ELŐSZÓ.

Alig van ország, mely több természeti, történelmi és népéleti kincscsel birna, mint a Kárpátok által körülölelt magyar haza; alig van ország, mely az észlelve vizsgálódónak több érdeket nyujtana, mint hazánk, s mégis alig van a civilisatió körvonalába foglalt, sőt még azon kivül eső terület is, mely oly kevéssé lenne ismerve és méltányolva, mint éppen hazánk. Pedig volt idő, midőn egész Európa rettegte hatalmunkat; de elvonult azon kor, midőn a föld népei nyugalmukból felzavartatva, utra keltek uj haza és zsákmány felett tépelődni egymással; s ha ezen vad harczias korra hivatkoznunk lehet, ha a népvándorlás árjával Európára lerobogott fajunk e népzürbe bejátszott működésében, a dicsőség és erőnek hatalmas kinyomata mellett, az ázsiai szilajságot is találjuk, azért nem kell pirulnunk, mert ilyen volt akkor minden nép, ilyen volt a kor jellege, s tábori lovaikon ülő, vad kegyetleneknek festett eldődeink világrenditő harczainak meg volt azon erkölcsi eredménye, hogy e harczok egészen hullámzásba hozták az eltiprott népeket, mely néphullámzás, s Attila hatalmas fegyvere lerombolá Rómának a népek fejére nőtt zsarnoki hatalmát; elegyengeté a népcsoportulások és szabad intézvényü országok alakulhatásának utait. A szabadságvesztett Nyugotnak Kelet e hős fiai meghozák az ujjászületés elemeit, megsemmisiték a multat, elegyengeték a jövő utait, s Európa elvénült törzsébe uj termő ágat oltának, mely csakhamar meghozá a szabadságnak üdvös gyümölcseit, mert Ázsia e kibocsájtott népraja kitombolván magát, el- és ujból visszatérve e megkedvelt, e küzdteréül kijelölt hazába, miután a népek felbomlott egyensulya a zsarnokság romjai felett helyre állt, ők is letelepültek s elfogadták a helyzetök igényelte keresztény vallást, nyugati szokásokat és müveltséget, s itt a müvelt világ, a polgárosodott társadalom véghatárainál, a szabad intézvényeknek hatalmas előőreiként álltak annyi vészes századokon át, és áldozták legnemesebb vérüket a fenyegetett szabadság és polgárosodás oltalmára.

Szép és nemes volt e hivatás, dicső és magasztos a szerep, melyet a magyar nép Európa történelmében játszott; saját érdekeit fajrokonságát tagadá meg, hogy az uj haza által tesvéresült népek polgári és vallási szabadságát oltalmazza az eltiprással és eliszapodással fenyegető ozmanismus ellen. Ázsia szülöttjei Ázsia vészes viharai ellen fedezték Európát, s egy Hunyadi János, egy Kapisztrán, egy Mátyás király, egy Kinizsi, egy Zrinyi, oly fénycsillagok, melyek nem csak a mi egünkön, hanem Európa egén tündökölnek, ők nem csak magyar, hanem világ hősök, s megérdemelnék, hogy a legtávolibb országokban is emlékszobraik tündököljenek.

Ha itt nagy multunkra hivatkozunk, ha a jelen eltörpülésének közepette távoli fény után kapkodunk, azt nem dicsvágy- és önfitogtatásból tesszük, mert a valódi érdem szerény szokott lenni, s ilyen nemzetünk jelleme is, hanem tesszük azért, mert a mult iránytűje a jelennek, mert a népeknek szükség visszapillantaniok multjokra, hogy jövőjökkel tisztában lehessenek, s főként nekünk, hogy a jelen bizonytalanságának ködében tájékozhassuk magunkat, szükség a mult nagyság feltételezte hatalom és önbizalom érzetével felvérteznünk magunkat, hogy az átalakulás e nagy korszakában a szabad országok születésének bekövetkezendő nép zürjében hivatásunk jelölte kötelmeinkkel számolhassuk, és a ránk bizott előőrsi állást, mely az egész biztonságának főfeltétele, ezután is megtarthassuk.

Népünk ily hivatását felismerte, s most midőn hosszas tespedés után szabadságszeretetének s hősiességének uj és fényes bizonyitványát adá, a szabad és szabadságra törő népek zöme is kezd felénk fordulni s velünk érintkezvén, minket ismerni igyekeznek.

Ismerni és ismertetni kell tehát elhanyagolt szép hazánk viszonyait, s mindenkinek tehetsége szerint oda kell hatni, hogy Magyarország ne legyen tovább is „terra incognita”.

Hazánknak kétségtelenül legérdekébresztőbb része a Királyhágon inneni (keleti) terület, melynek ma már, – az unio szerencsés végrehajtása után – csupán földrajzi fogalom szerint adjuk az „Erdély” nevet. Ezen roppant havasok által körülkeritett, sok helyt őserdőktől boritott országrész, még vasuttal az eszme- és fogalomterjesztés ezen életerével nem birván, legismeretlenebb és legelzártabb, s talán könnyebb az Oceánon tuli Amerikába, mint ez irányban a hon véghatárain fekvő Székely földre eljutni.

Pedig e terület az, mely a figyelmet méltán ragadja magához, mert Lacedemonja ez hazánknak, mely Árkádia szépségével bir, melynek dicső népe a spartaiak erényével van felruházva. Felleg vára, s hatalmas védvonala az e hazának, hol hősies szabadság és hazaszeretettel felvértezett keblek alkotnak, miként Spártának, megvivhatlan élő falokat, s bizonnyal vannak nékünk dicső leonidási példáink, van Termopilánk, Marathonunk és Plateánk; nem szorultunk lelkesitő példákért Hellasra.

És éppen ezen véghatárainkon fekvő legérdekesebb terület, a szép Székely föld az, mely legkevésbbé van ismerve, melyről önmagunk is legkedvesebbet tudunk. Égető szükséggé vált tehát annak felkutatása és ismertetése.

Ezen – bevallom – nagy és nehéz feladat létesitéséhez fogtam én gyenge erővel ugyan, de a legszentebb szándék- és a legernyedetlenebb szorgalommal, járatlan ösvényen indulván el, mit 6 év kitartó szorgalmával és szent törekvésével gyüjthettem, azt hazán oltárára helyezem. Zsenge talán az áldozat, mit a jó indulat, s a honfikötelmek átértése nyujt; de hát visszarettenjek-e a feladat nehézségétől, s ha tökélyest, ha teljesen kielégitőt nem nyujthatok, hallgassak-e, mint eddig tevők, s e szép országrész ismeretlen maradjon továbbra is?

Nem, azt tennünk nem szabad, s azért a kor intő szavát követem, midőn ezen munkát közre bocsájtom.

E munka hat kötetből áll. Öt azokból az öt székelyszéket, a hatodik a Barczaságot tárgyalja, főtekintettel az azt lakó magyarságra. Mindenik kötethez a szöveget felvilágositó számos kép- és alaprajz van csatolva, melyeket én magam fényképi uton állitottam elő. Fő igyekezetem oda volt irányozva, hogy a vizsgálódásom alatti területnek történeti, népéleti, régészeti s tájirati hű leirását adjam; de mivel czélom nem az volt, hogy csak szaktudósok számára irjak, kerülni igyekeztem az abstract irányt és a szakirodalmi merevséget, sőt az előforduló ily szárazabb leirásokat is igyekeztem a lehetőleg vonzó és élvezhető alakba önteni, főként azért, hogy az ily komolyabb irányu olvasmányt is megkedveltessem a nagyobb olvasóközönséggel. Ez a törekvés választatta vélem a könnyebb és élvezhetőbb elbeszélési modort.

Leirásomban nem ragaszkodtam szigoruan a politikai határokhoz, hanem inkább a természetes vonalokat vettem fel, s azért itt ott kitéréseim által foglalásokat is teszek, remélve, hogy a szellemi téren tett ily „határsértésekért” neheztelést vonni magamra nem fogok.

Még némely dolgokra nézve kell igazolnom magamat.

E munka nemzetünk elnyomatásának gyászos korszakában iratott, s ha sok helyt a hazafias fájdalom szavakban nyilvánul, az semmi esetre sem illetheti mostani alkotmányos nemzeti kormányunkat, hanem azon letünt kormányrendszert, mely feljajdulás és történészi roszalás bus hangjai bennmaradtak, azok ezen kárhozatos rendszer emlékét sujtolják az örök igazságnak elferdithetlen itéletével, s benhagyattak azért, hogy azon kor fájdalmas behatásának emlékét fenntartsák az utódok számára, hogy azok becsülni s szivök vérével is megvédni tudják azon alkotmányt, melynek kivivásában és kiérdemlésében annyit szenvedénk. Továbbá

Én az egyesülés embere vagyok, mert csak az egyesülésben van az erő; én Magyarország és Erdély unioját visszavonhatlanul bevégzett ténynek tekintem s azért előttem ma „Erdély” csak mint geografiai fogalom létezik, s e munka folytán is csak mint ilyen használtatik.

Minden e hazát lakó nemzetiség iránt tisztelet és testvériesség tölti el lelkemet; a mult tévedéseire – megjobbulás reményébe, – a feledés, a kiengesztelődés fátyolát boritom azonban a történetnek részrehajlatlan szavát elnémitani nincs hatalmamban. A mi egyik nemzet elnevezését illeti, én e munka folytán az ujabb időben felkapott román helyett mindenütt az oláh-ot használom azért, mert nyelvünkön mindig igy hivták, s főként azért, mert e munka régészettel is foglalkozván, ott a román kifejezés épitészeti műszó, s annak más értelemben való használása csak eszme zavart idézne elő.

És végre önigazolás tekintetéből fel kell azt is emlitenem, hogy több várrom felfedezési érdemét követelem magamnak, oly várromokét is, melyeknek némelyike Kővári László ur „Erdély épitészeti emlékei”*Megjelent Kolozsvártt. 1866-ban 8-ad rét. czimü ujabban kiadott munkájában, az én munkámat megelőzőleg előfordul. Mi akként történhetett meg, hogy Kővári ur kéziratomat csel által kezére keritvén, az én tudtom, beleegyezésem nélkül kiszedte, felméréseimet, fekrajzi leirásomat felhasználta, a nélkül, hogy legalább méltányos lett volna egyetlen egyszer is felemliteni a kutfőt, honnan orozva meritett.

Ezekben kivántam röviden indokolni a modort, körvonalozni a czélt, mely e munka megirásánál vezetett. Tudom, hogy az távol van attól, hogy az igényeknek teljesen megfeleljen. Érzem, hogy a kitüzött czélt csak részben közelitém meg. Tudom, hogy a mit hazámnak nyujtok, az csak szerény gyüjteménye a méh-szorgalomnak, sok részben csak egy bevégzetlen adat-tár, de nem tökéletes alkotása a nagyra hivatott lángésznek. Érzem, hogy a legszentett törekvés és igyekezet nem mindenütt tudta az emelkedett szellem hiányait pótolni. Azonban arról még is meg vagyok győződve, hogy a hat év, melyet e mű létesitésére szentelék, nincs egészen elveszve; hogy e munkában sok olyan van, mi eddigi kutatóink figyelmét kikerülte, sok mű- és emlék-kincse e hazának, mi a feledékenység homályába merült, lett megmentve, s feldolgozandó anyagul kitüzve a jövő tudományosság számára; s főként e kisérletemnek, e szerény kezdeményezésemnek meg van azon érdeme, hogy hű és megbizható, mert én igyekeztem mindennek lelkiismeretesen utánjárni, mindent saját szemeimmel látva, kellő kritikával leirni.

És most ezen önálló, és a maga nemében uttörő szerény munkámat azon bátoritó reménynyel bocsátom nyilvánosság és a részrehajlatlan birálat elibe, hogy az netaláni hiányai mellett is hasznosan fogja feltárni, ha nem is mesteri, de lehető hű képet a Székelyföldnek, kedves szülőföldemnek, s ha a kép itt ott nem eléggé sikerült, ha azon hézagok mutatkoznának, legyen szabad elnézést remélni a legtisztább ügybuzgalom részére, mely csupán önmagára támaszkodva küzdé ki az eredményt, mit ezennel szerényen felmutat.

LENGYELFALVA, 1868.

ORBÁN BALÁZS.