Előismertetés a VI. kötethez.

FEJEZETEK

Classicus irónk Kölcsey magasztos Paraenesisében a világpolgárságról szólva, többek közt mondja: „Soha sem tudtam megérteni, kik azok, kik magukat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével, s ha egy helyről más helyre hurczoltatik, sötétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk. Minden mi szerfeletti sok részre osztatik, ön kicsinségében enyészik el. Igy a szeretet. Hol az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántuk keblében? Leonidás csak egy Spartáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrinyi csak egy Magyarországért halhatott meg.”

A midőn a Székelyföldet ismertető munkámat e kötettel bevégezve, annak irányát, rendszerét és szellemét még egyszer birálat alá vettem – nem tagadhatom – hogy mint itész találtam nagy, igen nagy hiányokat is, de legkevésbé sem láttam át azon vélemény igazságát és jogosultságát, melyet némely stoicus ellenfelem világpolgárságot negélyező kicsinléssel sok munka és fáradsággal összeállitott művem felől itt-ott elmondani jónak látott, mintha én szülőföldem, bérczes-völgyes szép hazánknak e legszebb része ismertetésében túlságos előszeretetet, tán részrehajlást tanusitottam volna. Igaz, én világpolgár lenni nem tudok, szeretetemet az egész világ népe s földe között felosztani nem birom; én hazámként kiválólag azon földet szeretem, melyről a lángkeblű költő irva hagyta, hogy:

„A nagy világon e kivül

Nincsen számodra hely;

S áldjon vagy verjen sors keze

Itt élned, halnod kell!”

Azért idéztem épen Kölcseynk Paraenesisének fennebbi gyönyörű helyét, mely a túlságos előszeretet vádja alóli fölmentetésemre erős védveket nyujt nekem, a világpolgárság mezébe bujt néhány ellenvéleményüvel szembe. Én a hazaszeretetet erénynek tartom és nem hibának, s ha vannak oly egyének, kik hazájukhoz rendkivüli és határtalan szeretettel ragaszkodnak – mit minden igaz magyartól méltán megvárunk, – s ha az ilyek tán részrehajlók is némileg a haza egyes vidékei, tájszépségei, emlékei ecsetelése és megitélésében, az lehet gyöngeség, de hiba nem. Mint az ábrándos ifju, ki választottjának csak jó és szép tulajdonait látva, azt földi salaktól mentesült kivételes lénynek – szóval angyalnak – képzeli, akként a hazájához ragaszkodó magyar iró is talán élénkebb színekben festi, szebbeknek, kiesebbeknek, elvarázslóbbaknak találja hazája tájait, mint a minők azok a valóságban. Ugy lehet, hogy végtelen honszerelmétől elvakíttatva talán csak fénypontokat lát, az árnyat észre sem veszi. Ámde elvégre is ez oly gyöngeség, a mely eredményében jót idéz elő; mert fokozza a hazaszeretetet; s ez soha eléggé nagy, eléggé túlzott nem lehet, különösen nálunk magyaroknál, kiknek vészhánykodtatta hazánk állapota mindeddig olyan volt, hogy fiaitól a legnagyobb ragaszkodást s olyan önfeláldozást igényelt, a minőre csak a honszeretet végtelensége képesitheti az embert.

Megengedem, hogy ez érzet bennem is – ki a hazát minden fölé helyezem – talán fokozott mérvben van kifejlődve; lehet, hogy részrehajlónak látszom itéletemben akkor is, midőn épen a hazánk délkeleti szögletét elfoglaló Barczaságot hazánk vidékei egyik legszebbikének mondom, midőn azt a reám tett nagyszerű benyomások folytán emlékemben élő fényében tüntetem elő, különösen emelvén ki minden olyan pontját, mely nézetem szerint hazánk és más országok bármely vidékével szépségben versenyezhet.

Elkalauzolom a t. olvasót e tájra, hogy itéljen önmaga az én föltevésem horderejéről; de kérem, hogy még azon esetben is, ha itélete nem lenne az enyémmel öszhangzó, ha állitásaimat túlzottaknak találná is: azért ne itéljen el engem, hisz részrehajlásom kútforrása tagadhatlanúl nemes eredetű. Gondolja meg, hogy a midőn testi szemeim az egyes vidékek természeti szépségein merengtetém: szív érzelmeim és lelki szemeim azon nagyszerű történeti emlékeket idézték fel előttem, melyek e tájhoz füződnek; azon nagyszerű küzdelmeket, melyeket nemzetünk hősiessége itt a haza határainak elszánt oltalmánál századok hosszu során át megharczolt, s melyek által nagyszerű véráldozataiban szentté és dicsővé tevé e vidéknek minden göröngyét, minden hantját! Ismétlem tehát, hogy még hazánkban is alig van oly vidék, melyet annyiszor és annyi honfivér öntözött volna, mint ezen, az ellenség támadásainak leginkább kitett határszéli vidék, hol minden hóditó, minden ellenség lábát megvetni törekedett, hol bármily nagy hadseregnek előnyös megállapodási hely és csatatér kinálkozott. Erdélynek ezen Háromszék rónájával összefolyó legnagyobb térsége, legalkalmasabb levén a hadsergek összetűzésére: e minősége csatatérré választatásának gyakran volt döntő indoka. Valahányszor ellenség törte át a Kárpátok sziklavárának e térre nyiló kapuit (a szorosokat), a hon határai fölött éberen őrködő székelység mindannyiszor itt termett, hogy kebléből alkossa a haza biztonságának belső védfalát, hogy fegyvereinek élével riassza vissza e szép hazának birtokára vágyakodó ellenségeit.

Én a háborút végtelen csapásnak tartom, midőn azt hóditás, bírvány, nagyravágyás, irigység vagy bosszú idézi elő undorodom tőle, s az emberiség aranykorszakát csak akkor hiszem eljöttnek, midőn a közszabadság biztositásával a népek az örök béke nyugalmát élvezhetik, s midőn minden fegyver ekévé változik át; de mind a mellett volt és van egy háború, mely szent, melynek áldozatai tiszteltek előttem, s bámulatomat érdemlik ki, és a mely harczban kiontott vér szentesiti a földet, melyen szétömlött: ez a hon védelmében vívott harcz. Leginkább ily harczok viharzottak át a Barcza szép terein. Ne csodálkozzék azért kedves olvasóm, ha e térhez ihletett kebellel közelitek, és nem stoicus nyugalommal. Kunok-, besenyők-, mongolok-, német lovagok-, törökök-, tatárok-, oláhok-, semények-, vallonokkal, németekkel, szászokkal és muszkákkal küzdött a magyar és a székely itt, védve a hazát, annak integritását, szabadságát, a polgárosodást és keresztyénséget, melyeknek oltalmazására volt végzetszerüleg e pontra állitva, hol Európa míveltsége kelet és észak vadságával érintkezett. A magyar, a székely e szép térnek előnyeit nem élvezé; arany kalász tengerének kincseit mások buvárolták ki, ő csak áldozatainak nagyságával járult ahoz, csak vérével termékenyité; nem birta, csak védte azt, hogy mások békében és jóllétben élhessenek e földön.

Tehetném-e, hogy keblemet ihlet ne szállja meg, midőn e tájhoz közelitek, tehetném-e, hogy annak minden tájat szépnek, elragadónak, mnden hantját szentnek ne tekintsem? Hisz e vidéket, melyet a teremtő természetileg oly remekül idomita: multunk dicsősége s emlékei még inkább fölékiték, s abba mintegy lelket lehellének.

A kellemes és elragadó összbehatás után, melyet e szép térségen való széttekintés bennünk költe, közelitsük meg s lépjünk rá a szent földre, hogy annak részletszépségeit egyenként méltó figyelemmel szemügyre vehessük. De mivel egy bármily szép vidéknek is főérdekét, mondhatnám belbecsét az azt lakó népek tettei, az ott lefolyt események ismerete, szóval annak történelme alkotja, mindenek előtt lássuk a Barczaság történelmének rövid vázlatát.