| Hétfalu alakulása, népének eredete. | TARTALOM | VI. Hétfalu. |
A fennebb előadottakból határozottan kitünik, hogy a barczasági magyar falukat székelyek lakták mint a Barcza ős lakói, kiket szent László király mint határőröket telepitett a végvárakhoz tartozó fiscalis területre; kitetszik, hogy a német lovagok betelepitésekor is ezen terület nem ment az ő birtokukba, a mint azt e kötet előismertetésében tüzetesen kifejtettem, valamint okmányi alapokon kimutattam azt is, hogy a lovagok elüzetése után ezen határőri szolgálatot tevő székely-besenyő nép által lakott terület, valamint a Barczának szászok által megszállott része is a székely ispánok alatt volt, kiknek czímében mindig ott találjuk az „et comes Brassoviensis” kitételt. Ez ellen mit se bizonyit az, hogy e faluk nehány régibb oklevélben mint névleg Fehérvármegyéhez tartozók emlittetnek, mert mint fiscalis terület közvetlenül az ilyet nem türő Székelyföldhöz nem csatoltathatott; de közvetve és tényleg mint a székely ispánok főhatósága és felső birósága alá rendelt terület még is oda volt sorozva – a mint már másutt kimutattam – egészen az erdélyi nemzeti fejedelemség megszilárdulása korszakáig.
Látók fennebb, hogy a Hétfalut, vagy inkább azoknak részét 1366-ban Stanislaus ispán nyerte el; egy század mulva ott mint főbirtokost a Forró családot találjuk, a mint az kitünik Mátyás királynak egy uj adományleveléből, a mely sok tekintetben, de főleg e helységek régi elnevezéseire nézve igen fontos adatokat nyujtván, annak terjedelmesebb kivonatozását szükségesnek itélem. Ezen uj adománylevelet Mátyás király Diósgyőrből (Diosgyr) adta ki 1460-ban aug. 25-én. Az okmánynak magyaritott rövidlete igy hangzik: „Mi Mátyás stb. Tamás auranei prépost s általa hiveink Simon bölöni (de Belen) Forró Péter fiának, és Miklós szentgyörgyi (de Zenthgergh) Forró Mihály fia kérésére nevezett Simon és Miklósnak hű szolgálataikért, a melyeket előbb atyánk Hunyadi János kormányzóságában, később Hunyadi László kedves testvérünknek, és a mi uralmunk alatt is tettek; nevezett beleni Forró Simonnak és általa György, Miklós, Mihály, László és János nevű fiainak, valamint szentgyörgyi Forró Miklós Mihály fiának s általa Osváld, László és Mihály nevű testvéreinek uj adomány czimen adjuk a már általuk korábban is birt Bachfalwa (Bácsfalu), Zenth Mihalfalwa másként Tharnatfalwa, (Csérnátf.), Therkes másként Temes, Hozzywfalu (Hosszúfalú) és Apaczija nevű falukban levő birtokokat, melyek mind a mi erdélyi Fehérvármegyénk Barcza kerületében vannak (in com. albensi partium nostrarum Transiluanarum in Districtu Barcza habitas) adjuk örökösen visszavonhatlanul, minden királyi joggal, minden hasznaival, vizeivel, erdeivel stb. fenntartva mások lehető jogigényét*.
Ugy látszik, hogy a 14-ik században Hétfaluban birt Stanislaus ispán (comes) a Forró családból való volt, s hétfalusi birtoka örökösödés utján ment át a bölöni és szentgyörgyi Forrókra, mint utódaira; azonban, hogy a Forrók nem egészen birták a Hétfalut, hanem csak is annak bizonyos részét, és az onnan járó királyi javadalmakat, azt alább ki fogjuk mutatni; itt kiemeljük ezen okmány főfontosságát, a mely szerint kétségtelen az, hogy a már korábbi okmányokban is felhozott szt. Mihály parochia nem máshelyt mint Csernátfaluban, okmányunk szerint Tharnathfalwában volt, és találjuk azt, hogy Türkösnek szintén kettős neve volt Therkes és Temes, mely utóbbi a tömösi szoros közelében való fekvésétől eredt. Azonban e szoros – melynek védelmében sokszor vérzettek a hétfalusiak elődei – szomszédsága nem volt oly veszélyes a mi barczai magyarjainkra, mint Brassó szomszédsága, mert ezen város és a szomszédságában levő néhány szász falu, mindenképpen a vidék nyakára akart nőni, hogy lassankint egy szász kerületet teremtve az innen nagyon távol eső Királyföldhöz csatolhassa magát; de ezen merész czél elérhetéseért az itteni kevés szászság létszámát kelle felszaporitani, s e czélból a törcsvári várhoz tartozó 9* határőrfalu birtokbavételét és elnémetesitését tűzte ki feladatul. E terv keresztülvitelére Medvés Péter nevű küldöttük által már 1486-ban megnyerték Báthori István vajdát, ki egy levelében igérte, hogy a királynál ki fogja eszközölni, miszerint Törcsvára Brassónak adassék át*; de ugy látszik, hogy Mátyás király határozott férfias jellemén a lekenyerezett vajda ily intentiója hajótörést szenvedett. Csak Mátyás halála után érkezett el a zavarosbon való halászat kedvező időpontja; a brassaiak Törcs várát illető terveik keresztülvitelére valóban alkalmasabb időszakot alig találhattak volna, mint a tehetetlen s mindig pénzzavarban szenvedő Ulászló uralmát, a midőn 1498-ban a királynak fizetett 1000 frtért kivitték, hogy a törcsvári várnagy hatóságát megszüntetve a várat 10 évre Brassónak zálogba adta*.
A vár azonban magában véve Brassónak mit sem ért; neki az ahoz tartozó községekre volt leginkább szüksége; minek fejében ugyanezen évben decz. 4-én a király 2000 ftot kapott Brassótól*, mit még 2000-rel megtoldottak, s igy a király 5000 ftért 10 évre zálogra adta Brassónak Törcsvárát (tartozandóságait nem emlitve) ugy, hogy a tiz év elteltével ő vagy utódai, az 5000 ft visszafizetésével válthassák vissza azt. Visszaváltásra azonban a dolog nem került, mert Ulászló két év mulva átengedte* Brassónak a Törcsvárhoz tartozó határőr-helységeket is. Az odacsatolást elintéző okmány igen fontos, mert az fordulópontot alkot a szegény tiz falusiak történetében; részletesebb ismertetését annyival inkább adnom kell, mert mindeddig igen hézagosan és elferditve volt közölve.
Ulászló kérdéses okmánya 1500. julius 24. kelt; ebben előadja, hogy Brassó város és vidéke ékességet nyerjen, s lakói gyarpodhassanak, e városra néző minden birtokokat: névszerint Purkereczet, Zajzont, Tatrankfalvát (igy), Hozwfalwt, Szent-Mihályfalvát, Thyrkest, Bathfalut, Kriczpokot (Krizba) és Apáczyát, melyek Törcsvárhoz (ad castrum Tertz) tartoznak, valamint Sárkánt, Mikefalut és Ujfalut, melyek Brassóhoz, úgyszintén Czernyestet és Toknát (Tohány), melyek a brassói szent szűznek szentelt templomhoz tartoznak, kiszakitja az erdélyi részek sorából (de medio regnicolarum illarum, Partium regni nostri Transilvanarum) s mind az adózás, vagy királyi taxafizetésre, mind pedig a katonáskodásra nézve Brassóhoz csatolja.
Eder s más szász irók is* ez okmányt csak addig közölték; de ennyiből is kitetszik, hogy a magyar határőrfaluk nem tétettek Brassó jobbágyaivá, mert a jobbágy azon időben nem katonáskodott, hanem egyszerüen politikailag s közigazgatásilag csatoltattak Brassóhoz, illetőleg Brassó vidékéhez, éppen ugy, a mint Nagy Lajos 1377-ben Brassóhoz csatolta a barczavidéki 13 szász községet; mert elvitázhatlanul az adó és katonáskodás tekintetében való odatartozás nem mást, mint politikai bekebelezést jelent, mely által ezen faluk Fehérvármegyétől, melyhez addig tartoztak, elválasztatván, Brassóvidékhez adatnak. De hogy a tizfalusi nép nem tétetett Brassó urbéresévé, hanem csak politikailag csatoltatott Brassóhoz, s a Törcsvár fentartására való királyi taxafizetés és katonai együttszolgálat tekintetéből egyesittetett – a szászokkal való egyenjoguság nyilt kikötése mellett – Brassóval, az kétségtelenné lesz ez okmánynak a szászok által elhallgatott utolsó részéből, hol ez áll: „ut ipsi (e faluk lakói) deinceps ut in antea tam in solvenda contributione: sive taxa nostra regia, quam etiam in exercitando in medio saxonum nostrorum connumerari, et cum ipsis saxonibus nostris etiam exercitari et omnia ea facere debeant que alii saxones nostri facere tenentur*”. Ebből tisztán kitünik, hogy a barczai magyar faluk lakói a barczasági szászokkal hadviselésre nézve tökéletesen egyenlő lábra s politikailag egy szinvonalra helyeztettek, nyilt kifejezésével annak, hogy azt tartoznak csak teljesiteni, mit a szászok teljesitenek: t. i. Törcsvár és a határszél biztonsága felett őrködni, s annak védelmére a szászokkal egy zászló alatt felkelni; a vár fentartására a szászokkal egyformán királyi taxát fizetni. A brassai szászok egy 1871-ben kiadott történelmi nyomozásukban* – mi inkább a történelem és jog elferditése – nevetséges erőlködéssel és zugprokátori furfanggal akarják Ulászló ez okmányából e faluk lakóinak urbéres vagy szolga voltát kimutatni; mint irták: „megczáfolhatatlanul bizonyitja e birtokok lakóinak jobbágyságát az, hogy Ulászló király 1500-ban kelt okiratában jobbagiones névvel vannak megnevezve” 1-ör nem áll, s egyenesen roszakaratú ferdités az, hogy a magyar faluk lakói ez okmányban „jobbagiones” néven fordulnának elő; mert az okmányban a 9 határőrhelység (Pürkerecz, Zajzon, Tatrang stb.) s nehány ez alkalommal szintén Brassóvidékbe bekebelezett jobbágyhelység, mint Sárkány, Mikefalva, Ujfalu stb. együttesen elősoroltatván, utánna tétetik, hogy jobbagiones et incolae, s ez az okmányban mind annyiszor, valahányszor a Brassóhoz csatolt helységek megneveztetnek, ismételtetik; tehát e kettős minősitvény a csatolt faluk két különböző jogviszonyaira vonatkozik; a jobbagiones Sárkány, Mikefalu, Ujfalu, Zernyest és Tohánra, melyeket Zsigmond király Törcsvártól már régebben elszakitván, részben Brassónak, részben a brassai templomnak adományozott, vagy inkább haszonbérbe adott bizonyos, a törcsvári várnagynak fizetett, évi haszonbérért, a mint magában Ulászló hivatolt okmányában is ezek igy vannak megkülönböztetve a 9 magyar falutól, melyekre az incolae vonatkozik, s melyeknek lakói mint Törcsvárhoz tartozó szabad várnépek jönnek elő. De még azt is megengedve a szászoknak, hogy a jobbagiones kifejezés – a mint ők követelik – a 9 magyar falu lakóira vonatkozik, még akkor is azt, a mit ők azzal megczáfolhatatlanul bizonyitani akarnak: t. i. e faluk lakóinak jobbágy vagy urbéres voltát épen nem, hanem igenis annak ellenkezőjét bizonyitja; mert tudjuk, hogy azon korban a jobbagio kifejezés nem urbérest, hanem ellenkezőleg szabad birtokost, nemest jelentett. Ezt jelöli maga a szó ethimologiája is, mert az kétségtelenül magyar eredetű s jobb-ág-ot, nemesi, vagy szabad osztályt jelöl, s a latin jobbagio nem más, mint a magyar elnevezés átidomitása; de jogtörténelmünk kétségtelenné teszi, hogy a jobbág-ból eredő jobbágy mindig szabad népet és soha urbérest, szolgát nem jelentett; hisz éppen a szászok – kik diplomatoriumunk tanulmányozására dicsérendő buzgalmat forditottak – tudhatnák leginkább, hogy az Árpád és vegyes házból való királyok idejében az ország első hivatalnokai és főméltóságai czímeztettek gyakran jobbágyoknak; hisz ott van az általuk igen jól ismert Andreanum, melyben a főhadvezér czímeztetik jobbágynak, ott, hol a szászok hadkötelezettségét szabja meg e szavakban: „Militers vero quingenti infra Regnum ad Regis expeditionem servire deputentur, extra regnum centum; si vero extra regnum Jobagionem miserit sive in adjutorium amici sui, sive in propriis negotiis quinquaginta tantummodo milites mitere teneantur.” – De van régi okmányunk, melyben az ország bárói, sőt maguk az ország rendei is (országgyülés) jobbagiones-eknek neveztetnek. Később a vár-szerkezet idejében is a jobbagio az egész nemességre, azon korban, melyből Ulászló hivatolt okmánya származik, leginkább a vár közeli faluk harczosaira, az ugynevezett várnépre (castrenses) alkalmaztatott, s igy a jobbagiok ezen legalsóbb osztálya is szabad nép volt, mely csak katonáskodott s a vár fentartására bizonyos bért, az ugynevezett census regiust vagy taxa regiát fizette*. Ilyenek voltak kétségtelenül a kezdetben Brassó, Feketehalom, Törcs, Hethvén és Királykeve nevű határszéli kir. várakhoz, később a többiek rombadőltével csak Törcsvárhoz tartozó barczasági 9 magyar falu lakói is. Ezt Ulászló fennebbi okmánya határozottan bizonyitja; abban éppen ellenkezője van annak, a mit a szászok abból kisajtolni akarnak; és igy valóban megfoghatatlan, hogy éppen ezen okmány, mely e nép szabad voltának leghatalmasabb palladiuma, lett a kilencz magyar falu magyarsága elnyomásának főtényezője, s még megfoghatatlanabb, hogy az ezen helységekkel tökéletesen egyenjoguaknak jelölt szász helységek Brassóval szabadon maradtak akkor, a midőn a kilencz magyar falu szabad harczos népét leigázták s szolgáikká tették. A jövevények az őslakókat megfosztották minden jogaiktól, magukat azok uraivá – még pedig mint látni fogjuk – a leghatalmasabb olygarchiánál is elbizakodottabb és könyörtelenebb uraivá tették. A 9 magyar falu népét éppen Ulászló hivatolt okmánya védi meg Brassó hatalmaskodásával szemben, s mutatja ki hazánk jogtörténelméből kétségtelen szabadságjogát, valamint kétségtelenné teszi azt is, hogy e faluk korábbi főbirtokosai, a Forrók, ott valamely kihalás által a koronára szállott birtokrészt nyerték s legfölebb az ez után járó királyi taxát s más ily javadalmakat élveztek, de korántsem lehettek e faluk földesurai, mert ha e nép jobbágyi állapotban lett volna, akkor Ulászló nem nevezhette volna Törcsvár határőrkatonáinak s nem helyezhette volna a szabad szászokkal ugyanazon politikai és hadászati szinvonalra; hogy pedig a Törcsvárhoz tartozó magyar faluk lakói 1500-ban szabad harczosok és a szászokkal egyenjogu polgárok voltak, éppen Ulászló fennebbi okmányából tünik ki leginkább.
ezen kivül van Ulászlónak egy 1501-ben kelt másik rendelete is, melyben az erdélyi nemesek gyülésének többek közt irja, hogy Brassó tartozandóságait nemeseknek tekintvén, azokat különbféle fizetésekkel terhelik; s minthogy azok egyszer a szászokkal együttesen a királyi adóhoz hozzájárulnak, nemesi minőségükben való különleges terheltetésük kétszeresen nehézkedik reájuk, miért is a rendeknek meghagyja, hogy azokat az eddig kivetni szokott nemesi terhektől mentsék fel*. Ezen okmány határozottan mutatja, hogy Ulászló korában – már az odacsatolás után – a barczasági magyar faluk lakói mint várkatonák nemeseknek tekintettek, s hogy Brassóhoz való csatoltatásuk egyszerűen csak a kir. census fizetés, katonáskodás és közigazgatás tekintetéből történt.
A 9 magyar falu tehát csak politikailag és hadászatilag csatoltatott Brassóhoz, mint a mely az átadástól kezdve kötelezve volt a törcsvári vár fegyverzését, kijavitását, ez, és a barczai szorosok védelmét gondozni; minek sikeresebb eszközölhetéseért, az eddig is e vár és szorosok oltalmával megbizott barczasági magyar népség a szászok haderejével való együtt működésre útaltatott; de valamint az ezen hadi nép bogpontját képező Törcsvárát csak rövid időre s zálog czímen nyerték el, ugy a 9 falu várkatonasága is csak ideiglenesen volt a szászokkal való együttes hadi szolgálatra rendelve, s azért Brassó, melynek e nép elnyomására tervei már ekkor készen lehettek, mindent elkövetett, hogy Törcsvárát, mely a magyar falukat is némileg hatalmába adta, megtarthassa; mi a mindig pénzre áhitozó Ulászlónál könnyen kieszközölhető volt, s igy a midőn 1508-ban a 10 évi zálogidő kitelt, a korábbi 5000 ftra még ráfizettek 1300 ftot, miért Ulászló 25 évre ismét megujitá a további elzálogositást Brassó javára. Ezen 1508-ban Budán sz. Pál napján kelt okmányban* Ulászló hosszas indokolással adja elő, hogy a brassai kereskedők és a Barcza lakói panaszolják, hogy Havasalföldére való menetelük, vagy onnan való visszatértük alkalmával Törcsvár várnagyai által szabálytalan vámfizetés, letartóztatás, váltságdijak s költséges előfogatokkal terheltetnek, sőt néha az erdőkben kifosztás és életveszedelemnek is ki vannak téve, miért e várat kivéve az erdélyi vajdák keze és hatásköre alól, a már addig kapott 5000 s most ujból ráfizetett 1300 ftért Brassónak és a Barcza lakóinak 25 évre elzálogositja, ugy hogy ezen idő leteltével ő, fia, vagy más utódja csak ugy vehesse vissza, ha a 6300 ftot Brassó és vidéke lakóinak megfizeti; kikötve azonban, hogy a szászok tartoznak a várat jó karban tartani, fölfegyverezni s Törökországban kémeket és figyelőket tartani; végre, hogy Brassót és vidékét a vár birtoka iránt biztositsa a hét, és két szék szászainak, Besztercze és Brassó-vidék lakóinak meghagyta, hogy Brassó Törcsvár birtokában a vajda, vagy bár ki ellen ha szükséges, fegyveres kézzel fejenkint felkelve is megvédjék. Bár az itt rövid kivonatban adott okmány nagyon hosszu és részletekbe ereszkedő, mégis daczára ennek abban csak kizárólag Törcsvárról van szó; a 9 magyar falu népéről még csak emlités sem tétetik. Önként következik ebből, hogy a 9 magyar falu a várral nem ment Brassó birtokába, s csakis kir. census fizetés és katonai szempontból maradt továbbra is hozzá csatolva, fölötte lényeges és döntő körülményül szolgálván ez ügyben az, hogy Törcsvárát is nemcsak Brassónak, hanem a Barcza összes lakóinak engedte át a király. Brassó tehát saját véreit álnokul jászotta ki akkor, a midőn Törcsvárát kizárólagosan magának tartotta meg. A várat birtokló Brassó másképen értelmezvén a fennebbi okmány utóbb hangsúlyozott intézkedését, vagy nem akarván számba venni annak szabványait, nem szünt meg a Törcsvárhoz tartozó magyar népen zsarnokoskodni, miért ezek csakhamar fel is lázadtak, s megtagadták ugy a kir. taxa fizetését, mint a fegyverfogást; a mint ez kitetszik Ulászlónak a brassóiak félrevezető informatiója folytán 1515-ben Pozsonyból jun. 13-án Zápolya János erdélyi vajdához küldött rendeletéből, melyben irja, hogy „a mint értesűltünk, Törcsvárának (Castri nostri Thewrch) alattvalói, kiket Brassó városához adtunk (törvényhatóságilag csatoltunk) lázonganak, s sem országunk védelméhez nem járulnak, sem a közadót Brassó polgárainak megadni nem akarják; hogy a szokásos taxát (ez a taxa regia) – a mint előbbi levelünkben elrendeltük – Brassó polgárainak beszolgáltatni vonakodnak s az előbbi évben a keresztesek lázongása ellen fegyvert ragadni megtagadták; miért Brassó polgárainak azok megfenyitésére engedélyt adtunk. Neked is meghagyjuk, hogy légy azon, miszerint nevezett várhoz tartozó parasztokat (rustici), kiket Brassónak rendeltünk alá, minden közfizetések és közszolgálmányokban engedelmesek legyenek; a taxát és censust egészen és pontosan beszolgáltassák, s minden lázongástól tartózkodjanak; mert semmi módon nekik azon szabadalmat megadni nem akarjuk, hogy nevezett polgárokkal szembe szállva daczoljanak.” Továbbá rendelé, hogy a brassaiaknak Béldi Pál által a Bodzán lefoglalt disznónyáját visszaadassa*.
A brassaiak ez okmányra igen nagy súlyt fektetnek, s leginkább ezzel akarják bebizonyitani, hogy a 9 magyar falu lakói már ekkor a város jobbágyai voltak*, pedig ez okmány éppen ellenkezőt tanusit, mert bár igaz, hogy az okmányban „populares et coloni in pertinentiis castri nostri Theurch” és „rustici” kifejezés előfordul, de tudjuk, hogy a populares és coloni castri regalis kifejezések azon időben nem a mai értelemben vett jobbágyokat, hanem várnemeseket jelentettek; a rustici kifejezést a király mint kicsinyitő czímet haragból alkalmazhatta, a mint azon időben minden nyugtalan elemre rámondották, vagy lehet, hogy az a kancellárián az előrelátó és körültekintő szász küldöttek által drága áron csempésztetett be; de különben is a rusticus kifejezés, melyre a brassaiak mint roppant horderejű bizonyitékra hivatkoznak, inkább bizonyit a kilencz-falusiak mellett, mert mindenki, ki diplomatáriumunkkal csak valamit foglalkozott, tudja, hogy a rusticus és coloni-liberi azon korban nem urbérest, hanem szabad várnépet jelentett, a szolgát, urbérest (mostani értelmben vett jobbágyot) mancipii glebae adscriptinak hivták*. A hivatolt okmány, melyre a szászok képzelt jogaik légvárait épitik, a kilencz-falusi magyarok szabad voltának leghatalmasabb bizonyitékát mutatja, hisz abból azt látjuk, hogy a kilenczfalusi magyarok a pórzendülés elnyomására hivattak fegyverre; már most hogyan lehet föltenni azt, hogy ha ők is jobbágyok lettek volna, ilyenek zendülése ellen fegyvert fogni szólitattak volna, miután tudjuk, hogy azon időben a hadkötelezettségbe csak a nemesek és várkatonák voltak bevonva. Tehát ez okmány nem azt bizonyitja, a mit a szászok abból kierőszakolni akarnak, hanem ellenkezőleg azt, hogy a kilencz falu népe mint hadköteles nemesség tartozott volna a pórlázadás ellen fegyvert ragadni, s mivel ezt tenni elmulasztá, a király által megrovatott. A hivatolt okmánynak pedig ezen szavai: „Ut ipsis civibus nostris Brassoviensibus quibus eos subjecimus in omnibus oneribus et solutionibus publicis” határozottan tanusitják, hogy itt a Brassó alá rendelés nem egyébbre mint közigazgatási odatartozásra és a közadó és vár szolgálmányokra, a pár sorral alább tisztán megjelölt: királyi taxa és censusra vonatkozik, mit magok a szászok is fizettek. Ha e faluk népe valóban Brassó jobbágya lett volna – mint a brassaiak ez okmányból, a rusticus szóra támaszkodva, kiokoskodni akarják – akkor a jobbágyi szolgálmány megtagadásáról is emlékezet lenne, már pedig erről szó sincs, hanem csakis a kir. taxafizetés és a hadkötelezettség nem teljesitéseért rovatnak meg.
Ezzel be van bizonyitva, hogy ezen okmány nem a szászok képzelt földesuri jogai, hanem ellenkezőleg annak feltüntetésére nyujt megdönthetlen érveket, hogy a barczasági 9 magyar falu népe nem mint jobbágy, hanem mint a szászokkal együtt adózó és katonáskodó egyenjogú polgárság csupán administrationalis tekintetben volt Brassónak alárendelve, s a kir. taxát fizette Brassónak azért, mert az az előtt is mindig Törcsvár javitása és fegyverzésére volt határozva, minek kötelezettsége most Brassóra ruháztatván át, természetes, hogy annak fedezete: a várhoz tartozó faluk kir. taxája is Brassó kezére adatott; de hogy az csekély volt s a barczai magyar faluk népének kötelezettsége inkább hadi szolgálatban volt megszabva, az leginkább az emlitett 1508-ki és egy másik 1513-ki okmányból tűnik ki*, melyben fel van emlitve, hogy a királynak a 9 magyar falu kir. taxáján felül még 500 ftot kellett évenkint Törcsvárára költeni, minek kötelezettsége most Brassóra szállott át. Tehát Törcsvár átvétele pénzbeli áldozatot rótt Brassóra, mig a vár népe korábbi állapotán nem változtatott, s kötelezettségét csak a census fizetés és fegyverviselésben szabta meg.
A 25 év elteltével Törcsvár ujra nem váltatott vissza, hanem továbbra is Brassó kezén maradt; Törcsvár fegyverzése, jókarban tartása és a török adóba évenkint fizetett 200 frtért, mely adót, hogy régtől, alkalmasint a 25 évi zálogidő leteltétől fogva fizették Brassó polgárai, kitetszik abból, hogy 1533-ban Báthori István Kendi Ferencznek megrendelte, hogy a Törcsvártól járó taxát a brassaiaktól azon évben ne hajtsa be*. Fizették e török adót egészen 1602-ig, midőn a harmadszor trónra lépett és Brassóban székelő Báthori Zsigmond azt Brassónak örökre elengedte, egyszersmind pénzverési jogot is engedélyezvén neki*.
De mindezek csak lépések voltak arra nézve, hogy kitüzött czéljukat megközelitsék; az éber brassaiak minden alkalmat kilestek, minden körülményt felhasználtak a kilencz magyar falu beolvasztására; de másrészről az ország rendei is éberen őrködtek, s Törcsvár visszavételét többszörösen törvénybe iktatták. Ez azonban foganatositva nem lett, mert a circumspectus brassaiak fel tudták használni azon jó indulatot, a melylyel Bethlen Gábor, mint protestáns fejedelem, irántuk viseltetett, s folytonosan esdettek és könyörögtek, hogy Törcsvárát hagyja kezükön, mint a melyhez eldődeitől örökös just nyertek stb. A fejedelem többszörösen szorgalmazta, kiküldött biztosai által is felszólitotta, hogy Törcsvárra vonatkozó minden okmányaikat terjesszék elibe, s ahhoz való jogczímüket mutassák ki; de a brassaiak semmiként sem akartak Ulászló zálogokmányát kiszolgáltatni, mert abból kitünt volna, hogy az mint pura fiscalitás csak bizonyos – már rég letelt – időre bizonyos csekély összegért inscribáltatott nekik, hanem egyszerüen I. Lajos király egy okmányát mutatták be, melyben emlittetik, hogy Törcsvárát Brassó épitette, s ebből azt vonták ki, hogy ők épitvén, annak birtoka őket illeti stb. Tehát itt a brassai circumspectus urak nyilvános hazugságot mondtak s nyilvános csalást követtek el, midőn a kezeik közt levő, a fejedelem és országgyülés által azok productiójára többszörösen felszólitott, s szigoruan kötelességükké tett zálogleveleket eltitkolták s Törcsvár tartozandóságait – melyek zálog czímen csak 6300 frtért inscribált pura fiscalitások voltak kezeiken – ugy tüntették fel, mint örökös birtokaikat. A fejedelem ezen intrigák felett egy kissé felindult s 1617-ben meglehetős szigoruan hangzó feddő levelet irt Brassóhoz, melyben kimondja, hogy Törcsvárra vonatkozólag beterjesztett okmányaik gyengék és erőtlenek s ha másokat producálni nem tudnak, kénytelen a várat visszavenni stb.; ezen levél postscriptumát a fejedelem maga sajátkezüleg irta, s abban a brassai szászokat kapzsiságokért lehordva, a többek között ezt mondja: „engem az ország törvénye kötelez az ország vagyonának védésére, s kegyelmetek hagyjanak fel azon szokásaikkal, hogy a fejedelemre kigyót-békát kiáltanak, mihelyt valamely igaztalan kivánságokat visszaútasitja” stb.* Átlátva, hogy ily módon nem boldogulnak, csere útján kivánták Törcsvárát megtartani, s egy falut és Forgács Zsigmond adóságát ajánlották, mit a fejedelem visszaútasitott, az ország rendei pedig Brassó huza-vonái által felharagittatván, 1625. máj. 11-én kimondották, hogy „ha brassai atyánkfiai két hónap alatt Törcsvárára nézve igazságukat ő felségének nem praesentálják, a nélkül legyenek.” De mindez nem téritette el Brassót kitüzött czéljától, s addig jártak a fejedelemre, mig ez 5 fogarasvidéki faluért bizonyos kikötött feltételek alatt Brassónak inscribálta 1625-ben Törcsvárát és tartozandóságait. A fejedelem és Kováchoczy István korlátnok aláirásával nov. 9-én Kassán kelt okmány a szokásos bevezetés után igy szól: Brassó városa iránti jóindulatunkat kimutatni akarván, bár Erdély három nemzetének közelebbi országgyülése kimondotta, hogy Törcsvár a fiscus peculiuma, s bár ennek következtében e várat tartozandóságaival vissza is foglaltuk; mindazonáltal Brassó iránti jó hajlamunktól vezettetve, s tekintetbe véve e város érdemeit, valamint sokszoros kérelmeit is, egész Törcsvárát tartozandóságaival u. m. Bachyffalu (Bácsfalu), Twrkeos (Türkös), Czernáthffalu, Hozzuffalu, Tatrangh, Zayzon, Pulkretz, Apácza, Krizbachot, melyek ama várhoz régóta tartoznak, s minden ahhoz tartozó királyi jogot, valamint azon terület minden hasznait, vizeit stb. Brassó városának adjuk következő feltételek alatt*: „1-ször. A várban nekünk és országunknak esküvel kötelezett magyar várnagy legyen mindig. 2-szor. Szükség idején a várba őrizetet, a szorosokba ügyelőket tegyenek. 3-szor. Az idő követelménye szerint tartoznak azon várat ujitani és nagyitani. 4-szer. A vár alatt elvonuló fő országútat (via regia) és a Parahó ösvényt, (semita Parahó) jó karban tartani* s minden más útat és ösvényt elzárni kötelezettek. 5-ször. A fogarasi várhoz tartozó Porron, Gritth, Persán, Holbach és Sárkány helységeket nekünk, illetőleg eljegyzett kedves nőnknek – kinek Fogaras várát jegyajándékba igértük – átadni tartoznak, s azt nőnk szándékának megváltozta, vagy halála esetéen csak ugy kaphassák vissza, ha nekünk vagy utódunknak 10,000 frtot lefizetnek. Végre 6-szor, adjuk azon 15,000 frtért, a melylyel Forgács Zsigmond nádor nekik tartozik; de a melyet most reánk ruháznak át. Ezek a feltételek, a melyek alapján Törcsvárát és tartozandóságait Brassónak örökösen, visszavonhatlanul átbocsátjuk”* Azonban Bethlen Gábor ez irata egyszerű levél, nem adománylevél, igéri ugyan, hogy annak előmutatására formaszerű privilegialis levelet fog kiadni; de hogy ez megtörtént volna, s hogy Brassó Törcsvár birtokába beiktattatott volna, annak sehol nyomát nem találjuk; már pedig fel kell tennünk, hogy ha ily beiktatás és adománylevél-kiadás történt volna, azzal a brassaiak előrukkolni el nem mulasztották volna. Ugy kell lenni, hogy Bethlen Gábor adománya soha foganatositva nem volt*. Erre mutat az, hogy a Brassó kezén maradnak*, de erre mutat leginkább azon körülmény, hogy a brassaiak Törcsvár és tartozandóságainak megszerzése iránt tesznek nemsokára lépéseket a nagyravágyó terveire pénzt gyüjtő II. Rákóczi Györgynél. A fejedelem, ugy látszik hajlandó volt a brassaiaknak átengedni; de az országgyülés most is közbelépett, s nevezetesen az 1649-ki jan. és az 1650. márcziusban Fehérvártt tartott országgyülések törvényczikkbe iktatták*, hogy Törcsvár sine controversia fiscalitásnak tartassék, a hozzátartozó faluk a meghatározandó rendkivüli időig controversia alatt legyenek, s ha a brassaiak ahhoz való igazukat be nem bizonyitják, azok birtokától elzárassanak. Majd ismét az 1650-ik évi medgyesi országgyyülésen oct. 24-én felmerülvén a kérdés, hogy Törcsvár és tartozandóságai továbbra is a brassaiak kezén hagyassanak, az országgyülés ennek ellene szegült, és az 1615-ki törvényczikkre hivatkozva, Törcsvárát és tartozandóságait tiszta fiscalitásnak lenni nyilvánitván, kimondották, hogy többé az semmi szin alatt se Brassónak, se senki másnak inscribálható ne legyen, hanem minden tartozandóságaival fiscus kezén maradjon. De a brassaiak ezen végzéssel el nem hallgattattak; régi adománylevelekkel s pénzigéretekkel ostromolták a fejedelmet, ki ezen utóbbi érvnek engedve, az ügyet engedelmes tanácsosaival tárgyalta, s Törcsvár és a kilencz falu Brassó birtokába való visszabocsátása iránt igéretet is tett a brassaiaknak, sőt az átbocsátási pontozatok is előzetesen elkészültek, bár azok érvénye az országgyülés beleegyezésétől tétetett függővé*. Az országgyülés beleegyezését szintén kierőszakolták az engedelmességhez szoktatott rendektől a fejedelem és a brassaiak által lekenyerezett tanácsos urak. Az 1651-ki fehérvári országgyülés ápril 25-ki ülésén kimondatott azon az 1650-ki országgyülés férfias és jogvédő határozatával ellentétes, s az alkotmányos érzületet kigunyoló végzés, a mely Törcsvárát és az ahhoz tartozó kilencz magyar falut Brassónak engedte át a következő föltételek alatt:
1-ör. Hogy ezen fiscalis vár átengedtetik Brassónak, ugy azonban, hogy az egyszersmindenkorra fizessen 11,000 forintot, melylyel a fejedelmi lakot, országházat és a véghelyeket épittesse a fejedelem.
2-or. A Bethlen Gábor által átbocsátott Szunyogszeget, valamint Paruh, Gude, Persán, Hosdád és Sárkány községeket s azok minden tartozandóságait a brassaiak bocsássák vissza a fiscusnak s ahoz való birtokjogukról örökösen mondjanak le.
3-or. Törcsvárába mindig a fejedelem által megerősitett várnagy tétessék, ki a várőrizettel egyetemben minden évben fejedelem és országhűségére megesküdni tartozik.
4-er. Szükség idejében tartoznak a fejedelem és az ország által odarendelendő praesidiumot Törcsvárába rögtön befogadni, sőt maguk a brassaiak is tartoznak vész idején egész erejökkel támogatni ezen őrizetet és azzal egyetértőleg oltalmazni a várat. Béke idején azonban csak a szokott őrizet legyen a várban.
5-ör: A brassaiak kötelezve vannak Törcsvárát mindenféle külső és belső erőditvényekkel ellátni, mindenféle szükséges lövegekkel felszerelni s élelemmel ellátva, minden időben védállapotban tartani; valamint a tilalmas útakat, ösvényeket a fejedelem korábbi rendelete értelmében és az ország törvénye szerint bevágni, és vész idején oltalmazni.
6-or. A fejedelem és ország ily nagylelkű adományáért és annak jeléül, hogy a fejedelem és ország fiscus kezéből adja és hagyja a brassaiak kezén a várat és annak tartozandóságait, kötelezv a vannak kapitány után való lovast állitani a nemesek közé, valamint a vármegyében levő jószágaikról is és a hétbirákat is (igy) ugy mint donatarius possessorok, de a törcsvári birtokokból (a 9 falu) a harczosok ne állittassanak se a vármegye zászlója, se az universitás gyalogjai közé, hanem a törcsvári vár praesidiumára és a fejedelem rendelkezésére hagyassanak, s semmi más szolgálattal ne terheltessenek*.
7-er. A brassaiak tartoznak harcz idején minden más nemzetből valókat családaikkal és minden javaikkal keritett városukba befogadni és elszállásolni, még pedig minden javaltatás (igy) nélkül; az ilyeket javaikban meg ne kárositsák, ellenségnek ki ne adják, s midőn azok távozni akarnak, szabadon bocsássák, s a többi nemzetek iránt mindennemű atyafiszeretettel legyenek; mindezeket az 1637-ben körvonalazott büntetés terhe alatt teljesiteni tartoznak.
A brassaiaknak adott ezen adományozást a fejedelem még ez évben helybenhagyatta az országgyüléssel, bár a rendek csak oly kikötéssel adták beleegyezésüket, hogy Törcsvár és tartozandóságai pura fiscalisok legyenek ezentúl is, azt a brassaiak örökösen birják; de nem ugy, mint Fundus regiushoz tartozó területet, hanem mint cserélt fiscalitást. Az ezután is a vármegyei területhez tartozik, mindazonáltal a kapuszám szerinti vármegye és fiscus adójától felmentetnek, valamint az is megengedtetik, hogy azon esetben, midőn a távollakó vármegye tisztjei jelen nincsenek, halálbüntetés esetében a brassai tisztek is itéletet mondhassanak*. Ez rövidre vont értelme ezen fatális okmánynak; de hogy Brassó rendszeresen beiktattatott volna, annak nyomára nem akadhatunk*.
A mint láthatjuk, Brassó másfél századon át következetesen, bámulandó kitartással tört kitüzött czélja elérésére, előrelátó polgárai hagyományos szivóssággal lestek el minden kinálkozó alkalmat, s azt fel is tudták használni; a fejedelmek jóhiszemüsége, jó indulatja, pénzvágya, nagyravágyása mind ki lettek zsákmányolva; s bár az országgyülés egy darabig szilárdan védte ezen áldozatul kiszemelt nép jogait, utóbb az is meg lett ingatva; sőt a zsarnoki hajlamokkal biró II. Rákóczi György azt egészen elhallgattatta, a midőn az egy év előtt Törcsvárát eladományozhatlannak declarált ország rendeivel egy Brassóval már előzetesen megejtett alkút szentesittetett.
E percztől fogva a kilencz magyar falu* szerencsétlen népe védtelenül oda volt dobva a politikai, vallási és hűbéri hatalmaskodás kebellázitó kegyetlenségeinek, elannyira, hogy azok, kiknek még a II. Rákóczival kötött egyezmény és az országgyülés által odacsatolt záradék értelmében is vármegyéhez tartozó szabad harczosoknak és várkatonáknak kell vala lenniök, kik egyenesen csak a vár presidiumára és a fejedelem szolgálatára rendeltetnek, rövid időn nem csak beolvasztattak a Királyföldbe, nem csak erőszakosan lutheránizáltattak, hanem csakhamar szánandó sorsa juttatott jobbágyságra lettek kárhoztatva, a minek terheit nem kis mértékben súlyositotta a magukat földesurrá előléptetett brassaiak erőszakos germanizálási törekvése.
Az utóbbi ugyan megtört a tizfalusiak* szivósságán, mert ezen árva nép elszigeteltsége és gyászos elhagyatottsága közepette is megóvta magyar nemzetiségét; de a két előbb jelölt műtét kegyetlen következetességgel hajtatott végre, mert ezen előbb helvét hitet követő népség a szászok által vallott ágostai hitvallás fölvételére erőszakoltatott, a mi által a minden időben türelmetlen, s kiválóan itt Erdélyben a vallást beolvasztási czélokkal egybekötött szász papság hatalmába került. Ezek kizárták még istenházából is a vigaszt és enyhülést e szegény népre, igen, mert itt is az ima az előttük drága magyar nemzetiség üldözésével csatoltatott egybe, a mint azt alább tüzetesebben ki fogom mutatni. Itt most a politikai jogfosztás és a szegény nép rabszolgasággal határos jobbágyságra juttatásának szomorú esetét fogom a lehető rövidséggel ismertetni; de arra, hogy ezt indokoltan tehessem, szükségem az erdélyi szászoknak jellegzését pár sorban megkisértenem.
Az erdélyi szász polgárság minden bevándoroltak közt legszebb önkormányzatot teremtett magának, s oly előjogokkal birt, és bir jelenleg is, a minőkkel még hazánk uralkodó népe, a magyar sem; de nem csak önkormányzattal bir, hanem e mellett oly nagy befolyásra tett szert az ország közigazgatása és törvényhozásába, minő számaránya mellett valóban a legbámulatosabb jelenség; mert az Erdélybe telepedett jövevény szászság maroknyi csapatja nem csak hogy az ország legszebb, legtermékenyebb, s égaljilag is legelőnyösebb részét nyerte el: hanem ott kizárólagos ur ő volt elannyira, hogy onnan a magyar elem teljesen ki volt zárva; mert magyar Királyföldön birtokot nem vehetett, mig ellenben szász magyarföldön bár hol megtelepedhetett; politikailag pedig Erdély többi nemzetei fölött oly fölénynyel birt, a minővel a világegyetemben soha még egy néptöredék se, mert a nemzeti fejedelmek alatt Erdély politikai értelemben vett három nemzetének lett egyikévé s azon szász harminczezeret alig meghaladó néptöredék* ugy az ország törvényhozásában, mint a diplomatikai küldetéseknél, békekötéseknél stb., egyenlő befolyásu volt a 600 ezernyi magyarral, és a 450 ezernyi székelylyel. A midőn ily előszeretettel és bőkezüséggel részeltettetett a jogokban, mennyire fel volt mentve mégis a közterhek hordozásában való részvételtől, kitünik abból, hogy a roppant vér- és pénzáldozatba kerülő honvédelmi kötelezettség alól csaknem egészen mentesittetett; mig vész idején a nemesség közül mindenki – ki jobbágy nem volt – saját költségén tartozott felülni, s mig Erdély másik két nemzete 40–50,000 harczost állitott ki, addig a szászok csak 500 fogadott zsoldos kiállitására voltak kötelezve. Ily kedvező politikai helyzet mellett nem csoda, ha a szászság volt Erdély leggazdagabb népe; területük áldott talaja és önszorgalmuk mellett természetes, hogy leginkább a területükön lakó más nemzetiségbeliek kizsákmányolása szolgáltatta e gazdagsághoz a filléreket; mert a Fundus regiuson lakó oláhok és besenyők – kik számarányban a szászokat kétszeresen fölülmulták – kiknek az Andreanum-diploma az erdők közös birtoklása mellett politikai jogokat is biztositott, nem csak e jogaiktól, de a közösül kijelölt birtokoktól is jogellenesen megfosztattak. Azoknak az adománylevélben megjelölt birtokból egy talpalatnyi sem jutott, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban a legcsekélyebb befolyást sem gyakoroltak. Városokban, sőt még oly falukban is, hol kétszeres, háromszoros számban voltak, minden tisztviselő, minden községi előljáró szász volt; csak szász lehetett biró, csak szász birt országgyülési és hivatalnokválasztási joggal; s igy a szegény oláhok és besenyők* nem voltak mások, mint a szászok valóságos páriáji.
Ilyen, sőt ennél is nyomorultabb sors várt a szegény tizfalusiakra később ugyan, mint a királyföldi többi besenyők és magyarokra, minthogy a Barczaság maga is, csak később, a nemzeti fejedelemség megszilárdultával lett a Fundus regius kiegészitő részévé; azonban mihelyt azzá lett: ezen, a Királyföld többi részétől teljesen elkülönitett területen is elkezdette a szászok itt levő kis csoportja azon beolvasztási és elnyomási törekvés érvényre juttatását, a melyet tágabb körben a szász nemzet amott követett. A mint ott az oláhok és besenyők, ugy itt a szegény tizfalusi magyarok és Törcsvár köri oláhok* voltak a kiszemelt áldozatok. Fennebb látók azon több századon át huzódott s következetesen folytatott mesterkedést, melylyel Törcs és Heltvén kir. várakat, és az ahhoz tartozó kilencz magyar falut hatalmukba igyekeztek keriteni; alig lépett trónra egy-egy uj fejedelem, alig volt az országnak valamely hadjárata, vagy megszorult állapota, hogy azok birtokbavétele iránt egy-egy lépést előre ne tettek volna. Kezdetben csak pár évre zálogczímen szerezték meg; de ez is elég volt pedum positionak, ez aztán folyton megujíttatott, mig végre, mint fennebb látók, 1651-ben az örökös birtokczím elnyeréséig nőtte ki magát. Ekkor is azonban a Brassónak átengedett Törcsvár és tartozandóságai, mint vármegyéhez tartozó pura fiscalitások adattak át, a fejedelem és az országgyülés azon határozott kikötésével, hogy az ott lakók továbbra is a vármegye kormánya alatt mint határvár szabad harczosai éljenek.
Szomorú azon két irányú működés, mely szerint már Mátyás királytól kezdve a brassaiak pénze által megnyert udvari cselszövény sugallatából az uralkodók a székelység e szép gyarmatát elszakitva, a szászok hatalmába juttatni, az országgyülések pedig megtartani, megoltalmazni törekedtek. Látók fennebb, hogy Erdély rendei több alkalommal, de nevezetesen Bethlen Gábor és II. Rákóczi György eladományozási hajlamával szemben, mily erélyesen védték e népet s területének eladományozhatlanságát törvénybe iktatták, ugy de II. Rákóczi György féktelen nagyravágyása, ezt, valamint az országlári eszélyesség más határait is átlépte akkor, a midőn az országgyülés kikerülésével, sőt annak ellenére elalkudta Brassón a a 10 falu népét, s a vétkes lélekvásárláshoz a rendek beleegyezését is kierőszakolta. A brassaiak Rákóczi 1651-ki iratát ugy akarják feltüntetni, mint adománylevelet, pedig az nem más, mint kétoldalú és feltételes szerződés = contractus; az ország rendei is mint ilyent czikkelyezik be ezen szavakkal: „brassai atyánkfiai Ndal való contractusát javaljuk és acceptáljuk”; továbbá a brassaiak ugy akarják feltüntetni ezen okmányt, mint a mely őket földesurrá, a 9 falu népét urbéreseivé tette; de hát hol van abban valami arról, hogy Brassó a magyar falukban curiát, allodiaturát nyert volna; hol van ez okmányban egyetlen szó is, melyből az ottani nép urbéres voltára következtetni lehetne? Erre egyetlen szót, egyetlen vonatkozást se találunk; de ellenkezőleg a 6-dik pontban találjuk azt, hogy a fejedelem és országgyülés e nép szabadságának biztositásáról gondoskodni kivánt, s határozottan kiköté, hogy azok a törcsvári vár praesidiumára, fejedelem szolgálatára és rendelkezésére hagyatnak, s semmi szin alatt az egyetem zászlója alá nem állithatók. Továbbá kiköttetett az is, hogy azon faluk Brassó vidékébe be nem kebelezhetők. – Ezen feltételeket, ezen kikötéseket Brassó megszegte, mert e falukat Brassó vidékébe bekebelezte, s a szabad várkatonákat elnyomva, urbéresekké tette, s igy a kétoldalú szerződés főbb pontjai meg levén sértve, e községek és a vár is Brassótól bármely perczben visszavehető lett volna. A fiscalis directorok épp ez alapon többször meg is inditották Brassó ellen a keresetet, azonban Erdélyre csakhamar szomorú napok következtek; az országot török-tatár dúlta s az addig szövetséges törökkel való meghasonlás előidézte az erdélyi fejedelemség vonaglásának gyászos napjait. A mindegyre változó fejedelmeknek és a lét küzdelmeivel elfoglalt országgyüléseknek nem volt idejük egyes vidékekre kiterjeszteni figyelmüket; nem volt érzékük a 10 falusi szegény martyr nép panaszainak meghallgatására, gyakran felmerülő jogigényeinek védelmére. A zürzavarok e korszakában a brassaiak szabad kezet nyervén, a szabad harczosokat jobbágyi igába erőszakolták. A szászoknak mindenben kedvező osztrák uralom korszakában ezen vétkes üzelmeiket még korlátlanabb önkénynyel folytatták s a 10 falusi magyarságot nem csak törvénybiztositotta jogaiktól és szabadságaiktól, hanem birtokaik és minden javadalmaiktól is megfoszták. Fájdalom! Erdély akkori kormányzati felsőbb közege: a felséges gubernium – a mely ezen nép védelmére lett volna hivatva – kezet fogott a brassóiakkal, a legégbekiáltóbb igazságtalanságok végrehajtására; kényszerrendeleteivel súlyosbitá terheiket, s a törvénytelenségek legnagyobbikát sanctionálta.
Egy, hosszasan tartó, fondorlatok és hatalmaskodásokban utólérhetlen eljárás volt ez, a melynek különböző phásisait legalább egypár pillanatra kell méltatnunk, hogy a vétkes visszaélések nagyságát felfogni képesek legyünk.
Az ekkori cselszövény szálait követni igen bajos feladat, annálinkább, mert a tizfalusiakra előnyös rendeletek és perokmányok még a gubernium levéltárából is nagyrészt eltüntek, a midőn e levéltár Szebenben volt*; de a mi kevés adat rendelkezésünkre áll, az is elégséges a brassaiak e téren való eljárási módozatának követésére.
Brassó lassanként terjeszkedett; eleinte csak a Törcsvárnak korábban is kiszolgáltatni szokott javadalmak szedésére szoritkozott; de hovatovább mind többet követelt.
Az okmányok elsikkasztása, a létezőknek titokban tartása nagyon nehézzé teszi azon időszaknak meghatározását, a midőn a tizfalusi népet jobbágyi szolgálmányra kezdették szorittatni; azonban az alapot, a melyen ez létrehozatott, mégis fel tudjuk találni magában azon füzetben, a melyet a brassaiak annak bebizonyitására adtak ki, hogy a tizfalusiak mindig jobbágyok voltak*. Ezen füzetke összeállitásánál a szászok nagyon óvatosan jártak el, csak oly okmányokat adván közre, melyek az ő alaptalan állitásukat támogatni látszottak, ellenben elhallgatták mindazokat, a melyek a tizfalusiak jogigényeire előnyösek lettek volna; s daczára ezen elővigyázatnak, mégis csusztak be oda olyanok, a melyekből fegyvert kovácsolhatunk Brassó ellen. Igy például a füzetke 33-dik lapján feltaláljuk kulcsát azon talánynak is, hogy ezen egykor szabad nép jobbágyi szolgálmánya minő alapon s miként jött létre; ugyanis ott közölve van a brassó városi esküdt-közönség jegyzőkönyve, hol az mondatik, hogy a Hétfaluban szolgáló brassai birónak 1647-ben kezdődött szokás alapján, e faluk lakói nem adtak pénzbeli fizetést, hanem ennek fejében 23 hold földet rozszsal és 20 hold földet árpával vetettek be, azt learatták és Brassóba számára be is szállitották. A másik birónak, ki Ujfalu, Krizba és Apácza ügyeit intézte és közigazgatását vezette, fizetése fejében e három falu lakói 20 holdat rozszsal, 16 holdat árpával vetettek be s szállitották termését Brassóba. Az 1648-ki jegyzőkönyv kötelességévé teszi a kapitány és ispánnak (inspector), hogy a hétfalusi biró fizetése fejében az ottani néppel bizonyos mennyiségű hold bevetésére nézve egyezkedjék. A nép, mely pénzzel nem rendelkezett, örömest beleegyezett abba, hogy tisztviselőit földjének termékeivel fizesse; de az ez alapon prestált munkából kinőtte magát a jobbágyi szolgálmány, nem előbb, mint a 17-ik század végén; továbbá a brassaiaknak Ulászlóhoz 1508-ban beadott panaszából látjuk, hogy a brassaiakat e várnak parancsnokai rászoritották arra, hogy a vár számára előfogatokat állitsanak s mindenféle szállitmányokat eszközöljenek, miből, mint panaszlák, évenként 60 forintnál is több kár háromlott a városra. A hogy a vár Brassó kezére ment, ezen előfogati szolgálmányt a szegény tizfalusi népre rótta rá, s az emlitett füzetkében felhozzák, hogy a tizfalusiak rászorittattak arra is, hogy a kastélyban levő porkoláb és darabontok számára hetenként egyszer, ha kivántatott, többször is victualékat szállitani s egyéb forspontolásokat is pro exigentia rei prestálni. Tehát a mit régen Brassó tartozott teljesiteni, rá rótta e szegény községek lakóira. Ez és a tisztviselőknek fizetéseik fejében tett mezei munkából kierőszakolt jobbágyi szolgálmányok ellen a szegény tizfalusiak nem mulaszták el a kormányszékhez és az udvarhoz folyamodni; ennek azonban mi foganatja sem levén, megkisérlették a törvény utján keresni orvoslást, s 1702-ben pert inditottak Brassó ellen, a mely őket, az egykor szabad harczosokat jobbágyi állapotra akarta erőszakolni. Azonban Brassó itt is elállotta az igazságszolgáltatás útait, s vesztegetéseivel kivitte, hogy a százados sérelmek orvosolatlanúl maradtak s az annyi időn át huzódott pernek mi eredménye sem lett. A brassaiak 1761-ben készitették saját közegeik által az első urbéri összeirást, a melyben legelőbb figurál Brassó, mint földesur, s a tizfalusi nép mint urbéres; de ezt az egész munkálatot az udvar 1778. február 18-án 200 udv. szám alatt kiadott rendeletével hatályon kivül helyezte s daczára ezen kegyes resolutiónak, Brassó e szegény néppel ugy bánt, mintha nemcsak urbérese, hanem valóságos rabszolgája lett volna. Erre vonatkozólag megdöbbentően gyászos adatokat találunk a tizfalusiak egy 1775-ben a kormányszékhez felterjesztett kérelmében, melyben kérik a kormányszéket, hogy engedélyt adjon arra, hogy kormányszéki vagy közügyi irnokok által eskettethessenek; a kormányszék védelmét kérik arra, hogy a brassai hivatalnokok könyörtelen üldözése miatt elszéledt polgártársaik visszatérhessenek otthonjukba; kérik, hogy a kormányszék hivatalból ügyvédet rendeljen védelmükre, mert Brassótól való félelem miatt senki sem meri pereiket kezelni annálinkább, mert a brassai tanács a per folytatását el is tiltotta; végre Brassó kegyetlenségeitől menekülendők, készek a határőri katonaság közé lépni, minők különben őseik is voltak*. Tehát Brassó az igazság útjait elzárta, a perfolytatást eltiltá és lehetlenné tette e szegény népnek, s hogy az akkor szász befolyás és kezelés alatt levő gubernium, – mely hivatva lesz vala őket védni, – miként tractálta e szegény népet, jogigényeit mily durva hangon igyekezett elnémitani, azt többrendbeli drakói rendelete tanusitja. Többek közül felhozom egyik 1782-ben kiadott ukázát*. Ebben a felfolyamodó hétfalusiakat tegezve s mindennek össze-vissza szidva, iszonyú kebellázitó fenyegetések közt inti, hogy szolgálmányaikat, melyeket törvényellenesen, a királyok és fejedelmek akaratja ellenére felerőszakoltnak állitanak, s a melyeket ez okon felmondottak ezután, a mint a commissariusok értésökre adták, örökös uraiknak, a brassai communitásnak megtegyék; „ezt – ugy mond az okmány – nektek, mint értetlen fejes embereknek ezen patensünk által utóljára parancsoljuk s elrendeljük, hogy az urbéri szolgálmányra egész készséggel adjátok magatokat, különben katonai erőhatalommal fogunk rászoritani” stb.
Ily pashai hanggal némitá el a felséges gubernium e szegény nép panaszát, sőt e nép iránti mostohasága és Brassó iránti részrehajló kedvezménye annyira ment, hogy még az államérdekek háttérbe szoritására is útat nyitott; mert 1758-ban a fiscalis director pert inditván Hétfaluért a brassaiak ellen, az ennek alapján kiszállott commissio kutatásai a hétfalusiakra előnyösöknek mutatkoztak, – ez alkalommal oly okmányok és vallomások merültek fel, a melyek a brassaiak törvénytelen hatalmaskodását nagyon is előtérbe hozták; de a gubernium a protegált Brassó érdekeit fenyegetve látván, közbe lépett, a fiscalis directort megintette, irnokait mint bujtogatókat fiscalis actióval fenyegette, minek következtében az ügy tovább kutatása abban maradt*. Ilyen vak volt akkor is az igazság.
Ám a brassaiaknak még ez sem volt elég; ők a feljajdulást is eltiltani, s az igazság útját teljesen el akarták e szegény kinszenvedett nép előtt zárni. 1762-ben a gubernium elrendelvén, hogy a brassaiak márcz. 8-ra Nagy-Szebenben megjelenve, a gub. kirendelt megbizottjai előtt a 10 falu népe ellen felmerült követelésüket okmányokkal bizonyitsák be. Brassó tanácsa példátlan bátorsággal visszairt a főkormányszékhez, hogy hétfalusi jobbágyaikkal, mint peres társakkal ne engedje szembe állittatni, mert az földesuri tekintélyüknek prejudicál*. A felséges kormányszék a brassaiak ezen fennhéjázó visszaútasitását kegyelmesen elhallgatta; s amidőn az elnyomott tizfalusiak nagyszámú okmányokkal támogatták és bizonyitották szabadvoltukat: Brassót soha arra rászoritani nem tudta vagy nem akarta, hogy ez is ellenokmányokkal tanusitsa azt, hogy a tizfalusiakat minő jogalapon tette jobbágyaivá.
Vétkes szövetkezés volt ez a kapzsi Brassó és az eljárásaiban nagyon is felségtelen gubernium közt, a tizfalusi szegény nép gyötrésére. Itt a hatalom az elnyomónak nyujtott kezet az igazság és jog elnémitására, s ez annyira szembeötlő és törvénybe ütköző volt, hogy 1768-ban a fiscalis director pert kezdett Brassó ellen azok okból, hogy az 1651-ki contractusnak nem tett eleget, s a Törcsvárhoz tartozó szabad népet leigázta*; sőt maga az udvar is megbotránkozott Brassó hatalmaskodásán, s 1778. febr. 8-án az erd. guberniumnak komolyan hangzó rendeletet küldött, melyben előadván, hogy – miután régibb urbéri szolgálmányokról, mi a perlekedő brassaiak és hétfalusiak közti viszonyt rendezné, semminemű sem régibb, sem ujabb szabályzat nem létezik, – nem lehet tudni, hogy nevezett helységek lakói egyáltalában urbéri szolgálmányokra szorithatók-e? Azért a kormányszéknek komolyan meghagyta, hogy e kérdést igyekezzék tanulmányozni; de ugy, hogy az az igazsággal egybeegyeztetve legyen földeritve és elintézve, oly módon, hogy a felháborodott lelkek abból megnyugvást merithessenek; igazság és méltányosság vezette munkálatait pedig a kormányszék a lehetőleg gyorsan felterjeszsze a felség elhatározása alá* stb.
1779-ben a szegény hétfalusiak, hogy Brassó zsarnoksága alól menekülhessenek, még azon módhoz ily folyamodtak, a melytől a haza népe oly annyira iszonyodott, s a melynek a székelység Madéfalvánál a véráldozatot is meghozta, t. i. felajánlották magukat másodszor is határőri katonáknak. A katonai kormány örömmel vette ez ajánlatot, s már lépéseket is tett a fegyverfeladásra; de Bruchenthal kormányzó, mint szász a brassaiaknak kedvezvén, diplomatikai fogásaival kivitte, hogy a fegyverfeladás terve abban hagyatott, s a szegény csalódott hétfalusiak a Brassóval való egyezkedésre útaltattak*, a mi egyértelmű volt a régi szolgaságra való visszatereléssel. Brassó 1780-ban egy második urbéri conscriptiót készittetett ismét saját közegei által, irván abba a mit éppen akartak, s bevivén abba urbéri szolgálatokat is, mit a nép vallomása szerint sohase tettek; azért az udvar 1782. apr. 19-én 676 udvsz. alatt szigorú rendeletet küldött a guberniumhoz, melyben az urbéri szolgálmányt onera ipsi indebita impositanak mondván, azt el is tiltotta, s Brassót megintette, hogy e népet zsarolni, azzal kegyetlenkedni szünjék meg*. Az udvar ezen komoly rendreútasitására a gubernium kegyesebb, a brassaiak szintén engedékenyebbek lettek, s hosszabb alkudozások után 1781-ben decz. 2-án Brassó megbizottjai és a hétfalusiak közt egyesség jött létre, melynek értelmében a hétfalusiak a követelt hetenkénti két napi urbéri szolgálmányaik megváltása fejében – két évi tartamra – igértek évenként minden gazda fejétől 3 Rénes frtot, minden vonómarhától 1 rft 15 krt, zsellértől annak felét; minden özvegy fejéről 30 krt*. Ez egyezmény legpregnánsabb bizonyitványa annak, hogy a hétfalusiak még ekkor se voltak jobbágyi sorsban, mert ha Brassónak valóban alapos joga lett volna, akkor egyezkedésbe nem ereszkedék vala; s ha Hétfalu lakóit jogosan jobbágyainak nézhette volna, akkor az egyezkedés nem két évre, hanem meghatározatlan időre köttetett volna meg. Ugyszintén ha a hétfalusiak valóban urbéri szolgálmányt tettek volna, annak megváltása semmi esetre nem lehetett volna oly csekély, mint a minőben kiegyeztek*. 1785-ben a gubernium Brassó kérelmére uj urbéri összeirást rendelt el, ebben a megidézett tanuk egyhangulag vallják, hogy urbéri szolgálatot nem tettek soha, hanem adóztak a fennebbiek szerint, s valóban minden gondolkozó és a történelmet részrehajlatlanul vizsgáló előtt az eddig felhozottakból is kiviláglik, hogy ezen a brassaiak által a tiz faluban szedett csekély adó – a mit ők az urbéri szolgálmányok megváltási dijául akarnak feltüntetni – nem volt más, mint a taxa regia, melyet Ulászló 1500-ban rendelt Brassónak fizetni ezen szavakban: „deinceps in solvenda contributione sive taxa regia in medio saxonum nostrorum connumerari” stb. Azonban ily taxa regiat a haza minden polgára, a barczasági szász faluk minden lakója fizetett, s ha a tizfalura áll a brassaiak azon érve, hogy az urbéri szolgálmány váltsága volt, akkor könnyen be lehetne azt is bizonyitani, hogy Prázsmár, Hermány s a többi barczasági szász faluk lakói szintén urbéresei voltak Brassónak, mert azok az ily taxa regiat szintén Brassóba fizették be. Kétségtelenül hiba volt a hétfalusiaktól az egyezkedés terére lépni; de ők, kik a hatalomtól üldözve, az övéiktől eltaszitva voltak, a fennebbi – pár évre némi nyugtot biztositó – egyezményt azért fogadták el, mert a Brassó ellen megkezdett per folyamatban volt, s némely biztositások alapján reményük lehetett arra, hogy az a kikötött két év alatt a hétfalusiakra nézve előnyös véget fog érni. Többszörös feleltetések történtek ez ügyben; de a kiküldöttek Brassó által mindig lekenyereztetvén, e munkálatok legtöbb esetben Brassó előnyére és az igazság rovására hajtattak végre, mi olyannyira szembeötlő volt, hogy 1872-ben Mária Terézia királyné visszaküldötte a Henter-Szentkereszti és Antos-féle investigatiót, hogy azt, mint részrehajlót félretéve, a gubernium egy uj, részrehajlatlan s oly investigatiót tétessen, a mely az igazság követelményeinek, az adófizető nép megmaradhatása és jövőbeni jöllétének megfeleljen*. Mária Terézia alatt még voltak plájások a Hétfaluban számszerint 24-en, kik a publicus adók alól ki voltak véve, s jobbágyok semmi esetre nem lehettek*. 1788-ban ha jobbágyi alárendeltségükön nem is, de politikailag némi könnyebbülést nyertek, mert a Barczaság s vele a tiz magyar falu is Háromszék vármegyéhez csatoltatván*, ez egy pár évre szabadabb lélekzést biztositott a szegény barczasági magyarok számára, mert József császárnak az egész országban nagy visszatetszést szült önkényes intézkedései, – melyek alkotmányunkat felforgaták s nemzetünk lételét támadták meg, – ezen szegény, századok óta az alkotmány sánczain kivül hajtott népre némi könnyebbülést hozott; mert ha önkényüleg is – a mihez Brassó ugy is hozzá szoktatta, – de legalább magyar törvényhatóság gyötörte. Azonban e könnyebbülést nem sokáig élvezték, mert József császár halálával, midőn az egész ország a visszanyert alkotmány felett örvendezett, a tiz falu magyar népe csak fájdalmat nyert: régi rozsdás békóit ujból reájuk verték. Brassó ujból elkezdette zsarolásait, a szegény tizfalusiak 1799-ben egyedüli barátjuk a fiscalis directorhoz folyamodtak, s feleltetésre táblai irnokokat kértek és nyertek; de a gubernium ismét közbe lépett s a brassai tanács egyszerű kéremére arra utasitotta Brassót, hogy a kiszállott irnokokat kergettesse el*.
A jelen század első évtizede, a mely a jobbágyságra hajtott nép sorsán némi könnyitést okozott, a tizfalusi magyarságnak csak ujabb megszoritását idézte elő; mert Brassó 1802-ben Zsigmond Istvántól egy telket vásárolt Hosszúfaluban*. Másutt egy telek-vásárlásból mi rosz sem következhetik, de Brassó igen jól értette azon mesterséget, hogy miként lehet a kis foglalást nagygyá szélesiteni, mert e telekre egy kis gazdatiszti lakot épitett, mely később megnagyittatván: curiává nőtte ki magát. Ez a curia aztán nagy szerepet játszott a brassaiak követeléseiben, s legnagyobb nyomatékul használták fel annak támogatására, hogy Brassó földesur: a tizfalusiak pedig jobbágyai voltak.
Azonban még ekkor sem volt rendszeresitve a jobbágyi szolgálmány, mert a mint az 1754-ben végrehajtott Saebergiana conscriptióból kitünik, a hétfalusiak a brassai tiszttartónak rendes robotot soha sem tettek, hanem a mezei munkában időnként kalákába segitették*; ezen önkéntesen nyujtott segély később követelésnek lett kutfejévé, s emlitett évben a Saebergiana systema behozatalakor pénzfizetést rótt ki Brassó még pedig egy 4 marhás gazdára 4 mftot, később 6 mftot, 1764-ben 8 vonás forintot; de erről a hétfalusiak azon vallomást tették, hogy aziránt semminemű kötlevelük vagy egyezményük nem volt, hanem Brassó követelte, s erőhatalommal szedte, ők pedig védtelenségökben kénytelen voltak megfizetni*.
Az 1761-ki urbéri összeirás szerint a hétfalusiak városi taxába fizettek: minden családapa (kit jobbágynak irtak) 2 mftot, minden vonómarhájától egy-egy forintot, zsellérek 3-at.
1780-ból van egy apr. 2-ról kelt s 1978. kormánysz. szám alatt kiadott udvari rendelet, melyben a hétfalusiak számára urbéri szabályzat van megállitva. Ebben a többek közt mondatik: „hogy az állomány alkatrészei iránt a meghatározást az udvar magának tartja fenn; a földesur az ottani jobbágyoknak több szántót, kaszálót nem adhat, minthogy az egész szántóföld-terület ugy is kezökben van.” Továbbá ugyanott előfordul: hogy „a hétfalusiak bár szántók és kaszálókban szükséget szenvednek: de azért javadalmaiknál fogva még is leggazdagabbak a fejedelemségben; e javadalmak: 1-ször nagy kiterjedésű legelők, 2-szor a pálinkafőzés, 3-szor Brassó város közel szomszédsága, hol kézimunkával s marháikkal pénzt szereznek, 4-szer kereskedés Oláhországba, 5-ször fakereskedés a városba, 6-szor a makkolás Krizbán és Apáczán nem csak bükk, hanem tölgymakkra is, a hétfalukon csak bükkmakkra, 7-szer a szomszéd községek szántó- és kaszálónak kibérlése.” Továbbá ebben előfordul: „hogy a jobbágyok által irtott szántóföldeket nem lehet tőlük elvenni, a legelőkből, még ha havasok gyanánt fordulnak is elő, mit sem lehet elvenni, s oda idegen marhát is vehetnek fel.” Továbbá a földesurnak nincs megengedve a jobbágyoktól ezek akarata ellenére bármely ingóságot vagy terményt elvenni, őket valamely kereskedéstől eltiltani. Ennélfogva a pálinkaüst-dij eltörlendő, a jobbágyok nem kötelesek az uradalmi malmokba járni stb. Mindezek oly jogok voltak, melyet másutt urbéresek nem élveztek, s melyek mutatják, hogy a hétfalusiak az elnyomatás e korszakában is bár jobbágyoknak czímeztetnek, de valójában nem voltak azok. Van egy 1786-beli investigatio az urbariumról; a nagyon hosszas feleltetésből kiviláglik, hogy az urbariumot 1780-ban erőszakosan, karhatalommal hozta be Brassó; de még ekkor sem szolgáltak, hanem bizonyos pénzmennyiséget fizettek, még pedig egy gazda 2 frt 16 krajczárt, özvegye 30 krajczárt, egy zsellér 1 frt 8 krt, azonfelül négy ökörtől egy, két ökörtől 1/2 öl fát, melyet előbb a brassai senatoroknak karácsonkor ajándékba szoktak volt vinni, – honnan karácsonfa neve is ered – de abból később könyörtelenül behajtani szokott követelési czímet faragtak a circumspectus atyafiak*.
Ennél jóval későbben, nevezetesen 1819-ben se tettek rendes jobbágyi szolgálmányt, mert az ezen évi urbéri conscriptióból is az tünik ki, hogy urbéri szolgálatot soha se tettek, hanem adóztak s taxát fizettek; még pedig minden gazda 2 frt 16 krt, özvegy 30 krt, zsellér 1 frt 8 krt, uj paraszt 1 frt, egy vonó marha után Hétfaluban 1 frt 8 krt, Krizbán 30 krt, Apáczán 25 krt. Mivel pedig a feleltetéseknél ezen fizetett összegek adóképpen emlittetnek, több mint valószinű, hogy az nem volt más, mint a taxa regia vagy azon fiscalis adó váltsága, melylyel Ulászló 1500-ban, II. Rákóczi 1651-ben Brassó vidékhez csatolta ezen falukat, s melyek a vár fenntartási költségeire voltak rendelve; mert minden gondolkozó előtt világosnak tetszend, hogy ha az jobbágyi szolgálmány váltsága lett volna, akkor a fizetett évi összeg sokkal többre ment volna. E feltevést támogatja az is, hogy marha után fizettek, a mi az akkori adókivetés kulcsául szolgált; de e mellett bizonyit leginkább azon körülmény, hogy az 1819–20-ki urbéri conscriptiót maguk a brassai szászok, tehát az állitólagos földesurak hajtatták végre*, a mi sehol megengedve nem volt, s ekkor is fej és marháról fizették a taxát és nem fekvőségekről, a mi tisztán adó és nem urbériség jellegét viseli. De, hogy a tizfalusiak urbéresekké erőszakolása egészen ujkori találmány, és azt Brassó soha végrehajtani nem tudta, azt leginkább tanusitja az, hogy a hétfalusiak minden időben szabadon költözködtek, oda mások – még pedig, mint fennebb látók, a Székelyföldről – tömegesen települtek. Brassó ujabb magyar lutheránus népesége* leginkább Hétfaluból huzódott oda; a Székelyföld minden része tele van türkösi, zajzoni, tatrangi, krizbai, apáczai családokkal; tudjuk továbbá, hogy a barczai magyar faluk két nevezetes tudóst adtak a hazának: apáczai Cséri János és az innen származó borosnyai Lukács Jánosban; már pedig ha e nép urbéres lett volna, akkor se szabadon nem költözködhetett volna, se pedig mások főleg tömegesen urbéres földre nem települhettek volna le. Ezek mind leronthatlan érvek annak bizonyitására, hogy a tizfalu népe nem urbéres, hanem szabad polgár volt; de van egy körülmény, a mely e kérdés felett semmi kételyt fenn nem hagyhat: az, hogy a tizfalusiak minden időben le egészen jelen század első feléig belső telkeiket, szántóikat, legelőiket, erdőségeiket szabadon kezelték, örökölték, azok felett szabadon osztakoztak a brassai hivatalnokok minden befolyása nélkül, sőt birtokaikat szabadon zálogosíthatták és örökösen is eladhatták*, a mit, ha urbéresek lettek volna, egyáltalában nem tehettek volna. Ez legpregnánsabb bizonyitványa annak, hogy a barczasági tiz magyar falu lakói urbéresek soha se voltak azzá csak a legkebellázitóbb törvénysértés tehette, mit Brassó Bruchenthal kormányzó segédkezése mellett az igazság letiprásával, az emberi és polgári jog kijátszásával a legármányosabb módon hajtott végre.
Másutt a nép szolgaságra juttatása a távol feudalis korszakban gyökeredzik s minél inkább közeledünk korunkhoz, annál inkább tágulnak a szolgaság lánczai, mig 1848 azokat mind letördelé. A tizfalu népénél megforditott viszony áll elő, mert azok a multban mint szabad harczosok, a szászokkal egyenjogú polgárok tünnek fel, s csak később lesznek jog- és törvényellenesen jobbágyságra vetve, s ennek terhe annál súlyosabbá lesz, minél inkább közelitünk korunkhoz. Másutt a fiscalis director inkább a nép terheit nehezité, itt a fiscalis director leghatályosabb védője volt e szegény népnek s még 1837-ben is pert kezdett Brassó ellen azért, hogy a tizfalusi magyar néppel szemben elvállalt kötelezettségeit nem teljesiti*. 1848 mindenütt eltüntette a szolgaság átkát, a birtoktalan urbéreseket birtokosokká, állományukat szabad földdé tette, s ezt a rákövetkezett zsarnokság se merte megváltoztatni. 1848 a tizfalu népét is felszabaditá, de a bekövetkezett zsarnokság idejében előállott a nép régi kinzója hatalmasabban mint valaha, s 62,000 hold földtől – mit 1848 felszabaditott volt – fosztá meg e szegény népet.
Az itt rövid kivonatban előadottakból kitetszik azon Machiavellismusi fondorlat, melylyel Brassó a 17-ik században megkezdette, s máfél századon át, a guberniummal kezet fogva, törvény, jog és az udvar többszörös ellenzése daczára végrehajtotta azon szomorú műveletet, melylyel a barczasági magyarokat leigázta, s az egykor szabad harczosokból jobbágynál is szerencsétlenebb páriákat csinált. Ezen gyászos műtét – mint látók – lassanként hajtatott végre, a macska azon példás kegyetlenségével, mely szerint áldozatával játszian lassu kínzással szokott elbánni. A 17. században megkezdett mű csak jelen századunk első negyedében lett befejezve; de ekkor e szegény nép jobbágyságra szorittatása oly teljes volt, hogy 1833-ban már a bennvalók feletti rendelkezés is kivétetett a nép kezéből*; pedig, hogy azt addig szabadon eladhatták, azt igen sok eladási okmány, de leginkább azon fennebb emlitett is bizonyitja, a mely szerint, maga Brassó városa 1802-ben Zsigmond Istvántól egy belső telket vett meg, a melyre gyászos emlékezetű, és még gyászosabb jogtiprásokat eredményezett curiáját épité. Az, a ki Erdélynek mult és jelen századi történetét nem ismeri, méltán csodálkozni fog a guberniumnak és erdélyi korlátnokságnak e nép irányában tanusitott mostohaságán és vétkes elnézésén, melylyel a szászoknak ennyi törvénytelenségét, ennyi erőszakoskodását eltürte sőt elősegitette; de mi, kik Erdély e leggyászosabb korszakát tanulmányoztuk, ismerjük az eszközöket és módokat, a melylyel a szászok e másfél század alatt mindenben, még a lehetlennek tetszőben is czélt tudtak érni. Mert a mellett, hogy Erdélynek az osztrák házból való királyok alá való visszatérte után, a szászok – kik Caraffa müvét nagyban elősegiték – igen kegyelve voltak Bécsben, mindig gondoskodtak arról is, hogy befolyásos körökben embereik helyt foglaljanak, sőt voltak korszakok, midőn ők intézték kizárólagosan Erdély ügyeit. Ilyen volt Bruchenthal hosszas kormányzóságának, s Rosenfeld kabinet-titkárságának időszaka, midőn minden ugy történt, a hogy a szászok akarták, annyival inkább, mert a korlátnokság, a gubernium tagjai és az aristocratia befolyásosabb egyénei igen nagy részben a szász nemzeti pénztárba be voltak adósodva; s ebben van főleg kulcsa annak, hogy a gubernium és korlátnokság miért volt elnéző Brassó önkénykedései iránt, s miért tudhatta Brassó a szegény tizfalu népét törvény- és jogellenesen rabszolgáivá tenni és kizsákmányolni.
| Hétfalu alakulása, népének eredete. | TARTALOM | VI. Hétfalu. |