Tatárvár a Lempeschen.

A Lempeschnek legmagasabb középcsúcsát Taterburgnak nevezik, mi a Tartarenburgnak szászos kiejtése. A gyönyörű térség közepén önállólag fölemelkedő, s gyönyörű lomberdők boritotta hegy önmaga is vonzott magához, emlitett elnevezése pedig a fölfedezés vágyát csatolta e vonzalomhoz, s én csakhamar felküzdém magam a sürű erdő miatt bajosan megmászható hegység főcsúcsára, s mily nagy volt meglepetésen, midőn ottan egy az elnevezést igazoló várromra; a Tatárvárnak titokszerű maradványaira találtam. A meredeken fellővelő hegycsúcsot köridomban egy 2 öl széles és ily magasságú gátony futja körül, 480 lépés kerületben, e gátonynak sáncza belül van, mi mutatja, hogy az onnan vett földdel töltetett fel, s az – nem mutatván a falrakatnak semmi maradványát – nem is lehetett más mint egyszerű földtöltés. Ezen külső gátonyon belül a hegycsúcs még vagy 30 lábnyira emelkedik, s tetőlapján egyenes 280 lépés kerületű fennlapban végződik.

E fennlap oromszélén másik gátony vonul el a falrakatnak csalhatlan nyomaival. Tehát ez volt a vár felső falövedzte balliuma, melynek közepe táján mély üreg jelöli a közép köztorony helyét, egy másik üreg meg a betölt vár kutját, melynek kőrakatára még emlékeznek az öregebb emberek. Tehát itt egy szabályszerű alsó és felső balliummal biró, s a szokásos donjonnal erőditett váracs feküdt, melynek még más külső védművei is voltak; mert a várcsúcstól mintegy 60 lépésnyire, ugy észak mint dél irányban, a menedékesen lehanyatló hegyhát egy-egy széles mély sáncz által van átmetszve, mely sánczok a csaknem függélyes keleti és északi oldalon – feleslegesek levén – nincsenek folytatva.

Ezen az idő romboló hatalmával daczolt maradványok kétségtelenné teszik, hogy e csúcsot egy tekintélyes és fekvésénél fogva nagyon erős vár koronázta egykoron, egy vár, melyről semmi történeti tudomásunk, de sőt még sejtelmekre feljogosító hagyományunk sincsen; egy mesés vár, melyet a néphit óriások művének állit lenni, s mely egyik lánczszemét képezte a haza keleti részét behálózott azon várlánczolatnak, melynek létele ugyan bámulatba ejti az észlelve kutatót, de biztos tudomására annak, hogy mely hatalmas nép emelte azokat, nem juthat a történelmi bizonytalanságnak homályos ködében.

Ezen vár – mint fekvéséből megitélhetni lehet – egy összekötő lánczszem volt a háromszéki és barczasági ős várak között, mely a veczeltetői, csokástetői és Bikfalva feletti Csigavárt a czenki, feketehalmi és krizbai ősvárakkal hozta láttani kapcsolatba. Tatárvár neve eredhetett attól, hogy a mint emlitém, a régi hun-székelyeket és avarokat e tájat tatároknak nevezik, vagy talán attól, hogy azt valamely tatárcsapat rabló kalandozásai központi helyéül felhasználta; de semmi esetre nem épitette, mert az sokkal bevégzettebb mű volt mintsem egy futva duló ellenség ilyet emelhetett volna.

De nemcsak ezen titokszerű rom az, mi ide vonhatja az útast, talál az a fáradalmas fölmászásért gazdag kárpótlást azon nagyszerű körlátványban is, mely e hegycsúcsról felmerül, mely a Barczaságot és Háromszéket egészen új nézpontról, s változó alakban tünteti fel, s mely önmagában is megérdemlené az ide való feljövetelt.

E kilátást ismétlések kikerüléseért nem irom le, csak azt emlitem meg, hogy látszik innen Erdély legnagyobb tere: a Háromszékkel összeolvadó Barczaság, látszik ez országrész legnagyobb városa Brassó, és látszik a bérczes haza legnagyobb négy havasa: a Negoj, Szurul, Bucsecs és Királykő.

De nem csak az aesthetikus talál élvet e helytetőről feltáruló büvös látványban, hanem a geologus is érdekes talajon kutathat, mert a Lempesch kőzete eocengyüleg levén, a határszéli Kárpátoknak térbe előtolt legszélső kicsucsorodását alkotja; de érdekes e hegy mint lelhely is, mert e hegy alján találtak (Fichtel) egy őskori elefánt (Mammuth Eleph. Primig.) és egy ős jávorgim (Elendthier) kövült csontjaira*Lásd Hauer Geol. Sieb. 300. l.. De emellett érdekes e hegy alakulási emlélete is, mert a ki figyelemmel vizsgálja ezen a térből önállólag kiemelkedő csúcsot és annak alakulását, ha áttekint az azzal egy vonalba eső, tőle alig 1 mfd messzeségre eső Czenkre, északfelé pedig a szintén egyenes vonalba sorakozott Ökörfark és az Olt által körül kanyargott Veczer előfokára, azon föltevésre kell jönnie, hogy a térben levő ezen elszagatott hegyek részecskéi egy hegylánczolatnak, mely a Sepsi és Miklósvárszék közti Feketeerdőségből kinyulva, a Barczát közepén átszelte, s a Székelyföld helységzömét, miként az északon van, ugy délen is a határszéli Kárpátokkal egybeköté.

De e hegysor gátot vetett a vizek lefolyásának és a háromszéki tért boritott viztömeg, vagy az Olt eredeti nagyságában, két helyt a Veczer és Ökörszarv, s ismét ez és a Lempesch között tört magának útat, odább a Lempesch és Czenk közti nyilatot pedig a Dirbak, Tömös és az akkor ez irányban folyhatott Tatrang mosták el és egyengették ki. Ezen képződés, a hegyek ily átalakulása és átszelése azonban nagyon régen történhetett, az özönviznek azon utolsó periodusában, midőn a folyam völgyek alakulni, s a vizek folyásiránya meghatárzódni kezdett; midőn a völgyületeket egészen elboritó viztömeg elég erős volt arra, hogy sodró hullámárjával hegylánczolatokat vágjon át.

És ezen viztömegnek keringő szivere az Olt, most is ott kanyarog, áradozásaival most is alakitva a völgy felületét, szeszélye szerint változtatva – ha kisebb arányban is – folyammedrét, s most is határvonalt alkotva a népelemek közt, mert ott túl rajta magyarok, székelyek, innen pedig idegenek laknak. Idegenek? kérdendi olvasóm és kétkedve jegyzi meg bizonyára, hogy hiszen ezek is szülöttjei e földnek, hisz már több század óta lakják e helyet, s élvezik annak dús áldásai mellett azon közös alkotmányt és szabadságot, melynek védő szárnyai alatt megsokasodtak és felgazdagodtak. Nem is néztük mi őket soha idegeneknek, nem néztük idegen szemmel a hazájukból szerencsétlenség vagy szegénység által elzavartakat, kik hozzánk menhelyet jöttek keresni; testvérileg és vendégszeretőleg fogadtuk őket s hazánk legtermékenyebb részében telepitők meg; századokon át jó és balsorsban osztozván velök, s a szabadság jótékony malasztjában épp oly mértékben részeltetők, mint a mennyivel magunk birtunk, sőt őket, kik békés szántóvetők s nem harcznokok voltak: megvédtük az ellenség dühétől; ha vész fenyegette, keblünk vérével oltalmaztuk. Honnan van még is, hogy e nép, helyesebben e néptöredék, mindig idegen maradt ez annyi áldást, annyi jólétet nyujtott hazához, elhuzódó és idegen az irántok mindig nagylelkünek és méltányosnak mutatkozott magyar iránt. Honnan van az, hogy valahányszor e haza és annak alkotmánya fenyegetve volt, ők mindig a haza elleneivel czimboráltak, s valahányszor a hazára a zsarnokság éje sötétült, ők legtöbbször áruba bocsáták területüket? Avagy lehetne-e ezen történeti igazságot tagadni Szentpéter terén, hol ott találjuk őket Zápolya elleneivel, ott Ráduj vajda és a labanczok szövetségében és ott az oroszok vad kozákjaival, hogy mint behivók és útmutatók marczongolják e hazát; hogy észak e nyers csordáival kezet fogjanak a szabadság és az oly negélyezve maguknak követelt cultura aláásására, a polgárosodás százados müveinek lerombolására. Én nem hiszem, hogy az erdélyi szászok történelmükből ki ne szeretnék törölni ezen kozák szövetségnek nem irigylett dicsőségét, valamint azon szomorú szereplés emlékét is, melyet a magyar haza letiportatásával, a hazánkra pusztitó sáskahadként lecsapott Bezirkerekkel együttesen eljátszottak. De hagyjuk e szomorú emlékeket, boritsuk a hálátlanság e sötét foltjára rá a feledés fátyolát; engedjünk meg jó keresztyénekként az annyiszor félrevezetett tévelygőknek; legyünk most is fajunk szokásaként nagylelküek, mint voltunk 1849-ben, midőn nagyon is módunkban lett volna a muszkák előszöri bevezetését megtorolni*A mely engedékenységet ők azzal hálálták meg, hogy a muszkákat másodszor is bekalauzolták Tömösnél és Törcsvárnál.. Feledjük mind ezt s most, midőn ők félrehuzódnak, öleljük őket annál szorosabban magunkhoz, vegyünk példát a természettől, vegyünk példát az Olttól, mely bár különböző népelem által lakott földet különit el, székely és szász közt von határt; de azért mind a két területet egyaránt termékenyiti és öntözi áldásos cseppjeivel, valamint védte a multban a Székelyföldet Ráduj, Veterani, Heydte, Gedeon és Lüders ellen, ugy fedezte Brassót Basta ellen, kinek kiirtási parancscsal közelgő seregét áradatával feltartá.

De a jótékonyságát oly sok irányban és oly sokféleképpen éreztető Olttal mi is búcsút veszünk a Barczaságtól, a melyet minden irányban beútaztunk, melyet előbb szélein körüljárva most középen végezünk be. A szeretet vezetett minket ide, fajunk itt e szép tér szélein elhelyezett reménydús gyarmatainak szeretete. Fölkerestük ez annyi századokon át elnyomott és letiport testvéreinket, hogy őket most, midőn az 1848-iki korszaknak nagyszerű vívmányai reájuk is – annyi kiállott szenvedés után – meghozák a felszabadulás üdvét, a mult mostohaságával kibékitsük; hogy a jövő szebb reményeivel biztatva, kitartás- és előretörekvésre buzditsuk; eljöttünk, hogy őket, kik oly soká voltak idegenek saját hazájukban, a nemzet szivébe befogadjuk, hogy multjoknak szebb emlékeit a jövő szebb reményeivel összefűzzük.

Ezen testvéri látogatás érintkezésbe hozott a Barczaságnak szászok által lakott területével és annak népével is, s habár itt-ott keserű igazságoknak adtam is kifejezést, ha a történelem kérlelhetlen logikája néhol reájuk is nehézkedett, mégis azt hiszem, hogy ezen látogatásban és vizsgálódásomban maguknak a szászoknak sem volt káruk, mert tollamat sehol sem vezette türelmetlenség és rosz akarat; s ha a történész egyenes szava talán érzékenyen érinté, feledjék el, s fontolják meg, hogy ha a történelem itélőszéke előtt fölmerülnek a multnak eseményei, kénytelen azon félnek nyujtani elégtételt, a mely mellett az igazság van. Előttem az elnyomó és elnyomott állott, s én minden körülmény közt az utóbbiaknak szolgáltattam volna igazat, még akkor is, ha az elnyomó nem szász, hanem saját nemzetfeleim közül való lett volna, – a mint kellett is tennem nem egyszer e művem előbbi kötetiben, – mert előttem a népszabadság a legnagyobb szentség s a ki azt bántja, az megrovásomra mindig készen lehet.

Engem szeretet, rokonszenv, testvéri érzet hozott e földre; s most, midőn távozom, midőn búcsút veszek is a bűbájos Barczaságtól: ez érzetek töltik el lelkemet. Távol van tőlem minden gyülölet, távol minden ellenszenv, mert birok annak fölemelő tudatával, hogy a történésznek soha sem szabad azoknak lelke fölött uralmat engedni, s ha a multnak képe itt-ott sötét szinezetet nyert, annak oka abban keresendő, mert a történethűség csak e szineket engedte használni. A mult a jelen iskolája levén, én hiszem, hogy az erdélyi s főleg a barczasági szászok abból okulást és tanuságot meritenek, mert fennmaradhatásuknak egyetlen föltéte abban van: hogy hagyjanak fel a másfelé gravitálás üdvtelen törekvéseivel s tekintsék e hazát örökös hazájuknak, nem tévesztvén minduntalan össze az Oltot és a Czibin vizét a felső Dunával és az Oderával.