VIII. Hétfalu.


FEJEZETEK

A hétfalusiak foglalkozása, nyelvök sajátságai, népöltözetök. A hétfalusi oláhok. A Boricza nevű farsangi mulatság. Tánczaik. Kakas ünnep. A hétfalusiak lakadalmi ünnepélye. Temetés; tor. Husvéti piros tojás, kerekes leány, guzsalyosok s más mulatságaik.

Ez általános, sok keserű igazságot tartalmazó, s a dolog természete szerint igen is komoly hangulatú ismertetés után bevezetjük olvasónkat e kedves, vonzó külsejű falukba, hogy népét közelebbről megismerjük, sajátságait, szokásait, ünnepélyeit észleljük; ezt lelki örömmel tesszük, mert ha e népet ez oldalról vesszük szemlélet alá, bizonynyal csak emelkedni fog rokonszenvünk és irántoki szeretetünk. Vizsgálódásunkat kezdjük mindenekelőtt a barczasági magyarság foglalkozása, keresetmódja, kereskedelme és jelleme ismertetésével.

Hétfaluban a földbirtok nagyrészt magyar kezekben van; a magyarok csinosan sorozott, barátságos külsejű házainak homlokzatán a ház gazdáját és asszonyát megnevező felirat mellett rendszerint ott van az eke-vas: a földmivelésnek e tisztes jelvénye, mig az oláhok lakjai czifra, izléstelen, szent képekkel boritva rínak ki. Utóbbiak nagyrészt juhászat és kereskedéssel foglalkoznak, s köztük sok igen gazdag van, kinek juhai több ezer számra legelnek a havasokon és a Duna térein.

A magyarság a kevésbbé jövedelmező földmivelésből és marhatartásból nem tud igy felgazdagodni, mert határuk a népeséghez mérve oly kicsiny, hogy a termés még a helyi szükségletek fedezésére sem elégséges, legfölebb a nagyban termelt krumpli az, mivel némi kereskedést űzhetnek. Ezelőtt legtöbbet fakereskedés, marhatenyésztés- és szeszfőzésből kaptak; de e keresetmódjuk ma meg van szoritva, mert Brassó mint állitólagos földesur erdőiket pereli, a szeszfőzés egyedárusága elapasztá e jövedelemforrásukat, s megszünteté a marhahizlalás nyereményeit is. De azért e nép nem vesztegel; ernyedetlen szorgalommal és erőfeszitéssel igyekszik az élet szükségleteit kiteremteni. Tavaszszal egész sereggel vonulnak be a Dunafejedelemségekbe, s ott mint kőmivesek, napszámosok egész nyáron át izzadnak, dolgoznak, s ekként megkimélt szerzeményükkel térnek családjokhoz vissza*Fájdalom nem mind, mert mindig maradnak benn szegényebbekből az oláh fejedelemségekben, ezek helyére aztán sokkal nagyobb számban települnek ki oláhok, mert azok Hétfaluba való megszállása még most is folyamatban van., más része szekerességgel tartja fel magát. Ki ne ismerné országszerte azon 8–10 lótól vont nagy hétfalusi szekereket, melyek hajdan egész Bécsig fel és lehordozták a márfákat (kereskedői csomagok), mig most a vasútak leszoriták nagyrészt e térről is, csak Erdély vasút nélküli része és a Dunafejedelemség korlátolt tere maradván nekik. Mikor a kereskedés nem pang a tömösi szoroson át, nagy kereskedelmi mozgalom van, és a teherszállitás nem kis hasznot hajt a hétfalusiaknak; Brassóból iparczikkeket (csizmát, öltönyt, posztót, butorokat, Ujfaluból fazekokat stb.) szállitnak el egész Galaczig; onnan gyapotot, kávét, czukrot és a künn legelő hétfalusi juhnyájak gyapját szállitják haza, mi itt hétfaluban a havasokról lesiető kristály patakokban nagyrészt a nők által megmosatva, tisztitott minőségben adatik át a kereskedésnek. Legujabb időkben a Dunafejedelemségekből igen nagy mennyiségű kukoriczát szállitnak; a tatrangiak és pürkerecziek télen Oláhországból hajtott nagy mennyiségű hizott sertést hoznak a brassai piaczra, továbbá meszet égetnek, mit a Barczán és Háromszéken hordanak szét. A nők főjövedelme a len- és kender-termelés és földolgozásban van, mit Erdélyben sehol oly jól nem kezelnek, mint itt Hétfaluban. Hétfaluban a mesterségeket mind magyarok folytatják: ácsok, kőmivesek, kovácsok, asztalosok, kerekesek, kádárok és timárok is kitünők vannak Hétfaluban. Ezen mesterségekben oly jártasok, hogy bár az ötvenes években a brassaiak megkisértették a német és szász mesteremberek odatelepitése által való germanizálást, az nem ment, mert az ily betelepitett, többnyire korcsmákat kedvelő kézmüvesek nem tudták a hétfalusiakkal a versenyt kiállani, s a hogy jöttek, el is kotrodtak innen. Van azonban egy mesterség, melyet hétfaluban is a szászok monopolizálnak: a kéményseprőség, a melyre semmi áron nem adja rá fejét a hétfalusi magyar, mert az a kormosságot és sötétséget semmi szin alatt sem szereti. A kereskedéstől is idegenkedik a hétfalusi magyar, mert a mint mondja, az sok huza-vonával van egybekötve, miért a boltosok hétfaluban többnyire idegenek. Valóban szem- és illemsértő, hogy itt, hol csak magyar és oláh lakik, a kereskedések czégjei leginkább németek. Ezen azonban könnyen lehet változtatni az által, ha a hétfalusi magyar az ily boltba nem lép be, s ott semmit se vásárol.

A hétfalusi oláhok a sajt- és turókészitésben tünnek ki, az itt készült kaskavál (sajt) nem csak köztünk, hanem Keleten egészen Konstantinápolyig igen kedvelt és keresett czikk, valamint hires a hétfalusi tömlő-turó és sóstej is. A hétfalusi nők, főleg az oláh nők a cserge (lombos pokrócz) szövésben kitünők, ezzel nagy kereskedést űznek Brassóban.

A hétfalusi magyaroknak régen igen nagy jövedelme volt a Brassóba való tüzifa szállitásból, most ezt, mióta Brassó erdeit lefoglalta s a községeknek csak szüken kimért nyilakat enged át használatra, bár kisebb mérvben, de még is folytatják; Brassó fösvénykedvén az erdővel, a piaczra fát szállitó hétfalusi magyar is beszállitott fáját magas-keskenyen szokta szekerére olyformán felrakni, hogy sokat mutasson. Igen jól mulattam egy faalku alkalmával, a midőn a circumspectus brassai szász látva a keskeny-magasra rakott fát, mondá: „Ugyan bizony, miért pakolta úgy fel fáját, talán azt hiszi, hogy mi vakok vagyunk?” mire az élczet kedvelő hétfalusi atyafi helyből visszavágta: „Hát urasága miért tesz fejére olyan magastetejű kalapot, talán azt gondolják magik, hogy ott mi több eszet keresünk; hát ott a leánya miért poczkolta föl papucsát oly magas sarokra, s miért rak a fejére egy egész boglya szénát, lássa az ur, magik is csalni akarják a szemet, s minket is azon mesterségre megtanitottak”.

Másik főjövedelemforrásuk a gyümölcstenyésztés; a községi és magánkertek mindenütt tele vannak nemesitett gyümölcsfákkal, ugy hogy Hétfalu a távolból mint zöld oáz tünik fel; a legnemesebb válfajú gyümölcsöket lehet itt találni, mit Brassóban jó áron adnak el. Csaknem minden falunak van faiskolája, melyet a lelkészek és tanitók kezelnek; emlitést érdemelnek a bácsfalvi lelkész, Borcsa Mihály és a krizbai rector, szemeriai Károly szépen berendezett faiskolái, melyekben több ezer oltvány- és nemesitett gyümölcsfa tenyészik. Hétfaluban leginkább ezen gyümölcsfajok fordulnak elő: almák: fehér, kék, tányér, hagyma, puhakerek, árpára érő, pereszlen, oltvári, zergő. Körték: fojtó, fekete, bartalis, őszi és nyári bergamot, méz, muskotály vereskörte stb. Szilva: édes, szárazmagú, kabola stb.

A gyümölcsösök sürű lombtengere fölött ott magasul föl e faluk hátterében a nagyszerű Kőhavas, melyen a hétfalusi magyar csordáit, az oláh juhnyájait legelteti; hegygerinczein gyönyörű bükk és fenyves erdők sötétlenek; mély völgyületeiben dús legelők zöld pázsitja terül el; a meredélyek közé ágyalt rejtett völgyekből kristály patakok törtetnek le, melyeknek zugása elandalítja a pásztorkodó vagy favágással foglalkozó hétfalusiak saját tulajdonából kiszoritott árva fiait. E patakok öntözik, termékenyitik határait, e havasok ormáról végig tekintve e szép hazán, tanulja a honszeretet dicső érzetét. Itt a hon határain fölmagasuló sziklabérczek viszhangoztatják az utolsó magyar hangokat, s ezen nép – mely között most vagyunk, mely szivélyes vendégszeretetet és testvériességgel fogad, – határvéde itt a hazának és nemzetiségünknek, oly nép, mely ugy az anyagi, mint a szellemi küzdelem terén előre törekszik és azon munkálkodik, hogy az eddig hozzájuk mostoha haza nem mint tékozlót, hanem mint édes fiát ölelhesse tápláló és éltető keblére.