A Nyikó-melléki székely lakadalom.

A nász népe.

A nász népe ezelőtt fehér köpenyes lovasokból állott, kik pároson és illő rendben mentek. Utánok két – négy-négy, néha hat örök által vont – szekér ment, melyek közül az egyik a mennyasszonyi hozományt – a sok tulipános bútort, czifrán szines fejtővel*Szines pamutfonal. kivarrott ágynéműt stb. – vitte; a másikon a mennyasszony, nagy és kis nyoszolyó, és a mindig müködő zenészek ültek. Most a násznépe nem lóháton, hanem lószekereken megyen, a hozományt és mennyasszonyt azonban – ha csak nagyon messze nem kell vinni – most is ökörszekeren szállitják, azért, hogy a menet lassu, méltóságos legyen; hogy a mennyasszonyt és diszes hozományát mindenki kedve szerint szemlélhesse, de azért is, mert az ily mennyasszonyi fogat igen feldiszithető, ilyenkor a legfehérebb, s legnagyobbszarvu ökrök választatnak, melyeknek szarvokra színes kendőket, virágokat, zöld ágakat tűznek, illatárt terjesztő, szemgyönyörködtető szin-pompában.

A jármok rendszerint a metsző-müvészet remekei, a magas járom-pálczák, a kifelé toll-szerüleg hajló bordiczák (a jármot összetartó két lapos fa) egészen metszések, virágok és arabeskek csinos fonadékával elöntve, veres és zölden kiszinezve, igen díszes ékitményül szolgálnak; ily ékes metszésekkel diszlik a jármot tartó tézsola-fő*Azon felfelé hajlitott fa, melynek segélyével a járom a rudhoz van erősitve. , ilyen a dísz-szekérnek tengelye, lőcse és lajtorja fokai is. Az ökörfogat iránti ezen előszeretet keletről veheti eredetét, hol még most is a háremek szép hánimei (hölgyei) leginkább kedvelik az ökör által vont arabákat (kocsik); s azon kegyeleten is alapulhat, melylyel a földmüvelő székely a szarvasmarha iránt viseltetik.

A lakadalom napján, bizonyos meghatározott órában a nász népe a vőlegényi házhoz gyül, s innen indul a mennyasszony után, lakjék az ugyanazon, vagy más községben. Utközben folyást szól a zene, a jókedvü rikoltozás, s a pisztolyok durrogása. Az asszonyok hamuval tölt hasadt fazakokat csapnak a kapujok előtt elvonuló násznép elébe, néhol szalmatekercscsel kötik át az utat a virgoncz ifjak; és ezelőtt a volt a jó lovas és derék legény, ki azt átszöktette; ki átugratni probált, de nem tudott, azt lenevették. Most neki hajt az ily szalmatekercsnek a lovas-szekér, s vagy átvág azon, vagy lovai megbokrosodnak, nem mernek reá menni, hanem félre szöknek, prüszkölnek, mi a nézőket ismét nagy nevetésre fakasztja. Sokszor fákkal, dészkákkal torlaszolják át az utat annyira, hogy a násznépnek le kell szállani, s elhordani a nézők nagy mulatságára.

Még most is teszik néhol – a mit ezelőtt soha el nem mulasztottak, – hogy a lányos házhoz közelítve az előköszöntők előre mennek szállást kérni a menyasszonyi háznál, hová a rokonság és hivatalosok már vannak begyülve.

A szálláskérés ekként történik: Az elejébe állók az előköszöntőket üdvözölvén, az előköszöntők szónoka – ki szószóló nevet visel – ekként szól:

„Jó uraim, édes atyánfiai, bátorságot vettünk magunknak kegyelmetekhez bejönni, messze földről fáradt utasok vagyunk, s több reánk váró társainkkal együtt egy kevés ideig szállást kérnénk, igérvén, hogy alkalmatlanok nem leszünk kegyelmeteknek.”

Mire a leányos ház úgynevezett szószólója felel:

„Istené a szállás, kedves atyámfiai! jóllehet nem tudjuk, hogy kegyelmetek mi járásbeli emberek; de ugy látszik, hogy nem járnak roszban; azért csak tessék bejönni, és megtelepedni mi nálunk.”

Ezzel egy kis búcsuvétel után az előköszönők a várakozó násznéphez visszatérnek, s azzal együtt bemennek a kért és megnyert szállásra. Ekkor a násznép szószólója a háznál levőket igy köszönti.

„Szerencsés jó napot kivánunk kegyelmeteknek! örvendünk, hogy egészségben láthatjuk mindnyájokat. Az Isten mostani fáradozásunkat tegye szerencséssé.”

Ezt a beköszöntést a ház szószólója fogadja ahoz találó felelettel.

Az érkeztek megtelepedtével a vőlegény szószólója elő áll, felhivja a menyasszonyos ház megbizottját teendőik végzésére, a házasságról való ilyen forma hosszabb rövidebb mondókával.

„Kedves násznagy uram! Tudva lévő dolog, a mint az ur Isten is mondotta, hogy nem jó az embernek egyedül lenni. Tetszett azért az Istennek, hogy nekie társat teremtsen; teremtett is, adván a férfi mellé az asszonyt. A mi kedves ifju atyánkfia N. N. is, látván, hogy egyedül lenni milyen rosz, kevés idővel ezen becsületes háznál, ez háznak N. N. nevü hajadonát feleségül igérvén neki a szerető szülők, s a mi vőlegényünk velünk – s tiszteletes papjával és mesterével – való idejövetelre is azért történt, hogy választottját számára magunkkal vigyük, kit is azért szépen kérünk kegyelmetektől.”

Erre a válasz:

„Mi is ugy tudjuk kedves atyámfiai! hogy a házasságot a férfi és asszony közt az Isten azért szerzette, mert nem jó az embernek egyedül lenni, s ha az ur Istennek ugy tetszett, hogy vőlegény uram ő kegyelme ezen becsületes háznál találja fel házas társát, nem is tagadjuk meg.”

A mennyasszony előmutatás egy kis mulatságos jelenet után történik meg, t. i. a menyasszony helyett elővezetnek valamely öreg asszonyt vagy éppen rút nyomorék nőszemélyt „mondván: Itten vagyon kiért kegyelmetek jöttek.”

Mire azok felelnek:

„Becsüljük ő kegyelmét is, de nem talál minket akár elől akár hátul vizsgáljuk, nem nékünk való, más kell nekünk” s más tréfás megjegyzések mik közkedélyességet s jókedvet deritnek.

Még egy két más személynek hasonló módon való elővezetése után csakugyan előhozzák a menyasszonyt, ki az előtt szokásos diszpárta helyett most szalagokból és leginkább fejér virágokból készült koszorut hord fején, s kit midőn a kérők meglátnak, kiáltják. „Ez a mienk!” Mire a vőlegény elibe lépvén megszólal a méla bús, később vigra forduló zene, s a vőlegény választottjával eljára a menyasszonyi tánczot, s rövid mulatozás után a pap többnyire ott lévén, megtörténik az eskü.

Ez alatt a menyasszony házánál lévők és az oda mentek azzal mulatják magokat, hogy azok ezeknek kerékszegeiket észrevétlenül kíveszik, hogy az elinduláskor kerekök kiessék, mi ha a szekér őrzők jól nem vigyáznak, meg is történik; de azok ilyenkor nagyon éberek, s viszont ha ők is a menyasszonyi ház udvarán valami haszonra valót előtalálnak, például széket, nyársat, szitát stb. felpakolják, sőt ha a háziak észre nem veszik el is viszik, vagy csak váltságért adják ki, mely egy máson tett tréfákon aztán jókat nevetnek.

De csakhamar közügy veszi a figyelmet igénybe, mert a parafernum (hozomány) felpakolása kezdődik a fennleirt czifrán kiékesített szekérre vagy szekerekre. Mit a búcsuzódás követ.

Ez most a legtöbb helyen csak egyszerűen néhány szóval történik, azonban ezelőtt mindenhol, s ma is néhol, versezettel s nagy teketoriával ment és megy végbe.

A távozásra kész leány előbb atyja keblére borul s siró, éneklő hangon ekként vesz bucsut:

Kedves édes atyám! én bucsuzásomat,

Elsöbben is hozzád nyujtom én szavamat,

Mert te Isten után viselted gondomat,

S tudom sajnálod is tőled-válásomat.

Azért rád kivánom az Urnak áldását;

Szállitsa rád mint a bő viz-áradását;

S mikor elvégezed életed folyását,

Adja meg lelkednek örökös szállását.

Anyjától igy:

Kedves szülő-anyám! már tehozzád térek

Mig uj szállásomra te-tőled elérek;

Áldást Istenemtől én te-réád kérek,

A kit én szivemből, szüntelen dicsérlek stb.

Ilyenformán búcsuzik testvéreitől, közeli rokonaitól, leány barátnéitől.

S megindul a násznép zene és sürü pisztolydurrogások közt, s mikor visszaútjának felét mintegy el mente, megáll, mire a már jókedvü férfiak megrohanják azt a szekeret, melyen a menyasszony s nagy nyoszolyó ülnek, megfogják, emelik, mások kiáltják „döjtsétek fel, ha meg nem váltják magokat” ekkor a nagy nyoszolyó megváltja magát e czélra vitt pálinkával és mézes kalácscsal, melyből a násznép, s a nézők is részesülnek.

Ezután a nászmenet győzelemről megtérő táborként folytonos vigadozások közt, győzelmi indulóval (mi rendszerint a Rákóczi induló) folytatja utját a vőlegényi házhoz.

Az itteni vendégség.

Itt van a czifrán felterített, mézes pálinkával és kalácscsal megrakott asztal, melynél az első helyre, mint a nap hősei, a vőlegény ül menyasszonyával, közvetlen melléjök, ha jelen vannak a papot és mestert helyezik, ezek után az éltesebb és tisztesebb egyéneket.

A letelepedés után a lakadalom gazdája a paphoz fordulva igy szól: „Kedves Tisztelendő ur! s atyámfiai közönségesen! N. N. uram ez előtt egy nehány napokkal megszólította volt kegyelmeteket a maga gyermekeinek tisztességtétele napjára egy kevés ételnek és italnak elköltésére, a melynek első zsengéjét itten feltéve látják, tessék részesedni belőle, s a miből részesedik, azt az Isten szolgáltassa kinek kinek egészségére.”

Erre a pap egy két szóval felel, s miután rövid asztali imát mond, elkezdődik a lakoma.

A nők előszedik az alkalomra hazunnan*Hazulról helyett. hozott süteményeiket, kalácsaikat, mézes pálinkájukat s van köszöntgetés, kinálgatás. Mindenki többnyire asztali szomszédjára köszönti poharát, de azután a távolabb ülőkre is el nem mulasztják ezt tenni ily módon: Egy kis üveget megtöltnek italukból, tetejére darab kalácsot, vagy süteményt helyezve, kalácscsal tölt tányérra teszik s az asztal mellett mindig fennállva vigyázó gazdának adják, ki azt a megjelölt egyénhez vivén igy szól:

„N. N. uram tisztelte kegyelmedet s ime ennyi jó akarattal kiván kedveskedni kegyelmednek.”

A megkinált megköszönve s elfogadva a küldeményt, többnyire hason módon viszonozza; a fiatalság az ifju nőknek élczes és tréfás, nem gyakran ingerkedő két értelmü izeneteket is szokott tenni, melyekben a székely leleményesség és finom észjárás nem egy példáját lelhetni fel, s mely folytonos derültség, nevetkezés, és jó kedvben tartja a társaságot. A székely vendégeskedésekben még feltalálhatók most is azon ős hun szokások, melyeket Príscus Retor Atilla udvarának leirásánál oly élénk szinekkel ecsetelt; még megvannak a hunoknál szokásos pohártöltők, az ünnepélyes pohárköszöntések, melyeket a felköszöntött fennállva fogad, meg a Priscus leirta compotatiók, kinálgatások, s meg főként a lakadalmok alkalmával szokásos móriók, vagy étel után élczeskedések; mert nincsen nép, mely a régi jó szokásokat oly szivósan megtartá, mint a székely nép.

Ezen előleges italozás és csemegézés után felteszik a lakadalmi ebédet, rendesen levest, sóba főttet, és az elmaradhatlan töltött káposztát, midőn pedig az étkezés lejárt, a nők előveszik sültjeiket, rendesen az emblematikus töltött csirkét, mert itt a Nyikó mellett az a szokás van, hogy az odahivottak feleségei hazunnan hoznak sültet, miből aztán ujból elkezdődik a kinálkozás.

Az asztalozás végeztével szokásban van, hogy egy magát a megnem ősmerhetésig beburkolt egyén, kezében egy nagy fakalánt tartva, megjelenik az asztalnál siránkozva. „Jaj! Jaj Édes! atyámfiai? a szakácsasszonyunkat nagy szerencsétlenség érte, mikor a levest kevergette, az ráömlött s elégette a feje tetejétől lába talpáig mindenét. Segéljenek uraim, asszonyaim, rajta; mert ha nem, kifogyunk belőle.” Az ilyes kéregetésre aztán pénzt vetnek a szakácsné számára a vendégek.

A zenészeknek is igy kéregetnek, egy – többnyire az előbbi – magát kendővel beburkolt egyén rémitő siránkozó hangon betartja a vendégek elébe a hegedüt mondván: „No édeseim! elhasadt a muzsikus hegedüje, nincs mivel megcsináltassa; ha nem segéljük, ma biz egyet sem húz többet,” mire a betartott tányérra adakoznak a zenészeknek.

S miután mindezek megtörténtek, a pap, vagy ha jelen nincsen, egy más egyén megköszöni a gazdának szivességét, mit az viszonoz. Az asztalozást ismét berekeszti egy rövid ima s megkezdődík a vigság

a menyasszonyi tánczczal.

Miután legelőbb is egy tánczot eljártak a felkelés után, a tánczrendezője jelt ad a menyasszonyi táncz kezdetére, mely mindig magyar táncz, ezt a menyasszonnyal minden a lakadalomban jelenlévő férfi köteles eljárni.

A vőfél a menyasszonyt átadja valamelyik férfnak, ki egy kört tánczolva, vissza viszi a vőfél kezére, a muzsikus előtt álló tányérra pedig tetszése szerénti mennyiségü pénzt teszen. A vőfél a gondnoksága alatti menyasszonyt más tánczosnak adja át, s ez is mint az előtte tánczolt ugyan azt teszi, s igy rendre minden ott jelenlevő férfi eljárja a mennyasszonyi tánczot; még az öregebbrendű férfiak sem menttek ezen megtiszteltetésként beszámított körtáncztól.

Az ekként begyült pénznek bizonyos része a zenészeké, kik felfogadásukkor előre kialkusszák, hogy a menyasszony – táncz – pénznek hányad része legyen az övék, a többi pedig a menyasszonynak marad.

A menyasszonyi táncznál a tánczoltatónak szemesen kell tánczosnőjére ügyelni, mert a többi tánczosok mind abba mesterkednek, hogy a menyasszonyt előle valamikép elszöktethessék, a mi ha megtörténhetik, 2–4 kupa bort kell büntetésül fizetnie, hogy miért nem tudott jobban vigyázni a rábizott menyasszonyra; ez az elszöktetés annyival könnyebben történhetik, s történik is, mert ugyanakkor mások is szoktak más tánczosnőkkel tánczolní s a tömegbe könnyebben rá lehet a menyasszonnyal tánczolót szedni; valaki beszédbe ered vele, ingerkedik, s ha nem figyel jól, a tulról leselkedők elkapják tőle a menyasszonyt, a mely jelenet a lakadalmi gyülekezet vidámságát ugyancsak magasra szokta fokozni. Ilyen a menyasszonyi táncz.

Még meg kell utólagosan említenem

az ajándékszedést,

mi még a menyasszonyi háznál az elinditás előtt történik.

Legelőbb a vőlegény násznagya által átadatja menyasszonyának vőlegényi ajándékát, t. i. a főkötőt, csizmát, és egy nagy selyem kendőt. Ezután a szülők is tesznek valami igéretet leányuknak; mások pedig pénzt, edényt, kalánt, kést, villát, vásznat, asztalnémüt, öltönydarabokat stb. Az átadást a násznagy ezen mondokával teszi.

Halljon szót menyasszony asszonyom! N. N. uram, vagy asszonyom kiván kegyelmednek ennyi ajándékkal kedveskedni a melyet itt nálam jelen lenni lát, ezt nem elég neven, hanem csak jó néven vegye; mert igéri magát, hogy ha Isten ez árnyék világban élteti, több jókkal is fog kedveskedni.

A menyasszony mellé ült nagy nyoszolyó pedig átveszi az ajándékot s amannak nevében köszöni meg:

„Köszöni menyasszonyom ajándékát, s igéri, hogy ha Isten élteti, meg is fogja szolgálni.”

A menyasszony is szokott ajándékot adni, pl. vőlegényének egy csinos selyem nyakkendőt és egy magyaros szabásu szép inget, ipjának, anyósának, az ezekhez tartozóknak, a nagy és kis nyoszolyónak valami egyéb azok előtt kedves tárgyat, de aztán ezek is mindnyájan adnak neki valami becsértékben azt felülmuló ajándékot.

Ezenkivül a menyasszony az őtet és parafernumát szállitó béresek vagy kocsisoknak is ad veresesen tarka kendőket, melyet ők ökreik szarva hegyére, vagy lovaik kantárára kötnek s ugy hajtanak haza.

Még felemlítendő az is, hogy a lakadalom folyása alatt a vőlegény és menyasszony mindig egy tányérról egyszerre esznek, mint egy példázataként annak, hogy ők kötelesek az életben egyesek lenni és összetartani.

Még nagy szerepet játszik a Nyikló melyeké lakadalmaknál a

prémes és mellé való pálinka.

A prémes egy eredeti, és csak ez alkalomra használt székely sütemény, kerék idomu kalács, melynek külkerülete tésztaszelettel van szegélyezve, benn pedig kikoczkázva; ezen kerület és koczkákba van szurdalva a prém; a prémet pedig arasznyi magas veszőcskék képezik, melynek zöld lombos ágaira vékony fonadékba tekert vagy dió nagyságba ídomitott (zsirba kisütött) csemegék vannak aggatva, melyek mint gyümölcs fájáról étvágyingerlőleg csügnek alá.

A menyasszony, nagy és kis nyoszolyó pálinkája közönséges mézes pálinka.

Prémesse és ily pálinkája van a menyasszonynak, nagy és kis nyoszolyónak, ezeket a lakadalmi gazda néhol étkezés előtt, néhol étkezés után adja be a vendégeknek, mondván:

„Menyasszony asszonyom, vagy nagy és kis nyoszolyó asszonyom jóakarata, tessék részesedni belőle.”

A vendégek pedig megköszönve ilyeket szoktak mondani:

„Ó mint megtermettek ezek a fák, legyen az uj pár élete is minden jóban ilyen termékeny.”

Ezen feltett prémesből és pálinkából mindenkit kinálnak, hogy mindenkinek alkalma legyen ilyen jó kivánatának nyilvánitására.

A lakadalmi ünnepélyt végre befejezik

a kárlátók

Ezek a menyasszonyos háznál és a vőlegényi háznál is összesereglett vendégeknek küldöttei, kikhez a legközelebbi rokonok, szülők és testvérek is csatlakoznak. Ezek a lakadalmat követett napon megjelennek az uj házaspárnál, köszöntik s vezetőjük körülbelül igy szól az elibe állott házi szószólóhoz:

„Örvendünk, hogy egészségben találhatjuk kegyelmeteket; nagy tünődésünk volt a mióta kegyelmetek a tegnapi napon eljöttek N. N. uram becsületes házától, hogy valjon szerencsésen érkeztek e haza azokon a hitvány utakon, s valamely rosz ember miatt nem történt e valami károk s különösen, hogy a mi kegyelmetek által elhozott leányunknak nem lett-e valami baja? S azért jöttünk, hogy ezeket megtudva, magunkat megnyugtassuk.”

Mire a házi szószóló vagy násznagy felelete ez:

„Mi is szivünkből örvendünk, hogy uram kegyelmeteket egészségben és szerencsésen magunkhoz érkezni láthatjuk, hálá Istennek semmi bajunk nem történt tegnapi utunkban, s kedves menyasszonyunk is épen, egészségben van.”

Mire az előbbi szóló ismét felel:

„Örvendünk ezen, s látjuk is, hogy kegyelmetek jól vannak, de szeretnők a menyasszonyt is látni, hogy vajjon igaz-e, a mit kegyelmet felőle monda?”

Erre a már ekkor lekontyozva és főkötőzve lévő menyasszony elővezettetik, a kárlátók pedig szinlett elbámulással mondják:

„Jaj, jaj, de hogy ne volna baja, mikor mi ép fővel adtuk át kegyelmeteknek, s ime ilyen hamar ugy össze van rontva a feje, hogy be is kellett kötözni; mi lelte szegényt? – el kell pusztulnia.”

„Dehogy! – felelnek a háziak – az igaz, hogy mult északa valami lelte; de ne búsuljanak a kegyelmetek, mert olyan doktor fogott a gyógyitáshoz, hogy okvetlenül meg kell gyógyulnia.”

Ilyen s hasonló beszélgetés s jóizü kedélyes ingerkedés után, ujra mulatozás, evés-ivás következik, s igy utólakodalmat csapnak, melyet szintén táncz szokott befejezni.

Ez rövid vázlata a Nyikó-melléki unitárius nép lakadalmi ünnepélyének és azt egybehasonlitva a havasalji katholikusok ily ünnepélyével: el kell ismernünk és bevallanunk, hogy ebben sokkal több nemzeti jelleg s jó kedélyből kifolyó nemzeti zamat van, mint abban, melyet a szentirásból való hosszadalmas, gyakran unalmassá váló idézések és példázatok gyakran nehézkessé, a székely nép könnyűded tréfás jellemével, s néha meglepően kedves leleményességével ellenkezőleg, igen komolylyá, imaszerüvé tesznek.

Most pedig e kis megállapodás után, folytassuk útunkat a Nyikó kies vidékén, melynek szűk, csak itt-ott kiszélesedő volgyét sürűn egymást követő, csaknem egészen összeépült, kertek lombdús sora által összefoglalt, szépen bekeretelt faluk hosszu sora tölti be.

Sz.-Mihálytól alig nehány ezer lépésnyire van két filiája, a teljesen összeépült Demeterfalva és Kobádfalva.*II. János király 1568-ban Kobádfalván és Váralján 12 sessiót adományoz rugonfalvi Benedekfi Istvánnak. Lásd Kemény József gyüjt. Benedekfi család. Mihály János Udvarhelyszéknek e szazad elején jeleskedett királybirája Kobádfalván lakott (bár Almáson született). Ez ember áldásthozó életének emléke még most is él, s élni fog a nép kegyeletében, a hagyományok szentesitő, örökös emlékkövén, mert ő életét polgártársai és a haza szolgálatára szentelé, s igazságszeretete kinyerte az utőkornak elismerését annyira, miszerint példabeszéddé vált, hogy „meghalt Mihály János, oda az igazság.”

Felemlitők fennebb azon századokra kiható érdemeit, melyet a sz.-kereszturi unitárium collegium épitése és ujra szervezése körül oly önfeláldozólag szerzett. Jellemzésére egy történeti tényt jegyzünk itt fel, mely csak a mi vallásos türelemről ismert hazánkban, s oly jeles felvilágosodott, egyháznagy alatt történhetett meg, mint boldogult Kovács Miklós, erdélyi katholikus püspök volt, t. i. a havasalyi katholikus községeknek megrendelte a püspök, hogy inspector-curatort válasszanak, s ők a bizalmokat és szeretetöket teljesen biró Mihály Jánost választották, kit – bár buzgó unitárius volt – a püspök ezen tisztán vallásos jellegü hivatalában megerősitett; és azt ő oly ritka erélylyel is folytatta, hogy soha a katholikusoknak ily inspector-curatora nem volt; alatta épültek e faluk legtöbb templomai, papi házai, iskolái. Történt, hogy Szent-Lélekben a papilak lakhatatlan rosz volt, azért megyét gyüjtve,*Az egyházmegye tagjait egybehiva. meghatározták, hogy egészen ujat fognak épiteni, de az épitéssel – bár a faluban sok kőmives és könnyen szerezhető épitészeti anyag van bőviben – himeztek-hámoztak, és többszöri rendeletre sem kezdték meg. Mihály János mint inspector-curator panaszt tett ugyan Mihály Jánoshoz, mint a kerület királybirójához, és ő vallási és politikai hatalmával élve, egy szép napon Farkaslakán megjelent, kerendelte a falut, s azzal behajtatta a szent-léleki csordát, s addig ki nem bocsátotta, mig a papi lakhoz hozzá nem kezdettek, s most ott áll a szép diszes papilak, melynek kevés párja van a Székelyföldön.

Mihály Jánost magasztaló száz meg száz nemes tettének emléke él a nép között; az ő élete a jótékonyságnak, s nemes emberbaráti, s hazafi tetteknek egy hosszu sora volt, s mi örömest áldozzuk e néhány sort tisztelt emlékének, mert ily ember megérdemli, hogy az elismerés adójával járuljunk emlékéhez, s hogy nevét megvédjük a feledékenységtől.

Ugyan kobádfalvi a székely balladák egybegyüjtésével oly nagy érdemet szerzett, s szép költői dolgozatairól is ismert Gálfi Sándor, Udvarhelyszék alkotmányos királybirája 1861-ben és 1867-ben, ki Mihály János nagy szellemét és erényeit örökölte; ide való volt a hazának szent vér tanuja, az oly korán legyilkolt Gálfi Mihály is.*Kit a véres-emlékü Bachrendszer alatt Horvát Károly, Török tanár és Váradi Józseffel együtt végeztek ki 1850-ben.

Kobádfalvánál szakad a Nyikóba balpartilag a sükői Rezből lerohanó Bodolapataka, jobbpartilag pedig a Firtosból eredő Konyhapataka. Ez utóbbinak völgyében fekszik Tarcsafalva, Csehétfalva, és fenn a Firtos déli alján Firtos Váralja. A hagyomány e völgy elnevezéseit ekként okadatolja. A firtosi várat lakott fejedelem konyhája ott volt, hol e patak ered, s onnan nyerte Konyhapatak nevét. Alább cselédjei laktak, e telep faluvá növén ki magát, Cselédfalva nevet kapott, miből későbben Csehétfalva lett. Majorja végül ott volt, hol most Tarcsafalva fekszik, s mivel innen szállitott élelmi szerekkel tartották az őrizetet, onnan lett Tarcsafalva neve. Ezen elrejtett igénytelen falucskák által népesitett szük völgyet sem szabad mellőznünk, mert én feladatomul tüztem ki, mindent látni, mindent ismertetni; a ki pedig jól keres, az csak talál valamit, mi felemlitésre méltó. Igy találjuk Tarcsafalván a késő gót kornak egy müemlékét, (temploma) mely szép arányaival, s diszes ékitményeivel gyönyörködteti a szemet, s ezt leirnom annál inkább kell, mert összeomlandó sajnos állapotra juttatta az idő kimélytelensége.

A polygon záródásu szentély egyenes lapján kis gerelyivü ablakocska van, ilyen a hoszszentély két ablaka is, melyek az előbbinél hosszabbak lévén, magasabban is nyúlnak fel, és még magasabban záródik a hajó két csúcsives ablaka, melyek elsőjének diszmüvezetét a kettős csúcsiv feletti négy fentős kerek, a másikánál egyszerü környilat alkotja. Ugy a nyugati főkapuzat, mint a déloldali mellékkapu átszelt lóherivvel alakult, mind kettőt a késő gótkor vesszőmű (Stabwerk) tagozata köriti, dusabb alkalmazással a fő, egyszerübbel a mellékkapunál. Hogy eredetileg ugy a szentély, mint a hajó boltozva volt, azt a benn még meg maradt gyámkövek és a künn fennálló oldaltámok bizonyitják.*Most az 1701-ben készült deszka-fölep helyettesiti. A hajó egyik diagonál oldaltámja felső osztályában egyenes zárodásu fülke van, mit két horony közti körtetag keretel be, itt a templom védszentjének állhatott szobrocskája.

A hoszszentély baloldalán (heraldik) meg van még a szentségfülke is, mely a négyegre helyezett háromszöggel záródik; az egészet három hengerpálcza kereteli be, mely szögletein liliomszerü virágba végződik; szöglet üregeit pedig vak alakitásu négy levélek tölti be. Minden a XV-ik század utó felének elkorcsosult izlése szerént van idomitva.

Az egyháznál jóval nevezetesebb azon régi harang, mely a templomközeli fatoronyban szerénykedik, pedig kevés párja van a Székelyföldön. E harang hosszukás idomu, körirata ennek sincsen, hanem felső karimáján van 5 képpaizska, melyeknek hű rajzát ide mellékeljük.

Az ily medaillonokkal ékes harangokra nézve elmondám nézeteimet a sz.-kereszturi hasonló harang-ismertetésénél. Már most ha a tarcsafalvi harang diszképeit tüzetesebb és behatóbb vizsgálat alá vesszük, bár azoknak jellege ugyanazonosnak látszik lenni a kereszturiakkal, azonban a részletekben mégis fedezhetünk fel némí oly symbolikus és diszleti részleteket, melyekről ezen harangot Zsigmond király korából eredettnek kell hinnem. Igy az I-ső számu med. szintén trónon ülő király van hasonló öltözék és hatalmi jelvényekkel mint a kereszturin, azonban itt a trón diszletében hiányoznak a liliomok, úgy a kezében lévő jogar is bimbókban, és nem liliomokban végződik, az egész hasonlit Zsigmond királynak azon fiatalabbkori pecsétjéhez, melyet ő 1389–95-ben használt*Lásd Pray Syntagma de sigillis etc. III. T. I. fig.. Ott van feje mellett egy madár alakja is, mi az ő ekkor tájt használt egyfejü brandenburgi sasát jelőlheti. E madár lehetne Mátyás király hollója is; de a trón ornamentikája a Mátyás király pecsétjein előjövőknél sokkal egyszerűbb lévén, azt Zsigmond király képének kell tartanom. A IV-ik számu med. a trónon ülő királyné alakjára ismerhetünk. A más három vallásos jellegű, a II. számun a keresztre feszitett Krisztus, mellette két nő alakja. Ennek kivitele igen szép és bevégzett mű. A III. számu az „Agnus dei” a szokásos zászlóval, azonban azon másutt még észre nem vett sajátságos elrendezéssel, hogy a zászló felett egy kiterjesztett szárnyu madár, talán sólyom van. Végre az V. med. a gyermek Jézust ölében tartó sz. Máriát ábrázolja; ennek kivitele is magasabb mű-értelemre mutat, s általában a tarcsafalvi harang az oly ritkán előforduló képékes harangok közt kiváló helyet foglal el.

A régi templom már magában is tanusitja azt, hogy Tarcsafalva régi egyházmegye lehet, de ez épitészeti emléknél más, s még régibb korra felmenő adatunk is van Tarcsafalváról, mert a pápai dézmák regestrumának 1333-dik évi rovatában a 739-ik lapon ott találjuk Villa Tarca-t, melynek Benedek nevü papja 2 régi banalist fizet, s mely nem lehet más, mint a már akkor is önálló egyházmegyét képezett Tarcsafalva.

Még van Tarcsafalván egy római fogadalmi oltár, mely mivel Enlakáról került ide, majd az ottani római castrum ismertetésénél fogom leirni.

Tarcsafalván felől a Konyhapatakának csaknem völgyfejében alig feltalálhatóan elrejtve fekszik szép regényesen, mint a szentirási békelakok, lomberdők árnyában, zugó patakok között Csehétfalva.*Az 1604-ki lustrában Chehértfalva, az 1627-ki lustrában Cheherdffalva néven jön elő.

A feledett zúgban szintén találunk vizsgálódásunkra méltó tárgyat, s ez ujból egy régi harang, a kisebbik 60 fontos, melyen ezen körirat olvasható:

E harang feltehetőleg Tarcsafalváról került ide, melyel régen egy megye volt Csehétfalva, a megosztáskor juthatott a harangok kisebbike a filiának (Csehétfalvának).

Ugyan Csehétfalva áldozó edényei között van egy régi kehely, melyet régisége mellett szép és eredeti idoma is ajánl figyelmünkbe.

Talpán e körirat olvasható:

VINCZE LAKATOS GÁSPÁR ATTA A. D. 1648

E völgy fejében már egészen fenn a Firtos déli alján fekszik büszkén Firtos-Váralja, unitárius székelyek által lakott falucska, hol 1568-ban II. János király rugonfalvi Benedekfi Istvánnak jószágrészt adományoz (Lásd Kemény József gyüjt. fam. Benedekfi). Lakói a cseber- és kártya-gyártásnak nagy mesterei s azzal messze kereskedést üznek.

De térjünk vissza a Nyikó völgyébe.

Kobadfalván alól az ismét összeépült Nagy- és Kis-Kadács*Az 1627-ki lustralis könyvben Kadaczj néven. -ot érjük.

Oly pontjára értünk a Nyikó völgyének, hol meg kell egy kevéssé állapodnunk; – a vidék szépségével párult ős-emlékek csábitgatnak itt magok felé, – és mi, kik a mult temetőjének virányain felsarjadzó nefelejtseket kötjük emlékfüzérbe, e helyen közönyösök nem lehetünk, mert mult nagyság feledett földére értünk, emlékvirágokat tarlózandók.