „Kolozsvári Közlöny” 1857. évi folyamának 47., 48. számában Mezőségi Bánd leirását közli; itt azt mondja, hogy Drakula vajda Havasalföldéről elüzetvén, Csicsó várával Bándon is 3000 holdnyi birtokot nyer, mely felett a Kálnoky és Vas család sokáig perelt; e jószágból birt Szalkay Máté, Ovid magyaritója is, ki huzamosb ideig itt Bándon lakott, később Bécsbe ment s egész Bándot magáénak mondván, eladta egy tőzsérnek stb., de mivel semmi adat és okmányra nem hiavatkozik, ezeket biztos történeti tudomásoknak nem állithatjuk fel. Bándi Sámuel Bándról származik; ez egy külföldön tanult igen jeles ember volt, 1690-ben irta a „68. zsoltár magyarázata” czímű hires vallásos munkáját, melyet Vér Judith (Teleki Mihályné) és Béldi Zsuzsannának (Wesselényi Pálnénak) ajánlott*.
Régészeti tekintetben sem egészen kopár Bánd, mert a reformátusok egyháza a késő gótika műve, bár ez is annyira átalakult, hogy csak két ajtaja maradt meg időjelölöül. Mindkét ajtó nyomott csúcsivvel alakult, a hátulsó főkapuzatot két nagyon mély horony közé illesztett hengerpálcza-tagozat ékiti. A déli oldalajtó tagozatát két még erősebben idomitott horony közé foglalt körtetag alkotja azon sajátságos elrendezéssel, hogy egyik oldalán a csúcsívtőnél megszakad, míg a másik oldalon egészen a földig lemegy. 41/2 mázsás nagyobb harangja szintén régi; de el levén hasadva, ujraöntésre vár, miért mentsük meg legalább köriratát, mely ez:
| „Ap. Mih. N. E. K. S. Mező Bánd Anno Dni 1674.” |
Az Ap. után a többi betű ki levén reszelve, nem lehet biztosan tudni, ha Apafi vagy Apor akart-e lenni. A hagyomány azt tartja, hogy azt Apafi öntette, de a betüköz nekem rövidebbnek tetszik, hgoysem az Apafi név hiányzó három betüje kiférhetett volna oda, sőt a kireszelés (mi szintén a mystificatio gyanuját költi fel) helyén is egy „o” forma idom látszik, s igy én inkább Apor- mint Apafinak vélem azt.
A református temetőben egy dombot Ráczok dombjának neveznek, mivel a Bándot kifosztani jött feketei ráczokat a fegyvert ragadott bándiak levágván, oda temették el*.
A bándi tavak lánczolata odább füződik azon völgyben, mely itt délirányt véve, Radnóthon alól megy a Maros völgyére. Ha régen a törvényhatóságok határainak megállapitásánál a természetes határvonalakra tekintettel lesznek vala, akkor e völgy alsó felébe eső néhány helységet is Marosszékhez foglalták volna; de erre akkori időben ügyelet nem levén, jelenleg Bánd képezi ez oldalról Marosszék véghelységét, bár régen az délebb esett, mert az alább fekvő Uraj Marosszék kiegészitő részét alkotá, s a pápai dézmák regestrumában is a marosi districtusban találjuk Urey és Vray néven beosztva*, sőt még az 1567. évi regestrumban is Wray néven Marosszékhez látjuk sorozva. Jelenleg ugyan Torda vármegyéhez van keblezve*, de azért fenmaradt a régi eredet emléke, egyik Urajnak elnevezésében, mely még ma is Székely-Urajnak neveztetik.
Megtérünk mi is ez elkeblezett és eloláhosodott falutól, s a Maros-Vásárhelyre vezető országutat követve, átszállunk a magas bándi hegyen*, melynek keleti alján a Zugópatak völgyében fekvő Bergenyére lejtünk be.
Bergenye régi helység s már a 14. század elején Borgene és Bergune néven szerepel*. 1451-ben ismét egy osztálylevélben fordul elő*. Az 1567. évi regestrumban jelenlegi nevén 5 kapuval találjuk*.
Bergenye derék, ref. hiten levő székelyek által lakott falu, mely miként régi helységhez illő, némely érdekes régiséget tud előmutatni. Ilyen a ref. egyház kisebbik harangja, melyen ferditett latin betükkel ezen köriratot találjuk:
| „Cristus Rex Venit in pace Deivs (Deus) homo factus est 1530.” |
És ugyan a református egyházközség birtokában van egy igen érdekes régi kehely, melynek talpán e felirat olvasható:
| „Ez poharat atta Turi Gergely és felege Mészáros Anna, Az Bergenyei Eclesiának Isten tiszteletére az Sacrumhoz. Anno 1669 die 3 July.” |
Azonban e felirat nem a kehely készitése idejét, hanem csakis az adományozás évét s talán az ujabb korban készült kehely-talp csináltatása évét jelöli, mert véleményem szerint a pohár felső része a 15. századból való, s annak ugy idoma, mint ékitményezése annyira szép, hogy rajzát méltónak tartom a melléklésre.
A pohár felső részén finom metszetű hullámvonalok rétegeiben halak, delphinek uszkálnak, s mindenféle tengeri növények tünnek elő; az egésznek kivitele az ezüstművesség finomabb alakitásai közé tartozik. Van egy kisebb áldozópohara is ez egyházközségnek „Tobias János 1657” felirattal.
A Zúgópatak átvizsgált tere egyik jobboldali mellékvölgyét alkotja a paniti völgynek, melyet – fentebb körvonalozott tájirati felosztásunkban – a marosszéki Mezőség harmadik völgyének soroztunk.
Ezen a Gunyapatak által átfolyt észak irányú völgynek legalsó helysége Panit, kizárólag székelyek által lakott csinos falu, mely dohánytermeléséről hires. Hagyomány szerint lakói Háromszékről települtek ezen vitézségükért nyert helyre. Hanem ezen idetelepülés régen történhetett, mert 1332-ben már Pambus néven* mint a marosi districtusba beosztott egyházközség emlittetik. Az 1567. évi regestrumban mostani nevén 10 kapuval szerepel*.
A nemzeti fejedelmek alatt oly kiváló szerepet játszott Alárdi család Panitról irta magát s ott is volt lakhelye. E családból legelőbb Ferencz tünt fel, ki 1506-ban az agyagfalvi gyülésen Aranyosszék követeként jelen volt; egy másik Ferencz Békés partján és a szentpáli csatában jelen van, elmenekül s javai elkoboztatnak, később kegyelmet nyervén, szentpáli birtokát is visszakapja, de a többi odavesz. (Nagy Iván Magy. csal.) Az Alárdiak paniti jószága ugy látszik később szövérdi Gáspár Jánosra száll, mert 1630-ban özvegye, Bethlen Zsófia, brandenburgi Katalin beleegyezésével Bethlen Györgynek hagyományozza paniti részét udvar és malommal, felei, kisfaludi, szentiványi, madarasi, harczói és más részjószágait. Most Kornis kézen van.
A falu mellett keletre magas hegy, az ugynevezett Juktető csúcsa emelkedik fel. E hegytető egyik pontját ma is Kápolnának nevezik, s ott még jelenleg is látszanak némi nyomai azon kápolnának, melyre 1750-ben Macskási Krisztina hosszaszói birtokából 150 frtot rendelt*.
A Panittól nyugatra levő Agyagoshegy egyik részét Borsfűnek nevezik, még pedig azért, mert e hegy tetején borsfa-bokrok tenyésznek vadon, azok virágoznak, de gyümölcsük az éghajlat hidegsége miatt nem fejlődhetik ki. A hagyomány azt tartja, hogy azokat egy paniti harczos Törökországból hozva, ültette oda. Ha gyümölcsét nem is, de fáját pipaszárnak felhasználják Panitnak hires dohányt füstölő lakói.
Ugyan e völgyben fekszik fennebb Harczó, mely az 1332. és 1333. évre vonatkozó pápai dézmák regestrumában Hudsev és Hudzov néven*; az 1567. évi regestrumban Hocchonak irva, végre Rákóczi György lustrájában Hoczo név alatt van bejegyezve, ekkor még csak kis falucska, melyben két primor* és 6 székely család lakott; ma már tizszereződve van azok száma*.
Harczón a ref. egyház ismét a román épitészet egy tisztes emléke; 4 lépés hosszú szentélyét ennek is a félkúppal fedett félkör apsis alkotja, melyen két hosszukó keskeny, alig két láb magas s 4 hüvelyk széles körívbe záródó ablak van, ezeknek tagozatlan béllete a kora román izlés modorában középről ki és befelé öblösödik. 6 lépésnyi nyilattal biró köríves diadalív választja el e szentélyt a hajótól, mely későbbi odaépités lehet. Erre utal a hajó déli oldalán levő átszelt lóherívű kapu, mely a késő gótika vesszőékitményével van tagozva.
A templom hátulján Gálfalvi Imre kertjében egy csudás facsoport van, körbe ültetett 16 óriási hársfa, melyeknek törzsei csaknem összeforrva, egy insd pagodaszerű szerkezetet mutatnak, míg a roppant lombsátor mysticus félhomályában a druidák titokteljes papjait keresi a szem. Oly sajátságosan szép e facsoport, hogy ha valamely nagy város mellett lenne, csudájára járnának, míg itt senki figyelemre sem méltatja. A kert alján Gáfalvi Imrének svájczi modorban épitett kastélyszerű udvarháza pompálkodik.
Harczónál a völgy kétfelé ágazik; egyikét, mely nyugatnak irányul, Bonczának nevezik; e völgyben sok vastag cserép fordulván elő, a hagyomány azt tartja, hogy régen Boncza nevű törökök által lakott falu feküdt volna ottan. A másik völgy megtartva északi irányát, felnyulik a Bocsok déli aljáig, hol szép regényesen fekszik egy erdőkoszorúzta s a Gyürüszeg pataka által átfolyt hegykebelben e völgy végfaluja Kövesd. Hogy e kőszegény vidéken e falu neve hogy keletkezhetett, azt alig lehet érteni*.
A Kövesdtől délnyugatra levő hegyet Várpatak oldalának, az onnan lefolyó csermelyt Várpataknak, és ismét egy másik, a falutól északkeletre eső hegytetőt Pujka-várának nevezik, mindkét helyre régi várat helyez a hagyomány, melyeknek azonban ma semmi látható nyoma nincsen.
Kövesden a reformátusok uj temploma egy régi helyére épült. A régiből semmi más maradvány nem maradt fenn, mint egy – most a lelkész kertjében levő – keresztelő medencze, mely nyolczszög idomáról itélve a 15. században készülhetett; van még ez egyházközség birtokában egy igen nevezetes áldozó pohár, melyen ezen körirat jön elő:
Legalól virágfüzér közé fogva:
E felirat ó-szláv nyelven van, oly összefoglalt betükkel, melyek annak megfejtését igen bajossá teszik, elannyira, hogy bár több a szláv paleografiában jártas tudóssal közöltem, mégis csak részben volt felderithető; e szerint a felső sorban ez van:
| ”Sija kupa stvoril Jura Kolophej” |
(végén néhány betű megfejthetlen) azaz:
| „Ezt a kupát készitette Kolophej György.” |
A második sor első 6 betüje megfejtetlen maradt, a 7-ik betütől kezdve ez következik:
| „Nikolai Anastasya vleto 7117” |
azaz: „Nikolai Anasztasia 7117. évben.” Mi a bibliai világ teremtésétől számitott időszakot képvisel, miből ha a szláv időszámitásnak Krisztus születéseig felvett 5508 évet levonjuk, poharunk 1609-ben készült. A végsor négy betüje – mi hónapot jelent – szintén ismeretlen, de ily hiányos felfejtés mellett is a mennyi lényeges e feliratban, t. i. a mester, az adományozók neve és az évszám ismerve van, s ez évszámat igazolja maga a kehely alakja is, mely alól keskeny s felfelé öblösödő pohár-idomot mutat. Oldalán finom metszetü hullámvonalakkal van diszitve, melyek közé vannak bemélyitve a felirattal ékes mondatszalagok. Kérdéses marad az is, hogy miként kerülhetett e pohár a Székelyföldre, s mivel erre vonatkozólag az egyházközség irattára mi adatot sem nyújt, csakis a feltevés terére vagyunk utalva azon sejtelmünkkel, hogy azt vagy a Lengyelországból kiüzött s Erdélyben testvériesen fogadott unitáriusok hozták be, vagy pedig valamely Bethlen Gábor vagy Rákócziak alatti hadjárat alkalmával zsákmányként juthatott valamelyik kövesdi székely harczos birtokába, ki azt ecclesiájának ajándékozta, vagy végre még az is lehetséges, hogy az egyszerüen valamelyik oláh egyházközségből került oda, mert tudjuk, hogy a mi oláhainknak egészen a 17. század végeig nem csak, hogy irodalmuk nem volt, hanem még betüjegyeik is hiányoztak, s mindenben mint pecséteik, felirataik, de sőt még egyházi imáik, énekeikben és szertartásaikban is kizárólag csak a szláv nyelvet használták, (sőt használják ma is). Ezen szláv befolyás alatti kiskoruságuk oly szembeötlő volt, hogy biliájuk sem volt oláhra forditva, egészen a 17. század közepéig, midőn Rákóczi György saját költségén fordittatta és nyomtatatta ki az első oláh bibliát. Ez első nyomtatott emléke az oláh nyelvnek, melynél még az oláh fejedelemségek sem tudnak régebbit felmutatni, s ezt is magyarnak köszönhetik, mert annak nem csak kinyomatását, de elterjedését is Rákóczi eszközölte, s még ma is több helyt csak ezt ismerik és használják. Azon korban, valamint az egyházi nyelv, ugy a szent edények felirata is szláv volt az oláhoknál*, s igy kelyhünk is igen könnyen kerülhetett valamelyik oláh egyházközségből.
Antal Imre – Marosszéknek több országgyülésre megválasztott követe, az ellenzéknek ez ős bajnoka – Kövesdről származik.
| XXVII. Marosszék mezőségi része. | TARTALOM | XXIX. A Maros völgye Vásárhelyen alól. |