| A tizfalusiak erdőségeitől való megfosztása. | TARTALOM | A tizfalusiak vallástörténelme, nevelésügye. |
A mily alattomos és ármányos módon tette Brassó jobbágyaivá a barczasági magyar faluk szabad népét, a mily kebellázitó erőszakoskodással fosztá meg e szegény mártyr népet erdőségeitől, épp oly eljárással foglalta le a hétfalusiak malom- és korcsmárlási jogát.
Pedig a malom-jog ős időktől fogva a községek tulajdona volt, arra számos okmányi bizonyiték áll rendelkezésünkre; igy Tatrangnak 1480-ban saját malma van, melyre engedélyt az erdélyi vajda ad* Türkösön 1492-ben türkösi nemes Zewreny Balázs nyert saját türkösi malma mellett egy nemesi telket*, 1586-ban Pürkereczen maga a község fordul elő malomtulajdonosként; de nem kell oly távoli időkből keresnünk okmányi bizonyitványokat annak támogatására, hogy Hétfaluban a községek szabadon, Brassó minden beleszólása nélkül épithettek malmokat, s adhattak malmok épitésére jogot; mert birunk az ujabb időkből is több ezt kétségtelenné tevő okmányi bizonyitékot. Itt elég legyen felhoznom, hogy 1711-ben máj. 15-én Hosszúfalu községe Drauth György brassai főbiró és Filstis István tanácsos – mint politikai hivatalnokaik – előtt szerződést kötnek ugyan hosszúfalvi Pál molnárral, melyszerint Hosszúfalu megengedi nevezetnek, hogy az Egresaly forrására, – mely téli időben sem fagy be, – egy kétkövű malmot épithessen, s azt fiuról fiura örökösen birja, használja; de ugy hogy Hosszúfalu községének arról évenkint 36 köböl gabonát adjon*. Talán éppen azon perczben, a midőn Drauth főbiró törvényesité e szerződést, megfogamzott agyában azon furfangos gondolat, hogy jó lesz ez alkalmat a hétfalusiak malomjogának kézrekeritésére fölhasználni, azért a malomépitésre engedélyt nyert Pál molnár, vagy Török Pálnak azon ajánlatot tette Brassó, hogy engedje haszonbérbe a városnak malomjogát, a város malmot és ványolót épit, évi haszonbért fizet Török Pálnak, s 20 év elteltével malmot és ványolót ingyen és minden remuneratio nélkül visszabocsátja neki vagy utódainak. Török Pál ezen előnyös feltételeket elfogadta; de a midőn a 20 év eltelt, a malom visszabocsátásáról Brassó mitsem akarván tudni, Török Pál pert kezdett, mely per egészen az udvarig felment, itt azonban a perhez csatolt eredeti kötlevél csodálatos módon elveszett, s a gubernium és a korlátnokság azon indokból, hogy Török Pál eredeti kötlevelet felmutatni nem tud, keresetével elútasittotta. Török Pál ebben nem nyugodott meg, hanem maga személyesen felmenvén a guberniumhoz, onnan Bécsbe a korlátnoksághoz, erélyesen és kitartóan nyomozta az eredeti haszonbéri szerződést, s mivel oly nyomokra jött, melyek Brassó több tekintélyes hivatalnokát compromitálták volna, azért a hogy ő Bécsből haza ért, a brassai magistrátus 80 ftig megbüntette, s azután elfogatván, tömlöczbe vetette. A hosszúfalusiak eleget könyörögtek, kértek a brassai tanácsnál, hogy a véteknélküli Török Pált bocsássa szabadon; de mivel ennek mi sikere sem lett, egy küldöttséget menesztettek a kir. kormányszékhez; azonban a mig ezek oda voltak, a brassai tanács rárontott házaikra, 110 forint büntetést családjaikon felrántott s azután mindenüket lefoglalta. A kérvény, a mit ezen küldöttek a főkormányzónak beadtak, nagyon furcsa világitásba helyezi a brassai tanács eljárását, s azért azt főbb vonásaiban közleni szükségesnek tartom. Ebben a többek közt irják. „Szenved még is szegény társunk Molnár vagy Török Pál a brassai tömlöczben, mert igazságát keresni merte, s a belső tanács látván igazságát, commitálta a brassai magistratusnak; ime most veszi hasznát igazságkereső atyánkfia: hordozza a bilincset. Félünk mi is, mert midőn excellentiádhoz esedezni jöttünk, brassai főbiró uram ilyen fenyegetéssel két izben pirongata ki udvarából: „menjetek haza, mert mind rendre fogatunk és a mig hármat-négyet fel nem akasztunk, meg nem nyugszunk”. Irtózik ettől az emberi természet, irják folyamodásukban a szegény hosszúfalusi küldöttek, s valóban még most olvasva is a patriciusi gőg és zsarnokság e rémszavait, meg kell hogy borzadjunk, és hogy brassai főbiró uram embertelen fenyegetése nem volt ijesztésre számitott szóvirág, tanusitja az, hogy a szegény hosszúfalusiak a főkormányzóhoz benyujtott kérelmüket igy folytatják. „Most érkezik társunk, ki mondja, hogy a brassai magistratus idefolyamodásunkért minden javainkat felprédáltatta, ládáinkat felverette, minden holminkat szekerekre rakatva majorjába hordatta és szegény puszta házba hagyott családunkkal 110 ftot fizettetett, mi okon cselekedte, nem tudjuk. Mondják továbbá, hogy élelmük elfogyott, s haza menni a brassai biró fenyegetése s haragja miatt nem mernek; esdve kérik a főkormányzó pártfogását maguk s a hétfalusi nép számára, mert különben azok magyar nép ki vesz*.
A főkormányszék e kérelem következtében megdorgálta a brassai magistrátust, szemére vetette, hogy bár többször felszólittatott, de a malom dolgában soha egyenes feleletet nem adott; elrendeli azért a főkormányszék komolyan, hogy Molnár Pált elbocsássák, s abban, hogy malom contractusát kutassa s a guberniumnak bemutassa, ne gátolják; továbbá a rajta igaztalanul felrántott 80 frtot visszaadják, s hogy a hosszúfalusi küldöttek javait miért foglalták el, arról jelentést tegyenek*.
Hogy a kormányszék e komolyan feddő rendeletének mi effectusa se lett, s hogy Török Pál és társai a kárral és börtönnel maradtak, s szerencséseknek mondhaták magukat, hogy a kilátásba helyezett akasztófától mentesültek, tanusitja az, hogy a szegény hosszúfalusiak 1762-ben a főkormányszékhez ismét panaszt adnak be, melyben elősorolják, hogy a főkormányszék többször rendelte, a felséges királyné is 1759. jun. 27-ki rescriptumában meghagyta a brassai magistratusnak, hogy Molnár Pálnak malmát visszaadja; de mindezt szépen félretette a magistratus; kérik a guberniumot, hogy bizonyos terminus tüzzön ki, „mert ha fenn nem védnek, – irják – lehetetlen leszen maradnunk a sok nyomorgattatások miatt*. Terminusul ki is tüzte a főkormányszék következő év márcz. 8-át, de azért a brassai magistratus soha fel nem terjesztette az ügyiratokat, Molnár Pál malmát, érte folyamodó társai elkobzott holmijukat soha vissza nem nyerték, sőt a brassai tanács ezen első sikertől felbátorittatva, s a Török Páltól erőhatalommal elfoglalt malom alapján képzelt földesuri vesszőparipájára ülve lassankint, s csakis a jelen század kezdetén (1801–1820-ig) lefoglalta Bácsfaluban Musát János és Szén János, Türkösön Szász János, Tatrangon Bacsó János és István, Pürkereczen Szász Péter malmait, még pedig oly malmaikat, melyeket e családok a községekkel kötött egyezmény alapján saját maguk épitettek és századokon át szabadon birtak; és ha a tulajdonosok szólni mertek, Molnár Pál példájára börtön, s javaik felprédálásával csendesité le a brassai magistratus, s jaj volt azoknak, kik az ő érdekükben még csak kérni is mertek, mert az ilyenek, mint lázongó nyakas emberek, az inspector urak mogyorófa pálczájával utasittattak rendre. Ily módon szerezte meg Brassó a barczasági 10 magyar és a törcsvárköri oláh falukban a malomjogot; könnyű mód, melyet ama magistratus talán valamely turkomán vagy uzbek főnöktől tanult el, mert ott, hol az igazság és tulajdonjog védelmével szemben a 25 botot, börtönt és akasztófát helyezhetik a hatalmat bitorlók, ott megszünik minden jog, minden törvény, ott csak egy marad fenn: az ököljog. E jog alapján jutott Brassó a mások által készen felépitett malmokhoz; s hogy a hatalmaskodás egészen a végletekig menjen, a szegény malomfosztott népet rászoritá arra is, hogy a malomgátokat ingyen fizetés nélkül megkösse, s megtiltotta, hogy másutt, mint Brassó quia nominor leo jog alapján szerzett malmaiban őrölni merészeljenek.
A mint Brassó állitólagos fölesuri czíme agyrém, a mint az ennek alapján lefoglalt erdőkhöz, malomjoghoz csak az ököljog alapján jutott e város, ugy a korcsmárlási és dézmaszedési javadalmakhoz is csak a legégrekiáltóbb erőszakoskodás és jogtiprással jutott. A dézmáról majd alább Hétfalu egyháztörténelmével kapcsolatosan fogok szólani, itt röviden a korcsmárlási javadalmak jogviszonyát deritem fel a lehető röviden.
Hogy Brassónak Ulászló, Bethlen Gábor, vagy Rákóczival kötött szerződései korcsmárlási regalét adtak volna, arról egyetlen szót se találunk, de arra, hogy a Törcsvárhoz tartozó faluk szabadon főzték az égettbort (palinkát), mi főjövedelmi forrásuk volt, s azt szabadon árulták is, arra számos okmányi bizonyitékkal rendelkezünk. De a mint Brassó az erőszak terén fokonként előrehaladva képzelt földesuri helyzetében mind inkább beletalálta magát, igyekezett a korcsmárlási jogot is előbb megszoritani, közigazgatásilag szabályozni, hogy aztán ez alapon maga számára lefoglalhassa. A pürkereczi egyház levelei közt van egy igen érdekes rendelete a brassai tanácsnak, melyet 1764. oct. 8-án adott ki, s mely által, mint politikai hatóság a hétfalusiaknak addig korlátlan szabadsággal űzött égettbor főzését megszoritja, ezutánra Hétfalu számára 204 üstöt engedvén működni, s megtiltván a rozs tömeges összevásárlását, a szesznek más uton, mint Vledényen át való kivitelét. Legérdekesebb ezen rendelet 12. pontja, melyben a brassai tanács maga bevallja, hogy Brassónak az előtt se korcsmárlási joga, se korcsmája nem volt a Hétfaluban, s csak akkor (1764-ben) rendeli el a visszaélések elkerüléseért a tanács, hogy a város (Brassó) minden faluban korcsmát állitson, hová kiki a maga égettborát, mikor kivántatik, a provisor assignatiója mellett beadja; de ugy, hogy a szeszt ott drágábban ne árulják, mint városon*. Ezen közigazgatási szabályrendelet volt Brassó korcsmárlási jogának teremtéséhez az első lépés; de ez okmányból is kitünik, hogy a hétfalusiak a szeszfőzést és elárusitást egészen odáig szabadon űzték; ezen joguk akkor se vonatott kétségbe, mert a Brassó által állitott korcsmákon nem Brassó, hanem a nép árulta maga főzte égettborát, s Brassó, mint politikai hatóság felügyeleti jogánál fogva, csak az árszabályt akarta felügyeltetni. Ez és azon elnézés alapján, hogy a falusiak Brassó inspectorainak megengedték, hogy fizetésük pótlékaként a felügyeletük alatti korcsmákban bort, mit senki sem ivott, árultathassanak, csusztatták be a brassaiak az 1777. regulativ punctumokba ezen hamis tételt: a borkorcsma a tiszteké, a sörkorcsma a falusiak számára tartatik; de már az 1780-ki urbárium által a tisztek borárulása, mint törvény és szokás ellenesen becsusztatott visszaélés eltöröltetik, s az égettbor főzése minden taxa nélkül a nép használatára rendeltetik. Ezt még nagyobb nyomatékkal megállitá az ez évben 1978 udvari szám alatt kiadott rendelet, melyben a barczasági tizfalusiak elősorolt javadalmai közt a szabad pálinkafőzést, továbbá Szent-Mihály naptól karácsonig minden ottlakó bort s mindenféle italt szabadon árulhat, végre egész esztendőn át pálinkát főzhetnek, azt veder vagy hordószámra a községből más vidékre is eladhatják, és a pálinkaüst-dij eltörlendő; kifejezések, melyek kétségtelenné teszik, hogy a tizfalusi nép még elnyomatása idejében is élvezte a szabad korcsmárlási jogot. De Brassó ezen utolsó keresetmódot is ki akarta e szegény nép kezéből venni, s e czélból türkösi katholikus lelkész Török Alberttől 1779-ben a korcsmárlás, dézma és szénában való részesedési jogát évenként fizetendő 75 mftért megvette*. A lelkész ur oly valamit adott el, mihez az egyházi javadalmak el nem idegenithetése elvénél fogva joga nem volt; e szerződés tehát törvény értelmében érvénynyel nem birhata, s mégis e csekély fogantyu elég volt arra, hogy Brassó a Hétfalu illetőleg Tizfalu korcsmárlási jogát lefoglalja, mit csak e jelen század harmadik évtizedében foganatositott, mert hogy 1820-ban is élvezték a hétfalusiak a szabad szeszfőzés és elárusitás jogát, azt az 1819/20-ki urbéri conscriptio tanusitja, melynek 11–16-ik pontjában számtalan tanu egyhangulag vallja, hogy „tüzifa bőségesen levén, az égettbor főzést és elárusitást szabadon folytatják Hétfalu népei”. Az 1819/20-ki conscriptio, melyet Brassó saját hivatalnokai által ugy állitott össze, a mint akart, megadta az addig csak emlegetett, de soha sem élvezett földesuri czimet*, s aztán az Apr. Const. III. rész 29,32 cz. hivatkozva, – mely a regalékat a donatárius földesurnak biztositja, – lefoglalta a maga számára a tizfalu minden regaléit, azok közt a korcsmajogot is. Törvénytelenül megtámadott s később lefoglalt korcsma és malomjoga, és a szintén erőszakkal 1791-ben lefoglalt közhelyek miatt folytonosan perelt a tizfalu népe 1755-től 1848-ig; a kormányszék és az udvarhoz 44-szer adtak be óvást, panaszt és kérelmet* és igy jogaik érvényét mindig és folyton evidentiában tartották, igazságuk jogfolytonosságát következtesen megvédték, s igy az igazságszolgáltatás multban való mulasztásait és részrehajlását e tekintetben a jelennek kell helyrepótolni, s Brassót az illetéktelen regalék szedésétől eltiltani.
Vonjuk már most egybe a fennebbieket, s azok világánál, huzzuk ki a történelmi és jogi consequentiákat.
Tudjuk, hogy Erdélyben az urbéri viszonyok már a mult időkről a legnagyobb zavarban jöttek át a jelenre, mert az intézkedések, mik e téren történtek, mind a törvényhozás mellőzésével önkényüleg jöttek létre. Ilyen volt a legelső 1769-ki urbéri szabályozás; ilyen József császár pátense, ilyen az 1819–20-iki Cziráki-féle urbéri conscriptio. 1846–47-ben Erdély szabadelvű ellenzéke komolyan akarta az urbéri viszonyokat rendezni, de a conservativek leszavazták. 1848 a szabadnép, szabadföld nagy elvét kimondotta, az elsőt fontosabb részére: a szabadnépre nézve létre is hozta; de a szabadföldre vonatkozólag véglegesen nem intézkedhetett; a chaoticus urbéri viszonyokat rendezni nem levén ideje, e kérdés gyakorlati megoldását a jövőre hagyta. Kétségtelen, hogy ha az alkotmányt és a szabadságot vérbe nem fulasztják a muszka szuronyok, akkor az 1848-diki törvényhozás utódja, e nagy kérdést is igazságosan oldotta volna meg; de a szolgaság utómaradványait eltüntető szabadság helyett jött az absolutismus, mely ez ügyeket czélzatosan összebonyolitotta. 1850-ben ugyan proforma az urbéri kérdés tárgyalására bizalmi férfiakat hivtak Bécsbe; ezek a többek közt fel is szóllaltak a barczasági magyar faluk érdekében; de szavuk mit se nyomott, mert akkor már készen volt a tűzhelyhez közel melegedő szászok által előzetesen elkészitett terv, mely 1854. jun. 21-én urbéri nyilt parancs alakjában látott napvilágot.
Ennél félszegebb, igazságtalanabb, részrehajlóbb mű még soha létre nem jött; mert az a vármegyékre ugyan megállitott némi szabályzatot; de a székelyföldi urbéri viszonyokat alig érinté, a királyföldieket meg sem emlité; mi által a zavarosban való halászatnak tág tér nyittatott, mit a szász circumspectusság felhasználni el sem is mulasztott; nevezetesen Brassónak jutott ki ezen atyafiságos osztályban az oroszlán rész, mert ő a soha senki álal el nem ismert, semmi jogczimmel nem biró, s csak bitorolt állitólagos földesuri czimét az állammal nagyon borsosan fizettette meg; ugyanis a barczasági magyar falukért urbéri kárpótlás czímén kapott:
| tőkét | 144706 frt 20 krt |
| kamatot | 79588 frt 29 krt |
| tized tőkét | 94970 frt 12 krt |
| kamatot | 27507 frt 48 krt |
| összesen | 346772 frt 09 krt, |
mig más részről a szegény barczasági magyar néppel is meg akarta e képzelt czímet fizettetni, s a Bezirkerek segélyével lefoglalta e faluknak 60,000 hold erdőségét, a mi legalább is 5–6 millió frtot meg ér, s azt most is kezén tartja.
Felesleges hosszasan fejtegetnem és bizonygatnom azt, hogy a Királyföldön a jobbágy és földesur, nemes és szolga fogalma teljesen ki volt zárva; hisz a szászok magok is csak haszonélvezői voltak önterületüknek, a tulajdonjog a koronáé vagyis a fiscusé volt. Ez minden időben evidentiában volt tartva; hogy messzebb ne menjek, megemlítem Mária Terézia 1770-ben kiadott rendeletét, melyben a többek között mondja a kormányszéknek: „kedvetlenül értjük, hogy a szász nemzet a mi tőle lakott földünkhöz tulajdonósi örök jogot formál. Ezen magát nagyzoló merénylet irányában te (kormányszék) rosszalásunkat nevünkben fejezd ki. Tulajdonosi jogot soha semmi adománylevél a szászra nem ruházott; következőleg itéletesen lett többször meghatározva, hogy a Királyföldön lakó oláhok, vagy más nemzetbeliektől a szász tizedet, huszadot, ötvenedet nem szedhet.” Már fennebb okmányilag kimutattam, hogy a barczasági magyar faluk lakói teljesen egyenjoguak voltak az ottani szászokkal, s hogy a vár szerkezet megszüntével, s Törcsvárnak Brassó kezeibe menetelekor is, ezen szabad nép csak törvényhatósági és katonáskodási szempontból csatoltatott Brassóhoz; mi polgári állapotán mit se változtathata; előadtam azt is, hogy Brassó Bruchenthal és a kormányszék segélyével miként igázta le e szabad népet, miként rótt azokra taxát, dézmát, miként foglalta le erdeit, vizeit; de ez mind csak jog és törvénytiprás, mert a hol földesur nincs, ott allodiatura sem lehet, a Királyföld közjogi természete pedig a földesurnak még csak a fogalmát is kizárta; és igy Brassó e századokon át gyötrött népnek földesura, ez annak jobbágya jogilag nem lehetett. Elégedjék meg azért Brassó az ezen bitorolt czímért már az államtól kicsikart 343,772 frttal, s adja vissza a népnek erőszakosan lefoglalt erdeit, regáléját, közhelyeit, mert félős reájuk nézve, hogy ha nagyon élére állitják a dolgot, az eddig mindig ködbe burkolt tények megvilágittatnak, s a mit eddig kaptak is, visszatéritteti a részrehajlatlan igazságszolgáltatás.
Az itt csak röviden vázlatilag közlött és hivatolt számos okmány, történeti adat eléggé meggyőzhetnek mindenkit arról, hogy e szegény népen a legkiméletlenebb jogtiprás követtetett el, hisz Brassó egyetlen okmányt, egyetlen fejedelmi adománylevelet, itéletet vagy beiktatást előmutatni nem tud, melyből az ő birtoklása, földesuri igénye és a tizfalusi magyar nép jobbágysága indokoltan kimutatható lenne; ellenben 1498, sőt szorosan véve 1211-től kezdve egészen 1651-ig – midőn Törcsvár véglegesen Brassó kezébe megy – minden fejedelmi okmány, záloglevél és inscriptióban a Törcsvár tartozandóságát képező faluk lakói ugy vannak előtüntetve, mint a szászokkal egyenjogú szabad polgárok, mint nemesek és várkatonák (nobiles, castrenses, regnicolae, populus regalis). Ebből világosan kitünik, hogy Brassó állitólagos földesuri jogczíme a legnagyobb mértékben bitorolt volt, hogy a tizfalusiak által teljesitett szolgálmányok és taxákhoz nem törvényesen és igazságosan, hanem erőszak útján jutott, hogy minden e faluk területén levő birtoka és javadalma erőszakos foglalás és ezen önkényének áldozatul ejtett szegény nép szabadsága ellen elkövetett durva merénylet s törvényellenes hatalmaskodás eredménye. Az előadottakból kiviláglik, hogy a tiz magyar falu népe ily törvény- és emberiségellenes letiportatása, s kisajtoltatása ellen folytonosan óvást tett, jogai védelmére pereket folytatott, az igazság ajtain minden alkalommal kopogtatott, s jogainak, elrablott szabadságainak folytonosságát minden időben evidentiában tartotta; a mint azt az erdélyi volt főkormányszék és fiscalis levéltárakban levő és a hétfalusiak pereihez mellékletként odacsatolt száznál több panaszlevél, kérelem, folyamodás és esketés tanusitja, melyek hogy eredménytelenül maradtak, annak felelőssége és szégyene nem e népre, hanem azokra háromlik, kik az igazság és az elnyomottak köteles védelme helyett a bitorlót támogatták, s kik megengedték, hogy Brassó földesura, politikai hatósága, törvénybirája és perestársa legyen e népnek, s hogy ezen abnormis állapot alapján oly itéletek hozassanak, a melyek nem a törvény tiszteletén, hanem annak lábbal tiprásán alapulnak. A mult igazságtalanságát a jelennek helyre kell hozni, mert ideje, hogy az igazság istenasszonya már valahára igaz mérleggel mérjen e népnek is, mely előtt imaházának ajtai mindeddig zárva voltak.
| A tizfalusiak erdőségeitől való megfosztása. | TARTALOM | A tizfalusiak vallástörténelme, nevelésügye. |