Szabadság, egyenlőség, testvériség: a népek e Szentháromsága forrasztotta egy testté-lélekké a honfoglaló magyart. Egy nagy család ez a nép, melyet közszükség s közakarat indított honszerző utjára az őshazából, hogy, a ma is élő s tiszteletben tartandó néphit szerint, megkeresse s elfoglalja Atilla örökét. Szent ez a hit, ezer éve őrzi szivében a magyar nép: nincs arra ok, hogy e hitében megzavarjuk.

Hogy szabadság, egyenlőség, testvériség forrasztotta egybe a honfoglaló magyart: ezt már nemcsak a hagyomány őrizte meg. Följegyezték a régi krónikások; a jelenkor tudós történetírói is ezt vallják, ezt bizonyítják. S a 48-iki törvényhozás, midőn a föld népét bevette az alkotmány sánczai közé; midőn egységes nemzetté tette ennek az országnak mindenrendű és nyelvű lakosságát: valóképpen visszaadta azt a Szentháromságot, melynek zászlaja alatt indúlt honszerző útjára a magyar, amely zászló azonban - alig száz esztendővel a honfoglalás után - sárba hullott. Csaknem ezer esztendő véres küzdelme s csöndes munkálkodása tudta fölemelni e zászlót a sárból s a honfoglalás ezer éves ünnepe mellett a legnagyobb s legszebb ünnepünk most következik: ünnepelvén a népszabadság, a szegény, elnyomott nép fölszabadulásának ötven éves fordulóját.

Ez a nagy, ez a nevezetes alkalom szülte e könyvet, melyben az »Istenadta« népnek történetét irom. Annak a népnek a történetét, melynek »egyik kezében ekeszarva, a másikban kard«; mely ezer esztendőn át hullatta vérét a honért, amelynek ő nem volt szabad gyermeke; hullatta véres verejtékét a földre, mely nem volt az övé s melyhez mégis megható hűséggel ragaszkodék! A nép történetét irom, annak a népnek a történetét, mely ezer esztendő óta dereka ennek az országnak; ereje, tápláló vére a nemzetnek; mely megőrizte hiven a régi jó erkölcsöket, jellemző vonásokat; megőrizte a viseletet; és megőrizte a szép magyar nyelvet, akkor, midőn a főnemesség már-már elvesztette nyelvét, nemzeti karakterét...

A nemzet... Ez a szó, a mai értelmében, üres szó volt jó kilenczszáz esztendőn keresztül. Uri és paraszt nép lakta e földet, kölcsönös szeretet, bizodalom nélkül.

Az úr magának élt; a paraszt is magának.

Magának, ha előbb rossz kedvvel lerobotolta, amivel urának tartozott. Akkor került a sor reá. A maga dolgára.

Egymás búját, baját nem érezték. Közös czélok csak nagy ritkán melegíték úr és paraszt kebelét. Ritkán, rövid időre, hogy még messzebb távolodjanak egymástól.

Egy nyelvet beszéltek, egy Istent imádtak: mégsem voltak testvérek. Közös czélok, közös vágyak, reménykedések nem lelkesítették. Ami egyiknek üdvösség volt, a másiknak kárhozat. Amely forrásból életvize bugyogott az egyiknek, halálvize a másiknak. Urban és parasztban egy volt közös csupán: a föld, az édes anyaföld mérhetetlen szeretete s kilenczszáz esztendőnek nagy nyomorúságai, keserü tapasztalatai után fakadhatott csak e szeretetből egy másik: egymásnak a szeretete, megbecsülése. Kilenczszáz esztendő véres és békés küzdelmei, rettenetes emlékű parasztlázadások s az ezeket mindig nyomon követő ujabb meg ujabb elnyomatások után lett úr és paraszt ujra egy testté, lélekké, azzá, ami volt a honfoglalás idejében s aminek látja ma és tudja az egész világ: nemzetté.

Mi e könyvnek a czélja?

Végigvezetni az olvasót a magyar történelem kevésbbé ismert, járatlan ösvényein. Eléje teríteni a magyar népnek, a föld népének ezer esztendős történetét; hol jobbra, hol rosszabbra forduló állapotát; végigvezetni a törekvések, küzdelmek ezer esztendős utján, amely törekvéseknek, küzdelmeknek hol nyilt, hol rejtegetett czélja ez volt: szabadság, egyenlőség, testvériség.

Nehogy az olvasó félreértse szándékomat. E könyvnek nem lehet czélja már begyógyúlt sebeknek felszaggatása. Ellenkezőleg: az a becsületes czélja van, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség Szentháromságában egygyé lett népek közt a szeretetet még bensőbbé tegye, urat és parasztot, a szó nemes értelmében egy testté s lélekké forraszszon össze.

Történetet írok, szívemben mély szeretettel a föld népe iránt, melynek véréből való vér vagyok én is, de nem gyűlölettel az iránt az osztály iránt, mely nemcsak ura s elnyomója tudott lenni a népnek, de szerető édesatyja is s mely végül önként, kényszerítés nélkül, példátlan lelkességgel, maga küzdi ki a nép szabadságát, osztja meg vele jogait, osztozik vele a közterhekben!

Való igaz, hogy a nemesség nemcsak a nép, de a maga érdekében is cselekedett, midőn a népet a földdel együtt fölszabadította, de e könyv olvasói ne feledjék, hogy a nemesség zöme saját maga ellen vélt cselekedni, midőn a nép felszabadításáért lelkesűlt s igy amit tett: az ő részéről, az ő legjobb hite szerint, nagylelkű lemondás volt a kiváltságokról s becsületes osztozkodás a néppel jogokban és terhekben.

Azt gondolom, apró részletezés nélkül is kitűnik az elmondottakból, mi lehet könyvem tartalma s minő az iránya. A föld népének története, állapotának, életének rajza e könyv a szolgaságtól a szabadságig.

A honfoglaló magyar nép életemódjának, műveltségi állapotának rövid rajzával kezdem könyvemet, úgy megyek át annak megrajzolására, miként alakúlnak a különböző rendek, osztályok s mint sülyed a tiszta magyar faj egy része jobbágygyá. A föld népének a nemességgel való viszonya, a népnek állapota s küzdelme a szabadulásért: ez húzódik végig könyvemen. A parasztlázadások egész sorával találkozik könyvemben az olvasó. Kezdve az erdélyi parasztság 1437-iki lázadásán, lehető hűséggel irom meg a különböző parasztlázadásokat, nevezetesen: a Dózsa-lázadást, ezt a nagy parasztdrámát; a Péró-féle lázadást; a Hora- és Kloska-lázadást; nem is emlitve itt a kisebb paraszt lázadásokat. Hogy királyaink minő háborukat viseltek, hol s kikkel hadakoztak: nem az én könyvembe való, s csak annyiban érdekel ez vagy az a történeti esemény, amennyiben megvilágítja, érthetőbbé teszi a nép szomorú állapotát, szabadulásért való küzdelmeit. Könyvemnek aránylag legnagyobb része lesz e század első felének története, mikor a nemességnek színe-java hatalmas akczióba kezd a nép felszabadításáért. A magyar nemzet történetének legszebb lapjai ezek: a Széchenyiek, Kossuthok, Bezerédjek stb. kora. És nagy szerep jut a költőknek, kik többnyire a nép fiai s kik a toll erejével küzdenek a vérükből való vér felszabadulásáért. Természetes, hogy külön fejezet illeti meg Petőfit.

Ez könyvemnek nagy vonásokban rajzolt első kötete. A második kötet a most élő népet rajzolja: a bölcsőtől a sírig. Végig kisérem a népet a szó való értelmében, születésétől haláláig. A fészekrakáson: a házépítésen kezdem. Hogyan építi házát a magyar ember? Mik a nevezetesebb külömbségek e tekintetben az ország különböző vidékein? Mint fejlődött az építkezés az idők során?

Aztán jön a családi élet megalapítása. Az ezzel kapcsolatos lakodalmi szokások. A gyermek ápolása, nevelése. A gyermek iskolába kerül. Milyen a falusi iskola? Milyen volt régen, milyen ma? A nép nyelve általában s tájak szerint. A nép hite, vallása. Költészete. A nép ruházkodása, viselete, a nevezetesebb eltérések.

A katonaélet: régen és most. A katonaságból haza kerűl a legény: kezdődik a gazdaság. Milyen az a magyar paraszt-gazdaság? Elvezetem az olvasót a pusztára, az erdőre. Az alföldi magyar tanyájára s a székely sovány, keskeny földjére. Külön helyet követel a pásztor élet. És a magyar halász. S a magyar mesterember.

Hát a községi élet? És az alkotmányos jogok gyakorlása? A restauráczió? A követválasztás?

Igen, a bölcsőtől a sírig kísérem a népet: a halottas házhoz, meghallgatni a siratót, a néplélek e kevésbé ismert kincsét, s a temetőbe hol még láthatók a sírkövek közt a régi, harczias világra emlékeztető kópjás fejfák.

Nagy útra viszem az olvasót, aki velem tart; de hiszem, hogy - ha csak könyvemnek hőse, a nép iránt való erős szeretetemben túl nem becsültem erőmet - utunk nemcsak nagy, hanem érdekes és tanulságos is leszen.

A honfoglaló magyarok száma. - Egyenlőség. - A családi élet. - Az itt talált népek. - A nagy-
és kisbirtok. - Állattenyésztés. - Halászat. - A tanya. - »Ázsiai« gazdaság. - Megjelenik a kereszt.

Kétszázötvenezer főnyire becsülik történetiróink a honfoglaló magyarok számát: férfit, nőt, gyermeket együtt. Kétszázötvenezer főnyi nagy család tört át a vereczkei szoroson s huzódott le a Tisza mellé: itt kezdődik a honfoglalás, annak az áldott, szép földnek a megszerzése, melynek a neve ezer esztendő óta: Magyarország. Jöttek a tiszta magyar fajjal mindenféle keverék-népek is, különösen szlávok, többnyire kénytelen-kelletlenül, de bizonyára sokan önként, jókedvvel is. Amazokat a kényszerűség, emezeket a reménykedés füzte a honkereső magyarhoz: hátha ennek az elszánt, vitéz népnek a társaságában sorsuk jobbra fordul.

A tiszta magyar faj, a hét törzsre oszlott magyar nép, melyhez a nyolczadik, a kabarok törzse, Lebediában szegődött, azóta már ezer éves életében ekkor élvezte a legtisztább, a szó igaz értelmében eszményi szabadságot. Nem korlátlan, féktelen szabadság volt ez. Az a nép, mely karddal szerezte meg e földet, nem lehetett fegyelmezetlen tömeg, amelynek minden tagja a maga esze után indul s a közös munkában kénye-kedve szerint vesz részt. Mert ember és ember közt, a maga dolgának tetszés szerint való végzésében, nem volt ugyan külömbség, szabad és független volt ennek a nagy népcsaládnak minden tagja; de a közérdekű dolgok intézésére, végrehajtására vezér kellett, akinek, midőn a nép összesége által elfogadott tervek, határozatok végrehajtására került a sor: parancs volt a szava. Mi tette a külömbséget ember és ember közt? Nem a születés, hanem az egyéni kiválóság. Az ész, erő, vitézség; a jellem tisztasága, megbizhatósága. Nyilvánvaló, hogy ezek s ezekkel rokon tulajdonságok emelték Árpádot elsővé a legelsők, a legjobbak között; aminthogy viszont jellembeli fogyatkozások: gyávaság, árulás, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság s más egyéb bűnök már a honfoglalás előtt szolgává sülyeszthették a tiszta magyart is.

Ha a magyar fegyelmezetlen, gyűlevész, az igazi szabadságot a féktelenkedéstől megkülönböztetni nem tudó nép, - aminek ellenkezőjét bizonyítja hadviselésük módja a honfoglalás idején, - elfoglalhat ugyan jó nagy darab földet a mai Magyarországból; elfoglalhatja talán az egész országot: egy pár esztendőnél tovább aligha van maradása itt. Apránként elzüllődtek volna a törzsek, nemzetségek, ha nincs meg bennök az az erős családi érzés, mely a család tagjainak egymáshoz való ragaszkodásában s a családfők iránt mind e mai napig élő hagyományos tiszteletben nyilvánult, s mely a magyarnak egyik legszebb vonása volt minden időben. Ragaszkodás egymáshoz, tisztelet az öregebbek, értelmesebbek iránt: ezek a tulajdonságok fölöslegessé tették a zsarnoki, kényuri vezetést; a hadviselésre szükséges fegyelemnek mindennél megbizhatóbb eszköze volt a népnek e két tündöklő erénye.

A régi magyar családi élet tisztaságát még az akorbeli ellenségeink sem tagadhatták. Míg más pogány, nomád népeknél a többnejűség volt szokásban, ami már magában lehetetlenné teszi a családi élet tisztaságát: a meddig csak a történelem világa mellett visszanézhetünk, a magyar embernek sohasem volt egyszerre egynél több felesége. A viszony férj, feleség, szülő és gyermek, testvér és testvér közt akkor is csak olyan természetű lehetett, mint ma a föld népének még jó nagy részénél: patriarkális. Az asszony a férjét így szólítja: uram. Az asszonynak tehát a férfi ura, de ez nem annyit jelent, hogy az asszony az ő urának szolgálója. A férfi a család feje, több az asszonynál, mert erősebb. Ő védi a gyöngébb asszonyt. Az ő erős karja védi a sátrat, a házikót, a családot gonosz ember szándékától. Ő szerzi meg a mindennapit. De ha sátra mellől elszólítja a csatakürt, a feleség a család feje, védője, kenyérszerzője, az asszony műveli a földet, őrzi a nyájat a rabszolgákkal. Azokkal, kiket a magyarok magukkal hoztak s azokkal, akiket itt találtak. A magyar asszony tehát a férjnek társa, nem megvetett cseléde. A családi kötelék ereje, tisztasága szereteten és tiszteleten nyugszik: nemcsak az asszony szólítja a férjét uramnak, ezt a megtisztelő szót a gyermek is oda ragasztja az apám-hoz, mondván: apámuram, édes anyjának: anyámasszony. Az öcs a Székelyföldön még ma is bátyámuramnak szólítja a testvérbátyját is, ha az legalább nyolcz-tiz esztendővel idősebb mint ő, s hogy ez a szép patriarkális vonás ősi szokás és nem ujabb keletű, azt igazán fölösleges volna bizonyítani. A régi magyar nyelvből maradtak ránk e szavak: néne, húgom, ükapa, máska - nagyapa vagy dédapa, a szüle, melyek mind azt bizonyítják, hogy a honfoglaló magyar népet erős családi érzés forrasztotta egygyé.

Mind e szép vonások a mellett tanuskodnak, hogy a honfoglaló magyar nép nem volt elvadult, minden lelki műveltség nélkül való tömeg, s ha nem voltak, mert még nem lehettek, irott törvényei, ezeket akkor még bőven pótolta a velök született, apáról fiura szállott erős fogékonyság a tiszta erkölcsök, s nevezetesen a családi élet tisztasága, a családi becsület megőrzése iránt. A férj büntetlenül ölhette meg a hűtelen asszonyt, ami arra vall, hogy e nép kényes volt családi becsületére. Az özvegy asszony, ha gyermek nélkül maradott hátra, csak a férje rokonához mehetett feleségül, ami meg a mellett bizonyít, hogy nagy fontosságot tulajdonítottak a családi kötelék mennél szorosabbra való füzésének. Ma ezt családi politikának neveznők; akkor több volt ez annál: nemzeti politika. Egy honszerzésre indult nép bölcs, józan eszű politikája.

De e nép lelki műveltségére nemcsak a családi élet tisztasága vet kedvező világot. Ez a nép több olyan szót ismert, melyek bizonyos műveltségre vallanak s melyeket nem más népektől vett át. A honfoglaló magyarnak megvoltak már e szavai: ész, elme, bölcs, hit, gond, tiszta, ok, okos, igaz, szűz, szemérem stb. S bár mint nomád népnek vadászat és halászat, a házi állatok őrzése volt fő foglalkozása, már az őshazában foglalkozott a föld mívelésével is: buzát, árpát, darát, kölest, kendert, lent termelt s az asszonyok fontak, szőttek, ismerték a kendertörőt, tilót s a szövőszéket. A bor s a sör készítéséhez is értettek. Természetesen, a hosszú vándorlás, a nyugtalan élet, örökös háborúskodás megakasztotta e foglalkozásban, s mikor e földet elfoglalták, jóformán ujra kellett tanulniok a földmívelést. De jó száz esztendő telt el az új hazába való megérkezés után, hogy a magyar komolyan kezdett foglalkozni szántással, vetéssel. Az első száz esztendőt a honfoglalás munkája s a szomszéd országokban való kalandozás foglalja le. A földet többnyire a magukkal hozott rabszolgák s az itt talált népek müvelik.

Minekelőtte tovább mennénk, tudnunk kell, hogy miféle népeket talált itt a honfoglaló magyar.

Ime: Magyarország nyugati és délnyugati része a frankoké volt. Ezek voltak az urak, s szolgáik, kik a földet művelték: a morvák s a szlovének. Keleten: a Tisza mentén s Erdély hegyei közt keverék népek laktak, melyek közt a bolgár válik ki. Az ország ama területén, hol a frank volt az úr, már nagy Károly óta - az akkori viszonyok szerint - rendes módon folyt a gazdaság. Nagy uradalmak voltak, melyeket a szláv szolga nép szántott, vetett, aratott. Mikor a magyarok bejőnek, a szláv népség gazdát cserél. Aki nem áll ellent, azt a magyar fölveszi a maga nemzeti rendjébe, az ellentállót azonban, legyőzvén, szolgájává teszi.

A honfoglalás nagy munkája közben már kezd formálódni a nagy és a kis birtok. A nyolcz törzs vezérei kapják a nagy területeket. Ki a mely területet elfoglalt, ott üti fel szállását. A nemzetségek - 108 volt Kézai szerint - külön-külön nemzetségenként kapnak földet, s az egy-egy nemzetségnek jutott területet egyforma joggal birja eleinte a nemzetség minden tagja. Csak később kapja ki minden egyes ember a maga részét: ezek a középosztály, a középnemesség ősei.

Természetesen, maradt föld a régibb lakosok kezén is, de ezek csak részben voltak szabad emberek. Többnyire a várak környékén laktak, e környék földjét birták, művelték s ennek fejében kötelesek voltak a várak őrizetére, védelmére, általában fegyverviselésre; vagy ha fegyvert nem viseltek, ellátták a vár fegyveres népét a szükséges élelemmel. Amazok a várjobbágyok, emezek a várnépek, kikkel majd közelebbről ismerkedünk meg. Mind az a vár, amit a honfoglaló magyarok itt találtak, mind az, amit a honfoglalás idején építettek, a nemzet közvagyona volt. Ezeket tehát a törzsek fejei nem mondhatták magukénak, csupán védelmükre, felügyeletükre bizta a nemzet. Nemzeti vagyon volt a várakhoz tartozó föld is, melyet tehát nem lehet szabad birtoknak neveznünk, de viszont amint a föld, a népe sem állott egyeseknek a szolgálatában. Ám akkor még nehéz volt külömbséget tenni törzs és nemzet közt, s már Géza s utána különösen szent István, az inkább csak névszerint nemzeti, de valóságban a törzsfők érdekeit szolgáló vagyont királyi vagyonná változtatja, a várak földje és népe a királyi hatalom erősítője lesz.

Bizonyosnak vehetjük, hogy a tiszta magyar faj a vezérek korában alig foglalkozott földmíveléssel. Törzsek és nemzetségek közösen birták a megszállott területet, s habár a vezérek korában már megkezdődik a birtok elosztása, vagy amint a nép ma is mondja: az osztály, a viszonyok lehetetlenné tették, hogy a magyar ember maga szántsa, vesse a földjét. Akkor még a kard könnyebb volt a magyarnak, mint az ekeszarva. Szórványosan, egyik-másik megpróbálkozhatott a földmíveléssel, de általában a részben magukkal hozott szolgák s a részben itt szolgákká tett népek művelték a földet. Talán mondanunk sem kell, hogy a mezőgazdaság legfontosabb eszköze, az eke nagyon egyszerű, idétlen, kezdetleges valami lehetett, mely éppen hogy feldöröszölte a föld szinét. Amilyen a szántás, olyan az aratás. Az elhintett mag gyéren kelhetett ki. Nyilvánvaló, hogy a gazdaságnak főtényezője nem a földmívelés volt, hanem az állattenyésztés. A nagyobb folyamok mentén s az erdőségekben búja legelők voltak, melyek önként kinálkoztak állattenyésztésre. Az állatok legeltetése, a velök való foglalatoskodás: ez volt a honfoglaló magyarnak legkedvesebb s mert a földmíveléshez még nem értett eléggé, a legszükségesebb foglalkozása.

Mikor a magyarok bejöttek az új hazába, rengeteg sok lovat és szarvasmarhát hoztak magukkal. A bécsi képes krónikának egyik képén a költözködő magyarok mellett ott látjuk a lovat, a szarvasmarhát, sőt a tevét is. Juh és kutya nincs a képen, pedig valószinű, hogy ez is volt velük. A disznót vagy nem ismerték még, vagy pogány létükre szándékosan nem tartották. Valóbbszinű, hogy ismerték, de megvetették ezt a tisztátalan állatot. (Érdekes, hogy már Atilla népe és a honfoglaló magyar is huj, huj! kiáltással üzte, hajtotta az ellenséget, s hogy a székely ma is egyedül a disznót hajtja ezzel a szóval. Minden más állatra más e népnek a hajtó, kergető szava. A szarvasmarhát így hajtja ki istállóból, udvarból: hí ki! - a lovat: czo ki! a kutyát: kuss ki! a disznót meg: huj ki!)

Milyen volt a magyar ló? Nemes fajta, de kis növésű. Atyafi az arabs lóval. Fürge, szapora lépésű, kevéssel megelégedő s kitartó. Körülbelől a mai apró székely lóhoz lehet hasonlítani. Ennél a ma már csenevészedni kezdő lónál azonban nyilván erősebb, szélesebb szügyű.

A lóra különös nagy gondja volt a magyarnak. Béla király névtelen jegyzője szerint, Árpádnak nagy ménese volt a Csepelszigeten, a főbb emberek is tartottak nagyobb méneseket, melyeket csikós legények őriztek. Könyvem második kötetében irom a pusztai életet, s ennek az életnek a rajzából nagyjában el lehet képzelni az ősmagyarok pusztai életet is, a ménesekkel való bánás, foglalkozás módját. Mert kétségtelen, hogy a puszta emberei, kik a világ fejlődésétől, haladásától meglehetősen el vannak zárva, a leghivebben őrizhették meg az ősrégi szokásokat. Itt tehát csak jelzem, hogy a ló volt mindig a magyar nép legkedvesebb állatja. A ló után következett a szarvasmarha meg a juh.

Kétségtelennek látszik, hogy az igazi magyar szarvasmarha: a fehér és darúszinű, hosszú szarvú ökör meg tehén már a honfoglaló magyarral jött e földre. Vele jött a juh és a kecske is. A bival is. Ezt a csunya, de annál jobb tejű állatot már Atilla hunjai ismerték, magukkal hozták az őshazából. A magyarok is hoztak magukkal bivalt, mely azonban az idők folyamán mind jobban ritkult. Ma leginkább Erdélyben tartják.

Az állattenyésztés mellett a vadászat és halászat főbb foglalkozása a honfoglaló magyarnak. Foglalkozásnak nevezem, mert kétségtelen, hogy a nép zöme nem időtöltésből üzte sem a vadászatot, sem a halászatot. Az erdő vadjaira, a folyók halaira egyenesen rá szorult, nem úgy mint a ma élő nép. A vadak husa élelemül, bőre ruházatúl szolgált. A halászat már az ős hazában egyik főfoglalkozása, mit az új hazában megszakítás nélkül üzhetett. Folyamaink bővelkedtek a halakban. A honfoglaló magyar tanyának nevezte a halászó helyet, (annak nevezi ma is a halásznép) a folyamok tanyákra voltak felosztva, melyeknek mind megvolt, s megvan ma is a maga külön neve, sőt néhol, nevezetesen a Székelyföldön, ma is tanyaviznek mondják az álló, vagy csöndesen folyó vizet, mely első tekintésre inkább haltermő, halászó helynek látszik, még ha nem is halásznak benne. Nyilvánvaló, hogy a magyar nép először a halászó helyeket nevezte tanyának s csak később használta e szót a mezőgazdaságban, tanyának nevezvén azt a szállást is, ahol állandó tanyát vert s ahol szántóföldje, rétje, legelője volt.

Tul a Dunán, hol a honfoglalás idejében a frankok voltak az urak, mint már említettem, a honfoglaló magyarok már meglehetősen rendezett gazdasági életet találtak. Voltak nagyobb királyi és uri birtokok, ezeken házak, gazdasági épületek. Már az Alföld jóformán szűz talaj volt, itt a magyarság a maga módja szerint kezdett a gazdaságba. Itt indul meg az ősi magyar, egyik német iró szerint: az ázsiai gazdaság, melynek egyes jellemző tulajdonságai a mai napig megmaradtak, aminthogy a honfoglaló magyar pusztai életének is több jellemző vonása megmaradt mind e mai napig.

Míg túl a Dunán a frankok a hármas forgó rendszert alkalmazták a gazdaságban s ezt átvették a honfoglaló magyarok is, az ország többi részében, nevezetesen az Alföldön, a Tisza mentén, az Ázsiából hozott szokások honosultak meg. A sátorhoz, a kalibához legközelébb fekvő területet gabonával vetették be, a távolabb esőt legelőnek hagyták. Természetesen, a legelő jóval nagyobb volt a szántóföldnél. Magyar falukról még szó sem lehet ez időben. Szállások, tanyák voltak s a honfoglalás első idejében még tart az ázsiai nomád élet: más a lakóhelyük télen, más nyáron. Arra huzódnak, hol marháiknak jobb legelőt találnak. De mihelyt a törzsek és nemzetségek megállapodnak s egy bizonyos területet állandó birtokul foglalnak el: közösen birják ugyan eleinte a földet, a legelőt, az erdőt, de ez a közösség nem tart sokáig. A törzsek közt levő különben sem szoros kötelék már a honfoglalás első száz esztendejében felbomlásnak indul. Géza vezér erőszakosan bontja fel a törzsszerkezetet, s töri meg a törzsfők hatalmát, de másfelől valószinü, hogy a főbb, a vezéremberek is, kik szerencsés háborúkból rabszolgákat hoznak, maguktól is csakhamar rájőnek, hogy ez már nem közös szerzemény, ezek a szolgák az ők szolgáik: oktalanság volna tőlük, ha nem tisztán a maguk számára használnák ki őket a szállás körül, a gazdaságban. Kiki magának. Aki birja, az marja. A frank urak is így csinálták, példát vehettek tőlük. És már a vezérek korában kezd kiformálódni a nagy urak rendje. Csak a nemzetségi s ági kötelék még ez időben szorosabb, ez is lassanként lazulni kezd. A merzeburgi és augsburgi szerencsétlen kimenetelű csaták után észre tér a magyar. Belátja, hogy a külső országokban való kalandozás miatt elvesztheti azt a földet is, melyet elfoglalt, s melyet rabszolga, tehát ellenséges nép művel, jóformán ellenőrizetlenűl. Osztozkodnak. Felosztják a szántóföldet, kaszáló rétet, csupán a legelő s az erdő marad még közösnek. Nemcsak az egyes emberre, az egész népre komoly életkérdés volt az oktalan kalandozás félbehagyása, az állandó lakhely alapítása s ezzel a föld rendes művelése.

A harczkedvelő magyart azonban nemcsak a vesztett csaták terelik új irányba. A pogány hitet megingatja a keresztény vallás lelkeket hódító ereje. Egyfelől a szláv lakosság papsága, másfelől a külső országokból jövő papság, különösen az olasz, megkezdi a hittérítés nagy művét: új világ nyílik meg a magyar nép előtt. A magyarnak ősi jelleme a türelmesség. Nemcsak hogy nem bántotta hitükben a rabszolga népeket, melyek keresztények voltak, de lassanként ezek a népek s e népek papjai terjesztőivé lesznek a keresztény hitnek s Géza vezér korában már megkezdi áldásos hódító utját a kereszt. Ám a papok, az idegenből jövő papok, nemcsak híttérítő munkát végeznek: megkedveltetik a néppel a földmívelést is. Szent István király bőkezűen osztogatja a papságnak a földet s ez, értvén a gazdasághoz is, egyszerre kettős hivatást teljesít, nagy, áldásos hivatást: a vallás eszközeivel műveli a művelődésre fogékony magyart, szelidíti a sok hadakozásban durvult erkölcseit; ugyanakkor a föld okszerübb mívelésének tanításával megkedvelteti a gazdaságot, s ezzel a nép szívét mintegy a magyar földhöz köti. Az édes anyaföldhöz.

Tudjuk jól, hogy, bár sok kellék megvolt a magyarban a keresztény hit tanainak felfogására, elfogadására, a térítés mégsem ment könnyen. Megnehezítette ezt a magyarnak egyik dicséretes jellemvonása: az ősi hagyományokhoz való ragaszkodás. És nem kevéssé nehezítette meg az a körülmény, hogy a papság nem értette a nép nyelvét s e miatt nehezebben tudott férni eszéhez és szívéhez. Gyöngébb jellemű népre végzetessé is válhatott volna az idegenség e föllépése hazánkban: a magyar azonban fölvette az új hítet, de nem adta cserébe az ő magyarságát. Ha a papság kereszténynyé tette, ő meg magyarrá a papságot: így vált tökéletes áldássá a keresztény vallás. Ha másként történik, ma nem lehetne megirni a magyar nép történetét...

A tizedik század vége táján, Géza vezér halála után, a keresztény vallás már elterjedett az egész országban, de ezt az országos elterjedést nem szabad szó szerint vennünk. A magyar még lelkében a pogány hitet vallotta, ha föl is vette a keresztségét, s szivesebben hallgatta az öregek regélését a honfoglaló Árpádról, a hét vezérről, kik »visszavették« Atilla földjét; kürtös Lehelről, aki kürtjével agyonütötte a német császárt, s ezzel, a pogány hit szerint, szolgájává tette a másvilágon; Botondról, a köpczös termetű, széles vállú, nagy erejű Botondról, ki buzogányával nagy likat ütött Byzancz vaskapuján s csuffá tette a görög óriást. Nem, abban nem lehet kételkednünk, hogy a nép szivesebben hallgatta a regéket, - akkor még történeteket, - mint az idegen papok érthetetlen vagy kevéssé értett beszédjeit. Oly nagy és kiváló embernek kellett jőni, aminő volt István, a dicsőséges szent István király, aki nemcsak fel tudta fogni a keresztény vallásnak a magyar népre s az egész országra üdvös hatását, de volt arra való ereje, hatalma is, hogy azt a néppel el is fogadtassa. Szép szóval és erővel, ahogy lehetett.

A fő, hogy, ha nem is tökéletesen még, de valamennyire meg tudta nyerni a magyar nép szívét a keresztény vallásnak s ezzel megvetette Magyarország, a magyar nép ma már ezer éves életének igazi fundamentumát.

A törzsszerkezet felbontása. - A várszerkezet. - Nincs rendi külömbség a szabadok közt. -
A nem szabadok különféle osztályai. - A törvény és a nem szabadok. -
Miben egyenlők a szabadok és a nem szabadok?

Géza huszonöt esztendős vezérséget két nevezetes dolog örökíti meg: ekkor jelenik meg a pogány magyarok közt a kereszt s indul bomlásnak az ősi törzsszerkezet. Amannak diadala, emennek teljes felbomlása Szent István nevéhez füződik, de István alatt is csak a törzsszerkezet felbomlását mondhatjuk teljesnek, a kereszt diadalát még nem. A magyar nép, ki önként, ki kényszerítve, fölvette ugyan a keresztségét, de a népnek a zöme lelkében még ekkor csak névszerint volt keresztény, valójában pogány.

Sem a kereszt diadala, sem a törzsszerkezet felbomlása nagy küzdelmek nélkül nem mehetett végbe, amin nem lehet csodálkoznunk, ha az ősi és az uj hit közt való nagy különbségre gondolunk. Nemkülönben azt sem csodálhatjuk, ha a minden hatalomtól független törzsfők nem vették szivesen a törzsbirtok feldarabolását, a törzsek s nemzetségek egyes tagjai közt való felosztását, amivel együtt járt nagy hatalmuk meggyengülése is. Géza előtt még »Isten és a nép nevében« indítnak háborút s kötnek békét: ezt a jogot István már kiveszi a nemzetgyűlés vagyis a nép kezéből, s a királyi hatalom számára foglalja le. A király nevez ki tisztviselőket, nem a nemzetgyülés választja azokat, s a törzsfőknek a nemzetgyüléstől nyert hatalma nem öröklődik át a törzsek megszünésével egyesekre, a törzsfők ivadékaira, hacsak a király nem ruházza föl azzal.

Mit tett István? Miként szüntette meg a törzsszerkezetet? Miben állott a törzsszerkezet felbontása?

István először is a törzs-szállásokat felosztotta a törzsek egyes tagjai között.

A várakat, melyek addig a törzsfők felügyelete alatt állottak, kinevezett tisztviselőkre, a várispánokra bizta, megalkotván az u. n. várszerkezetet, melynek milétéről mindjárt szó leszen. Közvetlen a király alá rendelte a nemzet minden szabad tagját, vagyis a törzsfők hatalma átszállott a királyra.

Egyformán a királyi hatalom alá rendelvén minden szabad embert s egyformán kötelezvén a haza személyes védelmére, nem volt arra szükség, hogy egyesek külön sereg tartásával szolgálják a hazát, amit külömben nemcsak a személyenként való hadviselés kötelessége tett fölöslegessé, de a várszerkezet intézménye is, mely első sorban katonai jellegü volt.

Első tekintetre úgy látszik, mintha Szent István korlátlan hatalmú uralkodó lett volna. Ám a törzsszerkezet felbomlott, a törzsfők korlátlan hatalma megszünt ugyan, de a nemzet szabad tagjait ott találjuk a királyi tanácsban. Ezek az előbbkelők, az első rendhez tartozók, nyilván többnyire törzsfők ivadékai, de már köztük idegenek is, hozzák a törvényeket, vesznek részt az ország kormányzásában. Maga a nép, a tömeg, esztendőben egyszer vett részt a törvényhozásban, az u. n. székesfehérvári törvénynapokon. Ilyenkor a nemzet minden tagjának joga volt megjelenni, panaszát eléadni; sőt nemcsak panaszra volt joga, de részt vett a tanácskozásban, a törvényhozásban, a gyakorlatban netalán be nem vált törvényeknek ujjáalkotásában is. Természetesen, a törzsfők s általában a nemzetségek fejei a törzsszerkezet felbomlásakor nagyobb területeket kaptak az osztály alá került közös birtokból, sőt azok, kik a király iránt való hüségben kitüntek, a régi rend megszüntetésének, a keresztény vallás behozatalának ellen nem szegültek, még külön is kaptak földet; de a földbirtok terjedelme szabad és szabad ember közt nem emelt válaszfalat: István és általában az Árpádok alatt a teljesen szabad magyarok, sőt a befogadott jövevények közt is, kik egy vagy más érdemük fejében birtokot kaptak a királytól, - rendi különbség nem volt. Volt nagy és kis birtok, de még nem volt fő- és középnemesség. Valamint a vezérek korában, István és később az Árpádok korában is két nagy osztály áll szemben egymással: szabad és nem szabad.

A törzsszerkezet felbomlásával tehát nem bomlott fel a nemzet szabad tagjainak egyenlősége. Nagy- és kisbirtokos szabad ember egyaránt csak személyében volt köteles védeni a hazát. A birtok nagyságával nem nőtt sem a joga, sem a kötelessége. Az állammal szemben egyéb terhe, kötelessége nem volt a haza személyes védelménél. Minden egyéb teher a nem szabadokra nehezedett. De ha a szabadok rendjében még nem találunk különbséget ember és ember közt szabadság és jog dolgában, a nem szabadok rendjében már a rangkülönbségnek - ha ugyan nem gúny itt rangról beszélni - egész sorozatát találjuk.

Első helyen állanak a várjobbágyok, kik az állami várak területén laktak s a királynak tett hadi szolgálatok fejében kaptak birtokot. Alig különböztek a kisbirtokú szabad embertől s idővel többnyire föl is emelkedtek a nemesek rendjébe.

A várjobbágy után jött a várnép. Ezek a várőrző katonaság számára szolgáltatott élelmi szerek fejében kaptak földet. Ők végezték a szükséges fuvarozást, őket használták a várak építésénél s más egyéb közmunkánál. Voltak köztük mesteremberek is, kik szintén a vár számára dolgoztak.

Ime, magától kezd világosodni, mi volt az István király alkotta várszerkezet: a királyi hatalom támasza. A várakhoz tartozó földek népe részint fegyverrel, részint a földnek termésével erősíti a király hatalmát s biztosítja lehetőleg a királyt a hatalomra vágyakodó nagy urak esetleges támadásai ellen. Egy-egy várhoz nemcsak a vár környéke tartozott, de tartoztak tőle messze eső földek is s viszont éppen ugy voltak az állami várak közelében földek, nagyobb birtokok a teljesen szabad emberek tulajdonában. E földek mívelői az u. n. szabad parasztok voltak, akik adózás és igazságszolgáltatás tekintetében a várszerkezethez tartoztak, vagyis a várispán hatósága alatt állottak, de a föld termésének bizonyos részét a földesurnak szolgáltatták át, akitől e földet kapták. Szabadok voltak e parasztok annyiban, hogy, ha lefizették államnak és földesurnak köteles tartozásukat, szabadon mehettek más földesurhoz, de magához a földhöz, melyet műveltek, semmi néven nevezendő joguk nem volt.

Kik voltak ezek a szabad parasztok? Volt-e közöttük tiszta magyar? Kétségtelen, hogy nagy részük a honfoglaláskor itt talált népből telt ki, de volt köztük tiszta magyar is, olyanok, kik a földosztásról lekéstek. Akik, mig a földosztás történt, valahol idegen országban kalandoztak s mire haza kerültek, az itthon maradottak felosztották maguk közt a földet, az ősi szerzeményt. Mit tehettek egyebet: földet kellett kérniök művelésre azoktól a szerencsésektől, kik jelen voltak a nagy földosztáson.

A várszerkezethez tartozott kezdetben a polgári rend is, jobban mondva: a mesteremberek rendje, mely többnyire idegenből ide került iparosokból alakult. (A polgár szót nem szabad a mai értelmében vennünk. Akkor a polgár szolgát jelentett, aminthogy ma is szolgának hiják a Székelyföld számos falujában a községi szolgát.) A várakhoz közel telepednek meg országszerte e vendégnépek, akik, mert erős szükség volt az iparos kézre, szivesen látott vendégek mindenütt, a teljesen szabadokéval csaknem felérő szabadságot élveznek, birájukat, papjukat maguk választhatják. Személyenként nem voltak kötelesek a hadviselésre, hanem háboru esetén testületenkint adtak néhány katonát a királynak, fizettek némi adót is s a királynak és királynénak, mennyegzőjük alkalmával, valami ajándékot. Szabadok voltak tehát s földjük is volt, de nem minden teher nélkül: ebben külömböztek a teljes szabadoktól, a nemesektől. Az idők folyamán azonban, ha személyükben nem is, de mint testület, mint rend, közvetlen a nemesek mellé emelkednek.

Látjuk, hogy az idáig felsorolt osztályok, melyek a teljesen szabadok rendjén kivül esnek, tehát: a várjobbágyok, szabad parasztok és polgárok - személyükben ez idő szerint szabadoknak mondhatók, nincsenek a röghöz kötve, bizonyos szolgálatok teljesítése után szabadon költözhetnek, változtathatják lakóhelyüket. Csak ezek után jönnek még a legalsóbb osztályok, a személyükben nem szabad, földesuri hatóság alatt álló népek, nevezetesen az udvarnokok és a rabszolgák. Mig a szabad parasztok a földesurtól kapott föld fejében csupán a föld termésének bizonyos részével tartoznak, az udvarnokok és rabszolgák a földesur udvarán, háza körül végeznek rendes szolgálatokat s müvelik a birtoknak azt a részét, mit a földes ur nem adott át művelésre a szabad parasztoknak. Az udvarnokok, mint a nevük is mutatja, többnyire az udvarban, a ház körül szolgáltak s ezeknek jobb sorsuk is volt mint a rabszolgáknak s szabadság dolgában is volt annyi különbség köztük, hogy a földesur az udvarnokot csak az általa művelt földdel együtt adhatta el, a rabszolgát pedig föld nélkül is eladhatta, annak sorsával, életével kénye-kedve szerint rendelkezett.

Az udvarnokok is többfélék voltak. Némely udvarnokot bárminémű munkára alkalmazhattak a földesurak, akárcsak a közönséges rabszolgákat, de aztán voltak olyanok, kiket csak a munkának bizonyos nemére használtak, nevezetesen házi és gazdasági munkára. A házi munkára használt udvarnokok közt volt tárnok, fegyveres, harangozó, pinczés, szakács, étekfogó, szücs, varga, kamaraszolga, hírvivő, kocsis. A mezőgazdasági munkára használtak közt: szántóvetők, szőllősök, molnárok, kertészek, erdő- s mezőcsőszök, csikósok, gulyások, kondások, juhászok, szekeresek, halászok, vadászok, madarászok, solymárok, kovácsok, akik udvarbírák vezetése alatt állottak.

Ezek az udvarnokok később többnyire szabadokká lettek, fölemelkedtek a nemesek és polgárok rendjébe, a szolgaságban maradottakkal pedig már mint jobbágyokkal találkozunk. Ez is emelkedés volt. Kedvezőbb helyzet a szolgaságnál. De nem mindig.

Azzal kezdettem e fejezetet: Géza idejében jelenik meg a kereszt a pogány magyarok közt s indul bomlásnak a törzsszerkezet. István hajtja végre Géza kezdését s ámbátor a kereszt diadala még nem teljes, mert a nép a lelkében István alatt is pogány, feltünik mégis, hogy István, a keresztény vallás e buzgó apostola, nem szünteti meg a keresztény vallás szellemével ellenkező rabszolgaságot. Feltünik, de csak első tekintetre. Valameddig a kereszt diadala nem tökéletes, a rabszolgaság eltörlését hiába várjuk: ezt a fenkölt lelkü István sem hajthatta végre. Ő még nem tehetett egyebet, mint hogy lehetőleg enyhíti a szolganép sorsát.

Az új hitet őszintén, lelki meggyőződésből fölvett király nemes szive nyilatkozik meg törvényeiben, melyeknek egyik pontjában azt mondja, hogy azt a szolgát, kit ura irgalmasságból szabaddá tesz, többé szolgává nem szabad tenni, sőt, ha az úr a szolgának szabadságot igért, de közbejött halála miatt erről tanuságot nem tehetett a szolga, az özvegynek és árvának jogában áll ezt bizonyítani. De ennél több aztán nincs is szent István törvényeiben, ami a szolgák javára eshetnék. Mind a többi törvény az urak érdekeit védi. A mezőgazdaság akkori állapotában oly fontos szerepe volt a szolganépnek, hogy István király kétségtelenül maga ellen zudítja az összes szabadokat, ha a munkáskéz e nagy tömegének személyes szabadságot ad. Irgalmasságot hirdet e nyomorult, szegény szolganép iránt, de ő maga sem nélkülözheti őket, mert saját földeinek a művelésére sem elegendők a várnépek, a szabad parasztok. Maga a papság is, mely a keresztény vallás emberszerető igéit hirdeti, többnyire e szolganéppel művelteti azokat a rengeteg nagy uradalmakat, melyekkel István megajándékozta őket. De nyilván emberségesebben bántak a szolganéppel, mint a világi urak, s amit nem lehet eléggé hangsulyoznunk, a papság volt az, mely nemcsak az uj hitnek nyerte meg lassanként a pogány magyarok lelkét, de ő kedveltette meg velük a földmívelést is, ők emelték ki a gazdaságot ősi, kezdetleges állapotából. Az idegenből ide jött papság lelkes munkája tehát nemcsak lelki, de anyagi javára is válik a magyar népnek. Csüggedést nem ismerve, martiromságtól nem félve, sőt keresve azt, formálja át a pogány magyart kereszténnyé, a kalandozó, nyugtalan vérű nomád népet gazdaemberré.

Bővebben lesz erről szó a következő fejezetben, a hol a bálvány és kereszt küzdelmét rajzolom. Elébb azonban még meg kell ismerkednünk Szent Istvánnak a szolgákra vonatkozó törvényeivel.

Szent István tehát törvényben engedte meg a szolgák felszabadítását, de talán mondanom se kell, hogy ezzel az engedelemmel nagyon kevesen éltek. A gazdasági érdek erősebb volt az emberiességnél. Egyesek szabaddá tették kedvesebb szolgáikat: ennyi az egész.

Mindaz, ami Szent István törvényének többi pontjaiban a szolgákra vonatkozik, napnál világosabban mutatja azt a végtelen nagy ürt, mi ur és szolga közt volt. Valamint a szabad ember szabadon rendelkezik a vagyonával, azonképpen a szolga - szolga tartozik maradni. Ez a 6. fejezet értelme.

Ha a szabad ember más szolgáját megöli - mi a büntetése? Adjon helyette más szolgát és böjtöljön.

Ha a szabad ember illetlenül viseli magát Istennek házában: meg kell dorgálni, ki kell üzni. A közönséges embert meg kell kötözni s vesszőztetni. Szolgát ura vagy asszonya ellen sem vádlónak, sem tanunak elfogadni nem szabad.

Másnak a szolgáját elvenni, magához csalogatni nem szabad. Miért? Mert kinek-kinek szüksége van a maga szolgájára.

Szabad embernek szolgálóval való paráználkodása - megbecstelenítő. Először megnyirják, másodszor is megnyirják, s ha harmadszor is tenné ezt: szolgává sülyed maga is. De ha a szolgáló szabad embertől áldott állapotba jut s szülés közben meghal - nem a szolgáló családjának tartozik kártérítéssel, hanem a szolgáló urának. Más szolgálót kell adni helyette.

Szolga ha szolgálóval paráználkodik s a szolgáló szülés közben meghal, a szolgát el kell adni. Fele ára a szolgáló urát illeti, fele a szolga urát.

Feleségül venni szolgálót: a szabadság elvesztésével jár.

Ha valakinek a szolgája másnak a szolgáját megöli, a gyilkos ura a másik urnak térítse meg a szolga fele értékét; ha nincs módja rá: negyven nap teltével el kell a szolgát adni, s az ára megoszlik a két ur között.

Aki mások szolgáinak szabadságot akar szerezni, minden szolgáért külön birságot fizessen. Ebből két rész a királyé, egy a szolgák uráé.

Ha szolga először lop, 5 tinóval váltsa meg az orrát. Másodszori lopásnál szintén 5 tinóval a fülét. Ha harmadszor is lop: életével lakol. Ám a szabad embert tolvajságért először még csak szolgaságra vetik, ha nem tudja magát megváltani.

»Tartsd meg mindenkor emlékedben« - igy szól Szent István a fiához, Imre herczeghez - »hogy minden ember egyforma.«

A szent életű, kegyes király bizonyára igy érezte s ha tőle függ, talán egyforma szabadságot ad minden alattvalójának. A valóság azonban ez: voltak szabadok és nem szabadok, urak és szolgák s mindezek csupán egy dologban voltak egyenlők: a böjtölésben.

Szabadnak és nem szabadnak a megbüntetésében, a büntetésnek a mértékében ez az egyetlen közös, melynek minden embert alávetett az egyház s annak utján István törvénye. Egyébként az egyformaság csak irásban volt meg. Egy nagy szívű király kegyes kivánsága ez, mely sohasem teljesült, nem is teljesül soha.

Régi krónikások, a ma élő nép hagyományos hite és néhány töredékesen fenmaradt népszokás tanúsága szerint is, az ősmagyarok több istent imádtak. Több istent, akiket nem imádtak mind egyforma tisztelettel, s akik fölött állott az »öreg isten«, a mindenható, mindent látó és tudó. Fölöttük áll, de nem maga intézi az emberek sorsát, hanem intézteti az alsóbb rendű istenekkel. Ő a láthatatlan, az elérhetetlen magasságban lakozó, kit félelemmel imád a nép s kit nem is kivánnak látni, mert »jaj annak, akit meglátogat!« A nagy csapás sújtotta ember ma is így sóhajt föl: »meglátogatott az Isten!«

Az alsóbb rendű istenek közt első volt a tűzisten, vagy a nép szavával élve: a Napisten. A tűz rendkivüli tiszteletében nyilvánult a Napisten imádása, s a ma még itt-ott szokásos szentivánéji tűzugrás és az ujszülött gyermeknek néhol még most is tüz fölé való tartása: pogánykori hagyomány, a tűzimádásra emlékeztető. Istenként imádták a holdat; a csillagokat; a vizet; a földet, mégpedig ez utóbbit Nagyboldogasszony személyében. Sőt megvolt az ősvallásban a tündérek tisztelete is.

Nagyboldogasszony volt, az ősi hit szerint, az életadó istenasszony, az áldott állapotban levő asszonyok védője, gyámolítója, a szülő-asszonyok segítője, ki két angyalt küld a betegágyas asszony házába: az egyiket az anya, másikat a gyermek mellé. Küldi a leányát is, Boldogasszonyt, másnéven Kisasszonyt, akinek utóda a kereszténységben Szűz Mária. A Nagyboldogasszony tehát Szűz Mária édes anyjának, Annának az elődje. A hagyományok azt sejtetik velünk, hogy a magyarok istene, a nép vallásos hite szerint, Nagyboldogasszony fia lehetett, s hogy a magyarok istene nem volt egy az öreg istennel.

Könyvem második kötetébe tartozik az ősi hit részletesebb rajza, itt csupán jelezni óhajtom az ősmagyarok többisten-imádását s ezzel azt is, hogy a pogány magyaroknak a keresztény hitre való áttérése nem ment oly könnyű szerrel, mint azt némely történetíróink, kik egy istenhivőnek vallják a honfoglaló magyart, elhitetni szeretnék. Ha a pogány magyar egy istenhivő lett volna, valóban könnyű munka lesz vala az új hitre való áttérítés. Akkor, hogy úgy mondjam: egyszerűen át kell fordítani a régi hitet az újra. Így azonban a keresztnek erős küzdelmet kell folytatnia a bálványnyal s hosszú idő multán lett teljes a kereszt diadala.

Szent István szívvel-lélekkel keresztény, de ugyanezt nem mondhatjuk még a népéről. Maga Géza is fölveszi ugyan a keresztségét, de lelkében még nem keresztény s a papok intelmeivel nem törődve, áldoz az ős vallás isteneinek. És fölveszik a keresztségét sokan az előbbkelők közül, fölveszi a nép zöme is, de István idejében, sőt később is, inkább név szerint keresztény a nép, mint lelkében. Az idegen papság, bármennyire lelkesen vette szent hivatását, igazi hatással nem lehetett a népre, mely nem értette a hittérítők nyelvét. Ehhez járúlt még, hogy István körűl, a felesége révén, bajor vitézek vittek vezetőszerepet s az egykor hatalmas törzs- és nemzetségfők ivadékai, kik többé-kevésbé háttérbe szorúltak, a kereszténység terjesztésében nemcsak ősi vallásuk, de ősi jogaik ellen is támadást láttak. Bizalmatlanul fogadták István hittérítő buzgalmát, bizalmatlanul fogadta a főbb és a közrend egyaránt.

Kupa, állítólag Árpád véréből való vér, volt az első, ki nyiltan fellázadott az új hit ellen. A Bakonyból indúlt a lázadó Kupa az ő népével, a krónika szerint, pusztítván István városait, majorjait, rabolván jószágait, ölvén szolgáit. Veszprémnél volt a pogány és a keresztény sereg mérkőzése, mely a keresztény sereg győzelmével végződött. Kupa is elesett. Állítólag egy Wenczellin nevű német gróf ölte meg páros viadalban. A buzgó keresztény István, elrettentő példaként, Kupa holttestét négyfelé vágatta s a test négy részét Esztergomba, Veszprémbe, Győrbe és Erdélybe küldötte, a népet pedig azzal büntette, hogy földje termésének tizedét a Szent Márton tiszteletére épített pannonhalmi monostornak ajánlotta föl. István eredetileg a népet egészen át akarta szolgáltatni az apátságnak. Érdekes, hogy ebbeli szándékától a magyar urak tanácsa térítette el. »Nehogy - mondták a magyar urak - a szegény nép leroskadjon a szolgaság terhe alatt s elpusztuljon a szülőföldjéről.« De így is elég nehéz terhet nyomott a szegény nép vállára. Mert nemcsak a termés és a marhák tizedrészét itélte az apátságnak, tehát az akkor törvényes egyházi adót, hanem akinek tiz gyermeke született, a tizediket az apátságnak kellett átadnia. Ez a tizedik gyermek volt a váltság a rabszolgaság alól, melyre István a legyőzött pogány népet vetni akarta volt.

Hogy István mennyire szivén viselte a kereszténység terjedését s meggyökeresedését, bizonyítják azok a feltünő nagy kedvezések, melyekben az általa alapított apátságokat és püspökségeket s általában Istennek szolgáit részesítette. Nem egy vakbuzgó fejedelem pazar kedvezése volt az ingó és ingatlan javak e túlságosnak látszó osztogatása. Midőn István a püspökségeket és apátságokat nagykiterjedésű földbirtokkal ajándékozta meg országszerte, ezzel nemcsak azt a czélt érte el, hogy az új hit apostolait erősebben e haza földjéhez kötötte, de egyben nagyot lendített a nép anyagi boldogulásán is. A különböző szerzetes rendeket, nevezetesen a Szent Benedek-rend papjait, szerzetesi fogalmak kötelezték a föld művelésére. Ők nemcsak papok, de szántó-vető emberek is voltak, s amit ezer év multán Petőfi zeng a magyar népről (»egyik kezében ekeszarva másik kezében kard«), alkalmazhatjuk e derék férfiakra: egyik kezében kereszt, másik kezében ekeszarva! Nemcsak az új hit tanaival ismertették meg a népet, de a szántás-vetés okszerűbb módjaival is.

Bátran mondhatjuk, hogy István uralkodása kétszeresen korszakalkotó: szilárd alapjait veti meg a keresztény egyháznak s ezzel biztositja a magyar nép megmaradását a keresztény népek tengerében és ugyanakkor igazi hazája lesz a népnek e föld, mely kenyeret ád a munkás kéznek.

Nyugattól keletig, északtól délig, a püspökségeknek, apátságoknak és káptalanoknak egész tömegével találkozunk, melyek mind rengeteg földbirtokkal rendelkeztek István idejében s ezeken az egyházi földeken sok ezer munkás kéz dolgozott a papok vezetése mellett. Kétségtelen, hogy e földeket is jórészt rabszolgák szántották-vetették, de e rabszolgák sorsa bizonyára nem volt már oly nyomasztó, mint volt a vezérek idejében, midőn a rabszolgát emberszámba nem vették. A keresztény vallás szellemével sehogy sem fért össze, hogy az embert az állattal egyenlőnek tartsa s habár az akkori gazdasági viszonyok nem nélkülözhették a rabszolgát, sorsuk sokat enyhült s így nem csoda, ha a rabszolga nép örült a kereszténység terjedésének.

Minekelőtte tovább mennénk a bálvány és a kereszt küzdelmének irásában, nem lesz talán fölösleges, ha az olvasó némi képet nyer az István alapította püspökségek és apátságok gazdaságáról. A pannonhalmi apátság volt István első alapítása. Ennek nagyobb birtokai a kolostor körűl feküdtek, mintegy három mértföldnyi kiterjedésben. Egyebütt is voltak birtokai. Minő volt a gazdasági felszerelése, nem tudjuk. De gondolhatjuk a pécsváradi monostorról, melyhez 1107 családfő tartozott 41 faluban. A kolostor szolgálatára rendelt szolganépből 156 ember lóval, 409 ember lóval és szekérrel dolgozott. Volt száztiz szőlőművelő, tizenhárom juhász és három kondás. Ezen kívűl tömérdek mesterember, nevezetesen tíz kovács, hat kádár, tizenkét faragó, kilencz sütő, tiz szakács, három fazekas, hat timár, öt ötvös, nyolcz kerékgyártó. Voltak azután belső szolgák: harangozó, betegápoló, fürdőszolga.

Ennyi ember s ennyiféle foglalkozás nagy és eleven gazdasági élet mellett tanuskodik. És vegyük most ehhez a többi egyházat: az esztergomi érsekséget, a veszprémi, egri, váradi, nyitrai, gyulafehérvári bácsi és csanádi püspökségeket; a bakonybéli, zalavári, szegzárdi, lébenyi, zirczi, tihanyi stb. apátságokat: elképzelhetjük, mely jótékony hatással volt a papság a népre, a lelki művelődés mellett, a gazdasági előhaladás terén is.

Ha végig olvassuk István törvényeit, látjuk, hogy e törvények nagyrésze az egyház érdekeit szolgálja, hogy az új hit megerősítése Istvánnak a legfőbb gondja. Királyi védelme alá veszi Istennek házát, s ki azt tiszteletlenűl illetné, kiközösítéssel bünteti.

A püspökökre bizza az özvegyek és árvák oltalmazását s a világiaknak parancsolja, hogy a püspökök ebbeli intézkedéseinek engedelmeskedjenek.

Az igazságszolgáltatásban a főpapokkal való egyértelemre inti a világiakat. Sem a tanusághoz, sem a vádláshoz nem elég a feddhetetlen élet, szükséges, hogy tanuk és vádlók Krisztus követői legyenek.

Világi ember tanuságát pap ellen nem lehet elfogadni. Papot világi ember csak az egyházban vonhat kérdőre, közhelyen nem.

Különösen nevezetes az a pont, melyben a papság terhes munkásságát hangsulyozza, mintegy megmagyarázván ezzel, miért részelteti a papságot feltünő nagy anyagi kedvezésekben. Mert a pap nemcsak a maga munkáját végezi, mint világi ember, hanem a másokét is: tehát valamint ők érettetek mindnyájatokért, úgy ti mind ő érettük különösen dolgozni tartoztok, annyira, hogy, ha a szükség kivánná, érettök lelketeket is feláldozzátok.

Vasárnap nem szabad dolgozni. A ki ökrökkel dolgozik, attól vegyék el az ökröket; ha lovakkal, megválthatja ökörrel; ha más szerszámmal, vegyék el a szerszámát, öltözetét s azt csak bőrével válthatta meg. A vasárnap a templomba menés napja. Templomba kell menni a család minden tagjának, csupán egy maradhat otthon, az, aki a tüzet őrzi. Vagyis: a háztüz-őrző. A törvény e pontja mai napig fenmaradt szokásként a magyar nép közt országszerte s rendesen a család egy tagja otthon marad háztüzőrzőnek, míg a többi a templomba megy. De hogy az otthon maradottnak is része legyen az istenitiszteletben, midőn a családtagok haza jőnek, a háztüzőrzőt ezzel üdvözlik rendesen: »Adjon Isten részt a könyörgésben«!

Nyilvánvaló, hogy ősrégi szokás ez.

A templomból makacsul elmaradottakat megverték és megnyirták.

Aki a böjtöt husevéssel megszegte (péntek volt a böjt napja), egy heti bezárásra s böjtre itélték.

Külön intézkedik a törvény a gyónásról, a gyónás nélkül való meghalás eseteiről, a bűbájosok, boszorkányok büntetéséről; de feltünő, hogy István törvényeiben sehol sem találkozunk az ősi hittel, mintha szándékosan nem venne már tudomást erről, mint már nem létezőről. Pedig jóval később, Szent László törvényeiben is, külön fejezet van a pogány hitet vallókról.

István, a mellett, hogy maga fejedelmi bőkezüséggel gondoskodik az általa alapított püspökségekről és apátságokról, elrendeli, hogy minden tiz helység egy templomot építsen, s Istennek szolgáját lássa el házzal, két cseléddel, lóval, szekérrel, hat ökörrel, két tehénnel s harmincz aprójószággal. A ruházatot a király adja, a könyveket a püspökök. Az is a püspök kötelessége, hogy papot adjon az egyháznak.

Végezetül: kinek isten évenként tiz részt ad, a tizediket adja Istennek. A ki a tizedet eltitkolja, kilenczedet fizessen.

Ime, az egyházra vonatkozó törvények egyszerü felsorolása világosan elénk tárja, hogy nem közönséges hatalmat adott István a papság kezébe. S ha ehhez veszszük még, hogy István nagy földbirtokkal ajándékozta meg a köréje gyülekező idegen vitézeket is, nem csoda, ha az ősi jogaikra s szabadságukra féltékeny magyar urak nehezen barátkoztak meg az uj hittel, az uj hit egyházi és világi terjesztőivel, kik többnyire mind idegenek. Csak midőn magyar ifjak is lépnek a papi rendbe; midőn a néphez az ő édes anyanyelvén kezdenek szólni a papok: tünedez a magyar nép bizalmatlansága az új hit iránt. Maga Gellért, Csanád püspöke, ki Velenczéből jött magyar földre, s kinek neve s emléke legtisztábban maradott meg az összes hittérítők közt mind e mai napig, megtanult magyarul s a vele jött nyolcz szerzetes közül is hét. Máskülönben el sem volna képzelhető az a nagy hatás, mit e szent, apostoli lelkességü férfiu a pogány magyarra tett. Nemcsak a még pogány magyarra, de a már keresztény magyarokra is, kiket az ő szónoklatai erősítettek meg az új hitben.

De közben Istvánnak még le kell vernie Gyulát, a lázadó erdélyi vajdát, az utolsó törzsfejedelmet, hogy kereszténynyé tehesse a mai Erdélyt és valósággal Magyarországhoz csatolhassa. És le kell vernie Achtumot, a Maros várában lakó »igen hatalmas fejedelmet«, ki a görög hit szerint ugyan megkeresztelkedett, de hét feleséget tartott, tehát, mint Szent Gellért legendájában olvassuk, »nem volt tökéletes a keresztény hitben.« Ez az Achtum, bizván vitézeinek sokaságában, nem tisztelte Istvánt. Rengeteg vagyonáról beszél a legenda. A Tisza mentének nagy sikságain »számtalan vadon legelő lova volt, azokon kivül, melyeket csikósok őriztek, gulyásai végtelen sok marháját őrizték, voltak azonkivül majorjai és udvarházai.«

Hatalmas, gazdag ember lehetett tehát ez az Achtum, ki azt is megcselekedte, hogy a király sóját megállította a Maroson s a Tiszáig mindent elzárt a vámja által. Övé volt a Körös folyótól az erdélyi bérczekig s egész Bodrogig és Szörényig mind a föld. Több fegyverese volt, a legenda szerint, mint a királynak. Ezt az Achtumot zabolázta meg István az Achtumtól elpártolt vitéz Csanád segitségével, ki Istvánhoz menekült és áttért a keresztény hitre. A legendának erről a győzelemről szóló része érdekes már azért is, mert van benne egy jelenet, mely számos népmesénkben olvasható. Csanád megöli Achtumot s diadala jeléül Achtum fejét elküldi Istvánnak. Egy Gyula nevü vitéz azonban eldicsekszik, hogy ő ölte meg Achtumot. Mikor később Csanád is visszatért a király udvarába, a király ugyan vele is meg volt elégedve, de Gyulát dicsérte különösen, mint Achtum legyőzőjét. Mondá ekkor Csanád mosolyogva: ha elhozta a főt, mért nem hozta el a nyelvét is? És elővette Achtum nyelvét. Gyulát a király kikergette udvarából, Csanádot pedig a maga és Achtum udvara ispánjának tette meg. Egyben az ő névéről nevezte el Marosvárt Csanádnak.

Akárcsak a népmesét olvasnók, hol a hős megöli a sárkányt, de a viadalban kifárad, elalszik a tó partján, a vörös herczeg pedig az alvót megöli s elhiteti a királylyal, hogy ő ölte meg a sárkányt, ő a királykisasszony megmentője. De jönnek a hős hű állatai, forrasztó füvei életre keltik s a hős a sárkány fogaival bizonyítja a maga igazát.

Achtum legyőzése nemcsak azt jelenti, hogy az ő földje is Magyarországhoz csatolódik, de jelenti a nyugati egyháznak a keleti fölött való győzelmét is. Achtum már épített volt Maros várában monostort Keresztelő Szent János tiszteletére: ide nevezte ki püspökké Gellértet a király.

A főbb emberek közűl még csak egynek a nevével találkozunk István idejében, a ki ellenszegül a király parancsának, s nem akarja fölvenni az új hitet. Ennek is a monda tartotta fenn nevét. Thonuzoba, állítólag a ma élő losonczi Bánffy nemzetség őse volt ez, kit a király, elrettentő példának, feleségével együtt élve temettetett el az abádi révnél. Ám István törvényeiben nyoma sincs az ehhez hasonlatos rettentő büntetésnek, s mint már mondottam, az ő törvényei tudomást sem vesznek a pogány hitről. De ott lappangott a parázs a hamu alatt, s amint István behunyta szemét, lángot vetett a hamvadó parázs. A lelkében pogány magyar több rendben lázad föl az új hit ellen, s martir-halált hal a legbuzgóbb apostol: Szent Gellért is.

István, elveszítvén nagyreményű fiát, Imre herczeget, a fél magyar Pétert teszi utódjává, az Árpádházbeli sarjadékok mellőzésével, akiknek nyilván nem bizott a kereszténységében. Vazult megvakítják, Endre, Béla és Levente királyi herczegek, állitólag magának Istvánnak a tanácsára, idegen földre menekülnek, így jut Péter Szent István örökébe.

Kezdetben úgy látszik, mintha urak és közrendek megnyugodnának abban, hogy István örökét nem tiszta Árpád-családbeli foglalja el, de csakhamar kitör az elégedetlenség. Rossz szemmel nézik a félmagyar Pétert, ki német és olasz vitézekkel veszi körül magát, idegeneket tesz várispánoknak, idegen szokásokat és törvényeket akar meghonosítani. Ily körülmények közt irányozódik a figyelem Aba felé, a mátraalji nagy úr felé, ki anyai ágon atyafiságban volt az Árpád-házzal, s ki valószinüleg a magyarokkal bevándorolt kabarok kozár törzsének volt a feje. Pétert elüzik, s Aba Sámuelt, a »nép atyját«, a »palócz királyt« emelik trónra, de az előbbkelők csakhamar megbánják, hogy a velük egy rendbélit maguk fölé emelték. Mert a »palócz király«, amint biztosságban érezte magát, dölyfösen, gőgösen kezdett viselkedni az urak iránt s amit nem bocsátottak meg neki: a néppel barátkozott. A Képes Krónika szerint, úgy vélekedett, hogy »minden közös legyen az urak és a szolgák között«, a mi más szóval az alig mult állapot helyreállítását jelenté. »Megvetve az ország előkelőit, - folytatja a krónika - parasztokkal és nemtelenekkel társalkodott.«

Ezt a nemesek nem türhették, összeesküdtek ellene. Ő azonban idejében megtudta, hogy mit forralnak, az összeesküvőket szinleg tanácskozásra hivta Csanádra, hol a nagybőjt idején tartózkodott, katonáival körülfogatta a házat, melyben az urak, mintegy ötvenen tanácskoztak, s bírói itélet és gyónás nélkül valamennyit agyonverték. Kettős sérelmet követett el ezzel a »nép apja«: itélet nélkül büntetvén halállal szabad magyarokat s megsértette a kereszténység szellemét, azt sem engedvén, hogy a bűnösök meggyónjanak.

Gellért püspök a templomban, szószékről lobbantotta szemére a királynak gyalázatos tettét s megjövendölte, hogy a »bosszú kardja« elveszi tőle az országot. Ez a jövendőlés hamar teljesült. Pétert visszahozták, Aba seregét a ménfői csatatéren leverték az elégedetlenek, majd törvényt ültek, s a fogságba kerűlt Abát kivégezték. Előbb egy kis falu templomában temették el, később vitték holttestét a Mátra aljában fekvő sári monostorba.

Ugy látszik, valóban a nép apja volt, szerette a nép a »palócz-királyt«, ki bizonyosan azért húzott inkább a néphez, mert nem bizott az urakban, kik közt akkoriban jórészt csupa idegenek vittek főbb szerepet. A néphagyomány szerint, a nép apjának ruhája, szemfedője a sírban sem rothadott el, a sebei pedig behegedtek.

Gellért püspök nemcsak Aba közeli bukását látta meg az ő látnoki szemével, de látta a keresztény hit veszedelmét is, s nyilván érezte, hogy ő maga sem kerüli ki a martiromságot. Pétert visszahozták, de alig lépett magyar földre, maga ellen fordította a magyarságot azzal, hogy pártfogóját, a német császárt, elismerte Magyarország hűbéres urául. Csak ez hiányzott, hogy a gyűlölet kitörjön a magyar szívekből minden ellen, ami idegen. A németség s ezzel a kereszténység ellen megmozdúl a szittya magyar. Csanádon, tehát Gellért székhelyén, gyülekeznek az elégedetlenek, onnét küldenek Lengyelországba az elmenekűlt királyfikért: Endre, Béla és Leventéért. Endre és Levente nyomban visszajön s országszerte megmozdul a magyar nép, mely elérkezettnek látta az időt, hogy ismét visszatérjen az ősi hítre. Egy Vatha nevü vezérember példát is adott a népnek: pogány módon leborotválta a fejét, három csimbókot hagyván a fején, áldozott a pogány isteneknek, a krónikások szerint, lóhúst evett, sőt »egyéb szörnyűségeket is művelt.« A nép előbben is a dézsmaszedőkön töltötte ki a haragját. Papot és világi embert, akit kereszténynek tudtak, öltek, gyilkoltak, magyart és idegent, személyválogatás nélkül.

Endre, bár valósággal keresztény volt, nem állott ellent a népnek, hagyta, hogy kitombolja haragját. Várt a kedvező alkalomra, midőn hatalomban, biztosságban érzi magát, azzal az erős eltökéléssel, hogy ismét visszaállítja a régi rendet: vagyis a keresztény hitet. Már az öcscse, Levente, hajlott a pogány hithez, őszinte ellensége volt a kereszténységnek. Egyébként a főczél most az volt, hogy Pétert kiverjék az országból. Ezt pedig csak oly nép segítségével hajthatták végre, melynek ez volt a jelszava: »meg kell ölni minden püspököt, papot, dézsmaszedőt. Szünjék meg minden adó! Álljon helyre a régi hit. Vesszen Péter németestűl, olaszostúl, mindenestűl!«

Gellért több püspöktársával Fehérvártt tartózkodott, innét indultak Pestre, hogy Endrét és Leventét üdvözöljék, ami arra vall, hogy hittek a hazajött herczegek igaz keresztény voltában. Ha Gellért püspök vágyakodott a vértanuságra, ebbeli vágyakodása teljesült a szent férfiúnak: midőn szekerén a róla nevezett hegy mellé ért, a pogány magyarok megragadták szekerét, feldöntötték, őt magát s a vele jött püspököket, papokat és világi keresztényeket kegyetlenül lemészárolták.

Az idegenek, kik bőséges okot szolgáltattak a magyar nép bosszújára, futva futottak ki az országból, Pétert is elfogták Zámor faluban, szemét kiszurták, kegyetlenül bántalmazták s csakhamar meg is halt szörnyű fájdalmában.

Most kellett dülőre jutni: melyik hitet tartja meg a magyar nép, az ősit-e, vagy az ujat. Endre nem habozott. Amint Péterrel végezett, nyiltan és határozottan, ellenmondást nem türő módon, a keresztény hit védőjének mutatta és vallotta magát. Levente visszatért volt ugyan a pogány hitre, de csakhamar meghalt. Pogány módra temették el, s ő vele féligmeddig el is temetődött a pogányság.

Három püspök élte túl a pogánylázadást, ez a három püspök koronázta meg Endrét 1047-ben, s a koronázáskor kiadott rendeletének mind a két pontja: szigorú parancs a kereszténységbe való visszatérésre, a pogány hittel való szakításra. Nevezetesen elrendeli a lerombolt templomok, városok, helységek és majorok visszaállítását. A papoknak való engedelmességet. A keresztény szertartások visszahozatalát. Fej- és vagyonvesztéssel sújtja, ki rendeleteinek, s általában István törvényeinek nem engedelmeskedik.

Nemcsak a rendeletei, de tettei is mind azt bizonyítják, hogy mintegy vezekelt a kereszténység ellen kénytelen-kelletlen elkövetett vétkeiért s buzgón követi István példáját az egyháznak való bőkezű adakozásokban. A pogány Vatha s hivei titkon áldoznak a régi isteneknek s csak mikor Béla herczeg is haza jön idegen földről, s trónra kerül, kezd éledni újra a reménykedés a titkon pogány hitet valló népben. Az Endrében való csalódás nem ölte ki a nép szivéből a hitet abban, hogy Béla, az idegenből haza került Béla, igaz pogány, éppen mint korán elhunyt testvére, Levente. Erősítette ebbeli hitében, hogy Béla, amint trónra lépett, több rendbéli intézkedést tett a szegény nép javára. Megszabta a piaczi árakat, »nehogy a kereskedők telhetetlen zsarolásukkal, fölösleges nyereséget gyűjtsenek az együgyü parasztoktól, mert ez az, ami a népeket a szegénység és nyomorúság veszedelmébe szokta dönteni« s aminek rendkívül nagy hatása lehetett az ettől már elszokott népre: minden faluból két-két értelmesebb előljárót Fehérvárra hivott a királyi tanácsba. És jöttek a követek s velük rengeteg nép. Csalékony sejtelem vitte a népet, hátha itt az ideje, hogy visszaálljon a régi rend, a régi hit.

Ugyanazok a jelszavak, ugyanazok a követelések hangzanak, mint Endre idejében. Az összegyülekezett sokaságból követek mennek Bélához s nem kérnek kevesebbet: engedje meg, hogy őseik vallására visszatérjenek, a püspököket, papokat megkövezzék, a dézsmaszedőket felakasszák, a templomokat lerombolják, s a harangokat összetörjék. Nem ismerték Bélát, ki igaz keresztény volt s a keresztény hithez való ragaszkodását több rendbéli kedvezéssel mutatta meg. E komoly, válságos pillanatban három napi haladékot kért a király, ezalatt pedig a nép folyton háborgott, kiabált a kereszténység ellen, a vezetők állványokról gyalázták az új hitet, nem is sejtve, hogy mit tervez Béla ellenök. A pogányságért epekedő népet ujabb csalódás éri: Béla vitézei hirtelen meglepik a forrongó pogány népet, a szószólókat ledobálják az emelvényekről, megkötözik, korbácsolják, mignem nagy nehezen lecsendesülnek.

Ez volt a bálvány és kereszt utolsó komolyabb mérkőzése. De a kereszt tökéletes diadala, a keresztény vallás meggyökeresedése Szent László nevéhez füződik. Jó hosszu idő mindenesetre, de ez éppenséggel nem válik a magyar nép szégyenére. Az egyes ember lelkében is hosszu küzdelemmel jár vallásos hitének mással való fölcserélése, hát még amig egy egész nemzet szakad el ősei hitétől s válik lelke kincsévé, egyedül üdvizítővé az előtte idegen, szokatlan hit?

Maga a papság is számolt ezzel, jól tudta, hogy az ősi hitről az uj hitre való áttérés nem mehet oly nagy hirtelenséggel. Erről tanuskodik az a félig pogány, félig keresztény himnusz is, mely a két vallásnak valóságos összekeverése, s mely így szól:

»Légy megszentelve, te nagy Isten, a mi testvérünkkel, a Nappal! Oh mily szép, mily ragyogó: ő a te jelképed, Uram! Légy áldva, a mi asszonynénénkkel, a Holddal és a mi hugainkkal, a csillagokkal együtt, akik oly szépek és fényesek! Légy áldva a mi süvünkkel, a Széllel együtt, aki a felhőket és a derült időt hozza. Légy áldva a mi ángyikánkkal, a Vizzel együtt, aki oly hasznos, jó izü és tiszta! Légy áldva a mi urunkbátyánkkal, a Tüzzel! Óh mily szép, óh mily vidám, óh mily erős és hatalmás ő! Légy áldva, óh Uram, a mi nagyasszonyunkkal, a Földdel együtt, aki minket táplál és megtart.«

Bizony hosszú idő kellett ahhoz, míg ezen és ehhez hasonló imádságokon keresztül a nép lelkét a keresztény hitre vitték. Míg lassanként az Isten neve mellől kitörlődnek az elemek. Akkor még együtt imádták Istent az elemekkel, ma így imádkozik a nép: »Én Uram s én Istenem, őrizz meg tűztől, viztől, gonosz ember szándékától!«

Külön fejezet illeti meg Lászlót, kinek neve s emléke öszszes királyaink közt, az egy Mátyás kivételével, a legszebben maradott meg a nép lelkében. Csudálatos tetteiről a legendák egész sora él ma is a nép ajkán, számtalan község viseli a nevét s régi templomaink hulladozó vakolata alól itt is, ott is falfestmények tünedeznek elő, melyek mind az ő világhíres vitézségét, az ő szent életét s közönséges halandó erejét meghaladó csudás dolgait regélik a mai és az eljövendő nemzedékeknek. Ő az, a ki az elrabolt magyar leányt megszabadítja, páros viadalban megölvén a leányrabló kun vitézt, s ő az, kinek fohászára, midőn egyszer futni kénytelen a kunok elől, ketté hasad a tordai hegy. Az ő imádsága menti meg a népet, valahányszor romlás, pusztulás fenyegeti. A szaladó kunok által elszórt arany és ezüst az ő imádságára változik kővé, különben egy szálig ott vesz a pénzre sóvár sereg. Majd végtelen pusztaságon bolyong a magyar sereg, nem találnak sehol egy forrást, százával pusztulnak el éhségtől, szomjuságtól, mignem László imára kulcsolja kezét s im, azonnal vadállatok huzódnak át a pusztaságon, nagy seregben. Az éhes vitézek lenyilazzák a vadakat, s csillapítják éhségöket. És fakadt forrás is, tiszta, üditő.

De legérdekesebb valamennyi legenda közt az, mely a keresztény hitben már-már megerősödött népnek a megtántorodásáról regél. A kunokon győzedelmeskedő magyarok napokig vigadnak a holttestek közt, de egyszerre csak vége szakadt a vigadozásnak: a holttestek rettentő szaga megrontotta a levegőt s mindenféle förtelmes, ragadós betegségek pusztitották a magyart. Siralom völgye lett a magyarok földje. És zúgni-búgni kezdett a nép: Lássátok, büntet a magyarok istene, mert elhagytuk igaz hitünket. Nem használ a király imádkozása. És összeverődtek minden rendü emberek, mentek a király sátorába. A szent király akkor is imádkozott. Mondta a szószólló: Hiába imádkozol, felséges király, úgy sem hallgatja meg a magyarok istene. Térjünk vissza mind a pogány hitre, meglásd, megszünik a pestis. - A szent király megbotránykozással nézett a hitetlenekre, arcza elborult, szeméből megeredt a köny s mondá nekik: - eredjetek haza békességgel, megtévelyedettek. Ne zavarjatok imádkozásomban. Én hiszek az egy Istenben, Mindenható Atyában. Meg-meglátogat, próbára tesz, de nem hagy el, letörli könyeinket. - A hitetlenek megzavarodva indultak kifelé, de e pillanatban mintha földbe gyökeredzett volna a lábuk, állottak, mind megannyi bálvány. Hirtelen vakító világosság támadt a sátorban, és hallották a mennyei szózatot: Ne csüggedj, László. Isten meghallgatta sűrű imádságaidat s leküldött hozzád engem az angyalok seregéből, hogy megmondjam neked, mit tégy. Öltsd fel királyi ruhádat, tedd fejedre koronádat, s kimenvén a sátorból, lődd el a nyiladat a virágos réten. És menj a nyil után: a hol leesik, találsz egy füvet, mely meggyógyítja a te népedet. - Ezt mondván az angyal, felszállott az égbe. Akkor fölkelt László, magára öltötte királyi ruháját, fejére tette a koronát, kezébe vette a nyilát s kilépett a sátorból. Utána a hitetlenek, csöndesen, levett kalappal. A szent király még egyszer fölnézett az égre, aztán ellőtte nyilát. És ment az ellőtt nyil irányában, a nép meg nyomába. - Ihol, a nyilvessző! - kiáltott László. Nézzetek ide! - Fölvette a nyilvesszőt, mely egy széles levelű növényben akadt meg, keresztül hasítván azt. - Olyan mint a kereszt! - mondták a népek s térdre borultak. És találtak ehhez a fűhöz hasonlatost még sokat, sokat a népek s ennek, csodaereje meggyógyítá őket.

A legenda szerint tehát, még László idejében is megtántorodott a nép az új hitben, amint nagyobb csapás sujtotta, de tudjuk, hogy ő alatta már a keresztény vallás szelleme sokkal erősebb gyökeret vert a nagy tömegek lelkében, semhogy a régi hitre való visszatérésről szó lehetett volna. Itt-ott, különösen a pásztoremberek, áldoztak még a pogány isteneknek, de az ország már igazi keresztény ország. »Ki a pogány szokás szerint kutaknál, vagy fák, források, kövek mellett áldozik, bűnét ökörrel váltsa meg.« Igy szól László rendeleteinek első könyvében a 22-ik fejezet s a büntetés csekélysége mutatja, hogy a pogány vallás az új hitre többé már nem volt veszedelmes. Hiszen kell-e többet mondanunk a keresztény vallás erős meggyökeredzésének bizonyítására annál a ténynél, hogy VII. Gergely pápa Lászlóban talál leghivebb védőjére, midőn IV. Henrik német császár és szövetségesei a pápát szorongatják; s hogy az országba betörő pogány népek, a bessenyők s a kunok ellen utolsó emberig követik László zászlaját a magyarok? Amott a keresztény magyar segiti a pápát, emitt ismét a keresztény magyar áll szemben a pogány kunnal s midőn a magyarok kegyetlenül vágják, ölik a legyőzött kunokat, kik egy izben már számos foglyot hurczoltak volt el Magyarországból, László a keresztény vallásra való gondolással csillapítja a magyarok dühét, kiáltván: Ne öljük meg őket! Hadd éljenek, ha megtérnek!

Csak futó pillantást kell vetnünk a szent István halálát követő alig fél száz esztendőre s még nagyobbnak látszik szent László alakja, mint a mily nagy lehetett valójában. A trónért való örökös versengések, meg-megujuló pogánylázadások: ez a szent István halálát követő s a szent László uralkodását megelőző időszak képe. A szent István által még inkább csak óhajtott, mint megalapíthatott társadalmi rend csirájában felbomlik e versengéseknek közepette. A személyi és vagyoni biztosság sülyedező talajon áll: lopás, rablás, gyilkosság, erőszakoskodás országszerte. A rabszolgák felhasználják az állandó zavarok kedvező alkalmát, elhagyják gazdáikat, szerteszét csatangolnak az országban, veszélyeztetik a közbiztosságot. Még a papság sem maradt ment az országos betegségtől: László törvénye tanuskodik arról, hogy köztük is akadtak tolvajok, erkölcstelen életüek. László törvénye, mely minden bőbeszédű krónikánál jobban világitja meg a XI. századbéli belső állapotot.

László nevén három törvény maradt reánk, de úgy látszik, hogy az ő nevét viselő törvények harmadik könyve nem az ő idejében született, hanem Béla király uralkodása után, talán Géza király idejében. Ennek a törvénykönyvnek mindjárt az első fejezete elénk állítja az akkori szinte törvényen kivül álló helyzetet a maga rideg valóságában. Országos nyomozás indul meg a tolvajok után. A király küldöttje a századosokkal és tizedesekkel, sorba járja a lopásról hires helységeket, tizenként felosztják a népet, a tizedik a kilencz helyett tűz- vagy vízpróbát áll, s ha kiáltotta: mind a tiz feloldódik a büntetés alól; ha nem: mind a tizen külön-külön bünhődnek. Az ország nagyjai - olvassuk a törvénykönyvben - megesküdtek, hogy nem titkolják el a tolvajokat; hasonlóképpen cselekedjenek a parasztok is, mert ha valaki bevádolná őket, hogy eltitkolták a tolvajokat, mint hamis esküvőket itélik el s nyelvük váltságáért 10 pénzt kell fizetniök és e mellett bünbánatot tartaniok.

Sokkal nagyobb büntetést ró a törvény azokra, kik a szökevény rabszolgákat maguknál tartják, eltitkolják. A szökevény szolgákat, a csavargókat, a törvény nyelvén: üzbégeket, a királyi udvar elé kell állítani, még pedig Nagyboldogasszony napján. Kitetszik a törvényből, hogy a törvény első sorban a királyi birtokokról elszökött szolgákra gondol, mégpedig I. Endre király és Béla herczeg idejétől számítva, amikor egy Sárcsás nevü biró összeirta volt a szolgákat. Aki a nála levő idegen szolgát visszatartja, 55 pénzt fizet s amellett két szolgát tartozik adni egy helyett. A büntetés nagyságából megitélhetjük, hogy mily fontos szerepe volt akkoriban a rabszolgáknak. Aminthogy a gazdasági élet tényleg a rabszolgákon alapult. Más helyen meg úgy intézkedik a törvény, hogy a csavargókat Szent-György napjától Szent-János napjáig fogdossák össze, Szent-Mihály napjáig tartsák együtt, akkor vigyék a vásárra, ott állítsák ki. Ha valaki megismeri a maga emberét, visszaválthatja 90 dénáron. Ugyanigy intézkedik a törvény a bitang marháról is. De ezekért már jóval kevesebb váltságdij jár, mint az emberért. Az embernek 90 dénár az ára, a lónak 12, az ökörnek öt. Aki az összegyűjtött csavargókat és bitang marhákat eltitkolja, 10 pénz büntetést fizet s a mellett embernek és állatnak háromszorosát. Ha a várispán tenné ezt, 55 pénz ennek a büntetése.

És véges-végig a törvény minden fejezete tolvajokról, rablókról, szökevényekről, hamis esküvőkről beszél: a legsötétebb kép, melyet egy korszakról nyerhetünk. A tolvaj férjes asszony orrát és vagyonát elveszti, hogy többet férjhez ne mehessen s e mellett rabszolgaként adják el. Ha özvegy asszony követ el tolvajságot, félszemét veszti s vagyonából csak a gyermekeit illető részt hagyják meg, a többit elveszik. A tolvaj leányt nem csufítják meg, de örökös szolgaságra vetik.

Tiz dénár értékű vagyonnak az ellopása a szabad ember minden vagyonába és félszemébe kerül. Ha szolga lop hat dénár értéküt, mindkét szemét veszti, kevesebbért fél szemét. És igy tovább.

E törvénynek, melyről, mint már mondottam, azt tartják, hogy nem szent László idejéből, hanem a Béla uralkodását közvetlen követő időből való, csakugyan mintegy kiegészitője László törvényeinek második könyve. Mig a nagy király törvényeinek első könyve, a vasár- és ünnnepnapok megtartását s általában az erkölcsi élet tisztaságának védelmét czélozza, a második könyv ismét a tolvajoknak szól. Kegyetlenül szigorú törvények ezek s ha mégis szent László neve és emléke nem úgy maradt meg s öröklődött át a nép lelkébe, mint a legkegyetlenebb királyé, ezt csak úgy magyarázhatjuk meg, hogy szigorúságánál nagyobb volt igazságossága. A nép pedig sohasem gyülölte azt a feljebbvalót, ki a szigoruságot igazsággal tudta egyesíteni. És nem szabad felednünk, hogy a nép szine-java, mely sok kárt szenvedhetett életében, vagyonában, a zavaros, törvényt nem ismerő állapotok miatt, bizonyára hálával fogadta a bölcs király szigorú törvényeit.

A tyuk a legkisebb érték, mit László törvénye a lopás büntetésének mértékéül megszab. Természetesen, különbséget tesz ez a törvény is a szabad ember és a szolga tolvajsága közt. Illő, hogy a szabad jobban vigyázon a becsületére, mint a szolga. Köztisztviselő és pap csak a szabadok sorából kerülhet ki, ők közvetlen a király hatósága alatt állanak: aki ezt a kiváltságot meg nem becsüli, méltán érdemli meg a személyes vagy vagyoni szabadsággal nem biró emberénél szigorubb büntetést. A törvény tehát, miután nem egyenlő jogokat élvező embereknek szól, kétségtelenül igazságos. A tolvaj szabadot felakasztják, a szolgának orrát vágják le. S ha a biró nem ebben az értelemben jár el, fiain és leányain kivül, minden vagyonát veszti s e mellett eladják szolgának. Ha ártatlant akasztat föl, 110 pénzt fizet s megtériti a felakasztott ember övéinek minden vagyonát. Csupán a családbeliek közt történt lopásnál enyhébb az itélet a szabadra, mint a nem szabadra. Ez esetben a nem szabad embert idegen földre adják el, a szabad ember cseléd sorra jut a család körében.

Egy tyuknak vagy ludnak az ellopása, szabadnak és szolgának egyaránt, a félszemébe kerül. Ha pap lop tyukot vagy ludat, a feljebbvalója fenyíti meg, s a mellett a kárt megtéríti; ha több értéküt lop, a püspök elcsapja és átadja a világi biróságnak. A büntetés mértékének külömbsége szabad és nem szabad között a nagyobb értékü dolgoknál kezdődik. A szabad embert 10 dénár értékű dolog ellopásáért felakasztják, ennél kevesebb érőt tizenkétszeresen fizet vissza s ráadásul egy ökröt. A szolga már csak kétszeresét fizeti vissza az ellopott értéknek s orrát veszti. De külömbséget tesz a gazdájánál lakó és a szökevény szolga közt. Ez utóbbinak, ha lopáson érik, kiszurják a szemét. Nem szabad sem föl akasztani, sem a nyelvét kivágni, hogy, ha ura később megtalálná, kereshesse rajta, amit elvesztett.

A mily gyönge lábon állott a vagyonbiztosság, oly gyöngén állott, - aminthogy az magától értődik - a személybiztosság is. Külön fejezet szól a más házába törő nemesekről és katonákról. Az erőszakoskodás napi renden volt, egy-egy hatalmasabb nemes a szolgáival rátört más nemesnek a házára (a nem szabadokról nem szól a törvény) s ennek aztán roppant szigoru volt a büntetése. Az erőszakoskodó nemes vagyonát vesztette; ha nem volt vagyona, fejét megborotválták, aztán megkötözve végig hordozták valamely nyilt helyen, verték, ütötték s végül eladták. Ha más nemesek is vettek részt vele az erőszakoskodásban, 55 bizanczi arannyal kellett megváltani bűnöket. Előfordult az az eset is, hogy másnak a szolgái is részt vettek az erőszakoskodásban, a gazda tudta nélkül. Ez esetben a szolgákat eladták, s fele érték maradt a gazdának, fele érték a büntetés dija volt.

Látható tehát, hogy szent László épenséggel nem kedvezett a szabadoknak, sőt szigorubb mértékkel mért, mint a szolgáknak.

És különös nagy gondja volt a vallásosságra, az erkölcsi élet tisztaságára is. Jellemző, hogy a papok házas életével kezdődik László törvényeinek első könyve. Mig a többi keresztény országokban akkor már a papi nőtlenség törvény volt, László még megalkuszik a létező állapottal: a már házas papokat meghagyja a házas életben, de a másodszori házasságot nem türi, sőt megköveteli, hogy akik másodszor házasodtak, feleségüktől váljanak el. Azt azonban éppenséggel nem engedi, hogy a pap a szolgálóját feleségül vegye. Azt akarta, hogy a papok magán élete tiszta, példaszerű legyen, csak igy lehetett igazi hatásuk a népre, csak igy lehetett remélni a keresztény vallás meggyökeredzését a nép szivében. De midőn ezt szigoruan megköveteli, nem kevésbé szigoruan követeli meg a vasár- és ünnepnapok megtartását kereszténytől és nem kereszténytől. A zsidókat nem bántja vallásukban, de megtiltja nekik, hogy a keresztények ünnepén dolgozzanak. Ugy látszik, arra nem is gondolt, hogy a zsidók áttérjenek a keresztény hitre, sőt mintegy elzárja őket a keresztényekkel való szorosabb viszonytól. A zsidó nem vehet feleségül keresztény leányt, de még keresztényt sem tarthat szolgálatában. Másként gondolkozik azonban az izmaelitáknak nevezett kereskedőkről. Ez az élelmes kereskedő nép a bolgárok, perzsák s részben a kabarok törzséből került ki. Nagyon nehezen ment az új hitre való térítésök, mert a törvényből kitetszik, hogy az áttérés után is sokan visszatértek a mohamedán hitre és körülmetéltették magukat. Vitézség és kereskedői élelmesség, e két fő jellemvonás egyesült e különös fajban, s ez a két vonás csakugyan feltünően talál a mai székelységre, melyről ujabban mind inkább megerősödik a vélemény, hogy a kabartörzsből való, abból a törzsből, mely Lebediában szegődött a magyarok hét törzséhez. Hogy aztán melyik vélemény igaz: az-e, hogy a székelység egyenes utóda Atilla hunjainak, vagy az, hogy a magyarokkal jött kabarok törzséből való s a honfoglalás után jóval később került mai lakó helyére, szent László idejében, mégpedig a határszélek védelmére: ennek a vitatása nem tartozik e könyv keretébe. Egy bizonyos, hogy a székelység az, mely leghivebben megőrizte mind e mai napig az ősrégi magyar szokásokat; az ő szájában maradt meg legtisztábban a régi magyar nyelv; itt éltek legtovább a régi törvények, jogszokások, birtokviszonyok, miután a székelység az egyetlen, amely minden más idegen fajtától leginkább elkülönítve élt századok hosszú során s mint határvédő, tehát fontos szerepet teljesítő, bizonyos, az ősi jogokban gyökeredző kiváltságokat élvezett az ország többi népével szemben.

E kis kitérő után azonban hadd térek vissza szent László törvényéhez.

A pogány lázadások, az örökös belső villongások szent Istvántól szent Lászlóig számos templomot döntöttek romba. Ezeket mind fölépíteni rendelte László, s valamint István, ő is maga adta a papoknak a ruhát és a kelyheket; a könyvekről a püspöknek kellett gondoskodnia. És elrendeli szigoruan a templombajárást. A ki vasárnap és ünnepnapokon nem megy a templomba, verés a büntetése. Ha a szállások messze vannak a templomtól, egynek a többi nevében meg kell jelenni s három kenyeret és egy gyertyát vinni az oltárra. Aki e napokon vadász, lovától, kutyájától megfosztják; ha pap, a rendből elmozdítják. Lovától fosztják meg azt is, ki e napokon kereskedést folytat. Ha ellenkezik, fizessen 55 pénzt. Biztosítván a vasár- és ünnepnapok megtartását, megállapítja az ünnepnapokat, azoknak idejét. Mintha csak a szegény szolga-nép pihenőjére is gondolt volna László, oly nagy az ünnepnapok száma. 1092-ben, midőn ez ünnepnapokat a szabolcsi gyülésben megállapítják, István már szentté van avatva. Szent ünnepeket rendelnek tehát István király, utána Gellért vértanu tiszteletére s ilyen ünnep a Szent-Márton ünnep előtt való harmadik nap. Három napi bőjtöt rendelnek Szent Péter ünnepe előtt. Ezeken kivül a következő ünnepeket állapítják meg: Karácsony (decz. 25): ez az esztendő kezdete; Szent-István vértanu (decz. 26.); Szent-János evangyelista (decz. 27.); apró szentek (decz. 28.); Kis-Karácsony (jan. 1.); Vizkereszt, bőjttel (jan. 6.); Gyertyaszentelő Boldogasszony (febr. 2.); husvét négy napja; Szent-György vértanu (ápr. 24.); Fülöp és Jakab apostolok, bőjttel (május 1.); Kereszt feltalálása (máj. 3.); Áldozó csütörtök vagy Ur mennybemenetelének napja; Pünkösd négy napja; Keresztelő-Szent-János (jun. 24.); Péter és Pál napja (jun. 29.); Szent-Jakab (jul. 25.); Szent-Lőrincz (augusztus 10.); Nagyboldogasszony napja (aug. 15.); Szent-István király (aug. 20.); Szent-Bertalan (aug. 24.); Kisasszony napja (szept. 8.); Kereszt felmagasztalása (szept. 14.); Szent-Máté evangyelista (szept. 21.); Szent-Gellért (szept. 24.); Szent-Mihály főangyal (szept. 29.); Szent-Simon és Juda (okt. 28.); Minden szentek (nov. 1.); Szent-Imre herczeg (nov. 5.); Szent-Márton (nov. 11.); Szent-András (nov. 30.); Szent-Miklós (decz. 6.); Szent-Tamás (decz. 21.). E mellett meg kellett ünnepelni külön minden plébániában a patronusnak és a templom fölszentelésének napját.

Nagy szigorusággal jár el a törvény a püspököknek és papoknak járó dézsma behajtásában is. Isten szolgáinak tized jár terményből és állatból, mégpedig, úgy látszik, a szabadok, az urak, a püspöknek adnak tizedet, a parasztok a papnak. A püspök poroszlója kimegy a határra s úgy veszi számon a termést. Ha a gazda hamis vallást tesz a terméséről, akkor kilencz rész a püspöké, csak a tizedrész marad neki. De aki hamisan vádolja a tizedfizetőt azzal, hogy meg akarta csalni a püspököt, elveszik termésének kilencz részét, ha meg nincs vagyona, szolgaságba esik. Apa és fiu, ha együtt laknak, együtt gazdálkodnak, éppen mint manapság, együtt fizetik a tizedet. De ha a termés tiz mérőnél nem több, akkor ebből nem jár tized. Hasonló az eljárás még ma is több helyen. Nevezetesen a Székelyföldön, ha a gazdának 12 kalongyánál nem terem több gabonája, csak egy kalongyát tartozik adni a papnak, tizenhárom kalongyából azonban már kettőt. Lenből és kenderből a püspök vagy pap poroszlója annyit vehetett el, a mennyit az összeszorított öklével a földre nyomhatott. Jelentékeny jövedelme lehetett a papságnak a tűz- és vizpróbából is. A tűz- és vizpróbánál a három alkalmas tanun kivül jelen volt a pap is s a vas után két pénzt, a viz után egy pénzt kapott. Szóval, László törvénye nemcsak arról gondoskodik, hogy a papok élete példaszerű legyen, de hogy anyagi gondoktól menten élhessenek szent hivatásuknak.

De egyéb is tünik ki e törvényekből: a királyi hatalom nagysága, csaknem korlátlansága. Urak és papok, parasztok és szolgák, mind közvetve vagy közvetlen a király törvénye alatt állanak; a nép élete, vagyona a király kezében.

A nemzet szabad tagjai, papok és urak, közvetlen állnak királyi hatalom alatt; a királyi várak birtokain lakó várjobbágyok és várnépek szintén királyi hatalom alatt, de már közvetve, a várispánok utján; a szolgák s más személyes szabadságot nem élvező népek, kik az urak és papok birtokain laktak, földesuri hatóság alatt állanak ugyan, de pénz- és tizedügyekben már ők is, uraik is, a közvetett királyi hatalom alá vannak rendelve.

A királyi hatalom e nagyságát indokolták az akkori állapotok. Ez a nagy királyi hatalom azonban alig éli túl a XI. századot, s mint később látjuk, folyton gyengül, különösen Kálmán király halála után. Egyik szélsőség után következik a másik: a királyi hatalom szertelenségét a mind jobban előtérbe lépő főnemesség hatalma, jobban mondva: hatalmaskodása váltja fel, elnyomván nemcsak a parasztságot, de a szegényebb rendű nemességet is.

Az ősi törzsszerkezet felbomlása után, mindazzal a földdel, mely nem a nemzetségeké, egyedül a király rendelkezik. A várak területén kivül eső nagy terjedelmű földekből osztogat István s osztogatnak az utódjai, a püspökségeknek, apátságoknak, ezekből ajándékoznak mindazoknak, kik a királyhoz való hűségben kitüntek. Igy támad a királyi jog, a jus regium, s ez lesz később még azoknak a birtokoknak is a jogi alapjává, melyek a törzsszerkezet felbontásakor a nemzetségek tulajdonában voltak. Mert egyesek, hogy annál jobban biztosítsák tulajdonjogukat, még az öröklött, az ősi birtokra is királyi adományt kértek. A föld nagy részének jogi alapja a XI. században tehát a királyi jog, s mindössze négyféle birtok van, melynek nem ez a jogi alapja, nevezetesen: a király családi birtoka; a közczélra szánt várföldek, melyeknek a rendeltetéséről irtam már; azok a fekvő birtokok, melyeket egyesek és községek magánosoktól szereztek és végül a székely birtok.

A XI. század folyamán már mind határozottabban formálódik a nagy-, a közép- és a kisbirtok. A nomád élet mind szükebb területre szorul, a sátrakat állandó lakások váltják fel s a honfoglaláskor itt talált községek mellett ujabb községek támadnak. I. Béla már a községek előljáróit hívja meg a fejérvári gyűlésre, szent László idejében meg, a mint láttuk, sorba veszik a községeket a király küldöttjei, hadd lássák, hol vannak tolvajok.

De nemcsak a király küldöttjei járnak községről-községre. Föl-föl kerekedik a király is udvarával. Itt a saját birtokát tekinti meg, ott igazságot tesz s a merre jár, őt és nagyszámú kiséretét a föld népe látja el élelemmel. Ugy látszik, ilyen módon jutott a király jó nagy részéhez a tizednek, mi a nem szabadok földjének terméséből megillette. Kétféle tizedet fizet tehát a nép: egyet, mely valóképpen kilenczedrész volt, a királynak, egyet, mely az igazi tized, a papságnak. A várakhoz tartozó birtokok jövedelmét fölemészti a katonaság, a király és az urak birtokán lakó népek termésének kilenczedét a királyi udvar. Csak később lesz ez a királyi tized a földesuraké.

E kötelezettségek teljesítéséből már rendesebb gazdasági életet kell föltételeznünk. Rendesebb gazdasági életet, melylyel okvetlen együtt járt a községi élet fejlődése is. Látjuk már a mai vármegye csíráját is a még hadi jellegű várszerkezetben, melynek ispánjai nemcsak a várbirtokon lakó népek fölött gyakorolnak hatalmat, de pénz- és tizedügyekben a nemesi birtokokra is kiterjed hatalmuk, szabadokra és nem szabadokra egyaránt.

A mennyire az adatok engedik, ismerkedjünk meg mindezzel közelebbről: az ébredező megyével és községgel; a néppel s annak gazdaságával. Ha ez némikép sikerült, érthetőbbé válik a nép későbbi viszonya a nemességgel s a későbbi idők küzdelme a személyes és vagyoni szabadságért.

Vár és megye. - A községek alakulása. - Villa és praedium. - A községek a lakosok szerint. -
Hat féle magánbirtok. - A földmérés. - Nyilföldek. - Az eke. - A gazdasági élet fejlődése.

Midőn Szent István megbontja a régi törzs-szerkezetet, s a törzs- és nemzetségfők helyébe általa kinevezett ispánokat állít a várak felügyeletére, egyben megveti alapját a mai vármegyének is. Maga a várszerkezet ugyan tisztán katonai jellegű intézmény, de a várispánok hatalma a várak birtokán kivül, nemesi földeken lakó népekre is kiterjed pénz- és tizedügyekben, ideértve a nemességet is, s ez által létesűl az első kapcsolat vár és megye, vagyis ama kerület közt, melyen a prédiumok, a nemesi földek, feküdtek. Egyébként, történetiróink egy része teljesen külön álló intézménynek állítja a várispánságot és a megyét, s csak később, az idők folyamán egyesül a kettő, lesz az igazi, a mai vármegye. E vélekedés szerint, a katonai szerkezetű várispánságot a megye területéből hasították ki, de nem csupán egy-egy darabban, mert voltak földek a megye, sőt a harmadik megye területén is szétszórtan, melyek ehhez vagy ahhoz a várispánsághoz tartoztak, s az ott lakó várjobbágyok és népek is közvetlen az illető várispán hatósága alatt állottak. Maga a megye nagyobb terjedelmű nemesi kerület volt s a várispánság is többnyire a megyétől vette a nevét. Földrajzilag tehát a várispánság tartozott a megyéhez s nem megfordítva. A várispánnak, mint még az Arany bullából is kitünik, nem volt szabad a nemesek birtokait illető ügyekben és pörökben biráskodni, sőt még akkor is, ha nemesek pörlekedtek várjobbágyokkal, e pörökben a nádor vagy országbirája mondott itéletet, ha csak a biráskodásra külön fölhatalmazást nem nyertek: a várispánok magától a királytól vagy a nádortól. Tehát csupán, amint már említettük, a pénz- és tizedügyekben biráskodhattak a megye területén. A pénz veretése s a pénz értékének megállapítása a korona joga volt, a tized is kétféle: királyi és egyházi tized, magától érthető tehát, ha e két dologban a király emberének biráskodási joga volt. A korona állapitotta meg a külföldről bekerült pénz értékét és alkalmazta a magyar pénz értékéhez s a várispánok ügyeltek arra, hogy a pénzcserénél visszaélés ne forduljon elő. A nemesség jobbágyai a királyi tizedet, mely tulajdonképpen a termés kilenczede volt (az egyházi tized volt az igazi tizedrész), egyenesen a király embereinek szolgáltatták át, csak később kapták meg a földesurak a maguk számára ezt a tizedet: a robot mellé a dézsmát. A mi különben a parasztnak jóformán mindegy volt: a dézsmát így is úgy is csak meg kellett adni, a termésből.

Egy volt-e a megye és a várispánság, vagy ha más-más volt, melyik olvadott a másba: ennek a vitatása nem tartozik ide. Elég annyit feljegyeznünk, hogy szent István idejében körülbelől 45-50 várispánság (vagy megye) lehetett s később emelkedik e szám 72-re. Az Árpád-korszak végén már jóformán megszünt a várispánság intézménye, a várföldek nagy része a folytonos királyi adományozások következtében nemesi birtokká válik, a hatalmasabb urak kezére kerül s ezzel egyszerre gyengül a királyi hatalom és a közép nemesség ereje is. A főnemesség türhetetlen hatalmaskodása indítja arra a szegényebb rendű nemességet, - mely a főurak hatalmaskodását épp úgy érezte, mint a parasztság, - hogy egyesült erővel megalkossa a mai vármegyét: az ősi jognak, szabadságnak e századokon át erős védő bástyáját.

Szent István korában s az után következő egy-két száz esztendőben még csak a csirája van meg tehát a mai vármegyének. De minket külömben is közvetlenebbűl érdekel a község alakulása. Itt találjuk a földnépét mindennapi munkájában: ezzel kell megismerkednünk közelebbről, a mennyire lehetséges.

Lakóházakat és az akkori viszonyokhoz mérten rendezett községeket már a honfoglaló magyarok találtak itt. A XI. század folyamán már a magyar nép is megszokja az állandó lakást s különösen a várak környékén megkezdődik a községi élet. Szent István törvénye tíz falut kötelez egy templom építésére: ebből tehát látható, hogy csak néhány család lakhatott még együtt, egy községben. De végre is: megvan a község. És megvan a községi élet, a községnek előljárói vannak.

Nád kunyhók, földbe vájt putrik, hordozható faházak: ezekben lakott a XI. század magyar népe. A ki egyik faluból a másikba költözött, vitte a házát is. A földmívelő nép még nincs úgy a röghöz kötve, mint később a jobbágyság. A nép jó nagy része még mindig pásztoréletet folytat, nyáron át sátorban lakik, s csak télen huzódik a melegebb putriba.

A községek külső képe csaknem egyforma. Minden tizedik községnek van temploma. De csak a törvény rendeli, hogy minden tíz községnek egy temploma legyen, kérdés, ha jutott-e minden tiz községre egy templom. Villa és praedium: a községnek e két hivatalos neve maradt fent e korból, de a kettő közt a különbséget aprójára nem tudjuk, csak azt, hogy a villában inkább megvolt a községi jelleg, mint a praediumban, mely nagyobb területű nemesi birtok volt: központja a földesur lakása, a gazdasági épületek, a szolgák, munkások lakóhelyei s bizonyos távolságokban ismét tanyák. A villának tehát községi, a prédiumnak tanyaszerű jellege volt.

De már a villák, a lakosok szerint, különböztek egymástól. Némely faluban csupa szabad emberek laktak, másban csupa szolga népek, és voltak faluk, melyeknek vegyes volt a lakossága. A szabad községek lakói főként a várjobbágyok és vendégek voltak, a szolgai községek rendesen a földesurak birtokain alakultak s ezek ismét kétfélék: olyanok, melyeknek lakói mindenféle munkát végeztek s olyanok, melyeknek lakói csak bizonyos meghatározott munkára voltak kötelezve, a földesurtól kapott föld használata fejében. Legtöbb volt a vegyes lakosságú község, hol szabadok és nem szabadok összekeveredve laktak s a mennyiben egy ilyen községben több földesurnak volt szolganépe, ugyanegy faluban lakó szolganépnek az urához való viszonya más-más természetű lehetett. A szabad községek maguk választották előljáróikat, a szolgaközségekben a földesur rendelkezett, a vegyes községekben már nem egyedül a földesur: a népnek is volt beleszólása.

Mansio vagy mansus: ez volt a földmíves nép lakóhelyének a neve. A ház s a hozzá tartozó udvar és kert. De használják a domus szót is, melylyel eredetileg a nagyobb birtokosok házát különböztették meg a szegény nép manzióitól. Néhol a nép a manzióval egybefüggő területen kapott szántóföldet, kaszálót, másutt meg a művelésre szánt föld távolabb esett a manziótól. Ezen kivül minden község határán volt közös birtok (legelő és erdő), mit a földmíves nép együtt, egyforma joggal használt. A zsellérnépnek azonban, melynek a kezén nem volt föld, a közös birtokban sem volt része.

A XI. században már bátran beszélhetünk nagy-, közép- és kisbirtokról. Nem is beszélve a királyról és családjáról, a főpapok már nagybirtokosok, nemkülönben azok az urak is, kik örökség és a királynak tett szolgálatok utján jutnak nagyobb területekhez. Mind jobban és jobban kezd formálódni a nagybirtokosok osztálya. És formálódik a középbirtokosok osztálya is, a középnemesi osztály, mely szintén királyi adomány utján kapta kisebb terjedelmű birtokát. Legnépesebb, természetesen, a kisbirtokosok osztálya, mely a maga vagy a más földjét művelte.

Ez a három felosztás azonban csak a birtok terjedelmére vonatkozik, a birtok jogi természete sokkal többféle volt. Már szent István törvénye határozott különbséget tett az egyházi, a várbirtok és a magánbirtok közt, a mi önként érthető, más-más lévén a rendeltetésök. Mig az egyházi birtok egyenesen királyi adomány s bizonyos kikötésekkel járt ez az adományozás, a várbirtoknak pedig megvolt a maga határozott rendeltetése, a magánbirtok a hány, annyiféle természetű volt. Wenzel Gusztáv hatféle magánbirtokot sorol föl Magyarország mezőgazdaságának történetében, ebből az időből. Nevezetesen: 1. az a birtok, mely a nemzetségi szállások osztályából keletkezett, s mely részben nagy, részben kisbirtok lehetett. Vagy közös birtok is, a mennyiben az osztály még nem történt meg. 2. Az adományos birtok. Ez is kétféle volt: vagy közvetlen adta a király örök joggal, valamely szolgálat jutalmául, vagy a nemzetségi szállások örökösei lemondtak az ősi nemzetségi jogosítványról s királyi adománynyal cserélték föl azt, abban a hitben, hogy így a tulajdonjog biztosabb. 3. Az a birtok, melyet a tulajdonos másra ruházott tulajdonul vagy használás végett - haszonbér fejében. 4. A szabad községek s különösen a városok belső és külső telkei. 5. Az a birtok, mely azoknak a lakosoknak volt a kezén, kiknek ősei már a honfoglalás előtt itt voltak. Ilyennek mondja Wenzel a székelyeket. Vagy azoknak a kezén, a kiknek ősei a honfoglaló magyarokkal jöttek be vagy később, nevezetesen: az oroszok, bessenyők, jászkunok, a szepesi és erdélyi szászok. Ezeknek a tulajdonjogát mind királyi privilégiumok szabályozták és erősítették. 6. A paraszt birtok, mely tulajdonkép mások földjén volt. Rengeteg erdők kiirtása és mocsaras helyek kiszárítása által nagy területeket tett termékennyé a szolganép s ha ennek az általa megjavitott földnek a használatáért tartozott is a birtokosnak bizonyos szolgálatokkal, mihelyt ezt teljesitette, a maga munkájának ura volt s az »örökös jobbágyság - mondja Wenzel - mindig csak olyan szó volt, mely a legmostohább időkben sem hatott vissza jogilag a paraszt ember személyes állására.«

Megismerkedvén nagyjában a különféle természetű birtokokkal, nézzük most, milyenszerű a XI. század népének gazdasági élete. Hogyan gazdálkodtak, mit termeltek? Nyilvánvaló, hogy a községek alakulásával együtt kellett járni az egyes községek közt levő határ megjelölésének is. És ezen a területen belől föl kellett mérni kinek-kinek a földjét. Külön az egyesek földjét, külön a közös birtokot. Most már nem lehet ma itt, holnap ott akasztani az ekét a földbe, nem legeltethetnek kényök-kedvök szerint akárhol: a föld nagy részének gazdája van. Van már mérték is, mely szerint a földet felmérik. Az egységes mérték: az ekealja, vagyis akkora földterület, melyet négy ökörrel egy nap föl lehetett szántani. Ingadozó mérték, mert ökre s földje válogatja, hogy mekkora területet lehet szántani egy nap. A következő században azonban már van rá adatunk, hogy az ekealja-föld száz hold volt. De van arra is adat, még a XII. században is, hogy az ekealja területét szemmértékre határozták meg. Használták mértékül a nyillövést is: nyillövésnyi hosszuságban vagy szélességben mérve fel a földeket. A hosszukás formájú földet ma is nyilföldnek hívja a nép. Vannak ma is némely községek határán földterületek, melyeknek nyilföld a neve. És mondják, ha egy darabot kihasítanak valamely földből: kihasítottak belőle egy nyilat.

Ha szemmértékre mérik is fel a földet, de - fölmérik: becse van már a szántóföldnek is. Lassanként az eke is más, a maihoz hasonlatos formájúvá lett. Kezdetben, a honfoglalás idején, idomtalan fatörzsek ágaival döröszölik fel a földszinét, majd a gerendélybe fakampót illesztnek, mignem a XI. században ezt a fakampót már vaskampóval helyettesítik. Később jő a vaskampó elé a kormányzó vas, mely nélkül tökéletes szántást el sem lehet képzelni. Egyébként, meglehet, hogy túl a Dunán, hol frank uradalmak voltak a honfoglalás idején, már a honfoglaló magyarok is használták a tökéletesebb ekét, mely aztán lassanként országszerte elterjedett. Azért tökéletesebb, mert megvolt az ekének három fontosabb része: a gerendély, végén az ekeszarvával, a lapos vas és a csoroszlya.

Kasza és sarló megvolt már a mai formájában. Volt fa- és vasvilla, s megvolt a csép is. Learatván a gabonát, csürökbe rakták, vagy a szabad ég alá, kazlakba s néhol cséppel verték ki a szemet, néhol meg nyomtatták.

A szántásnál főként az ökröt használják s nem valószinűtlen, hogy szent László törvénye a földmívelés érdekeire is gondolt, midőn szigorú büntetéssel sujtja azokat, kik lovat és ökröt az országból kivisznek. De különben is, kevés lévén a pénz, állatokban van a vagyon túlnyomó része, azzal fizetnek pénz helyett, azzal váltják meg magukat némely büntetés alól. Feleséggyilkos, esküszegő, ha előbbkelő ember volt, 50 tinóval válthatta meg életét, a közember 10 tinóval, a szolga öttel. Mi volt az ára egy tinónak? Egy arany penza, mely a mai érték szerint 2 forint 70 krajczár lehetett, vagyis ötven tinó ára 135 forint. Ez szent István idejében volt. Szent László idejében már 110 penza a gyilkosságnak a váltsága, körülbelől 300 forint a mai értékben s ez egy ember vagyonának az átlagos értékét jelentette. Ebbe a vagyonba bele van számítva a gyilkosnak minden java, szőlője, földje, férfi és nő szolgája. Ebből, a vagyonból két rész a meggyilkolt, egy pedig a gyilkos hozzátartozóinak jutott, de ha a gyilkosnak 110 penza érőnél kevesebb vagyona volt, a szabadságát is elveszítette. Körülbelől tehát 66 penzában, vagyis 66 tinó árában volt megállapítva az emberi élet értéke. Ha t. i. oly valaki ölte meg, a ki megtudta ezt fizetni.

Mindezzel csak arra akartam mutatni, hogy a vagyon valóképpen a mai 300 forintnak megfelelő értéknél kezdődött. És ennek a vagyonnak jó részét az állatok tették. Ökör, tehén, ló, juh és sertés. Aminthogy, főként az Alföldön, még ezidőben az állattenyésztés volt a fő. Legelő és kaszáló foglalta el a termő föld nagy részét, szántóföld vajmi kevés. S mig az ország egyéb részeiben, különösen hol a papok vezették a gazdaságot, a hármas forgó rendszer meghonosult, az Alföldön tovább folyt az ősi, u. n. fűgazdálkodás. De később, ha a Dunántulról indult ki a hármas forgó rendszer a szántásban (vagyis egymásután két évben bevetették a földet s a harmadik évben ugarban hagyták), viszont a Dunántulra meg az Alföldről ment az ősi fűgazdálkodás, vagyis a kaszálónak és legelőnek a szántóföldnél való nagyobb kultiválása.

A mi hasonlóság volt a különböző vidékek gazdasági élete közt azt első sorban a papságnak köszönhetjük. A benedekrendiek, a premontreiek és a czisztercziták, ahol vannak, mindenütt meghonosítják a hármas forgó rendszert, tehát az Alföldnek is egyes vidékein, irtják és irtatják a rengeteg erdőségeket, szárítják a mocsarakat, felszántják a parlag földeket, együtt dolgoznak a földnépével, aminthogy erre kötelezik is őket a szerzet szabályai. Szent Gellért legendájából több szerzetesnek a nevével is megismerkedünk, kiket a Dunántulról egyenest a Tisza alsó vidékére küldöttek, a földmívelés terjesztése, megkedveltetése végett. Ezek az egyszerű szerzetesek országszerte megnemesítik példájukkal a gazdasági munkát, mit a harczias természetű magyar addig magára nézve megbecstelenítőnek tartott. Ez a buzdító példa mindenütt ott van a nép előtt, mert az ország minden részében van a püspökségeknek és apátságoknak birtoka. S nemcsak a királyok s királyi herczegek adományoznak földeket, példájukat már a nagyobb urak is követik. Atha, Salamon nádora somogyi ispán korában kolostort építtet a mai Kaposvár mellett. Péter ispán Borsodban megalapítja a százdi monostort s annak a részére a Hortobágy vidékén szolgát, földet, rengeteg marhát ad. S hogy mennyire az állat tette a vagyon nagy részét, kitünik Péter ispán adományozásából is, aki a monostornak a mellett, hogy 104 házi szolgát, 30 lovast, 20 magyart és tiz bessenyőt, hat takácsot, tiz szőlőt és méhest ad, ezenfelül még tiz pár lovat, 100 darab szarvasmarhát, 500 birkát, 200 disznót adott. Ugyancsak Péter ispán Dombrádon (Szabolcsban) tizennégy családot ajándékozott a monostornak, akiknek az volt a kötelességök, hogy zsindelyt hordjanak a kolostor befödésére és ezenkivül még sok szántóföldet, kaszálót, legelőt, szolgát és marhát.

Ott, hol egy úr ennyit ajándékozhat, bármi csekély értéke volt a földnek és marhának, megvan már az akkori felfogás szerint nagy vagyonú arisztokráczia. De kitűnik ebből egyéb is: az urak szolgálatában álló nép bizonytalan sorsa. Ma ennek a szolgája, holnap másnak, nem kérdik tőle: akarsz-e gazdát cserélni, együtt ajándékozták el a földdel és az állattal. Egyik a másnak kiegészítő része, a föld s az állat szolga nélkül - fél ajándék. Mit ér a föld, ha nincs, aki művelje? S mit az állat, ha nincs, aki gondozza?

A házi állatok közül a ló tenyésztésére fordítják a legnagyobb gondot. Királyoknak és magánosoknak, egyházi és világi főuraknak nagy méneseik vannak. Szent István a zalavári apátságnak tizedet adományozott a csepelszigeti ménesből, melyet még Árpád alapított volt; I. Endre király pedig évenként 50 lovat adott egyik méneséből a tihanyi apátságnak, s midőn III. Béla 1190-ben megerősíti a pécsi püspökség jogait, a püspök megyéjében lévő ménesei után tizedet rendelt a püspöknek. A pécsváradi, tihanyi és csatári apátoknak nagy méneseik vannak s a dömösi prépostról följegyezték, hogy egyik ménesében, 1138-ban, 70 kancza és 20 csikó volt. A földnépe is első sorban lovat tenyészt: ennek veszi legnagyobb hasznát a gazdaságban. A nagyobb birtokosok jószágain »lovas jobbágyok« is vannak, kik csak lóval szolgálják a földesurat.

A ló után jön a szarvasmarha s a magyarfajta ökör az Alföldről csakhamar elterjed az egész országban, sőt az az idegen fajtájú marha is, melyet a honfoglaláskor a Duna vidékén találtak, idővel kivetkezik eredeti jellegéből s lassanként fölveszi a magyar fajta tulajdonságait. A juh, a kecske, a sertés már szintén fontos gazdasági tényező. A juhnyájak pásztorai külön rendet is alkotnak, külön biráik vannak, sőt a sertések pásztorai is, a kanászok, itt-ott külön községekben laktak s nevezetesen Szent-Gál község Veszprémmegyében, eredetileg kanászok községe volt.

A baromfitenyésztés sem ismeretlen már. Tyukból, ludból tizedet ad a nép. És tenyésztik a méhet is. Mézből és viaszból szintén tizedet adnak. Az egyes apátságok alapító okleveleiből kitűnik, hogy az apátságok birtokain külön álló osztályként szerepeltek a méhészek s a viasz elkészítésére is külön viaszkészítőket használtak.

Ha kezdetleges eszközökkel is, megtermesztik a legszükségesebb gabonaféléket, buzát, rozsot, árpát, kölest, zabot, s van már száraz és vizi malom, hol a gabonát lisztté őrölik. Szent Gellértnek, ki utaztában megszáll egy háznál, feltűnik, hogy a kézi malmot hajtó rabszolgaleány dalol, miből azt következteti, hogy nem lehet oly nagyon rossz a sorsa. A mai sóőrlőhöz hasonlatos lehetett ez a kézi malom, amilyen még sok paraszt háznál látható. Az árpából nemcsak kenyeret sütnek, de sört is készítnek, termelik a komlót is ugyane czélra. A szőlőmívelés a legkedvesebb foglalkozásnak látszik s valószinű, hogy ezt már a nyugatról ide jött papok is a néptől tanulják el s azután fejlesztik a néptől megismert alapon tovább. A borsót, lencsét, babot szintén termelik s a kolostorok példájára a paraszt házak körül is vannak kis konyhakertek, a hol termeltek párhagymát, vörös- és foghagymát, paprikát s mindenféle hasznos növényt.

Már nem a kezdet legkezdetén áll a gazdasági és az ipari élet. Együtt fejlődik, ha lassan is, a községi élettel. Az összekeveredett népek, magyarok és nem magyarok kezdik megszokni a rendes, a röghöz kötött életet. Megvan, ha kezdetleges formában is, a megyei és községi szervezet. A föld népe királyi és földesuri hatóság alatt áll egyszerre, de sorsa még kedvezőnek mondható, az ezután következőhöz képest. Amely mértékben nő a főurak hatalma, abban a mértékben fogy a nép szabadsága, rosszabbodik a sorsa minden tekintetben. Mert igaza van abban a tudós Wenzelnek, hogy az »örökös jobbágyság« olyan szó volt, mely jogilag nem érintette a jobbágy személyes szabadságát - de mi haszna volt ebben annak a szegény jobbágynak, ha a főnemesség jogot, törvényt nem tisztelt s nem is volt hatalom, - oly idők is voltak - mely erre a tiszteletre megtanítsa?

Olvasván Könyves Kálmán királynak 1100-ban kelt rendeleteit, világosan áll előttünk az alig száz esztendős királyi hatalom gyengülése. Amely mértékben gyengül a királyi hatalom, abban a mértékben nő, erősödik az előbbkelő nemesség hatalma, befolyása. Szent István halála után királyok és királyi herezegek temérdek családi birtokot ajándékoztak el egyes uraknak s a kancsalnak festett, de éles szemű Kálmán világosan látta trónraléptekor, hogy, ha elődei nyomán halad, szertezüllődik a királyi hatalom, melynek foszlányain majd a főnemesség osztozkodik.

Nyilvánvaló volt a nagyeszű király előtt, hogy Szent István törvényei már jórészt elavultak. Ami e törvényekben a pogányság irtására vonatkozott, fölöslegessé vált mert »a tökéletes vallás felvett hite megerősödött«. István törvénye, igy jellemzi a szent király törvényét Kálmán, »a hitetlenek lerombolója volt, ez (az övé) az igazságra nézve helyes társalkodás előmozdítója. Amaz a népet a hitnek pánczéljába öltöztette, ez a fölösleg való földi kevélységeket az igazság övével övedzette.«

Mit értett valóképpen a földi kevélységek alatt, kitünik rendeleteinek első könyvéből: visszaveszi mindazokat a birtokokat, melyeket nem Szent István adományozott, mert »illetlen dolog volt, hogy hanyatlásunkkal a királyi udvar tisztessége is velünk hátramenjen.« Vagyis gyengült a királyi hatalom, s a folytonos adományozások következtében nehezen lehetett födözni a királyi udvartartás szükségeit. Gazdagodott a nemesség, szegényedett a királyi család. A szőlőt, telket, földeket, mit elődei adományoztak, nem bántja, a mi első pillanatra ellenmondásnak látszik, de nyilvánvaló, hogy itt a kisebb adományokat kell értenünk. Az esztelenül elprédált nagyobb uradalmakról és jogokról van itt szó. Mert nemcsak az uradalmakat veszi vissza, hanem az egyházaknak adományozott halászatokat is, csak annyit hagyván meg a papok kezén, hogy a mindennapi szükségre elegendő hal legyen. Meghagyja az erdőket is az egyház kezén, bizonyára azért, mert az erdők után nem lehetett még akkor jelentékeny jövedelemre számitani.

Ám gondolt a holnapra is, nemcsak a mára. Mig a Szent István adományozta birtok mindenféle örököst illetett, a többi királyok adományozta birtokban való örökösödés jogát szükebb korlátok közé szoritotta. Apáról fiura szállott a birtok, s ha fiu nem volt, az apa testvéreire, majd ezeknek a fiaira, de ha testvére nem volt, az adományos birtok visszaszállott a királyra.

Hogy az előbbkelő nemesség ez időben már a királyi hatalmat s a nép javát aggasztóan fenyegető hatalomra tett szert, s jóformán kénye-kedve szerint bánt a föld népével, erre is bizonyságunk Kálmán törvénye, mely egyenesen elrendeli, hogy a földjükről »kivetett« jobbágyok, kiknek máshol nincs földjük, azokra visszamenjenek. »Ha pedig földjük klastrombelieknek vagy egyházrendűeknek adatott s ők más földet birnak, az sértetlenül ugy maradjon.«

Tovább olvasván Kálmán törvényeit, a »sánta, pupos és kancsal« ember alakja mindjobban eltünik szemünk elől, s emelkedett szellemű, nemes gondolkozású, a nép javát szivén viselő király képe rajzolódik elénk, aki a királyi hatalom megerősítésén nem a maga személyéért munkál, hanem az ország, a nép javáért. Megállítja a hatalmaskodó főnemességet az országot pusztulással fenyegető utjában, az elődei könnyelmüségéből vagy jogtalanul szerzett vagyont elszedi tőlük, s megvédi a földnépét a nagy urak önkénykedése ellen.

Már nemcsak az ingóságnak, a földnek is becse van s aki a más földjét igazságtalanul bitorolja, ugyanannyit veszit a saját földjéből s ráadásul még 10 pénz büntetést is fizet. Az adományos birtokkal kötelességek járnak. Ha az ispánoknak tulajdon jószágukra annyi szabad emberök van, hogy ezektől lovat kapnak és 100 pénznyi jövedelmet, saját költségükön egy pánczélos lovast kötelesek állitani a király seregébe. Ha 40 pénznyi a jövedelmök, egy könnyü fegyverzetűt kell állitaniok, de ha ennyi sincs, akkor a jövedelem tisztán nekik marad.

Igy rendezvén a birtokos osztály adózását, nem áll meg itt, a nép minden rétegére kiterjed figyelme. Szabályozza az adófizetést. Az ő idejében találkozunk először a füstpénzzel, az első rendes adóval, mely 8 dénárban volt megállapitva s mely a mai értékben körülbelől 72 krajczárnak felelt meg. De nem fizet mindenki, személyválogatás nélkül 8 dénárt, mint ő előtte történt. Méltányosan igyekszik megosztani a terhet a nép különböző osztályai közt. A vendég, idegen népek, kik a várnépek földjén telepednek le, vagy fele vagyonuknak értékéhez képest viselik a katonáskodás terhét, vagy 8 dénárt fizetnek, de a törzsökös szabad emberek, értvén alattok a várjobbágyokat, többé nem fizetik a nyolcz dénárt. Fizetik azonban a 8 dénárt az urak földjén lakó szabadosok, másként hetes szolgák, kik hetenként felváltva dolgoztak az ur földjén. Ám ezeket is fölmentette az adó felerésze alól, ha a királynak, midőn határukon utazott, lóval, szekérrel szolgáltak. Ez a szolgálat is adó volt: adóba számitotta a király. A mások földjén dolgozó szabad vendégek, idegen népek, csak a szabadságukért fizetik az adót, de sem munkára, sem a munka megváltására nem lehet őket kényszeriteni. Csupán a várakhoz tartozó szolganépek kötelesek fizetni a szabadságukért is, a munka megváltásáért is.

Összevetvén Kálmán törvényét Szent Lászlóéval, feltünő nagy a különbség e kettőnek a szelleme közt. Kegyetlen szigorúság jellemzi László törvényeit, szelidség, kiméletesség a Kálmánét. Jóformán csak a rabszolgák s más szolganépek dolgában halad Lászlóval egy nyomon, aminthogy alig is tehetett másként, miután rabszolgák és szolganépek tették a vagyon jónagy részét, ezek nélkül az akkori gazdaságot el sem lehet képzelnünk. A rabszolgát külsőleg is megkülönbözteti más emberektől s tiz pénz birsággal sujtja azt, aki a király által neki ajándékozott szolga vagy csavargó feje tetejét meg nem nyirja s ha feleséget adna neki, azt is veszitse el a szolgával együtt. Ha valaki a király engedélye nélkül csavargót tart, 55 pénzt fizessen s ha másnak a csavargót elajándékozza, 10 pénzt, ugyszintén a vevője is. Ám nemcsak gazdasági, de nemzeti szempontok is vezették Kálmánt, midőn megtiltja a magyar hazában született rabszolgáknak, még az idegen származásuaknak is, külföldön való eladását. Az ispán, ki ezt a törvényt megszegi, vagyonának kétharmadát veszti el.

Lopásnak, gyilkosságnak s általában mindenféle bünös cselekedeteknek sokkal enyhébb a büntetése, mint László idejében. A gyilkosság a legnagyobb bün s nem a lopás. A tolvajság miatt elitéltet megvakitják, de halállal nem büntetik s már nem a tyúk a legkisebb érték, ahol a büntetés kezdődik, hanem négylábú állat, annak az ára vagy husz denárt érő ruha. S mig László a tolvajnak tiz évesnél idősebb gyermekeit már rabszolgaságra veti, Kálmán ezt a szigorú büntetést a tizenötödik évnél kezdi. Megszoritja az istenitéletet s nem kell az egész falunak istenitéletet állania, ha a faluban egy embert tolvajsággal vádolnak és nem szabad többé akárhol istenitéletet tartani, csupán a püspöki székhelyeken és a nagyobb prépostságoknál, Nyitrán és Pozsonyban. De tanu csak az lehet, aki elébb meggyónt s akinek van legalább egy ekényi földje, hogy hamis tanuságtétel esetén, birtokával válthassa meg magát. A hamis esküvőnek tüzes vassal keresztet nyomnak a homlokára, hogy többé sehol el ne fogadják a tanuságát. Papok jelenlétében történik az istenitélet, s emberölésben, gyilkosságban a püspök itél s nem világi tisztviselő. A király után az egyház kezében van a legnagyobb hatalom. Évenként kétszer, Fülöp és Jakab apostolok napján s Szent Mihály napját követő nyolczadnapon minden püspökség gyűlést tart, ide megy minden pörével, ügyes-bajos dolgával ur és paraszt, az ispánokat és más tisztviselő méltóságokat sem véve ki. Azzal indokolja ezt a törvény, hogy »a nép az uttól és szükségtől terhelve« minden dolgával nem mehet a királyi udvarba. A püspök vagy érsek a világi embert, ha egyházival van ügye, pecsétjével megidézheti; ha két megyei ispán közt van pörlekedés, a püspöki gyűlés intézi el azt. A királynak, a herczegnek nagyobb tisztviselői, világi birák, mind tartoznak megjelenni e gyűléseken. De világi biró nem kényszerithet egyházi embert, hogy előtte megjelenjék. Házasságtörők, megrontók, gyermekgyilkosok, nőrablók ügyében a püspök vagy esperes itél.

Im, előttünk áll az egyház az ő nagy hatalmával. De ezt a nagy hatalmat nem egy jött-ment, nagyrészt tudatlan papságnak adja Könyves Kálmán király. Válogatott, kipróbált emberek Isten szolgái. Idegen papot ajánló levél nélkül be nem fogadnak. A rossz hirüt kiutasitják az országból. A kétszer nősülteket, az özvegyeknek vagy rosszhirű személyeknek férjeit, ha a tiltott együttélést abba nem hagyják, a papi társaságból kirekesztik. Világi ruhát, nevezetesen czafrangos felső öltönyt, pettyegetett dolmányt, veres keztyüt, himzett vagy zöld mentét, nadrágot vagy plundrát, festett csizmát vagy füzött topányt s mellökön selyem varrást nem szabad viselniök. E mellett külön egyházi zsinat szabja meg a papi fegyelmet. Csak irástudók s deákul beszélők lehetnek papok. Szigoruan büntetik a részegeskedést, s ha tolvajságon érnek papot, elveszti hivatalát és vagyonát s ha semmije sincs, eladják szolgának. Külön eltiltják a papot a korcsmároskodástól és az uzsoráskodástól. Szolgarendű ember nem lehet pappá, csak úgy, ha ura beleegyezett. Aki másnak a cselédjét, olyat, ki urától annak jóváhagyása nélkül nem távozhatik, vagy a várak népéből valót pappá tesz vagy deákká, váltsa meg őt s e mellett fizessen 50 pénzt. Nemcsak a papi rend erkölcsét féltik az alantasabb osztálytól, de nyilvánvaló, hogy gazdasági tekintetek vezetik az egyházat, midőn a szolgaságból való felszabadulás e módját is megnehezitik. Az egyház a király mellett a legnagyobb birtokos osztály: szüksége van a munkás kézre. És különbséget tesz az egyház is nemes és nem nemes közt a büntetés mértékének megállapitásában. A hűtlen nemes férfit és nőt vezeklésre itéli, a közrendüt eladatja s azt nem is szabad kiváltani.

Tehát: az egyház kebelében szigorú fegyelem, kifelé pedig nagy hatalom. Nagy hatalom és nagy vagyon az egyház kezén. Mig az uraktól visszaszedik a Szent István után adományozott birtokot, az egyháztól nem, csupán a halászatot szoritják meg, de már az erdőket a kezén hagyják. A szolganépnek tehát egy nagy tömege a püspökségek és apátságok tulajdona s a gazdasági érdek azt kivánja, hogy a szolga maradjon meg szolgaságban, sőt büntetések által szaporodjék is a számuk. Föl kell tennünk, hogy ezeknek a szolgáknak jobb volt a sorsuk általában, mint a világi emberek szolgáinak. Egy bizonyos, hogy Kálmán uralkodása kedvező javulást jelent a szolganép életében. A rabszolgákkal való kereskedés korlátozódik s már magában az, hogy idegen földre nem hurczolhatták el a rabszolgát, ha magyar hazabeli volt, valamivel türhetőbbé tette szomorú sorsukat. A zsidóknak, kik addig nagyban üzték a rabszolgakereskedést, egyenesen megtiltja nemcsak a szolgák adását, vevését, de még azt is, hogy a maguk szükségére keresztény szolgát tartsanak. Aki közülök földet müvel, müvelje pogány szolgákkal, mondja a törvény. S hogy szigorubb ellenőrizés alatt legyenek, csak püspöki székhelyen lakhatnak. Keresztény és zsidó, ha egyik a másnak kölcsön ád, két vagy három személy értékének megfelelőt, csak keresztény és zsidó tanu előtt teheti ezt. Ennél nagyobb értéknél már pecsétes irás szükséges, a tanuk neveivel.

Más szemmel nézi a törvény az izmaelitákat. Nagy gondja van arra, hogy ezek keresztényekké legyenek. Rákényszeriti a disznóhus evésére, s minden izmaelita helységnek templomot kell épitenie, azt kellő javadalommal ellátnia, s hogy a magyar nemzetbe való olvadásukat biztositsa, megtiltja nekik a saját nemzetükből valóval a házasságot. Izmaelita leány csak magyar ifjuhoz mehet feleségül.

Végig haladván Kálmán törvényein, utoljára hagytam annak nyilván legérdekesebb pontját, mely a boszorkányokról szól a következőképpen: »De strigis vero, quae non sunt, ne ulla questio fiat.« Magyarul: »A boszorkányok ellen pedig, kik nincsenek, semminemű kereset ne legyen.« Boszorkányt vagy lidérczet kell-e értenünk a strigák alatt - mert ez is vita tárgya - nem az érdekel minket, hanem az a meglepő felvilágosodottság, mely a törvény e pontjában megnyilatkozik. A törvény ez egyetlen pontja elég, hogy lássuk Kálmán nagy lelki müveltségét, tudását. Mig István és László törvénye is szigoruan bünteti a strigákat, Kálmán egyenesen megtagadja létezésöket, nem hisz a boszorkányságban s megtiltja, hogy valakit a boszorkányság gyanujában üldözzenek. A maga korában nem népszerű s emlékét elhomályosítja Álmosnak és Bélának megvakittatása, de az ország javán munkálkodó fényes elméje, a szegény nép jóléte iránt fogékony szive legnagyobb fejedelmeink sorába emelik őt. A királyi hatalom ez ő idejében addig nem látott magasságra emelkedik, a köznek sérelme nélkül, egyeseknek pedig sohasem igazságtalan, sohasem jogtalan sérelmével. Első a királyaink közt, ki a kezét igazán a nép szivére teszi, látja a nép nagy terheit s amennyire a viszonyok engedik, kevesbiti a terheket. Tisztában van azzal, hogy az ország erejét, hatalmát nem csupán a királyi hatalom emelésével lehet fokozni, szükséges ehhez a rend az egész vonalon s a nép jólétének lehető biztositása.

Nem csoda, ha a hatalmaskodó főnemesség nem szerette, különösen az, melytől az adományos birtokokat elvette s ha nagy pártja volt Álmosnak, László testvérének, kiben az urak bőkezű adakozót reméltek. S ha nem hozzá méltó módon biztositotta kiskorú fiának a trónt, megvakitatván Álmost és fiát, mentségére szolgál, hogy a fiáért tette, a véréből való vérért s nem mint Szent István, ki az idegen s a félmagyar Péterért vakittatta meg Vazult.

Kálmán nagysága még csak akkor látszik igaz valóságában, midőn utána fia, II. István lép trónra, majd Álmos fia, II. vagy Vak Béla. Mindjárt előtérbe lép a főnemesség s megkezdődik a harcz a királyi hatalom és az arisztokraczia közt. Mindjárt szemmel látható a királyi hatalom gyengülése, erős küzdelem folyik megtartásáért és ellene, mignem az Árpád-korszak végén, amint csakhamar meglátjuk, a főnemesség föléje kerekedik a királyi hatalomnak. Ez azonban egyebet is jelent: a királyi hatalom gyengülése kiszolgáltatja a népet s a középnemességet is a főnemességnek. Egyesek kis királyokként uralkodnak, büntetlenül sanyargatják, zsarolják a népet.

A bölcs, békeszerető király után kalandvágyó, harczikedvű gyermekifjú, aki e mellett zsarnok-természet is: ez Kálmán fia, II. István. Természetes, hogy a kép megváltozik. Mintha fölelevenednék a kalandozások kora. Kezdetben, úgy látszik, uri és közrendnek tetszik a régi idők megujulása: kalandozás, prédálás idegen földön; de végre is megsokalják a szüntelen hadakozást, különösen mikor látják, hogy a királynak mindegy, miért indul harcz, csak harcz legyen. Egy Bezen nevű orosz herczeg segitséget kér tőle s István kész a segitségre, nagy sereggel megy Oroszországba, ostrom alá fog egy várat, ám a magyar urak összenéznek: mi közük nekik ehhez az orosz herczeghez? Miért ontsák ők a vérüket? Rövid tanakodás után egyenest a királyhoz mennek s szószólójuk, a Pázmán, tehát idegen nemzetségből való Kozma, magyarán megmondja a királynak, hogy ők nem ontják a vérüket minden ok nélkül. Nem kell nekik az orosz herczegség, egyik sem akar orosz herczeg lenni. »Mi jobbágyok, mondotta Kozma, nem vivjuk meg a várat; ha akarod, vivd meg magad. Mi meg haza megyünk és más királyt választunk.«

Ilyen hangon még addig nem beszéltek magyar királylyal. Az uraknak igazok volt s ha a királyi tekintélyen csorba esett, ez alkalommal nem a főnemesség, a király volt a hibás. A főnemesség bizonyára nemcsak a maga, de a nép szívéből is beszélt, mikor megtagadta a királynak az engedelmességet. A nép, mely már kezdette volt megszokni a békés életet, a földjén való munkálkodást, nem szivesen hagyta el tűzhelyét, oktalan vérontásért bizonyára nem. Uri és közrend elpártol a királytól s csak a kunok és bessenyők, akik még nem tudnak beleilleszkedni a törvényes rendbe, s nomád-életet élnek a többi, röghöz kötött nép között, tartanak ki a harczias kedvű király mellett. Ezek az ő hivei, kun és bessenyő testőrök veszik körül s ezeknek minden szabad: büntetlenül sanyargatják a magyar parasztokat, rabolnak, fosztogatnak szerteszét az országban. Hanem mikor aztán a magyar parasztok megtudják, hogy a király halálán van, s többé nem tarthatnak haragjától, visszaadják a kölcsönt. Tatár, a kunok vezére, panaszra megy a királyhoz s a sir szélén álló király szörnyű haragra lobban: minden kunért tizet vágatok le! - biztatja kedvelt kunjait. De egyet sem vágathatott le: a kunok köréje tolongtak, hálásan csókolták kezét s a király - mondja a krónikás - a nagy tolongásban visszakapta nyavalyáját és meghalt. Csak annyi ideje volt, hogy vezekeljen büneiért: szerzetes ruhát öltött halálos tusája közben.

De egy rokonszenves vonást mégis jegyezhetünk fel II. Istvánról. Midőn megtudta, hogy az apja által megvakittatott Béla herczeg él, nagy az öröme, miután magának nem volt gyermeke. Királyi tartást rendelt a szerencsétlen herczegnek s meg is házasitotta. Mintha csak a népmesét hallanók, mely tele van ehhez hasonló esetekkel. Ám ha István korában megujulni látszott a kalandozások kora, most meg a trónért való versengés kora ujult meg. Nem csuda, ha a főurak nagy része, azok, kiknek Álmos és Béla megvakitásában része volt, megijednek s rettegnek a vak Béla boszujától. Mindjárt pártot ütnek a törvénytelen Boris mellett, ki Kálmán törvényes gyermekének állitja magát. Ilona királyné azonban hirtelen elhatározással gyülést hirdet Aradra, a gyűlésre megjelennek urak és közrendek, megjelennek Boris hivei is, s a királyné szavára hatvannyolcz főnemest konczolnak le. Egyáltalán a királyné és testvére, Belus herczeg intézi az ország dolgait, a vak király sokkal tehetetlenebb, semhogy befolyjon az ország kormányzásába. Ezeknek a megölt főuraknak a birtokait mind az egyháznak adják s a vak királynak az egyház iránt való jóindulatául, ragaszkodásául jegyzik föl azt a tényt is, hogy a pannonhalmi apátság és a nyitrai meg a pozsonyi várjobbágyok közt folyt perben, az apátság mellett döntött. Hogy Béla, ki szomorú vakságában Istennek házában keres vigasztalást, különösen kedvez a papságnak, s a püspökségeknek és apátságoknak adja a főurak birtokát, - ez könnyen érthető, s nem is az itt a lényeges, hogy kiknek adományoz, hanem, hogy kiktől vesz el birtokot. Hatvannyolcz főnemes megöletése s ezek s talán rokonaik birtokának is elvevése, sulyos csapás nemcsak az egyesekre, de általában is a főnemességre, mely mint rend épp akkortájt kezdette mutogatni erejét és hatalmát, s mely most ismét kénytelen meghajolni a királyi tekintély előtt.

És csakugyan Ottó freisingi püspöknek, ki a XII. század közepén utazik át Magyarországon a szentföldre, a magyar alkotmányról irt rajzából látjuk, hogy II. Géza idejében, akár csak Szent László és Kálmán alatt, a királyi tekintély ismét megszilárdul s ha nem is korlátlan a királyi hatalom, a mennyiben a főurak ülnek a királyi tanácsban, kiterjed az a nép minden rétegére. »A legelső magyar ember a király«.

Ottó püspök elragadtatással ir az ország szépségéről, gazdaságáról, paradicsomhoz meg Egyiptomhoz hasonlitja a magyarok földjét. A nép nyelvét, erkölcsét azonban durvának, izetlennek mondja, a falukat, a tanyákat hitványaknak, a házak többnyire nádból, ritkán fából valók s uri és közrend a nyarat és az őszt sátrakban tölti.

Aztán áttér a királyi hatalom rajzára, irván:

»A fő emberek mind elmennek a királyi udvarhoz, mindenki elviszi oda a székét, megvitatják a közügyeket, s ugyanezt teszik tél idején odahaza is, a szállásaikon. Fejedelmüknek annyira engedelmeskednek, hogy még azt is bünnek tartják, ha titkos suttogással sértegetik, nemhogy nyilt ellenmondással keseritenék. Az ország hetven vagy még több megyére van osztva, de minden birságnak két harmada a királyi fiskust illeti meg, csak egy harmada jár az ispánnak. Ha pedig valaki az ispánok rendjéből bármi csekély ügyben megsértette a királyt, vagy ha csak vádolták ezzel, bár igazságtalanul, bármily közönséges poroszló, kit az udvar küld oda, őt, noha a csatlósai veszik körül, egyedül elfoghatja, megkötözheti, megkinozhatja. Nem ugy van, mint nálunk, ahol az egyenlők kérnek itéletet a királytól. Még azt sem engedik, hogy a vádlott kimenthesse magát, elég ok náluk az uralkodó akarata. Ha a király háboruba indul, ellenmondás nélkül követik. A falvakban letelepedett lakók közül kilenczen a tizediket, vagy heten a nyolczadikat - ha szükséges még többet - elküldik a háboruba, ellátva őt a szükséges felszereléssel, a többi a föld művelése végett otthon marad. De a vitézi rendhez tartozót csak igen nyomós ok tarthatja vissza a harcztól. A király személyét külföldiek veszik körül, kik ott igen számosak és kiket vezéreknek neveznek. Csaknem mindnyájan rútak és hitvány a fegyverzetük is, ha csak nem a külföldiektől, kiket mi zsoldosoknak nevezünk, származtak vagy tanultak idegen harczi módot. Csak főembereik és az idegenek utánozzák a mieink hadviselését és fegyverzetünk fényét.«

Kétségtelen, hogy sok a tulzás Ottó püspök rajzában, ott is, hol a faluk és tanyák hitványságáról, ott is, hol a királyi hatalomról ir. Amott kisebbit, emitt meg nagyit. Ott, hol a főurak résztvesznek a tanácsban, nem lehetett a király hatalma korlátlan, s alig hihető az is, hogy közönséges poroszló a gyanusitott főurat, egymaga a királyi udvar elé hurczolja. Nem korlátlan, de nagy volt a királyi hatalom. A haderő tekintélyes, a hadsereg fegyelmezett. Minden nemes ember köteles hadba menni, a haza földjén, s minden nyolczadik vagy tizedik jobbágy: katona, ugy hogy csak a lovasságot 25-30 ezerre becsülik.

És nem szabad figyelmen kivül hagynunk, hogy éppen II. Géza idejére esik idegeneknek, vitézeknek és parasztoknak, nagyobb tömegben való betelepitése, ami szintén a királyi hatalom erősitésére szolgál. Az ő idejében emelkedik a vármegyék száma hetvenkettőre. A gyér lakosságú földekre német vitézek telepednek, kik földet kapnak hadi szolgálat fejében. Erdélyben, a Barczaságban, a székelység közvetlen szomszédságában, szászok telepednek le: földmives és mesteremberek. A német vitézek idegen harczi módot honositnak meg, a magyar főbb emberek utánozzák, s a nyilazó, könnyű lovasság mellett nehéz fegyverzetü, sisakos, pánczélos lovasság szerveződik.

A Géza halála után következő trónviszályok azonban (III. István, II. László és IV. István versengése) jó félszázadon keresztül - ismét csak fogyasztják a királyi hatalom, a királyi tekintély tőkéjét. III. István önkényesen szedi el a püspökségektől és apátságoktól az elődei által adományozott földeket és jövedelmeket, hogy pénzt szerezzen a szüntelen hadviseléshez, de mert végre is az egyházban kellett keresnie hatalma legerősebb támaszát, szorult helyzetében ünnepélyes fogadást tesz, hogy többé nem bántja az egyházi vagyont, ha csak égető szükség nem kényszeriti rá; püspököt, apátot méltóságától meg nem foszt a pápa tudta nélkül. Vagyis: csökken a királyi hatalom, az egyházi rend javára.

Ezt az erkölcsi tőkéjében megfogyatkozott királyi hatalmat III. Béla állitja helyre, hogy aztán a XIII. századnak már az első negyedében, II. Endre alatt, a főnemesség prédája legyen. A bizanczi császár udvarában nevelkedett Béla, a »hatalmas termetű, szép ábrázatú« Béla, ki nagyon fiatalon végig járta a tapasztalatok iskoláját, nemcsak hatalmas termetével és szép ábrázatával tünt ki: külső előnyeivel összhangban volt lelkének tartalma. Az idegen udvar levegője nem rontotta meg jellemét, igaz magyar voltát s gazdag tapasztalatait, a szélesebb látókört, mit az idegen udvarban szerzett, az ország javára használta. Fölelevenedni látjuk a »régi jó időket«, mikor még a király a néppel, a legszegényebbel is, szóba áll; midőn a közrendű ember is a királyhoz megy panaszával. A király megyéről megyére utazik, néha meg utközben hallgatja meg a nép ügyes-bajos dolgait, panaszait az ispánok, a földesurak ellen. Rendesen megtartja Fejérvárt, Szent István napja körül, a királyi törvényszéket. Körötte ülnek a főméltóságok s azokkal együtt tesz igazságot. De már irásban is be kell adni a panaszt, s megalapitja a magyar kanczelláriát. Egy fejérvári prépost, Katapán, az első kanczellár s azután is többnyire fejérvári prépostok viselik e hivatalt.

Mellette még a nádor itélkezik peres ügyekben, miután egymaga nem tehet mindenben igazságot. De aki igaztalannak találta a király embereinek itéletét, felebbezhetett a királyhoz.

Igazi magyar, népies vonás, a mit feljegyeznek III. Béláról, hogy saját kezével mérte meg azt a nagy köblöt, melylyel a bakonybéli apátság népe évenként a gabonát adta. S nem kevésbé magyar és patriarkális vonás, midőn utaztában egy tölgyfa alatt ül kiséretével, Széna ispán udvarában s ugy hallgatja meg Kuba urat, kit Farkas nádor ispán hozott eléje.

A királyi hatalomnak régi fényében való tündökléséről tanuskodik az a nagyérdekű kimutatás, mely Béla jövedelméről fenmaradt. A pénz veréséből van a legnagyobb jövedelem: 60 ezer márka, melyből - mellesleg megjegyezzük - az esztergomi érsek tizedet kap. Vámból, révből, hid- és vásárpénzből, ami mind egyedül a királyé, 30 ezer márka. A sóból 16 ezer márka. Az erdélyi vendégektől 15 ezer, a 72 ispántól, az ő jövedelmük harmada, 25 ezer márka. Ezenkivül a 72 ispán mindenike köteles évenként egyszer ellátni a királyt és kiséretét, ha arra jár, s mielőtt a király fölkel az asztaltól, ád neki 100-200 márkát. Ez is fölmegy 10 ezer márkára. Ugyanennyit kap Szlavónia herczegétől. Összesen tehát 166 ezer márka a király évi jövedelme, vagyis körülbelül 4 millió forint. »Ehhez járulnak még - mondja a kimutatás - a királynénak és királyfiaknak járó nagy ajándékok ezüstben, posztóban, selyemben, lovakban. Meg a harminczad. Azonfelül a földnépe teljesen ellátja a királyt élelemmel.«

A föld népe teljesen ellátja a királyt élelemmel! Tehát nem a fentebb elősorolt pénzbeli jövedelem szolgál az udvartartásra, a királyi családnak és az udvari népnek élelemmel való ellátására, hanem az a természetbeli; adó, mit a nép fizet: vagy úgy, hogy egyenesen az udvarhoz szállítja a különféle terményeket, vagy úgy, hogy az átutazó királynak és kiséretének szolgáltatja be tartozását s aztán beszámítják köteles adójába. Ha később, a XIII. század derekán, mikor ezt a királyi jogot korlátozták, egy királyi ebédre átlag 12 ökröt, 1000 kenyeret és 4 hordó bort számítottak, képzelhető, hogy mily rengeteg nagy lehetett az udvartartás, mily rengeteg nagy lehetett a nép terhe, de látható egyéb is: a gazdasági életnek nagy föllendülése. Hozzá kell még tennünk, hogy nemcsak a király élhetett e joggal, az ellátás jogával. A nádor, a vajda, a bán, a főbb tisztek, a várispánok és kisebb tisztviselők, az udvari ispánok, várnagyok, századosok, tizedesek, a dézsmaszedők, pénzbeváltók, mind a nép nyakán éltek hivatalos utjaikban. De bármily nagy terheket viselt a nép, mindig türhetőbb volt a helyzete azokban az időkben, mikor egy kézben, a király kezében volt a főhatalom s nem osztoztak abban részint az uralkodóházbeli herczegek, részint az udvarhoz, időnként udvarokhoz közelebb álló emberek. Mert a királyok és királyi herczegek adományozása nemcsak annyit jelent, hogy minden adománynyal fogyott a királyi család birtoka s ez adományozások arányában szorult a király egyesek támogatására. Ezekkel az adományokkal jogok is jártak, valóságos és képzelt jogok. Minden adomány távolabb vitte a népet a királytól, s mellette kiskirályok támadtak országszerte.

III. Béla teljes épségében megtartja a királyi hatalmat, bár ő is adományozott. A mi azonban Béla idejében kivételes eset, mindjárt az ő halála után mindennapivá válik. Imre király s Endre herczeg, versengvén a trónért, adományozásokkal szerzik a hiveket s feltünő, hogy a herczegnek több a hive, mint a királynak. A főnemesség tulnyomó része a pazar természetű Endre mellett van s midőn háborura kerül a sor a testvérek közt, Imre királynak oly kicsiny a serege, hogy nem ütközhetik meg Endre seregével: szemmellátható a bizonyos vereség. Nem ontatja hivei vérét oktalanul, hanem pálczával kezében, egymaga átmegy az ellenséges táborba, e szavakkal: meglátom, ki meri fölemelni kezét koronás királyára! Ennek a valóban királyi föllépésnek csodás hatása van a főurakra. Megjuhászodva nyitnak utat a királynak, ki egyenest öcscse sátorába megy, kivezeti onnét s fogságba küldi. E szónak: király, megvan hát még a varázsa, csak igazi király legyen a király!

Mindjárt meglátjuk, mint foszlik szét ez a varázs, mihelyt Endre herczeg lép az ifjan elhalt Imre örökébe. Mint lép egyszerre előtérbe a főnemesség, s mily szembetünően fordul rosszabbra a nép helyzete, mihelyt a király a hatalmas urak önkénykedésére szemet hunyni kénytelen.

Szomorú idő következik: II. Endre uralkodásának ideje.

II. Endre adományozásai. - Az élősdi idegenek. - Bánk bán. - Gertrud királyné meggyilkolása. -
Tiborcz. - A nép siralmas állapota. - Birtokpörök. - A törzsökösök és a jövevények. -
Rabszolgák felszabaditása. - Az arany bulla. - Javult-e a nép helyzete? - A pannonhalmi apátság
pöre a néppel. - Itélet e pörben. - A pápa a mohamedánok ellen. - Az arany bulla megujitása. -
Az egyházi hatalom. - Az alsó papság szegénysége. - Már szolgarendüeket is fölvesznek a papirendbe.

A királyi hatalom és tekintély rohamos sülyedése teremti meg az arany bullát. A kép, mely az arany bulla születését megelőző időből elénk tárul, egyike a legsötétebbeknek hazánk történetében. A gyönge jellemű, oktalanul nagylelkű II. Endre, ki valóságos báb nejének, a gyászos emlékű Gertrudnak s környezetének a kezében, valósággal tetszeleg a királyi javak adományozásában. Harmincz éves uralkodása alatt a magyarországi birtokok tulnyomó része adománybirtokká válik. Ám a király első sorban az idegeneknek, Gertrud királyné németjeinek osztogatja a várföldeket és várkerületeket, azokat ruházza fel a kitünőbb tisztségekkel, s ahol csak lehet, sértő módon mellőzik a magyar urakat. A királyi javak esztelen osztogatása s az idegen urak dédelgetése csakhamar megtermi gyümölcsét: állandó pénzzavarba sodorja a királyt és udvarát s szörnyű gyülöletet fakaszt a magyar urak szivében az élősdi idegenek ellen. Nemcsak az urak, a nép szivében is. Ha kapnak is a magyar urak adományokat s kaptak sokan közülök is - nincs az adományban köszönet, mert a király nem képes számon tartani az adományozásokat: a mit ma ad, elveszi holnap s másnak adja. A vagyonbiztosságról ilyenformán szó sem lehet. A gazda nem tudja, meddig ura a földjének, a nép nem tudja, holnap kinek a földjét szántja. A földesúr büntetlenül sanyargatja a földjét művelő népet, nincs akihez igazságért forduljon szomorú sorsában s ha perre kerül a dolog úr és nép között: rendesen az úr javára döntenek.

Különösen a királyné ellen mértéktelen gyülölet szállja meg a lelkeket. Ő benne látják az ország pusztulásának okozóját, ő árasztja el családjával s élősdi szerencsevadászokkal az udvart és az országot. Csak egy szikra kell, hogy a lappangó parázs kitörjön s szörnyű itéletet tegyen a vérig sértett nemzeti önérzet. A királyné testvére meggyalázza Bánk bán nejét s a női becsület meggyalázásának értelmi szerzőjét, a királynét, 1213 őszén, midőn Pilis vidékén mulatott testvéreivel s kedvelt németjeivel, Péter ispán és Simon, Bánknak a veje, meglepik a sátorban s megölik. A király a szentföldön volt ekkor s mikor visszatért, karóba huzatta ugyan Péter ispánt és kivégeztetett másokat is, de Bánkot és többeket, kik részesek voltak a királyné meggyilkolásában, nem bántotta: nem merte bántani. Gyönge volt arra, hogy a magyar főurakkal szembe szálljon. Gyönge és szegény. Egyesek kezében nagy vagyon, a király és a nép zöme, a középnemesség s a paraszt osztály szegény. Katona József Bánk-bán-jában Tiborcznak, a szegény parasztnak keserű panasza hiven rajzolja az akkori parasztság siralmas helyzetét.

Ő (a királyné) czifra és márványos házakat
Épittet; és mi csaknem megfagyunk
Kunyhóink sövényfalai közt.
Ő csordaszámra tartja gyülevész
Szolgáit! Éppenséggel mintha minden
Hajszála egy őrzőt kivánna; sok
Meránit, olykor azt hinné az ember,
Hogy tán akasztani viszik, úgy körül
Van véve a léhütőktől; s mi egy
Rossz csőszt alig tudtunk heten fogadni.
Ő tánczmulatságokat ad szüntelen,
Úgy, mintha mindég vagy lakodalom, vagy
Keresztelője volna: és nekünk
Szivünk dobog, ha egy csaplár legény az
Utczán élőnk bukkanik, mivelhogy
A tartozás mindjárt eszünkbe jut.
A jó merániak legszebb lovon
Ficzánkolódnak, - tegnap egy kesej,
Ma szürke, holnap egy fakó: - nekünk
Feleség- s porontyainkat kell befogni.
Ha veszni éhen nem kivánkozunk.
Ők játszanak, zabálnak szüntelen,
Ugy, mintha mindenik tagocska bennök
Egy-egy gyomorral volna áldva: nékünk
Kéményeinkről elpusztulnak a
Gólyák, mivel magunk emésztjük el
A hulladékot is. Szép földeinkből
Vadászni berkeket csinálnak, a
Hová nekünk belépni sem szabad;
S ha egy beteg feleség, vagy egy szegény
Himlős gyerek megkivánván, lesujtunk
Egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek:
És aki száz meg százezert rabol,
Birája lészen annak, a kit a
Szükség garast rabolni kényszerit.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Te szánsz, nagy úr? óh a magyar se gondol
Már oly sokat velünk, ha a zsebe
Tele van, - hisz a természet a szegényt
Maga arra szánta, hogy szülessen, éljen,
Dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon, és -
Meghaljon. Ugy van, úgy! Esmérni kell
Az élhetetlenek sorsát, minek-
Előtte megtudhassuk szánni is.

Abban, mit a költő Tiborcz szájába ad, semmi tulzás. A király elébb derüre-borura osztogatja birtokait, napról-napra kevesebb jövedelem foly be, ám azért az udvartartás fényesebb, pazarabb, mint valaha. Oly eszközökhöz kénytelen nyulni, melyek általános elégedetlenséget szülnek országszerte. Ha addig a föld népe élelemmel látta el a királyt és udvarát, annak megvolt a jogi alapja: a király a maga birtokának terméséből vette az őt illető részt. Most azonban a helyzet megváltozik. A király és udvara nem törődik azzal, hogy elajándékozott földön utazik át: megköveteli, hogy őt és udvarát ellássák élelemmel. A nép vállaira tehát kettős teher nehezedik: kétszeres adót fizet. Osztozik a földesurral is, a királylyal is.

Ez azonban csak egy része az elviselhetetlen terheknek. Ott van még a pénzbeváltás. A megszorult király minduntalan úgy segít magán, hogy pénzt veret, mindég rosszabbat, folyton váltatja be a pénzt, a népet zaklatják, sanyargatják a pénzbeváltók, nincs tőlük nyugodalma. A sót, melynek oly fontos szerepe van a szegénység háztartásában, megdrágítja, ezzel is nehezítvén a nép megélhetését, a nélkül, hogy a kincstáron segített volna. Ott veszi a kölcsönt, a hol találja, gyakran erőszakkal, királyhoz nem illő módon s a megfogyatkozott királyi javak jövedelmét kölcsönök fejében leköti az izmaelitáknak és a zsidóknak. Ezek, természetesen, nem kimélik a népet: földet nem lévén joguk vásárolni, úgy segítnek magukon, ahogy tudnak. Ők hajtják be az adót, szedik a vámot, a révpénzt, ők a sójövedelem bérlői s mert ezek a bérletek bizonyára nem voltak olcsók, a föld népén hajtják be a királynak adott kölcsönöket s azoknak uzsora kamatját.

E tarthatatlan állapot indítja Endrét arra, hogy most meg erőszakkal kezdi visszaszedni a már elajándékozott birtokokat. Maga a pápa biztatja erre, irván neki, hogy szerezze vissza azokat, még ha megesküdött is arra, hogy soha vissza nem veszi. Természetesen, fordultak elő jogtalan elidegenítések is, s igy a királynak nemcsak oly földeket kell visszavennie, melyeket elajándékozott, hanem olyakat is, melyeket az ő birtokából foglaltak el.

A birtokpöröknek egész tömegét őrizte meg e korból a váradi egyház jegyzőkönyve. Tudjuk, hogy Kálmán törvénye szerint csak a püspökségek és káptalanok székhelyein lehetett tűzpróbát tartani, e székhelyeken folytak le a birtokpörök is. Ily biráskodási központ volt Várad is, ide jöttek a pereskedő felek messze földről, ide jöttek igazságot nyerni a tűzpróba által. Aki a ráitélt tűzpróbát szerencsésen ki nem állotta, elvesztette pörét.

Nagyon érdekesek e pörök: általuk bepillanthatunk az az időbeli nép életébe. Megtudjuk, hogy a földnek már nagy a becse, s hogy a nép különböző osztályai féltékenyen őrzik az osztályukkal járó kiváltságokat. Látjuk, hogy az alsóbb rendű mint törekszik felsőbb rendbe jutni, amiáltal sorsa javulását remélte; viszont a felsőbb rendű nép, nevezetesen a várjobbágy mily éber szemmel őrködött, nehogy várnépbeli vagy még alsóbb rendű furfangos módon közéjük emelkedjék. Sűrün fordul elő a panasz a jött-mentek, a jövevények ellen, kik azt állítják, hogy földjük közös a várbeli népekével. Bizonyos, hogy ezek a »jövevények« sok esetben, ha nem is a honfoglalás óta laktak magyar földön, de már régibb lakosok lehettek, talán már a harmadik, negyedik nemzedék. De ismernünk kell a magyar ember ebbeli felfogását s akkor tudjuk, hogy sok száz esztendő kell ahhoz, mig a jövevénység emléke megszünik. Rendesen minden faluban van manapság is egy pár család, mely törzsökösnek tartja magát s a többi, bár őseik századok előtt költöztek oda, »jövevény« - még ha tiszta magyar fajta is.

A váradi jegyzőkönyv tanusága szerint, a tűzpróba számos esetben a jövevénységgel vádoltaknak ád igazat, kitünvén róluk, hogy nem jövevények. Az erőszakosan elfoglalt földek miatt inditott pörökben meg, ha paraszt és úr közt van a per, rendesen az úr nyeri meg a pört. Mert a nemes embertől nem követelnek tűzpróbát, elég, ha megesküszik Szent László sirja fölött. De a legérdekesebb e pörökben a különböző osztályok versenygése, küzdelme: az alsóbb osztályunak felsőbb osztályba való törekvése s a felsőbb osztályunak féltékeny vigyázása, nehogy jogtalanul közéjük jusson alsóbb osztálybeli. A várnép irigyli a várjobbágy sorsát, a várjobbágy a nemesét, a teljesen szabadét. És még a várnépek után is egész tömege következik a különféle szolganépeknek, kik meg a várnépek sorába szeretnének emelkedni. A rabszolgaság nemhogy el volna törülve, de még mindig büntetik rabszolgasággal a tolvajokat és gyilkosokat. Kálmán törvénye már megtiltotta ugyan a magyar honosságú rabszolgáknak külföldre való eladását, de bent az ország területén szabadon folyik a rabszolgák adása-vevése. A lopással vádolt Vitálist - olvassuk a váradi jegyzőkönyvben - feleségével, három fiával és két leányával 10 márkáért adják el, s a vevő mindjárt tovább adja az egész családot. Számos pör van a rabszolgák miatt. Az egyik bepöröli a másikat, hogy jogtalanul elvette a rabszolgáját s tűzpróba tesz igazságot, hogy kié a rabszolga. Arra is van eset, hogy a szülő adja el rabszolgának tulajdon vérét. A szabad embernek rabszolgával való házassága még mindig nemcsak megbecstenítő, de törvénybe ütköző is, s vád alá kerül, a ki rabszolgával köt házasságot.

De találunk eseteket a rabszolgák felszabadítására is. S itt természetesen, első sorban a papok jártak elől a jó példával. A váradi jegyzőkönyv szép vonást jegyez föl Mózes barháni papról. Turai emberek nagy nyomoruságukban a nőtestvéröket, Martinát, zálogba adták egy márkáért, de nem birták kiváltani a leányt. Mózes pap a leányt »lelke orvoslására« szabadon bocsátotta s az adósságot is elengedte. Egy Ibrahim nevű esperes meg föltételesen bocsátja szabadon Pál nevű fiatal rabszolgáját. A mig él, szolgája marad, de az ivadékai szabadokká lesznek, szabadon költözködhetnek. Rendszerint végrendeleti uton az egyházra hagyták a rabszolgákat, oly föltétellel, hogy a végrendelkező lelki üdvességeért a rabszolga valami ajándékot vigyen minden évben az egyháznak. Egy özvegy asszony, a Borza nemből való Herczeg özvegye, Agna nevű rabszolgáját az ugrai egyháznak hagyta, azzal a kikötéssel, hogy Agna minden hónapban vigyen egy rőfnyi gyertyát a boldogságos szűz oltárára. Agna egyik fiát pedig torlónak rendelte, hogy t. i. minden évben Szent Mihály napján megülje az ő torát, még pedig egy két éves tinóval, kenyérrel és öt veder sörrel. Agna másik fiát harangozónak hagyta s kiköti, hogy mindakettő nemzedékről nemzedékre megmaradjon a tisztében!

Ilyen volt a rabszolgák felszabaditása. Szabadságukat életük fogytáig adózniok kellett, maguknak és ivadékaiknak is. Természetesen, ez az adózás nem volt szabályozva, annak mértékét a végrendelkező állapította meg, ugy látszik, a felszabadítandó rabszolgával való kölcsönös egyesség utján. Mig Agna rabszolgáló fia egy két éves tinóval, kenyérrel és öt veder sörrel adózik, egy másik »felszabadított« 60 kenyeret, harmadfű tinót, három ludat, öt tyúkot, hat kupa sört és három misére való pénzt köteles beszolgáltatni Gáboregyházának. Egy másik esetben két mise, egy juh, 30 kenyér, egy lud, egy tyuk és két cseber sör van kikötve, azzal kell megülni Urug nevű rabszolgának néhai ura, Tekus torát. Ez a Tekus fia volt annak a Dénes mesterembernek, ki Szent László sírját felnyitotta s akit ezért Béla király szabaddá tett, ivadékaival együtt. A fiunak tehát már rabszolgája van, akit az egyházra hagy.

Mit bizonyítnak ezek az esetek? Bizonyítják a különböző osztályok folytonos hullámzását, a fölebb való emelkedést, s a lejebb való hanyatlást. S látjuk, hogy a szabadok teljes szabadsággal rendelkeznek saját szolganépeikkel, felszabadíthatják, eladhatják őket, kényök-kedvök szerint.

És látjuk, hogy II. Endre korában országossá lesznek a birtok-perek, községek és egyesek, egyháziak és világiak, urak és parasztok közt, s általános lesz a zür-zavar, mikor Endre is a könnyelmüen elajándékozott földeket vissza akarja szedni. A nemzet jobbjai maguk is óhajtják, hogy a király visszakapja a könnyelmüen elajándékozott földeket, de képzelhető, hogy annak a megállapítása, melyik a csakugyan könnyelmüen elajándékozott föld, nem volt könnyű dolog. A királyi tekintély és hatalom visszaállítása országos érdek volt. Nemcsak az alsóbb néposztály, de maga a köznemesség is rendkivül sokat szenvedett a főnemességtől, melynek vagyona és hatalma abban az arányban nőtt, amely arányban a királyi hatalom és vagyon fogyott. A főnemesség akkor emelkedett még csak igazán erejének, hatalmának tudatára, mikor látta, hogy Endrében nincs bátorság méltóképpen megtorolni feleségének meggyilkoltatását. A középnemesség s a nép helyzete mind türhetetlenebbé vált. De maga a főnemesség sem érezte magát biztosságban. Mit ért Endre pazar ajándékozó kedve, mikor senki sem lehetett bizonyos abban, hogy a ma kapott adományt holnap nem adja-e másnak a király? Ez a türhetetlen állapot teremti meg az arany bullát. Vissza kellett adni a királynak az őt megillető hatalmat s biztosítani a nemzetet jogában, az egyes embert igaz tulajdonában.

Az aranybullában benne van a XIII. század első felének története. Megtudjuk belőle, hogy a középnemesség ősi jogain is sulyos sérelmek estek. Megtudjuk, hogy a király már a nemes embertől is szedte az adót, a füstpénzt; hogy a »hatalmasok«, a főurak önkényesen itéltek nemes emberek dolgában; hogy szabad embereket tönkre tettek egyes főurak kedvéért; hogy a király és kisérete nemcsak a föld népét tünteti ki »látogatásával«, hanem a nemességet is, rákényszerítvén erre a királyi jövedelem megcsappanása.

De az arany bullából világosan kitünik, hogy nemcsak a király és kisérete vendégeltette meg magát a nemesekkel, hanem a nagyobb urak is követték e példát, s a merre jártak csatlósaikkal, cselédeikkel, a nép megemlegette vendégjárásukat. Nemcsakhogy megvendégeltették magokat a szegény földnépével, de prédának tekintették a nép vagyonát. Ugyanigy cselekedtek a királyi cselédek is, »a lovászok, peczérek és solymárok«. Szóval: Bánk-bán Tiborcza nem tuloz, midőn a nagy úr előtt lefösti a földnépének keserves állapotát: igazolja minden szavát az arany bulla. Látjuk a törvényből magából, hogy a várispánok, kik a király képviselői a várak területén, önkényesen elveszik a föld népének földjét, zsarolják, fosztogatják s hogy ez mennyire általános lehetett, képzelhető, mikor a törvény e hatalmas urakat, e kis királyokat, méltóságuktól való csufos megfosztással fenyegeti, ha rájuk bizonyítják, hogy tönkretették váruk népeit. Ugy látszik, hogy a várispánok, a nép legelőkelőbb rendjének, a várjobbágyoknak is erősen megnyirbálták a szabadságát, mert az arany bulla szükségesnek tartja külön fejezetben hangsulyozni, hogy a várjobbágyok fentartandók Szent Istvántól nyert szabadságukban. Ugyanigy gondoskodik a törvény a bevándorolt jövevényekről is.

Sulyos teherként nehezedett a nép vállaira a dézsmának pénzben való fizetése. A termények elszállítása sok vesződséggel járt, a papság tehát pénzben kezdette fölszedni a dézsmát, ami meg a népnek volt terhesebb, nyilván nemcsak a pénz értékének folytonos változása miatt, de általában a pénz még sokkal szükebb lehetett, semhogy a föld népe szivesebben ne fizette volna egyházi adóját terményekben. Aminthogy még ma napság is könnyebben fizet terményben, mint pénzben. Visszaállítja a törvény a természetben való menyétadót is, melyet Kálmán király vetett volt ki Horvátország népére s melyet szintén pénzben kezdettek volt szedni. A pénzváltást, a só árulást, az adószedést a törvény kiveszi a zsidók és az izmaeliták kezéből és a nemesekre bizza s nyilván a sófuvarozással sokat sanyargatott nép iránt való tekintetből, elrendeli, hogy sóraktár többé a birodalom közepén ne legyen, hanem csupán Szalacson, Szegeden és a végeken.

Mindezekből az intézkedésekből kitünik, hogy az arany bulla kiváló figyelemmel van a nép iránt. Kétségtelen, hogy első sorban a nemesség szabadságlevele az arany bulla, mely utolsó pontjával, a hires ellentállási záradékkal szabadságot ad a nemességnek, hogy a király és utódai törvényszegésének ellent mondhasson és ellentállhasson, de feltünő a földnépéről való gondoskodás is. A törvény alkotói előtt világosan állhatott a nagy gazdasági és nemzeti veszedelem, mely mihamarabb bekövetkezik, ha idejében meg nem állítják a hatalmasabb urakat a szegényebb rendű nemességgel és a néppel szemben való törvénytelen, önkényes viselkedésükben.

Ám a tények azt bizonyítják, hogy a törvény, amint szokták mondani, papiron maradt, nem volt, aki végrehajtsa. Amit belőle féligmeddig végrehajtottak: ez a könnyelmüen elajándékozott birtokok visszaszedése volt. Valóképpen erre sem II. Endre, hanem fia, Béla, az »ifjabb király« vállalkozott, számtalan ellenséget szerezvén magának ezzel a főnemesség körében. Természetesen, a birtokok e visszaszerzése a hatalmas főuraktól, nem ment oly könnyen. Sok pörösködéssel, huzavonával járt ez. Az ifjabb király, kivel majd mint IV. Béla királylyal találkozunk, különösen azokkal a főurakkal bánt el kérlelhetetlenül, kik részesek voltak anyjának a meggyilkolásában. A Hunt-Pázmánoktól, a Csákoktól s más főuraktól rengeteg birtokot szedett el, de csakhamar olvassuk, hogy II. Endre a Hunt-Pázmánoknak visszaadja a fia által elvett uradalmakat s általában folytatja könyelmű életét: pazar, adakozó s az arany bulla után épp oly üres a királyi kincstár, mint volt azelőtt s a törvény egyenes tilalma ellenére ismét csak az izmaelitákat és zsidókat használja fel pénzszerzésre.

A nép állapota egyáltalán nem javul. Az arany bulla reá vonatkozó fejezeteinek semmi hasznát sem látja. A sulyos terhek ott maradnak a vállán, s mert földesúr és szolganép közt a szolgálati viszony nincs szabályozva, sürün fordulnak elő pörök a földesurak és népeik között. A szolganép kötelességeit törvény nem szabályozza, csak régi, István király korából fenmaradt szokás s természetesen, a földesúr kénye-kedve szerint követelhet robotot és dézsmát a szolganépektől.

Hogy minő lehetett a viszony földesúr és szolganép közt, megvilágítja az a pör, mely a pannonhalmi apátság, mint földesúr és szolganépe közt folyt. Ennek a pörnek a részletei megmaradtak s e részletek érdekes világot vetnek a XIII. század gazdasági életére s a szolganép helyzetére.

Körülbelől 1226-ban történt, tehát az arany bulla keletkezése után négy esztendővel, hogy a pannonhalmi apátság szolganépei egyenesen a királyhoz fordultak, bepanaszolván az apátot, hogy a kötelesnél több munkát és dézsmát követel tőlük. II. Endre Miklós nádort küldötte ki az ügy megvizsgálására, ki aztán a régi szolgálati jog alapján ujra szabályozta az udvarnokok tartozását, azt husz pontban foglalván össze.

Lássuk e tartozásokat pontról pontra.

Aratás után hat hónapig minden hónapban be kell szolgáltatni az apátsághoz 130 akó búzát, 40 akó rozslisztet és 170 akó zabot.

A többi hat hónapban úgy Somogyban, mint az apátság egyéb birtokain, kötelesek 170 akó gabonát a malomba vinni, ott megőrletni s aztán visszavinni az apátsághoz.

Kötelesek havonként 20 akónyi közönséges lisztet (communem farinam) készíteni, az apátság gabonájából.

Minden hónapban kötelesek 10 hold földet közösen felszántani (nyilván csak szántás idején) s a felszántott földet az apátság gabonájával bevetni.

Ha az apát és a szerzetesek egyházi ügyben, akár a király udvarába, akár egyebüvé mennek, minden udvarnok köteles fuvart adni, mely utánok szállítsa a kenyérnek való lisztet.

Hasonlóképpen a többi szolgáló népek is, timárok, vargák, kovácsok s általában mindazok, kik Szent László szabadalmában mindennemű szolgálatra kötelezvék, az apát és a szerzetesek után, a hová ezek kivánják, tartoznak vinni a bort szekerükön.

Az udvarnokok tartoznak fát és vizet hordani a sütőkemenczébe és a konyhára, de a fürdőre nem. Abban a hónapban, melyben ezt a szolgálatot végzik, az illető egyház látja el őket élelemmel.

Kötelesek minden hónapban 3 taliga fát beszolgáltatni, hogy a fa el ne fogyjon a konyhán és a sütőben.

A régi kemenczét az udvarnokok renoválják s ők őrzik a kaput.

Mivelik a panonhalmi kertet.

Szent Márton ünnepére adniok kell minden háztól száz tojást, négy tyúkot és két libát; hushagyóra nemkülönben; husvétra pedig száz tojást és egy bárányt.

Ugyancsak Szent Márton napjára vagy az esetre, ha a király az apátságot meglátogatja, minden háztól jár három taliga fa (»quae vocantur eulfa«) vagyis egy öl fát.

A plébánosnak minden háztól jár egy csöbör gabona.

Ismét Szent Márton ünnepére minden falu köteles adni egy harmadfű tinót, egy cseber gabonát s egy cseber sört.

Szent Márton napjára ezenkivül még tartoznak adni az udvarnokok 30 kenyeret. És tartoznak minden háztól, minden évben, egy vizahálóra való fonalat beszállítani s kötelesek kenyérrel ellátni azt, ki a hálót köti.

Az összes udvarnokok és mindenféle népek kötelesek egy nap szénát gyüjteni, egy nap hordani és egy nap aratni.

A kovácsok tartoznak a monostor mellett egy üllőn dolgozni, a szükséges vasat azonban az apátság adja, még pedig úgy, hogy a kovácsok közül egy az apátság vasas ládájából kiválasztja a vasat. Hasonlóképpen kötelesek a szükséges vas-eszközöket, minden féle vasszerszámokat elkészíteni.

Minden faluban, úgy mint Szent László idejében, minden ház köteles úgy Somogyból, mint Zalából egy átalag bort vinni saját szekerén az apátságnak.

Minden udvarnokház két akónyi sört főz a kolostornak.

Im, ezek a tartozások, melyekre a Szent István korabeli szokásjog alapján az udvarnokok és egyéb szolganépek kötelezhetők voltak. A nádor azonban, az apátság beleegyezésével, elengedett a robotból, a közös szántásból két holdat, a Szent Márton ünnepére járó kenyérből hetvenet, korlátozta az apátnak utközben való megszállását a nép közt, elengedte a bor- bárány- és a méhtizedet: oly dolgok, melyek többnyire nem is fordulnak elő a fölsorolt szolgálati szabályzatban. Ez azonban nem elégítette ki az udvarnokokat. Különösen a vizahálóra való fonalat s a kertmivelést tartották sérelmesnek, és sokallották a dézsmát. Az is előfordul sérelmeik közt, hogy Tarjánban hat udvarnok családból »közönséges szántóvetőt« csináltak. És még egy egész sora a sérelmeknek. A különféle foglalkozású embereknek az a panaszuk, hogy megszabott kötelességükön kivül egyebet is követelnek, pld. a kovácstól, timártól - fuvarozást. A szentségtartók a miatt panaszkodnak, hogy az apát a lovukat, melylyel a szent edényeket viszik utána, elveszi tőlük s ráadásul évenként két márkát követel rajtuk a lóváltság fejében. A véneki halászoknak is volt panaszuk az apátra. Szolgálatukban meg volt határozva, hogy meddig kötelesek szállítani a halat, de az apát megkövetelte, hogy az ország határáig is szállítsák s kompjukon a Duna egyik partjáról a másra lovat, szekeret s más egyebet szállítsanak. Akiknek az volt a kötelességök, hogy az apát után egy napra való bort szállítsanak, az a panaszok, hogy az apát tulságosan megterheli a szekeröket.

A kanászok a miatt panaszkodtak, hogy rendes tartozásukon felül (két ház után egy sertés, zsír, hatvan kecskebőr s negyven akó legjobb gabona) még fuvarozásra is használják őket, hordókat kell csinálniuk s bárány-, kecske- és méh-tizedet szednek tőlük! Hasonlóképpen bántak a vágmelléki séllyei halászokkal is. Ezeknek a köteles tartozása minden ház után egy fertó, vagyis ¹/₄ márka volt, vagy halat és gyümölcsöt szállítsanak a kolostorba. Ezzel azonban nem elégedett meg az apátság, fuvarozást is követelt tőlük, »ha nem teszik, ütik, verik, megkoppasztják őket«. Sulyosabb természetű az ugyanodavaló jobbágyok panasza. Tőlük az apátság elvette a földeket s a vendégeknek adta, mindazonáltal ők fizették a vendégek adóját s a mellett a jobbágyi szolgálatot is teljesíteniük kellett.

Mind e panaszok s ehhez hasonlók láttára önkénytelen fölmerül a kérdés, mikor dolgoztak maguknak a szegény parasztok s ha - nem is tekintve ama tartozásokat, melyeket közösen teljesítettek, csupán azt a dézsmát s szolgálatot, mit egy-egy háztól követelt meg az apátság, - miből éltek?

Nem csoda, hogy az egyházi választott biróság, mely elé 1233-ban került a parasztok panasza, ezeknek adott igazat. A parasztok ugyanis másodizben nemcsak a királyhoz fordultak panaszukkal, hanem Jakab praenestei biboros püspökhöz is s ők ketten küldöttek ki az egyházi biróságot, melynek tagja volt Enoch domokos rendű szerzetes, Albeus mester, honti esperes és Cognoscens, a polgári jog doktora és esztergomi kanonok.

Ez a biróság a következő itéletet hozta:

Az udvarnokok nem kötelesek dézsmát fizetni. Az a hat tarjáni család visszalép az udvarnokok rendjébe s a közéjük telepedett szántó vetőket az apát távolítsa el. A »lovas legények«, kiknek az volt a panaszuk, hogy az apát jogtalanul lovat követel tőlük az ő hirnökei részére, többé erre nem kötelezhetők, s ha az apát magával viszi őket, előre adja ki a járandóságukat, maguknak és lovaiknak élelmét. Nem viheti ki az országból a lovaikat s nem személyenként, csak házanként követelheti az apát, hogy egy nap szénát gyüjtsenek, egy nap arassanak s egy nap a termés behordásában segítsenek. Igazat adott a biróság a kovácsoknak is, a szentségvivőknek is. Nemkülönben a véneki halászoknak is. Meghatározta, hogy csak Szigetfőig kötelesek szállítani a halat s egy hétnél tovább nem szabad ott tartani őket. Azoknak, kik a papok után szállítják az eleséget s bort, a szekerét nem szabad túlterhelni: csupán egy napra való eleségnek és bornak a szállítására kötelezhetők. Meghatározza a kanászok tartozását is. Öt szekér hordódongát kötelesek szállítani az apát kaposi malmába, többet nem; egyéb fuvarozásra nem kényszeríthetik s dézsmát csak a méhek után fizetnek s nem bárány és kecske-olló után is. A sellyei halászok azt az igazságot kapták, hogy csak egy fertót kötelesek fizetni házanként, vagy halat, s szállítani csupán azt a gabonát vagy bort kötelesek az apátsághoz, mit a fertó adón vásároltak. Miből kitünik, hogy tulajdonképpen nem pénzben fizették ezt az adót. A séllyei jobbágyok panaszát, akiknek a sérelme legsulyosabbnak látszik, úgy intézték el, hogy minden jobbágy kapjon husz hold földet, még pedig tiz holdat mint jobbágy, a másik tiz holdért fizessen az apátságnak. Ha azonban nem akar fizetni, nem lehet rá kényszeríteni, de ne is kapjon tiz holdnál többet, sőt ha ennek a művelésére sem képes, öt hold maradjon meg a megélhetésére, öt hold pedig az apátságra szálljon vissza. Az itélet utolsó pontja szintén igen méltányos. A gabonadézsmát a jobbágyok az apátságnak a faluban levő csűrébe hordják s nem kényszeríthetik, hogy messzibb szállítsák s általában egyéb fuvarozást is végezzenek.

Az egyházi biróság itéletében, mely az akkori viszonyok szerint, méltányos volt s kétségtelenül nagyot könnyitett a nép terhén, látszólag megnyugodott a nép, az apátság is megnyugodott abban s záradékul száz márka ezüstöt és egyházi kiközösítést állapítnak meg büntetésül, ha valamelyik fél megszegné az egyességet.

A király még 1233-ban megerősítette az itéletet, nemkülönben a pápai követ is. De a nép az igy leszállított tartozást sem tudta teljesíteni, s most már az apát ment panaszra a királyhoz. Ugy látszik, a király nagyon a szivére vette az apát panaszát, mert magát az országbirót küldöttek ki Szent-Mártonba, »a szent királyra s lelke üdvösségére« meghagyván neki, hogy igazságot szolgáltasson az apátságnak. Az országbiróval ment több főur is és megjelentek a szegény jobbágyok is s mindenféle szolganépek.

A mi most következik, rendkivül érdekes, megkapó kép. Szinte magunk előtt látjuk az összesereglett népet, mely rongyosan, mezitláb, csüggedt lélekkel, szorongva várja az apátság udvarán a nagy urak itéletét. Tudják, hogy ez az itélet nem lehet rájok kedvező, hisz csakugyan megszegték az egyességet. És nem szabad felednünk, hogy ezt a népet az apát már ki is közösítette az egyházból. Nem szabad belépnie Istennek házába, hogy ott vigaszt, enyhülést keressen nagy nyomorúságában. Ha meghal, szentelt földbe el nem temetik. Koronás főket, nagy urakat is megtört már az egyházból való kiközösítés, hát ezeket a szegény parasztokat, kiknek a templom volt mindenök, hogyne törte, alázta volna meg! És csakugyan megalázkodva, térdre borulva, könyörögve kérik a mezitlábas parasztok az apátot, hogy oldozza fel a kiközösítés alól. Az apátnak megesik a szive, feloldja őket a kiközösítés alól, de a biróság kiszabja rájok a száz márka ezüstöt, mivelhogy megtagadták a szolgálatot, a dézsmát s hamisan vádolták az apátot.

Akkor ujabb könyörgésre fogják szegények: engedjék el a pénzt is. Ám ez már, úgy látszik, nem ment oly könnyen. Maga az országbiró, »ki azt találta, hogy ez nagyon is sok volna tőlük«, könyörög az apátnak, hogy engedje el »Jézus Krisztus irgalmasságáért« a száz ezüst márkát.

Egy elszegényedett, elnyomorodott nép áll előttünk, melynek a nyomorúsága meghatja a király emberének a szivét. Egy sereg rongyos, éhes arczú Tiborcz.

Az apát elengedi a száz márkát is, de hát maga a király embere úgy találja, hogy az ura ellen fellázadó, a köteles szolgálatot és dézsmát megtagadó nép büntetlenül nem maradhat. Hadd lássa s tudja a nép országszerte, hogy büntetlenül nem lázadhat fel ura ellen. Mert az csak lázadás, ha a nép sokallja a terhét, ha a nép nem fizet, mert nincs miből! Szükség volt elrettentő példára. Hisz kétségtelen, hogy ehhez hasonló eset nem egy történt abban az időben. S hogy a világi urak népe még sulyosabb terhet viselhetett, nagyobb mértékben sinylette a főurak önkénykedését, mint az egyházak népe, mely Isten szolgáinál mégis csak több könyörületességre, emberiességre talált.

Tehát: az országbiró a »főbb lázadók« közül nehányat a fejérvári börtönbe záratott - egy hónapra, ha csak az apát meg nem könyörül rajtok s valamit el nem enged a büntetésből. A »kisebb lázadók« közül nehánynak a fejét leberetválták s úgy hordozták körül a piaczon, hadd vegyen példát róluk a nép! Mindez az arany bulla után történik s ha már most a pannonhalmi apátságnak helyzetéből az ország többi szolganépének helyzetére következtetünk, világosan áll előttünk, hogy az arany bullának a népre vonatkozó pontjai egyáltalán nem javitottak a nép állapotán, nem könnyitettek terhein. Endre gazdálkodása azután sem nélkülözheti mindazokat a pénzforrásokat, melyeknek kihasználása valóképpen a népet nyomorítja meg, ideértvén most a köznemességet is, mely ugyancsak nem látta hasznát az arany bullának. Az egyház meg valósággal feljajdult a miatt, hogy Endre - a törvény ellenére - ismét csak a zsidókat és izmaelitákat használja föl pénzszerzésre. Maga a pápa, IX. Gergely felháborodással irja az esztergomi érseknek, hogy »szerecsenek és zsidók uralkodnak a keresztényeken, és sok keresztény, leroskadván az elviselhetetlen teher alatt s látván, hogy a szerecsenek jólétnek és nagyobb szabadságnak örvendenek, hozzájok szegődnek és felveszik hitöket«. Még az is felháborítja a pápát, a mit Kálmán törvénye nemzeti szempontból, szigoruan elrendelt, hogy t. i. az izmaeliták (a pápa szerint szerecsenek) csak keresztény nővel léphetnek házasságra.

»A szerecsenek - folytatja a pápa - keresztény rabszolgákat vásárolnak, kényszerítik őket, hogy álljanak hozzájok s nem engedik, hogy gyermekeiket megkereszteljék. A szegény keresztényen pedig annyi a teher és az adó, hogy kénytelen nekik eladni gyermekeit és így lett a szabadból szolga, a keresztényből szerecsen. Összevásárolják a most megtérőben lévő kunokat (ezeknek a megtérítésén Béla, az ifjabb király buzgólkodott erősen) és azokat vagy hitökre szorítják, vagy eltérítik a kereszteléstől.« És így tovább: a zsidóknak közhivatalt ad a király, jóllehet a toledói zsinat »előrelátóan« megtiltotta ezt s ez még nem elég: a papokat és egyházaikat is sulyos adó alá vetik, a régi javadalmakat elveszik.

Az egyház erélyes föllépésének tulajdonítható, hogy 1231-ben már megujítják, átalakítják az aranybullát, még pedig a papságra nézve nagyon kedvezően. De nemcsak a papságra, a népre is kedvező a megujított törvény. Mindjárt legelől megengedi a jobbágyoknak és más szolgáló népeknek, hogy a törvénynapokon szabadon mondhassák el panaszaikat s nemcsak a király és a nádor köteles azokat meghallgatni, hanem a főpapság is. A király nem szedhet adót semmiféle nemzetű és osztályú embertől, csak azoktól, kik kincstári jószágokon laknak. Nem követelheti senkitől, hogy élelemmel ellássa őt és kiséretét. Ha valahol megszáll, azt, mit ő és kisérete elfogyaszt, fizesse meg. Ugyanígy fizessék meg a főurak, a nemesek is. Ha perre kerül vendég és gazda közt, elég, ha három falubeli megesküszik a gazda mellett: a királyi biróság vagy a földesur teljes kárpótlásra itéli a vendéget. S ha valaki megtagadná az igazságszolgáltatást, a megyés püspök átkozza ki. A király közmunkára, nevezetesen gyepük vágására, árkok ásására, kerítések készítésére vagy bárminő királyi építésre és műhelyben való dolgozásra nem kényszerítheti a nemesek és az egyházak népeit, csupán a maga népeit, tehát a várnépeket s más szolgákat, kik kincstári földeken éltek. Pontosan meghatározza az adószedést is. »A huszadrészen felül, mondja a törvény - mely régi időtől fogva megilleti a királyt, más dézsmát nem követelünk, mert az sanyargatja a népet«, vagyis fenmarad a régi terményadó, mit az egyház is fizetett. Nyestadó fejében 4 fontot szednek (a későbbi garas) s ennek harmadrésze a földesuré, egyharmada a királyé. A népre gondol a törvény ott is, hol elrendeli, hogy a király a törvényesen elitéltnek lefoglalhatja a jószágát, el is adományozhatja, de falvait, tanyáit nem szabad elégetnie, hogy ura bünéért ne szenvedjen a nép. A törvény többi része igazi elégtétel a felháborodott pápának. A papi rendet s általában az egyházi ügyeket teljesen kiveszi a világi biróság alól, az első bullának az izmaelitákra és zsidókra vonatkozó pontjait ujra megerősíti, de mindez eltörpül ama nagy hatalom mellett, mit a törvény az egyház kezébe ad, midőn az arany bulla utolsó pontját akként módosítja, hogy, ha a király nem tartja meg a törvényeket, az esztergomi érseknek jogában áll »előzetes törvényes megintés után a királyt és utódjait a kiátkozás bilincsével megkötözni«.

Előrelátható volt, hogy ez a kiátkozás mielébb bekövetkezik. És csakugyan már a következő évben, 1232-ben, az érsek nemcsak a királyt, hanem az egész országot egyházi átok alá helyezte, jóllehet arra, hogy az országot is átok alá vesse, nem adott jogot a törvény. De csak így törhette meg igazán a királyi hatalmat, csak így zúdíthatta fel a vakbuzgó népet »a szerecsenek« ellen, aminthogy az egész kiátkozás éle a szerecsenek ellen irányúl. E pillanatban az egyház a legfőbb hatalom. Egyházi átok alá kerülnek mind a király tanácsosai: Dénes nádorispán, akit azzal vádoltak, hogy sok egyházi embert kifosztott, János pozsonyi prépostot felpofoztatta, a szerecseneket jószágain tartotta; Sámuel kamarai ispán, akit eretnekséggel gyanusítottak. Megtiltja minden kereszténynek, hogy szerecsenekkel bármi kereskedést folytasson, mig a szerecsenek szolgálatukból el nem bocsátják a keresztényeket.

Ennek az okmánynak minden sorából kitűnik, hogy az érseket nem azok a sérelmek tüzelték megtorlásra, melyeket a király és tanácsosai akár a nemzeti szabadságon, akár a nép anyagi érdekein ejtettek. Tisztán és kizárólag az egyház hatalmának a biztosítása a fő czél, minden egyéb mellékes. Nagy, a nép minden rétegére kiterjedő hatása volt ennek az egyházi átoknak: a helyzet tarthatatlanná vált. A mi nem rég a pannonhalmi apátság népével történt, most az egész ország népével történik: bezárultak előtte a templomok ajtai, a harangok elnémultak, a halottakat megszenteletlen földbe temették, a házasságokat a pap nem áldotta meg - képzelhető-e ennél nagyobb büntetés egy népre, mely lelkében vallásos, mely sanyarú sorsában egyedül Istenházában talált enyhülést! És bünhődnie kell ártatlanul, a király és az urak büneiért!

A könyelmü, de vallásos király elébb csak kesereg, méltatlankodik az erős leczkén, de csakhamar teljesen megtörik s a királyi hatalmat teljesen kiszolgáltatja az egyháznak, 1233-ban kelt oklevelével. Amit a nemesség még meg akart menteni az arany bullában, azt most az egyház szertetépi: övé a legfőbb hatalom, nem gondolván meg, hogy a királyi hatalomra még szüksége lehet. Mert az Endrétől kicsikart oklevél csakis az egyház érdekeivel törődik. Csudálatos vakság lepi meg az egyház főbb embereit: az ország bajait nem látják, a nép kiáltó nyomorúságát nem hallják, nem lebegnek előttük magasabb nemzeti czélok, ők most csak az egyház hatalmának megszilárdításán, az egyház vagyonának növelésén buzgólkodnak.

Az izmaeliták szereplése bántja leginkább az egyházat, ezeket akarja első sorban lehetetlenné tenni. Hogy megnyerje a kereszténységnek s ezzel beleolvassza a magyar nemzetbe, szóval: folytassa Kálmán nemzeti politikáját, arra egyáltalán nem gondolt. Természetesen, első követelés, hogy a király ne tartson se zsidó, se izmaelita tisztviselőt, ezek meg ne tarthassanak keresztény szolgákat, ne éljenek együtt keresztény asszonynyal. A ki ez ellen vét, veszítse el vagyonát s adják el kereszténynek. Vagyis a rabszolgatartás büntetése - rabszolgaság, a mi egyáltalán nem egyezik meg a keresztény vallás szellemével, hivatásával. Az, hogy a keresztény ember szolgája a kereszténynek, nem bántja a pápai követet; hogy a nép roskadozik az adó és a robot nagy terhe alatt, ez őt meg nem hatja, s az Endrétől kicsikart oklevél alig egyéb, mint gondosan megszerkesztett adósságlevél, mely azt sorolja föl, hogy mivel tartozik a király az egyháznak, hogy mennyi pénzt és milyet s mennyi sót s más egyebet fizessen az egyes egyházaknak.

Ime: az egyházak szabadon hordhassák magukhoz a nekik járó sót és tartsák a sótisztnek és az illető főpapnak pecséte alatt egészen Szent István napja után egy hétig. Attól fogva kisasszonynapig, tehát augusztus 27-től szeptember 8-ig a király megfizeti nekik a só árát, a megállapítás szerint. Ha pedig a sótisztek át nem vennék a kitüzött idő alatt, az egyházak szabadon eladhatják a sót.

Nagy jövedelmet biztosított ez az egyháznak, tudván, hogy egy »tyminus« sónak 8-10 márka volt az ára (egy tyminus Marczali szerint 5-600 mázsa lehetett) a szerint, amint az egyház maga szállítja vagy nem. De ez a 8-10 márkás ár csak a tengelyen való szállításnál volt; ha vizén szállitották, egy »tyminus« sóért 25-26 márka járt az egyháznak. Az oklevél felsorolja aztán a különböző püspökségeket és apátságokat, melyik hány tyminus sót kap. S mert a király öt évig nem fizette ezt az »adót«, erre az öt esztendőre 10 ezer márkát számítnak föl.

Házassági és hitbér-perekben csak az egyház itélhet, egyházi személyek ügyei az egyházi szék elé tartoznak, csupán a birtokperekben itélhet a király. Papok és egyházi személyek sem adót, sem semmi kirovást nem fizetnek.

Szóval: az egyház a legapróbb részletekig gondoskodik a maga hatalmának és anyagi gyarapodásának biztosításáról.

Csalódnék azonban, aki azt hinné, hogy az alsóbb papságnak irigylésre méltó volt az anyagi helyzete. Ugyanabban az időben, mikor az egyház magát a királyt megadóztatja, az alsóbb papság sokat panaszkodik nyomorúságos állapota miatt, a püspökök és esperesek a szegény plébánosok dézsmáját erősen dézsmálták, s mert e miatt nem nagy a vágyakozás a papi pálya után, most már fölveszik a papi rendbe a szolgarendből származókat is, kiket még nem oly rég zsinati végzés zárt el ettől a pályától.

Az egyház e tulságos nagy hatalmában tehát nincs haszna az alsóbb rendű papságnak, a népnek még kevésbbé, csupán arra való, hogy a királyi hatalmat meggyengítse, a királyi tekintélyt megalázza. A főnemesség is elégedetlen, mert nem tudja, mit mondhat igazán magáénak s azok is, kik Endre könnyelmüségét ki tudták zsákmányolni, nem lehettek nyugodtak, mert a jövendő király, IV. Béla, már mint ifjabb király megmutatta, hogy a könnyelmű gazdálkodásnak nem barátja s a mint apja örökébe lép, minden erejével visszaállítani igyekszik a királyi hatalom régi fényét és erejét.

És csakugyan mint koronás király, a már megkezdett uton haladott tovább. De utjában csakhamar megakasztotta az a nagy nemzeti dráma, melynek tatárjárás a neve.

Erről lesz szó a következő fejezetben.

Korlátlan királyi hatalom: ez volt IV. Béla király eszményképe. Fölemelni a királyi hatalmat s tekintélyt ama magasságba, hol Kálmán király idejében tündökölt. Egy úr legyen az országban: a király. Már mint ifjabb királyt mélyen bántotta a királyi hatalom lesülyedése, de akkor még nem volt eléggé szabad a keze s bár sok főurtól visszaszedte az apja által könnyelmüen elajándékozott jószágokat, nem érhetett czélt, mert II. Endre a szentesitett törvények és esküje ellenére is folytatta az adakozásokat s akárhányszor, a mit a fiu elvett, visszaadta, vagy tovább ajándékozta az apa. Mihelyt azonban Endre behunyta szemét, IV. Béla kiméletlenül folytatta az elajándékozott jószágok visszavételét s e tekintetben nem ismert különbséget apja és a saját hivei közt. Azon kezdette, hogy Dénes nádort, »kinek büne az országjavak elpazarlásában és hütlenségben világos volt,« - megvakíttatta. Az urak székét a tanácsteremből kihordatta s elégettette; nem volt szabad többé leülni a király jelenlétében, mint annakelőtte. Minden rendű és rangú embernek irásban kellett beadni a panaszát a kanczelláriánál s nem mehetett a király elé.

Világi és egyházi főurakkal szemben egyenlő szigorusággal járt el az országos javak visszaszerzésében. Magára haragította a pápát is, de a pápa haragja sem tántorította meg föltett szándékában. Természetesen, ellenségévé tette a világi főurakat is, az egyházat is, anélkül azonban, hogy egyuttal gondoskodott volna igazi hivekről. Sem a köznemesség, sem a polgárság, sem a parasztság nem látta hasznát annak a nagy szigornak, mit a király a főurakkal szemben tanusított. Korlátlan királyi hatalom volt a főczélja s midőn a főnemesség meggyöngítésére törekedett, ugyanakkor nem gondolt arra, hogy a nép egyes osztályait, a nemzet zömét megerősítse. Szóval: II. Endre tulságos könnyelmüségét, gyöngeségét, tulságos, a kiméletlenségig menő szigor követte. Adományozott ugyan IV. Béla is, de keveset s a nemesség hangosan zugolódott, hogy mig más királyok, ha háboruból tértek vissza, a nemeseknek adományokat osztogattak, Bélának ilyesmi nem jut eszébe. Az arany bullából csak azt hajtja végre, mi a királyi hatalom erősítésére szolgál. A kincstár megtelik, a régi fény visszatér, de a nép szegény és elnyomott, mint annakelőtte; az érdekeiben megsértett nemesség és papság duzzog, harag, keserüség tölti meg a szíveket. Midőn a tatárcsorda betör s elözönli az országot, szinte halljuk a királyra haragvó nemességet: na, most védd meg az országot a te királyi hatalmaddal! A királynak alig van megbizható hive. Még alkalmas vezére sincs, akit egy nagyobb hadseregnek élére állíthasson. Pedig a tatárok nem jöttek váratlanul. Még II. Endre király idejében történt, hogy négy Domokosrendi szerzetes elindult megkeresni Nagy-Magyarországot, az őshazát, hogy az ott maradt magyarokat megnyerjék az egyedül üdvözítő keresztény vallásnak. Ezeknek a vállalkozása nem sikerült, csak egy Ottó nevű szerzetes juthatott el valami pogány országba, hol magyarokkal is találkozott, de az őshazát már nem kereshette föl. Ottó visszatért, hogy társakat szerezzen ujabb utazásra, de alig ért haza, meghalt. Hanem azért ismét akadt négy lelkes szerzetes, ki a nagy utra vállalkozott, köztük Julián, az egyetlen, kinek tényleg sikerült is eljutni az őshazába. Nagy-Bolgárország fővárosától, Bolgharitól két napi járásnyira találta meg a magyar testvéreket, az Etil folyó vidékén. Juliánt nagy örömmel fogadták a pogány magyarok, egymás beszédjét jól megértették s szóhagyományból volt arról tudomásuk, hogy messze nyugaton élnek keresztény magyarok, kiknek elei innét szakadtak el. Itt tudta meg Julián azt is, hogy a mongolok és tatárok elindultak világhódító utjukra s hogy már a keleti magyarok is szövetségre léptek a legyőzhetetlen nagy sereggel. Elbúcsuzott a magyar testvérektől s sietett vissza Magyarországba. Öt hónapig tartott az utja visszafelé, alig pihent közben néhány napot.

IV. Béla már első alkalommal utiköltséggel látta el Juliánt és társait s most, hogy hallotta Julián rendkivül érdekes elbeszéléseit, másodszor is utnak indította, ajánló leveleket is adott az orosz fejedelmekhez. De nem juthatott tovább Oroszország keleti határánál, ott megtudta, hogy Nagy-Magyarország volt - nincs. Elsöpörte népét a tatárok rettentő nagy serege, mely, országot ország után hódítva, közeledik Európa felé s meg sem áll Rómáig.

»Jön a tatár!« Ezzel a rémes hirrel tért vissza Julián. »A tatárok éjjel-nappal azon tanakodnak, hogyan foglalják el a keresztény Magyarországot.«

És csakugyan jön a tatár. Sorra hódítják meg Ázsia népeit, a megdöbbentően nagy s halált megvető tömeget a legvitézebb népek sem tudják feltartóztatni világhódító utjában. Az oroszok és kunok egyesülten próbálnak ellent állani a félelmetes áradatnak: elsöpri ezeket is. A hazájukból kizavart kunok, Kuthen fejedelem vezetése mellett, Magyarországban keresnek menedéket, s IV. Béla nagy örömmel fogadja be országába ezt a vad, de vitéz népet. Negyvenezer nyilas vitézről volt szó, hatalmas szövetséges a tatárok ellen, s egyben erős támasztékot remélt bennök a főurak ellenében is. Nagy pompával fogadta a határon Kuthent és népét s egyenesen az ország belsejébe, a Tisza mellé vezette a jövevényeket, minden csapat mellé egy-egy magyar urat rendelvén, hogy az országon való átvonulás rendben történjék.

A mennyire örült Béla a kunok beköltözésének, oly kevéssé örült az ország mindenrendű népe. Vad, harczias nép volt a kun, törvényt, fegyelmet nem ismerő. Abban az országban, hol a nomád-életnek már csak emléke élt jóformán, a merre a kunok elvonultak, megujul a nomád-élet. A tulajdonjogot nem ismerik, szabadon legeltetik állataikat mások földjén, nem téve külömbséget legelő és vetés közt. Lopnak, rabolnak, erőszakoskodnak, a családi tüzhely sincs biztosságban, »megfertőztették a nép leányait, sőt az urak nyoszolyáját is bemocskolták«. Urak és parasztok nem szünnek panaszkodni, de a király rendesen a kunoknak fogja pártját, s ami különösen bántja a magyarokat, mig ők nem jutnak a király szine elé, irásban kell beadni panaszukat, a kunoknak szabad bejárásuk van a királyhoz.

Világos, hogy itt valami rendet kellett csinálni, annál is inkább, mert mind hangosabban zugott végig az országon a vészkiáltás: jő a tatár! A király úgy igyekezett megoldani a kérdést, hogy más-más vidékekre telepíti le a kunokat, a várispánok hatósága alá helyezvén. Magának Kuthennek, Pestet jelölte ki szállásul. Ez meg a kunoknak nem tetszett: ők együtt szerettek élni, nagy tömegben. De már nem is volt arra ideje a királynak, hogy rendet csináljon, s a magyarok és kunok közt erősen kiélesedett ellentétet elsimítsa. Félelmetes sebességgel közeledett a tatár. A nép lelkét kimondhatatlan rémület, csüggetegség szállotta meg. Ehhez járul az urak izgatása, kik azzal bolondítják a népet, hogy a kunok a tatárok szövetségesei. Csak azért jöttek hamarább egy-két esztendővel, hogy megtanulják a magyar nyelvet, megismerjék az országot, s aztán kalauzolják a tatárokat. Semmi sem volt könnyebb, mint ezt elhitetni a néppel, mely oly sokat szenvedett a kunok garázdálkodásai miatt s mely a királynál nem talált igazságot. S midőn a tatárok csakugyan betörnek az országba, mégpedig három oldalról: a vereczkei szoroson Batu kán, a borgói szoroson Kadán, északról Peta, - elemi erővel tört ki a magyarságban a gyülölet a féktelen kunok ellen. A király Budára hivta a világi és egyházi főurakat, magát Kuthent is, tanácskozásra, de ekkor már oly nyíltan vádolták a kunokat a tatárokkal való alattomos egyetértéssel, oly fenyegető módon viselkedett a magyar nép, hogy Kuthen ki sem mozdult pesti szállásáról s a királynak őrséget kellett rendelni Kuthen szállása körül. A tanácskozások közben érkezett meg Dénes nádor, akit a király a vereczkei szoroshoz rendelt volt, azzal az izgalmas hirrel, hogy a betörő tatársereg tönkre verte egész csapatját, ő maga néhányad magával alig tudott megmenekülni. Ez az ütközet 1241. márczius 12-én folyt le s már márczius 15-én Batu kán seregének előcsapatai ott voltak Pest határán. Megérkezésöket égő faluk jelenték a pesti népnek. Márczius 17-én már hamuvá lett Vácz városa is s a váczi püspök, Ugrin érsek, megütközvén egy tatárcsapattal, harmad-negyed magával menekült Pestre.

Évekig járt szájról-szájra a hir, hogy jön a tatár, de mert évről évre huzódott a betörés, már-már mendemondának vették urak és parasztok. Most, hogy valósággal itt volt: rettentő rémület szállotta meg a lelkeket. A király iránt szivükben boszut forraló főnemesek mintegy örülni látszanak, a tatárok betörését kedvező alkalomnak tartják a kevély király megalázására s a helyett, hogy a kunok vitézségét, halált megvető vadságát felhasználnák a tatárcsorda ellen, felbőszítik a népet ellenök s a mint a tatárok feltünnek Pest határán, megrohanják Kuthen házát s őt és embereit felkonczolják. A mikor ez történt, a kun csapatok már utban voltak Buda felé. A király parancsára jöttek, növelni a magyar hadat. De utközben meghallják hogy fejedelmük minő véget ért, vad haraggal fordulnak vissza, s most már igazán szövetségesei lesznek a tatároknak: ők is égetnek, rabolnak, gyilkolják a magyar népet.

De végre is, bármennyire szerették volna megalázni királyukat a főurak, nem nézhették összedugott kézzel az ország pusztulását. A tatár nem tett külömbséget ur és paraszt között: rabolt, gyujtogatott, kegyetlenül gyilkolt. Nem ismer kiméletet, nem elégszik meg azzal, hogy öl, a legszörnyübb kinzásokban leli kedvét ez a vad nép, nyársra huzza még a szopós gyermeket is.

Sajó vize mellett történt meg a döntő ütközet. A király a vezér, de nem termett vezérségre. Öcscse, Kálmán és Ugrin érsek válnak ki a magyar seregből, melyet 65 ezer főre becsülnek: óriási sereg abban az időben. Ha ez a sereg fegyelmezett, ha vannak alkalmas vezérei, ha a főurak részben nem szoktak vala el a hadakozástól, részben meg igaz lélekkel sereglenek a király körül: a magyarok javára dőlhet el a harcz. De szinte lehetetlennek tetszik ma, hogy abban az időben mennyire elfajult volt a fiatal főnemesség. Az első összeütközés a magyar fegyvernek szerzett dicsőséget, s természetesen, jó magyar módra mindjárt nagy áldomást csaptak s tivornya után mély álomba merültek fiatal urak. Csupán a jó Ugrin érsek és Kálmán őrködtek, nem hunyták le szemüket, ők tudták, hogy a tatár nem szalad ki az országból az első kudarczra. És csakugyan az alvó sereg hajnali álmát a Sajón átkelt tatárok eget-földet megrengető harczi lármája zavarta meg. Még ha mindjárt kardjához is kap az álmából fölvert sereg, félig már elvesztette a csatát, de a mi fiatal urainknak csak az álmot verte ki a szemükből a csataorditás, kényelmes szokásaikban nem zavarta meg. Mintha csak udvari bálra készültek volna, nagy gondosan mosakodtak, fésülködtek, szépen, módosan felöltözködtek. Mire lóra ültek, azt a három csapatot, mely Ugrin érsek, Kálmán király s Montreali Jakab, a templomos vitézek mesterének vezérsége alatt szembeszállott a tatársereggel, elsodorja a tatárok rettentő áradata.

Nem tartozik e könyv keretébe a gyászos emlékű csata részletezése. A szörnyű véget mindnyájan ismerjük. A magyar sereg megsemmisült, a király életét nehány hű emberének önfeláldozása menti meg. Az ország egy nagy temetővé válik. Holttestek borítják a magyar földet. Egyházi és világi főuraknak nagy sokasága, a magyar köznemesség, a várjobbágyság s a magyar parasztság szinejaván gázol keresztül a tatárok irgalmat nem ismerő tábora. A király idegen földre menekül s valóságos rablónál talál menedéket: rokonánál, Frigyes osztrák herczegnél. Visszafizetteti vele azt a hadisarczot, mit atyja, II. Endre rótt volt reá, elszedi tőle, a mi értékes holmija volt s ráadásul elvesz három magyar megyét, Ausztriával határost.

Most már a tatároké az ország, ugyszólván ellentállás nélkül pusztítják végig az országot. A ki menekülhet, menekül, rengeteg erdők sürüjében bujdokol, mignem az éhség kiűzi onnét, hátha talál a füstölgő romok közt valami harapni valót. És ott áll lesben a tatár mindenütt s megöli az éhségtől elkényszeredettet. Az erdők sürüjében, a nádasok ingoványában sincs biztosságban a nép, mindenütt nyomában a tatár, üzi, zaklatja, mint a kopó a vadat.

De egyszerre mást gondol, belátja, hogy a nép teljes kiirtásával lehetetlenné teszi az országban való hosszabb tartózkodást. Ki szánt, ki vet, ki arat, ki tartja el élelemmel őket, ha elpusztítják a földmíves népet? Kezükbe kerülvén a király pecsétje, az irástudó papokat kényszerítik, hogy levelet irjanak a király nevében a néphez. Fölbiztatják e levelekben a népet, hogy ne hagyja el házát, aki meg elrejtőzve lappang valahol, jöjjön elé bátran, mert nemsokára visszatér a király s kiüzik a tatárt. A királyi pecsétes levél sok embert lépre visz: ki otthon marad, ki visszajő falujába s a ravasz tatár nem bántja őket, hagyja, hadd szántsák, vessék földjüket. S a szegény földnépe örül, hogy ismét hullathatja verejtékét a földre, szánt, vet, kapál s nem is sejti, hogy ez a vad nép csak arra vár, hogy betakarítsák, behordják, kicsépeljék a termést, leszüreteljék a szőlőt, s maguk részére foglalják le majd a termést. A falukban, hol eddig tiszta magyar nép lakott, különös keverék nép él együtt: tatár, kun és magyar. Természetesen, a tatár meg a kun az úr. Magyar kenézek állanak szolgálatukban s ezek egy hajszállal sem emberségesebbek a tatároknál.

Rogerius nagyváradi esperes, ki végig szenvedte a tatárjárás iszonyatosságait, ma is megindító hangon sirja el a szerencsétlen magyar nép ezidőbeli állapotát. Most már a tatár is külömbséget tett úr és paraszt közt: az urat kirabolta, megölte, a néppel azonban kegyetlenebbül bánt el. Először földönfutóvá tette, azután visszacsalta rejtekéből, engedte mívelni a földjét s mikor elkövetkezett az ideje, hogy a rettentő sok éhezés, sanyargás után, ismét élvezheti munkája gyümölcsét: lelketlenül kivette a falatot a szájából.

»Aratás ideje volt - irja Rogerius - behordták a gabonát, a szénát és a szalmát a csűrbe. Ott állott mellettük a kun és a tatár, s mulatott azon, hogy az apa leánya, a férj felesége, a legény szép huga árán váltja meg életét. A nőket életben hagyták és különös gyönyörüséget leltek abban, hogy az apa vagy férj jelenlétében kéjelegjenek leánynyal vagy feleséggel. Kenézeket, vagyis ispánokat is rendelnek, hogy igazságot szolgáltassanak és őket lóval, marhával, fegyverrel, szállással és ruházattal ellássák. Az én tiszttartóm is (magyar ember) ilyen úr volt és talán ezer falunak parancsolt. Volt talán száz ilyen kenézük. Béke volt, vásárt tartottak, gondoskodtak pártatlan igazságszolgáltatásról (?). Aki szép leányokat hozott nekik, azt birkával, ökörrel vagy lóval ajándékozták meg.« Megtörtént, hogy a kenézek egész falu népét maguk elé idézték s miután az ajándékot elvették tőlük, valamennyit megölték.

Látta Rogerius egyszer azt is, hogy nagy számú tatár és kun rengeteg nyájat hajtott s temérdek megrakott szekér ment velük. Megtudta, hogy legyilkolták több falu népét s csak a házakat hagyták meg, miből Rogerius azt következteti, hogy télre is ott akarnak maradni. »Aratásra, szüretre felhasználták a népet, de azt már nem akarták, hogy annak elfogyasztásában is része legyen.«

Ugy is történt. A tatárok Magyarországban teleltek, itt érte őket a tavasz is s csak a nyár kezdetén takarodnak ki az országból. Az ország nagy részében sem 1241. őszén, sem 1242. tavaszán nem vetették be a földeket. A rászedett nép ismét az erdők sürüjébe, a nádasok ingoványai közé menekül s mikor a tatár már kitakarodott az országból, akkor is csak nagy félelmek közt vánszorog elé, bátortalanul fogja meg az ekeszarvát: hátha megint csak a tatárnak szánt?

Elképzelhetetlen inség, nyomor vár mindazokra, kiket a tatár meg nem ölt, vagy fogolyként ki nem hurczolt az országból. Magát Rogerius esperest is Moldváig hurczolják, ott szökik meg nagy nehezen. Ha nem sikerül a szökése, a többi fogoly sorsára jut, akiknek a tatárok, amint az országból kiértek, marhák belét, fejét és lábát adták, miből azt következtették, hogy nemsokára lemészárolják őket, miután nem tudják ellátni élelemmel. Másodmagával, a szolgájával szökik meg Rogerius, egy vizmosásban feküdt két teljes napig, levelekkel, ágakkal fedve be magát. Hallották a tatárok rettenetes hangját, amint az erdőkben bujkáló foglyokra kiabáltak. Két napi fekvés után az éhség felköltötte, kigyó módjára kusztak s igy találkoznak egy szökevénnyel. »A halálos félelem és az éhség kettős kinzása zaklatott - irja Rogerius - úgy, hogy alig láttunk. Nem birtuk már lenyelni az erdei növények nedvét, sem a füvön rágódni, mint a barom!«

Az erdő szélére jutván, felmásztak egy fára s onnét nézték a tatárok által jöttükben elpusztított földet. A puszta lakatlan földön a tornyok voltak mutatóik. Az utakat és ösvényeket fű és bokor lepte el. »Boldog voltam, ha a parasztok kertjeiben paréjt, vörös- vagy foghagymát találtam, a másik kettő mályvával és bürökkel töltötte a hasát.« Nyolcz nap mulva értek Gyulafehérvárra, hol nem lehetett egyebet látni, csak a megöltek koponyáit és csontjait, a templomok és paloták lerombolt falait. Innét Fratafalvára mentek, egy erdő mellett fekvő faluba. Az erdőben, magas sziklahegy tetején tartózkodott a menekült nép, ezek lisztből és összezuzott cserehéjból sütött fekete kenyérrel kinálták, melyet ő édesebbnek talált minden süteménynél. Teljes egy hónapig maradtak itt, folyton kémlelvén, vajjon csakugyan elment-e a tatár.

A tatár elment, de abban az esztendőben az ország jó nagy részében nem volt aratás. S hogy az inség rettenetesebb legyen, ami kevés termett, azt meg a sáskák pusztították el. Még a tatárnál is nagyobb pusztítást tett a népben az éhinség. Kezdetben fagyökéren rágódott a nép, az éhség szörnyű kinjában megette a földet is, s elkövetkezett a legborzasztóbb is: az emberevés. Az anyák megölték gyermekeiket s husát megették! Egy ember, mint később megvallotta, nyolcz szerzetest és hatvan gyermeket vágott le. Árulták az emberhust. S mindez nem elég, még a vadállatoktól sem volt biztosságban az elkényszeredett emberek élete. A farkasok bementek a házakba s a bölcsőből kiragadták a csecsemőt. Megszokták az emberhust, egy esztendőn át ez volt a táplálékuk, szabadon falhatták a holttesteket, senki el nem riasztotta: nem féltek a fegyveres embertől sem.

Ezzel a végső inségre jutott, ezzel az elerőtlenedett néppel kellett IV. Bélának ujra megalapítani Magyarországot!

A második honalapítás. - A főnemesség féktelenkedése. - Kun László szekere. -
Timótheus püspök. - Levél az egyenlőségről. - A megyei önkormányzat. -
Várjobbágyok nemesítése. - A jobbágy.

Képzeljük, hogy az ország minden folyója egyszerre kicsap a medréből s a fékevesztett ár elsöpör városokat, falvakat, embert és állatot: ehhez hasonlatos volt a tatárjárás. Nehány szerencsésebb fekvésű vidék, itt-ott egy-egy város, falú, kikerüli a szörnyű katasztrófát, de ezek is megsínylik, mert az árvízhajtotta nép ösztönszerűleg oda menekűl, hol még talál egy talpalatnyi száraz helyet. Az Alföld: egy nagy pusztaság, vadak tanyáznak, s élősködnek a hulladékokon, a holtak csontjain. Tizenöt napi járó földön - mondja egyik krónikás - nem lehetett élő embert találni s abban a mondásban sincs semmi túlzás, hogy »Krisztus ideje óta nem volt ily csapás és nyomorúság egy országon sem, mint akkor Magyarországon«. Hozzá tehetjük, hogy az azóta lefolyt hatszáz esztendő sem mutat föl ekkora csapást. A mohácsi vész sem mérhető ehhez. A Dunántúl s a Felvidék aránylag keveset szenvedett a tatárjárástól, de az ország többi része »siralom völgye« lett. Nem csoda, ha mind e mái napig kitörűlhetetlen nyomot hagytak a nép lelkében a tatárjárás iszonyatosságai. A magyar nép ezer éves történetében egyetlen egy esemény sincs, mely oly bőséges anyagot szolgáltatott volna a népnek monda- és meseköltésre, mint a tatárjárás, mely azután is, hogy elmúlt, évekig félelemben tartotta a lelkét, mint a nehéz, rossz álom, hátha ismétlődik.

Midőn IV. Béla nehány hívével visszatér az országba, a nyomorúlt, kiéhezett nép, a remény és aggodalom vegyes érzelmeivel szívében, félénken, bátortalanul szállingózik elé a rengetek erdők, a nádasok rejtekeiből. Király és nagyúr, köznemes és paraszt: egyek most a nyomorúságban. Érthető izgatottsággal, nyugtalanító aggodalmak közt indúl a nagy munka: a második honalapítás. Mint mikor szénagyűjtés, aratás idején állandóan eső fenyegeti a gazdaembert s kettőzött erővel, szorgalommal dolgozik, hogy összegyűjtse, födél alá hordja Isten áldását, mielőtt az eső meglepné: így dolgozott akkor a király is, a nép is, lázas munkája közben folyton kelet felé tekintgetett, vajjon nem jön-e a tatár.

IV. Bélát méltán nevezik a hon második megalapítójának. Természetesen, hogy e nagy munkát végbevihesse, szakítania kellett a tatárjárás előtt követett politikájával. Ki kellett engesztelnie a főurakat. Annak most már nem volt értelme, hogy folytassa a könnyelműen elajándékozott uradalmak visszavételét, ellenkezőleg éppen adományozásokkal kellett magához édesgetnie az urakat. Óriási területeket tett gazdátlanná a tatárjárás: volt, amiből adományozzon. S mert a maga erejéből nem tehette, örülnie kellett, ha az urak várakat építenek az ország védelmére. Hogy e várak majd nagy részt rablófészkekké lesznek, honnan az elbizakodott főurak daczolnak a királylyal s rabolják, fosztogatják, sanyargatják a népet s a köznemességet: ilyen messzire nem nézhetett s ha látta is a kényszerű helyzet szomorú következéseit, a tatárjárás megújulható veszedelme közt alig tehetett mást, mint hogy az urak hatalmát növelje a királyi hatalom rovására, előreláthatóan súlyosbítván ezzel a földnépének állapotát is.

Várakat kellett építeni. Városokat és falukat ujra teremteni. A puszta földet ujra benépesíteni. A tatárjárás szörnyen megdézsmálta a lakosságot. A népek ezreit hurczolta el vagy mészárolta le a tatár, s a tatárjárás után is ezrek meg ezrek pusztúltak el éhhalállal. Most már végrehajthatja a kunok betelepítését is: van hely elég, hová letelepítse, legeltethetik nyájaikat, nem tesznek kárt a szomszédok vetéseiben. És jőnek mindenfelől az idegen népek, kiket maga Béla hív be, ad nekik földet, elegendőt, mindenféle kedvezésekben részesíti őket. Különösen nagy gondja van a városokra. Nagy szabadságokat és kiváltságokat ád a városoknak és idegenből jött polgáraiknak, kedvez nekik, néhol a magyarság rovására.

A régi várszerkezet felbomlik, amint a király kénytelen a tehetősebb urakkal építtetni várat, nemcsak, de a királyi várak jó részét is átengedni a hozzája tartozó földekkel együtt. Ezzel együtt jár, természetesen, az is, hogy a várnépek is más gazdát kapnak: a király helyett főnemeseket. A hadierő, melylyel a király közvetlen rendelkezik, megcsappan: az egyházi és világi főurak kezében a nép. Csakhamar tapasztalnia kell, hogy a főnemességé a hatalom s tűrnie kell egyesek garázdálkozásait. Most ez, majd az foglalja el a más birtokát, egy-egy hatalmas főur egész vidék népét sanyargatja, rabolja s a királynak nincs annyi hatalma, hogy a garázdálkodót megfékezze. Az egyház sem nagyon tiszteli a királyi tekintélyt s pld. a veszprémi káptalan a király megkérdezése nélkül választott püspököt. S növeli ezt az áldatlan helyzetet még a meghasonlás is, mely a király és fia, István közt kitört. Apa és fia egymás ellen viselnek háborút, s mint rendesen, az urak két táborra oszlanak: kiki oda szegődik, ahonnét többet remélhet. Egyiktől a másikhoz menekűlnek, ha valami vétséget követnek el s büntetés helyett megjutalmazzák a bűnöst.

A törvénynek jó formán semmi ereje. IV. Béla 1267-iki törvénye, melyet fiaival, Istvánnal és Bélával együtt állít ki, valóképpen az aranybulla megújítása, de nincs, aki végrehajtsa. Aztán kecskére bízta a káposztát. Míg az aranybulla a nemességet meg akarja védeni a főurak ellen, ez a törvény már egyenesen kiköti, hogy csak a »bárók« jelenlétében (így nevezi a főurakat) lehet itélni pörös ügyekben. S mert nemcsak a király birtokaiból foglaltak el önkényesen, de a király számára is a nemesekéből, a törvény kölcsönösen megadja a birtokvisszavétel jogát, királynak és nemesnek egyaránt. És ha nemes ember örökös nélkűl hal meg, addig nem szabad eladományozni a birtokot, míg az egész rokonságot a király elé nem idézték, de a király ismét csak a bárók jelenlétében dönthet a birtok sorsa fölött. A nemes embert feloldja a törvény ama sérelmes kötelesség alól, hogy irásban adja be ügyét a kanczelláriához. A király nem követelhet adót a nemesek népeitől. Sem ő, sem udvara nem szállhat be a nemeshez; ha beszáll, fizetnie kell az ellátásért. Támadó háborúba nem köteles kisérni a királyt a nemes ember s arra sem kényszerítheti, hogy őt vagy fiait vagy másokat szolgáljon. Végezetűl: az esztergomi érsek egyházi büntetése sújtja a törvény megszegőjét.

Kényszerhelyzet teremtette e törvényt. Két király van egyszerre, egyik sem igazi úr az országában, de még a maga területén sem. Mindkettő a hatalmas uraktól függ, kik ma ehhez, holnap ahhoz pártolnak. A fiu háborút indít apja ellen s midőn kibékülnek, ebben a békében sincs áldás. Mi van e békében? Hogy nem csábítják el egymástól a »bárókat«, nem szednek adót egymás birtokán, az apa nem száll meg a fia hivéhez s ha mégis megszáll, fizet is érette. Ugyanígy a fiú. Csupán a paraszt kivétel: ezt telepíthetik egyik király területéről a másikéra.

A királyi tekintély sülyedéséről, valóságos megalázásáról tanuskodik nemcsak az 1267-iki törvény, de az apa és fiú között kötött béke is. Csak külszínre egy az ország, valójában ketté szakadott s a békekötés után is mindkét király azon igyekszik, hogy mennél több hivet szerezzen magának s csalogassa el a másiktól. Az oktalan versenygés újabb meg újabb adományozásokra kényszeríti őket s a főurak már nemcsak nagy uradalmakat, egész kerületeket kapnak adományúl, de az adományos birtokkal örökös méltóságokat is. S míg a Szent István-féle alkotmány szerint a birtok nagysága nem tesz külömbséget nemes és nemes ember közt jogok és kiváltságok dolgában, az örökös czímek és méltóságok adományozásával teljesen kiválik a főurak rendje a köznemesek rendjéből. A »báró« és »comes« czímek mellett sokan kapnak báni, vajdai, sőt nádori czímeket is, a nélkül, hogy a czímeknek megfelelő tisztet viseltek volna. Az igazságszolgáltatás a kezökbe kerűl s mert ők rendelkeznek a haderő nagy részével, büntetlenűl nyomhatják el a nemzet szabad tagjait, a náluknál gyengébbeket, meggátolják a törvények, nemkülönben a rájuk kedvezőtlen itélet végrehajtását. Erőszakkal veszik el a köznemesek birtokát vagy kényszerítik a birtok eladására s ugyanakkor a birtokától megfosztott nemest letaszítják a várjobbágyok vagy várnépek közé, hogy így szolgáikká tehessék. Már az aranybulla kikötötte volt, hogy az eladományozott várbirtokon lakó várjobbágyok és népek a Szent István király adta szabadságban maradjanak, a főurak azonban, amint kezükre kapták a birtokot, önkényesen rendelkeztek a rajta lakó népekkel is, s az eredetileg királyi, illetőleg várispáni hatóságot úri hatósággá változtatják. De másfelől tényleg kiváltságlevelet kapnak egyesek, melynek értelmében a birtokaikon lakó, személyükben szabad emberek fölött, milyenek a szabad parasztok és vendégek, törvénykezési joguk van, melybe nincs beleszólása sem várispánnak, sem nádornak. Az első Árpádok idejében csak egyes főpapok nyertek ily nagy kiváltságot, az arany bulla óta azonban a világi urak is, sőt némelyek még abban a kiváltságban is részesűltek más szabadok fölött, hogy az ő ügyükben egyedűl a király mondhatott itéletet, nem idézhették a nádor itélő széke elé.

Az ehhez hasonló kiváltságok adományozása sürün fordul elő IV. Béla s általában az utolsó Árpádok idejében. A Frangepánokat, kik a tatárjáráskor valóban nagy hüséggel és pénzbeli áldozattal támogatták, részeseivé teszi »a magyar királyság dicső főurai minden jogának, méltóságának, szabadságának és kiváltságának«, helyet ad nekik a tanácsban. Nemcsak őket, kik segitették, hanem utódaikat is. És örök időkre azzal a kiváltsággal ruházza föl e családot, hogy udvarának és országának semmiféle birája meg világi méltósága sem személyük, sem mostani és leendő birtokuk fölött ne itélkezhessen, egyedül a király. Hasonló kiváltságot ad IV. Béla fia, V. István, 1272-ben István trencséni ispánnak, a királyné főlovászmesterének. E kiváltság levél szerint, melyet később IV. vagy Kun László is megerősit, »az ő népei és a szásztói egyház népe fölött - melynek ő patronusa - István »mester« személyén kivül sem a nádor, sem a királyi udvar birája, sem az abauji, sem a nógrádi ispánok, sem más birák és ispánok ne biráskodhassanak, hanem ő maga itéljen e népek minden ügyeiben.«

Egész vármegyéket is adományoznak örök birtokul, igy IV. Béla az Aba nemzetségből való Lőrincznek, asztalnokai mesterének Locsmánd megyét Lánzsér várával. A várjobbágyok ugyanazt a szolgálatot kötelesek teljesíteni, mint a királynak, mikor övé volt a vár, de az adománylevél egyben meg is engedi nekik a szabad költözködést. Csák bán Bakony megyét kapja, mint örökös főispán, Lipót, testvérének, Trusleff ispánnak halála után, Semptét, azzal a kikötéssel, hogy el nem adhatja ugyan, de halála esetén testvérei vagy rokonai öröklik. És igy tovább.

Előttünk áll a hatalmas birtok-arisztokráczia, a főnemesség mint külön rend, szertelen nagy kiváltságokkal, a király meg gyönge hatalommal, kevés jövedelemmel. A köznemesség és a nép meg úgy szólván védtelenül türi az elbizakodott urak hatalmaskodásait. A törvénytelenség, erőszakoskodás, a gyöngébbek kifosztása, sanyargatása közönségessé válik, különösen Kun László és III. Endre idejében. Már az az áldatlan viszony, mely IV. Béla és István fia közt volt, sürü alkalmat nyujtott a nagy urak féktelenkedéseire, kik közül többen közönséges rablók módjára fosztogatták a népet, s mint valami kis királyok, háborut viseltek egymás ellen; várakat, birtokokat foglaltak el. Igy foglalta el Csák István Tatát a benczésektől, ugyanigy Márton ispán és fiai Tátika várát, ahol a veszprémi püspök kincstára volt. A kincstárt kifosztották, az egyház népeit kegyetlenül zsarolták, s mikor a király törvény elé idézte, a fiához menekültek. Tul a Dunán Henrik báró, a Németujvári család megalapitója, egy kis hadsereggel pusztitott, rabolt s a királynak, V. Istvánnak nem volt arra való ereje, hogy megfékezze. Különösen a kiskoru Kun László idejében zavartalanul üzhette rablásait. Majd a Németujváriak és Csákok egymás ellen viselnek háborut. Németujvári István horvát bán elfoglalja a zágrábi püspökséget s a dézsmaszedéssel és mindenféle sanyargatással földönfutóvá teszi a népet. Kun Lászlót gyermekkorában egy főur bottal veri meg, Béla herczeget pedig Németujvári Henrik bán és társai megölik. Főként a Csákok és Németujváriak visznek nagy szerepet. Rengeteg nagy birtok van a kezükön. Németujvári István egymaga harczol Albrecht osztrák herczeg ellen s teheti, mert királyi hadserege van a saját népéből. Hasonlókép Csák Máté egymaga 8000 vitézzel megy hadba a cseh király ellen. Ő is tehette: harmincz vára volt s tizenkét megyében birtoka.

Az utolsó Árpádok korából való okmányok, följegyzések az erőszakosságnak, a nyilvános fosztogatásnak számtalan emlékét őrizték meg. A Németujváriak vezettek a rablásban. Mindegy nekik: egyházi és világi birtok. Az esztergomi, győri, veszprémi püspökségek s a pannonhalmi monostor falvait elfoglalják, azoknak minden jövedelmét ők szedik. A szegény nép barmait elhajtják, gabonáját, pénzecskéjét elveszik. Sok helyen a falut felégetik s a hajléktalan népet elüzik földjéről, mehet világgá. A Hunt-Pázmánokról följegyzik, hogy egy faluból még a házakat is elvitték, a mi nem is volt nagy dolog, mert a házak nagy része még afféle hordozható fa viskó s békés időkben is gyakran fordult elő a házaknak más helyre való szállítása. Egy Moys Sándor nevű ur Baranyamegyében ezer barmot hajtott el, sok családot tett földönfutóvá s nemesek és parasztok házait kirabolta.

Szomorú emlékek, szégyenletes dolgok, nem szivesen jegyezzük föl.

V. Istvánban talán meglett volna az akarat és tehetség is, hogy idővel visszaállítsa a királyi hatalmat s megfékezze a főurakat, de fiatalon halt meg s egy kiskorú gyermek követi, a ki midőn ifjuvá serdül is, méltatlan a magyar koronára. Kun Lászlót nem nevelték királynak, a legválságosabb állapotok sem tudták kiragadni a kun leányok karjai közül. Nem él a feleségével, csak kevés ideig, midőn fogsággal kényszerítik a házas életre, de amint szabaddá lesz, a kun leányok és asszonyok közt él királyhoz nem illő életet. Csak a pogány kunok közt érzi jól magát, nem törődik a kunok pogányságával, sőt ő maga és hű emberei is bő kun ruhát viselnek, pogány mód szerint viselik a hajukat s egyáltalán nincs arra gondja, hogy a kunokat keresztény hitre téritse, állandó letelepedésre kényszerítse. Ő, kinek anyja kun leány volt, a kunokban látja igazi támaszát a főurak ellenében, de ha időnként neki is buzdul, hogy a főurakat megzabolázza, az erőszakkal elvett birtokokat visszaszerezze, ez nála csak pillanatnyi felindulás, ritkán követi a szándékot a tett. Ilyen pillanatnyi felindulás nála az is, midőn a pápával szembe száll, nem törődve az egyházi átokkal. Találóan jellemzi pár szóban Marczali Henrik a Magyar Nemzet Történetében: »Csak véletlenül király, valójában korhely.«

De minden »korhelysége« mellett az Árpádok hősi vére folyt ereiben. Mikor a kunok garázdálkodása türhetetlenné válik, sőt Oldamur alatt fel is lázadnak s rabolják az udvarházakat és a klastromokat, megembereli magát s Hódmező-Vásárhely mellett hosszú és makacs küzdelem után megveri a kunokat. Később a tatárok ellen mutatja magát méltó Árpád-ivadéknak. Mert az ő idejében ismét szerencsét próbálnak a tatárok, s 1285 elején egész Pestig pusztított a tatár sereg. Most azonban volt vár elegendő, nem kellett nyilt csatába elegyedni velük. Télviz idején kénytelenek itt hagyni az országot s a magyarok még a keleti határon is túl üldözik a visszavonuló tatárokat.

Hanem amint a veszedelem elmulik feje fölül, ismét a kunok társaságában találjuk Lászlót. A nagy urak közt alig van nehány hive. Még a nádora is egy Mizse nevű mohamedán volt, a ki csak később keresztelkedett meg. A kunokkal való e nagy barátkozás lett végre is szomoru végének okozója. Magok a kun urak, Árbocz, Törtel, Kemenes és mások esküdtek össze ellene, éjnek idején meglepték sátrában, amint egyik kedvesével szeretkezett s megölték, »nehéz sebeket ejtvén rajta« a krónikás szerint, a ki hozzá teszi még, hogy »a kunok községének megbízásából tették azt sok tanácskozás és alkudozás után.«

»Ennek a László királynak korában kezdett Magyarország - mondja a krónikás - az ő nagyságos dicsőségéből siralmas eseményekbe hanyatlani. Akkor kezdtek benne belső háboruk támadni, akkor törték meg a városokat, akkor tették tönkre gyujtogatással a falvakat. A békét és egyetértést lábbal tiporták, a gazdagok elszegényedtek és a nemesek a nagy nyomoruságtól paraszt sorra sülyedtek. Ebben az időben László király szekerének mondták az ország lakosai a két kerekű taligát, azért, mert a folytonos rablás miatt nem volt már igavonó marhájuk és az emberek a taliga elé fogva pótolták a barmokat.«

Ezután a László után következett az utolsó Árpád: III. Endre, II. Endrének az unokája. Apai részről magyar, anyai részről olasz. Apja, István, II. Endrének harmadik feleségétől, Beatrixtől született fia. Elég volt, hogy Árpád vére s szinte egyértelemmel hozták haza idegen földről. Egyházi és világi főurak, a köznemesek mind örömmel látták az Árpád-ház sarjadékának fején a magyar koronát. A sziveket szebb jövendő reménye szállotta meg. Magok az urak is, ugy látszik, mintha megelégelték volna a nyers erő uralmát. A hatalmasnál mindig van hatalmasabb, senki sem érezte magát biztosságban, hogy ami az övé ma, nem lesz-e másé, nálánál hatalmasabbé holnap. A nép, a sokat sanyargott nép is mintha föllélekzenék. Látja a királyt, amint utazik országában, törvényt lát, igazságot tesz. S midőn hadat üzen Albrecht osztrák herczegnek, ki három vármegyét foglalt volt le a Németujvári báróktól, készséggel indúl hadba minden fegyverfogható. Ezzel a három megyével Albrecht valóképpen az országot csonkitotta meg: vissza kellett azt szerezni. Vissza is szerzi, de a kötött békének az volt egyik föltétele, hogy Endre lerontatja a Németujváriak várait, honnét ezek az urak többször beütöttek Ausztriába is.

»Németujvári Iván és nemzetsége oly gazdag és hatalmas volt, hogy senki sem lehetett volna király, ha ők nem szolgálják.« Ezt irja róluk a krónikás abból az alkalomból, midőn Endre haza jő, hogy megkoronáztassa magát. Midőn aztán le akarja romboltatni e hatalmas nemzetség várait, a gőgös Iván fegyvert ragad koronás királya ellen, összeszedi népeit túl a Dunán, sőt szövetségeseket is kap, kiüt a lázadás s bár a királynak sikerül elnyomni azt, midőn haza felé jött, a bárók »megszegve a királylyal kötött szerződéseket, vakmerő kisérettel utját állották«, kisérőivel együtt fogságba hurczolták.

A magyarok királyát fogságba hurczolja egy magyar főur s csak akkor bocsátja szabadon, midőn Tódor prépost három unokaöcscsét s egy testvérét adja kezesekűl, »kiket a gonosz rabló vasbilincsekben őriztetett.« Magával a királylyal is, mig fogoly volt, királyhoz nem illő módon bántak az őrizetére rendelt mosonyi várjobbágyok.

Ez az eset egymagában is eléggé magyarázza a királyi tekintély szégyenletes sülyedését s ezzel szemben a nagy urak korlátlan hatalmát. Maga az egyház is érzi, hogy a királyi hatalom e meggyengülése veszedelmet rejt magában reá nézve is. Veszedelem az egyházra, a nemességre, a népre általában. És nem szabad felednünk, hogy a tatárjárás pusztításait erősen megsínylette az egyház is. Sok gazdag püspökség, apátság elszegényedett s a papság éppúgy kénytelen tűrni az urak erőszakoskodásait, mint a köznemesség és a nép. Minduntalan előfordul, hogy a pápák erélyes levelekkel, zsinati határozatokkal, kiátkozásokkal való fenyegetéssel lépnek föl az egyház védelmére s az egyházi sérelmek révén néha túlságba is viszik a beavatkozást, elannyira, hogy például III. Endre idejében a papság nyíltan állást foglal a pápával szemben, a magyar király mellett. Mert a magyar papság belátta, hogy a királyi hatalom megerősítése, a nagy urak féktelenkedése ellen való védekezés: közös, nemzeti és egyházi érdek. E közös érdek védelme mind szorosabbra fűzte a viszonyt a papság, a köznemesség és a nép között.

A nagy urak gőgös elfogultságára jellemző, hogy, mig az egyház már demokratikusabb elveket kezd vallani s hajlandó megnyitni a papi pályát az alsóbb osztály előtt is, valóságos küzdelem foly Timotheus zalai főesperes miatt, kit IV. Orbán pápa zágrábi püspökké akar tenni. Timotheus a nép fia volt s a Rómában élő Váncsa vagy Báncza biboros, azelőtt esztergomi érsek, mindent elkövetett a pápai udvarnál, hogy Timotheust nevezzék ki zágrábi püspöknek. A király és a főurak viszont mindent elkövetnek, hogy megakadályozzák a nép fiának püspökké való kinevezését. Közben IV. Orbán meghal s utódjához IV. Kelemenhez a király Demeter esztergomi esperest küldi követségbe, az urak meg levelet küldenek, hogy lebeszéljék a pápát szándékáról. De IV. Kelemen hajthatatlan marad, az urak levelét fel sem olvastatja s kinevezi a nép fiát püspöknek. Ez az első eset, hogy szolgarendből való pap magyar püspökké lett. A levélhez, melyet ez alkalomból a pápa IV. Bélához ir, mintha csak Szent István mondását (»mindnyájan egyformák vagyunk«) választotta volna alapigéűl. Méltó a megörökitésre, méltó, hogy a mai s az ezután eljövendő nemzedékek is olvassák az egyenlőségnek e gyönyörű, magasztos hitvallását.

»A Mindenségnek bölcs rendezője - igy szól a levél - úgy akarta, hogy az emberek egyforma módon szaporodjanak, egyformán szülessenek, egy égboltozat fedje őket és egyformán örvendjenek az életnek. Ugy rendelte, hogy meztelenül lépjenek a világba és meztelenül hagyják el azt. Mindezekben nem tett semmi külömbséget szabad és szolga, gazdag és szegény, király és nép között. Amint azonban az emberek megsokasodtak a földön, némelyek közülök féktelen akaratuk indulatait követték, mások ellenben, az okosabbak, alárendelték az ész uralmának, és igy a tisztesség és a közügy érdeke kivánta, hogy emezek előbbrevalók legyenek amazoknál. Mert akik saját lelkükön jobban birtak uralkodni még a várak megvivóinál is, különbek és mások fölött is uralkodhatnak, azért, hogy a gonoszok kihágásait megfékezzék és az emberi társadalom szilárdságát a nyugalom védelme alá helyezzék. Nem tagadjuk, édes fiam, hogy néhol a bitorlott hatalom jutott, Isten engedelméből, fejedelmi trónra. De az az ok, melyet emlitettünk, volt az igazi, mely miatt a természettől egyenlők közt uralkodók és alávetettek támadtak. Az állapotnak e különbözősége nem igazságtalan, ha az alávetett elismeri, hogy érdemetlenebb, az előljáró pedig magát természettől egyenlőnek vallja. Igy adta meg az egymásután következő örökölt előljáróság, az atyáktól örökölt dicső erkölcs, melyet számos év szokása tett szilárddá és a nép hozzájárulása erősített meg, a nemességnek dicséretes és mindenkitől becsülendő eredetét. Ez által a nemesektől ismét nemesek származnak, és nem a természet, hanem a szokás szerezte meg az emberi nemnek ezt a nem csekély kiváltságot. Ámde ez nem szab határt az isteni kegyelemnek abban, hogy kicsinyt, nagyot, szolgát és szabadot tetszése szerint felemeljen vagy letaszitson, saját nem csalatkozó akarata szerint, melynek titkos okát ember be nem láthatja. Ezért hiába emlegeted a személyek rendjét, mert az Úr azt részesíti kegyelmében, akit akar: előtte nincs személyes tekintet. Neki nem áll utjában szolgai származás, még ha bizonyos is; különben is megváltja, megsemmisíti azt a püspöki méltóság. Nem is gyaláz meg téged a szegény ember, ha jobb- vagy baloldalodon foglal helyet, hogyha nem eredetét nézed, hanem a méltóságát; ha megemlékezel a legfőbb királyról, ki asztalának társaiúl, helyetteseiűl és ami még több, birodalma örököseiűl szegény halászokat választott. Végre, ha dicsőségedet nézed, mi becsület vár egy ily kiváló királyra, ha egy szegény ember ellen küzd? Száraz fűszálat tépsz, midőn hatalmadat egy egyszerű emberen mutogatod. Tudjuk, hogy az oroszlán nem küzd férgekkel, és a sas nem támad verebekre. És te, nagyságos fejedelem, mégis annyira fáradsz abban, hogy egy püspöködet letaszítod? A miket szemére hánysz, föltéve, hogy mind igaz, nem róhatók föl neki, mert nem maga teremtette magát, hanem az Isten; nem is választhatott magának nemes szülőket; nem is az ő büne, hogy olyanok voltak, minőket Isten adott neki. Tudd meg, hogy nyomába lépvén annak, a mennyire tőlünk telik, aki, övéit megvédve, nem engedi, hogy az emberek bántsák őket, sőt még királyokat is megfenyegetett miattok: nem mulaszthatjuk el, hogy fel ne öleljük a szegény ember ügyét, kit Isten reánk bizott.«

Ez a levél diadalra juttatja a nép fiának ügyét, s a főpapok rendjébe emelkedik Timotheus, illetőleg a főurak közé, mert hiszen a püspöki széket mind urak töltötték be, köztük nem egy olyan, a ki méltatlan volt erre. Ilyen volt a Zách nemzetségből való Jób, pécsi püspök, Zách Feliczián nagybátyja, egy parázna, házasságtörő, vérfertőző, erőszakos ember, ki többek közt azt is megcselekedte, hogy a somogyi apátot hátra kötött kézzel, lábánál fogva ló hátához köttette, a szájába zabolát tett s úgy hurczoltatta meg!

De ugyanaz a IV. Béla, ki, valószinűen az urak befolyása alatt, meg akarja akadályozni az alacsony származású Timotheus püspökségét, aggódva látja a főurak hatalmának szertelen növekedését, s a nép, a tömeg felé fordul figyelmével, innét próbál erőt meríteni. A várak, várkerületek nagy részét kénytelenségből eladományozván, elveszíti ezzel a hadi erő legfontosabb részét: a várjobbágyságot. Most már csak a köznemesség az, melyre háboru esetén számíthat, saját érdeke tehát, hogy a nemesség erejét és számát növelje. Sürün fordulnak elő a nemesítések s nemcsak várjobbágyok, de várnépek is emelkednek a nemesek sorába, egy s más érdemeik fejében. Nemcsak IV. Béla politikája ez, ugyanigy cselekszik István fia is, utána Kun László és III. Endre is. Egy embernek az érdeme nemcsak a családot, hanem az egész nemzetséget a nemesek rendjébe emeli.

Az oligarchia féktelenkedése indítja az utolsó Árpádokat a várjobbágyok és várnépek nemesítésére s ugyancsak ez a féktelenkedés tömöríti a nemességet védelemre, melynek első nagy fontosságu eredménye a megyei önkormányzat. A hadi jellegű várszerkezet megszünik s helyébe lép a megye. Már a tatárjárás előtt, 1232-ben, a »Zalán innen és túl lakó összes királyi szolgák«, tehát a köznemesek, megszerzik a jogot IV. Bélától, hogy maguk itéljenek és szolgáltassanak igazságot »az elnyomottoknak és végtelen sérelmet szenvedőknek.« Az első megyei önkormányzattal tehát Deák Ferencz megyéjében találkozunk, de közbe jő a tatárjárás s az országos átalakulás csak ezután mehet végbe. Most még több oka van a köznemességnek a megyei önkormányzat megalkotására, mert a tatárjárás után lép föl igazán a főnemesség mint rend, a tatárjárás után lesz igazán általánossá a főnemesség türhetetlen hatalmaskodása. IV. Béla idejében már a köznemesség együtt tanácskozik a megyei közgyüléseken, törvényszékeken, s részt vesz e tanácskozásban, itélethozatalokban a megye többi népe is: a várjobbágyok és várnépek, a vendégek, a király és királyné birtokain élő udvarnokok, a földesuri hatóság alatt lévő nem nemes földmivesek. Mindezek együtt választják a négy szolgabirót (a kik azonban csak nemesek lehettek) az esküdteket, rendesen nyolcz becsületes megyebeli embert, s ezek nemcsak a parasztok, hanem a nemesek ügyében is itélnek a megyei ispán (azelőtt várispán) elnöklése mellett. Ennek helyettese volt az udvarbiró helyébe lépett alispán, a kiknek sorában, bár az 1298-iki törvényczikk világosan kiköti, hogy csak nemes ember viselheti e tisztséget, nem-nemesekkel is találkozunk. A megye tehát kezdetben demokratikus jellegű intézmény, a gyüléseken szava van a népnek is s az ő sorából is emelkednek egyesek előkelő megyei tisztségre.

Maga IV. Béla is vett részt megyei gyüléseken, s mindjárt a tatárjárás után, Váczon gyülést tartott, melyre három megyét hivott meg: Nógrádot, Hontot és Gömört. E gyülésnek az volt a czélja, hogy tisztázza az egyes birtokok tulajdonjogát, megállapitsa, melyik birtok kié, miután a zavarosban halászók sok birtokot idegenitettek el igaz tulajdonosaiktól. De a birtokot el sem lehetett képzelni a földmivelő nép, a különféle cselédek nélkül s ez a gyülés nemcsak a birtokok tulajdonjogát tisztázta, hanem egyben azt is elrendelte, hogy a birtokkal együtt a hozzájok tartozó parasztokat és cselédeket is visszakapják az illető birtokosok.

Ehhez hasonló gyüléseket tartott Kun László is, III. Endre is, s e gyüléseken jelen volt a megyéknek minden rendü népe, s már az 1267-iki törvény hivatalosan is elismeri a megyét, midőn az országos törvénynapokra minden megyéből 2-3 nemes jelenhet meg.

A 13-ik század második felében tehát, ugy látszik, mintha jobb napok virradtak volna a népre, ez azonban csak látszik: a valóság mást mond. Igaz, hogy a várjobbágyok és várnépek rendjéből sokan emelkednek a nemesek rendjébe vagy lettek városi polgárokká, de a nép zöme az elajándékozott birtokokkal az urak hatalmába kerül, kik a földet együtt adják vagy cserélik el a földhöz tartozó néppel. Még mindig adják-veszik a rabszolgákat. A szegényebb rendű nemesség is a kapott föld fejében a nagy urak szolgája lesz, sokan önként szállanak le az alsóbb osztályok közé, hogy megszerezhessék a mindennapi kenyeret. Az adományos birtokkal mindenféle kiváltságok járnak, az urak vásártartási, vámszedési s más egyéb jogokat szereztek, a birtokaikon lakó népnek valóságos urai, s midőn az utolsó Árpád behunyta szemét és örökébe lépnek az Anjou-királyok, egy névben foglalódik össze az összes nem szabad emberek tömege: a »jobbágy« névben. A név, melyet addig az előbbkelők viseltek, a népre ruházódik.

Nincs többé különbség várjobbágy, várnép, szabad paraszt, udvarnok, rabszolga között, mind uri hatóság alá kerülnek, jobbágyok mind, a földesurak jobbágyai.

Vannak egyházi és világi főurak, vannak köznemesek, városi polgárok és vannak - jobbágyok. Ez utóbbi nevezet alatt elfér mind a köznép. Itt kezdődik a népnek az igazi története.

Midőn az Anjou-családbéli Róbert Károly magyar földre lép, hogy elfoglalja az Árpádok örökét, féktelen, törvényt és királyi tekintélyt nem tisztelő oligarkiát talál. Kis királyokként hatalmaskodnak a Németujváriak, a Csákok, az Amadék, az Aporok s rajtok kivül még számosan. Szent István koronáját Apor László vajda a dévai várban őrzi s csak hosszas huza-vona, alkudozás után adja ki. A Németujváriak familiája valóságos rablóbanda. Mindenféle nagy országos méltóságokat viselnek, de méltóságukat a maguk javára használják ki. Kifosztják a templomokat éppugy, mint a szegény jobbágy vagy köznemes házát; valóságos háborut viselnek más főurakkal, s a merre járnak, égő faluk, pusztulás, nyomor, a kifosztott nép átka kiséri. De leghatalmasabb volt valamennyi főur között Trencséni Csák Máté, tizenkét vármegyének és vagy harmincz várnak az ura. Az alsóbb nemesség s a nép hódolt neki, mint egy koronás királynak. Erdélyben Apor László vajda volt a kis király. És szerteszét az országban egy csomó kis király: az Amadék, a Borsák és a többiek, mind számos megyének és várnak korlátlan urai. Róbert Károlyt kezdetben oly kevésbe vették, hogy a koronázására meg sem jelentek, csak a képviselőiket küldötték el. Apor László vajda, kinél a korona volt, még képviselőt sem küldött. Frá Gentile, a pápai követ, vállalkozott a kényes szerepre, hogy a kis királyokat megpuhitja. Tudván, hogy Csák Máté a Németujváriakkal verseng a hatalomért, Máté urral próbált először szerencsét ez az éles elméjü diplomata. Titkos szerződést kötött vele, melyben az ország egyik első méltóságát, a tárnokságot igérte neki, biztositotta, hogy Máté ur lesz »az országban az első, a zászlótartó, az előharczos, az igazgató«, ha visszaszerzi a királytól jogtalanul elfoglalt javakat. Természetesen, Máté úr volt a legnagyobb rabló, de tőle csak az egyházi javak visszaadását kötötte ki a szerződés, a király javaiból csak úgy tessék-lássék adjon vissza valamit. Máté úr aláirta a szerződést, de esze ágában sem volt, hogy megtartsa. Ellenkezőleg, ez a szerződés neki törvényes alapul szolgált arra, hogy még szabadabban folytathassa fosztogatásait. S nemcsak a főurak birtokain garázdálkodott, de még a király birtokain is, s mikor a király e miatt megfosztotta a tárnoki méltóságtól és azt éppen egyik vetélytársára, Németujvári Miklósra ruházta át, féktelen haragjában elpusztitotta a királyi szolgák Vácz és a Tisza közt fekvő birtokát, a szegény népet, mely a templomokba menekült, még ott sem kimélte, rájok gyujtotta Istenek házát; a váczi, egri és veszprémi püspökségek földjeit elfoglalta, a népet saját jobbágyaivá tette! Majd Budának tartott a seregével, utjában tüzzel-vassal pusztítván mindent, s a nép, beleértve a köznemességet is, vagy menekül előle, vagy félelmében Máté úrhoz szegődik, ki hatalmasabb a királynál, daczol vele, sőt nyilvánvaló a szándék, hogy bevegye Budát és elfogja a királyt. Ez a terve ugyan nem sikerül, sőt a király serege győzedelmeskedik is az elbizakodott nagy úr seregén, aztán egyházi átok alá vetik, kétszer is egymásután, tiz napi határidőt adnak a királytól és másoktól elfoglalt javak visszaadására, de Máté urra semmi hatása sincs sem a királyi parancsnak, sem az egyházi átoknak. A pápai követ nyilt levele egyenesen feloldja Máté úr jobbágyait, kik közt sok nemes ember is volt, az engedelmesség alól; megengedi, hogy elhagyják, a papságnak elrendeli, hogy szószékről hirdessék ki ezt, sőt tovább megy, izgatja a népet Máté úr ellen, »ki az ország szabadságát eltiporja, a nemességet a szolgaság nyomorába dönti,« hogy »rázza le nyakáról e terhes igát, kövezze meg a szófogadatlan fiut, hadd pusztuljon el.« Máté úr erre azzal felel, hogy mindenütt, hol a papok kihirdették az egyházi átkot, kegyetlen bosszút áll, a püspökök, káptalanok birtokait pusztítja, tönkre teszi.

Nehéz volna végig kisérni Máté urat az ő utjain. De nem is szükséges. Az olvasó már az eddig elmondottakból is láthatja, hogy abban az időben, midőn egy főur egymagában ily rettentő nagy hatalom volt, mily szánalmas lehetett a nép helyzete. S a mi példátlan a magyar történelemben, a királynak úgy szólván sorba kell venni a Csák Mátékat, hogy egyenként leverje, megtörje. Ha ez neki nem sikerül, az ország prédája lesz a hatalmas főuraknak, a királyi tekintélylyel együtt elzüllődik az ország, földönfutóvá lesz a nép. Nagy szerencséje volt a királynak, hogy kellő időben megtalálta a legalkalmasabb módot, melylyel a királyi hatalmat helyreállítsa s ezzel együtt az országot is megmentse az elzülléstől. Róbert Károly a köznemességre és a népre vetette a szemét: ebben volt az az erő, mely, ha ügyesen használja ki, megdöntheti a nagy urak féktelen hatalmát. - Mit tett a király? Uj főnemességet teremtett a vagyonosabb, megbizhatóbb középnemesi osztályból. Ezeknek a segítségével veri le az Amadékat, kiknek seregével a rozgonyi téren ütközik meg; ezeknek és népeiknek segítségével veri le Kopasz nádor lázadását, akinek az önkényesen elfoglalt királyi javak visszaadása fájt erősen. Megtöri, megpuhítja a Németujváriakat is tiz esztendei küzdelem után, s midőn a havasalföldi hadjáratról visszatérőben az áruló oláhok kelepczébe ejtik a királyt és seregét, hogy sem nem védekezhetik, sem nem menekülhet, a sziklafalak mögé bujt oláhok kővel és nyillal pusztítják a védtelen vitézeket: egy uj főnemes, Szécsi Dezső menti meg a király életét, ruhát cserélvén vele. A magyar vitézségnek és hűségnek nem egy megható tanuságát tapasztalja a király s nincs oka megbánni, hogy a köznemességet s népet különös kegyelmében részesíti. Azokban a főnemesekben, kik nyiltan daczoltak vele, nem lehetett bizodalma, még ha »megtértek« is. Hisz ilyen megtért volt a hires Zách Felicián is, ez a büszke, gőgös főur, ki egy hajszállal sem volt külömb a Csákok, Németujváriak és társaiknál. Csak látszólag lesz a király hive, s midőn a király kegyébe fogadja és szabad bejárása van az udvarba, épp oly önkényesen foglalja el mások javait, mint annak előtte. A történetirók már bebizonyitották, hogy Zách Klára esete - mese, melyet a nép képzelőtehetsége teremtett. A nagy úr leányát nem gyalázta meg a királyné testvére, s Zách Felicián abbeli dühében akarta kiirtani a királyi családot, mert a király már megsokallotta Feliczián úr garázdálkodásait.

Tudjuk a történelemből, hogy Zách Feliczián ebéd alkalmával lepte meg a királyi családot. Egyenesen a királynak rontott, s bizonyára ketté szeli a király koponyáját, ha a királyné hirtelen férje fejére nem teszi a kezét. A királynénak négy ujját vágta le Zách Feliczián kardja s a dühöngő nagy úr azt hitte, hogy végezett a királylyal is. A kis herczegek, Lajos és Endre életét a nevelők mentették meg.

Az őrült merényletnek szörnyü volt a büntetése s nem csoda, ha a nép képzelődésére erős hatással volt a kegyetlen itélet, melyet Zách családján és nemzetségén végrehajtottak. Felicziánt ott helyben összekaszabolták s kezét, lábát más-más város kapuira szegezték ki. Fiát és hű szolgáját, kik lóval készen vártak Felicziánra, lófarkához kötötték s úgy hurczolták végig az utczákon. Legszörnyübb volt Zách Klára sorsa. A szép leánynak orrát, fülét levágták, s mindkét kezén négy ujját, igy kötötték egy gebére, helységről helységre vitték s folyton azt kellett kiabálnia: igy jár, ki hűtlen a királyához! Nénjét, a ki férjes asszony volt, felakasztották. A szörnyű itélet kiterjedt az egész nemzetségre, még pedig az egyenes ivadékokat harmadiziglen halálra itélték, az atyafiságot pedig javai vesztésére és szolgaságra.

Mikor ezt a kegyetlen itéletet végrehajtották, 1330-ban, akkor már a régi főnemesség hatalma nem volt oly félelmetes, a király oldalán uj főnemesség áll s az országos törvényszék az itéletet a király iránt való szeretettel s hálával is indokolja, elismervén, hogy Károly király volt az, aki »a nyomorúságba döntött, uratlan hazát a zsarnokok hatalmából kiragadta, szabadságában megtartotta.«

Ha Róbert Károly akként teremti meg az új főnemességet, hogy nagy adományokkal és kiváltságokkal ruházza fel, de ezek fejében nem követel megfelelő szolgálatot, egyszerüen folytatja az utolsó Árpádok politikáját, mely, a mint láttuk, egy féktelenkedő oligarkia alakulására vezetett s talán ideig-óráig kijátszthatja a főnemesség egyik részét a másik ellen, de valójában az állapot marad a régi: király és nép egyaránt függésben, a főurak kénye-kedvének kiszolgáltatva. Ő azonban a kiváltságok fejében szolgálatot követelt, az egyházi és világi főurakat bandériumok szervezésére kötelezte s Róbert Károly s még inkább fia, Nagy Lajos idejében a főurak már saját bandériumokkal jelennek meg a király seregében. E mellett nagy gondja van Róbert Károlynak és Nagy Lajosnak a köznemesség erősítésére, számbeli növelésére. Már az utolsó Árpádok a főnemesség mindinkább növekedő hatalmát azzal igyekeztek ellensúlyozni, hogy a várjobbágyokat fölemelték a nemesek rendjébe s Róbert Károly és Nagy Lajos nemcsak hogy folytatják a várjobbágyok nemesítését, de egyben arra is törekedtek, hogy a köznemességet mennél függetlenebbé tegyék. E czélból már Róbert Károly megalapitja az ősiségét, vagyis a nemesi birtok megkötését, ami abban áll, hogy a nemes ember a birtokát sem el nem adhatja, sem idegenre nem hagyhatja. Róbert Károlynál az ősiséggel még csak oklevelekben találkozunk, de Nagy Lajos már törvényben mondja ki s az 1351-iki törvény, mely különben az arany-bullának megerősítése, a nemesi birtokot illetőleg megváltoztatja az arany-bullát: a nemes ember nem rendelkezhetik a birtokával, apáról fiura, ha fiu nincs, a testvérekre, s ha az sincs, a rokonágra száll az, szóval a nemesség kezében marad. A birtoknak e megkötöttsége később nagy gazdasági bajok okozója lett, de abban az időben életkérdés volt a köznemességre. Csak így maradhatott meg a birtok a nemesség kezén, csak így lehetett biztosságban, hogy egyik-másik főnemes el nem veszi a birtokát, ha másként nem, úgy, hogy eladásra kényszeríti, amire abban az időben számtalan példa volt.

Mig a vezérek idejében a nemzettől kapta minden ember a birtokát, később, Szent Istvántól kezdve az Árpád-ház kihalásáig, magától a királytól, az ősiségi törvény megalkotásával király és nemzet, vagyis e kettőt egybefoglaló korona vált gyökerévé minden birtoknak: kis és nagy birtok ebből a gyökérből hajtott ki s kis és nagy birtoku nemes jogilag egyenlő tagja lett ismét a koronának. Erre szállott vissza a birtok, kis- és nagybirtoku nemesé egyaránt, ha vérbeli örökösök nélkül haltak el. Ez azonban egyebet is jelentett, azt nevezetesen, hogy a jobbágy, ki a földjét nem közvetlen a koronától kapta, hanem a földesúrtól, nem volt tagja a szent koronának, s nem a koronának, hanem annak a földesúrnak lett közvetlen alattvalója, akitől müvelésre földet kapott. A mi az előtt egyesek kiváltsága volt, most az egész nemesség joga lett: a földesur maga biráskodott a birtokán lakó jobbágy felett. Ezzel szemben a jobbágynak joga a szabad költözködés volt. Ezt a jogot már Róbert Károly megadta a jobbágyságnak, s ha a jobbágynak türhetetlenné vált a helyzete földesuránál, élt is e joggal, más földesur birtokára költözvén, kinél jobb sorsot remélt. De maguk a földesurak is még ezidőben elősegitették a jobbágyok költözködését, s mert a munkáskéz éppen Róbert Károly korában erősen megfogyatkozott az oligarkia garázdálkodása következtében (sokan még az országot is elhagyták), ha nem akarták, hogy földjeik parlagon heverjenek, egymás birtokáról csalogatták el a jobbágyokat. Voltak földesurak, a kik kihirdették, hogy a szabad embereket szivesen látják a birtokukon, s igérték, hogy megvédik őket, mint tulajdon jobbágyaikat. Mások az illető földesur háta mögött kötöttek egyességet a jobbágyokkal s elköltöztették házastól, mindenestől, a mi természetesen sok pörre, viszálkodásra adott alkalmat. A munkáskéznek ily módon való nyerésében sem a köznek, sem egyeseknek nagy haszna nem lehetett. S nem csoda, ha a föld értéke nagyot csökkent. Róbert Károly idejében egy ekényi földnek, mely körülbelől 150 holdnak felelt meg (egy hold hosszában 72, szélességében 12, vagyis összesen 864 ◻ öl volt) 3 márka volt az ára, vagyis a mai pénzben 63 forint. De annyi is csak úgy, ha a márkát tiszta ezüstben fizették s nem dénárokban. A föld értékének emelését s általában a gazdasági viszonyok javitását csakis ujabb telepitésekkel lehetett elérni. Erre törekedett Károly király s a felvidék és Erdély gyérebb népességü helyeit idegen földről jött földmivesekkel népesitik meg.

Az Alföldön a kunok már elhelyezkedtek volt, meggyökeresedtek, itt nem volt szükség telepitésre, annál nagyobb az ország északi részében s Erdélyben. Ezek az idegen földről jött telepítvényesek, németek, szászok, ruthének stb., teljesen uj községeket alapítottak. Szerződtek az illető földesurral s mert rendesen nem kész, művelhető földet kaptak, hanem erdőségeket kellett kiirtani, azután épiteni lakóházakat s művelésre alkalmassá tenni a földet, kezdetben nem fizettek haszonbért a földesurnak. Minden család 40-40 holdat kapott müvelésre, a soltész, a telepítvényesek vezetője s az uj község bírája pedig kétannyit és örök időkre tehermentesen. Ő el is adhatta a maga részét, de a többi telepítvényes nem, s bár a föld öröklődött apáról fiura, a tulajdonjog a földesuré volt.

De övék volt a ház, a gazdasági épület és szerződéseik értelmében »világos nappal« elköltözhettek más földesúr birtokára, magukkal vihetvén házaikat is. Némely szerződésben tizenöt-husz év is volt kikötve, mely idő alatt nem kellett fizetniök földbért, azután pedig minden telek után egy negyed márkát fizettek, néha többet is. A soltészt maga a község választotta, ez választotta a papot is. A soltész szedte be a földbért s úgy ez után, mint a birságolások után is, járt neki néhány százalék. A kikötött földbéren felül azonban a telepitvényesek természetben is fizettek a földesurnak, éppen mint a többi jobbágyok, nevezetesen egy hordó sört, egy hizott sertést, nehány bárányt, baromfit, tojást, kalácsot, zabot, de ennek fejében tüzelő és épületfát kaptak a földesúr erdejéből, s meg volt engedve nekik a halászat és vadászat is. Ezenkivül, természetesen, tizedet fizettek a papnak s ha meghalt valamelyik, a hagyaték egy hatoda az egyházközséget illette.

A jobbágyság szabad költözködése, a telepitések erélyes támogatása mellett, nagy érdeme Róbert Károlynak, hogy a népet sulyos nagy teher alól szabaditotta meg a pénzverés rendezésével. Őelőtte ugyanis királyainknak egyik fő jövedelmi forrásuk volt a pénzbeváltásból származó kamarai nyereség. Csaknem évről évre változott a pénz s a beváltásnál lehető alacsonyon számították a régit s lehető magasan az ujat. Igy például egy fél font (egy márka) tiszta ezüstből 480 kis dénárt vertek, de csak négyszázat adtak egy márka értékében, 80 dénárt viszatartottak pénzverő költség czímén. Így ment ez évről évre. Ennél terhesebb adót alig lehet elképzelni. E mellett a hány pénzverő volt, annyiféle volt a márkák értéke. A budai márka például 56 garasos volt (egy garas 6 budai vagy 10 bécsi dénárt ért), a győri, fehérvári, erdélyi 40 garasos, a pécsi 48-as, a kalocsai meg a bácsi pénzverő márkája pedig 60 garasos. Károly király a kamarai nyereséget megszüntette s helyében adót vetett ki, még pedig portánként 18 dénárt vagyis ¹/₈ márkát. Ezt a 18 dénárt minden kapu után, melyen egy szénás szekér befért, fizetni kellett, akár egy, akár több család lakott, ha csak az e czélra kiküldött bizottság eskü alatt nem erősité, hogy az illető képtelen a fizetésre szegénysége miatt. Ennek az adónak a fizetése alól kivette a törvény a király, a királyné, az egyházak s mások cselédeit, a földes urak fegyveres szolgáit, az egyházakat, városokat és várakat, kik egyenesen kiváltság utján oldódtak fel az adó fizetésének kötelezettsége alól.

Nagyot lendített Károly a bányászat ügyén is azzal, hogy az illető birtokostól, kinek földjén valami nemes érczet találtak, nem vette el a területet, hanem meghagyta annak a kezén s a jövedelem egyharmada a birtokosé maradt. S nem szabad felednünk, hogy ő alatta szünt meg a tüz- és vizpróbával való igazságszolgáltatás (?) is, csupán a perdöntő párbaj maradt meg. A tüz- és vizpróbát esküvel helyettesítette, de nemcsak a pereskedő feleknek, hanem a tanúknak is le kellett tenni az esküt. A perdöntő párbaj azonban megmaradt ezután is, s a felségsértéssel, hazaárulással vádolt egyének egy szál ingben, egy szál karddal voltak kénytelen megverekedni a királynak jól fölpánczélozott és fegyverzett vitézével, a mi bizony nyilvánvaló gyilkosság számba megy.

A szabad költözködés megengedése, a kamarai nyereség megszüntetése kétségtelenül oly tények, melyek a nép helyzetének javitására szolgáltak, de csak látszólag: valójában azonban a nép helyzete még sem javult Róbert és Nagy Lajos alatt. Különösen Nagy Lajos idejében Magyarország európai nagyhatalmassággá lett, de ennek a hatalomnak nagy ára volt: megérezte ezt a földesúr is, a jobbágy is. A főuraknak költséges bandériumokat kellett tartani, a köznemességnek is birtoka arányában katonát kellett állítani háború esetén s ezt a nagy terhet meg kellett éreznie a népnek. A kapunként fizetendő adó behajtásáért a földesúr volt a felelős, őneki tehát érdekében állott, hogy a jobbágy a fizetés elől másnak a birtokára ne meneküljön. A banderiumok tartásának nagy költsége vitte rá aztán Nagy Lajost, hogy 1351-iki törvényben a jobbágyságot kilenczed adó fizetésére kötelezte: ebből kellett a földesuraknak fedezni a bandérium költségeit. Egy rendes bandérium 400 fegyveresből állott s évi tartása körülbelül 20 ezer forintba került. Ily körülmények közt a nemesség mintegy rá volt utalva, hogy a jobbágyságot a röghöz kösse, sőt már Nagy Lajos megneheziti a szabad költözködést, a földesúr beleegyezéséhez kötvén azt.

Az 1351-iki törvény VI. czikkelye mondja ki a kilenczedadót s annak a behajtására szigoruan kötelezi a törvény a földesurakat, a minthogy valójában ez a kilenczed közvetett adó. A király nem ok nélkül tartott attól, hogy egyik-másik földesúr elengedi a kilenczedet vagy kevesebbet fizettet a jobbágygyal, csakhogy munkás kezet kapjon. Ennek azonban akként veszi elejét a törvény, hogy, ha a földesúr be nem hajtja, behajtatja a király az ő embereivel. A kamarai nyereség fejében portánként fizetett adó ugyanannyi, mint Károly idejében: minden egész telektől 3 garas s a törvényczikk meg is határozza e garas értékét: egy garas 6 dénár, értékben és mennyiségben 6 bécsi latot s 14 oly garas egy forintot (fertó) tegyen. »A kilenczedet szedni kell minden jobbágyainktól, szántó- és szőllőbirtokostól, bármely szabad helységben vagy udvarnoki szállásban, bármikép neveztessenek, és a királyné birtokain lakóktól (kivévén a kerített városokat) minden gabonaféléből és borból; úgyszintén az országnagyok és nemesek minden szántófölddel és szőlővel biró jobbágyaiktól, bármely birtokaikban minden gabonafélék és boraik kilenczedrészét maguk használatára beszedik és megkapják. A jobbágyokkal biró egyházi főrendüek is elsőbben a tizedet s annak utánna minden gabonaféléből s borból a kilenczedrészt behajtsák. És ha a kirendelt behajtást illetőleg másként cselekednének, az olyan ellenszegülő s a mi rendeletünket megmásítóinak birtokain, szokásunkhoz képest, az azokat illető gabonaféle s borbeli kilenczedet, minden megrövidítés s elengedés nélkül behajtatjuk, hogy az ekkép irántunk való tisztelet növekedjék és országunk lakói hivebben szolgáljanak.«

Az utolsó két szó megmagyarázza a kilenczed jelentőségét a király, illetőleg az ország szempontjából. A haderő állandóságának biztosítása lehetett Nagy Lajos szeme előtt s az e czélra szolgáló kilenczed szigoru behajtása volt a legfontosabb eszköz a czél elérésére. A nemesség terhét nem szabad kicsinylenünk s bizonyára voltak számosan, kik szívesebben megelégedtek volna kevesebb adóval a jobbágyok részéről, mert ha ezt tehetik, több és jobb munkaerőt szerezhetnek birtokaikra, a mi gazdasági szempontból csak előnyükre vált volna. A nagyobb uradalmak birtokosainak módjában is állott, hogy a jobbágyot a törvényes tartozás ellenében egy s más kedvezésben részesítsék, tették is ezt többen, hisz saját érdekük parancsolta ezt. Már a kisebb birtoku nemesség, mely rendesen egy faluban lakott a jobbágyával, sokkal inkább rá volt utalva, hogy a törvény szavaihoz szigoruan ragaszkodjék s felhajtsa a jobbágyon a kilenczedet és leszolgáltassa a robotot.

Az Anjouk idejében már az u. n. szolgaság megszünt, helyét a jobbágyság váltotta fel: ez a munkaerő. A törvény csupán a kilenczedet határozza meg, minden egyéb jobbágyi tartozás a két fél: a földes ur és a jobbágy szerződésén alapszik s ez a szerződés a hány, annyiféle volt.

A XIV. században megszünnek az u. n. vegyes községek is s a községek nagy része jobbágyközség, a kisebbik rész nemes község, köztük számos olyan, melynek népe várjobbágyból lett nemessé. Természetesen, a jobbágyközségek közt volt külömbség annyiban, a mennyiben egyiknek-másiknak a földesura több-kevesebb jogot adott. E jogok között a legnagyobb az volt, ha a község maga választhatta a biráját és a papját.

Mert rendesen maga a földesur nevezte ki a birót. A nemesi és jobbágyközségeken kivül azonban vannak még községek, melyeket sem egyikhez, sem másikhoz nem lehet számitanunk. Ilyenek a már említett soltészségek, melyek főként az ország északi részében egyes földes urakkal kötött szerződések alapján alakultak s melyek több rendbéli szabadságot és kiváltságot élveztek, ámbár az idők folyamán ezek is közönséges jobbágyközségekké lettek. Az erdélyi szászok földjén voltak az u. n. gerebiatus vagy gerebionatus községek. Igy hívták t. i. a birót, ki szintén afféle telepítést közvetítő lehetett, mint a soltész. Voltak aztán oláh kenézségek, melyekben pásztornépek laktak s ezek is hasonlatosak lehettek a soltészségekhez.

A kenézek közül nem egyet emeltek nemesi rangra a XIV. században, de maguk a kenézközségek lassanként megszüntek s oláh és orosz jobbágyközségekké váltak.

Mind e községek az idő folyamán jobbágyközségekké sülyednek s leszámítva Erdélyben a székelyeket és szászokat, az Alföldön a kunokat s a több-kevesebb kiváltsággal felruházott különféle nemzetiségű telepítvényeseket, az ország lakosságának zömét a XIV. században a jobbágyság teszi, mely a jóval kisebb számú nemesség uri hatósága alatt áll. A földesurnál kell keresnie az igazát s ha nem talált, meg kell nyugodnia, mert a szerény parasztnak messze a - király. Tisztán a földesur egyéniségétől függ a jobbágy jó vagy rossz sorsa. A mely földesur helyesen fogja föl a maga érdekét, védője, támogatója a jobbágynak, szívesen látja boldogulását, hisz akkor ő is könnyebben boldogul. De amint tovább megyünk a történelem fonalán, szomoruan kell tapasztalnunk, hogy a földesurak nagy része »rablógazdaságot« űz a jobbágysággal, csak a mát nézi, a holnapra nem tekint. Csak így magyarázhatók meg a parasztlázadások, melyek oly sürün fordulnak elő a külömben türelmes magyar nép multjában.

A jobbágyra rótt terhekből úgy Róbert Károly, mint Nagy Lajos idejében, csupán a kapunként fizetett 3 garas vagyis 18 dénár és a kilenczed az, amit törvény állapit meg, minden egyébb tartozás a földesur és jobbágy közt kötött urbéri szerződésben van meghatározva s ez a szerződés a hány, annyiféle. A 3 garast s a kilenczedet a földesur maga hajtja be, törvény kötelezi erre, s ha netalán kíméletből be nem hajtaná, behajtják a király emberei. A fényes, költséges banderiumok terhe tehát valóképpen a jobbágy vállára nehezedik, ámbár megérzi a földesur is, mert a már egyszer így megadóztatott néptől, melyet még az egyházi tized is terhel, hiába kiván nagy bért a művelésre átengedett földek fejében.

Abban a nehány urbéri szerződésben, mely a XIV. századból fenmaradt, nyoma sincs a kilenczednek és a tizednek, a mi természetes, hisz ezeknek a fizetésére a törvény kötelezte a népet. Hogy a jobbágy mit fizessen a földesurnak, ezt a törvény nem szabályozta, régi szokásjogon alapultak e tartozások, melyek nagyjában ugyanazok, de teljesen egyforma, pontról pontra egyező urbéri szerződés nincs. Maga Nagy Lajos király is kötött ilyen urbéri szerződést a németujvári vendégnépekkel, a kik e szerződés értelmében minden telek után fizetnek évenkint tiz dénárt, husvét ünnepére 12 tojást és 2 dénárt, pünkösd ünnepére két sajtot, 4 dénárérőt, s ugyancsak két dénárt. Minden telek után két ember köteles szénagyűjtés idején egy boglya szénát naponként összerakni, saját szekerével és lovával a várhoz szállítani; tavasszal, nyárban és ősszel, a rendes időben, minden telek után egy ember szánt és vet egy-egy napot, két arató arat s a gabonát köteles a várhoz szállítani saját szekerén. Ezenkívül hegyvámot fizetnek minden szőlő után, még pedig »régi szokás szerint« két hiteles mértékü csöbör bort, továbbá egy negyed köböl zabot s »a szokásos 4 dénárt.« A szerződés egyben meghagyja a várnagynak, hogy igazságosan járjon el a jobbágyokkal szemben, ne sanyargassa őket.

Ez a szerződés 1355-ben kelt. Nagyon elüt ettől az a szerződés, melyet Kont Miklós nádor és testvére, Tóth Lőrincz mesternek, Nagy Lajos király egykori tárnokmesterének fiai kötöttek a lendvai jobbágyokkal. A három ével később, 1358-ban kelt szerződés, mely a herczeg Batthyány család levéltárában maradt meg, következőkben foglalja össze a jobbágyak tartozásait: Minden jobbágy telekről fizetendő évenkint öt dénár, (tehát éppen fele, mit a németujváriak fizetnek Nagy Lajos királynak). Boldogasszony napjára három akó terményt, még pedig egy akó buzát, egy akó buzalisztet és egy akó zabot, továbbá egy-egy csirkét és két kenyeret. Advent ünnepére jár minden telek után egy akó zab, két kenyér, egy csirke, egy dénár, egy szekér fa és egy szekér széna; Szent Márton napja körül pedig minden tiz jobbágytelek után sertés-tized fejében 3 denár.

A szőllőművelésre minden telek után öt dénár s ezen kivül szüretkor a termés tizedét, mit a jobbágy saját szekerén tartozik Lendvára szállítani.

A gazdatiszteknek Mihály arkangyal ünnepére adnak egy akó zabot, egy akó buzát, egy csirkét és egy sajtot minden jobbágyház után. A falusi birók ugyancsak Nagy Boldogasszony napján kötelesek adni a földesurnak egy-egy kappant s egy-két kalácsot; hushagyókedd napja körül ismét egy-egy kappant s egy-két kalácsot. A falujokbeli templom fölszentelésének forduló napján egy-egy csirkét s két sajtot ád minden jobbágyház. »Minden egyéb adót, szolgálatot elengedünk« - mondja a szerződés.

Ha valamelyik jobbágy máshová akar költözni, ezt megteheti, ha senkinek sem tartozik vagy valami törvényes ügy nem akadályozza abban, de előbb fizetnie kell a szokásos 12 denár váltságot, továbbá két kalácsot, egy csirkét s egy akó zabot. Ha ezt megadta: mehet, viheti magával minden javát, házát, csürét vagy eladhatja másnak.

Tehát ez a »szabad költözködés« nem ment oly könnyen, hiába adta meg a törvény az erre való jogot. Az 1351-iki törvény világosan elrendeli azt, hogy egyik földesur a másik földesur jobbágyát erőszakkal el nem hurczolhatja a maga földjére; azt is elrendeli, hogy a költözködni akaró jobbágyot régebbi vétkeért visszatartani nem szabad, csak az esetben, ha épp akkoriban követett el valami kihágást, gyilkosságot, gyujtogatást vagy egyéb »iszonyatosságot,« - de a földesuraknak volt rá gondjuk, hogy megnehezítsék a tovább költözködést, amint Kont Miklós szerződéséből is látható, a ki 12 denárt, két kalácsot, egy csirkét s egy akó zabot köt ki az esetre, ha valamelyik máshová akar költözni.

Amit Kont Miklós kiköt, még csekélységnek látszik, de csakhamar látni fogjuk, hogy a szegény jobbágy hiába fizette meg köteles tartozását, a földesur mégsem bocsátotta el. Nagy Lajos még, ugy a hogy, féken tartja a főnemességet, megvédi a sulyos terhek alatt roskadozó jobbágyságot, sőt fenmaradt róla, hogy álruhában járt szerte az országban, hogy saját szemével lássa, mint bánik a földesur a szegény néppel, - de már Zsigmond, Albert és Ulászló idejében ismét felülkerekedik az oligarkia, a nép helyzete mind sulyosabbá lesz s ugyanabban az időben, midőn nyugot felől a husziták, dél felől a törökök fenyegetik romlással, pusztulással a hazát, az elviselhetetlen terhek alatt roskadozó jobbágyság kitűzi a lázadás zászlaját.

Három száz esztendő keserűsége gyűlt össze a nép szivében, nem csoda, ha kitört s megtorolni vágyott mind a sérelmet, mit a féktelen oligarkiától szenvedett.

Most még nem a szabadságért harczol a nép, erre talán gondolni sem mert, csupán terheinek igazságos könnyebbítéseért.

A következő fejezet megmutatja: mi haszna volt a szegény népnek abban, hogy fegyvert fogott az igaza mellett.

Az oligarkia felülkerekedése. - A jobbágyok szabad költözködése. - Törvényczikk
a fosztogató urak ellen. - A tized behajtása. - Az adó emelkedik. - A telek katonaság. -
A társadalmi egyenlőség tanai. - Marchia Jakab. - Az erdélyi lázadás kitörése. -
A bábolnai ütközet. - A kolozs-monostori egyesség. - Az unió. - A lázadás megújul. -
Az apáti egyesség. - A lázadás leverése.

Három tenger határolta Magyarországot Nagy Lajos halálakor. Méltán illette meg a »nagy« nevezet: nagy volt ő maga, nagygyá, nagy hatalommá tette Magyarországot. Aránylag kevés vérbe került az ország nagysága, de annál több - verejtékbe. A banderiumok fenntartására szolgáló kilenczed, az egyházi tized, a portánként fizetett 18 denár s mindezen felül a terményben, pénzben és robotban megállapított jobbágyi tartozás együtt oly nagy teher, melyet a nép sokáig némán, szó nélkül nem viselhetett. Nagy Lajos idejében még némileg türhetővé tette a nép helyzetét, hogy a király lehetőleg megvédte a jobbágyságot a földesurak túlkapásai ellen s a munkás, szorgalmas ember a különben nehéz viszonyok közt is gyarapodhatott. Mihelyt azonban Nagy Lajos lehunyta szemét, az oligarkia, melyet e nagyeszű király féken tudott tartani ismét felülkerekedik, a királyi hatalom, mely Lajos alatt régi fényében tündökölt, elhalványul: nincs aki megvédje a népet az oligarkia önkénykedése ellen. Gyönge női kezekre marad a királyi pálcza, az özvegy királyné és leánya, Mária kezére s Nagy Lajos feleségét leánya szemeláttára fojtják meg a pártos főurak. Mária férjének, Zsigmondnak, óriási küzdelmébe kerül, míg elismerik Magyarország törvényes királyának. A főurak lázadásának egész sora vonul el előttünk. Hol a király kerekedik felül, hol a főurak. Egy ízben a királyt fogságba is ejtik. Nem szokatlan a magyar nemzet történetében. A királyi és főuri hatalom e versenygése közt, természetesen, a földnépe szenved legtöbbet. A köznemesség s a jobbágyság. Az a kegyelmi levél, melyet Zsigmond 1403-ban ad ki, valóképpen megalázó békekötés a lázadó főurakkal, kik Zsigmondot nem akarták elismerni Magyarország királyának. Zsigmond a feledés fátyolát borítja mindarra, mit a főurak ellene s az ő hívei ellen elkövettek. Ez a kegyelmi levél valóságos bűnlajstrom s a király sommásan bocsátja meg a maga és mások birtokainak önkényes elfoglalását, a nemesek és nemtelenek kifosztását, meggyilkolását, pénzek veretesét, adónak, urbérnek, kamarai nyereségnek jogtalan beszedését. Mintha mondaná: a mi történt - történt, felejtsük el. Ki amit rabolt, maradjon az övé, azt többé szóvá sem szabad tenni.

Ez a »kegyelemlevél« napnál fényesebben világítja meg a parasztság siralmas helyzetét s bár két évvel később, 1405-ben, kétszer is megujítja Zsigmond a jobbágyok szabad költözködését, sőt még abban a kedvezésben is részesíti, hogy, ha a földesúr a jobbágy adósságát egy hónap lefolyása alatt be nem hajtja, a jobbágy az adósság fizetése nélkül is szabadon költözhetik máshová: az a parasztlázadás, mely 1437-ben tört ki, arról tanuskodik, hogy a nép terhei nem könnyebbedtek, de sőt inkább sulyosodtak s a szabad költözésben a földesurak éppúgy korlátozták, mintha erre a törvény egyenesen felhatalmazta volna. Pedig el kell ismernünk, hogy Zsigmond, mihelyt némikép megerősödött a királyi székben, az elnyomott osztályok sorsának javításán munkál. A köznemesség, a polgárság és a jobbágyság: ez a három osztály az, melyben az ország igazi erejét látja, e három osztály megerősítésével próbálja ellensúlyozni az oligarkiának a királyi tekintélyt és az ország érdekeit veszélyeztető túlságos nagy hatalmát. E törekvései mellett bizonyítnak az 1405-diki törvények, melyek a városi polgárok és a jobbágyok jogviszonyait szabályozzák. A városi polgároknak megengedi, hogy a város birái által hozott itéletet megfelebbezhessék a tárnokmesterhez, s a város mint város a nemesi rendbe emelkedik, vagyis joga van résztvenni egy képviselője által a törvényhozásban. Városi polgár és jobbágy szabadon költözhetik máshová a maga helységéből. A jobbágy, ha valami sérelme van, első sorban a földesuránál tehet panaszt, de ha ez nem ád igazságot, mehet a megyei ispánhoz, s ha ez is vonakodnék igazságot tenni, fellebbezhet a királyhoz. Ugyanígy fellebbezhetnek a városi polgárok a királyhoz, ha sem a birónál, sem a tárnokmesternél igazságot nem találnak. Ha a király vagy királyné valamelyik városba vagy szabad helységbe megy, az, a kihez száll, csak egyszer tartozik megvendégelni, többször nem. A király és a királyné lovászmesterének minden mesterember tartozik valami ajándékot adni, pl. a szűcsök egy bundát, nyergesek egy zablát, de csak egy évben egyszer s csak úgy, ha átutaznak a városon; a többi tisztviselőnek azonban semmivel sem tartoznak.

A megyei köznemesség nagy szerepet kezd játszani a megyei gyűléseken. Az országgyűlés elé kerülő ügyeket a megyei gyűléseken vitatják meg előbb s az itt hozott határozatok szolgálnak utasításul az országgyűlésre küldött követeknek. Már az 1405-diki törvényt is előbb a megyei gyűléseken tárgyalják. Nemcsak a megyei, de a városi gyűléseken is. A főispánt, ki a vármegye élén áll, a király nevezi ki ugyan, de a megye ügyeit valóképpen a nemesség által választott tisztviselők intézik: az alispán, a szolgabírák és esküdtek.

Míg az 1403-diki kegyelemlevél a főrendek törvénytelen tetteire fátyolt borít, az 1405-iki törvényben külön czikkely tiltja meg a fosztogatást, rablást, erőszakoskodást, s ez a czikkely nem a lakosságnak szól általában, hanem megnevezetten azoknak, kik nagy hivatalokat és méltóságokat viselnek.

Harmincz év mulva, 1435-ben, ugyanebben a szellemben hoznak törvényt a pozsonyi országgyűlésen, vagyis: az erőszakosságok, jószágfoglalások, önkényes bebörtönzések s egyéb törvényellenességek az 1405-ki törvény után is éppúgy virágzanak, mint annakelőtte. A földesurak még mindig erőszakkal veszik el egymástól a jobbágyokat vagy gátolják meg a szabad költözködésben. A hatalmaskodó, mások birtokát önkényesen elfoglaló főnemesség iránt annyira megrendül a bizodalom, hogy, ha valaki örökös nélkül hal meg, amíg eldöntik, hogy kit illet a hagyaték: a kincstárt-e vagy az elhunyt rokonait, a birtokot a törvény értelmében a megyei gyűlés valamelyik köznemes gondjára bízza, főnemesére egyáltalán nem. S hogy a köznemesség ki ne bujhasson a megyei szolgálat terhe alól, a törvény elrendeli, hogy a szolgabirónak választott nemes ember, 50 gira büntetés terhe alatt köteles elvállalni a hivatalt. És a megyei szolgabiráknak a főispánnal egyetértőleg, joguk van három gira birságot vetni azokra a helységekre, melyek az adót megfizetni vonakodnak, ugyanennyit azokra a földesurakra, kik a más jobbágyát erőszakkal elveszik vagy a maguk jobbágyát a szabad költözködésben megakadályozzák.

S nem szabad figyelmen kivül hagynunk, hogy még ezt megelőzőleg, az 1411-diki törvényben is, Zsigmond különös figyelmet tanúsított a földnépe iránt. Kitetszik e törvényből, hogy a népet sokat zaklatták az egyházi tized miatt is; hogy sok helyen önkényesen becsülték meg a termést, találomra állapították meg a tizedet. A törvény szavai szerint elég, ha a gazda megesküszik, hogy ennyi meg ennyi kepéje (kalangya) termett, a tized-kiróvóknak bele kell nyugodniok s aszerint hajtani be a tizedet. És megtiltja a törvény, hogy a tized behajtásánál a »tizedelő« igénybe vegye a fő- vagy alispán segítségét, ez az egyház dolga első sorban, s csak ha az egyházi megintés után egy hónap lefolyása alatt sem fizetnék meg a tizedet, fordulhatnak a tizedbehajtók a fő- vagy az alispánhoz, kik három márka birságot róhatnak a fizetni vonakodókra. Ugyanez a törvény állapítja meg a kapunként fizetett adót is, mely már nagyobb mint Róbert Károly és Nagy Lajos idejében: minden kapu után, melyen egy kocsi be- és kimehet, 30 új denárban állapítván meg azt, a »közönségesen verőczének nevezet« kis kapu után pedig 15 denárban. Amely jobbágyteleken azonban kis és nagy kapu is van, az adó mégsem több 30 denárnál.

Nagy Lajos idejében 18 denár volt az adó, Zsigmond tehát emeli, de a törvény ugyanakkor nagy szigorúsággal rendeli, hogy úgy az adó-, mint a tizedbehajtásnál a törvényesnél többet ne szedjenek a néptől.

Szóval, Zsigmondot nem lehet vádolni azzal, hogy ne akarta volna megszilárdítani a törvényes rendet. Ám, jóllehet 50 évig uralkodott, ez az ötven év rövid volt arra, hogy törvényei s az azokban foglalt hasznos intézkedések gyökeret verhessenek. Ereje különben is megoszlott: nemcsak a magyaroknak volt királya, de egy személyben cseh király és német császár is. És még ha nem is számítanók az oligarkiával való hosszú küzdelmet, az ő idejére esnek a husszita-háborúk s az ő idejére esik a törökök első komoly fellépése a magyar nemzet történetében: e kettő külön-külön is elég lett volna, hogy a belső reformok a szó igaz értelmében meg ne valósulhassanak. A valóság, az élet meghazudtolja a törvényczikkelyeket. A király támaszt keres az alsóbb osztályokban, de a viszonyok rákényszerítették, hogy kedvezzen az oligarkiának s azokat, kik hűséggel voltak iránta, pazar módon ajándékozta meg uradalmakkal és kiváltságokkal. A Garayakat, Cilleyeket, Stiborokat, Frangepánokat stb. kivonta a megyei hatóság alól, ezek tehát mint valami kis királyok uralkodtak a maguk birtokán s a király el lehetett rá készülve, hogy ezek a kis királyok alkalom adtán még sok bajt okozhatnak. A Nagy Lajos által szervezett banderiumok züllésnek indultak. Zsigmondnak, mikor két oldalról is ellenség fenyegette az országot, a hadi erő ujabb szervezéséről kellett gondoskodnia. A hussziták, miután Csehországot egészen elpusztították, rablók módjára betörtek Magyarországra s éveken át ismétlődtek e betörések, egész megyéket borítván lángba. Az alvidéken a török pusztított. És e válságos időben nem volt a hadierő úgy szervezve, hogy rendes, nagyobb hadviselésre képes lett volna a király. A főnemesek immel-ámmal állították elé banderiumaikat, a szegényebb nemesek fegyver hiányában bottal jelentek meg a megyei zászló alá. Ily körülmények közt születik meg az 1435-díki törvény a pozsonyi országgyűlésen, mely törvény a honvédelmet újra szabályozza.

A király elismeri e törvényben, hogy a végváraknak s általában az egész országnak a védelme az ő kötelessége, de nagyobb veszedelem idejében kötelesek a főpapok, főispánok és zászlós urak is a maguk banderiumaikkal a király hadseregében megjelenni, nemkülönben a köznemesek is a főispán zászlaja alatt, ha csak valamelyik urnak a banderiumához nem tartoznak, mégpedig a maguk költségén. Kivételt tesz azonban az oly nemes testvérekkel, kik osztatlanul birják az apai örökséget: ez esetben kettő közül csak egy köteles hadba menni. Fő- és köznemesek, akiknek jobbágyuk van, általános fölkelés esetén minden 33 jobbágy után egy jól fölfegyverzett lovast tartoznak előállítani; azoknak a nemeseknek pedig, akiknek nincs 33 jobbágyuk, a szolgabiró egy nemes emberrel, kit e végből választ a megyei gyűlés, összeirja a jobhágyait s ezek együttesen állítanak egy lovas katonát minden 33 jobbágy után. A törvénynek ez az intézkedése teremtette meg az úgynevezett telekkatonaságot, melynek az élelmezésére a nemesség még külön adót is szedett a jobbágyságtól. A törvény szerint a nemesség állította ki a telekkatonaságot (azért telekkatonaság, mert a jobbágytelkeket vették alapul az összeállításnál), de valójában a jobbágyság viselte a terhet.

Midőn Zsigmond ilyenformán ujra szervezte a haderőt, akkor már véget értek volt ugyan a husszita-betörések, de a tanok, melyeket a máglyahalált szenvedett Husz János hívei hirdettek, nemcsak az egyház egységét, de a társadalmi rendet is felbomlással fenyegető módon terjedtek el Magyarországon is. A husszita-tanok nemcsak az egyház reformálását hirdették, de egyben a társadalmi egyenlőséget is, s a magyar jobbágynak, mely mint katona harczolt a hussziták ellen, itthon és Csehországban is, már e háborúk alatt alkalma nyilt megismerkedni az egyenlőséget hirdető tanokkal. Ez időtájt a prágai egyetemen magyar ifjak is tanultak s ezek az ifjak, haza kerülvén, mindmegannyi terjesztőivé lettek a nép között az új tanoknak. A felvidéken már magával a husszitákkal való sürű érintkezés eléggé segítségére volt a vallásújító s egyenlőséget hirdető tanoknak, de terjedt a husszitizmus az ország déli és délkeleti részén is, hol különben is az óhitű lakosság már zavarta az egyház egységét. És jöttek Csehországból nagyszámmal hittérítők, kik latinul, magyarul, németül és csehül magyarázták az új vallás előnyeit s különösen a felvidéken és Erdélyben, egész falvak fogadták el az új hitet, a papjukkal együtt. Valamint a népet, a papokat is, kik az új hit híveivé váltak, első sorban az elnyomatás, az állapotok szomorúsága, a helyzetükkel való elégedetlenkedés vitte az egyháztól való elszakadásra s az új tanok hirdetésére, melynek hazánkban is mind több és több követője lett.

Az egyház nem ok nélkül ijedt meg az eretnekségtől, de megijedt a király és a nemesség is. Királynak, egyházi és világi főuraknak s általában a birtokos nemességnek érdekei találkoznak most s míg azelőtt a király a köznemességben s a népben keres szövetségest az oligarkia ellen, most a közös érdek az, hogy a népet elnyomják, szabadságra való törekvését csirájában elfojtsák. A ferenczrendi szerzetesek már eddig is buzgón dolgoztak az óhitüek megtérítésén, de most, hogy a husszitizmus valóságos szakadással fenyegette az egyházat, felbomlással a megszokott társadalmi rendet, egész erővel kellett fellépni a magyar hussziták ellen. Az eretnekek térítésében már ekkor nagy híre volt Marchia Jakabnak, ki a ferenczrendiek boszniai és magyarországi vikariátusának volt a főnöke, s Zsigmond király, a pápa beleegyezésével, őt bízta meg a nagy térítői munka végrehajtásával. Nem tisztán térítői, de egyben inkvizitori szerep is volt az, melylyel Zsigmond Marchia Jakabot, a nagy hírű szónokot felruházta s hogy munkájának eredménye legyen, a püspökök még a banderiumaikat is rendelkezésére adták.

Marchia Jakab a Szerémségben kezdette meg térítői és inkvizitori működését. Itt volt leginkább elterjedve a husszitizmus, annyira, hogy még a főpapok közt is voltak az új tannak hívei. A fanatikus Marchia sok embert megtérített szónoklatának hatalmával, de még többet fegyveres erővel. Sokan haltak meg az új hitért máglyán s Marchia, elrettentő példa okáért, még a halottakat is kiásatta sírjukból, már t. i. azokat, kik hussziták voltak, s csontjaikat megégette. A püspökök, kiknek kerületében veszedelmes módon terjedt a husszitizmus, sorba hívták segítségül a nagy térítőt és inkvizitort, így a kalocsai érsek, a váradi, az erdélyi püspök, de volt arra is eset, hogy maga a papság kergette ki Marchia Jakabot az egyházmegyéből. Ez történt a pécsi egyházmegyében, jóllehet a püspök hívta volt meg az eretnekség kiirtására.

A népnek az a része, mely ragaszkodott az új hithez, Moldovába menekült a kegyetlen üldözések elől, s bár a husszitizmust sikerült kiirtani, az itthon maradott nép lelkéből már nem lehetett kitörülni a szebb jövendővel kecsegtető elveket: a nagy terhek alatt roskadozó, a földesura által elnyomott nép öntudatra ébredett. S ugyanabban az évben, melyben tetőpontra hágott a husszitizmus üldözése, 1737-ben kitört Erdélyben a parasztlázadás. Az kétségtelen, hogy a nép nem a husszitizmus védelmében fogott fegyvert, de kétségtelen az is, hogy a husszitizmus tanai erős befolyással voltak az erdélyi parasztlázadás kitörésére. Az a nép, mely eddig megadással tűrte az elnyomatást, a nagy terheket, bizonyára még sokáig szó nélkül megnyugszik sorsában, ha a husszita tanok tisztán csak a vallás reformálását hirdetik. Ám nem ebben volt e tanoknak az igazi ereje, hanem abban, hogy fölnyitották a nép szemét, emberi voltának tudatára ébresztették s az egyszerű paraszt lelkében visszhangra talált ez a kérdés: miért nincs egyenlőség az emberek közt, mikor Isten egyenlőnek teremtett minden embert?

Ismételjük Zsigmondról, hogy ő sok jó törvényt hozott a nép védelmére, de ezek a törvények papiron maradtak s láttuk, hogy az 1435-iki törvény éppúgy szükségesnek találja a jobbágyok szabad költözködésének a biztosítását, mint az 1405-iki, tehát világos ebből, hogy a harmincz évi időközben a törvényt nem hajtották végre. A mit végrehajtottak: az mind csak a terhét szaporította a népnek. A kilenczedet, a tizedet bizonyára nem engedték el a népnek, a 30 denár adót sem, a telekkatonaság intézményét már csak megerősítette az 1435-iki törvény, különben meg volt az már a törvény hozatala előtt is.

1437 márczius havában tört ki az erdélyi lázadás, de már régebb készülődött, forrongott a nép. Azonfelül, hogy a földesurak önkényesen megakadályozták a szabad költözködésben, volt még egy jóval nagyobb sérelmük az erdélyi jobbágyoknak. Nevezetesen Lépes György erdélyi püspök pénzben követelte a tizedet, terményben nem fogadta el, jóllehet a törvény is terménybeli tizedet állapított meg; sőt hogy csordultig teljen a pohár, három évig szándékosan nem hajtotta be a tizedet s egyszerre követelte azt, mégpedig a réginél nagyobb értékű új pénzben. Nemcsak a jobbágyok, de a szegényebb rendű nemesek is, megtagadták a fizetést. A püspök erre egyházi átokkal felelt, de a nép így sem fizetett. Jogtalan volt a püspök követelése, nem is beszélve arról, hogy az elcsigázott nép képtelen is volt a fizetésre.

Az oláh történetirók egyenesen az oláh nép számára foglalják le ezt a lázadást. Jancsó Benedek A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota czímű nagybecsű könyvében egész gyűjteményét közli azoknak a csodabogaraknak, melyeket az oláh történetirók összehordottak e lázadás történetére vonatkozóan. A legtöbben Nagy Lajosnál kezdik e lázadás történetét, azt hazudván e királyról, hogy »1336-ban szabad tetszésükre bizta a nemeseknek az oláh nép kiirtását s ez a véres elnyomás 1437-ben annyira tűrhetetlenné lett, hogy az oláhok egytől-egyig fegyvert ragadtak zsarnokaik ellen.« A valóság pedig az, hogy a lázadók túlnyomó része magyar jobbágy és köznemes volt, oláh vajmi kevés, aminthogy Lépes püspök a magyaroktól akarta behajtani a tizedet új pénzben - mondja Jancsó - s nem az oláhoktól, kik a tizedfizetésre különben is csak anynyiban voltak kötelesek, amennyiben a püspök oláhai vagy keresztény földön lakó oláhok voltak.

Az Erdélyben kiütött lázadás átcsapott a Nyirségre és a Szamosközre is. Eleinte kisebb csoportokban pusztították a nemesi kuriákat, égettek, raboltak, a nemes családokat legyilkolták, de mind nagyobb és nagyobb sereggé verődtek s Alparét belső-szolnokmegyei falu határában, Bábolna hegyén ütöttek tábort. Itt történt meg az első ütközet, miután a lázadók által felajánlott egyezkedést Csáki László erdélyi vajda nemcsakhogy visszautasította, de a hozzá küldött követeket le is nyakaztatta. A vajda a nemesség, két székely ispán a székely csapatok élén támadta meg a lázadók seregét s habár egyik fél sem győzött, a nemességnek jóval nagyobb volt a vesztesége, a mi kitetszik abból is, hogy most meg Csáki vajda szólította fel a lázadók vezéreit az alkudozásra.

Az egyesség meg is történt a kolozsmonostori konvent előtt, 1437. julius 6-án. Egész terjedelmében közöljük ezt a rendkivül érdekes okmányt, melyet a nemesek részéről aláirtak: Farrari László, Szamosfalvi László, Zsuki Benedek és Farrari Dénes; a jobbágyok részéről a következő »előrelátó emberek«: Biró László, Biró Vincze és Bana László, Maróthi Béni Jánosnak Alparéten és Antal, Losonczi Dezsőnek Magyar-Bogáthon tartózkodó jobbágyai; továbbá Nagy Antal mester Gál-Kendről (a lázadás egyik vezére, kit az oláh történetirók Magnu-ra oláhosítottak a Magnus-ból), Tamás mester Székről, János, Jakab mester fia Kolozsvárról, László, Gál fia Antosról, kapitányok és harczosok a magyarok közül, végül Vajdaházi Pál mester, az erdélyi összes magyar és oláh lakosság zászlótartója.

Ime az okmány:

A magyarok és oláhok, Erdély bárkinek birtokain tartózkodó lakói egyrészt azért, mert Krisztusban főtisztelendő atya, Lépes György erdélyi püspök úr a magyarok részéről neki járó tizedet a csekélyértékű folyódenárokban beszedni nem akarván, majdnem három évig nálok összehalmozódni hagyta s újabban nagy és súlyos pénzben akarta volna kizsarolni, majd őket nyilvánosan és méltatlanul sújtva - a tizedek be nem fizetése miatt - igazságtalanul interdiktumot vetett rájok, mely tilalom alatt az illetők szüleiket, nővéreiket, fiaikat és leányaikat, valamint más hozzájok tartozókat, az oltári szentség és más egyházi szentségek felvétele nélkül e világból elköltözötteket az egyházon és temetőn kivül temették el a legelkeseredettebb szívvel és legkeserűbb fájdalommal; továbbá a nővéreik és leányaik a római és közönséges egyház határozatai és szokásos szertartásai ellenére - az egyház által legkevésbbé szokott mód szerint - házasodtak vagy adattak férjhez; másrészt pedig azért, mivel uraik által, mint vásárolt rabszolgák, nehéz szolgaságra voltak vetve, mert midőn valakinek birtokairól - tartózkodás végett - más helyre akartak költözni, még összes javaik- és birtokaiktól megfosztva sem engedtettek el, ezek miatt s ezekből kifolyóan a szent királyok által e magyar haza összes lakóinak adott s megengedett régi szabadságok visszaszerzése s visszakérése s a terhek elviselhetetlen igájának letevése és visszautasítása végett egymás között s jól megfontolt szándékkal az említett Alparét határában fekvő Bábolna hegyére összegyülvén, saját ügyeikről komolyan tanácskozván, küldött követeik által a legalázatosabban azt kérték uraiktól, hogy a szent királyok említett szabadságában hagyassanak meg.

Uraik azonban kérésökre füleiket bedugták, kérésöket nem hallgatták meg és a fennebb említett követeiket Csáki László erdélyi vajda elfogatta, lenyakaztatta és szétdaraboltatta; azután pedig őket az alvajda és székely ispán hadaival megtámadta, mely harczban mindkét részről sokan estek el.

Végre a mindenható Isten kegyes sugallatától megintetve, ugyanazon nemesek és országlakók részéről bizonyos istenfélő nemesek és a szentlélek kegyelme által megvilágosított férfiak - kik a pártok közötti békekötés végett magukat közbevetették - sziveiknek megszelidülése után a teljes béke és egyezség megkötésére jutottak; az egymás ellen elkövetett eddigieket is félretévén, közös akaratból ilyen, s egymás között esküszegés terhe alatt sérthetetlenül megtartandó rendeletet és határozatot hoztak, annak különös kijelentésével, hogy ők az aláirt határozatokkal Istennek és az ő anyaszentegyházának, a szent koronának, nemkülömben az ő felséges és természetes uruknak, Zsigmondnak, Magyarország királyának és a korona jogainak ellenére tenni semmiben nem szándékoznak, hanem az alattvalói hűség megtartásával ők egyedül a szent királyok által már régen megengedett, most pedig különféle visszaélések behozatala által feltűnően elnyomott és teljesen eltörült szabadságokat újra visszaszerezni törekszenek; az ország urainak, a nemeseknek és a bármely méltóságban levő és kiváló egyházi személyeknek ellene szegülni, bajt okozni vagy ártani azonban nem akartak, sőt a jövőben sem kisérlik meg.

Mivel pedig a jelenben folyó denár pénzjegy változása következtében a püspöki tizedeknek ilyennel való nem fizetése miatt míg magok összeütközésbe jöttek, másrészt egyenetlenségek és az előre bocsátott veszedelmek származtak és történtek volt, a jövőben hasonló veszélyektől való óvakodás s ezek elhárítása végett elhatározták és elrendelték, hogy mostantól fogva jövőre a püspöki tizedek fizetése fejében husz kereszt után egy arany forintot, vagyis száz denárt tartoznak adni és fizetni; a püspöki tizedek dézsmálása idején pedig sem azon család tagja, sem a nemesek pártján levő ne dézsmáljon; kilenczedet azonban akár saját jobbágyaiktól, akár ídegen földmivelőktől vagy szőlőművelőktől elvenni és elszedni a mágnások, nemesek, vagy bárminő urak közül senki ne merjen.

Azok pedig, kik az érintettekben az uraktól földet vagy szőlőt haszonbérben birnak, a szőlők után szokott tizedet, a szántóföldek után adót s a szokásos jövedelmet tartoznak fizetni.

Minthogy továbbá az ország lakóinak minden erőszakos fosztogatása és elnyomása onnan származik, hogy azokat, akik tartózkodás végett máshová szándékoznak költözni, még kifosztva sem bocsátották el, azt határozzák, hogy a szabad állapotban levő emberek tizedeik és adósságaik megfizetése után, bárhová akarnak, szabadon és bántalom nélkül költözködhessenek.

Ha pedig a nemesek közül valaki az ilyen jobbágyokat, kik más helyre akarnak költözni, gátolná és javaitól megfosztaná, három márkát fizessen büntetésül. Azok pedig, kik kihágásuk miatt törvényszék elé állíttatnak vagy zálogletételre köteleztetnek, csak ügyeik kitisztázása után távozhatnak máshová.

Azokat a jobbágyokat pedig, kik titkon, a nélkül, hogy a tizedet lefizették volna, távoznak el, vagy a jog és törvény keze alól magokat önhatalmúlag kivonják, urok jogosan - az ország jogszokása szerint - saját törvényes birájától visszakövetelheti, ha saját és más két tanú esküjével beigazolja, hogy azok titkon távoztak el, vagy a törvény alól magokat kivonták. Továbbá határozzák, hogy azoknak javaiból, kik utód nélkül halnának el, a földesúr egy három éves tinónál többet el ne vehessen, a többi vagyon az özvegyet vagy rokonait illeti. Ha pedig némelyeknek feleségeik, örököseik és vérrokonaik nem volnának és végrendelet nélkül halnának el, javait a földesurak birják.

Azt is rendelik és szigorúan megtartandónak határozzák, hogy évenként ezután folytonosan, mindig Urunk mennybemenetelének ünnepe előtt, minden egyes tanyából, uradalomból és községből két-két értelmes és szavahihető ember, az előbb említett kapitányokkal vagy közülök legalább némelyekkel, vagy más ez alkalomra kinevezendőkkel, a nevezett Bábolnahegyen megjelenjenek és ott ugyanazok a kapitányok, vagy közülök valamelyik, az öregektől megkérdezze és kitudakolja, vajjon az ő uraik őket saját szabadalmaikban meghagyták-e vagy nem? és ha úgy találnák, hogy a nemesek közül valaki az előrebocsátott rendeletet az alább irt záradékkal egészben vagy valamely részben megsértette volt, vagy azokkal ellenkezően cselekedett, esküszegőnek tartassék és a többi nemesek annak védelmezésétől tartózkodjanak és óvakodjanak.

Továbbá az adók fizetésére, az ajándékokra és a szolgálatok véghezvitelére nézve azt határozzák, hogy, ha Szent István király, vagy az ő utódainak szabadságlevelét, melyben az ő szabadságaik foglaltatnak, megtalálnák, vagy míg a felséges uralkodótól újra kinyerhetnék, addig az évi adó fizetésére, ajándékok adására és szolgálatok megtételére a következő módon köteleztetnek. Évi adó fejében minden jobbágy folyó pénzben egy denárt és nem többet tartozik fizetni Szent István napján.

Azoknak a földesuraknak, kiknek malmuk van, Urunk születése ünnepén egy köböl zabot és husvétkor hasonlóképen két kalácsot és egy csirkét tartoznak adni az illetők.

A szolgálatok teljesítésének fejében pedig egy napon kaszálni vagy aratni, vagy a malmok gátjait javítani és bevett szokás szerint kellő állapotban fentartani köteleztetnek.

A sertés- vagy méhtizedet, vagy más ilynemű adót, amint ez bizonyos időben, nevezetesen a várnépek közt úgy a magyaroktól, mint az oláhoktól eddig megköveteltetett, úgyszintén a közönséges »akó«-nak nevezett adót, a földesuraknak senki se tartozzék megfizetni.

Továbbá a jobbágyok a kamarai rendes szolgálatokat és szolgálmányokat teljesíteni tartoznak, de ezenkivül őket másra erőszakolni a kamarai gróf ne merje. Ugyanazon kamarai ember a bort más házakban vagy helyeken, mint saját házában nem mérheti és saját borainak mérése idejében más mérőket a méréstől el ne tilthasson.

Határozzák és rendelik, ha Szent István szabadságlevelében hiányosan lenne kifejtve az urak és jobbágyaik között való viszony, akkor magok részéről Istenfélő és buzgó embereket tartoznak választani, kik, megválasztatván, a többi jóakaratú nemesekkel, kik e czélra a nemesek közössége által választattak, üljenek össze, erről komolyan tanácskozzanak és rendelkezzenek, meghatározva a mód- és jogszokást, melyben a jövőre nézve úgy ők, mint utódaik békével megmaradhassanak.

Továbbá határozzák és rendelik, hogy mikor táborba szállanak, az illető községek tartozzanak élelmiszereket adni, azonban méltányos és jutányos árban és ne zsaroljanak, mint eddig tették. Egyúttal azt is rendelik, hogy azok, kik banderiumot tartani kötelesek, tartsanak az illető vidékeken megbízható hírthozó kémeket, hogy minden csekélységért az urak ne szólítsák a népet fegyverbe.

Rendelik még azt is, hogy bárki bárhol a nemesek közül, bármilyen szándéku lélekkel a nevezett jobbágyok közül valakit megölne, kínoztatna vagy másképen ontaná vérét, akár az ő jobbágya, akár idegen legyen az, ha ezt az illető két tanúval törvényesen bebizonyítani tudja, esküszegőnek tartassék; a többi nemesek pedig óvakodjanak az ilyennek védelmezésétől. Viszont, aki azon jobbágyok közül akár saját uraik, akár más nemesek ellen fellázadva, ugyanezt tenni merészelnék, neki kárt és egyéb rosszat okoznának és ezt ellenük hasonló módon két vagy három tanúval bebizonyítanák, főbenjáró vétség alapján tüstént összes javaik elvesztésével bűnhődjenek.

Szigorúan megtartani rendelik: senki a nemesek közül, kapitányaikat vagy más választott embereket vagy bárkit is a parasztok rendjéből, azért, hogy most fegyverrel léptek fel, bántalmazni és károsítani ne merjen, mert hűségszegőnek fog tartatni; ha akad ilyen, sem a vajda, sem az alvajda, sem pedig a püspök és a székelyek ispánjai az ilyent ne segítsék, mert ők is esküszegőknek fognak tartatni.

Azt is elrendelik, hogy a néhány év óta be nem fizetett püspöki tizedet a most folyó pénzben, húsz kereszt után száz denárt fizessenek, úgyszintén a királynak szóló tartozást is, ötszáz denárt, nem várva ezekre a királyi felségtől esetleg kiadandó teherkönnyítő visszavonó rendeletet.

Elhatározták és szigorúan megtartani rendelik, hogy, ha Szent István szabadságlevelét megtalálnák, akkor az, ha pedig nem, akkor ezen fennebbi konstituciók legyenek kötelező érvényüek, melyek örök időkre visszavonhatatlanul fenmaradjanak.

Aki ezen fennebbi kötelezettség és szerződés ellen tenne, akár úr, akár jobbágy, az hitszegőnek tartassék és az ilyenek védelmétől mindenki tartózkodjék és óvakodjék.

Tehát, mint a szerződésből világosan kitetszik, az erdélyi parasztságnak súlyos okai voltak a lázadásra. Lépes püspök uj pénzben követeli az egyházi tizedet, mégpedig három évit egyszerre s mert nem fizethetik meg, egyházi átok alá veti a népet. Helyesen jegyzi meg Jancsó Benedek már idézett könyvében, hogy a husszitizmus miatt való üldözésnek nincs része a lázadásban, hisz ha a lázadó parasztok hussziták lettek volna, nem nagyon törődnek az egyházi átokkal. A tized, az egyházi átok és a szabad költözködés önkényes megakadályozása: ezek a lázadás legfőbb okozói. Ám egyéb is kitünik a szerződésből. Az, hogy e szerződés megkötésénél a lázadók kerekedtek felül, ők diktáltak s a nemesség kénytelen-kelletlen elfogadta ugyan a szerződést, de nyilván azzal a hátsó gondolattal, hogy azt nem tartja meg. Nem is tarthatta meg, hisz a szerződésnek nem egy pontja ellenkezett az országos törvények határozataival. És csakugyan már 1437. szeptember 16-ára a nemesség gyűlést hivott Kápolnára s erre a gyűlésre meghívta a székelyeket és a szászokat is. A gyülésnek az volt a czélja, hogy a nemesség a székelyekkel és szászokkal szövetkezzék a jobbágyság ellen. A gyűlésen megjelentek úgy a székelyek mint a szászok képviselői s a tanácskozás eredménye a három nemzet: az erdélyi magyar nemesség, a székelység s a szász nép uniója lett. A három nemzet képviselői szerződést kötöttek, melyben kötelezik magukat, hogy bármely országháborító ellenség ellen kölcsönösen támogatják egymást s ha köztük merülnének fel vitás kérdések, törvényes birájuk elé viszik. Ez a szerződés, mely a parasztlázadás hatása alatt jött létre s mely később Erdély külön alkotmányának alapjául szolgált, ujabb lázadásnak lett okozója. Tudnunk kell, hogy a lázadó parasztok a nemességgel kötött szerződés után sem széledtek el, ami amellett tanuskodik, hogy maguk sem nagyon biztak a szerződés pontjainak végrehajtásában. Mikor aztán hírül vették a három nemzet unióját, melyben akkor nem is láthattak egyebet, mint ellenök irányuló »véd- és daczszövetséget«, ujra kitört a lázadás, mégpedig most nagyobb erővel s nagyobb területen, amennyiben a lázadás tüze átcsapott az erdélyi határon, fellázadtak a nyirségi és szamosközi parasztok is.

E lázadás lefolyásáról nincsenek részletes adatok, de annyit tudunk, hogy a nemesség Csáki László vajda vezetése mellett a Szamos mentén megverte a parasztokat, úgyszintén megverték a szamosközi és nyirségi parasztokat is. Az ütközet a nemesség javára dőlt el ugyan, de nem végződhetett a parasztság teljes leveretésével, máskülönben a nemesség aligha áll szóba másodszor is a lázadók vezéreivel. Ujabb egyességet köt a nemesség és parasztság Apátiban, 1437. október 6-án, s ebből a szerződésből már az látszik, hogy a nemesség kerekedett felül. Ez a szerződés jogot ad a földesurnak, hogy a jobbágyot, ki »most, e felzúdulás alkalmával« más helyre költözött, »az ország régi szokása szerint«, erővel is visszaköltöztesse, ha az illető jobbágy a költözésre engedelmet nem kapott s a jogos terrágiumot és egyéb tartozásait előzetesen le nem fizette. Az így erőszakosan visszavitt paraszt köteles 15 nap alatt megfizetni a tartozását, akkor aztán szabadon mehet. A szabad költözködést ez a szerződés is biztosítja különben, éppúgy mint az országos törvény, föltéve természetesen, ha a jobbágy minden tartozásának eleget tett. »Minden földesúr - így szól a szerződés egyik pontja - saját birtokán biráskodási jogot gyakorolhat, és ha valamely jobbágyát elitéli vagy elmarasztalja, joga legyen az itéletet végrehajtani és rajta azt is fel is hajtani, amiben elmarasztalta. Ha pedig valamely jobbágy földesura itéletével megelégedni nem akar - a szokás szerint - más faluba vagy helységbe mehessen ügyét megfelebbezni, hol aztán bármit határozzanak is, abban mind a földesur, mind a jobbágy megnyugodni tartozik.«

E néhány pontból is látható, hogy a kolozsmonostori és az apáti békeszerződés közt óriási nagy a különbség. Amott a nemességet, itt a parasztságot látjuk kényszerítő helyzetben, s ha a parasztok ügyük diadalában biznak, bizonyára nem irnak alá oly szerződést, mely a földesurat a jobbágy erőszakos visszaköltöztetésére jogosítja s nyilván nem találhattak valami erős védelmet abban a pontban sem, mely megengedi a parasztnak a felebbezést - egy másik községbeli földesurhoz! Földesurtúl földesurhoz felebbezni a jobbágynak, ki még kevéssel ezelőtt fegyvert fogott a földesurak ellen - várhatott-e a jobbágy igazságot?!

A szerződést különben, melyet a parasztok részéről Budai Antal, széki Nagy Tamás, világos-berki Oláh Mihály és Gál, Kolozsvári János mesterkapitányok, továbbá diódi Gazda Benedek, Vajdaházi Nagy Pál, ujfalusi Kovács Bálint, Csegő Gergely, busai Gréb Balázs, almási Nagy Elek, zombori Hencz István, alparéti Bán László és hunyadi Valkai Miklós irt alá, követek által Zsigmond királyhoz küldöttek megerősités végett s azzal a kérelemmel, hogy a király véglegesen szabályozza a földesurak és a jobbágyok közt levő viszonyt. A követek el is indultak, de a szerződést és a kérelmet a királynak, ki épp ez idő tájt halt meg Znaimban, Prágából visszatérőben, nem adhatták át. A szerződésben az is benne volt, hogy addig is, mig a király megerősítené, a feleknek ehhez a szerződéshez kell szabni magokat. De a parasztok nem tartották meg a szerződés pontjait. Az elégedetlenség, a nyugtalanság tovább tart s Zsigmond halála után csakhamar ujabb lázadás üt ki: parasztlázadással kezdődik Albert király rövid uralkodása. Ebben a lázadásban már részt vesz az alsóbbrendü városi polgárság is, mint a jobbágyság szövetségese, s abban is különbözik az előző lázadásoktól, hogy a nemesség és a jobbágyság a városok falai közt méri össze fegyverét. Közvetlen Zsigmond halála után teljes erővel tör ki a lázadás, épp abban az időben, midőn a török is mind fenyegetőbben lép föl. Az apáti szerződéssel elégedetlen parasztok végig pusztítanak a vármegyéken meg a szászok földjén s Kolozsvárt, Tordát és Enyedet elfoglalják. Az erdélyi nemesség ujra fegyvert fog Csáki László vajda vezetésével, egyesül a nyirségi meg a szamosközi nemességgel, melléje szegődnek az unió értelmében a székelyek és szászok is s 1438. január 8-án Kolozsmonostornál összeütközik a lázadók seregével. Az elkeseredett harcz a nemesség győzelmével végződik, a lázadókat szétverik s ezek egy része Kolozsvárra, más része Enyedre menekül: ott vernek hadiszállást. Ám a nemesség nem áll meg a féluton, körülkerítik mind a két várost. Enyedet felégetik, számos parasztot elfognak s ezeket és már a kolozsmonostori ütközetben elfogott parasztokat karóba huzatják. Ugyanígy cselekesznek a Kolozsvár falai közé menekült parasztokkal is, kiket a nemesség a szászok segítségével győz le. Érdekes a levél, melyet a nemesség ez alkalommal a szászokhoz intéz.

»Ime - így szól a levél - mi Kolozsvár alatt állva, azt hatalmasan bezártuk, hogy onnan senki ki nem mehet. Azért most a ti barátságotokhoz fordulunk és Albert királyunk nevében meghagyjuk és parancsoljuk, hogy soraink vétele után azonnal mind gyalogos, mind lovas katonáitokkal az istentelen és hütelen parasztok kiirtására hozzánk segítségül sietni ismerjétek kötelességeteknek; tudomásul vévén azt, ha eljönni vonakodnátok, azt királyunknak szokott módon tudtára adjuk. Ne legyetek különben ellene, hogy ha urunk, királyunk kegyében meg akartok maradni.«

A nemesség tehát a székelyek és szászok segítségével leverte a parasztlázadást s közvetlen ez után gyűlést tartottak Tordán, amely gyülésen megujították az uniót. Ennek czélja, Lépes vajdának megerősítő oklevele szerint, nemcsak az volt, hogy »a parasztok dühös lázadása« ellen biztosítsa a védekezést, de egyben a törökök esetleges betörései ellen is. Ugyanaz a megerősítő oklevél erősen hangsulyozza, hogy az unió értelmében a szászoknak különösen a lázadó parasztok leverésére kell segítséget nyujtani.

Amint láttuk, ezt a segítséget igénybe is vette a nemesség s hosszú időre megtörte a jobbágyságot. De nem telt el száz év, az elnyomott nép ujra fegyvert ragad s Magyarország rettentő lázadás szinhelye lesz, oly lázadásé, mely lefolyásában, méreteiben, következéseiben messze tulhaladja az erdélyi parasztlázadást. A Dózsa-lázadás ez, melyhez képest gyermekjáték volt az erdélyi parasztlázadás.

Hetvenenöt évi időköz van a két lázadás közt. Ismerkedjünk meg nagy vonásokban ez időköz történetével, olvassuk előbb a történetnek ragyogó és sötét lapjait, hogy megérthessük azt a borzasztó drámát, melynek a főhőse Dózsa György.

A történelemnek nagy, dicső alakjaival találkozunk még e lázadás előtt: Hunyadi Jánossal, a törökverővel s fiával, Mátyás királylyal, az igazságossal.

Hunyadi János eredete. - Hunyadi és Kapisztrán. - Cilley. - Hunyadi László lefejeztetése. -
Mátyást királlyá választják. - A fekete sereg. - Az erdélyi lázadás. - Mondák. - Mátyás törvényei. -
Mátyás, az igazságos. - A nagy király halála után. - A fő- és köznemesség. - Bakócz Tamás.

Alig csöndesült le a parasztlázadás, a török beütött Erdélybe, elözönlötte a Maros völgyét, egymásután dulta fel a falvakat, városokat; ám a nemesség, melynek harczi kedvét a parasztlázadás erősen lelohasztotta, közönyösen, szinte összetett kézzel nézte a török rabló csapatok szörnyü pusztításait. Hat hétig raboltak, égettek a törökök, fogdosták össze a lakosokat: nem állották utját, szabadon prédálhatott s mikor aztán maga is megelégelte a pusztitást, 70 ezer fogolylyal vonult ki Erdélyből, a törcsvári szoroson keresztül. A nemesség fásultan nézte a török terjeszkedését, s midőn Albert király, egy évi távollét után, külföldről haza került és országgyülést hivott egybe, az itt egybegyűlt nemeseket nem az a gond foglalkoztatta, hogy miként védjék meg az országot a török ellen, hanem hogy ujabb jogokat és kiváltságokat szerezzenek s a hadviselés terhe alól lehetőleg megszabadúljanak. Megujították a nemesség ama régi kiváltságát, hogy az ország határain túl nem kötelesek hadba kisérni a királyt s itt a hazában is csak akkor tartoznak fegyvert fogni, ha a király, az egyházi és világi főurak bandériumai nem elégségesek a haza védelmére. S történt ez éppen akkor, mikor Murád szultán az addiginál jóval nagyobb hadi erővel indult, hogy elfoglalja Magyarország déli részét. Akkor már a Havasalföld a török kezén volt.

E nehéz időben tűnik fel Hunyadi János, az egykori oláh kenéznek ivadéka. A magyar embernek nincs oka szégyenleni, hogy történelmünk egyik legdicsőségesebb alakja oláh-eredet, sőt méltán lehet büszke a magyar géniusz csudálatos erejére, mely ezer éves multunk folyamán oly sok nagy embert hódított meg a magyar nemzetnek, tett szívvel-lélekkel magyarrá. A magyar szellem elvitázhatatlan dicsősége ez s éppenséggel nem áll érdekünkben, hogy a törökverő Hunyadi Jánosnak tiszta magyar eredetét bizonyítgassuk. A mit az egykorú s a későbbi krónikások, sőt még e században is jeles történetirók az ő eredetéről irtak, az ujabbkori nyomozás mind megczáfolja. Mese, hogy Hunyadi János Zsigmond királynak egy oláh paraszt leánytól született törvénytelen fia, s azt is megdöntötték, hogy egy ismeretlenebb magyar nemesi család sarjadéka. A legujabb kutatások eredménye az: hogy Hunyadi János az albán, rumén, bolgár, szerb, czinczár népelemekből összeverődött oláh népfajból ered. Első őse, a kiről a történelemnek tudomása van, Serb nevü oláh kenéz volt, a ki a XIV. század végén királyi adományul kapta a Hunyadiak ősi fészkét, Vajda-Hunyad várát s ezzel a család magyar nemessé lett. Ennek a Serbnek volt a testvére Radul, akinek három fia volt: Radul, Magos és Vojk. Ez utóbbi már Zsigmond király udvarában tartózkodott, mint udvari lovag, s kedvelt vitéze volt a királynak. Hunyadi Vojk egy Marsinai Erzsébet nevü oláh nemes leányt vett feleségűl s e házasságból négy gyermek született: két leány és két fiú, János az egyik, a nagy Hunyadi János, Jován a másik, a ki szintén több csatában vesz részt, s vitézül harczolt a törökök ellen. A leányok közül az egyik egy Székely nevü nemesemberhez ment feleségűl, s anyja lett Székely János bánnak.

Mint magyar köznemes lép tehát az oláh eredetű Hunyadi János a történelem szinpadára, s midőn a nemesség a legválságosabb időben huzódozik a török ellen való hadviseléstől, Albert királynak ebben az egyszerű köznemesben van legnagyobb bizodalma, a ki már Zsigmond korában kitüntette magát a husziták ellen viselt hadakozásokban. Őt és öcscsét Jovánt bizza meg a szörényi bánság védelmével. Itt kezdődik Hunyadi János tüneményszerű emelkedése. A köznemes szörényi bánná lesz s ezzel fölemelkedik a főnemesek rendjébe, és fölemelkedik később a legmagasabb polczra: Magyarország kormányzója lesz. Előkelő nemes ember leánya, Szilágyi Erzsébet a felesége s ez által atyafiságba kerül több főnemesi családdal.

Könyvem keretén kivül esik az ő nagy hadi tetteinek leirása, elég a történeti tényt följegyeznem, hogy az ő hadvezéri fényes talentoma, példás, önzetlen hazafisága hosszú időre elhárította Magyarországról a török hódítás szörnyű veszedelmét; hogy nem csüggedett akkor sem, midőn a nemesség, szertehuzván, alig mozdult meg a török ellen. A nándorfehérvári csatát értem, midőn Hunyadi és a tüzes szavú, lángoló lelkességű minorita barát, Kapisztrán János, együtt vezetik a nagyobbára hiányosan fegyverzett parasztokból álló sereget a török ellen s fényes győzedelmet aratnak. Ha valaki, Hunyadi János láthatta, hogy a főnemesség banderiális hadi szervezete, a köznemességnek esetről esetre való fölkelése gyönge, megbizhatatlan védelem a török rengeteg nagy hadi ereje ellenében, s természetes, ha a hadi erőnek más alapon való szervezésén munkált. Ő kezdette meg a zsoldos csapatok szervezését, kezdetben a maga költségén, majd az országgyülés által megszavaztatott adóból, minden öt telek után egy s minden jobbágytalan négy nemestől egy forintban állapítván meg a hadi adót.

Négy király uralkodásának (Zsigmond, Albert, Ulászló és V. László) idejére esik Hunyadi János dicsőséges pályafutása s nemcsak a törökök ellen való védekezés nehezült e férfi vállaira, de neki jutott a nehéz feladat is: helyreállítani az ország belső rendjét, mely Albert király halála után fenekestől felfordult. A trónért való versengések ideje megujul, két táborra szakad az ország: az egyik Ulászló mellett (őt támogatja Hunyadi János is), a másik Albert csecsemő fiának, a későbbi V. Lászlónak jogai mellett harczol s a harczokban, természetesen, legtöbbet szenved az ország. Albert özvegye segítségül hívja a cseheket, kik Giskra vezérlete mellett megszállják a felvidéket, ott apró favárakat épitenek s ezekből a rablófészkekből ki-kicsapva, rabolják, fosztogatják a népet, különösen az Ulászló pártján állókat. Akár csak a tatárjárás idején, egész vidékek néptelenekké lesznek, mert a védtelen nép menekül, rengeteg erdőkben bujdokol Giskra rabló csapatai elől. Az ország déli részében s tul a Dunán az özvegy királynét pártoló Garay László féktelenkedik, fellázadván Ulászló király ellen, mignem Hunyadi leveri őt és híveit.

A várnai gyászos emlékezetű csata után király nélkül marad az ország: Ulászló a csatamezőn esett el s az országgyülés Hunyadi Jánost választja kormányzónak. Hét évig viseli e tisztet Magyarországnak az időben legnagyobb embere, még herczegi czimet is kap a pápától, de mi sem jellemzi fényesebben az ő egyéniségének nemes voltát, hogy sohasem használta e czimet. Megalapította családjának erejét, hatalmát, ám nem az ország rovására, de sőt inkább annak javára. Midőn a kiskoru László király hazajön s elfoglalja apja örökét, továbbra is a hazának szenteli minden erejét. Nagy volt ellenségeinek, irigyeinek száma, de tündöklő erényeit nem nélkülözhették s a király és az ország tanácsa őt bizza meg az ország jövedelmeinek a kezelésével, és őbenne látják az egyetlent, ki az országot s általában a kereszténységet megvédheti a török ellen.

1453-ban koronázták meg V. Lászlót s a következő évben tartott országgyülés főtárgya a török ellen való védekezés megbeszélése. Ezen az országgyülésen Hunyadit az ország főkapitányává nevezik ki s az egyházi és világi főurak, nemkülönben a köznemesség részéről hat-hat urat választanak melléje, hogy együtt vizsgálják meg, hány zászlóaljat lehetne felállítani a királyi jövedelmekből. Ennek az országos bizottságnak a feladata volt arra is ügyelni, hogy a papok jövedelmeik arányában járuljanak a hadsereg fentartásához, úgy amint azt már Zsigmond idejében elrendelte volt az országgyülés. Kimondta az országgyülés, hogy főurak és köznemesek személyesen tartoznak megjelenni a táborban. Minden megyében biztosokat neveztek ki a jobbágytelkek és a jobbágytalan nemesség összeirására. Minden száz jobbágy teleknek négy lovas és jól fölfegyverzett két gyalogost kellett kiállítani, a jobbágytalan nemeseknek pedig fejenként kellett felkelniök. De a jobbágytalan nemesség is, sőt a telekkatonaság is csak az ország határán belől volt köteles hadat viselni. Ugyancsak minden száz telek után négy lovast és két gyalogot kellett kiállítani a király s a királyné városainak, Cilley (a király nagybátyja) kiváltságos városainak, a jászoknak és a kunoknak. Jószágvesztést mért a törvény azokra a nemesekre, kik nem e szerint cselekesznek, a tábort idő előtt elhagyják, fejvesztést a parasztokra (a paraszt csak a fejét veszthette el), a főurakra és köznemesekre pedig, ha hiányosan állították ki a fegyvereseiket, minden lovas után 16, minden gyalogos után 10 arany forint birságot rótt ki a törvény. Két esztendő sem telt el, kitünt, mint annyiszor már, hogy könnyebb törvényt csinálni, mint végrehajtani. Midőn! 1456-ban fegyvert kellett volna ragadni minden fegyverfogható embernek, mert Mohammed szultán rettentő nagy sereggel indult Magyarországnak, magyar hadsereg nem volt. Láttuk, hogy az 1454-iki törvény fej- és jószágvesztéssel fenyegette meg, ki szükség esetén ki nem áll, ám a főurak, s köztük első sorban Cilley és Garay, nem a töröktől féltek, hanem Hunyadi János hatalmától.

Alattomos fondorlatokkal, cselszövényekkel igyekeztek félrelökni korának legnagyobb hősét s Cilley az általa léhán nevelt kiskorú királylyal könnyen tudta elhitetni, hogy Hunyadi a maga fejére akarja tenni a magyar koronát. Szinte tőrbe ejtik Hunyadit, kész a terv, hogy eltegyék láb alól, eltegyék a legválságosabb időben. És ekkor mutatta az igazi honszerelem legragyogóbb példáját az egykori oláh kenéz ivadéka. Az ármánykodásokra hivatalának letevésével felelt, ellenben mikor látta, hogy mind közelebb-közelebb jön az ország határához a török hadsereg, feledi a méltatlan bántalmakat, s mikor Cilley a kis királylyal Budáról Bécsbe szalad és a főnemesség, követvén a király példáját, összedugott kézzel várja a törököt: kibékül legnagyobb ellenségeivel, Mátyás fiát eljegyzi Cilley Erzsébettel, László fiát Garay Máriával, ő egymaga tizezer zsoldost ajánl fel a hon védelmére - mind hiába: az ő kibékülése őszinte volt, az ő honszerelme igaz volt, önzetlen volt, annál kevésbbé voltak őszinték ellenségei.

A valóság ez: midőn Mohammed 1456 julius első napjaiban 150 ezernyi sereggel s 300 ágyuval Nándorfehérvár alá érkezett s ostrom alá fogta a várat, alig néhány főur áll ki Hunyadi mellett, az igazi segítség az a lelkes sereg, melyet Kapisztrán János toborzott össze parasztokból, diákokból és barátokból, kik többnyire vasvillákkal, botokkal, szekerczékkel, kaszákkal voltak fölfegyverkezve. Tanulatlan, fegyelmezetlen sereggel, melyet közben tanítania kell, aratja utolsó és legfényesebb győzelmét Hunyadi a törökökön.

Utolsó győzelmét, mert a táborban kiütött ragályos betegségnek áldozatául esett: Kapisztrán János karjai közt lehelte ki nemes lelkét, megáldván előbb fiait, s utolsó szavaival is lelkesítvén a halálos ágya köré sereglett urakat a török ellen való hadakozásra.

Az egész nemzet gyászolt, de volt egy ember, kinek nagy ünnep volt Hunyadi halála: Cilley Ulrik. Az ő kezébe kerűlt most a hatalom, s ha az apát nem tehette el láb alól annak idején, most elérkezettnek látta az időt arra, hogy kipusztítsa az egész Hunyadi nemzetséget. Hunyadi László gyászos végét ki nem ismerné? Az ármányos Cilley beleköt az ártatlan ifjuba, s midőn az ifjú hű emberei lekaszabolják ezt a gonoszlelkű embert, a megijedt király, ámbár esküvel fogadja Hunyadi özvegyének, hogy nem torolja meg Cilley halálát, Budán, a Szentgyörgy piaczán, bakóval végezteti ki a nagy Hunyadi méltó fiát. Mátyást csak gyermekkora menti meg a haláltól.

Alkonyatkor, úgyszólván titokban hajtották végre Hunyadi János fiának lefejezését, mert nem ok nélkül tartottak attól, hogy a nép, mely bálványozva szerette Hunyadi Jánost s e szeretetét átruházta fiára is, megakadályozza a törvénytelen, igaztalan itélet végrehajtását. Ám a budai nép, mely egész nap kint a szőlőhegyek közt hullatta véres verejtékét, csak este, mikor fáradtan tért haza munkájából, tudta meg, hogy mi történt. Futótűzként terjedt el a megdöbbentő hír, hirtelen megelevenedtek az utczák, a nép nagyobb és nagyobb tömegekbe verődött, a felháborodás hangja kitört az egyszerű szőlő-munkások szívéből, s valóságos zendülés támadt: az első utczai zendülés, a melyről tudomásunk van. A katonaság, akárcsak ma történt volna, szétverte a zendülő parasztokat, de ezzel nem fojtották el a mértéktelen felháborodást, mely országszerte hatalmába ejtette a jobb érzésű emberek szívét. Ezt a felháborodást nem hogy csillapította volna, de még fokozta a király nyilt levele, melyben nem átalotta gyalázni a dicsőséges emlékezetű Hunyadi Jánost, a fiait meg felségsértéssel rágalmazta s nevezetesen azzal, hogy Hunyadi László Cilley után a királyt is meg akarta ölni. És mikor a király országgyűlést hirdet, hogy a törökök ellen való védekezést megbeszéljék, alig néhányan mennek a gyűlésre, forrongott az egész ország, különösen a köznemesség és a parasztság s Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály zászlaja alá nagy tömegekben verődnek össze az elégedetlenek, a Hunyadi-család meggyalázása miatt forrongó hazafiak. Szilágyi Mihály csaknem egész Erdélyt elfoglalja, özvegy Hunyadiné zsoldosai már-már elfoglalják Budát, a felvidéken pedig szintén kitört a lázadás a király ellen. A gyámoltalan László, épp mint a nándorfehérvári csata elől, most is Bécsbe menekült, de nem feledte magával vinni Hunyadi Mátyást. Csakhamar azután meghal V. László s halála véget vet a forrongásnak is, ám az öreg Szilágyi nem pihent, fáradhatatlanúl toborzottá híveit. Nagy tervet forgatott elméjében: magyar királyt akart Magyarországnak, magyar királyt Hunyadi Mátyás személyében.

Nem volt könnyű a feladat, melyre vállalkozott. Sokan szerették volna fejükre tenni a magyar koronát, többek közt Fridrik császár s Kázmér lengyel király és a magyar főurak közül is kettő: Garay és Ujlaky. Hanem mire a királyválasztó országgyűlést egybehivták, Szilágyi husz ezer vitézt toborzott a zászlaja alá, s megérkezvén Pestre, a Hunyadi-ház híveiből még husz ezer vitéz csatlakozott ehhez. 1458. telén volt a királyválasztás. A 40 ezer vitéz a Duna jegén állott fel s este felé, mikor az urak még mindig nem tudtak megállapodni a magyar király személyében, a különben is türelmét vesztett sereg elvégezte az urak dolgát: egyszerre zúgott föl 40 ezer ember ajkán Mátyás neve! A Duna partján összegyülekezett köznép lelkesülten visszhangozta Mátyás nevét, a lelkes zúgás áthallatszott Budára s az urak, kénytelen-kelletlen, elfogadták az alacsony sorsból eredt ifjut Magyarország királyának. Akkor még csak 15 éves volt Mátyás, Szilágyit tehát öt évre kormányzónak választották az ifjú király mellé. Ki gondolt volna, hogy az ifjú testben férfi-lélek lakozik, érett ember lánglelke, ki eszével, soktudásával megszégyenít sok öreg embert!

Az urak engedtek a kényszerítő helyzetnek, megválasztották Mátyást Magyarország királyának, de gonosz indulattal mindjárt meg is kötözték a kezét. A királyválasztó országgyűlés nyomban kimondotta, hogy a király saját zsoldosaival védje az országot, a főurakat és köznemeseket csak a legnagyobb szükség esetén szólíthatja hadba s a nemesek jobbágyaitól ne szedhessen adót. A kik ezt a határozatot hozták, nyilván pünkösdi királyságot szántak Mátyásnak. Az öreg Szilágyi maga is elfogadta ezeket a föltételeket s így a fiatal király a lehető legsúlyosabb viszonyok között kezdette meg uralkodását. Csehország felől a hussziták törtek be az országba s pusztitottak egész Pestig, délfelől meg a törökök fenyegették az országot, sőt már be is csaptak a temesi bánságba. Hát most mint védje meg az országot a király, ha fő- és köznemesség csak a legnagyobb szükség esetén fog fegyvert, s miből szerezzen zsoldosokat, ha a jobbágyok sem fizetnek adót?! Megnehezítette a király helyzetét nagybátyja gyámkodása is. Már azért is neheztelt az öreg Szilágyira, mert azokat a nehéz feltételeket elfogadta, de különben is maga akart uralkodni, egyedűl. Érezte az erejét, képességét, nem volt szüksége kormányzóra. Úgy segített hát magán, hogy nagybátyját, kiben amúgy sem voltak meg a képességek ország kormányzására, mellőzni kezdette fontosabb elhatározásaiban. A békételenkedő, zsémbes öreget némikép azzal engesztelte ki, hogy beszterczei gróffá nevezte ki, s egyben leküldötte a délvidékre, hogy ott szemmel tartsa a törököt. Az öreg úr azonban nem sokáig maradt a délvidéken: király öcscse tudta s engedelme nélkül Beszterczére ment, s ott kegyetlen bosszút állott a szászokon, kik, midőn Hunyady László halála után Mátyás részére el akarta foglalni a várost, csúfosan visszaverték. De az öreg úr, úgy látszik, még mindig nem ismerte Mátyást. Azzal, hogy Beszterczét felgyujtotta, a polgárokat kegyetlenül megkinoztatta, nem szerzett örömet a fiatal királynak, ellenben szörnyű haragra lobbantotta az engedetlenség. Olyat tett most Mátyás, amit senki sem várt tőle: nagybátyját a világosi várba záratta s ott is tartotta egy esztendeig. E ténynek rendkivül nagy volt a hatása. A főurak megdöbbentek a fiatal király szigorán, mely még a vérbelije iránt sem ismer kiméletet, ha az nem teljesíti alattvalói kötelességét. De föllélekzett a szegény, elnyomott nép, melynek az adóját nem engedte el ugyan, de megmutatta első cselekedetével, hogy igazságos, hogy nem ismer osztály- és rangkülönbséget: egyenlő mértékkel mér úrnak és parasztnak!

Egyfelől az ország védelme a törökök és husziták ellen, másfelől Mátyásnak világhatalomra való törekvése nagy áldozatot követelt a nemességtől s a jobbágyságtól egyként, s az ő uralkodása alatt valóban nagy és sulyos terhek nehezedtek a népre. És ha mégis Mátyás emlékét szeretettel őrzi szivében a magyar nép mind e mai napig, ennek magyarázatát egyedül az ő erős igazságszeretetében, osztálykülömbséget nem ismerő szigorú pártatlanságában kell keresnünk. A nép ösztönszerüleg huzódott Mátyáshoz, kiről tudta, hogy nemzetsége alsóbb osztályból eredett s természetes védőt keresett és talált is benne a nagy urak ellenében, kik tényleg görbe szemmel nézték a kenéz-ivadékot Magyarország trónján. Igaz, hogy az a sok mese, anekdota, a mi az idők folyamán Mátyás alakja köré füződött, nem is magyar eredetű mind, de épp ez is a mellett bizonyít, hogy a nép Mátyás iránt való nagy szeretetében minden rokonszenves vonást, minden az ő személyét kedvező színben láttató történetet rája halmozott. De az nem mende-monda, hogy sokszor megfordult a nép közt, szívesen szóba állott a paraszttal, s alkalom adtán ott a helyszínén, maga szolgáltatott igazságot. Az ilyen eseteknek hamar híre ment, szájról-szájra járt s Mátyás már életében legendás alakká vált a nép lelkében.

A nagy külső háborúk, a belső villongások, melyeknek egyes hatalomra, sőt királyságra vágyakodó főurak voltak az okozói, temérdek áldozatot kivántak, de viszont nemcsak a törvények, mint annyi más királyunk idejében, de a tények is bizonyítják, hogy Mátyás a szegény jobbágyot erélyesen megvédte a földesurak kapzsisága, önkénykedése ellen.

A hadsereg ujjászervezése volt első gondja, ez volt fő tárgya az 1458-iki országgyülésnek, melyet Szegedre hívott össze. Ezen a gyülésen elhatározták, hogy a királyi hadakat a királyi jövedelem mértéke szerint szaporítják s ezekhez csatolják a királyi jószágok telekkatonaságát is, még pedig minden husz telek után egy katonát. Az egyházi és világi főurak kötelesek fentartani a bandériumokat s ezenkivül ők is minden husz telek után egy katonát állítanak ki. Azok a nemesek, kik egyes urak szolgálatában állanak, a jobbágytelkeik után járó katonákat a megyei zászlóaljba küldik; a jobbágytalan nemesek pedig tizen küldenek egy telekkatonát. A nemesség azonban nem köteles a királyt az ország határán túl követni hadba, csupán a telekkatonaság.

Ez csak a kezdet kezdete a hadsereg ujjászervezésében. Komoly háborúban nem nagy hasznát vehette a hirtelenében összetoborzott, gyakorlatlan, rosszul fegyverzett telekkatonaságnak, s Mátyás csakhamar megveti alapját a később oly hiressé vált fekete seregnek, s mert az 1458-iki törvény nem terjedett ki Erdélyre, ott is szervezte a haderőt, a nemeseket, székelyeket, szászokat és jobbágyokat jószág- és fejvesztés terhe alatt kötelezvén a haza védelmére. Az idővel 40 ezer főnyire szaporodott fekete sereg, melynek cseh sereg volt a magja, székelyek az íjászai, alföldi magyarok a huszárai, mind jobban háttérbe szorította a nemességet mint haderőt: Mátyás lassanként adóval válttatta meg a nemesség hadi szolgálatát, mert jobban bizott a parasztságban, mely kitartóbb, mely a hadviselés terheit, az időjárás sanyarúságait inkább birja, mint a kényelemhez szokott nemesség. De végre is zsoldos sereg volt ez s mihelyt Mátyás behunyta a szemét, szertezüllődött és csak ekkor tünt ki, hogy Mátyás életében jó lehetett ez a politika, mert ő fenn tudta tartani a hiressé vált fekete hadsereget, de utódjának már nem volt errevalósága. És a nemesség mellőzése is megbosszúlta magát: a hadi szolgálatnak pénz által való megváltása a nemességet elszoktatta a fegyverviseléstől.

Természetesen, a zsoldos hadsereg fentartása nagy pénzbeli áldozattal járt s ennek viselésére az adózást is reformálnia kellett. Az 1467-iki országgyülésnek jutott ez a nehéz feladat. Ez az országgyülés megszüntette a régi kamarai nyereséget s helyébe minden telekre 20 uj veretű dénárt vetett ki, vagyis öt telek fizetett egy forintot. Ezt az adót fizetniök kellett a kamarai nyereség alól azelőtt felmentett egyházi és világi főnemesek jobbágyainak is, az egyházi és egytelkes nemeseknek is, kik nem királytól kapták a nemességöket; fizették a kiváltságos jászok, kunok, székelyek, szászok és oláhok is. A régi harminczad helyébe a koronavámot állították, mely kisebb volt ugyan, de mégis többet jövedelmezett a kincstárnak, mert a nemesség kivételével minden más bel- és külföldi lakosra kirótták. E törvény következtében, mely sulyos teherként nehezedett a nemességre is, a népre is, Erdélyben lázadás ütött ki. Magok a nemesek lázították fel a népet, s a székelyek, szászok, oláhok, a köznemesek mind részt vettek e lázadásban. Vörös Benedek és Suky László voltak a vezetők, a bujtogatók, s a lázadók az erdélyi vajdát Magyarországtól független fejedelemnek kiáltották ki. Mátyás személyesen ment Erdélybe a lázadók leverésére, s megjelenése rendkivüli zavarba hozta őket. A vajda s a többi főbb emberek lába elé borúlva könyörögtek kegyelemért s Mátyás meg is kegyelmezett azoknak, kik önként járúltak elébe, de azokat, kik nem adták meg magokat, elfogatta, a főbb lázadókat kivégeztette. Ám a nemességet e lázadás miatt külön is megbüntette, azzal alázván meg, hogy a nemes ember meggyilkolásáért addig járt 200 forint vérdíjat 66-ra szállította le. Azért tette ezt, magyarázza egy későbbi történetiró, »hogy a parasztokhoz közelebb esvén, szünjenek meg királyaik ellen fondorkodni«.

Tény, hogy Mátyás, kit jóformán az egész főnemesség ellenséges indulattal fogadott, a főnemesség hatalmát oly mértékben megtörte, a mint az egyetlen elődjének sem sikerűlt. Uralkodásának alkotmányos volt a külső szine, mert országgyülést országgyülés után tartott, de a tanácskozásokat mindig ugy tudta vezetni, hogy bár tényleg az ő akarata valósúlt meg, az volt a szine, mintha magok a törvényhozó urak alkották volna a törvényeket, melyek ujabb meg ujabb terheket raktak a nemességre is, a jobbágyságra is. E terheknek azonban állandó mentsége volt az állandó hadviselés, s enyhítője Mátyás király igazságszeretete, különféle cselekedetei, melyek meg-megvigasztalták a terhek alatt roskadozó népet s halála után, midőn a főnemesség ismét szabadon garázdálkodhatott, a nép azzal siratta: »vetne bár esztendőnként háromszoros adót, örömest elszenvednők, csak visszahozhatnók sírjából!«

Valóban, minden országgyülés ujabb meg ujabb terhet rótt a népre, az adó folyton növekedett, s im, a nép mégis visszasírja halála után! Valóságos mondakör képződik személye körül s túlhalmozzák kedvező, szép vonásokkal. Ugyanarról a királyról, ki, a monda szerint, Várdai Péter kalocsai érseket azért vetteti fogságra, mert a szegény árva fiuból lett érsek sokalja az egy arany adót s azt mondja a királynak, hogy inkább verje meg a német császár az ő seregét, semhogy a nép elpusztuljon a nagy teher alatt, - számtalan történet járt szájról szájra, melyek halála után még jobban szaporodtak, történetek, melyek mind az ő igazságosságát hirdetik s oly nagy szeretettel beszélnek róla, amint sem azelőtt, sem azóta magyar királyról. Mindegyre ott látjuk a nép közt, rendesen diák képében. Mint Mátyás diák állít be a szegény ember hajlékába, a nagy urak házába s a tapasztalt visszaéléseket példásan megtorolja - mint Mátyás király. Ha az állandó hadviselések kényszerítik, hogy a népre nagy adót vessen, meg is becsüli a népet, melyre az ő idejében igazán illett: »egyik kezében ekeszarva, másik kezében kard«. Ki nem ismeri a gömöri esetet, midőn a nagy urakkal kimegy a szőlőbe, kiveszi a paraszt kezéből a kapát, s parancsára vele együtt kapálnak az urak is. A király győzi a munkát, de az elkényesedett urakról csak úgy csurog a verejték s már-már kidűlnek, ha a király meg nem könyörűl rajtok. - Látjátok, mondá - mily nehéz munkával szerzi meg a nép, mit ti könnyelmüen elprédáltok. Becsüljétek meg, s bánjatok velök kimélettel!

És a kolozsvári biró esete! Amikor a király maga is beáll a parasztok közé s hordja a fát a birónak. Még meg is ütlegeli a hajdu. De aztán példásan meg is bünteti a nép sanyargatóját.

Majd Benet úr, a szegény háromszéki nemes házához vetődik diák képében. A szegény nemes megosztja vele egyszerű vacsoráját s pohár mellett áradozva beszél a dicső Mátyás királyról. Egyszer aztán fölmegy Budára, hadd látogassa meg Mátyás diákot s im egyszerre csak forogni kezd vele a világ: a király előtt áll. Az volt az ő vendége. Asztalához ülteti s mert Benet úr, mikor Mátyás diák nála vacsorált, a lencsét »megtrágyázta« volt zsírral, a tréfát értő király behozatott egy tányér ezüstöt s egy tányér aranyat. Aztán hozatott egy tálat, abba beleöntötte az ezüstöt, rá az aranyat, mondván:

- No Benet uram, én is megtrágyázom az ezüstöt arannyal, mint kigyelmed zsírral a lencsét. Az urak tódították a tréfát s az egyik rá akasztotta az aranyos, gyémántos mentéjét: Elbirja-e Bereczkig? - El én tovább is, mondta Benet. Arra egy másik úr is ráakasztotta a mentéjét: hát ezt? - El én ezt is, még többet is, mondta Benet. A hányan voltak mind nyakába akasztották a mentéjöket. - De már ezekhez a drága mentékhez illik a kard, mondotta a király s gyönyörű szép kardot adott Benet uramnak.

Minden történet, minden adoma a népnek kedvez s rendesen az urak kudarczával, megszégyenülésével végződik. S ez természetes, hisz a nép tanuja volt a küzdelemnek, melyet Mátyás a féktelenkedő, az ellene mindegyre összeesküvő, fellázadó urakkal folytatott; s tanuja volt annak is, hogy a király nemcsak az ellene lázongó, hanem a szegény parasztokat sanyargató urakat is példás szigorral bünteti meg. Mihelyt a nép igazságot tapasztal, könyebben viseli a terhet. De nem szabad felednünk, hogy Mátyás törvényei nemcsak ujabb meg ujabb adókról gondoskodnak, de ugyanakkor minden lehető módon megvédik a nép érdekeit, előmozdítják boldogulását. Már az 1464-iki törvényben szabályozza a tizedfizetést. A paraszt megesküszik a kiróvó kivánságára, hogy ennyi meg ennyi gabonája termett, ennyi meg ennyi akó bort szüretelt. Ha a tizedkiróvó nem hisz az eskünek, megszámlálhatja a csomókat s ha többet talál, a fölösleget elveheti, de viszont ha a paraszt vallomása igaz volt, a kiróvó egy aranyat köteles fizetni a parasztnak a szükségtelen vizsgálatért s ha ezt nem akarná fizetni, a parasztnak joga van a lovát elvenni tőle.

A népmonda ezt már kikerekíti azzal, hogy az igazságos király személyesen is eljárt a mezőre, hadd lássa, nem zsarolják-e a népet. Ilyen alkalommal játszódhatott le az az érdekes történet, mely mai nap is mese formájában a nép száján forog.

Egyszer, mondja a mese, Mátyás király, mikor szerteszéjjel járt az országban, hadd lássa, milyen dolga van a szegény népnek, egy falu mellett kiment a mezőre s ott szóba állott egy öreg szántó-vető emberrel. Vele volt a kisérete is: hatalmas, nagy urak. A király megismerte az öreg szántóvetőt, aki neki hajdanában katonája volt.

- Tisztességgel, öreg! - köszönt a király.

- Köszönöm az asszonynak, felelt az öreg.

- Hány pénzért dolgozik kend?

- Hatért, felséges királyom.

- S hányból él kend?

- Kettőből.

- Hát négyet hová tesz kend?

- Azt a sárba dobom.

- Hát aztán hány még a harminczkettő?

- A bizony, felséges királyom, már csak tizenkettő.

- Hát a bakkecskéket megtudná-e fejni?

- Meg biz' én, felséges királyom.

- Na öreg, mondá a király, az Isten áldja meg. Hanem hallja kend, addig senkinek meg ne magyarázza az én kérdéseimet, mig a képemet nem látja!

Ezzel tovább ment a király s azt mondta az uraknak:

- Na urak, a ki az én kérdéseimet megmagyarázza, annak egy uradalmat adok.

Bezzeg szerették volna az urak kitalálni, de hiába törték a fejöket, nem találták ki. Mit volt, mit nem tenni, lopva visszakullogtak az öreghez. Körülfogták, kérték a parasztot, magyarázza meg nekik a király kérdéseit, de az öreg azt mondta:

- Hát nem hallották az urak, mit mondott a király? Addig nem szabad megmondanom, míg a király képét nem látom.

- De csak mondja meg kend, megfizetjük urasan.

- Jól van, hát adjanak tíz aranyat.

Mindjárt a markába nyomtak tiz aranyat.

- Nos, mikor a király azt mondta: »tisztességgel, öreg,« miért válaszolta kend, hogy »köszönöm az asszonynak.«

- Azért, felelt az öreg, mert az asszony mossa a ruhámat, a tiszta ruha pedig tisztesség.

- Ez igaz, mondták az urak.

- De hogy veti kend a pénzt a sárba?

- Hát úgy, hogy kettőből magam élek, négyet a fiamra költök. Az pedig annyi, mintha sárba dobnám, mert sohasem látom.

- Hát az mi: hány még a harminczkettő?

- Megmondom, ha leolvasnak tiz aranyat.

Leolvasták.

- Ennek az a magyarázatja, hogy fiatal koromban harminczkét fogam volt, most meg csak tizenkettő.

- No lám, mondták az urak, hogy ez nem jutott eszünkbe!

- Hát a bakkecskét hogy fejné meg?

- Azt is megmondom tiz aranyért.

Leolvassák azt is, s mondja az öreg:

- Úgy fejem meg a bakkecskét, a hogy most az urakat megfejtem.

Szégyenkeztek, bosszankodtak az urak. Megfenyegették a parasztot:

- No, megálljon kend, majd megmondjuk a királynak, hogy megmagyarázta a kérdéseit, pedig a képét még nem látta.

- Nem-e? Én nem láttam a királyunk képét? De bizony láttam, itt van ni, s mutatta az aranyon a király képét. Mert úgy tudják meg az urak, így értette a király is, hogy addig ne magyarázzam meg a beszédét, míg pénzen nem látom a képét!

De most már az uraknak sem volt több szavuk. Ott hagyták az öreget s nagy szégyenkedve a király után kullogtak.

Sok mindent bizonyít ez a mese. Nemcsak azt, hogy Mátyás érdeklődik a nép sorsa iránt és saját szemével akar meggyőződni, hogy s mint megy a dolga a szegény embernek, de azt is, hogy, mintha csak a nép közt élt volna, köztük növekedett volna föl, ismeri a nép esze- s szavajárását s szándékosan hozza az urakat oly helyzetbe, hadd lássák, hogy az egyszerű ember esze túljár az urakén s ráadásúl a szegény ember iskolázatlan bölcsességét megfizetteti az urakkal.

S valóban, mintha egyik mese a másik folytatása volna, mindenütt a népnek s a királynak egymás iránt való kölcsönös vonzódása, szeretete az a lélek, mely e mesékben lakozik. E mesékben király és nép egy test és lélek. Egymást szeretettel dédelgetik, védik. A nép bízik a király igazságosságában, a király meg a nép becsületességében. Egyik mese szerint, Mátyás király »feleországában« fogad a burkus királylyal, hogy az ő juhásza semmi körülmények közt sem hazudik. A burkus király megtudja, hogy a juhász kezén van egy aranyszőrű bárány is, meglátogatja a juhászt s tenger pénzt igér neki a bárányért, de a juhász visszautasítja. Aztán a leányát küldi hozzá s ez csakugyan rábírja a juhászt, hogy megnyuzza az aranyszőrű bárányt, a bőrét át is adja a királykisasszonynak, de nagy ára van ennek: a királykisasszony nem a palotában hál akkor éjjel, hanem a juhász kalibájában... A burkus király nagy diadallal mutatja Mátyásnak az aranyszőrű bárány bőrét, de közben jő a juhász is, ki utközben mindent össze-visszagondol, hogy mit hazudjon. Próbálja így is, ugy is gondolatban, de sehogyse sül el a hazugság s végre is abban állapodik meg, hogy megmondja a tiszta valóságot.

- Hová lett az aranyszőrű bárány? - kérdi Mátyás.

- Eladtam egy fekete gyapjas bárányért, - felel a juhász.

- Hol az a fekete gyapjas bárány?

- Itt áll a felséged asztalánál, mutatott a juhász a burkus király leányára.

Mátyás megnyeri a burkus király feleországát s mindjárt a juhásznak ajándékozza. A juhászé lett, természetesen, a burkus királykisasszony is...

De ki győzné elmondani mind azokat a jóizű, elmés történeteket, melyeket Mátyásról összeirtak a krónikások s költött róla a nép mesét teremtő lelke.

Ám nézzük Mátyás törvényeit s ezekből is azt látjuk, hogy Mátyás jó szívvel volt a nép iránt. A jobbágyok szabad költözését szigorú rendeletekkel biztosította, s azokat a megyei tisztviselőket, a kik a jobbágyok szabad költözködését szükség esetén elő nem segítették, hivatalvesztéssel büntette. Némely földesúr úgy próbálta megakadályozni a szabad költözködést, hogy épp akkor rótt a jobbágyra valamelyes tartozást, mikor az indulóban volt. Mátyás törvénye erre az esetre is gondol s hat márka büntetést ró az ilyen »patvarkodó« földesurra.

Legtöbb gondot a tized igazságos behajtása okoz. Alig van törvény, mely ezzel ne foglalkoznék. Mátyás törvényeinek a tizedre vonatkozó első intézkedése, amint már irtam, az volt, hogy, ha a paraszt esküt tett, a tizedbehajtó vagy megnyugodott az esküben, vagy ha nem, megszámlálták a csomókat. Ha kitünt, hogy a paraszt hamisan esküdött, a fölösleget elvették, ha meg igazán esküdött, a tizedbehajtótól elvehette a lovát a hiábavaló zaklatás fejében. A tizedbehajtók azonban, amint egy későbbi rendeletből kitűnik, néhol két csomó gabonával fizettették meg az esküt, akkor aztán nem vizsgálták, igaz-e vagy hamis az eskü. Mátyás egyenesen megtiltja, hogy, ha egyszer a paraszt megesküdött, azután még megszámlálják a csomókat. Megállapítja, miből lehet tizedet venni: bor, buza, bárány, méh, köles, rozs, árpa és zab, ezekből lehet, minden más »rendellenes behajtásokat«, melyeket »némely egyházi főurak és más egyházi személyek tizedelői vakmerőn szoktak cselekedni«, megszüntet s rendeli, hogy azok »semmi esetben se történjenek.« Megtiltja a főpapoknak, hogy a tizedet haszonbérbe adják s csupán abból szabad pénzben venni a tizedet, amit »nem a föld terem«. Azt is elrendeli a törvény, hogy a tizedelők a papokhoz szálljanak, de a község előjárója köteles ez alkalommal a tizedelő ellátására a paphoz »két étket«, két veder, avagy két budai negyedvéka zabot, két kalácsot vagy kerek kenyeret és két pint bort küldeni.

Az 1478-iki törvény öt évre veti ki az adót, minden jobbágy kapu után egy arany forintot. Az első évit vizkeresztkor, a többit Szent-Márton napján hajtják be. Ugyanez a törvény aztán szabályozza az adókivetést is. Az olyan egy telkű nemeseknek majorságbeli háza, kik »mások költségén élnek« (vagyis egyes urak szolgálatában állanak), továbbá az elhagyott helyek és malmok föl vannak mentve az adó alól. A zsellérek, kiknek szántóföldjük, telkök és saját mívelés alatt levő szőllőjük van, adót fizetnek, különben nem. Minden megye a kiróvó mellé egy nemes embert ad, ki hit alatt ügyel az adókivetésre s minden község a megyénél beadni tartozik a kirovásul szolgáló adóalapról a lajstromot, még pedig három évre. Az ujabb összeszámítások szerint, Mátyás idejében körülbelől 280.000 jobbágytelek volt, tehát ugyanannyi forint adó folyhatott be évenkint a királyi kincstárba. Jelentékeny összeg abban az időben s akár a jobbágyság által fizetett adót, akár az általa végzett gazdasági munkát tekintjük, az igazi terhet a föld népe viselte. Fizette a vér- és pénzadót s egyben az ő keze művelte a termőföld túlnyomó részét. A jobbágyság s az egytelkes nemesség, melynek nem volt jobbágya, legfölebb zsellérje, a ki vele együtt dolgozott.

Mátyás hosszú uralkodása alatt az alsóbb osztályokból sokan felemelkedtek, régi családok pusztultak ki s foglalták el helyüket ujak, de, természetesen, ez a változás nem jelentette a birtokok eldarabolódását: az ő idejében is a földbirtok jó felerésze a főurak tulajdona, a többi meg a középnemesség közt aprózódik el. Az ő idejében tünik fel a szegény nemes Zápolyai család, melynek egyik sarja, Zápolyai János, alig fél száz esztendő mulva már Magyarország királya: az utolsó nemzeti király. Valóban érdekes, hogy az utolsó előtti nemzeti király emeli ki az ismeretlenség homályából a Zápolyai családot, mely hazánknak az utolsó nemzeti királyt adja. Ugyanazt teszi Mátyás a Zápolyai családdal, amit Zsigmond király tett a Hunyadi családdal. De Zápolyai nem az egyetlen példa abból az időből. A kenyérmezei hős, Kinizsi Pál egyszerű molnárlegény volt s vitézsége által a legnagyobb méltóságokba emelkedik. Várdai Péter érsek szegény árva fiú volt. Őt is Mátyás emelte fel a porból. Igaz, hogy később fogságra vetette a szókimondásáért, mert nem szabad tagadnunk, Mátyás a mily igazságos volt különben, éppoly kevéssé tűrte az ő dolgaiba való beleavatkozást. Várdai nem az egyetlen, a kinek éreznie kellett Mátyás ellentmondást nem ismerő szigorát. Láttuk, hogy saját nagybátyját is elzáratta, mert nem engedelmeskedett, s ha valamely vitás ügyben igazságot kellett tennie, nem a pörlekedő felek rangját nézte, hanem azt vizsgálta: melyik részén az igazság s a szerint mondott itéletet. Nem szükséges, hogy e tekintetben a meséket és anekdotákat hívjuk segítségűl, bár azok is bizonyítanak, mert ha sok is köztük a költött, Mátyás személyére talán nem is találó - az a sok mese és anekdota minden alap nélkűl nem született. Az ő igazságszeretetét, pártatlanságát történeti tények is bizonyítják, s ezeknek éppúgy se szeri, se száma mint a meséknek, anekdotáknak.

Hogy a nagybátyját elzáratta, ebben még része lehetett annak a körülménynek is, hogy terhére volt az öreg úr a tanácsaival és zsémbeléseivel, de Mátyás még saját édes anyjával szemben sem habozott megmaradni az igazság ösvényén. 1477-ben történt, hogy Besztercze város, a királytól nyert kegyurasági jog alapján, papot jelölt a nagydemeteri plébániára. A püspök azonban Hunyadiné ajánlatára az ő kanczellárjának adta a plébániát. Ám az igazságos király nem engedte meg, hogy Besztercze városát megakadályozzák a kegyuri jog gyakorlásában, s szigorúan meghagyta a püspöknek, hogy a város jelöltjét iktassa be a plébániába.

Nem érdektelen a korponai eset sem. A király 1474-ben Sziléziából Budára utaztában egy napra megállapodott Korponán. Kiséretében voltak az ország leghatalmasabb urai: Országh Mihály nádor, Báthori István országbiró s az esztergomi érsek meg a váczi püspök, ugyanazok, a kikre éppen panaszuk volt a korponai polgároknak. Az volt pedig a korponai polgárok panasza, hogy ezek az urak vámot fizettetnek velük a birtokaikon, holott ők is, mint a többi városok, már a régi királyoktól vámmentességi kiváltságot nyertek. A király még ott a hely szinén igazságot tett. Azonnal irásos rendeletet adott ki a négy főurnak, hogy a korponai polgároktól vámot szedni »ne merészeljenek«, s utasította a zólyomi főispánt, hogy, ha ezután is szednének vámot, a törvénytelenűl behajtott pénzt foglalja le a kincstár javára.

Ez időtájt a kassai polgárok is sokat szenvedtek: egy Perényi Miklós nevű főúr folyton zaklatta, fosztogatta az oda utazó külföldi kereskedőket, elannyira, hogy azok már be sem mertek jönni az országba, mivel nagy kárt okozott Kassának. A féktelen főúr nem engedelmeskedett a király szigorú rendeleteinek, de Mátyás nem ismerte a tréfát s Bajnai Both András nevű udvari emberét küldötte ki »a vakmerő és őrjöngő ember« megfékezésére. Both András ostrom alá is vette Perényi Miklós sztropkói várát, s a rakonczátlan főúr csak hirtelen halálával kerülte el a szigorú büntetést.

Csoda-e, ha a nép szerette Mátyás királyt; csoda-e, ha halála után sóhajtozva, sírva emlegette nevét; ha neki, az igazságos királynak szivesebben fizetett volna három annyi adót is, mint másnak jóval kevesebbet. Nemcsak szóval intette az urakat, hogy becsüljék meg a népet, de ő maga példát adott erre cselekedeteivel s annyira nem ismert osztálykülömbséget, hogy még a legalsóbb néposztályt, a czigányt is védelmébe vette. Erre is van történeti bizonyságunk: az a rendelet melyet 1476-ban küldött az erdélyi vajdákhoz és helyetteseikhez. A rendeletből kitűnik, hogy az erdélyi vajdák tisztjei a Szeben város területén lakó »közönségesen czigánynak nevezett egyiptomi népet« mindenféleképp terhelték. A király e rendeletében kiveszi a czigányokat a vajdák hatósága alól és Szeben város hatósága alá helyezi s egyben utasítja a vajdákat, hogy »többé panaszra okot ne szolgáltassanak.«

»Meghalt Mátyás király, oda az igazság!« Ez a fájdalmas kiáltás tört ki milliók szivéből, midőn Mátyás, az igazságos, örök álomra hunyta le szemét. És im, az első igazságtalanságot a saját véréből való vérnek kellett tapasztalnia: Corvin Jánosnak! Mátyásnak két házasságából nem született gyermeke, s Corvin Jánost, ki egy boroszlói polgárleánynyal való szerelmi viszonynak volt a gyümölcse, szemelte ki utódjául. Ám hirtelen jött halála megakadályozta abban, hogy még az ő életében Corvin János fejére tegyék a koronát s azok a főurak, kik, míg Mátyás élt, szinleg pártolták Corvin János királylyá választását, amint a nagy király behunyta szemét, pártot ütöttek ellene. 1490. április 6-án, husvét nagyhetének kedd napján halt meg Mátyás s két hétre rá Zápolyai István, az a Zápolyai, kit ő szegény nemesből a legfőbb méltóságra emelt, felszólítja a rendeket, hogy »helyezzék vissza az országot régi szabadságába, szabadítsák meg a szorongatástól és elnyomatástól«.

Szinte fölösleges megmagyaráznunk, mit értett Zápolyai az »elnyomatás«, a »régi szabadság« alatt. Mikor az ország szabadságáról s elnyomatásáról beszél, bizonyára nem az országra gondolt, nem a szegény földnépére, hanem a főurakra: ők voltak az »elnyomottak«, ők sírták vissza a »régi szabadságot«, vagy nevén nevezve: a királyi tekintélyt és törvényt nem ismerő korlátlan hatalmat. Ez volt az a »régi szabadság«, melyet Mátyás vas keze megtört s ezt a szabadságot csak úgy szerezhették meg ujra, ha oly királyt választanak, akinek - amint ők maguk mondották - »üstökét markukban tarthatják«.

Mátyás fiának alig volt néhány híve a főurak közt s még Kinizsi Pál is, kit Mátyás emelt fel a porból, rút hálátlansággal fizet: ő az egyik vezére annak a seregnek, mely Corvin seregét szétveri. A főurak megkapták a kedvük szerint való királyt, Ulászló, Csehország királyának személyében. Már a királyválasztás előtt oly feltételekben állapodtak meg, melyek világosan mutatják a czélt: visszaállítani a »régi szabadságot«, az urak korlátlan hatalmát. A királyválasztást megelőző országgyűlés most már törvény által is biztosítja a külömbséget a fő- és a köznemesség közt; mint külön rend lép föl a főnemesség, mely eddig is úgy szerepelt ugyan, de legalább a törvény szerint nem volt külömbség jog és szabadság tekintetében fő- és köznemes közt. A főnemesség maga számára foglalja le a koronaőrzés jogát; a király csak a főpapok és országnagyok hozzájárulásával verethet pénzt s ugyancsak ezek tanácsával adományozhat száz jobbágyteleknél nagyobb jószágot. Mindebbe a köznemességnek beleszólása nincs. Minden tekintetben vissza akarják állítani a Mátyás előtti időket s eltörölni Mátyás ujításait, különösen az egy forint adót, a mi már »közérdek« volt. Mátyás ebből az adóból tartotta fenn a hadsereget, s miután ezt törülték, visszakellett állítani a régi honvédelmi rendszert: első sorban a király védi az országot a saját banderiumaival, a maga pénzéből fizeti ezek zsoldját s csak abban az esetben szólíthatja hadba a főpapokat és főurakat, ha az ő banderiumai nem elégségesek az ország védelmére, de az ország határain kivűl nem kötelesek kisérni a királyt.

Ulászló üres kincstárt talált, mikor megkoronázták s nem is tölthette meg: a főuraknak volt arra gondjuk, hogy a forrásokat bedugják. A »fekete sereg« szertezüllik. Nem fizetik a zsoldját, s kisebb-nagyobb csapatokra oszolva garázdálkodnak, fosztogatják a népet, mignem Kinizsi rendes katonasággal és vasvillás alföldi parasztokkal megy ellenök s megsemmisíti Mátyás híres seregét. S történik ez abban az időben, midőn nagyobb szükség volt fegyelmezett hadseregre, mint valaha. Az ország védelmét a királyra hárítják a nagy urak s szemére vetik, hogy nem törődik az ország érdekeivel; a király meg azzal védekezik, hogy három év alatt, mióta magyar király, mindössze 40 ezer arany folyt be a kincstárba. Mikor aztán látta, hogy az urak csak követelnek tőle, de nem adnak, önkényesen vet ki adót. Kivetette, de behajtani nem tudta. A nemesség megtagadta a törvénytelen adót, több helyen agyon verték az adószedőket, sőt Erdélyben lázadás is tört ki. Ezt a lázadást ugyan leverik, de közben egyes főurak féktelenkedése teméntelen gondot okoz a gyámoltan királynak. Ujlaki Lőrincz kis királyként viselkedik, nem ismer sem királyt, sem törvényt, büntetlenűl hatalmaskodik mások jószágain. Ugyanígy garázdálkodik Horvátországban Frangepán gróf is. Ismétlődni látszik Róbert Károly uralkodásának első ideje, mikor minden főúr egy-egy kis király. És ezeket a kis királyokat szertelenűl bántja, hogy az ország nádora: Zápolyai István, egy szegény köznemes család sarjadéka. Még inkább, hogy a kanczellár: Bakócz Tamás, nem is köznemes embernek, hanem jobbágynak a fia! Mindakettőt még Mátyás király emelte volt föl a porból, az ismeretlenségből. Bakócz Tamás bizalmas embere volt Mátyásnak, a mi nagyban emelte a tekintélyét, de míg Mátyásnak készköteles szolgája volt, a gyönge Ulászló mellett már szertelen nagy volt a hatalma: ő uralkodott és nem a király. »Széles látókör, éles elme és kivételes leleményesség egyesűlt benne - így jellemzi a paraszt ivadékot Fraknói - a lelkiismeret aggályaira nem hallgatott, az eszközökben nem válogatott, a világ itéletével nem törődött«. Mi hozzá tesszük, hogy nem törődött azzal a néppel sem, melynek sorából fölemelkedett. Csakhamar látni fogjuk, hogy ő is azok közé az emberek közé tartozott, a kik, mihelyt hatalomra jutnak, feledik a származásukat, nem érzik többé annak a népnek keserveit, szenvedéseit, melynek a véréből valók. A nemesség haragját, gyülöletét egyáltalán nem a nép iránt való kedvezéssel vonta magára. Eszébe sem jutott, hogy a nép mind siralmasabbra váló helyzetén könnyítsen.

A köznemességnek sincs abban semmi haszna, hogy az ő véréből való vér az ország nádora, s míg a király és a főnemesség egymás ellen küzd a hatalomért, a köznemesség meg a főnemesség ellen lép föl, hogy jogait megvédje s csakugyan sikerűl is kivívnia, hogy az országgyülésekre ismét fejenként hívják meg a nemességet. És az 1497-iki országgyülésre már fejenként jelenik meg a köznemesség s a Rákos mezején végig zúg a nemesek hangos panasza Zápolyai István nádor ellen, kit többek közt azzal vádolnak, hogy közpénzeket tulajdonított el. Majd megjelenik a király is a gyűlésre, s vége-hossza nincs a panaszoknak és erélyes hangú kivánságoknak. Azt kívánják a királytól, hogy a koronát vegye ki a nádor és az egri püspök, Bakócz kezéből s bizza négy köznemes koronaőrre. Az egyházi férfiak világi hivatalt ne viseljenek, Bakócz a kanczellári tisztről mondjon le. A király kénytelen engedni a forrongó nemességnek: Bakócz Tamástól elveszi a kanczellári meg a koronaőri tisztet, ugyanezt a nádortól is. Bakócz azonnal visszavonúlt Egerbe, de a köznemesség ezzel sem elégedett meg: követelte, hogy mondjon le az egri püspökségről is, s fossza meg a király az ő kedves emberét a magánbirtokaitól is. A király azonban a nemesség e követelését nem teljesítette, sőt, amint az országgyülés eloszlott, az egri püspökség helyett az esztergomi érsekséggel ajándékozta meg Bakócz Tamást.

De ha a köznemesség nem is tudta a király kegyeltjét megsemmisíteni, országgyűlésről országgyűlésre mind nagyobb és nagyobb befolyást biztosított magának az ország dolgainak intézésében s határozottan a főnemesség fölé kerekedett. Az 1498-iki országgyülésen például kivivták, hogy a király a rákövetkező négy esztendőben országgyűlést tartson, azután pedig minden három esztendőben egyet s egy országgyűlés sem tarthat tovább tizenöt napnál. Mert azelőtt nem egyszer megtörtént, hogy a főurak valósággal kiéheztették a szegényebb rendű nemességet az országgyűlés elnyujtásával. Ugyanezen az országgyűlésen a törvényszékek főpapi és főúri ülnökeinek számát hatról négyre szállították, a köznemesekét pedig tizennégyről tizenhatra emelték. Ezeknek a köznemes ülnököknek helyük volt ezentúl a királyi tanácsban is. Megállapította ez a gyűlés a trónöröklést is, biztosítván a nemzetnek, a mennyiben a királynak fiú örököse nem marad, a szabad királyválasztás jogát. Nevezetes ez az országgyűlés azért is, mert itt ujra találkozunk Corvin János nevével. Találkozunk vele, mint panaszossal. Mátyás fia hosszú panaszlevélben sorolja fel mindama sérelmeket, melyeket atyja halála után szenvedett. Nem elég, hogy megfosztották a szlavóniai bánságtól, egy egész sereg egyházi és világi főúr támadta meg a Hunyadi-örökséget, perrel próbálván megfosztani attól. Köztük volt Bakócz Tamás is, Mátyás király egykori kegyeltje. A király biróságot küldött ki ugyan a panasz megvizsgálására, de a vádlott uraknak volt arra gondjuk, hogy a biróság soha el ne intézze Corvin János panaszát. Ám a köznemesség, mely nemcsak erős szövetségest látott Corvin Jánosban, de esetleg jövendő királyát is, Bakócznak és a többi püspököknek nem tudta megbocsátani a kapzsiságot s a következő országgyűlésen érezteti is ezt az egész egyházi renddel. Törvénybe iktatják, hogy egyházi férfiúk koronaőri tisztet nem viselhetnek, sem maguk, sem egyházuk részére jószágot nem szerezhetnek s érvénytelennek mondják mindama szerződéseket, melyekben világi urak örökös nélkűl való elhalálozásuk esetére egyházi férfiaknak kötötték le jószágaikat. Érvénytelennek még az esetben is, ha ezeket a szerződéseket a király jóváhagyta volna. Másfelől azonban azt is törvénybe iktatják, hogy világiak egyházi férfiak javait el ne vehessék.

Ez a törvény már a később oly nagy szerepet játszó Werbőczi műve, ezé a nagy tudományú köznemesé, ki akkoriban még itélőmester volt s e tisztében mint jegyző szerepelt az országgyűléseken. A köznemesség előtérbe lépését mutatja az a tény is, hogy Zápolyai István halála után a nádori széket ismét köznemessel töltik be, Geréb Péterrel, de már az 1504-iki országgyűlésen ismét a főurak pártja kerekedik felűl s a korán elhunyt Geréb helyébe Perényi Imrét választják nádornak, holott a köznemesség Corvin Jánost akarta. Ezen az országgyűlésen súlyos vádakkal illetik a köznemesség szónokai a királyt és a főurakat. Szemére vetik a királynak, hogy a vármegyéket országgyűlési végzés nélkül szólítja fel adózásra; megtámadják a főurakat, kik ezt a királynak tanácsolták, akiknek azonban gondjuk van arra, hogy a saját jobbágyaik ne fizessenek adót. Ujra megállapítják tehát, hogy csak az országgyűlés szavazhat meg adót. Panaszuk van a főpapságra is, hogy őket és jobbágyaikat a tizedek behajtásával mindenfélekép zaklatják, jogtalanúl terhelik s ha ellenszegűlnek, kiközösítéssel fenyegetik; nem tartják tiszteletben a nemesek plébános-válaszló jogát sem. Mindezeket a sérelmeket ujabb törvényekkel intézik el. Panaszkodik mindenki, csak a gyámoltalan király hallgat, pedig talán neki volna legtöbb oka a panaszra. Őhelyette egyik cseh titkára panaszkodik, ki egy ez-időtájt kelt levelében keservesen panaszolja a király szánalmas, szomorúságos helyzetét. »Mi itt - írja a cseh titkár - az arany és ezüst halmok között szegénységben, inségben élünk és élni fogunk továbbra is.«

Hát a nép? A szegény földnépe? Annak nincs panasza? Minő volt a helyzete a népnek abban az időben, midőn egyik fiát, Bakócz Tamást Velencze követei az ország »második királyának« nevezik? Midőn azt jelentik róla, hogy »nagyobb a tekintélye mint a királyé«; hogy Magyarországon »pápa is, király is, egyszóval minden, a mi lenni akar«? Midőn a nép fia nem elégszik meg az esztergomi érsekséggel, de már pápaságra vágyakodik s e végből 1512-ben el is megy Rómába? Pápának ugyan nem választották meg Bakócz Tamást, de egy világra szóló nagy feladattal bízta meg X. Leó pápa: azzal, hogy keresztes hadjáratot hirdessen, nemcsak Magyarországban, de Európa többi országaiban is. Ezzel a nagy feladattal jött vissza Magyarországba 1514-ben, mint a pápa teljes hatalmú követe.

A keresztes hadjáratból semmi sem lett; ellenben alkalmat szolgáltatott az egész országot felforgató parasztlázadásra.

Ennek, a Dózsa-féle lázadásnak, történetét tartalmazza a következő fejezet.

Adomával kezdem a szörnyű drámát, Dózsa Györgynek s parasztjainak lázadását. Adomával, mely nagyurakról szól, II. Ulászló korabeli nagyurakról s mely többet mond mint sok száraz adat, mit e kornak megrajzolására összehordhatnék.

A jobbágyfiból lett esztergomi érseknél, Bakócz Tamásnál nagyurak voltak ebéden: Báthory, Országh, Ujlaki s mások. A pompás boroktól jó kedvre hangolódtak az urak s dicsekedve emlegették, kinek mije van, melyik gazdagabb. Báthory azt mondta: nekem olyan károm van, melyből sok hasznot húzok. (Övé volt a somogymegyei Kára.) Mondta erre Országh: Nekem még a kutyáim is gyöngyösön járnak. (Övé volt Gyöngyös.) Nekem meg - tódította Ujlaki Lőrincz - a parasztjaim filléreiből hat ezer arany jövedelmem van. (Ujlakié volt Parasznya.) Valamennyit lefőzte Bakócz, a jobbágy-ivadék: Nekem meg akkora kemenczém van, hogy az uraknak minden jobbágya elférne benne. - Igazat mondott, mert övé volt a hontmegyei Kemencze, óriási terjedelmű uradalom.

De már az nem adoma, hanem történeti valóság, hogy Bakócz Tamás érsek és biboros kincsekben és ruhákban óriási vagyont vitt Rómába, midőn 1512-ben bevonúlt a szent városba. Szemtanuk leirása szerint, negyven megterhelt öszvér nyitotta meg a szemkápráztató menetet, utána három lovas, török brokátból készült, gyöngyökkel gazdagon hímzett ruhában. A fövegök drága kövektől ragyogott s pazar diszítésű a török lovak szerszáma is. Hat lovas meg lándzsákra illesztett vörös-fehér színű zászlócskát lobogtatott. Tiz lovas ötven lovat vezetett kötőféken. Ezeket kilenczvenöt lovas követte, kiknek öltönyét a zsinórdiszítések szinte elborították; ezüst hüvelyű kardjuk széles ezüst övön függött; csizmájuk ezüst zsinórral kivarrva, ezüst sarkantyú rajta, a lovakon ezüst szerszám. A kiséret úri tagjai arany brokáttal és drága prémmel szegélyezett, külömböző színű selyemszövetekből készűlt magyar ruhát viseltek s nyakukban arany lánczot.

Igy vonult be Rómába a jobbágyfi. Tehette, ha akkora kemenczéje volt, hogy három nagy urnak a jobbágyai elfértek benne. És volt neki még több ilyen »kemenczéje«. S volt a nagyuraknak is: tenger vagyon, óriási uradalmak egyesek kezén. Királyok kegye s a nép véres verejtéke adta és szerzetté ezt a rengeteg vagyont, s im II. Ulászló nyomorúságban sinylődik, a nép nem különben. Keseredett szívvel, de hallgatagon huzza tovább az igát a nép: egyetlen joga volna a szabad költözködés, melyet annyi törvény biztosított s melyet a nagyurak soha komolyan nem vettek. És tovább húzza az igát, talán még sok száz esztendeig, szó nélkül, ha X. Leó pápa eszméje: a törökök ellen indítandó keresztes hadjárat alkalmat nem szolgáltat az elfojtott szenvedélyek kitörésére. Az urak nagy örömmel fogadták a tervet, melyet Bakócz Tamás a királyi tanácsban adott elő. A gondolat, hogy a papság bűnbocsánatot hirdető prédikácziókkal a török ellen tüzeli a népet, s a jó, az Istenadta nép megszabadítja a keresztény világot s első sorban Magyarországot a török hódítás állandó veszedelmétől, megváltja a maga vére árán: rendkívűl tetszett. Bizonyára nem feledték, hogy egyszer már a hiányos fegyverzetű, de annál lelkesebb parasztsággal aratott győzelmet Kapisztrán és Hunyadi a törökön, Nándorfehérvárnál; hogy akkor is a nemesség ölbe dugott kézzel nézte a parasztság vére hullását. Hátha most is kikaparja a bolond paraszt a sült gesztenyét. Mert arra nem is gondoltak, hogy magok is részt vegyenek a keresztes hadjáratban. Nyilván abban a szent hitben éltek, hogy nekik nincsenek - büneik, csak a parasztoknak. Az összes urak közt csupán egy volt, Telegdi István, a kincstartó, a ki más szemmel nézte s másként itélte meg a keresztes hadjáratot. Úgy látszik, alaposan ismerte a népet. Látta a nép türhetetlen helyzetét; tudta, hogy a nép szivében erős harag s gyülölet forrong az urak ellen, s csak egy szikra kell, hogy az elfojtott tűz kitörjön s lángba borítsa az egész országot. Ez a józan eszű ember napnál világosabban feltárta az urak előtt a keresztes hadjárat következéseit. Figyelmeztette őket, hogy nem lesz tanácsos fegyvert adni a nép kezébe, mert könnyen megeshetik, hogy nem a török, hanem az urak ellen fordítja. Mert - mondá - kikből áll majd ez a hadsereg? Munkakerülő csavargókból s olyan jobbágyokból, kik nem bírják a súlyos terheket s kapva-kapnak a kedvező alkalmon, hogy ott hagyhatják földesuraikat. De az urak mosolyogtak Telegdi aggodalmain. Ők nem féltek jobbágyaiktól. Sokkal türelmesebbnek, alázatosabbnak ismerték a népet, semhogy az föl merjen lázadni ura ellen. Az erdélyi parasztok egyszer megpróbálták, de csúfos véget is ért lázadásuk. Apáról fiúra öröklődött ennek a balvéget ért lázadásnak az emléke - - nem, ők nem tartanak a néptől.

A királyi tanács tehát elhatározta a keresztes hadjáratot. Bakócz Tamás 1514 husvét vasárnapján kihirdette a pápai bullát s kihirdettette az egész országban. A nép azonban eleinte lassan mozdult meg. Még nem tudta, hogy ki lesz a vezére. Arra, hogy valamelyik főúr vezesse a népet a török ellen, gondolni sem lehetett. Ha azt akarták, hogy a nép nagyobb tömegekben mozduljon meg, olyan vezérről kellett gondoskodni, aki közel áll a néphez. Nem hiába volt jobbágyivadék Bakócz Tamás: ismerte a nép gondolkozását. Ha Kapisztrán lelke lakozik benne, neki kell vala a nép élére állani, de Bakócz Tamás és Kapisztrán János közt óriási volt a külömbség. Nem volt sem arra való ember, hogy magas állásában a nép sorsán enyhítsen, sem arra való, hogy véreit csatába vezesse. Ám megtalálta az alkalmas személyt. A székely köznemes Dózsa György volt ez, aki éppen ez időtájt ment fel Budára, hol a király a törökverésben kitünt székely századost kétszeres zsolddal, arany lánczczal, aranynyal kivarrott bibor ruhával, sarkantyúval és karddal ajándékozta meg, vagyis ezzel a lovagok rendjébe emelte.

De ismerkedjünk meg Dózsa Györgygyel: ki s mi volt ő, mielőtt a király lovaggá avatta. A szomoru nevezetességre vergődött székely vitéz a mai Háromszékmegyében, Dalnokon született, 1470 táján. Apja, Dózsa Tamás, gyalogsági kapitány volt. Márki Sándor szerint, ki egy kis könyvet írt Dózsáról és az ő forradalmáról, valószínű, hogy a parasztok vezére olvasni sem tudott. Atyja halála után Makfalvára került Dózsa György s vele az öcscse, Gergely, kit székelyesen Geczőnek hivtak. Itt serdültek fel a Dózsa-fiúk. Katona-családnak minden iskolai nevelés nélkül felserdült gyermeke tehát Dózsa György, s az akkori élet iskolája is bizony rossz iskola volt az ifjuságnak. A tulajdon szentségét vajmi kevesen tisztelték. Magok a nagy urak adtak példát a rablásra, utonállásra, kereskedőknek kifosztására. Az erős a gyöngének jóformán büntetlenül vehette el a vagyonát s a szegény jobbágy, mikor robotban, kilenczedben, tizedben s mindenféle földesuri tartozásokban lefizette a fizetnivalóját, méltán félhetett, hogy talán éppen a saját földesura rabolja el azt a sovány kenyeret, mi a sok mindenféle járandóság lefizetése után megmaradott. Ilyen iskolában nőtt fel Dózsa György s éppenséggel nem csodálkozunk azon, hogy héderfáji Barlabási Lénárd erdélyi alvajda, a szebeni polgármesterhez 1405-ben intézett levelében, bizalmasan fölhívja a figyelmet Dózsa Györgyre, kiről azt hallotta, hogy a közelebb mult medgyesi vásár alkalmával több haza térő lakost Medgyes közelében kirabolt, sőt meg is gyilkolt, s azt tanácsolja a szebenieknek, hogy »forduljanak egyenesen nemes Lázár Andráshoz és a székelyeknek többi tekintélyes emberéhez, kérvén, ne türjék maguk közt egész Erdélynek e nyüvánságos rablóját, hanem példásan büntessék meg.«

Nyolcz év mulva Nándorfehérvárnál találkozunk »Erdély nyüvánságos rablójának« nevével. Itt találkozunk vele, mégpedig mint századossal. A szomszéd Szendrő várát a török tartja megszállva s minduntalan összecsap a két vár: Nándorfehérvár és Szendrő őrsége. Egy ilyen alkalommal tünteti ki magát Dózsa György. Már éppen összecsapni készűl a két sereg, midőn a törökök vezére, Ali, elérugtat s hetykén szólítja fel a magyarokat: minek ontsák egymás vérét, inkább álljon ki vele valamelyik. A magyar seregből Dózsa György áll ki, lándzsával rohannak egymásra, majd kardra kapnak s Dózsa egy erős csapással levágja Ali pánczélos jobb karját és meg is öli. Az egykorú krónikás azonban nem csupán a magyar vitéz tényét látja e viadalban, aki a magyar becsületért száll párosviadalra, - hanem önző érdekkel is vádolja Dózsát, mondván: »külömben is szemet vetett Ali szép lovára«...

1514 február 18-án történt a páros-viadal s ez év április havában már Budán van Dózsa György. A király »Erdély nyüvánságos rablóját«, kit mindenféle rablásokkal gyanusítottak s ki állítólag közvetlen a nándorfehérvári páros-viadal után is megölt egy adószedőt és elrabolt tőle 3000 darab aranyat, fölemelte a lovagok rendjébe s április 24-én Bakócz megbízza a keresztes had vezérségével. Tehát a király is, Bakócz is fátyolt borított Dózsa viselt dolgaira, melyek abban az időben nem is voltak oly nagyon megbecstelenítők, s ha folt esett is a becsületen, le lehetett törülni vitézi tettel. S végre is: nem finyás uraknak lett a vezére, hanem földhöz ragadt szegény embereknek...

Április 24-én, Szent György napján, Dózsa György és tíz társa ott állanak a Szent Zsigmond templom oltára előtt. Bakócz mondja a misét s mise után lelkes buzdító beszéd kiséretében adja át Dózsának a pápa által megáldott vörös keresztes nagy fehér zászlót s egy szabó által Dózsának és a tíz vitéznek vörös keresztet varrat a mellére. A mint ez hírűl megy, megmozdul a nép. Csakhamar a mise után nagy népgyűlést tart Bakócz Tamás, óriási tömeg verődik össze, lelkesűlten hallgatják a biboros tüzelő beszédét. Dózsa György megvendégeli a népet, ő maga is kihirdeti a bullát, mely azzal kecsegteté a vállalkozókat, hogy, ha meghalnak a harczban, »kintől-bíntől megódoztatnak«.

... És megszabadulunk földesurainktól, gondolhatta a nép.

Az országos kihirdetés után alig egy hónap telt el s a Rákoson már negyvenezer ember gyűlt egybe az ország minden részéből. Nem csupán parasztok gyülekeztek a sátorba, jöttek szép számmal köznemesek is, papok, tanítók, deákok, mesteremberek. Egész községek fegyverfogható népe tűzte föl a vörös keresztet, papjával, birójával együtt. A kisebb-nagyobb csapatok, mielőtt elindultak, tizedeseket, századosokat, zászlótartókat választottak, úgy mentek Pestre, a központi táborba, ahol ellátták rendes fegyverzettel s a katonaviselt emberek az ujonczokat oktatták, begyakorolták. Az egybegyűlt sereg szervezése, természetesen, Dózsa György feladata volt. Alvezérnek mindjárt kezdetben saját testvérét, Gergelyt tette meg, a többi főbb tisztséget pedig azután töltötte be, mikor a csapatok mindenfelől összegyűltek.

Negyvenezer ember, túlnyomó részében jobbágy és zsellér ember: ennyi volt már május közepén a pesti táborban és ehhez napról napra jöttek kisebb nagyobb csapatok az ország minden részéből: képzelhető a birtokos nemesség ijedelme. Abban az időszakban, mikor a munkás kézre égető szükség van, egész vidékekről fölkerekedik a jobbágy és zsellér ember: ki szánt, vet, kapál az urak földjén? A központi táborba megérkezett parasztok már mindenféle panaszokkal jönnek Dózsa Györgyhöz: a földesurak sok helyen erőszakkal visszatartják a jobbágyokat, nem engedik el a keresztes háborúba. A honnét meg eljöttek, az otthon maradott öregeket, asszonyokat és gyermekeket bántalmazzák, ezzel kényszerítvén az eltávozottakat a visszatérésre. A parasztok panaszkodnak Dózsának a földesurakra, a földesurak meg a királynak, hogy a keresztes háború megfosztja őket a munkaerőtől. És csakugyan már május 14-én rendeletet kap Dózsa a királytól, hogy szüntesse be a további toborzást, az egybegyűlt sereggel induljon a török ellen.

Ez a rendelet olaj volt a tűzre. A papságnak, s különösen Mészáros Lőrincznek, a czeglédi tüzes szavú papnak, népies nevén: nagybotú Lőrincznek, ki egymaga két ezer embert vitt Dózsa táborába, nem volt nehéz felizgatni az egybegyűlt parasztságot, melynek szive amugy is tele volt keserűséggel, forrongó gyűlölettel. Alkalmas anyag volt az izgatásra, hogy a birtokos nemesség nemcsak félrehuzódik a keresztes hadjárattól, de ráadásúl még vissza is akarja tartani a jobbágyságot. »Ők szopták ennyi időtől fogva a mi vérünket és veritékünket - így szónokolt Lőrincz pap - s immáron elbújnak, nem mernek országunkért vívni a török ellen. Jertek, menjünk reájok, a békavérekre!« És egyszerre oly dolgokról hall a nép, melyekre eddig tán gondolni sem mert. A vezetők, többnyire falusi papok, kik magok is nagy szegénységben sinylődtek s éppúgy kívül állottak az alkotmány sánczain mint a jobbágyok, oly jelszavakat kezdenek hirdetni az elkeseredett népnek, melyek egy szebb jövendő képét mutogatták. Oly jelszavakat, melyek minden időben nagy hatással voltak a szegény földnépére s vannak ma is: földosztás, a közterheknek egyforma viselése - no meg szabad préda. Kétségtelen, hogy a paraszt csapatok, még mielőtt a pesti táborba értek, raboltak, gyujtogattak itt-ott s csak folytatás volt a rablás és gyujtogatás, mit május 14-én, tehát a királyi rendelet napján, Buda és Pest külvárosaiban elkövettek. Másnap már ujabb rendelet ment a királytól Dózsához, hogy haladéktalanúl induljon seregével. Ekkor azonban már a parasztságnak esze ágában sem volt a keresztes hadjárat. Dózsa, még ha akarta volna, akkor sem teljesítheti a király parancsát. A papok és diákok izgató szónoklatai új világot nyitottak meg az elnyomott parasztság ébredező lelke előtt. A vallás védelmére sereglettek egybe s a földosztás, az urak hatalma alól való megszabadulás gondolata lett a vezércsillag, mely további lépéseikben vezérelte. A királyi parancsnak semmi hatása nem volt: a parasztság folytatta a prédálást Pesten, a nemes emberek házát sorba rabolták, gyujtogatták s több nemes embert kegyetlen módon végeztek ki. Egy hét múlva már Bakócz biboros kénytelen betiltani a keresztes hadjáratot, kiátkozással fenyegeti meg azokat, kik haza nem térnek, s országszerte felszólítja a papokat a pápai bulla visszavonására.

Királyi parancs, Bakócz rendelete - mind elkésett. Dózsa György kihirdette Bakócz rendeletét a Rákoson, s két keresztes zászlót szuratván a földbe, felszólította a népet, hogy aki vele akar maradni, álljon az egyik zászló mellé, aki meg haza akar menni, a másik mellé. Már-már úgy látszott, hogy többségben vannak azok, kik haza akarnak menni, de - véletlenűl-e, vagy mesterségesen csinálták a vezetők - az egyik zászlóról Krisztus képe arczczal földre esett. A képet visszakötözték a zászlóra, de másodszor is leesett. Visszakötözték harmadszor is, s ujra leesett. Ebben a nép isten intését látta s most már egy sem akadt, ki elhagyja Dózsa táborát, egy szívvel-lélekkel ott maradtak, vele kivántak élni, halni.

Valószínű, hogy Dózsa ekkor beszédet intézett a néphez, e beszédnek azonban csak egy akkori latin versben van nyoma s tudván, hogy Dózsa iskolázatlan ember volt, kétségtelen, hogy az a szép, formás beszéd, melyet a költő Dózsa szájába ad, a költő beszéde s nem a Dózsáé. E beszéd szerint, Dózsa még a betiltó rendelet után is a keresztes hadjáratra lelkesíti a népet, a mi képtelenség. Igaz, hogy másnap, május 25-én Budán a barátokat, kik Bakócz betiltó rendeletét kihirdették, ha idejében nem menekűlnek, »hamarosan szentekké avatta volna« - irja egy budai polgár - s kétségtelen, hogy a népet felháborította az a tény, hogy a mire ma lelkesítik, arról másnap letiltják, - de azon már túl volt a felizgatott tömeg, semhogy keresztes hadjáratra gondoljon, »csak azért is«, a letiltó rendelet ellenére is. S ha Dózsa György ekkor még keresztes hadjáratra gondolt volna is, tisztában lehetett azzal, hogy megszegte a parancsot s abban a pillanatban, melyben a tilalom kihirdetése után együtt tartotta a parasztságot - elkövette a lázadást. A keresztes hadjáratra senki sem gondol többé, csak a nemesség ellen való harczról lehet már szó: itt volt a kedvező alkalom, hogy a nép kiöntse elfojtott dühét, megboszúlja a szenvedett sérelmeket s földet és szabadságot szerezzen. Legalább a nép azt hitte, hogy itt a kedvező alkalom. Hitte-e ezt Dózsa György, a vezér is, s lelkesült-e valójában a nép ügyeért: oly kérdés, melyre nehéz megfelelni. Köznemes létére közel állott a néphez, s nem lehetetlen, hogy meghatotta a nép szenvedése; de viszont az is nyilvánvaló, hogy a nagy, félelmetes tömeg, mely mögötte állott, megszédítette az egyszerű székely nemest, s midőn élére állott a szabadságra vágyakodó népnek, nemcsak a nép szabadsága, sorsának javitása sodorta a vakmerő lázadásba, hanem az a csábitó remény is, hogy a nép vállán magasra emelkedik...

De lássuk a forradalom lefolyását, nagy vonásokban.

A paraszttábor nem oszlott szét a rendelet értelmében, csupán megoszlott, a vezérnek, Dózsának a rendelkezései szerint. Mint kész hadvezér csinálja meg a hadi tervet Dózsa György. Három ezer embert ott hagy a Rákoson, egy pesti polgár, Száleresi Ambrus vezetésével, megparancsolván, hogy portyázzanak Pest környékén s »rettegésben tartsák a nemeseket«. Egy nagyobb csapatot délre küld, a Bácsba, Mészáros Lőrinczczel, egyet pedig Eger felé, egy Barabás nevű pappal az élén. A derék-hadsereget két felé osztván, az egyiket maga vezeti, a másikat öcscse, Gergely. Ez a két hadtest - Márki Sándornak, Dózsa György lázadásának irója szerint - 30-40 ezer emberből állhatott s ezzel egyenest Czeglédnek tartott, útközben kirabolva a nemesi házakat. Egyedűl Czeglédről 2000 embert vezetett volt Lőrincz pap Dózsa táborába, ez a város tehát igen alkalmas volt arra, hogy itt szervezze a lázadást. Innen meneszt kiáltványt a forradalmi vezér az egész országhoz, különösen pedig Pest- és Külső-Szolnokvármegyéhez. Ebben a kiáltványban egyenesen a keresztes hadjárat megakadályozásával vádolja a nemességet s tisztán e miatt »parancsolja« a városok és faluk lakosságának »számkivetés és örök büntetés terhe alatt« a czeglédi táborba való sietésre, »hogy így a szent csapat és áldott gyülekezet a nevezett hűtlen és gonosz nemeseknek erejét és kezét korlátolni, megfékezni és zabolázni képes lehessen. Ha úgy tesztek, jól van, - folytatja a kiáltvány - különben a fentirt büntetést vonjátok magatokra. Sőt ezzel sem érjük be, hanem saját telketeken, kapufélfátokon függesztetünk és akasztatunk fel, nyársba vonatunk, vagyonotokat elpusztítjuk és zsákmányra hagyjuk, feleségeiteket és gyermekeiteket pedig megöletjük.«

E kiáltvány szerint, melyben Dózsa a kereszteshad fejedelmének és főkapitányának nevezi magát, a ki csak »a királynak s nem az uraknak alattvalója« - még mindig a keresztesháborúról beszél, mintha komoly szándéka volna a török ellen vezetni a népet, s felakasztással meg nyársba huzatással ijesztgeti azokat, kik vele nem tartanak. Ám kétségtelen, hogy sem Dózsa, sem főbb emberei nem gondoltak ekkor már a kereszteshadjáratra. Ez már csak ürügy volt a nemesség ellen való harczra, a jobbágyi állapotból való felszabadulásra. E mellett bizonyít az a beszéd is, melyet Dózsa Czegléden intézett a néphez s melyben többek közt ezt mondotta volna: Ne szalaszszátok el ezt az alkalmat szabadságotok kivivására. Igen, azt mondotta volna, mert a Dózsa György szájába adott s több változatban fenmaradt beszédet nem szabad egész teljességében hitelesnek vennünk. Oly dolgokat mondatnak vele a krónikások, melyeket iskolázatlan ember nem is mondhat, még ha azzal is kezdetik vele a beszédet, hogy fiatal korában nem tanult, nem tud czifrán beszélni, csak azt mondja, a mit a csuklyás barátok prédikáczióiból megjegyzett. Nem valószinű, hogy Dózsa György Serranus diktátorról s a Fabiusok meg Fabriciusokról elmélkedett volna, hogy e neveket »jegyezte« meg magának a csuklyás barátok beszédeiből. A nép fia a nép szája ize szerint beszélt bizonyára. Tudta, mi fáj a népnek; tudta, mivel lehet felkorbácsolni a nép indulatját.

Ehhez csakugyan nem kell czikornyás beszéd, az egyszerű szavak sokkal könnyebben utat találnak a szivekhez. Alkalmazkodván tehát az iskolázatlan ember eszejárásához, a szájába adott beszédnek alig felét fogadhatjuk el Dózsa által elmondottnak. Nem is közlöm tehát Dózsa állitólagos beszédét egész terjedelmében, csak annak egyes mondásait.

- - - Az elfajult gonosz nemesek nemcsak a maguk vagyonát prédálják el, de a másét is elveszik. Kendőzik magukat, feslett életet élnek, részegeskednek. A tiszta vizet nem szívelhetik; a legdrágább borok és pecsenyék alatt görnyednek asztalaik. Ők tehetnek akármit, úgy sem bünhődnek érte. Huzzák-vonják a népet lelkiismeretfurdalás nélkül. Könnyebb volna megszámlálni tavasszal a fűszálakat, télen a hópelyhet s az ég csillagait vagy a puszta homokszemeit, mint előszámlálni az ők bűneiket. S mi, kiket ők rabszolgákként tartanak, sziszegve ugyan, de türelmesen végezzük munkánkat. Ez nem maradhat igy sokáig. Le kell ráznunk az igát. Meg kell buktatni a királyokat. Szabadok akarunk lenni s leszünk is! Összerontjuk a nemesek jogait, osztozkodni fogunk az urak vagyonán.

A beszéd további részében királynak ajálja föl magát, de olyan királynak, a ki alá veti magát a nép akaratának. Végezetül így szól a néphez: »Lakoljanak a bünösök! gyilkoljátok rendre a nemeseket s egynek se adjatok kegyelmet!«

A nép állítólag e beszéd hatása alatt királylyá kiáltotta ki Dózsát, ám Márki Sándor, kinek könyvét már többször idéztem, - az egyetlen könyv, mely részletesen foglalkozik e lázadással - kételkedik abban, hogy ez megtörtént volna. Egyszerüen diktátori hatalommal felruházott vezér volt Dózsa s sem ő, sem a nép nem gondolt arra, hogy Ulászlót megfossza a koronától. Megelégedhetett ezzel is a dalnoki székely fia: mögötte állott egy rettentő nagy sereg, jóformán az ország összes parasztsága, sőt nemes ember is nagy számmal, s ez a tengernyi nép őt vallotta fővezéréül. S ki tudja, ha jól üt ki a lázadás, hová emelkedhetik még?...

Országszerte megmozdult a nép, a szó teljes értelmében kitört a parasztlázadás, lángba borúlt az ország. Itt is, ott is összecsapnak a parasztcsapatok az életét és vagyonát védő nemességgel, de nem egy vidéken a nemeseket is magával sodorja a lázadás: az egyik félelemből, a másik, a ki épúgy érezte a nagyurak féktelenkedését, mint a jobbágy, meggyőződésből csatlakozik a lázadókhoz. Nevezetesen Máramarosban, Sárosban, Szatmárban seregestül állottak a nemesek a paraszt lázadók közé s Bácsmegyében egy Nagy Antal nevű nemes ember volt a lázadás vezetője, akinek állítólag ez volt a szavajárása: »csak Ulászló király, fia, Lajos, Székely (Dózsa) György és ő: Nagy Antal az úr Magyarországban!«

Mig a kisebb-nagyobb csapatok az ország különböző vidékein pusztítottak s követtek el szörnyű kegyetlenségeket, melyek közt a karóba huzatás volt a legszokottabb, Dózsa a fősereggel, mely napról napra növekedett, Czeglédről az Alföldre huzódott. A merre elvonult ez a félelmetes hadsereg, tömegestül szegődött hozzá a parasztság, így Varsányon 300 lovas s ugyanannyi gyalog, Mező-Túron 800 ember. Tovább haladván, a dévaványai parasztok csatlakoztak a sereghez, papjuk, Turkevy Ambrus vezetése alatt, aki ezentúl mint Dózsa titkára szerepelt. Ez a tudós férfiu, ki a krakkói egyetemen végezte a theologiát, irta azokat a kiáltványokat, melyeket Dózsa időnkint a néphez intézett. Egy hétig tartott az út Czeglédtől Békés-Gyuláig, junius 2-ikától 8-ikáig, s itt már 30 ezer főre számították az egybe verődött pórhadat. Békés-Gyuláról 2000 főnyi sereget előre küldött Dózsa egy Balogh István nevű tanitó vezetése alatt, hogy alkalmas gázlót keressen a Maroson keresztül. Ám a gázlót kereső hadat váratlan meglepetés érte: időközben a kormány elrendelte a nemesség felkelését s egy ilyen nemesi sereg, Báthory István nádor és Csáky Miklós csanádi püspök vezetése alatt, a Maros partján megtámadta a parasztokat, kik megveretve futottak Nagy-Lakig. Már ezt megelőzőleg a Dózsa által Pestről más-más irányba küldött paraszthadaknak volt nagyobb csatája a nemességgel, nevezetesen a pásztói és a gubacsi határban s mindkét ütközetben a nemesség részére hajolt a győzelem. Azokkal, kiket a csatákban elfogtak, kegyetlenül bánt a nemesség, helyesebben: visszaadta a kölcsönt. A főbbeket karóba húzatták, azután meg testüket fölnégyelték.

Báthory István és Csáky Miklós, úgy látszik, kicsinylették a paraszthadat, mert Balogh István csapatjának a megfutamítása után, Nagy-Lakon tábort ütöttek s felette vigan voltak. Ám Dózsa éjnek idején összeszedte a szétvert csapatot s hajnalban rajta ütött Báthory seregén. Hajnaltól estig tartott az elkeseredett csata, s már-már úgy látszott, hogy a parasztok részén a győzelem, midőn Báthory közéjük ágyúztatott. A paraszt sereg este felé megfutamodott, de váratlanul megfordult az üldözött sereg s az üldözöttek üldözőkké lettek. A nemesi sereg főbbjei, köztük Csáky püspök, a parasztok kezére kerültek, sőt a parasztok elfogták Telegdy kincstartót is, kiről azonban nem bizonyos, hogy résztvett-e a csatában vagy egyebütt fogták el a parasztok s úgy vitték Dózsa táborába. Báthory István, nagy szerencséjére, csataközben lefordult lováról egy vakszemére kapott ütés következtében s eszméletre térvén, a közeli nádasban bújt el: igy kerülte el a szörnyű véget. Mert szörnyű vég várt az elfogott főurakra és nemesekre. Csáky püspök testét elébb buzogánynyal összetörték s úgy húzták karóba, fejjel lefelé, főpapi díszben. Előbb azonban a püspöki süvegről letördelték a drágaköveket s 60 ezer forintját elvették. Egy másik főbb embert, Ravazdy Pétert, keresztre feszítettek, többeknek a hátából szijjat hasítottak vagy máglyán égették el. Kegyetlenül bántak el Telegdy Istvánnal is, az egyetlennel, ki a királyi tanácsban ellenezte volt a kereszteshadjáratot; ellenezte, mert előre látta annak szörnyű következéseit. Magas oszlophoz kötötték, s durva bántalmazások közt puskával és nyíllal lövöldöztek rája, mignem lelkét kilehelte.

Láttuk már, hogy a nemeség sem bánt különben a kezébe került parasztokkal s látjuk majd, hogy ezentúl még kevésbbé kimélik egymást. Nem maradtak egymásnak adósok. Egyik fél kegyetlenségét menti a másik fél kegyetlensége s mentik annak a kornak durva erkölcsei. Ám az is bizonyos előttünk, hogy Dózsa György, ki ily eszközökkel harczolt, nem volt igazi szabadsághős s az általa és emberei által elkövetett rablások, gyujtogatások, leirhatatlan becstelenségek éppenséggel nem voltak alkalmasak arra, hogy a nép ügyét diadalra juttassák. Nem így küzdik s nem így küzdötték ki a nép szabadságát.

A népszabadság harczainak szellemével merőben ellenkeznek azok a vérlázító kegyetlenségek, miket Dózsa és parasztjai elkövettek s bár jól tudjuk, hogy több száz esztendő keserűsége tört ki a szegény, elnyomott nép lelkéből, s ha meg is lehet bocsátani a népnek a százados sérelmek szörnyű megtorlását, nem lehet megbocsátani a vezérnek. Vagy ha meg: akkor Dózsa Györgyben sem lehet többet látnunk durva erkölcsű, vakmerő katonánál, aki nem a népszabadságért lelkesül, hanem felhasználja a kedvező alkalmat országos rablásra. Amit fiatal korában egy maga követett el, azt most elköveti és követteti a szegény néppel.

Aprójára megirni a lázadás lefolyását, minden részletével, nem való e könyvbe. Amit a felbujtogatott nép tesz itt meg ott: egyforma, mint két tojás. Megölik, karóba húzzák, kínzó szerekkel gyötrik az elfogott nemeseket; az asszonyokat és leányaikat férjeik és szüleik jelenlétében gyalázzák meg; javaikat elragadozzák, házaikat lerombolják, felgyujtják. Némelyeket elevenen temettek el, másokat derékban vágtak ketté. Az apát s fiát egy karóba húzták: az apát alól, a fiút felűl. Nem tettek különbséget a »polgárok, püspökök, papok, szerzetesek, szülék, özvegyek, szolgák s városi emberek« közt. Némelyeknek hasán, másoknak ágyékán, torkán, szivén vagy fején keresztül szúrták a nyársat. Egyeseknek testét tűzben edzett karóba húzták vagy levágták karjukat, lábszárukat, kezüket. Másoknak kiszakították ereiket és belüket. Egyesegyedül a maguk véréből való vért kimélték.

A szörnyű dráma gyorsan közeledik a végső jelenethez. Temesvár előtt történt meg a döntő ütközet. Mert Dózsa a Csanád és Nagylak közt lefolyt csata után egyenesen Temesvárnak tartott, ostrom alá vette a várat. Ide menekült volt Báthory, ki tudvalevőleg a véletlennek köszönheté, hogy a Csáky püspökével s a Telegdy kincstartóéval hasonló sorsra nem jutott. Ha Zápolyai János vajda idejében segítségére nem jő Erdélyből, Báthory kénytelen lesz feladni a várat, melynek őrsége már lóhússal élt. Julius közepe táján érkezett Zápolyai János Temesvár vidékére s seregét csatarendbe állítva, dob- s trombitaszóval vonult az ulicsi mezőre. Dózsa 40 ezer főnyi serege rendetlenül táborozott, de ő is csakhamar csatarendbe állította seregét s úgy ő, mint Lőrincz pap lelkesítő beszédet intéztek a néphez, mely, úgy látszik, megrettent a rendes hadsereg láttára. Öcscsére bízta a jobb, Lőrincz papra a balszárny vezetését, ő maga a középre állott. Zápolyai szintén a maga seregének a közepén állott, mögötte a székelyek, a palotások és a végvidéki lovasok, oldalán Petrovics Péter. A balszárnyat Kismarjay Lukács, a jobbszárnyat Lindvai Bánffy Jakab vezette. Mindkét részről elkeseredetten indult a küzdelem és sokáig hol egyik, hol a másik részre látszott esni a harczi szerencse koczkája. Ám végre is a nemesek középhada, melyet Zápolyai vezetett, hátrálásra kényszerítette a parasztok középhadát. Dózsa serege futásnak eredt s a vezér hősiessége, bátorítása sem tudott többé lelket önteni a szaladó seregbe. Különösen mikor maga Dózsa is lefordult a lováról, szó sem lehetett arról, hogy a szaladó parasztokat ujra csatarendbe szedjék. Nem futásközben fordult le lováról a parasztok vakmerő vezére. Még akkor is, mikor serege futásnak indult, egy csapással két pánczélos vitézt sujtott agyon s azután magával Petrovics Péterrel mérte össze fegyverét. Petrovics lándzsával döfött Dózsa felé s mert Dózsa testét hiányosan takarta a vért, Petrovics lándzsája véletlenül éppen védtelen helyre furódott s Dózsa félholtan fordult le lováról. Megölhették volna, de nem ölték meg. Az volt a határozat, hogy, hacsak lehet, élve kerítik kézre. Mindjárt megtudjuk, miért.

A csata s ezzel a parasztlázadás sorsa eldőlt: a parasztok vezére a nemesség kezébe került, nemkülönben a vezér öcscse is, Gergely. Csupán Mészáros Lőrincznek sikerült elmenekülni Bácsmegye felé. Sok ezer paraszt vére áztatta a harczmezőt s a győztes sereg azokat sem kimélte, kik fegyverüket eldobták s kegyelemért könyörögtek. Pedig a vajda, állítólag, kegyelmet igért mindazoknak, akik leteszik a fegyvert s megigérik, hogy haza mennek. Oly ellenfelek állottak itt egymással szemben, kiknek szive tele volt mértéktelen gyülölettel s a nemesség ugyanazt tette, amit a parasztság tett hasonló helyzetben: nem ismert könyörületet.

A dráma legszörnyűbb része azonban most következik. A parasztok vezérét megkötözve viszik Zápolyai elé, nemkülönben öcscsét s a főbbeket. Föl jegyzik róla, hogy »bátor lélekkel s nyugodt arczczal« állott a vajda előtt, nem kért kegyelmet a maga, csupán az ösccse részére. Ez a legszebb vonás, mit Dózsa Györgyről följegyeztek. Tény, hogy öcscse, ki szelid lelkületű, nyugodtabb természetű ember volt, nem szivesen vett részt a parasztlázadásban, kezdettől fogva mérsékelte bátyját s jóformán az ő kényszerítésére maradt oldalán. A vajda válasza az volt, hogy valamennyit börtönbe vettette.

Láttuk, hogy Dózsa György éppenséggel nem volt válogatós az eszközökben, s a hatalmába került főbb embereket vérfagyasztó kegyetlenséggel végeztette ki. El lehetett készülve a legszörnyűbb halálra, a kivégeztetés minden nemére, de arra aligha gondolt, melyet neki az ő birái szántak, s végre is hajtottak. Három napig ült társaival a börtönben s julius 20-ikán hajtották végre az itéletet Temesvárt. Dózsa Gergelylyel végeztek legelébb s ővele csakugyan enyhén bántak el: lefejezték. Ám a Dózsa György kivégeztetését nagy készület előzte meg. A »paraszt királynak« trónt emeltek. Egy durván kovácsolt, megtüzesített vas szék volt ez a trón: erre ültették az övig levetkőztetett Dózsa Györgyöt, a szék mögött oszlop: ehhez kötötték. Koronát is tettek a fejére. Ott helyben tüzesítették meg az ekevasból készített koronát s úgy tették csiptetővassal a fejére. S hogy a királyi pálcza se hiányozzék: tüzes vaspálczát is nyomtak a kezébe. Igy sütötték meg a parasztkirályt, ki állítólag egy órával élte tul azt a pillanatot, melyben fejére tették a tüzes koronát. De nem volt elég, hogy a legszörnyűbb halálnak halálával kellett meghalnia, látnia kellett a megmérhetetlen kínokat szenvedő parasztkirálynak, hogy mint uszítják rá a fogságban kiéheztetett hiveit. Ez volt a legkegyetlenebb része az itéletnek: kegyelmet igérvén mindazoknak, kik Dózsa testéből falatoznak. Hegedű- s füttyszó mellett annak a kilencz embernek, kik élve kerültek ki a temesvári börtönből, körűl kellett tánczolni Dózsa testét s minden forduló után harapni egyet-egyet belőle. Aki nem vetemedett erre az aljasságra, menten levágták. Kilencz hivéből három-négy nem volt képes erre, a többi körültánczolta Dózsát, s minden fordulónál harapott a testéből, köztük egy Lőrincz nevű kovács, ki Dózsa lovait szokta volt vasalni. Szinte hihetetlen, de az egykorú krónikások egy értelemmel állítják, hogy Dózsa egy pillanatra sem veszítette el eszméletét a rettentő szenvedések közt, sőt még egy izma sem rándult meg. - Most látom csak, hogy kutyákat neveltem! - állítólag e szavakban tört ki szivéből a fájdalom, midőn saját emberei harapdálták a húsát. Bizonyára a testi fájdalomnál is nagyobb lehetett ez a lelki fájdalom. Mert ha nem is tekinthetjük ideális szabadsághősnek Dózsa Györgyöt, ha nem is lehet menteni a nép-felszabadításnak általa követett módját, - hogyha sikerül vakmerő akcziója, a nép sorsa bizonyára előnyösen változik.

A vadállatnál vadabb hóhérok, mikor már halottnak vélték a parasztkirályt, levágták a fejét, testének belső részeit megfőzték, sütötték s megétették a parasztokkal, közben meg a jelenlévő papokkal a »Te deum laudamus«-t énekeltették. Mikor ennek is vége volt, a hóhér levagdalta lábát, karját, nyakát, a testét négy darabba vágták s úgy küldöttek négy városba: Budára, Pestre, Fehérvárra és Váradra, hogy e városokban kitegyék elrettentő példának.

Ime, a dráma utolsó jelenete. A parasztság itt-ott még folytatta a küzdelmet a vezér rettentő vége után is, de a kisebb-nagyobb lázadó csapatokat hamarosan leverték. Lőrincz pap, a lázadás igazi lelke is az ellenfél kezébe került s némelyek szerint Zápolyai vajda nyárson süttette meg, mások szerint máglyán égettette el Kolozsvárt.

De hátra van még a legutolsó jelenet: a szabadságát, sorsa könyebbségét kereső nép kegyetlen büntetése. A vezérnek s a főbb embereknek halálával a nemesség nem látta eléggé megtorolva a parasztlázadást; az sem volt elég, hogy 40 ezer, némelyek szerint 70 ezer paraszt esett el a nemesség ellen vívott csatákban. Sokkal erősebb megtorlást követelt a nemesség: a parasztság teljes leigázását, örökös szolgaságát.

A parasztlázadás leverése után, október 18-án nyilt meg az országgyűlés, mely harminczhárom napig tartott s ezen az országgyűlésen 71 törvényczikket hoztak, melyből 62 a parasztokra, a parasztlázadás megtorlására vonatkozott. Első sorban biztosították Zápolyai Jánosnak a parasztlázadásra tett kiadásait a királyi jövedelmekből s úgy tértek át az egyes nemesek által szenvedett károk megtérítésének módozataira. Minden megyében az alispán, négy szolgabiró s tizenkét jómódú nemes sorba vizsgálja a szenvedett károkat s megtéríttetik a kártevő parasztokkal. Elég, ha a kárvallott nemes ember megesküszik, nem szükséges a bizonyítás. S nem elég megtéríteni a kárt, a megállapított kárpótlás mellett annyit kell fizetni a kincstár számára is - ha t. i. »birnak« fizetni. Meg kell fizetni a megölt nemesek vérdíját is. A nemességnek volt rá gondja, hogy az ártatlanok is fizessenek, különösen ha a bűnösökön nem lehetett felhajtani a kárpótlást. Ezt az önkényességet azonban már nem helyeselheti az országgyűlés s a 9. t.-czikkben határozottan utasítja a tisztviselőket, hogy csak a bűnösökkel fizettessenek kárpótlást és vérdíjat. De ha védi a törvény az ártatlant, annál kevésbbé nézi el, hogy egyik-másik földesúr megbocsásson bűnös jobbágyainak. Mert bizonyára számos esetben, a földesúr a jövendő békesség okáért szivesen borított volna fátyolt a multra. Birtokának s birtokjogainak elvesztésével fenyegeti a törvény az ilyen földesurat.

Igen érdekes és jellemző a 14. törvényczikk, mely azzal kezdi, hogy a lázadó parasztok mind főbenjáró büntetést érdemelnének, nehogy azonban ezután is annyi sok vér ontassék és az egész parasztság, »mely nélkül a nemesség keveset ér«, eltöröltessék, - csupán a századosokat és tizedeseket, a lázítókat, a nemesség nyilvános gyilkosait s a szüzeken és asszonyokon erőszakoskodókat itélik halálra, a többi parasztoknak meghagyják az életét, ám a károkat meg kell téríteniök s a vérdíjat meg kell fizetniük. Ugyane törvényczik harmadik szakasza mondja ki az örökös jobbágyságot, s megvonja a jobbágyoktól a szabad költözés jogát, »hogy az efféle megátalkodottságnak emléke és minden időkre való büntetése örököseikre is átszálljon, s minden század tudja, mely istentelen gonoszság légyen az urak ellen való fellázadás!«

Tehát örökös, a költözködés szabadságától megfosztott jobbágyság: ez a legutolsó, a csattanós jelenet a véres parasztdrámában. Nem elég a felbujtogatott nép megbüntetése, hadd bűnhődjenek még az unokák unokái is, nehogy valaha eszükbe jusson fellázadni az urak ellen!

Kimondván a kegyetlen itéletet, megállapítják az örökös jobbágy tartozásait, terheit:

1. Minden telkes jobbágy, sőt a zsellér is, évenként egy arany forintot fizet a földesurának, mégpedig felét Szent-György, felét Szent-Mihály napján. Ahol azonban ennél többet fizettek eddig, marad a régiben: nem szállítják le egy arany forintra.

2. Minden héten kötelesek egy napot szolgálni a földesurnak.

3. Havonként egy csirkét ad minden jobbágy.

4. Minden földi termésből, akár aratják, akár kaszálják, kilenczedrész a földesúré, tizedrész a főpapoké; kilenczed jár a borból is. Vagyis, magyarázza a törvény, tiz kéve vetésből nyolcz maradjon a jobbágynál, tiz cseber borból nyolcz.

5. Évenként két ludat kell adni, mégpedig egy fiatalt pünkösd ünnepére, egy vénet Szent-Márton napjára.

6. Minden tiz jobbágytelektől (a hol kevesebb van, kevesebbtől) egy hizott malacz jár a földesúrnak, megjegyezvén, hogy »épségben maradnak a nemeseknek eddig adni s venni szokott egyéb jövedelmek.«

Ime a köteles, törvényesen megállapított tartozások, szolgálatok, melyek közt, mint látjuk, vannak meg nem nevezett »egyéb jövedelmek« is, szabad tért engedvén a földesúrnak a zsarolásra.

De menjünk csak tovább. Lássuk, mint rakják a lánczot a jobbágynak kezére, lábára.

Az özvegy jobbágyasszonyok a földesúr engedelme nélkül nem mehetnek férjhez, ha jobbágy helyét pótolják. Ha nős fiaik vannak, magukkal nem vihetik. Sőt, ha az özvegy asszony nem nagykorú fiát, férjhez menetelekor, magával vinné más földesur birtokára, a fiú, amint nagykorúvá lesz, köteles visszamenni az előbbi földesúrhoz.

A zsellérek három évre fölszabadulnak az adófizetés alól, de azzal a kötelezettséggel, hogy ez idő alatt házat kötelesek építeni s ezzel a többi jobbágyok sorába lépnek. Ha nem akarnának házat építeni, ezzel nem kerülik el az egy arany forint fizetését.

A jászok, kunok s a király többi jobbágyai, hacsak nem királyi és kerített városokban laknak, szintén egy sorba jutnak a jobbágyokkal: fizetniök kell az adót, a tizedet, teljesíteniök kell a jobbágyi szolgálatot.

Rendkivül érdekes a 24. czikk, mely »a paraszt elvetemültség örökös emlékeül« kimondja, hogy a király többé paraszt származásút püspökké vagy érsekké nem emelhet, s ha mégis tenné, az ilyen főpapnak senki sem tartozik tizedet fizetni. Nyilvánvaló czélzás ez Bakócz érsekre és Szalkai győri püspökre, ki vargának volt a fia. Pedig ezeket ugyancsak nem lehetett gyanúsítani a föld népe iránt való kedvezéssel. Ám a szörnyű lázadás közvetlen hatása alatt az országgyűlés a szó teljes értelmében a földhöz akarta nyügözni a parasztságot. Ki ahol született, ott maradjon, s ki amely állapotban született, abban maradjon, fölebb ne emelkedhessék: ez a kegyetlen törvény summája. S hogy erőszakos úton se lehessen a jobbágyot máshová vinni, több szakaszban gondoskodik erről is a törvény, szigorú büntetést szabván az erőszakoskodó, mások jobbágyát elhurczoló urakra.

Aztán áttér a törvény azokra a nemesekre, kik résztvettek a parasztlázadásban. Külömbséget tett azonban köztük: akik önként vettek részt, azokat megfosztá birtokától, akik pedig kénytelenségből, (mert erre is volt számtalan eset) azoknak megkegyelmez. Az így elvett birtokot azoknak a nemeseknek adják, kiknek szüleit vagy testvéreit a parasztok megölték, sőt parasztoknak is, akik a lázadásban a nemesség mellett harczoltak, »hogy - így szól a törvény - e példa által más parasztok is hivebbek legyenek és földesuraiknak inkább engedelmeskedjenek.«

A meg nem ölt, de megvert, megkinzott nemeseknek azok a jobbágyok, kik a kinzást elkövették, száz forint élődijat tartoznak fizetni; a parasztkapitányok, századosok, tizedesek s más lázítók büntetése pedig vagyon- és fővesztés, kivéve azokat, kik kényszerítésből lettek vezetőkké a lázadásban. »Iszonyú halállal vesszenek el« azok is, mondja a törvény, akik a nemes lányokon és asszonyokon erőszakot követtek el. De nemcsak őket sujtja a törvény, hanem maradékaikat is. Ezeknek sorából soha senki esküdtté vagy biróvá nem lehet, sőt cseléd sem a fejedelem, földesúr, általában a nemesek udvarán. »Egy is közülök bármi tisztességre ne emeltessék, hanem, mint átkozott sarjadék, örök szolgaság és parasztalattvalóság jármának büntetését gyászolja.« Ha pedig nem feleséges ember követte el ezt a gyalázatosságot, annak az apját kell hasonlóképp büntetni.

Lelketlen és oktalan büntetések ezek s előrelátható, hogy jóra nem vezethetnek. Lehetett-e józan észszel hinni, hogy a parasztság, melyet ily kegyetlenül büntetnek még az ártatlan maradékokban is, ha egyelőre meghunyászkodik is, az első kedvező alkalommal nem ismétli a Dózsa-lázadás szörnyűségeit? A rövidlátó törvényhozók nyilván azt hitték, hogy a parasztot örök időkre lelánczolják ez embertelen paragrafusokkal s örök időkre kiveszik a fegyvert a kezéből, ha jobb kezének levágatásával büntetik azt a parasztot, aki csak tarsolyt is mer hordani.

Tudjuk, hogy a Dózsa-lázadásban nagy szerepe volt az alsó papságnak és az iskolamestereknek, s természetesen, a törvény szigorú büntetést mér ezekre is. A lázadásban részt vett papok büntetése halálig tartó fogság, de jövőre megtiltja a törvény a papoknak és iskolamestereknek a fegyver és tarsoly hordását s azzal »alázza meg«, hogy paraszt is elfoghatja az olyan papot és iskolamestert, a ki fegyvert és tarsolyt visel s megkötözve viheti a fölebbvalójához. A pásztorember (köznyelven hajdú) sem használhat fegyvert. Ha először fegyvert látnak nála, megverik; ha másodszor is: lenyakazzák.

A paraszt tehát fegyver nélkül marad. Az ő fegyvere ezután az ekevas, a kasza, a kapa. Ezeknek a használását nem tiltották meg. Végre is ekevas nélkül nem lehet fölhasogatni a föld kebelét, kasza nélkül nem lehet lekaszálni a füvet.

»Hirtelen harag soha jót nem farag« - tartja a jó magyar példabeszéd - s ez különösen illik az 1514-iki országgyűlés törvényczíkkeire. Kölcsönös kiengesztelődés helyett az osztálygyülölet tovább szítása: ezt eredményezte az 1514-iki törvényhozás. Mikor legnagyobb szükség lett volna a nemzeti egységre, a tömörülésre: a harag, gyülölet, bosszú érzelmei forrongtak a szivek mélyében. A haza ügyével kevesen törődtek, annál jobban azzal, hogy mint nyomhassa el minél erősebben egyik a mást: a főnemes a középnemest s e kettő a parasztságot. Ebben egyetértett most mind a két rend.

Gyönge, elpuhult, erkölcseiben megfogyatkozott, gyülölködő nemesség s röghöz kötött, csaknem rabszolgaságra jutott jobbágyság: ez volt a magyar nemzet a XVI. század első felében. Ennek a nemzetnek könnyen áshatta meg sirját Mohácsnál a török!

/\z 1514-iki országgyűlés nemcsak a jobbágyság történetében jelent korszakalkotó változást. Ezen az országgyűlésen terjesztette be Verbőczy István a hires Tripartitumot, vagyis Magyarország szokásos jogának hármas könyvét, melynek megszerkesztésével a nagytudományú itélőmestert II. Ulászló király bizta volt meg. E könyv nem az addig hozott törvények és rendeletek egyszerű gyűjteménye, hanem egy nagy tudós jogi munkája, mely szabatosan meghatározza a nemesség jogait, kiváltságait, megmagyarázza az eljárás módját a birtokok kezelése, eladása, cseréje, elzálogositása, örökösödés, ingó és ingatlan javak becslése körűl. Ezekkel foglalkozik az első rész, mig a második a perekben követett eljárást magyarázza. A harmadik részben - s ez érdekel minket első sorban, - ismerteti a parasztság jogai viszonyait is.

A magyar köznemesség e bibliája az 1514-iki országgyűlés haminczharmadik napján, november 15-én nyert királyi megerősítést, miután az ország rendei hozzájárultak. Ám a király, bár megigérte, hogy a Hármaskönyvet megküldi a vármegyéknek is, igéretét nem váltotta be s igy Verbőczy könyve nem lett törvényes erejű, mindazonáltal 1848-ig az ország minden részében használták a biróságok s törvényes tekintélyét kétségbe nem vonták. Hogy a király nem küldötte meg a megyéknek Verbőczy könyvét, ez a főrendek mesterkedésének tulajdonítható. Az országgyűlésen hozzájárultak kénytelenségből, mert a többségben levő köznemességgel nem mertek kikötni, de csak következetesek maradtak magukhoz, midőn a gyönge királyt lebeszélték egy oly jogi könyv kihirdetéséről, mely mindjárt az első rész elején világosan megállapítja, hogy: Magyarország főpapjai, zászlósurai és egyéb nagyurai, nemesei és főrendei nemességök és földi javaikra nézve ugyanegy szabadsággal, joggal és kiváltsággal élnek, egyik urnak sincs több s egyiknek sincs kevesebb szabadsága a másiknál, ennélfogva a biráskodásban egy és ugyanazon törvénnyel és szokással, egy és ugyanazon törvényes eljárással élnek.

A nemesség e bibliájával egy napon kelt Ulászló 7. rendelete is, melyet az előző fejezetben ismertettem s mely a Dózsa-lázadás hatása alatt született; de a Verbőczy Hármaskönyve már tudomást vesz a kegyetlen rendeletről, mely a jobbágyokat megfosztja a szabad költözködés jogától. Egyébként a jobbágyság jogi viszonyait a régi szokások és törvények alapján magyarázza s mert - a mint később látni fogjuk - a nemesség kénytelen visszaállítani a szabad költözködést, Verbőczy könyvének a jobbágyságra vonatkozó része is mértékadó, utbaigazító a törvényes eljárásoknál.

Minekelőtte tovább mennénk a történelem fonalán, ismerkedjünk meg a Hármaskönyvnek a jobbágyságra vonatkozó részével.

»A jobbágyok - mondja Werbőczy - többféle rendüek, mert némelyek magyarok, mások szászok és németek, csehek és tótok, kik keresztény hitet vallanak; ezenkivűl oláhok és oroszok, ráczok vagy szerbek és bolgárok, kik a görög hitet vallják. Ezen felűl vannak jászok és kunok, kik királyi földeken telepednek le és laknak, de szintén keresztény hitűek. És jóllehet - mondja tovább - e népek (kivévén a királyi jászokat és kunokat, oroszokat és bolgárokat) oly szabadsággal birtak, hogy a törvényes földbér s adósságaik lefizetése mellett, tetszésök szerint máshová költözhettek, e szabadságokat egy igen gonosz rabló, Székely György vezérlése alatt, az összes nemesség ellen támasztott kurucz pártütésük és lázadó felkelésük s ez okból örök hűtlenségbe jutások miatt, örökre elvesztették s most már mint örökös parasztok földesuraiknak teljesen alávettettek.«

E bevezetésre következik aztán a jobbágy jogviszonyainak ismertetése. A jobbágy első fóruma: a földesur. Sem egyházi, sem világi biró közvetlen maga elé nem idézheti a jobbágyot, hanem első sorban a földesur köteles igazságot szolgáltatni a perlekedő feleknek. Csak ha valamelyik fél nincs megelégedve az itélettel, föllebbezhet: ha egyházi az ügy, az egyházi törvényszékhez, ha világi, az alispán- vagy a szolgabirákhoz. A földesur tartozik igazságot szolgáltatni, de ha nem szolgáltat, vagy éppen nem is akar élni a jogával, ezért csak az esetben büntetheti meg a biróság, ha a perlekedő fél panaszt emelt nála s a földesur a panasz alapján tett birói intézkedésre sem tesz igazságot a perlekedő felek között. Ez a büntetés három márka, melyből kettő a biróé, egy a kereső félé.

Ha a perbe fogott jobbágy az itélet kihirdetése, illetőleg végrehajtása elől megszöknék, a földesurnak jogában áll lefoglalni a jobbágy ingó és ingatlan vagyonát, melyből egy rész a kereső félt, két rész a földesurat illeti. Abban az esetben, ha a jobbágy nem szökik meg ugyan, de pl. a rá rótt kártérítést nem tudja kifizetni, nem lévén sem ingó, sem ingatlan vagyona, az ellenfélnek joga van tizenöt napig fogságban tartani az elmarasztalt jobbágyot. Ez idő alatt kenyéren és vizen tartja, akkor aztán szabadon bocsátja, de eskü mellett, hogy annak, mit munkája vagy koldulása által szerez, hetenként egy harmadát híven átadja az ellenfélnek, míg tartozását ki nem egyenlíti. Ha azonban a jobbágy megszegi az esküjét, az ellenfélnek jogában áll ismét letartóztatni s leszolgáltatni vele a tartozást.

Ez a rabszolgaság enyhébb kiadásban.

»A parasztnak munkája bérén és jutalmán kivül ura földjén, az örökséget illetőleg, semmi joga sincs: az egész föld a földesur tulajdona.« Az a paraszt tehát, a kinek nincs gyermeke, csak munkája bérét és jutalmát adhatja el, vagy hagyományozhatja másra, a föld megmarad a földesur tulajdonának. Csak az ingó vagyonáról rendelkezhetik szabadon, de ha végrendelet nélkül hal meg, ingó és ingatlan a földesurra száll.

»Ezen felül - folytatja a Hármas könyv - a parasztok annyira alá vannak vetve ez idő szerint való uroknak, hogy a maguk személyében nemes emberrel semmiféle ügyben nem pörösködhetnek.« Ha a nemes ember megveri a parasztot, vagy vagyonában megkárosítja: a paraszt nevében a földesur perli a nemes embert, a parasztnak erre joga nincs.

Tehát: a föld, melyre véres verejtékét hullatja, nem az övé. A nemes ember ütlege neki fáj ugyan, de ezt előbb még el kell hitetnie a földesurával s az, ha tetszik, pörbe foghatja jobbágyának a bántalmazóját, ha nem tetszik: a szegény jobbágy, mint az állat, megtorlatlanúl viselheti a bántalmakat. Akármerről nézzük a jobbágy dolgát: a közönséges rabszolgánál alig kedvezőbb a sorsa. Joga, szabadsága a semminél semmibb, - terhe annál több, annál súlyosabb. Csoda-e, ha ez a nép fásult, közönyös minden iránt, a mi körülötte történik, ha nem törődik azzal, hogy török vagy német lesz-e az úr az országban. Várhatott-e rosszabb sorsot ezektől, mint a magyartól?

Pedig sohasem lett volna talán nagyobb szükség egységes, erős nemzetre, mint épp ez időben. Nemzetre, melynek minden tagja szivén viseli az ország érdekét s kész vérét ontani a haza védelmében.

Ám mit látunk? A nemesség, beleértve most a fő- és köznemességet egyaránt, oktalan módon vonta le a Dózsa-lázadás tanulságait. Nem gyógyították a nyilt sebeket, de sőt inkább közremunkáltak abban, hogy e sebek tovább terjedjenek, az egész testet elborítsák. A főnemesség féltékenyen nézte a középnemesség előtérbe nyomulását s különösen rossz szemmel nézték Zápolyai Jánost, a Dózsa-lázadás leverőjét, kiben a köznemesség az ország jövendő királyát látta. Arra számított ugyanis a köznemesség, hogy Ulászló halála után, fiának, II. Lajosnak kiskorúsága idejére, Zápolyait kormányzónak választják, s azután - mert Lajosnak sem reméltek hosszú életet - királynak. Ám az udvari párt, melynek Bakócz volt a lelke, titokban megkötötte a szövetséget a Habsburg-házzal s Lajost még atyja életében összeházasították Miksa császár leányával, Máriával. Csakhamar ezután, 1516-ban meghalt Ulászló s tiz éves fiát megkoronázták. Nem választottak mellé kormányzót s a köznemesség megnyugodott ebben, miután a királyi tanácsban amúgy is megvolt, a köznemesség számbeli többsége. Ám ez csakugyan számbeli többség volt és semmi egyéb: az igazi hatalom a főrendek, s nevezetesen Bakócz Tamás és Bornemissza Péter kezében volt. Az 1518-iki országgyűlésen már szemben áll egymással a főrangú és a köznemesség, megkezdődik a küzdelem s a köznemesség csak azzal a feltétellel igéri meg a király által minden jobbágytelek után kivánt egy forint adó helyett a fél forintot is, ha a főurak személyenként megesküsznek az országgyűlés végzéseinek megtartására. Egy az, hogy nem bíztak a főurakban, más az, hogy a jobbágyságot nem tartották képesnek akkori »szegény és elnyomott állapotában« az egy forint megfizetésére. A köznemesek ott hagyták az országgyűlést, de nem a főrendek, s ezek megszavazták az egy forint adót, hogy, »ámbár a mindenfelől terhelt« jobbágyokat ők is kimélni óhajtják, nem engedhetik, hogy az országot veszedelem érje az ő gondatlanságuk miatt.

A mi ezután következik: hanyatthomlok való rohanás a romlás lejtőjén. A fő- és köznemesség közt elkeseredett harcz folyik a hatalomért. Hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. Folyton szavazzák meg az adókat, de a mit be tudnak is hajtani, többnyire elsikkad egyik-másik hazafi kezén. A kiskorú király, éppen mint az apja, a legszükségesebbeket is nélkülözni kénytelen. Az urak gazdagok, a király szegény. Legföljebb az vigasztalhatta, hogy van a ki osztozik sorsában: a paraszt. Közben a török nem pihen, mind előbbre-előbbre nyomúl s beveszi a legfontosabb végvárat: Nándorfehérvárt. Ez rettentő csapás volt s úgy látszik, mintha észre térítette volna az egymással versengő fő- és köznemeseket. Most már a legnagyobb áldozatra készek, nemcsak a jobbágy, de a maguk zsebéből is. Sajnálkoznak a szegény jobbágyon, s őszintének kell vennünk e sajnálkozást. Hisz maguk láthatták legjobban, hogy a földnépe az inség, a nyomor szélén áll: azt újabb adókkal terhelni szívtelenség. Ám a kénytelenség, az ország védelme újabb terheket ró a jobbágyra: az egy forint rendkivüli adó mellett a kamarai nyereség neve alatt ismert adót 20 denárról huszonötre emelik. Ők maguk, főpapok, főurak és nemesek esztendei jövedelmük felét ajánlják fel, a papok a birtokukban levő arany- és ezüstszerek értékének tizedrészét. Behozzák a fogyasztási adót s azt kivetik nemesre és parasztra egyaránt s az országból kivitt marhák vámját huszonötről ötven denárra emelték. Gondoskodnak a királyi kincstár jövedelmeinek szaporításáról s e jövedelmeket mind zsoldos hadsereg állítására szánják. Mindez azonban csak szalmalángos felbuzdulás. Mihelyt tettre került a sor, a lelkesedés, az áldozatkészség lelohadt. Vagy három millió forintnak kellett volna befolyni az országos kincstárba, de ennek tizedrésze sem folyt be. Néhol megtagadták az adófizetést, máshol kevesebbet fizettek s mert nem mindjárt az országos kincstárba küldték a pénzt, jóllehet így rendelte az országgyűlés, hanem a megyékhez - itt is, ott is elsikkadt a kinos-keservesen behajtott adó.

A zsoldos hadseregből, természetesen, semmi sem lett. Mintha csak a részeges szolgalegényt hallanók, ki gazdájának, a papnak, megigérte, esküvel fogadta, hogy többé nem részegeskedik, de csak egy napig tartott a dicsőség, másnap már részegen állított be a paphoz, mondván: Tisztelendő Úr! - abból, a miről tegnap beszéltünk, semmi sem lesz!

Maradt minden a régiben. A következő országgyűlésen már szóba sem hozták a fogyasztási adót, a jövedelmek felét stb., csupán az egy forint adót. Ezt meghagyták, mert ennek nagyrészét a jobbágy fizette. Sőt egy évre rá két forintra emelték ezt az adót minden jobbágyház után! Igy készültek a török ellen. Igy indultak az akkor még nem sejtett nagy temető felé, melynek Mohács a neve.

Erre az időre esik a reformáczió első fellépése is. Luther tanai beszivárognak az országba s komoly veszedelem fenyegeti az egyházat: a szakadás veszedelme. Magának a királynénak környezetében is vannak Luther tanának hívei, mi arra vall, hogy a királyné szivesen látja Luther tanainak terjedését. Ám a köznemesség idegenkedik mindentől, mi Németországból jő, s mintegy kényszeríti a királyt, hogy kiméletlenűl lépjen föl a reformáczió terjesztői ellen. De sokkal zavarosabbak voltak a viszonyok, sokkal többféle gond foglalta le az elméket, semhogy az új vallás terjedését meg lehetett volna akadályozni. Magát a köznemességet is az új vallásnál sokkal erősebben bántotta az a körülmény, hogy a cselszövő udvari párt minduntalan kijátszotta. Az 1523-iki országgyűlésen pl. a köznemesség erélyes föllépésére a király elmozdította a gyűlölt Báthory Istvánt, Zápolyai ellenlábasát, a nádori székből, de azért mégsem Zápolyai lett a nádor. Üresen maradt egy évig a nádori szék s akkor a király ismét visszahelyezte Báthoryt. Nem kevésbbé bántotta a köznemességet, hogy ugyanekkor a közben elhunyt Bakócz Tamás helyét Szalkai László váczi püspökkel töltötte be, a »vargaivadék«-kal. A jobbágy-ivadék után varga-ivadék, tehát ismét egy, aki a porból emelkedett föl esztergomi érsekké és királyi kanczellárrá s aki egy hajszállal sem különb Bakócznál: kiváló helyzetét nem az ország, (a népről ne is beszéljünk!) hanem a maga önös érdekeinek kielégítésére, vagyonának szaporítására használja.

A török pedig csak nyomúlt előbbre, egymásután foglalta el a végvárakat. És nincs rendes hadsereg, mely a törököt megállítsa útjában, csupán az egyes várak őrségei vívják az élet-halálharczot s némely vár csak akkor kerül török kézre, mikor az őrség mind egy szálig hősi halált halt.

Ily körülmények közt nyilt meg 1525. május 7-én a rákosi országgyűlés. A köznemesség fegyveresen jelent meg s heves szemrehányásokat tesz királynak és főnemességnek egyaránt. Szemére lobbantják a királynak, hogy kikeresztelkedett zsidó a kincstárnoka, aki elsikkasztja az ország vagyonát. (A király kincstárnoka csakugyan kikeresztelkedett zsidó volt. A neve: Szerencsés Imre.) Súlyos vádakkal illették a nádort, Báthory Istvánt, őt okolván többek közt Nándor-Fehérvár elestéért is. A gyűlés negyedik napján a nemesség felvonúlt Budára s itt egy templomban folytatta tanácskozását. Itt ismétlődtek a vádak a nádor, a kincstárnok és Szalkai kanczellár ellen. Közben még a jobbágyokról is beszélt egyik szónok: a szabad költözködés visszaállítását indítványozván, de az indítvány nem talált visszhangra. Ellenben deputácziót küldöttek a királyhoz, többek közt azzal a kivánsággal, hogy a németeket öt nap alatt távolítsa el az udvarából, mert azok mind lutheránusok, Szerencsés Imrét, a zsidó kincstárnokot pedig máglyán égettesse meg.

Már ezt megelőzőleg Szalkai primás vizsgálatot kért maga ellen, de a király erre azt a rendkivül érdekes kijelentést tette a pápai követek előtt, hogy »még akkor sem ejtené el Szalkait, ha rá lehetne bizonyítani a hűtlenséget, mert jól tudja, hogy, ha Magyarországon az egyház tekintélye megingott, három esztendő sem telik belé s a magyarok visszatérnek pogány őseik vallására!« Szerencsés Imrét illetőleg, egész helyesen, azt válaszolta, hogy törvényes ítélet nélkül senkit sem szabad kivégezni. Előbb törvényszék elé állítja, ott aztán bizonyítsák be az ellene emelt vádakat.

A Rákoson összegyűlt nemesség magatartása mind fenyegetőbbé lett s most már azt követelték, hogy a király személyesen jelenjék meg köztük, mégpedig az urak nélkül. A király csakugyan megjelent a Rákoson, meghallgatta a köznemesség panaszát, de a több pontban eléje terjesztett kivánságokra nem felelt azonnal. Visszament Budára s onnét sem küldött választ. A gyűlés eloszlott nagy háborgással, méltatlankodással, de egyben elhatározták, hogy öt hét múlva Hatvanban jönnek össze. Ugyanekkor azonban az egyházi és világi főnemesség titkos véd- és daczszövetséget kötött a köznemesség ellen, s még el sem oszlott a háborgó köznemesség, a királyné az ő kedves emberét, Szerencsés Imrét, ki »vizsgálati fogságban« ült, szabadon bocsátotta s a német udvarbéli emberek tüntetően kisérték lakására Szerencsést, hol nagy dinom-dánomot csaptak. Az elszéledő nemességből azonban egy csapat körülfogta Szerencsés házát, ott mindent összetörtek és a mi értékes volt, azt el is vitték. Ugyanígy akartak elbánni a varga-ivadék palotájával is, de itt ágyuk fogadták. Átmentek hát Pestre s ott a zsidókon öntötték ki haragjukat.

Tizennégyezer főnyi köznemes jelent meg a hatvani országgyűlésre, jóllehet az udvari párt mindent elkövetett e gyűlés meghiusítására. A nemesek fegyveresen jöttek a gyűlésre s e mellett minden tiz jobbágy után hoztak egy lovas vagy gyalog jobbágyot, a rákosi országgyülésen hozott határozat értelmében. Az egyházi és világi főurakat meghívták ugyan, de nem kötelezték a megjelenésre. Ugyancsak a rákosi országgyűlésen határozták volt el, hogy a hatvani országgyűlésig felfüggesztik az egyházi tizedek beszolgáltatását s itt alkották azt az igen érdekes törvényczikket is, mely szerint »a lutheránusokat az ország minden részéből ki kell irtani s nemcsak egyházi, de világi egyéneknek is szabadságában áll, hogy őket, bárhol találtatnak, máglyán elégethessék.«

Minde határozatokról a király akként nyilatkozott, hogy amit a hazára üdvösnek talál, teljesíti, de a hatvani gyűlés megtartásához nem járult. Hanem azért ott látjuk a királyt is a hatvani gyűlésen. A köznemesség Zápolyai János és Werbőczy István buzdítására oly nagy számmal jelent meg a gyűlésre, hogy a király nem tehetett okosabbat: elment maga is. És elment a nádor is, el a »vargaivadék« is, jóllehet készen lehettek arra, hogy a legkiméletlenebb támadásokkal illetik. A ravasz vargaivadék azonban már a gyűlés előtt megszelídítette Zápolyait: kilátásba helyezvén neki a magyar koronát Lajos király halála után, sőt az özvegy kezét is. Werbőczy számára is volt mézes madzag: megválasztják nádornak. A vargaivadékra dühös nemesség ugyan, mikor Szalkai állott szóra s késznek nyilatkozott állásának elhagyására, folyton közbekiabált: le kell vágni a varga fiát, mert a nemest paraszttá akarja tenni, amilyen ő volt! - de bizony nem vágták le. Báthory nádor meg fölhívta a nemességet, hogy, ha rábizonyítják a bűnösséget, ám vágják le a fejét, nyúzzák meg - mire az volt a nemesek válasza: nincs szükség törvényes eljárásra, jól látjuk mi a te bűneidet, - de neki sem görbült meg egy haja szála sem. Sárkány Ambrusnak, az országbirónak azt vetették szemére, hogy míg mások a végvárakat védték, ő borral s marhával kereskedett s a népet zaklatta. Thurzó Elek kincstárnoknak is kijutott a kiméletlen szavakból. »Parázna lengyel paraszt!« kiabáltak feléje. A főudvarmestert, Korláthkövi Pétert is erős szidalmakkal illették. Igy sorba minden országnagy megkapta a magáét, csupán Szerencsés Imrével, a kikeresztelkedett zsidóval nem gorombáskodtak. Ez az ügyes, élelmes ember túljárt a köznemesség eszén. A rákosi országgyűlésen máglyahalált szántak neki, s ím, most a nemesség előtt egyszerre kedves ember lett, azzal az igérettel, hogy a kincstári bányákat és jószágokat bérlő Fugger család egymilliós csalását földeríti...

A félelmesnek látszó gyűlés azzal végződött, hogy Werbőczy lett a nádor, az egyházi tizedek országos czélokra való fordításának követelésétől elállott a nemesség, ellenben minden jobbágytelekre kivetettek egy forint rendkivüli adót, melyből negyedrészt Werbőczynek ajánlottak fel, ez meg a királynénak ajánlotta föl, hála fejében, hogy a királyt rá birta az országgyűlésen való megjelenésre... Arról, hogy a nemesség megujítsa nagylelkű ajánlatát: egy évi jövedelmének felét tenné le az ország védelmére, most sem beszélt senki. Elég ha fizet a jobbágy s elég, ha a királyi tanácsban ismét a köznemesség van többségben.

Azzal, hogy Werbőczy lett nádorrá, az állapotok nem fordultak jobbra. A főnemesség kénytelen-kelletlen ismerte el az ő nádorságát, melyre a külömben nagy jogtudós amúgy sem termett. A kincstár épp úgy kongott az ürességtől, mint annak előtte. Az egy forint rendkivüli adót kivetették a jobbágyokra, de a kivetett összegnek felét sem tudták behajtani. A jobbágyok sok helyen megtagadták az adófizetést - s mint egy gazdatiszt irta ez időben a földesurának - »a királyi felségnek és nagyságodnak rendeleteit semmibe sem veszik« és tünődve kiált fel a levéliró: »Valóban nem tudom, ez a nagy szabadság milyen módon jutott uralomra!« Már t. i. hogy a jobbágy megtagadja, meg meri tagadni az adófizetést!

Szalkai, a vargaivadék, bár a hatvani gyűlésen lemondott kanczellári állásáról, egyáltalán nem gondolt arra, hogy elhagyja az állását, ellenben Werbőczy nádorsága pünkösdi királyság volt: már az 1525-iki országgyűlésen ismét Báthoryt választják nádornak. A főnemesség aknamunkája sikerült: Werbőczy már a gyűlés előtt lemondott a nádori tisztről, a gyűlésre el sem ment, hanem zólyomi birtokára vonult. Ebben a király nyilt pártütést látott s most már lajstromra szedték összes »bűneit«, melyeket a rákosi és hatvani országgyűlés megtartásával s az azokon kierőszakolt végzések által követett el. Mind oly bűnök, melyekért egy év előtt még ünnepelte őt a köznemesség, most meg ez kiáltotta leghangosabban a »feszítsd meg!«-et. Ám a nemesség nemcsak hogy rút hálátlansággal fizetett vezérének, de belefáradván az »alkotmányos küzdelembe«, a szó teljes értelmében beadta a derekát s korlátlan hatalommal ruházta fel a királyt. A királyra bizták az országos jövedelmek szaporítását, kezelését, az ország védelmét, a nádor kivételével minden tisztviselőnek a megválasztását s csak »nagy szükség esetén« kivánják az országgyűlésre való meghivatásukat is, »mivel - így szól a törvény ide vágó szakasza - az országgyűlés folytonos tartása következtében a szegény nemesek teljesen kimerültek, sőt sokan közülök a nagy költségek miatt jószágaikat elzálogosítván, paraszt állapotra jutottak.«

Ugyanezen az országgyűlésen fél forint adót vetettek ki minden jobbágytelekre, s a királyi adóhátralék behajtását elrendelték. Egyben elhatározták, hogy háború esetén a jobbágyok ötödrészét, sőt esetleg az összes jobbágyokat hadba viszik; a nemesség pedig fejenként tartozik megjelenni a király zászlaja alá.

A királyt tehát megajándékozták a korlátlan hatalommal s abban a szent hitben oszlott el a nemesség, hogy az ifjú Lajos most már megvédheti a hazát, hisz a rendes királyi jövedelmek is elégségesek a haza védelmére. A kincstár azonban tovább kongott az ürességtől, a török meg közeledett rettentő haderővel. A korlátlan hatalmú királynak még a 30 ezer forintja sem volt meg, melyen a saját banderiumát fölszerelje. Nincs más mód, mondotta a pápai követ, mikor a király a tanácskozásra egybehivott magyar uraknak és külföldi követeknek föltárta a szánalmas helyzetet, - mint hogy az urak önmagukat adóztassák meg. Ő maga 500 aranyat ajánlott föl s hozzá tette, hogy, ha még akad ötvenkilencz úr, aki ennyit ád, együtt lesz a harminczer forint. A pápai követ áldozatkészségét nagy lelkesedéssel fogadták az urak, de a lelkesedéssel éppenséggel nem állott arányban az áldozatkészség. Nem sokkal ugyan, de valamivel többet vetettek ki magokra 30 ezer forintnál, hanem mikor fizetésre került a dolog, a 30 ezer forint sem jött össze s a király ezt sem fordíthatta banderiumra, mert amint befolyt az »önkéntes adó«, mindjárt el is kellett küldeni a végvárakba: régibb zsoldtartozások törlesztésére. Végre is a pápa segítette ki a királyt, de azzal a lealázó feltétellel, hogy, ha a pénzt nem a tervezett hadjáratra használja, fizesse vissza. Nem csuda, ha ily lealázó módon bántak el a magyar királylyal; nem csoda, ha attól tartottak, hogy nem a háborúra fordítja a pénzt, hisz ő maga néha a legszükségesebbeket is nélkülözni volt kénytelen! Megesett, hogy nem volt rendes ruhája s nem volt rendes ebédje, vacsorája! A királyról följegyezték ezt az egykorú irók, ám a főurakról sehol sem olvasunk ilyesmit. Ők nem láttak szükséget.

Az urak tehát a felajánlott harminczezer forintot sem adták össze, de a közfelkelést elrendelték s a királyi kincstárt akként próbálták megtölteni, hogy a pápa jóváhagyásával a templomok arany és ezüst szereinek felerészét beolvasztatják s pénzt vernek belőle. Igy sem tudtak elegendő pénzt összegyüjteni. A kincstárnok, Thurzó Elek, saját vagyonából adott kölcsön 32 ezer forintot, de mindjárt le is mondott a hivataláról, a következesekért nem mert magára felelősséget vállalni. S mig a Száva mellett Tomori érsek, ez a második Kapisztrán János, példátlan elszántsággal állja útját a beözönlő török seregnek, s Péterváradot Belgrád sorsa fenyegeti: a nagy urak nem hallják a király parancsát, sőt kárörvendezve mondogatták: »hadd ússzon a barát«. Maga a nádor, bár a király több ízben felszólította, hogy hadba induljon - azzal tért ki, hogy nincs rendes serege, »paraszt néppel pedig nem száll táborba«. A sok huza-vonának mi lett a vége? Az lett a vége, hogy elesett Pétervárad is.

Ekkor már útban volt a király is, de éppenséggel nem királyhoz méltó sereggel. Alig volt négyezer katonája. Útközben, Pakson értesült Pétervárad elestéről. Most már mindenki látta a komoly veszedelmet, mely az országot fenyegette. Véres kardot hordtak körül az egész országban. Az urakat felszólították, hogy jobbágyaikat mind egy szálig fegyverezzék föl. De a véres kard körülhordásának vajmi csekély volt a hatása. A tolnai táborba, hová a király augusztus 6-ikán érkezett, nagyon gyéren szállingóztak a csapatok. A nemesek megkötötték magukat: s küldöttség útján adták tudtára a királynak, hogy csak az ő személyes vezérlete alatt mennek a török ellen, s ha a király erre nem hajlandó, maguk gondoskodnak az ország védelméről! A király keserű szavakkal válaszolt: »Látom, - mondá a küldöttségnek, - hogy mindenki mögöttem keres mentséget és menekülést. Nehogy tehát bárki a saját gyávaságát velem fedezze és a felelősséget rám hárítsa, Isten segedelmével holnap megindulok, elmegyek oda, hová nélkülem menni nem akarnak!«

És a király el is indult augusztus 24-én Tolnáról Szegzárdra, innen Báthára. Itt várt reá Tomori az alvidéki urakkal s itt állapodtak meg abban, hogy Mohácsnál gyüjtik táborba az ország hadseregét. Az ország hadereje pedig, mely itt egybegyült, nem volt több 28 ezer embernél. Huszonnyolczezer ember háromszázezer törökkel szemben! Az erdélyi vajda, Zápolyai János elindult ugyan tekintélyes haderővel, de a türelmetlen, a gyülevész török hadat kicsinylő magyar sereg nem várta be megérkezését s Zápolyait Szegeden találta a szörnyű hir: huszonnégyezer magyar holtteste borítja a mohácsi mezőt! Mindössze négyezer ember menekült meg az iszonyatos vérfürdőből. A főurak, kikről ez alkalommal csak dicsérettel lehet megemlékeznünk, mert a sok huza-vona után, a döntő pillanatban, mégis fölülkerekedett szivükben a hon szerelme, s csaknem teljes számban jelentek meg a király táborában, hősi halált haltak, alig maradt közülök hirmondó. És a világi főurakkal együtt ott látjuk harczolni és elesni az egyházi főurakat, köztük első sorban magát a vezért, Tomorit! Csak nagynehezen mentik meg a király életét, de csak azért, hogy ne a harczmezőn halhasson hősi halállal, mert menekülés közben a megáradott Cselepatak iszapos habjai temetik el szegényt.

1526. augusztus 29: jegyezzük meg e napot, a mohácsi nagy temetés napját. A tatárjárásnál nagyobb szerencsétlenség volt e csata a magyar nemzetre. Az országnak két, majd három részre való szakadása következik e nagy nemzeti dráma után. A fő- és a köznemesség szertehuzása, egyenetlenkedése, egyeseknek nagyravágyása, hatalmaskodása, a paraszt nép lelketlen és oktalan elnyomása - Mohácshoz vezettek. Az ország lakosságának nagy többsége a rabszolgáéval hasonlatos sorsban sínylődik: fájhatott-e ennek a mohácsi veszedelem? Volt-e oka félni a török uralomtól? Várhatott-e rosszabbat? A nemesség erkölcseiben megfogyatkozva, elszegényedve: csoda-e, ha elfásult s közönyösen nézte a véres kard körülhordozását?

Nagy, addig nem tapasztalt csapásoknak szörnyű súlyát kellett éreznie, hogy öntudatra, a maga és az ország helyzetének igazi tudatára ébredjen. Ezek a nagy csapások a mohácsi drámával megindultak s több száz esztendőn át szenvedett a magyar nemzet, annak minden rétege a mult bűneiért.

Nem csupán költemény, de nagy történeti igazság Kölcsey Hymnusának e hatalmas felkiáltása:

Megbünhődte már e nép
A multat s jövendőt!

A jövendőt is.

A mohácsi veszedelem nagyságát, annak mélyre ható következéseit nem látták az első pillanatokban. Magának a török szultánnak is sejtelme sem volt arról, hogy Mohácsnál valóképpen a magyar haderőt semmisítette meg s jóformán komoly ellentállás nélkül hódíthatná meg az országot. Nem használta ki a győzelmet, amint kihasználhatja vala oly országban, mely királya nélkül maradt, pártoskodó főurakkal, erkölcseiben és javaiban megfogyatkozott, elszegényedett köznemességgel s a legsiralmasabb állapotban tengődő parasztsággal. Nem vette észre, hogy egy elzüllésnek indúlt országgal van dolga s megelégedett azzal, hogy a mohácsi csata után pusztított egy hónapig, főként túl a Dunán s a Duna és Tisza közén. Mikor a török kitakarodott az országból, csak akkor kezdették mérlegelni a szörnyű katasztrófát, mely a nemzetet érte. Mindössze tizenkét év választja el a mohácsi vészt a Dózsa-lázadástól s tudjuk, hogy már ez a lázadás rettentő módon megviselte az országot, különösen az ország magyar vármegyéit. Még a Dózsa-lázadás előtt 1511-ben pestis dühöngött az országban, s ha hinnünk lehet az egykorúaknak, ez a félelmetes betegség az ország lakosságának csaknem a felét pusztította el. A Dózsa-lázadás is erősen gyérítette a népességet: csak a parasztok részéről, némelyek szerint, hetvenezer ember vére áztatta a földet. A mohácsi csata után a török sereg tizenkét vármegyét s számos várost pusztított el. Egész vidékek lettek néptelenné, mert a török százezernél több magyar embert hurczolt el szomorú rabságba, szolgaságba. Csordaként hajtotta maga előtt az összefogdosott népet, s a mi vihető vagyonkája volt, vitték azt is, nem is számitva a nép ökrét, lovát, mindenféle lábasjószágát. Vagy százezer embert hurczoltak el gyalogszerrel, ötezeret hajón s külön vitték a zsidókat harmincz hajón. És hajón, mégpedig háromszáz hajón viték a drágaságokat, aranyat, ezüstöt, mit a csatatéren s pusztító útjokban raboltak.

Nagy, országos veszedelmek egyesíteni szokták a szertehúzó elemeket, ám a mohácsi vész után ennek az ellenkezője történt s a Cselepatakba fúlt Lajos király helyébe két királyt választottak a pártoskodó magyarok: az osztrák Ferdinánd, Lajos király özvegyének testvére az egyik, Zápolyai János, az erdélyi vajda, a Dózsa-lázadás leverője a másik. Kezdetben a nemesség, különösen a köznemesség, Zápolyaihoz, a véréből való vérhez szegődik, de aztán hol Ferdinánd, hol Zápolyai kerekedik felül: a zavarosban halászó urak hol Ferdinándhoz, hol János királyhoz pártolnak, a szerint, amint ettől vagy attól remélnek többet. Ez a versenygés teszi szükségessé a török segítséget, s két évvel a mohácsi vész után ismét megjelenik a török János király segítésére, de valóképpen az ország veszedelmére. Átok a török segítség, mert valahányszor megfordulnak az országban, pusztítnak, rabolnak s sok ezer magyart hurczolnak rabságba. S ez a képnek csak egyik fele. Mert a törökkel egy időben elözönlik az országot Ferdinánd német zsoldosai is s ezek is közönséges rablók módjára fosztogatják a népet. Fosztogatják, jóllehet a lakosság védelme lett volna rendeltetésök. S ez még nem elég: a jó magyar urak is segítettek a töröknek meg a németnek a nép elpusztításában. Nem csupán király harczol király ellen, de az urak is egymás ellen s ezeknek az uraknak versengését, csetepatéját a föld népe sínylette meg. »A hadviselés egész akkori módja - irja Acsády Ignácz A magyar nemzet történetének ötödik, e korszakkal foglalkozó kötetében - leginkább a dúlás-fosztáson alapult. Minthogy a jobbágy a földesúri vagyon főrészét tette, aki az ellenpárti urak erejét fogyasztani akarta, az jobbágyait, a paraszt községeket pusztította el. Tette ezt mindenki, a ki csak tehette, s minthogy 1526 óta a háború deczentralizálódott, s az egyik úr a másikkal, gyakran szomszédjával, külön háborút viselt, a pusztítás általános lett. Azokat a vidékeket sem kimélte, hová török-tatár soha, sőt német zsoldos is csak elvétve jutott. Akadtak egyesek, kik tulajdonképen egyik párthoz sem csatlakoztak, hanem saját szakállukra folytatták a rablást s egyaránt fosztogatták ellenség és jóbarát jószágait.«

A főurak közül különösen Móré László tünt ki a rablásban: egyedűl Székesfehérvár vidékén 124 ezer forintot rabolt egy pár év alatt. »De megvolt - mondja Acsády - minden vidéknek a maga Móréja, minden vármegyének a maga zsarnoka, aki erőszakoskodott a köznemességen, dúlta-fosztotta a köznépet, s nemcsak világiak, de előkelő egyháziak is visszaéltek hatalmukkal s ragadozták az egyházi és világi javakat. És valahányszor ez időben magyarok összegyülnek, hogy az ország bajairól elmélkedjenek, sohasem mulasztották el hangsúlyozni, hogy a kettéoszláson és a törökön kivül az ország romlásának okai: először a zsarnok urak, kik országszerte mindenütt mód nélkül fosztogatják a népet és másodszor azok, kiket Ferdinánd ide küld a haza védelmére, kik azonban nem védik, hanem kifosztják, kirabolják.« Pedig ebben az időben törvényes úton is szerezhetett elegendő birtokot a nemesség, hisz a mohácsi ütközet által számos uradalom maradt gazdátlanul: Ferdinánd is, János is szabad kézzel adományozhattak híveiknek s adományoztak is. Ám ez, úgy látszik, nem csillapította le a földéhséget s a hatalmasabbak, felhasználván a zavaros idők kedvező alkalmát, törvénytelen úton is szaporították birtokaikat. A mohácsi csatában elesett főnemesek helyét ujak foglalják el s ezek még falánkabbak elődeiknél. Ahol szerét ejthetik, maguknak kaparintják az állami jövedelmeket is. A királyi adószedőket kikergetik a falukból, itt is, ott is vámot szednek jogtalanul, s ráadásúl még hamis pénzt is veretnek. És annyira elárasztották hamis pénzzel az országot, hogy néhol már a jó pénzt sem merték elfogadni s Erdélyben már-már vissza kezdettek térni a cserekereskedéshez. A köznemesség, különösen az egytelkes nemesség annyira leszegényedett, hogy hajszállal sem különbözött a parasztságtól életmódjában, viseletében. Ez azonban legalább javíthatott a sorsán, ha falujában nem boldogult, mehetett tovább szerencsét próbálni; ám a parasztság röghöz van kötve, azt csak úgy hagyhatja el, ha kergeti vagy viszi a török. S magyar urak, törökök és németek fosztogatván a szegény jobbágyot, nem csoda, ha »egyebe sem maradt a szegény jobbágynak, mint összevert, mezítelen teste.« Bizonyára voltak a nemesség soraiban nagy számmal, kiknek szivét meghatotta a jobbágyság lealázó, szolgai helyzete, védtelen állapota, s akik gazdasági szempontból is végtelenül károsnak látták a jobbágy röghöz-kötöttségét. Az 1531-ben Budán tartott országgyűlés vissza is állítja a szabad költözködést, de a jóindulatú törvény, mely János király leghívebb tanácsadójának, a jó György barátnak köszönhető, papiron maradt, mert az 1536-iki váradi országgyűlés különben nem mondaná ki újra. És ez a törvény is épp oly kevéssé válik valóvá, mint az 1531-iki. De bár e törvények nem valósúltak meg mindjárt, lehetetlen, hogy a mai kor embere kegyelettel ne emlékezzék meg György barátról, ki óriásként emelkedik ki ama gyászos kor alakjai közül; aki, bár idegen eredetű volt, büszkén vallotta magyarnak magát s alacsony sorsból magas polczra emelkedvén, nem feledkezett meg a szegény, elnyomott népről: magáévá tette a nép ügyét s szivvel-lélekkel munkált sorsának könyebbítésén. Könyvemben már több, alacsony sorsból magas polczra emelkedett magyar emberrel találkozott az olvasó s fájdalommal láthatta, hogy ezek közt nem akadt egyetlen egy sem, ki a nép szivére tette volna kezét; egy sem akadt, aki meghallotta volna a nép siralmát - mind a maga javát szolgálta, a néptől lelketlenül elfordult. S im, György barát (igazi nevén Utjesenovics, anyai nevén Martinuzzi György), nemcsak meglátja a nép türhetetlen s az országra is káros állapotát, de ügyének szószólójává lesz s megnyeri János király szivét is, aki végre is nem felejthette, hogy az ő családja, ha nem is jobbágy sorból, de szegény köznemes családból emelkedett ki. Meg kell becsülnünk a nemes szándékot, a becsületes törekvést, ha nem is követte kézzelfogható siker. Az urak nagy többsége a maga pillanatnyi hasznát nézte, tovább nem néztek, nem láttak. Összeharácsolták a sok földet s nem akarták észrevenni, hogy a föld kedvetlenül dolgozó, vagyonkájától, marhájától megfosztott jobbágyokkal nem sokat ér; hogy a nép elszegényedését okvetlenül általános elszegényedés, az egész országra kiterjedő gazdasági válság követheti. Egyedül György barát az, ki állandóan buzgólkodik a nép érdekében, tudván, hogy ez az ország érdeke is. Nemes szive sugallatát követve, János királynak 1540-ben történt halála után, Ferdinánd előtt épp oly szivós kitartással és lelkességgel támogatja a nép ügyét, mint azelőtt, János király idejében.

A történelemből tudjuk, hogy Ferdinánd és János 1538-ban Nagy-Váradon békét kötöttek, melynek értelmében János halála után az egész országnak Ferdinándra kellett volna szállani. Ám János király időközben feleségül vette a lengyel király leányát, Izabellát, házasságát Isten fiúgyermekkel áldotta meg s a király halálos ágyán hiveinek lelkére kötötte, hogy a koronát tartsák meg fia számára. Az ebből támadt zavarokat a török régi tervének megvalósítására használta ki: azzal az ürügygyel, hogy a gyermek János Zsigmond jogait védi, 1541-ben megszállotta Budát, ravasz fortélylyal elfoglalta s ezzel az ország sorsa eldőlt: másfélszáz esztendeig tündökölt a félhold Buda vára fölött; másfélszáz esztendeig a török volt az ur Budán s az ország jó nagy részében. Az özvegy királynét s fiát Erdélybe küldötte a szultán, s most már három részre darabolódik az ország, három központja van: Buda, Pozsony, Gyulafehérvár. György barát mint Erdély vajdája szerepel ezentul, s mig becsületes szivvel gondozza, védi a gyámkodására bizott János Zsigmond érdekeit, nagy nemzeti czélt szolgál: Erdély egyesítését Magyarországnak legalább ama részével, melyet a török még nem hódított meg, s ezzel a nemzeti királyság megalakítását; ám mikor látta, hogy e terve nem sikerül, inkább Ferdinándhoz huzódik, s a törökkel szemben kétszinű politikát folytat. Ezzel a kétszinű politikával azonban gyanussá lesz Ferdinánd előtt is s Magyarországnak ez időben legnagyobb államférfiát s a népnek legigazabb barátját, a király tudtával és beleegyezésével, orgyilkos módra ölik meg alvinczi kastélyában.

Midőn György barát a nemzeti királyság eszméjéért lelkesült, tisztában volt azzal, hogy a nemzeti királyság legbiztosabb fundamentuma a nemzeti egység lehet csupán s ez a nemzeti egység nem is képzelhető a föld népe jogi viszonyainak gyökeres változtatása nélkül. Abban a pillanatban, a melyben a török elfoglalta Budát, ujabb veszedelem fenyegette az országot. A török hódítás nemcsak azt jelentette, hogy a meghódolt vidékek ezentúl a töröknek fizetik az adót, hanem azt is, hogy a paraszt, ki eddig a magyar földesurnak szántott, vetett, ezentúl a török számára hullatja véres verejtékét. A sorsukkal elégedetlen jobbágyokat a töröknek nem volt nehéz felbujtogatni földesuraik ellen, azzal a kecsegtetéssel, hogy megszabadulnak a jobbágyi sulyos terhektől s különösen a ráczok közt megtörtént az is, hogy a parasztság török kézre játszotta a várakat. A jó György barát az, ki első figyelmezteti a bujtogatásra Ferdinánd királyt s szívhez szóló levélben hivja fel a nép sorsára a király figyelmét.

»Mi most - irja többek közt György barát - olyan szolgaságban tartjuk a parasztot, hogy kivéve azt az egyet, hogy feleségétől és gyermekétől meg nem fosztjuk, minden kegyetlenséget elkövetünk rajta. Kivánatos tehát, hogy a felség nyerje meg a köznép szívét, adja meg neki a szabadságot s abban állandóan tartsa meg. Az Isten is könnyebben engesztelődik, ha a parasztság visszanyeri szabadságát.«

György barát levele nem maradt hatás nélkűl. Valamint János király annak idején, Ferdinánd is szívére vette a jobbágyság nyomorult sorsát s az egymásután következő országgyűlések sűrűn foglalkoznak a jobbágy helyzetével. De látszik a hozott törvényekből, hogy a rendek nagy nehezen szánják el magukat a jobbágyság helyzetének javítására s midőn végre visszaadják a szabadköltözködést az 1547-iki országgyűlésen, ebben sincs köszönet: oly nehéz feltételekhez kötik. Már az 1546-iki országgyűlésen napirendre került volt a jobbágyok szabad-költözködése, de »bár e szabadság jogosnak és igazságosnak látszik«, elhalasztották a következő országgyülésre. Elhalasztják azzal az indokolással, hogy a hatalmasabb urak (»kik nagyon elnyomják a nemeseket és jobbágyokat«) máris sok jobbágyot elhurczoltak a köznemesek birtokairól, a szabad költözködés végkép megfosztaná ezeket jobbágyaiktól. Előbb tehát vissza kell szerezni a már elhurczolt vagy megszökött jobbágyokat s azután hozni törvényt a szabadköltözködésről.

Az 1547-iki törvény 26. czikkelye csakugyan vissza is állítja a jobbágyok költözködési jogát. E czikkely bevezetése elismeri, hogy a »hajdan virágzó Magyarországnak« semmi sem ártott annyit, mint a jobbágyok elnyomása, »kiknek jajgatása szakadatlanúl száll Isten színe elé«. Elhatározták tehát egyértelemmel, hogy: »a nyomorult jobbágyoktól korábbi években bármi módon elvett szabadság visszaadassék és ezután szabad legyen, ha valamely urnak vagy nemesnek (talán gorombább s kegyetlenebb) uralma és hatalma alatt élni nem akarnak, máshová költözni.«

Kimondván a szabadköltözködést, a következőkben állapítják meg feltételeit:

A költözködni szándékozó jobbágy ebbeli szándékát jelentse be a szolgabirójának, ez pedig a földesurral vagy a helység birójával közölje a jobbágy szándékát. Ha a földesur tizenöt nap alatt nem birhatja maradásra a jobbágyot, a szolgabiró egy megyéjebeli nemessel a jobbágy községébe megy s ott a jobbágy a falusi biró, a többi jobbágyok, a szolgabiró és a kiküldött nemes jelenlétében megesküszik, hogy nem személyes gyülölség vagy más ok miatt megy el, hanem a miatt, hogy ura törvénytelen fizetéssel és szolgálatokkal terhelte. Az eskü letevése után a jobbágy fizesse ki összes tartozásait, nemcsak az urának, hanem a község lakosainak is, ha valamivel tartoznék. A házát csak teljes jó állapotban hagyhatja el. Ha falubelijével pöre van, a mig a pör törvényes véget nem ér, nem szabad elköltöznie. Igy, ha mindezeknek a feltételeknek megfelel - mehet!

A szabad költözködésnek ilyen módon, ily bonyodalmasan nehéz feltételekkel való visszaállítása nem vehető komolyan, aminthogy azok, kik e törvényt alkották, bizonyára tisztában voltak avval, hogy e szabadságnak vajmi kevés hasznát veszi a jobbágyság. Sőt ezt a kevés szabadságot is hamar megsajnálják s már a következő, 1548-iki országgyűlésen »ideiglenesen« felfüggesztik az 1547-iki törvényczikket. Felfüggesztik azzal az indokolással, hogy a jobbágyokat a lefolyt esztendőben nagyon engedetleneknek tapasztalták uraik iránt. Hogy azonban az ismét földhöz kötött jobbágyságot a földesurak ne zsarolhassák, megállapítják a jobbágy tartozásait. A pénz és természetbeli tartozások a régiek maradnak. Minden jobbágy hetenként egy napot köteles szolgálni a földesurnak. Mégpedig: az őszi és tavaszi szántásnál saját ekéjével reggeltől naplementéig szánt. Szőllőmíveléskor, kaszálás- és aratáskor szintén egy-egy napot dolgozik hetenként; ha többet: ezt javára számítják a többi hetekben. A fő, hogy 52 napot kell dolgoznia egy esztendőben a földesur számára. »Rendkivüli dijakat« nem szabad szedni a jobbágytól, ám »régi szokás szerint« ünnepélyes alkalommal (keresztelő, esküvő, tor stb.) valami »türhető« segélyt tartozzanak szolgáltatni. Majd később adatokkal mutatom meg, mi volt ez a »türhető« segély, most csak menjünk tovább.

Ámbár »ideiglenesen« felfüggesztették a szabadköltözködést, ha mégis »türhetetlen« volna a jobbágy helyzete, ez a törvény is jogot ad a költözésre. Ehhez azonban szükséges a következő eljárás: Minden nagyobb megyében tizenkét, a kisebbekben hat nemes esküdtet választanak, ezek és az alispán meg a szolgabiró előtt adná elé a panaszát a jobbágy vagy az a nemes, a kinek a birtokára szándékozik költözni. Ez a megyei törvényszék szolgáltat igazságot s ha a jobbágy javára dönt, a földesur köteles őt szabadon bocsátani. Végezetül kimondja a törvény, hogy a legközelebbi országgyülésen döntik el: vajjon ez az intézkedés, vagy az 1547-iki-e a helyesebb s a szerint határoznak majd.

Lássuk, mit határoztak. Az 1550-iki országgyülésen hozott 34. törvényczikk ezt mondja: »Ami a jobbágyok szabad költözését illeti, melynek önként való megengedésére a királyi felség híveit sok és nagy okokból kegyelmesen inteni méltóztatott, jóllehet a főpap urak és az országnagy urak közül némelyek helyben hagyták a jobbágyok szabad költözésének mindenütt való helybenhagyását, de mivel több szavazat esett az ellenkező véleményre, hogy tudniillik némely feltételek hozzáadásával a költözködés szabaddá ne tétessék, végre egyező szavazatokkal ez határoztatott:

1. A köteles fizetéseket teljesítsék az előző országgyülésen hozott törvények szerint.

2. Az ezen felül sanyargatott jobbágy máshová költözhessek.«

E »szabad költözködés« feltételeinek megállapítása előtt, a jobbágyok borával foglalkozik a törvény. Kitetszik e törvényczikkből, hogy az urak önkényesen megállapított árban szedték el a jobbágyoktól az árúba bocsátott bort, s e visszaélést akként akarja megszüntetni, hogy a földesurnak csak abban az árban van joga átvenni a jobbágy borát, a mit mások már igértek érte. A hol bor nem terem, a jobbágynak joga van az idegenből hozott bort mérni Szent-Mihály napjától karácsonyig, azontúl a földesuré a bormérés joga, illendő árban. Az urak azonban - ezt is a törvényczikk bizonyítja, - azt is megcselekedték, hogy vedrekkel és korsókkal osztogatták a bort az egyes jobbágyházakban s a szegény jobbágynak át kellett venni a bort, mégha bornemisza ember volt is. A hol bor termett, ott a jobbágynak megengedi a törvény, hogy Szent-Mihály napjától Szent-György napjáig mérje a bort s ez idő alatt csak úgy mérhet a földesur, ha a jobbágyok bora nem volna elegendő. Az alatt az idő alatt, mig a jobbágy a földesur borát méri, föl van mentve a jobbágyi szolgálat alól s a bormérés fejében a földesur minden veder után (mely harminczkét pint szokott lenni) négy magyar dénárt fizet neki.

»A szabad költözködés« feltételeit a következőkben állapítják meg: A jobbágy vagy jövendőbeli ura eléadja a megyei törvényszéken panaszát s a törvényszék kiküld három nemest egy szolgabiróval a helyszínére. Itt tanuskodásra előállítják a birót, a jobbágy szomszédjait s általában azokat, a kik vele határos földeket művelnek. Ha észre vennék, hogy a vádolt földesur eltiltotta ezeket a tanuskodástól, a jobbágy minden itélet nélkül szabadon mehet, pénzbüntetésben marasztalván el mindazokat, kik tanuskodni nem akartak. A tanukat egyenként és eskü alatt hallgatják ki s ha a feleknek egyenlő számu tanuja van, a biróság belátása szerint hoz itéletet. Az itéletekkel meg nem elégedő fél az alispánhoz felebbezhet, a kinek itélete ellen felebbezésnek nincs helye. Tartozásait kiegyenlítvén, a jobbágy, ha javára dőlt el a per, szabadon mehet, ha pedig alaptalanul vádolt, husz forintot tartozik fizetni az urának.

Veheti-e valaki az ilyen körülményes eljáráshoz kötött költözködést szabad költözködésnek? Nem a »szabad költözködés« igazi mivoltának kigunyolása-e ez is, mint a többi törvény, melyet ezerféleképen játszhattak ki az akadékoskodó urak, kik többek közt azt is megcselekedték, hogy a költözni szándékozó jobbágyra valami büntett elkövetését fogták, hamis tanukkal rá is bizonyították, tömlöczbe vetették - s ha másként nem lehetett: igy kötötték földhöz?

Igazi kupaktanács módjára egyik országgyűlésről a másikra halasztják a jobbágyok helyzetének gyökeres javítását s pl. az 1553-iki országgyűlés kimondja, hogy a legközelebbi gyűlésig változatlanúl fentartják az előző országgyűléseken »szabadköltözködésről« hozott határozatokat. Azzal áltatják magukat és a jobbágyokat, hogy ujabb meg ujabb terminusokat adnak, s ha »addig sem szünnék meg a jobbágyok elnyomása«, akkor végre közös szándékkal - határoznak. Szóval: azt határoztuk, hogy holnap határozunk. De ne legyünk igazságtalanok: az 1553-iki országgyülés mégis könnyíteni kiván a jobbágyok terhein s az ötvenkét napos robotot negyven napra szállítja le, hogy »elnyomatások bármikép könyebbedjék.« Negyven napra szállítják le a robotot, de kiveszik azt az esetet, ha a végvárak megerősítésénél fuvar és munkáskéz szükséges: ekkor a jobbágyok kötelesek »urokon segíteni«, minthogy »ezzel a munkával nemcsak urok, de magok hasznára is dolgoznak«. A szabadköltözködést illetőleg is mutatkozik a törvényben némi könnyebbítés, amennyiben a költözködni akaró jobbágy ügyének a megvizsgálására nem kell mozgósítani jóformán az egész vármegyét s a tanuskodók egész csapatját. Elég a törvény szerint egy szolgabiró, egy esküdt és két helybeli polgár.

Csak menjünk tovább, kisérjük figyelemmel az országgyűlések végzéseit: ezekből legtisztábban kitűnik a terhek nagy sokasága, mely alatt a jobbágy görnyedezett. Hogy a végvárak erősítésénél a jobbágyságot használták: ez természetes, hisz nem volt más munkaerő, de hogy a közmunkára hajtott jobbágyot még verték is, mint a barmokat, ez is természetes - volt akkor. Kezdetben semmi napszámot nem fizettek a munkásoknak, később azonban belátták, hogy a mindenfelől zaklatott és koppasztott jobbágytól mégis csak embertelenség azt követelni, hogy talán épp a legnagyobb munka idején, mikor - a földesuri robot leszolgálása után - a maga dolgát is végezhetné, ingyen menjen vármunkára, szekerével, ökrével, egész hétre. Megállapítják tehát a fuvar bérét, hat ökrös szekérnek napi husz denárban, lovas szekérnek negyvenben. Minden tiz jobbágy-kaputól egy hat ökrös szekeret kell kiállítani s egy-egy jobbágy hat napi munkánál többre nem kötelezhető. A hat nap leteltével nem szabad visszatartani a jobbágyot s az alatt az idő alatt, míg munkában állanak - mondja a törvény - »semmi erőszakot vagy verést ne szenvedjenek, mint eddig történt«!

Mint eddig történt! Verték bizony a szegény parasztot azután is. Különösen a német tisztek ellen sürű a panasz s épp azért, a hol csak lehet, magyar »munkavezetők« foglalkoztatják a népet. A bér, mit a jobbágy e terhes munkáért kap, inkább csak szemkiszurás, mint igazi bér, még arra sem elég, hogy legalább az évről évre állandóan kivetett két forint hadi adót fedezze. Az országgyűlések folyton szánakoznak a nyomorult nép sorsán s folyton vetik rá a két forint hadi adót, kivételt csupán a török hódoltságokban lakó jobbágyakkal tesznek: ezek felét fizetik. Mert ezek kétfelé adóznak: Ferdinándnak és a szultánnak. S míg a nem hódolt vidékeken száz jobbágy állít ki két lovas katonát, a hódolt vidékeken kétszáz jobbágy köteles erre. Állandó teherként nehezedik tehát a jobbágyra az évi hadi adó s a végváraknál teljesítendő munka. Sőt csakhamar nem elég a munka, a jobbágynak fejenként 50 dénárt kell fizetni a végvárak erődítésére, vagyis valóképpen a saját pénzéből fizetik a napszámját. Az 1556-iki törvény 4. czikke állapítja meg az 50 dénárt, s minden száz jobbágy után négy szekeret kell küldeni három napi munkára. Egy szekérbe négy lovat fognak s az ezt hajtó embernek nyolczvan magyar dénár a napszámja három napra, ki pedig ökörrel jár, még pedig hat ökörrel, annak 60 dénár. Az 1559-iki törvény már teljesen ingyen követel hat napi vármunkát a jobbágytól, csupán azt kötve ki a jobbágy javára, hogy aratás és szüret idején ne kényszerítsék e munkára.

Mind e nagy terhekkel szemben szinte csekélységnek látszik az 1556-iki országgyűlés nagylelkűsége, mely végre igazán komolyan foglalkozik a jobbágyok szabad költözködésével. Rendkivül érdekes az erre vonatkozó 27. tczikk bevezetése. Nem az ország érdeke, hanem az Isten haragjától való félelem indítja a rendeket arra, hogy a jobbágyok szabad költözködését a szerint a rend és mód szerint állapítsák meg, a mint az annak idején volt, mikor még nem vették volt el tőlük e szabadságot. »Minthogy az ország karai és rendjei minden módon kivánják a mindenható Istennek haragját maguktól elhárítani és kegyelmét kiengesztelni: a jobbágyok költözését jövőre és örökre szabadnak állapították meg«. Számos szakaszban mondja el aztán a törvényczikk a költözködés módját és rendjét, mely már nem annyira nehéz és bonyolódott, mint azelőtt volt.

A költözködni akaró jobbágy a szolgabiró és megyei esküdt jelenlétében fizeti a helybeli birónak a földbért, mely - kimondja a törvény - »tizenkét magyar dénárban volt szokásban«; ekkor kitüznek tizenöt napot s a jobbágy, ha netalán meggondolta a dolgot ez idő alatt, ott maradhat; ha nem akar ott maradni, mindenféle tartozásainak, adósságainak, nem véve ki a közadót is, a kifizetése után, szabadon mehet. Ha e tizenöt nap alatt a házát eladhatta más tiszteséges jobbágy embernek - az ő szerencséje, ha nem: a ház a földesurnak marad. Ha az ilyen költöző jobbágynak nem telkéhez vagy lakóházához tartozó, hanem örökölt irtványföldjei, szőlei s rétjei lennének, ezeket azután is szabadon birja, de a termésből a kilenczedet fizetni tartozik volt földesurának. A földesurnak azonban joga van az efféle földeket és réteket törvényes becsű útján magához váltani.

A szabad költözködés, természetesen, az ország határain belül van megengedve: az országból kiköltözni nem szabad; de viszont szigorú büntetést mér a törvény a költözködést törvénytelenűl megakadályozó földesurra. Első esetben száz, második esetben kétszáz forint a büntetés, harmadik esetben birtokainak elveszítése.

A száraz paragrafusokat szólaltattam meg, minden szinezés nélkül. E száraz paragrafusok hihetetlennek látszó terhekről beszélnek s önkéntelen arra gondolunk, hogy vagy rendkivűli körülmények kényszere vagy csak oktalan zsarnoki uralom lehetne képes oly sulyos terheket rakni a nép vállára, minőket ezek az országgyűlési végzések évről évre raktak a magyar jobbágyra. Magyarország rendkivüli időket élt s e rendkívűli időknek csak a kezdetén volt még akkor: a török hódoltság kezdetén.

Az 1541-ik esztendővel kezdődik a török hódoltság. Ebben az évben keríti hatalmába Szulejmán szultán Budát, ekkor kezd a tiszántuli nép adót fizetni a szultánnak. 1547-ig török kézre jut még Pétervárad, Pozsega, Valpó, Eszék, Pécs, Siklós, Szegzárd, Székesfehérvár, Simontornya, Visegrád, Esztergom, Vácz, Nógrád és Hatvan, a Tiszán túl Szeged. Erdély s a temesi bánság csaknem egészen János Zsigmondé. 1547-ben békét köt a szultán Ferdinánddal s öt évig szünetel a török hóditás, mely 1552-ben ismét megujul s akkor a temesi bánságot is, mely időközben Ferdinánd kezére került volt, elfoglalja a török, sőt elfoglalja Csanádot és Szolnokot is. Ezzel a Duna és Tisza közén a török lett az úr. Majd tovább terjeszkedik s elfoglalja Drégelyt, Balassa-Gyarmatot, Ipolyságot, Hollókőt, Szécsényt, s túl a Dunán Veszprémet, Szigetvárt, az erdélyi határok felől B.-Gyulát és Boros-Jenőt. Ez a török hódítás képe 1566-ban, Szulejmán halálának esztendejében s innen számítva harminczhat esztendeig a török hódoltság területe nem is igen változott. Ám harmincz esztendő multával, 1590 után, a török ismét megpróbálja a terjeszkedést. Az erőfeszítéssel nem áll ugyan arányban az eredmény s csupán Eger és Kanizsa nevezhető fontosabb foglalásnak, de végre is a tény az, hogy az ország harmad részét a török birja s ezt megérzi, megsinyli az egész ország. A török nem ismeri e szót: irgalom s maga a török vallás »mintegy parancsolja a rablást, égetést, a lakosság rabbá tételét. A hadi állapot feljogosít mindenre - így szól az izlam törvény: szabadságot ad ölésre, vizbefulasztásra, gyújtogatásra, rombolásra, fák kivagdalására, a vetések letarolására«. Hogy minő »törvényt« követtek béke idején, azt Esterházy nádor érdekesen irja meg, osztályozván a törököknek béke idején való ellenségeskedését a következőkben: Első a lopás módja. A várából kitörő török orozva támadja meg az itt-ott védtelenűl talált magyart s különösen a nőket és gyermekeket viszi örömest rabúl. (A magyar gyermekből katonát nevel magának!) A második mód, hogy nagyobb csapatokban dobbal, zászlóval törvén ki véletlenül, széltében rabolnak, égetnek s foglyúl hajtják el a népet. Harmadik mód, hogy a falukra fenyegetőző leveleket küldnek s a megréműlt népet igy kényszerítik adófizetésre.

Ur és paraszt egyaránt sinyli a török megtelepedését, az ország védelme sulyos terheket ró urra és parasztra. Béke idején is együtt szenvednek és ez a közös szenvedés mintha közelebb hozná a parasztot a nemességhez és viszont. A még meg nem hódolt területeken a nemesség 1541 óta állandóan fegyverben, nem külömben a parasztság s a nemesség állandó katonaságot kénytelen tartani a maga költségén, a személyes fölkelés mellett minden száz jobbágy után három-három katonát tartozván fölszerelni. A nemesség s a porta-szám szerint kiállított jobbágyság volt ez időben az igazi haderő, a rendes katonaság, mely első sorban megyei hatóság alatt, másod sorban országos kapitányok alatt állott. Rendesen, ha erre alkalmas volt, az alispán vezette hadba a megyei hadat. A megyei urak nem is vártak mindig országgyűlési parancsra, még kevésbbé a királyi hadak segítségére (mely rendesen lekésett) - ha valamely fontosabb várat veszedelem fenyegetett, összeállottak a szomszédos megyék s együtt állították elé a vár védelmére szükséges katonaságot is. Ez történt 1552-ben Eger vára hősies védelménél is. Salamon Ferencz Magyarország a török hódítás korában czimű nagybecsű könyvében 1918-ra számítja a hős Dobó István katonáit, ebből 824 volt a jobbágy s különösen kiemeli a nagynevű történetiró, hogy a parasztság, melyet Dobó az ágyuk mellé állított, kitünően viselte magát.

Minthogy a megye többnyire maga gondoskodik a maga védelméről, a szinte állandósult nemesi közfelkelés s a telekkatonaság által, »tulságig kifejlett - mondja Salamon Ferencz - a megyei önkormányzat is. Az alispán valódi hatalommá lett. Ő szedte be az adót, ő volt a megyei karhatalom, a nemesség parancsnoka. Ezt a hatalmas urat a nemesek választották, s habár mindvégig voltak egyes főurak, kik hatalmasabbak voltak egy-egy megyénél, a megyék határozottan felülkerekedtek az oligarkhákon, kik egy előbbi korszakban mindenhatók valának. A megye felülkerekedett a várkapitányságokon is, melyek a török foglalások kezdetén hatalmaskodtak; megyék szerint vettetvén ki a várak fentartására szolgáló ingyen munka, így a várkapitányságok önkénye ellen a megye szolgált védelmül.«

Az igy szervezett haderő, természetesen, nem lehetett alkalmas nagyobb s különösen támadó hadjáratra, csupán védelemre. De jó iskola volt ez a későbbi idők számára. Ezek a védelmi harczok nagy hősöket, hires vezéreket neveltek s a nemzetben nem halt ki a remény, hogy megszabadítják az országot a szörnyű vendégtől. S bár az épp ez időtájt meg-megindult vallási villongások lazítják az ország összetartó erejét, van mégis egy közös gondolat és érzés a magyarságban osztálykülömbség nélkül: a török iga, a török gazdálkodás alól való felszabadulás. Ez a gazdálkodás rettenetes volt: pusztulás járt a nyomán. Nemcsak azok a helységek pusztultak el, melyeket hadjárat közben felgyujtottak, a földdel egyenlővé tettek, de elpusztultak lassankint azok is, melyekben szállást vert a török.

Népes, virágzó városok és faluk néptelenekké lettek a török közeledtének hirére s a gazdátlan házakban a török vert szállást. Budán, melyet 1541-ben csellel foglalt el a szultán, csak a földmíves nép egy része s a zsidóság maradt, a lakosság nagy része menekűlt, de a nemeseket el is űzték a törökök s a polgároktól elszedték a fegyvert. Ötven év mulva egy arra járt idegen utazó rendkívül szomorú képet fest Budáról. A várba vezető úton »szemét, ganaj, döglött állatok, undokság,« fenn a várban is piszok és sár. A házak részint fedetlenek, részint rongált fedelűek. Az ablakok sárral, téglával, szalmával vannak bedugva. Penész, korom, moha undokítja az egykori palotákat. A piaczon festett kanalakon s más apróságokon kívül semmi szükségeset nem lehet vásárolni. Rendkívül drága minden. »Találkozom - írja tovább az utazó - a keresztény iskolamesterrel. Tudakozódom az itt lakó keresztények állapotáról. Nyomorúság és szolgaság a mi állapotunk, mondja ez. A keresztényektől elveszik templomukat. A szolgaság házainak nevezte házaikat. - Hol az iskola? - Itt van, - mondá - öt gyerkőczre mutatva. - S nincs több? - Nincs ám. - A templomok leomolva. Baromistálló lett belőlük. A temetők márványoszlopai az utczákon hevernek, néhol ülő-padnak, másutt kufárasztalnak használják. Nálunk a disznók is inkább embereknek látszanak, mint ezek! Szanaszét hevernek a holttestek. Mi a hol eltörik, abban a helyben marad. Lóháton hordják a vizet a várba. Egy-egy ló hátán két igen nagy, felettébb piszkos és fertelmes tömlő van, tele vízzel. Egy-egy ily tömlő vizet hét-nyolcz oszporával fizetnek, mert a felső városban nincs kút. Az alsó város teljesen összeomolva.« Ugyanezt írja Pestről is. És felkiált: Ó szegény Pest! inkább pestisnek kellene téged nevezni. Nincs itt egyetlen ép ház s kevés söpredék nép lakja. Váczról azt írja, hogy az egykor gazdag város kunyhóiban most szökevény, gyülevész parasztok laknak s sanyarú életet élve, mívelik a szomszéd földeket.

Ugyanez a szomorú kép mindenütt, hol a török szállást vert. Az elpusztult házak és templomok helyébe csak a török engedélye mellett lehetett újat építeni, sőt a tatarozáshoz is engedély volt szükséges: drágán megfizetett engedély. Igy aztán nem csoda, ha a fent idézett utas egyetlen egy új zsindelyt sem látott a budai házak fedelén. A török még a ház magasságát is meghatározta: tiz piknél, vagyis 3 és ²/₃ ölnél magasabb nem lehetett a keresztény ember háza. Az építkezés sok kunyorálással járt s a mellett drágán meg kellett vásárolni az engedélyt. E nélkül egy szeget sem verhettek a romladozó épületbe s megtörtént Karancs, baranyamegyei községben, hogy az egyházfit, ki a templom ajtajába egy szeget vert, a török hat forinttal birságolta meg. Még ha módjában is lett volna egyeseknek és községeknek, hogy a török pusztítás külső nyomait eltűntessék, nem tehették a török akadékoskodása, minden csekély javításnak a megfizettetése miatt. A török azonban gondoskodott arról, hogy a hódolt részeken rajta kívül senki se gyűjthessen vagyont. A mohamedán törvény szerint, a hódítónak nem volt szabad bántani a meghódolt nép életét és vallását, joga volt azonban összes vagyonához: azt elfoglalhatta, fölégethette s joga volt a meghódolt személyéhez: rabszolgájává tehette. De bár a mohamedán jog szerint, zsákmány volt az elfoglalt föld, a mohamedánizmus - írja Salamon Ferencz - kivált kezdetben teljes tulajdonjogot engedett a meghódolt keresztényeknek, ám olyformán, hogy a rájuk vetett adó személyes szabadságuk és vagyonuk váltsága volt. Míg azonban a török földmíves a terményeknek és minden másnemű vagyonának tizedét fizette adó fejében, a keresztények adózása egészen más volt. Kaharadzsnak nevezték ezt az adót s ebben háromféle adó volt összefoglalva: a föld-, termény- és a fejadó. A földadót a föld terjedelmének arányában szedték, a terményadó a terménynek nyolczada, hetede, hatoda, ötöde volt, sőt sok helyen felét is fizettették a török földesurak. A fejadót minden önálló gazda fizette. Kezdetben, Szulejmán idejében, 50 oszpora volt, később sokkal több.

A magyar jobbágy a magyar földesurnak tudvalevőleg kilenczedet fizetett, az egyháznak tizedet - a meghódolt területeken azonban a tized csak névszerint tized, néhol a terménynek felét teszi ki. Fizettek pedig »tizedet« mindenféle gabonából, veteményből, gyümölcsből, a szarvasmarhák és lovak kivételével minden más házi állattól, juhtól, báránytól, sertéstől, részint természetben, részint pénzül. Ezenkívül külön adót fizettek a karácsonkor leölt sertésekért. A nyájakban legelt nagyobb barmok után legelési díjat kellett fizetni, így pl. egy egész birkanyájtól 36, egy egész tehéncsordától 60 oszporát. Ötven oszpora egy magyar forintnak felelt meg, a legelési adó tehát csekély volt s rendesen egy darab marhának egy oszpora (két denár) volt a legelési adója.

Az úgynevezett tized-adó, mit a gabonából fizettek s mely, ismételten hangsulyozom, csak névszerint volt tized - még egy másik adóval tetéződött: ez volt a szalarije. A tizeden kívül minden harminczhárom mérő gabona után még egy mérő járt a szpáhik élelmezése czímén, tehát ha a tizedet igazi tizednek veszszük is, minden száz mérőből tizenhárom a török földesuré volt. A szalarije tehát pótadó, de nem az egyetlen: ilyen pótadó volt a takarmányadó is. Minden háztól egy szekér széna s egy szekér fa jár a földesurnak, mit egy tallérral lehetett megváltani, vagyis ez a takarmányadó az iszpendzsének nevezett telekadónak a pótléka. De volt az iszpendzsének egyéb pótléka is: a fuvarozás. Ha a helység messze esett a vártól, hová a szénát meg a fát kellett szállítani, megválthatták ugyan egy tallérral a takarmányadót, ám a török ezenkívül is kényszerítette a jobbágyot mindenféle fuvarozásra, mindenféle robotmunkára. E mellett a török minden elképzelhető dolgot megadóztatott. Fizettetett menyasszonyi adót és fizettetett nőtlenségi adót is. A botbüntetést pénzzel válttatta meg. Ha valakinek a marhája másnak a földjén kárt tesz, nem csak a kárt kell megfizetni, de még öt botütés is jár ezért, de megválthatja öt oszporával. Ezek az apróságok mind a szpáhi jövedelmét gyarapítják.

Mindezeken az adókon felűl még állami adót is kellett fizetni, melyet császár adójának neveztek s melyet a telkek arányában vetettek ki a jobbágyra. A rendes állami adó mellett azonban vetettek rendkívüli állami adót is a jobbágyra pénzben és terményben s ezt harácsnak nevezték. Ilyen rendkívüli adó volt a várépítés körűl teljesített robot és a fuvarozás, továbbá a vásárvám, a hivatalos okmányokért fizetett díj, melyek mind a török állami kincstárba folytak be.

Ha mindez itt felsorolt adókat igazságosan szedik, ha terményekből és állatokból valójában csak tizedet szednek; ha a telekadót csakugyan telkek szerint hajtják fel - a jobbágyság még valahogy elviselhette volna a török adózást. Ám a szegény jobbágy sohasem volt tisztában azzal, hogy valóképpen mi az adója. A török első sorban azt számította ki, hogy mennyi pénz és élelem szükséges egy-egy vár őrségének az eltartására s a szerint vetette ki az adót az egyes községekre. A porták száma kevesbedhetett, az adó azonban nem kevesbedett: a kivetett összeget fizetnie kellett a községeknek. S míg a keresztény földesur megelégedett, ha a jobbágy a learatott gabona-tizedet szállította hozzá, a török földesurnak járó tizedet ki is kellett nyomtatni s úgy szállítani a kitűzött helyre. Némely község a szó teljes értelmében tönkre ment az egyszer kivetett adó állandósítása miatt, mert a török nem vette tekintetbe sem a lakosság apadását, sem annak elszegényedését. A tizedet egy summában vetették ki a községekre (ezért summaadónak is nevezték) s föl van jegyezve több városról és faluról, hogy ezt a summaadót akkor is fizették, mikor alig néhány lélek maradt a helységben, a lakosság nagy része megszökött az elviselhetetlen teher elől. Igy Buják, nógrádmegyei városka harminczöt telkére 570 tallért vetnek ki s ezt fizetik akkor is, mikor husz ház üresen állott s mikor a nép úgy leszegényedett, hogy a kinek egykor tiz ökre volt, kettő, a kinek hat ökre, egy sem maradott. E városka lakosságáról jegyzik föl, hogy a török világ előtt minden gazdának külön juhnyája volt, a török világ alatt azonban úgy elszegényedett, hogy az egész község nyája nem volt több 150 darabnál. Hasonló sorsra jut számos község. Mert a summa-adóval sohasem elégedtek meg a szpáhik s a mellett mindenféle terményt megdézsmáltak. A szpáhit el kell látni szénával, fával, vajjal, mézzel, zsírral, általában mindennel, a mire a háznál szükség van. De a szpáhik, amellett hogy nyúzták a népet, csalták a török államot is. Kezdetben ugyanis csekély summaadót vetettek ki az egyes községekre s mikor később azt jó magasra emelték, az adóemelést eltitkolták a kincstár előtt, a maguk számára hajtották be. Azt is megcselekedték a szpáhik, hogy mikor már a summaadót felhajtották a falun, eladták a falut másnak, ez meg újra felhajtotta a summaadót, s megtörtént, hogy egy esztendőben két-három ura volt egy falunak, akik mind megadóztatták. A föld tulajdonjogilag nem lévén a szpáhié, ez, annál is inkább, mert nem tudhatta, meddig nyúzhatja a népet, azon volt, hogy rövid idő alatt mennél nagyobb jövedelmet sajtoljon ki a kezére bízott városokból és falukból. És hiába mentek panaszra a szultánhoz, - amint mentek gyakran panaszos küldöttségek oly városokból, minő Jászberény, Nagy-Körös, Kecskemét, - ha meg is büntettek egy-egy kisebb tisztviselőt, s ha el is rendelte a szultán, hogy a törvényes adónál többet ne szedjenek, a szpáhik segítettek magukon ajándékokkal: megvesztegették a nagyvezért s ez aztán szemet hunyt a visszaélésekre. A török földesur tehát olyan földesur volt, a kié nem volt a föld, ő első sorban katona volt s mint katonát hol ide, hol oda helyezik. Mi természetesebb, mint az, hogy az ide-oda dobált török tiszt, ki alig egy esztendőt lakott egy vidéken, ezt az esztendőt alaposan kihasználta. A józan eszű magyar földesur nem zsarolta a jobbágyát, mert a föld az övé volt s a jobbágy gyarapodása az ő érdeke volt első sorban. Az a jobbágy, ki jó igavonó marhát tud tartani, jobban míveli a földet, a földesurét is, a magáét is, melyből részt ad - ha tehát egy kevés magához való esze volt, nem nyúzta a jobbágyot, sőt inkább istápolta érdekeit. A török földesur azonban rablógazdaságot folytatott s bizony nem törődött azzal, hogy az utódjának kizsarolt jobbágyokat hagy.

A magyar földesurnak 40 napi robotmunkával tartozott a jobbágy s ezzel szemben csekélységnek látszik az a munka, mit a török földesurnak robotként kellett végezni. A törvényes robot az egy szekér fa és egy szekér széna s a kicsépelt gabona-tized behordása volt, de a török nem sokat törődött a törvénynyel. Ez sem volt könnyű munka: attól függött, hogy honnan hová kell szállítani a fát, szénát és gabonát. Megtörtént például - írja Salamon Ferencz a könyvében - hogy győrmegyei jobbágyokkal a Bakonyban kaszáltattak s a szénát innen a budai várba kellett szállítani. Ilyen alkalommal aztán a jobbágyot lefogták mindenféle gyalog és fuvaros munkára. Kocsit, lovat nem igen tartott a török, egyszerűen befogatott a jobbágygyal, elvitette magát Belgrádig is s azzal fizette meg a fuvart, hogy a jobbágynak elvette lovát, szekerét: mehetett haza gyalogszerrel. Pedig Szulejmán törvénye megtiltotta az ingyen munka végeztetését, az ingyen fuvarozást. De a török földesurak éppenséggel nem törődtek Szulejmán törvényével, a házuk körül is minden munkát ingyen végeztettek, építést, fuvarozást ingyen követeltek, sőt arra is volt eset, hogy a felvidékről zsindelyt szállíttattak az Alföldre, hol azt jó drágán eladták. Ez sem elég: a ki nem tudta ledolgoztatni az önkényes robot-munkát, eladta másnak, a kinek szüksége volt erre.

Mi volt ehhez képest a magyar robot, mely legalább meg volt állapítva 40 napban s ha ezt leszolgálta a jobbágy, végezhette a maga dolgát! S mi volt az a munka, mit a még meg nem hódolt részeken a jobbágy a várépítések, erődítések körűl végzett, ingyen ugyan, de legalább megállapítva hat napban - ahhoz képest, mit a török ezen a czímen végeztetett a hódolt részeken lakó jobbágygyal! Ez volt a legsulyosabb adó: az úgynevezett hadifuvarozás. A török hódoltság másfélszázados idején, mindazokban az esztendőkben, melyekben megújult a háború a török és magyar közt, a jobbágy egy napot sem mondhatott a magáénak: ha ma fuvarozásra parancsolták, nem tudhatta, mikor kerül vissza ismét övéihez. Egyszerűen kivetették a községekre az élelem mennyiségét, a mit a török tábor után vagy a várakba kellett szállítani - s mikor megérkeztek a szállítmánynyal, befogták őket földmunkára, kő- és vesszőhordásra, árkok, mocsarak lecsapolására s még haza sem kerül egy rendbéli szekér a faluba, már más rendbélit indítnak útnak. Voltak faluk, melyekből egy-egy ember száz napot is dolgozott várerődítésnél. És hajtják a parasztokat messze földre, más vidékbeli várakhoz, így Borsodmegyéből Szolnokra, Győrből Budára s az 1663-ban elfoglalt Érsek-Ujvárhoz munkára rendelték nemcsak a közelebb eső Nógrád és Győrmegye, hanem egész Pest-Pilis-Soltmegye jobbágyait is. A fuvarozásra s vármunkára kirendelt jobbágyok husz hétig is odamaradtak Érsek-Ujváron, s ez nem volt kivétel - mondja Salamon - hanem rendesen megtörténő eset. Kecskemét 50-60, Kőrös 25-30 szekeret is ad egyszerre, melyek félesztendeig is odamaradnak s 800 darabra becsüli csak az ökrök számát, melyek Érsek-Ujvárt vesztek. Ugyanott 300 jobbágy vesztette életét, házépítés közben s midőn a malom gátját csináltatták és a viz nem akart megállani, egy jobbágyot vetettek a vizbe: ennek a holttestével dugták be a rést. »Mindez, jegyzi meg Salamon Ferencz, a vasvári szerződés után történt, tehát béke idején, a mi bizonyítja, hogy nálunk a béke többnyire oly sanyargatásokkal járt, mint másutt a háború«.

Minden munkát ingyen végeztetett a török. S mindent a mire szüksége volt ingyen adatott: épületfát, meszet, léczet, deszkát, sőt ruhaneműt is. Nem csoda, ha egykor virágzó helységek pusztaságokká lettek: a ki tehette, menekült a még meg nem hódolt vidékekre. Egy 1669-iki följegyzés szerint, csak addig az esztendeig kilenczszáz helység lett pusztává a magyar Alföldön. Egy-egy helység lakossága éjnek idején fölkerekedett házi állatjával, elvihető holmijával, a még nem hódolt területen keresvén menedéket, kezdvén új életet. S az ily szökevényeket, hol visszatérítették erőszakkal vagy - adóleengedés igéretével, hol meg futni hagyták, mert némely szpáhi meg jobb szerette, ha puszta lesz a faluból: a legelőt kiadta a szomszédfalusiaknak s igy talán még több jövedelmet hajtott, vagy ha kevesebbet is, ez a kevés biztosabb volt.

A megszökött faluk nemcsak a meg nem hódolt területekre huzódnak, hanem a meghódolt területen levő városokba is, melyeknek jóval előnyösebb volt a helyzete, mint a faluknak. Fizettek ugyan mindenféle adót, de a kincstárba fizették s nem voltak egy-egy földesurnak a személyes jobbágyai, mint a falusiak. Tisztviselő hajtja be az adót s a török államnak érdekében állott, hogy közvetlen adófizetőit tönkre ne tegye, ellenkezőleg: az volt az érdeke, hogy a városok lakossága szaporodjék. S valóban, a török világ idején folyton növekedtek az alföldi városok, melyek a kincstártól kibérlik a mértföldekre terjedő legelőket s ha a munkás kéz állandó apadása miatt csökken a földmivelés, annál nagyobb arányokat ölt az állattenyésztés, annál is inkább, mert a nyájakért csekély adót kellett fizetni. Megujul az »ázsiai gazdálkodás«: ismét egy nagy legelő az Alföld s a már földmiveléshez szokott nép visszahanyatlik a pásztoréletbe.

A török világ idáig rajzolt képéből azt lehetne következtetni, hogy a hódolt területeken tisztán a török törvények és szokások az uralkodók s az sem volna csoda, ha a nép a hosszú török uralom alatt elveszti faji és nemzeti jellegét, hűtlenné lesz ősi szokásaihoz, gyökeresen megváltozik viseletében, életmódjában, erkölcseiben. A valóság azonban más. A hódolt területen lakó jobbágy megfizette a rá vetett adót a töröknek, leszolgálta a robotot, de pillanatig sem feledte, hogy van neki más ura is a török szultán mellett: a magyar király, a kinek szintén fizet, ha kevesebbet is, s pörös ügyeiben a vármegyén keres igazságot és nem a török tisztviselőnél. A magyar hódolt jobbágy kétfelé adóz s két földesurnak fizet, a magyarnak és töröknek, s a török hódítás kezdetén még az volt a rend, hogy a jobbágyi tartozás fele része a magyar, fele része a török földesurnak jutott. De már 1567-ben Szelim szultán, Szulejmán utóda, tudni sem akar arról, hogy a jobbágyok kétfelé adózzanak s két földesurnak szolgáljanak. És a szpáhik oly magasra emelik a nekik járó félrészt, hogy sokszorosan elnyelte ez a magyar földesur részét is, a kinek hosszú időn át csak a joga maradt meg: ezt fentartotta jobbágyaival szemben s a mikor és amint lehetett, be is hajtotta a neki járó tartozásokat. De az is bizonyos, hogy a magyar földesur hiába tartja fenn a birtokához való jogát, ha a jobbágy nem akar tudni erről a jogról. Könnyen mondhatja vala, hogy két gazdának nem lehet szolgája, két földesurnak nem fizethet s ha nyiltan a török mellé pártol, a töröknél bizonyára védelmet is talál a régi földesur ellenében. A magyar jobbágy azonban, bármily szomorú emlékei voltak csak a közel multból is, inkább huzódott a magyar földesurhoz, mint a törökhöz, annál is inkább, mert ha kezdetben a szpáhik kedveztek is a jobbágynak, s a maguk javára fordították a jobbágyoknak a magyar földesurak iránt táplált gyűlöletét: csakhamar be kellett látniok, hogy a török sokkal nagyobb terheket ró reájuk, mint a magyar földesur. Végre is a vér vizzé nem válik s a közös nyomoruság mind közelebb hozta a magyar földesurat és jobbágyát. Ez a közeledés a XVII. században már abban is nyilvánul, hogy a magyar földesurak egyre-másra szabaditják fel jobbágyaikat s teszik nemesekké egy pár száz forint váltság fejében. Némely helység igy egészen nemessé lesz, a mit a törökök fel is panaszolnak az 1627-iki békekötés alkalmával. Nem szabad felednünk azt sem, hogy a török hódoltsági területeken, ha számos földesur kénytelen volt is ott hagyni birtokát, nem csak hogy elvben tartotta fenn jogát, de időnként fegyveres erővel is érvényesítette, a maga jogával egyben jobbágyainak érdekét is védvén. Nemcsak birtok-, de büntető jogát is fentartotta a magyar földesur a hódolt területen, ha nem is alkalmazhatta mindég a nagy távolság miatt. Sőt megmaradt az egyházi tized is, s a nagy-kőrösiek, bár protestánssá lettek már a XVI. században, még a következő században is fizették a váczi katholikus püspöknek az árendát, mely alatt a püspöki tized és a földesuri tartozás fejében járó bérösszeget kell értenünk. Ezt az árendát a váczi püspök a nógrádi vár fentartására fordította, a mint hogy a főpapoknak járó tizedet a törvény országszerte honvédelmi czélra rendelte. Mig a »vármegye« a hódolt területekről kivonult s a megyei gyűléseket a nem hódolt megyékben tartották meg, a magyar földesuri jog megmaradt mindvégig, s érvényesült adóztatásban, igazságszolgáltatásban egyaránt. A földesur volt a kapocs a hódolt terület s a »nemes vármegye« közt, mely más vármegyében székelt, s ez a különös állapot szülte aztán azt az érdekes intézményt, melynek parasztvármegye a neve.

A kettős nyomorusághoz, hogy a jobbágy két urnak adózott, még egy harmadik is járult: a török hódoltság idejében fenekestől felfordult a rend, a vagyon- és életbiztosság teljesen megrendült. Nem volt elég, hogy a szegény jobbágy jóformán megfelezte a török földesurral a jövedelmét, ami megmaradt, azt meg a kóbor katonáktól kellett féltenie. Egyfelől a király s egyes főurak rosszul fizetett zsoldos csapatai, a végvárakból megszökött katonák, másfelől a török katonák állandó rémei voltak a parasztságnak, mely nem is védhette vagyonát és életét, mert hisz még az 1514-iki törvény megtiltotta volt a fegyvertartást. Különösen az ugy nevezett szabad hajdúk garázdálkodása vált türhetetlenné. A hajdú nevezet először az 1514-iki törvényben fordul elő s a hajdú alatt hajtót vagy marhapásztort ért a törvény, mely annak a népnek megtiltja a fegyvertartást. A mohácsi vész után a magyar gyalogság kapja a hajdu nevet s ez a gyalogság sok csatában kitüntette magát, de csakhamar csapatostúl szökdösnek meg a végvárakból, hol nem kapták rendesen a zsoldot s a parasztokon élősködtek, a kik közül aztán számosan csatlakoztak hozzájuk. A XVI. század második felében az országgyűlések sokat foglalkoznak e kóbor hajdúkkal, kik, amint az 1597-iki törvényből kitetszik, nem mind szökevény katonák voltak, hanem közülök sokan egyes főurak szolgálatában állottak s a kiket a főurak csak azért tartottak, hogy »rablásaikból uraikat gyarapítsák«, oly formán, hogy a török hódoltságba beütés szine alatt a szegény jobbágyok marháit elhajtották, a népet zsarolták s folyvást raboltak. Az 1597-iki törvény jószágvesztéssel fenyegette meg azt az urat, ki tudva kóbor hajdút tart, de úgy látszik, a fenyegetés nem használt s az 1598-iki országgyűlés kimondja, hogy »bármi szín alatt« szerte kóborló hajdút, bárhol elfogják, mindenki szabadon megölheti, sőt az 1599-iki országgyűlés ennél is tovább megy: fejvesztéssel fenyíti meg a kóbor hajdukat tartó urakat.

Az országgyűlések végzései azonban nem szüntették meg a kóbor hajdúk garázdálkodását, s mert nem volt elég fegyveres erő megfékezésükre, már a XVII. század elején megszületik a parasztvármegye, mely egyszerü rendőrségi intézmény volt, azzal a rendeltetéssel, hogy a személyes vagyonbiztosságot megvédje, sőt kisebb ügyekben még biráskodási joga is volt. A parasztvármegye kisebb-nagyobb kerület volt, melyhez több község tartozott. Feje a parasztkapitány vagy főgondviselő volt, s ez alatt állottak a hadnagyok és tizedesek. Minden községnek külön hadnagya levén, ezeket a községbeliek jelölték ki, mégpedig négy jobb módu, »bátor, gyors és jámbor« embert s ezek közül az alispán választott egyet, akit mindjárt fel is esketett. Viszont a hadnagy eskette fel a községbeliek által kijelölt tizedeseket. A parasztvármegye teljesen alá van rendelve a »nemes vármegyének«, jóllehet az más vármegyében székelt a török hódoltság idején. A kapitányok és hadnagyok a nemes vármegyénél teszik le az esküt, a nemes vármegye parancsai szerint járnak el hivatásukban, a mi lopást, gyilkosságot s egyéb gonoszságot tapasztalnak, azonnal jelentik az alispánnak s a kóborló hajdukat űzik, kergetik, megfogják, de meg nem ölik, hacsak önvédelemből nem, hanem az alispán kezébe szolgáltatják.

Hogy minő volt különben e parasztvármegye hatásköre, azt megtudjuk a Pestmegye által 1638-ban kibocsátott utasításból. A 12 pontba foglalt utasítás mindenekelőtt kimondja; hogy a megyei közgyűlések által a végházbeli őrségek számára megszavazott élelmet az illető községek tartoznak kiszolgáltatni, de csak igazolványnyal ellátott katonáknak. Ha nincs igazolványuk, vagy ha van is, de többet követelnek, az ilyen katonákat a parasztság száz forint büntetés terhe alatt köteles elfogni s az illető végvár kapitányához vagy az alispánhoz kisérni; hogy ha pedig fegyverrel akarnák kényszeríteni törvénytelen fizetésre, ragadjon fegyvert a parasztság is, ám »az emberhalált, a mennyire lehet, eltávoztassák«. A paraszt hadnagy szükség esetén közös védelemre szólíthatja fel a parasztságot, s a nem engedelmeskedőt két forintra büntetheti. Ha pedig összegyülekezéskor a paraszt hadnagyokat s tizedeseket valaki becstelen szóval illetné, vagy háboruságra, vereségre s egyéb gonoszságra okot adna vagy lopást követne el, azt a hadnagy 6 forintra büntetheti, a lopott marhát visszaadatja gazdájának s egyben följelenti a földesurnak. »Ezen kivül semmi törvényes dolgokba magukat ne avassák, hanem ezeket a falu birája, a földesur és megye tisztjei végezzék.«

A nemesi vármegye jogainak féltékeny őrzése nyilvánul meg e pontban s a továbbiakban még jobban megszorítják a kapitányok, hadnagyok és tizedesek jogait, nehogy állásukkal visszaélhessenek. Igy nem szabad a népet nagy összeg pénz követelésével terhelni, pld. azzal az ürügygyel, hogy a végbeli kapitánysághoz vagy a nemes vármegyére kell utazniok. Nem szabad a maguk hasznára »paraszt vármegye gyűlését« hirdetni s itt a megye tekintélye és a földesurak jogai sérelmével határigazítás, hatalmaskodás, verekedés, örökség és adóssági ügyek elintésébe avatkozni.

»Ha a káros, a sarczolt vagy megvert ember - igy szól tovább a pestmegyei utasítás - a paraszthadnagyhoz az illetőnek üldözése végett folyamodik, az köteles azonnal felkelni, vármegyét gyüjteni, s ha a lator elszalad, vagy ha megfogás után elbocsátják, az alispán az ily hadnagyon az el nem fogott vagy elbocsátott ember egész díját vegye meg. Ha pedig a Paraszt vármegye felkelvén, a káros marháját a latroktól elveheti, ha a harmadik határban érik el, minden darab marha után egy, különben két forintot magának megvehet. A mely falu határában eltévelyedett vagy lopott, úgynevezett bitang marha találkozik, a ki ezt megtalálja, elsőbben is jelentse a falu birájának, hogy a káros reá találhasson, azután földesurának is adja tudtul. A ki e bejelentést elmulasztja vagy az ily marhát elsikkasztja, az alispán 12 forinttal büntesse, ezenkivül a károst vagy a földesurat kielégíteni tartozik. A ki pedig ily bitang marhát katonának, hajdúnak bemond, az is 12 forintra büntettessék; ha pedig a megfogott lator kezén lopott marha találtatik, egy része azoké legyen, kik megfogják, két része pedig azon megye tisztikaráé, mely az ily gonoszt megbünteti. Ha az ily tolvajt a Paraszt vármegye elfogja, kisérje a végház kapitányához vagy az alispánhoz.«

»Az istenkáromlásokat, jelesen: ördögatta teremtette, ebhitű, eblelkű, ördöglelkű és más ilyen kigondolhatatlan szitkokat a megye szigoruan tiltván, ezek kiderítése végett a falú birái a gazdákat évenkint négyszer letett hit alatt megkérdezik, hogy szomszédját vagy másokat hallott-e ily szitkokat szórni, s a ki ilyenben tapasztaltatik, azt a hadnagy a falu segítségével elfogván, 12 forint bírság alatt a megye legközelebbi gyülésére bekisértesse, hol első- és másodizben keményen meggyaláztatik, harmadizben pedig, mivel a büntetése halál, az alispán a földesurat törvénytétel végett meginti, s a mulasztó földesur ellen az ország törvénye szerint jár el. Ha pedig nemes ember követ el ily istenkáromlást, az az alispán által első izben 100, másodszor 200 forintig birságoltassék, vagy ha ennyit érő java nem volna, elsőbben száz ütéssel, másodszor egy évi rabsággal, s ezalatt négyszer való veréssel, harmadizben pedig halállal büntettessék.«

Látni való e pontokból, hogy az egész utasításnak statárium-jellege van, amit a zavaros idők könnyen magyaráznak, s hogy a parasztvármegye sem egyéb, mint a nemes vármegye által a viszonyok kényszerítő hatása alatt létesített rendőri intézmény, (a későbbi csendbiztosi intézmény alapja) nagy megszorításokkal ugyan, de oly jogokkal is felruházva, melyekre addig paraszt ember gondolni sem mert. A parasztvármegye azonban nem mindenben járt el a nemes vármegye utasításai szerint - s itt már nem csupán a pestmegyei utasításokat értjük, mert a török területen általános volt ez intézmény - s az elfogott kóbor hajdúkat nem mindig kisérték a végbeli kapitányokhoz vagy alispánokhoz, a mi nem is volt könnyü dolog a nagy távolság miatt, hanem statariáliter végeztek velök. Kezdetben az ilyen statariális igazságszolgáltatásokért megbüntették a paraszthadnagyokat, de később, látván, hogy a parasztság kedvetlenül mozdul meg a kóbor katonák üldözésére, szabadságot adtak a parasztvármegyének, hogy a magát egyáltalán megadni nem akaró »latrokat« agyon verhessék.

De korlátozta a parasztvármegyéket a szabad mozgásban, a szabadabb cselekvésben a török is. Mert a török nem akart arról tudni, hogy a paraszt fegyverrel járjon. Igy a hevesmegyei parasztvármegye panaszából tudjuk, hogy a budai vezér néhány paraszt hadnagyot maga elé idézett s rájok mordult, hogy ki tette őket hadnagyokká: ki engedte meg nekik a fegyverviselést? És a vezér »esküdözött az Istenre, hogy ha le nem teszik a fegyvert, hét évesen felül levágatja őket, a hét éveseket pedig a császár kertjébe küldi«. A fenyegetésnek, természetesen, volt foganatja: több faluban letették a fegyvert, a minek meg ismét az lett a következése, hogy a kóbor hajdúk vérszemet kaptak. Ekkor a nemes vármegye lépett közbe a vezérnél s kieszközölte, hogy »kétfoku fejszével« vagyis a mai fokossal és kapával megölhetik a rablókat, később (1669-ben) azután a török kormány is belátta a parasztvármegye szükséges voltát (ha a jobbágyot rabolták, ezt a török is érezte) s a mondott esztendőben a szolnoki bég megengedte a Jászságnak - irja Gyárfás István - hogy »ez ideig való régi szokások szerint illendő fegyverrel, vármegye akaratából felkelvén, a zsaroló, lopó tolvajokat szabadon kergethessék és megölhessék s a halál diját megfizetni ne tartozzanak.« Ám a fegyverviselés engedélye sem volt elég arra, hogy a parasztvármegye megszüntesse a kóbor hajdúk s a végbeli katonák zsarolásait, nagy vakmerőséggel üzött rablásait. Számtalan esetben történt meg, hogy az elfogott rablókat utközben, midőn a végbeli kapitányhoz vagy alispánhoz kisérték, a társaik kiszabadították s általában, amint csak szerét ejthették, kegyetlen bosszút állottak a községeken és egyeseken a »latrok« üldözéseért. Magának a nemes vármegyének nem volt ereje arra, hogy megfékezze a rablókat, ő is a végvárak kapitányaihoz fordult segítségért, akik közt nem egy titokban a kóbor hajdúkat pártolta, megosztozván velük a prédában. S hogy mily nagy mértékű lehetett a hajdúk garázdálkodása s mily keveset érő ezzel szemben a nemes és parasztvármegye védelme, bizonyság rá az az érdekes népgyűlés, melyet Kecskemét városának jegyzője, Nyéky Gábor hivott össze 1672-ben, s melyre Kecskemét vidékének, a Dunamelléknek s Kiskunságnak a lakosai nagy számmal jelentek meg. Ez a népgyűlés elhatározta, hogy miután sem a megyék, sem a végbeli kapitányok, sem a földesurak nem védik meg a kóbor hajdúk ellenében, jövőre az »elfogott latrokat« egyenesen Spankauhoz, a kassai német főtábornokhoz küldik büntetés végett. Jóllehet a megyének tudtára adták e határozatot, a megye urai árulást láttak ebben nemcsak a megye, hanem a király ellen is s a népgyűlés vezetőjét, Nyékyt fogságra vetették. Ezt az esetet csak annak példájára jegyeztem föl, hogy im, a vármegye, ha nem is tudta megvédeni a népet a kóbor hajdúk ellenében, a jogait még a hódolt területen sem adta föl.

Sem a közigazgatást, sem az igazságszolgáltatást a vármegye a török hódoltság egész idején ki nem eresztette a kezéből, ha nem is gyakorolhatta azt abban a mértékben, mint rendes körülmények közt. Ez az egyik magyarázata, hogy a magyar nép községi és családi életében maradandó nyomot nem hagyot a török világ, a másik meg a két nép erkölcseinek, szokásainak, vallásának, ruházkodásának, élete módjának nagy külömbözősége. Együtt éltek s mégis oly messze egymástól, hogy össze nem olvadhattak. Török és magyar össze nem házasodtak s ha igen, ez csak erőszakos vagy furfangos módon történhetett. A török csak ugy tehette feleségévé a keresztény nőt, ha elrabolta vagy megvásárolta rabszolgakereskedőtől, vagy ha furfangos módon magához lánczolta. E furfangok közé tartozott, hogy a török, ha szemet vetett egy magyar nőre s ez önként nem akart felesége lenni, panaszra ment a kádihoz (biróhoz) s megesküdött, hogy megöli magát, ha azt a nőt hozzá nem adják. Ha a nőnek nem volt férje, a kádi a töröknek itélte. Érdekesebb az a fogás, hogy a török almát adott a török szokást nem ismerő nőnek s ezzel jegyezte el magának. A nő hiába tiltakozott: ha a török be tudta bizonyítani, hogy a nő elfogadta tőle az almát, oda itélték. Talán az egyetlen török szokás, mely az ország némely részében sokáig megmaradt a magyar nép közt, almával jegyezvén el a legény a leányt. Ámbár meglehet, hogy valóképpen magyar népszokás, melyet a török vett át a magyartól, azzal a külömbséggel, hogy, mig a magyar legénynél az alma csak jelképe az eljegyzésnek, melyből még nem okvetlen lesz házasság, a török, ha egyszer a leány elfogadta az almát, nem is engedte el a házasságot.

Nyilvánvaló, hogy a magyar paraszt inkább huzódott még a kóbor hajdúkhoz is, hisz ha másként nem segíthetett magán, végső kétségbeesésében közéjük állott s velük rabolt, de a törökkel nem foghatott semmiféle közös vállalkozásba. S ha a kóbor hajdúk raboltak, annak legalább megvolt az a mentsége, hogy többnyire a szükség kényszerítette rá. Rosszul fizetett zsoldosokból került ki a hajdúk nagy többsége, szökevény katonákból lett »szegény legények« voltak, kik haza nem mehettek s nem maradt más számokra a kóbor, rabló életnél. A török azonban úr volt a hódolt területen, s törvényes uton is (már t. i. az ő saját törvénye szerint) kelleténél nagyobb mértékben zsarolhatta a népet. Ám a mindenféle terhes adó, ajándék és robot nem elégítette ki a törököt, a paraszt vagyonát a magáénak tekintette s természetesnek találták, ha faluról falura jártak s élősködtek a szegény nép nyakán. Számos panasz volt a miatt - irja Salamon Ferencz - hogy a törökök, megszállván egy helységben, a falusiakkal őriztetik a lovukat s ha egy ló elveszett, a faluval fizettetik meg. Az utazó török, a hol megszállott, magáénak tekinté a gazda tulajdonát. »A várakból és a palánkokból néha fölkerekedett a török zsoldosok alja, s a lakosok szekerén, lovain faluról falura ment élősködni. Noha az ozmán törvények minden ház belseje iránt tiszteletet parancsolnak, beültek a szegény ember házába, megették, a mi elesége volt, és megitták a borát. A vendégi jognál fogva ajándékban is vettek egy s mást s e czim alatt a gazdán pénzt, posztót, kést, róka- és farkasbőrt követeltek; vagy elvitték saruját és lehuzták a hátáról a bundát. Négy-öt napig is ellakmároztak egy helyen s nem hogy fizettek volna az eleségért, hanem betörtek a kamrába és pinczébe s a mit el nem fogyaszthattak, a buzát, lisztet, bort felrakták a lakosok szekerére. Az ellenszegülőt elverték s megsebesítették. A kocsin négy-öt napig vitették magukat. Olykor kifogták a marhát az ekéből s a bérest és juhászt vérbe hagyták ott.«

A megye mellett, természetesen, a török is »közigazgat« és alkalmazza az ő saját külön büntető paragrafusait. De nem az igazságszolgáltatás a czélja, hanem hogy miből préselhet ki pénzt. Megfizetteti a véletlen halálozásokat is a hátramaradottakkal. Ime néhány érdekes példa Salamon Ferencz könyvéből. Egy gödöllői paraszt özvegyén, ámbár a paraszt természetes halállal halt meg, a falu ura, Musztafa szpáhi, 47 forintot s egy borjas tehenet követel. Kun-Szent-Miklóson egy gyermek a vizbe fult s az apjával 60 forintot fizettet Kaplag budai aga. Bagón egy kútba esett gyermekért 40 forintot fizettet apjával a budai adószedő. A szecsői biró haláláért egy tehenet ad a falu. Szóval,- mint a szadaiak mondják, - »bármi névvel haljon meg az ember, a díját megveszi a török«.

Magyar és török büntető igazságszolgáltatás összekeveredik, kétféle törvény intézi a nép sorsát, hányják-vetik jobbra-balra s igazi védelmet nem nyujt neki sem a magyar, sem a török kormány, sem az igazságszolgáltatás, sem az élet- és vagyonbiztosság tekintetében. Csak oly helységekben, melyekben nem lakott török, maradt meglehetős tisztán magyar jellegűnek a községi élet, jóllehet a török hódoltsághoz tartozik. És érintetlen maradt az egyházi kormányzat, melybe a török nem avatkozott s mely azért is fontos, mert az egyházi kormányzat sok tekintetben össze kapcsolódott a községivel. Lopást, orgazdaságot, fajtalanságot, káromkodást s más efféle bünöket, vétségeket az egyház is büntet s az Alföldön, hol a reformáczió hatalmas hódítást tett éppen a török világ idején, a pap eklézsiát követtet a bünösökkel, ami ma is szokásban van sok helyen a reformátusok között. Ez időben az eklézsia-követés úgy történt, hogy a bünöst a templom közepén fekete székre ültették s fekete posztóval betakarták. Isteni tisztelet után a pap felolvasta a bűnös előtt a vétkeit, rá a bűnbánatot, melyet a bűnösnek utána kellett mondania. A ki nem követett eklézsiát, azt kirekesztették az egyházból, a mi egyértelmű volt a helységből való számkivetéssel. A protestáns egyház és önkormányzata nagy hatással volt a községi önkormányzat kifejlődésére, a mi természetes, hisz a községbeli előljárók s más érdemesebb emberek egyben tagjai voltak a presbitériumnak is. A török nemcsak türte, de természetesnek is találta az egyházi és világi ügyek összekeverését, hisz e tekintetben a saját törvényét látta magyar kiadásban, a mennyiben a török egyházi törvények egyszersmind politikai törvények is voltak a töröknél. Ebből magyarázható, hogy a községi élet nem csak hogy meg nem halt a hódolt területen, de fejlődött is; hogy a magyar községek, a töröknek az országból való kitakarodása után, épp oly magyarok voltak, mint a török hódoltság előtt. Már t. i. a melyek végképp el nem pusztultak. Mert némely községnek csak a temploma maradt meg, más meg nyomtalanul elenyészett s mértföldekre terjedő puszták maradtak az egykor virágzó községek helyén.

A magyar földesur és jobbágya közt, mint láttuk, nem szakadt meg a viszony s mennél sulyosabb a török uralom, annál erősebb a vágy a jobbágyban a régi kevésbbé rossz állapot után. De a magyar földesur jogát el is ismeri a török s az 1606-iki zsitvatoroki szerződés kiköti, hogy a török csak a várakhoz közel eső helyekre járhat adót szedni s ha az adót a falu birája be nem szolgáltatná, a szpáhi a magyar földesurhoz fordulhat a panaszával. Csak ha e panasznak nincs foganatja, használhat erőszakot