I. A kökösi hidtól Bodoláig.

FEJEZETEK

A Barczaság mint a Székelyföld kiegészitő része. A kökösi hid mint határszél és csatatér. Farkasvágó, aldobolyi hid és az Olt. Hermány, néveredete, története, egyháza és templomerőde. A Barczaság képlete. Prázsmár története. Forrásai, templomerőde.

Sokan csodálkozni fognak, hogy én a Székelyföld leirását adván, miként foglalhatom annak keretébe a Barczaságot is. – Féltékeny szász atyánkfiai ezt alkalmasint érzékeny jogsérelemnek fogják tekinteni s kigyót-békát kiáltani, hogy én ugy „mir nichts dir nichts” egy szép darabot kikerekitve az általuk előszeretettel „Szászországnak” (Sachsenland) nevezett Királyföldből, azt a Székelyföldhöz kebelezem. Balvélemények, netán védetlen oldalról jöhető támadások, s csak képzelt határsértés ellen fedezve hiszem magamat azok által, a miket erre vonatkozólag e kötet előismertetésében már elmondottam. Kifejtém ott, hogy a Barczaság régen a Székelyföldhöz tartozott, és székely gyarmatok által népesittetett; előadtam, hogy bár 1211-ben II. Endre királyunk oda német lovagokat telepitett, de azoknak 14 év mulva történt kiüzetése után a Barczaság ismét visszacsatoltatott a Székelyföldhöz, s székely ispánok alatt állott egészen a nemzeti fejedelmek koráig, mikor visszaélésképen csak ugy oda csempésztetett a Királyföldhöz, a nélkül, hogy azt az ország törvényhozása valaha elismerte, hegybenhagyta és szentesitette volna. Jogilag tehát a Barczaság még most is a Székelyföld kiegészitő részét képezi; e jogigénynek, ha rövid időre is, elégtételt szerzett II. József császár, ki Erdélynek uj politikai beosztásakor a Barczaságot Háromszékhez csatolva visszakebelezte a Székelyföldbe.

De a Barczaság ethnografiailag is inkább tartozik a Székely- mint a Szászföldhöz, a mennyiben ott csak 11 szász és 15 magyar község van, s székvárosában is a magyarság létszáma túlhaladja a szászokét. De még inkább oda tartozik fekrajzi tekintetben, mert a Barczaság nem más, mint Háromszék szép terének folytatása, annak kiegészitő része. Ez okon én azt ismertetésem terén szintén visszacsatolom a Székelyföldhöz, meg levén győződve, hogy Erdélynek egy már soká el nem odázható uj politikai felosztásakor, az ugy mulhatlanul egybe fog olvasztatni Háromszékkel, mert ezt kivánja a történeti jog, ezt a természeti fekvés, a közigazgatás józan elve, s ama föld magyar-oláh lakosságának önszivében fogamzott, s hosszú idők által megérlelt közvéleménye, közakarata. Ez e népnek elégtételt fog szolgáltatni a százados elnyomatások-, zsarolásokért, s gyógyirt nyujtand az ország részéről osztályokul jutott vétkes közöny okozta sebek behegesztésére. Ezzel tartozik az ország és a nemzet törvényhozása.

Én előzetesen most csak az eszmék terén, képzeletben teszem e foglalást, melylyel a szászok alapjogait nem hiszem megsérteni; hisz a szászok az osztrák össz-állam előnyére ugy is önként lemondottak azon territorialis alkotmányukról, melyet királyaink az önfeledés perczeiben, a magyar érdekek mellőzésével, adtak volt nekik. Mi igéret és szótartó nép levén, nemzeti érdekeink háttérbe szoritásával is annyi századokon át tiszteletben tartottuk a szászoknak hallatlan előjogait, mert hisz törvény biztositá azt. A magyar nemzet e hagyományos törvénytiszteletének köszönhették az erdélyi szászok, hogy ily távol ős hazájuktól, elszigetelt kis csoportokban fenntarthatták nemzetiségüket, melyhez, a mint tapasztalat bizonyitja, a német faj egyáltalában nem ragaszkodik valami nagy szivóssággal, s könnyen és hamar beolvad más nemzetiségekbe.

Az Erdélybe települt szászok kedvezőbb viszonyok közt éltek; a magyar nemzet által tiszteletben tartott s mások által is respectáltatott Andreanum sánczai között gyarapodtak, fejlődtek, s uj bevándorlások által folyton szaporodva, a kezdetben csak Szeben vidékének adott előjogokat a körülményeknek előrelátó okossággal való fölhasználásával lassankint kiterjeszték tiz akkora területre. A magyar, a vendégjog túlvitt tiszteletben tartásának paizsa alatt engedte azt tenni, s igy e nálunk menhelyet keresett néptöredékből nemzetet alkotánk; a szerencsétlen, zsarnokság és nyomor űzte vándorokból szabad népet teremtének, megosztók velük alkotmányunk áldásait, átengedők nekik területünk legtermékenyebb, legszebb részét, s hogy helyet csináljunk a jövevényeknek, magunk kopár, terméketlen hegyvidékre huzódtunk vissza.

Még is e nép, melyet annyi nagylelküséggel, oly nemes önzetlenséggel karoltunk fel magunkhoz, melyet testvérileg szerettünk, szivünkön neveltünk: hányszor lett – miként Endre király eldődeikről a német lovagokról mondá – a keblünkben melengetett viperához hasonló; hányszor támadott fel érdekeink ellen, hányszor czimborált a haza ellenségeivel? Csak az alig mult időkben is mit tett a szász? A muszkát nyakunkra hozta, s midőn a vérbefojtott magyar leigáztatott, a vad ellennel osztozott zsákmánya fölött, s azután leszakitván magát a haza, az őket annyi századokon át éltető édes anya kebléről, elkobozta azon alkotmányt, melynek védpaizsa alatt ő is szabadon és boldogul élt. Elváltoztatták még területüknek is régi történeti nevét, s kiméletlen kezekkel tépték szét azon szent köteléket, mely őket e haza szivéhez csatolta. Kimondák egy önfeledett perczben, hogy ők többé nem tagjai a magyar birodalomnak, hogy területük nem a magyar korona alá tartozó Királyföld (Fundus regius), hanem az osztrák monarchiába bekebelezett Sachsenland. Ezt háromszor tették csak a legujabb időben: 1848-ban*1848. oct. 2-án emlékiratot terjesztettek volt az osztrák császárhoz, kérve, hogy területüket Erdélyből kiszakitva markgrófsággá tegye. E terv kivételére aztán behívták a muszkát., 1850. és 1863-ban, midőn örömrivalgások között olvadtak be az absolut osztrák államba, elfogava annak törvényeit, igazságszolgáltatását, s lemondva a Lipót-kötlevél és az 1791-ki XIII. t. cz.-nek alkotmányos és egyedüli garantiájáról, miáltal municipalis alkotmányuk jogfolytonosságát és történeti alapját szüntették meg.

Ez nem volt circumspectus cselekedet tőlük; nem gondolták meg, hogy ezáltal önállóságuk, sőt lételük épületét renditék meg; nem vették észre, hogy amidőn ily erőszakosan akartak németek lenni, éppen akkor szüntek meg azok lenni, hogy amidőn az ábrándos wo ist das deutsche Vaterland-ot énekelve, messze 500 mfd távolban keresték azt, akkor az itthonit elvesztették. Mert éppen azon előjogokat adták fel a távoli ábrándképekért, a melyeknek védelme alatt fenn tudták magukat és suprematiájukat tartani a területükön lakó, s őket számban kétszeresen fölülmuló oláhok és magyarokkal szemben. Önként mondottak le helyzetük előnyeiről és előjogaikról; már pedig a jogokat, a szabadságokat, melyekről valamely nemzet önként mond le, vajmi bajos visszaszerezni. Önakaratuk folytán jutottak erdélyi szászaink azon visszás helyzetbe, hogy ha mi elnéznők és elnézhetnők, vajmi hamar eliszapolná a barbarismus árja, s sirjuk felett tombolna a felettük urrá lett nyers tömeg.

Átlépjük most minden tétovázás nélkül a Háromszék és Brassóvidék közt határvonalt huzó Feketevizet; átkelünk az annyi emlék szentesitette, annyi hős küzdelem dicsőitette kökösi hidon a Barczaság szép terére, mely a szászok elszakadási viszketege daczára is a mi szemeinkben, a mi meggyőződésünkben édes hazánknak földje; mi a tévelygők ellen sohasem esküszünk bosszut. Az a kar, mely annyiszor védte e terület lakóit ellenség ellen, most is testvérileg nyul feléjök.

Mi feledjük a mult hálátlanságait, mert hinni akarjuk, hogy a keserű csalódások kiábránditák őket is; hinni akarjuk, hogy átlátták ők is „hogy a nagy világon e kivül nincs számukra is más hely”. Mi a német lovagok példájára a szászok által áruba bocsátott szép Barczaságot visszakebelezzük ősi hovatartozása határainak körébe, honnan természetellenesen lett kiszakitva: a Székelyföldhöz.

Mint érdekeiknek hű őrei, mint e politikailag kiskorú s mégis országosdit játszó népnek természetes gyámjai, érvényen kivül helyezzük azon, hazánk e részét elidegenitő szerződést, mely a mi beleegyezésünk nélkül ugy se birhat a törvényes erővel; mert mi is osztozó atyafiak lennénk ám, s mint legközelebbi rokonok csak meg nem engedhetjük, hogy a családi szép birtok idegen kézre menjen át; mert e téren fenn kivánjuk tartani az ősi székely örökösödés rendjét, mely szerint a nota infidelitatis czímén vesztett birtok a szomszédot: tehát a székelyt illeti, mert a Barczaság Székelyföld volt régen, s Székelyföld lesz a jövőben is.

Ez által nem akarjuk mi beolvasztani a barczasági szászokat, hanem azt kivánjuk, hogy miként Erdély minden szásza beszél oláhul, ne ignorálják a magyar nyelv lételét, ne zárják azt ki iskoláik, közigazgatásuk teréről; demonstratioszerüleg ne mellőzzék a magyar birodalom államnyelvét. Ne feledjék, hogy a magyar, ki befogadta, századokon át védte, nem gyülöletük, hanem szeretetük és tiszteletükre méltó. Kövessék magyarországi többi vérrokonaikat, kik mindenütt és mindenkor őszintén kezet fogtak a magyarral az alkotmányos szabadság védelmére s közös culturai küldetésük teljesitésére.

A székely ősidőktől kezdve mostanáig mindig védte őket ellenség ellen, s midőn vész fenyegette a haza e táját, Brassó és vidékének szászai mégis leginkább az ellennel czimboráltak. Ha ily hűtlenségükért rendreutasitattak is, azt mindig szelid modorban tette a magyar; igy Zápolya a tőle való elpártolásért, Báthori Gábor az ellene való fellázadásért nem állottak boszut; Tököli Brassót érintetlenül hagyta, nehogy törökjei feldúlják, a Rákóczi-mozgalom alatt a székely gyakran nyomult győzelmesen Brassó alá; de mindig megkegyelmezett annak. 1848/9-ben a háromszéki székelyeknek kétszer volt Brassó kezében, egyszer a hermányi győzelem után, másodszor Gedeon elvonulásakor; de mindkét alkalommal a vezérség – saját veszélyeztetésével – visszatartá népét a támadástól, s midőn Erdély kitisztitásakor Bem Brassóba bevonult, nagyon könnyű lett volna a visszatorlást, a boszuállást gyakorolni, de senkinek egy hajaszála sem görbült meg azon városban, mely a székelyekre uszita vad ellenséget s a muszkát privát passióból behivta. Ezen félrehuzási hajlamaiknál nem az ő hűtlenségök és lázongások volt a baj – mert ők kevés harcziasságuk mellett, nem sokat ártottak, – hanem a baj abban volt, hogy mindig a kül ellenséget hivták nyakunkra, melynek kiüzése mindig nagy véráldozatokba, gyakran szabadságunk megrontásába került s ezért a történeti felelősség őket illeti. Nem szolgálhat mentségül, hogy a behivott ellenség néha fajrokon volt*Raduj-vajda, kit háromszor, a muszkák, kiket kétszer hoztak nyakunkra, nem voltak fajrokonaik, a Weis által toborzott rácz, oláh, török, kalandorok szintén nem tartoztak vérrokonaik közé., mert ha ezt elfogadhatnók, akkor nekünk magyaroknak sem kell vala ellentállani kun, besenyő, török, tatárnak, hanem mint rokon fajta népekkel kezet fogva kell vala Európa vallását, polgárosodását és népeit kiirtanunk. Az ellenség, melylyel a szász czimborált, mindig a zsarnokságot akarta az alkotmányos szabadság helyibe behozni; az mindig a polgárosodás ellen tört, s igy magyar, székely és szásznak egyiránt közös ellensége volt. Nincs azért hűtlenségüknek elfogadható semminemű mentsége; s haza- és szabadságellenes vétkük megbocsátását – minden magyar nagylelküségünk mellett is – csak a teljes megtérés és megjavulás föltétele alatt adhatjuk meg.

És most térjünk útleirásunk változatos képeinek ecseteléséhez. Ha elbeszélő tehetségem a tapasztalt benyomásokat elég hűséggel; leirásom a látottak szépségét eléggé élénk szinekkel visszaadni képes nem lenne: jó olvasóm legyen elnézéssel ez emberi gyarlóságom iránt.