Őszi utazások a vörös postakocsin


Előhang a második kiadáshoz

Amikor ezeket a sorokat írom könyvemhez, a kakukk kiáltozik a Margitszigeten; kétszer-háromszor szól, akármint figyelem útjában. Vajon nekem kiáltott vagy pedig annak a tarfejű kertásónak, aki minden tavasszal felássa a kertet, de kincsek helyett legfeljebb régi koponyákat talál a föld alatt?

Mindenesetre jó dolog tisztában lenni a feladatokkal, amelyek még hátra vannak: amikor a kakukk így takarékoskodik a hangjával. Itt van például ez a könyvem, amely évek óta elfogyott a könyvesboltok polcairól, most aztán valami különös szeszély folytán ismét megkezdi utazását az olvasók között, holott már olyan fáradtnak látszott, mint a Calderoni-cég gazdája, aki tudvalévőleg a legtöbbet utazott Magyarországon.

Utazó könyv. Benne van egy pillantás a régi Magyarországból, amelyet manapság némelyek már Szent Magyarországnak is neveznek, mint az elbújdosodott oroszok az ő régi hazájukat.

Nemcsak Alvinczi Eduárd halt meg azóta – a bécsi lóversenytéren, ahol diadalait és bukásait aratta –, hanem sokan meghaltak, akiknek neve, alakja előfordul ebben a regényben. Itt-ott úgy tűnik fel a könyv lapozgatásakor, mintha az naplója volna a régi Budapestnek, annak a gyönyörű Pestnek, amelyet Bárczy István építgetett a háború előtt; mily elmondhatatlan kár, hogy nem fejezte be nagy művét! Máshelyen valami csodálatos jóslatok buggyantak ki az író tollából, amely jóslatok a könyv megjelenése óta sajnos szomorúsággal valóra váltak. Más lapokon érezni hölgyi illatokat, amelyeket többé nem érezhetünk, mert azok a parfümök kimentek a divatból; ismét másutt olyan szenvedélyes hangok csapnak fülünkbe, mintha valami elvarázsolt erdőben járnánk, ahol a falombok folyton boldogtalan szerelemről panaszkodnak. Igen, igen, szerelem áll a könyvben, mégpedig oly félreismerhetetlenül, mint akár a vetőkártyában, mint a nap az égboltozaton, mielőtt lenyugodnék. Bűvös hölgy bűvölő arca nézeget ki a könyv lapjai közül… Nem is tudjuk, hogy éltünk, hogyan éreztünk azelőtt, pedig még tíz esztendő se múlott el azóta, hogy ezt a regényt éjszakánként a Royal szálloda egyik harmadik emeleti szobácskájában írogattam és néha még az íróasztalnál találtak azok a könnyed léptek, amelyek kegyelmesen felkerestek magányosságomban.

Hát szép volt utazni a vörös postakocsin, bár még egyszer útrakelhetnék azokra a tündéri tájakra, drágalátos emberek közé, akiket valaha a kocsi ablakából láttam. Folyamok hömpölyögtek el, mint a békés örökkévalóság, fák álltak mozdulatlanul, mint akár a hegyek, a nők szinte a másvilági határig megtanulták szerelmi esküvésüket, a városban sem érhette nagyobb baleset az embert, mert a polgármester mindenható és bölcs volt. Csak a bolond ember csatázott az élettel, legfeljebb néhány izgága nem fért a bőrében, egyébként keresztet vetettünk az estéli harangszóra. Tudtuk, hogy Bécsben most fekszik le Ferenc József, de itt Pesten ébren marad Bárczy polgármester.

Ebből a korszakból való ez a könyv. Most, amikor a második kiadáshoz rendezgetem a köntösét, úgy érzem, hogy egy özvegyasszony lakodalmán vagyok, aki második házasságával fátyolt borít egész múltjára.

Krúdy Gyula

Szent Margit-szigeten, 1924-ben, tavaszkor.



Hogyan írtam ezt a regényt?

(Előszó az első kiadáshoz)


I.

Egyszer a Matschaker Hofban töltöttem a telet, ahol már a nagyapám is megszállni szokott, ha útja Bécsbe vezette.

A régi fogadóban jólesett hallgatni a téli szél dudorászását és a hóesés különös pianóját. Nagy láng lobogott a kályhában és csizmahúzó, csengettyűzsinór és félig égett gyertyaszál egészítették ki a zöld ripszből való bútorzatot. Dohányszita állott mindig a közelemben és oly halkan, elgondolkozva pipáztam a tűz előtt, mintha a magam nagyapja volnék. Kiváló szattyánpapucsaim voltak és egyik fontos szórakozásom volt a hosszú nyakkendő végét az ajtókilincsre kötni és így galléromra csavarni a kellő forgások után.

Néhanapján meglátogatott egy hazug öreg uracska, akinek egyetlen szavát sem hitték már a városban, ezért többnyire idegen emberekkel állott szóba. Morvai egykor a magyar kancelláriánál irnokoskodott, a hivatal megszűnt és ő dologtalanul ődöngött Bécsben, kis nyugdíját különböző kedélyes és jószívű sermérőknél zálogba téve, ahol udvari férfiú létére az asztalfőn üldögélt. A Matschaker Hof előtt elhaladva, a pörkölt illatával együtt azt is megérezte, hogy új vendég érkezett a házba Magyarországból. Hasznos barát volt, mert minden kocsmát és múzeumot ismert a városban; számos öreg asszonyságnak csókolt kezet, amíg a belvároson végighaladt, csinos nőknek szalutált, kürtőkalapja mellé emelvén kezét; a kövér főpincéreknek megveregette a hátát és a csapost keresztnevén szólította; szerette az átjáró házakat és a tekintélyes, mogorva kapusokkal megállott beszélgetni, akik szélesen mosolyogtak, mintha évek óta nem látták volna.

Egy téli estén, midőn már a tizedik pipát szívtam konok mosolytalanságban, Morvai úr szokása szerint izgatottságot színlelve beállított és elmondta, hogy éppen most mászik fel a vándorlegény az István-toronyra.

Azonban később úgy vettem észre, hogy nem szólt semmit, csak a sűrű pipafüstben gondoltam el szokásos hazugságát.

Lassan és idegenszerűen, hangtalan léptekkel ment végig a szobán, árnyként tűnt el alakja a sötétben, amelyet csak az utcai gázlángok fénye enyhített. Gondoltam, elfoglalta helyét a görbelábú zöld kanapén és nem törődtem tovább vele. Elszántan szívtam tajtékpipámat, mert egy német könyvben azt olvastam nemrégiben, hogy a dohányzás csillapítja a nagy fájdalmakat.

A vén fogadói szoba megtelt füsttel, mint valamely barlang, ahol öreg törpék fonják a szakállukat. A cserépkályha parazsa nagy messziségből látszott világítani, mintha függöny ereszkedett volna a szobára és a kárpit mögött halkan köhécselni kezdett Morvai úr.

– Csak azt akarom mondani – szólalt meg nagy távolságból –, hogy én ma estefelé, Mödlingben, abban a hónapos szobában, ahol harminc év óta lakom, meghaltam, mielőtt végrendeletet írtam volna.

Korábbi időből tudomásom volt arról, hogy az egykori koncipista bizonyos haszonnal foglalkozott a spiritizmussal is. Unatkozó öreg hölgyekből és vagyonos polgárokból kis társaságokat szervezett a város különböző részein. Egyszer a Piros Alma különszobájában magam is megjelentem egy spiritiszta összejövetelen, ahonnan mindenki beborozott állapotban távozott. Olykor e szellemek útján szerezte meg apró kölcsöneit Morvai úr.

Tehát nem sok jelentőséget tulajdonítottam szavainak. Bizonyosan meghalása is ürügyül szolgál majd egy kedélyes és mulatságos est szervezésére.

– Nagy titok nyomja a lelkem – szólalt meg ismét panaszos hangon –, amely titoktól nem lesz nyugovásom a másvilágon. Tudom, hogy helyemet nem lelhetem meg, kocsmák és fogadócímerek közelében várom majd, hogy eszébe jutok-e régi társaságomnak. És azután is nyomorult az én sorsom. Bosszút állt rajtam az ezüstforintos, amellyel annyi csalafintaságot követtem el.

– Szegény öreg – gondoltam pipám füstjében –, többet ivott a kelleténél és a lelkiismeret furdalja.

Később valaki megérintette a vállam. Bizonyosan tudom, hogy nem Morvai úr volt, mert távolabb ült tőlem, hogysem ezt megtehetné.

– Én voltam – szólalt meg valahonnan a kéményből vagy a háztetőről az előbbi panaszkodó hang. – Időm csakhamar lejár. Kérem, uram, kövessen, hogy titkomtól megszabadulhassak.

Nem szívesen mozdultam meg a helyemről. Azt hittem, hogy a nyugalmazott udvari írnok valamely gyerekes tréfán töri a fejét, amelyet a külvárosi házmesterrel szokott megcsinálni. Az ajtó ellenben lassan felnyílott és egy szürke árnyék suhant ki rajta, amelynek formája Morvaihoz hasonlított. Felvettem bundámat és a félhomályos lépcsőn követtem látogatómat.

Odakünn hófúvás nyugtalanította a gázlángokat. Vastag fehér szőnyeg borította a belvárosi utcát, amelyen nesztelenül gördült egy fekete kocsi. A koncipista alakja végleg eltűnt szemem előtt, csupán lábnyomait követtem a néptelen utcán heverő hóban. Addig nem is láttam, amíg a kapucinusok templomához értünk. A templomajtón át világosság szüremlett, mintha tolvajlámpással járna valaki. Morvai hideg keze megérintette a kezemet.

– Kövessen.

A kripta lépcsőin haladtunk lefelé.

Odalenn három csuklyás szerzetes állott fáklyával egy vörösréz szarkofág körül, amelynek fedele a fal mellé volt állítva. Építőszerszámok, kalapácsok, kötelek hevertek a kőkockákon.

– Nézze! Üres a koporsó –, szólt a láthatatlanná lett írnok, aki mint egy hideg téli lehelet bolyongott körülöttem.

A koporsó közelébe mentem. Oldalt megállottam és szemügyre vettem a felírást. Az árnyékban a fáklyák nyugtalan lángjában betűk kígyóztak a vörösréz koporsón:

RUDOLF…

A következő percben a láthatatlan kéz vaserővel a lépcső felé lódított. Még egy pillanatig láttam a néma szerzeteseket fáklyáikkal az üres koporsó felé hajolni, aztán a hideg utcán találtam magamat, galléromra nedves hó hullott. Egy sötét utcán áthaladva, az István-torony alá érkeztem. A kivilágított óralap X-et mutatott. Most már tájékozódva, gyors, nyugtalan léptekkel igyekeztem hazafelé a Matschaker Hofba. A lépcsőn felszaladtam, mintha valaki a bundámba kapaszkodna. Hideg és sötét volt a szobám. Idegenszerű kriptaszag borongott az arcom körül. Csupán a második pipa elszívása után tudtam rendbe szedni gondolataimat.

Másnap posta jött Magyarországból, várva várt levelek, kedves hírek, drága üzenetek, amelyek nagyobb dolgot is elfelejtettek volna velem, mint az esti álmodozást a karosszékben.

Utazni készültem, mikor egy közös ismerősünk int az utcán és közömbösen mondja: «részeges öreg barátunk, Morvai meghalt».

– Mikor? – kérdeztem és lehet, hogy kissé elsápadtam.

– Mödlingben, pénteken délután öt órakor.

Tehát már halott volt, mikor nálam járt.

Keserű dohányfüstöt éreztem a torkomban, félve néztem a sötét lépcsőházra és a zöld kanapéra a szobámba.

– A mértéktelen dohányzás megárt – gondoltam vigasztalással.

Ám már nem sokáig maradtam a Matschaker Hofban.


II.

Egy tél a máramarosi hegyek között ért, egy isten háta mögötti faluban, ahol oly tudatlanságban éltek a szegény rutének, mint a középkorban. A pappal vadászgattunk a kincstár messzi kiterjedésű erdőségeiben. Egy éjszakát egy lakatlan vadászházban töltöttünk a havasok között, tüzet gyújtottunk és nagyot hallgattunk, miután a láng furcsa képeket, árnyakat dobált a ház falára.

Vajon hová lesznek e szeszélyes árnyképek, amelyek olykor a felszélben futkosó felhők figuráit, máskor a szenvedélyes emberi érzelmek füstjeit jelképezték? Egykor azt tanultam, hogy semmi sem vész el a természetben. Lám, az árnyék, ember vagy játszi tűzláng árnyéka rövidesen nyomtalanul eltűnik.

Talán van valahol egy ország, ahol az árnyékok tovább élnek? Az emberek napsütéses életből való árnyai tovaillannak a nyár aranygyepén, vándorbotot vesznek kezükbe, amint az ember elhagyja őket, és elbandukolnak folytatni tovább a maguk életét. A messzi tartományba szöknek el a hold árnyai, a torony árnyéka a falu hosszú utcájáról és a fák szendergő árnyképei. Itt a hónak csak különös árnya hulldogál és a tűzlángnak szeszélye melegít; nyulacskák futnak a mezőn, amelyek akkor születtek, mikor egy apa a gyermekeinek a fehér falra a kézujjaiból árnyékképet csinált; csak a halál kerüli a tartományt, mert neki nincs árnyéka a házak oldalán, amint az utcán tovakullog. Bizonyosan az árnyékországban éldegélnek ők, akik előttünk üldögéltek a vadászházban. Elment velük az akkori tűzláng képe is a falról.

Estefelé már csak a zsarátnok világította a kis szobát és a vadászház falán mégis egy hatalmas árnyék mutatkozott. Puskás férfialakot jelképezett a falon lévő árnyék. Széles vállával, tarisznyájával mozdulatlanul meredt reánk.

A pap a feje alá tette a két kezét és nyugodtan mondta:

– A zöld vadász áll leshelyén.

 

…Körül a néma máramarosi rengeteg, az őserdő téli ruhájában, amikor a fagytól meghökkentek a vén fák, és a hó úgy fekszik a földön, mint a sarkvidéken, ahol nem érinti emberi lábnyom. A tölgyek és fenyők, mint megannyi öreg királyok, akik valamikor e tájon vadásztak és a növekvő fák utánozták kérgükben az arcok mását, derekukban alakjukat, mint az eleven királyokét utánozzák az emberek; némelyik tölgynek olyan szakálla van, mint Szent Istvánnak és a vén fenyők az Árpád-királyok kevélységével emelik bozontos fejüket; a medve, amely szánkázik a lejtőn, talán Andrással, a jeruzsálemivel ment küzdelemre; a gyors szarvasok honfoglalók nyílvesszői elől futottak; a befagyott hegyipatakon léket vágtak és Rudolf királyfi merített a poharával, aki csaknem annyit vadászgatott e tájon, mint a régi királyok.

A pap vén feje alá nyugtatja a kezét, félig alszik, mormog, sóhajt, imádkozik. Később nyugtalankodva feltámaszkodik, megnézi a bezárt ajtót és nehézkes mozdulattal hasábfát vet a tűzre. Jó darab idő múlva csap fel a szeszélyes láng, hogy szétterpesztett fénylő ujjaival letörölje a fehér falról a zöldvadász komor árnyékát. A pap megörül a lángnak. Errefelé egyszerű emberek laknak, a tűz és a víz még közeli rokonok, mint az ősember életében voltak. A láng a tűzhelyen oly kívánatos, mint a leány csókja.

– Fiatalkoromban néha felhívattak a faluból az urak és ha mérges medve tanyázott az erdőben, a hajtókat nekem kellett bátorítani. Mindig nagy ivás volt, kupából öntötték belém a hideg bort, egy frufrus kisasszony egyszer befonta a hajamat és az asztalhoz pecsételték a szakállamat, ha elaludtam.

Később havazni kezdett odakünn. Elhomályosult a fehér táj, mintha pipára gyújtott volna az óriások erdőkerülője és füstöt pöfékelne a vidékre. A hóesés érzékeny, mozgó függönyét végigvonta a fehér falon, az árnyék lassan távolodott, amint a hóesés sűrűsödött.

– Szerencsére reggel értünk jön a szán! – sóhajtott a pap.

Még piros volt a fehér fenyők csúcsa, amikor elindultunk a merev, két gerendából összetákolt szánon. Ha nem csúszott oldalvást a szán a hegyi úton, a pap beszélt egy-két szót.

– Csengeri kisasszonyt kellene megkérdezni, uram, most már beszélhet, mert öregasszony. Az elszegényedett, kurtanemes leány többet álmodozott, mint a legvénebb fűzfa. Egyszer hétig sem látták otthon. A vadász urakkal mulatott a tanyán. A grófok aztán megjutalmazták, tizenkét inget kapott. Meg férjet.

Most csaknem kifordultunk a szánból, mert az út meredeken kanyarodott. Fagyos jázminillata volt a levegőnek, mintha rózsaszínű volna a lehelet is. Nehéz ilyen helyen végképpen meghalni, még télidőben is.

– Szőke volt és fodros hajzatú, buta kék szemében messzelátás látszott, bezzeg most már barchentalsószoknyát hord, mert ilyen az élet – folytatta a pap. – Az esküvőjén mindig azt várta, hogy megérkeznek a grófok a magas vadászkocsikon. Egy vándorló ment át a falun a lagzi éjszakáján. Ibolya szentül azt hitte, hogy a kóbor királyfi volt. Ilyen bolond volt. Ha kürt zengését hallotta, fülelt, mint a vadászeb. Jobb nem is beszélni az egész dologról.

– Istenem, milyen király lett volna belőle!

Egy keresztúthoz érkeztünk, ahol a bádog-Krisztus oly fájdalmasan terjesztette ki karjait a bús világ felett, mintha azt várná, hogy vándorzenész jön hozzá enyhülést, halált, megnyugvást keresni.

Most nagy csörtetéssel robban el mellettünk egy szán, amelyet a parasztlónál jobb paripák vittek. Valamikor piros-fehérre lehetett festve a szán oldala. A töpörödött kocsis valami furcsa, városi előkelőséggel tartotta két kezében a szárat.

Egy szürke körszakállas, deres hajú, sápadt, széles vállú és melankolikus tekintetű férfi ült kopott macskabőr bundában az urasági ülésen. A két kezét vadmacskába dugta és nógatni látszék a kocsist a gyorsabb hajtásra. Egy rozsdás, kétcsövű fegyver emelkedett ki az ülésből.

A pap megragadta a vállam és az elrohanó szán után mutatott.

– Ezt az embert hiszi a nép – a zöld vadásznak.

Hosszan utánanéztem az utazónak.

Olyan volt, mint egy faluzó körorvos.

(1916)



Első rész
 Isten veled, ifjúság!


I.
 A vörös postakocsi elindul

Alvinczi Eduárd született 1830-ban és református vallásban, ezt írják róla abban a könyvben, ahol az aranysarkantyús vitézek nevét feljegyzik; holott Alvinczi Eduárd már régen elmúlott százesztendős és némely hízelkedő tányérnyaló szerint a százhuszadik életévét is betöltötte, mert ez oly ritkaság az emberek történetében, mint a fehér holló.

Külsejére nézve Alvinczi hasonlított ama sátorlakó és pusztákon növekedő ázsiai törzsek véneihez, akik sohasem öregednek meg végleg. Csontosak, barnák, napszárítottak, széltől edzettek és vihartól kérgesek, mint a régi idők tatár kánjai, akik nyeregben szoktak végleg elszundikálni. Sátoros cigányok között találni ily száraz, csontos öregembereket, akik sohasem változnak, mindig egészségesek és az időjárás zordsága mulattatja őket.

Így Alvinczi körülbelül ötven esztendő óta egyforma külsejű volt. Barna, mint a füst és nyugodt, mint egy pusztai pásztor.

Sohasem sietett, mindig lassan, meggondoltan evett, nadrágszíjat viselt a frakkja alatt és karjának olyan izmai voltak, hogy bátran birkózhatott volna; olyan egykedvűen szivarozott szobájában, mint aki már mindent tud az életben; ugyanezért csak az előkelő származású vagy nemeslelkű embereket szerette, mint az igazmondást.

Talán bizonyosan senki sem tudta a napot és évet, amelyen Alvinczi született. (Egy öreg inas állítólag a titok birtokában az őrültek házában meghalt.) A titokzatosságot növelte tán ez a körülmény, amely titokzatosság Alvinczi Eduárd alakját mindenkor körülvette.

Avagy talán a gazdag és előkelő úri férfiú – aki úgy szoktatta maga körül az embereket, hogy jutalmat adott annak, aki néki jó reggelt kívánt, mindenért és mindenkinek igyekezett borravalót dobni – némely takarékossági szándékból titkolta el születése napját? Ede névnapján úgysem lehet mozogni a fogadóban, ahol Alvinczi meghúzódott, és a portás reggeltől estig hordta a táviratokat.

Estefelé Alvinczi elővette a nagy könyvet, ahová ismerősei és barátai voltak feljegyezve egy-két sajátos megfigyelés kíséretében, ahogyan naplót vezetett azokról a versenyparipákról is, amelyek a bécsi és budapesti gyepen állandóan futkározni szoktak.

A terjedelmes könyvből nemcsak a lovak természetét tudta kiismerni, de az emberekét is, akik Ede napján hódolatukat és szerencsekívánataikat kifejezték.

Alvinczi Eduárd nevelte a legtöbb tányérnyalót Magyarországon és Ausztriában. Hadakat állíthat vala a semmittevőkből, akiket bőséges ajándékaival munkakerüléshez szoktatott. Tömérdek éhes szempár kísérte lépteit és százakra megy azon naplopók száma, akik minden alkalmat megragadtak, hogy Alvinczinak jónapot kívánjanak. Ugyanezért, a legenda szerint, Alvinczi születésnapját egymagában, kristálykehellyel a kezében, zárt ajtó mögött szokta megünnepelni és nevetett magában, hogy tisztelői nem tudják e napot, midőn jogcímük volna kezüket ajándékért nyújtani.

A bécsi fogadó, ahol Alvinczi lakott, hetenként többször marhapörkölt és gulyásillatú volt, mikor is az öreg férfiú barátai számára táblát terítettek.

A nőket a maga módja szerint kedvelte. Soha sem kelt fel korábban egyetlen nő miatt, viszont titokzatos kalandjai oly átlátszóak voltak, mint az üveg. Talán egy-két nőt kedvelt, képzelődő színésznőket, előkelőség után áhítozó zsidóasszonyokat, bár a vagyonát szívesen odaadta volna, ha egy osztrák főhercegnő rámosolyog.

Azazhogy talán a vagyonát mégsem adja oda.

Ez az ember, aki több millió korona borravalót szétosztott, pontosan tudta a pénz értékét. Ajándékkal és hideg előkelőséggel közelítette meg a nőket, egyiknek se mondta, hogy szereti, de titkon úgy áhítozott, mint egy szegény jogász. Különös pályafutása alatt – a régi években sokat álldogált játékasztalok körül és a zöld gyepen, kalandos spekulációkat hajtott végre, amíg végre csaknem fejedelmi vagyon birtokához jutott – megtanulta arcát és arckifejezését konzerválni. A nagy kártyások és hazardőrök mesterkélt nyugalma ült homlokán, amely póz végül természetévé lett. Elfelejtette a nevetést, szeme sohasem tükrözött meglepetést, leereszkedően nyúlt a szerencse után, ám akkor sem mutatott csodálkozást, ha balszerencse érte.

Kártya, versenyló és a tőzsde, amely dolgok bizonyosan sokat foglalkoztatták, látszólag mint érdektelen, unaloműző és haszon nélküli időtöltések szerepelnek életében. Mindig oly leereszkedő közönnyel játszott a kártyával és a szép nőkkel, mintha állandóan öreg hercegasszonyokkal csinálna néhány tric-partit az unalmas estély folyamán, egy régi arisztokrata ház langyos szalonjában.

Míg a kártyának módfelett imponált a hideg bánásmód, és éppen azért igyekezett szolgálatára állam, mert megvetőleg keverte; addig a szép és elkényeztetett dámák (akikért titkon csaknem meghalt) különös udvariasságát, furcsa hódolatát és gyermekekkel szemben szokásos, megbocsátó viselkedését, határozott ellenszenvvel fogadták.

Nem is kísérte itt szerencse lépteit, ahol az üreszsebű kalandorok is kinyújthatják kezüket a legszebb rózsák után. (Csupán néhány öreg, elszegényedett grófnő imádkozott szívből érette, akik már senkitől sem kaptak figyelmes ajándékot, csupán Alvinczi Eduárdtól.)

Alvinczi tehát alvilági mosollyal nézte hosszú életén a férfiakat, akik a nőknek léha és ostoba bókokat tudnak mondani, táncolnak velük (ő egymagában táncolt néhanapján) és korán reggel lovagolnak a Práterben, hátha arra jön valaki. Ha valaha megállott volna is valamely csukott palota ablaka alatt holdfényben és nyugtalanságban, még önmagának sem vallja be ezen gyengeségét.

Ugyanezért már nem törődött vele, hogy tisztelői százhúszévesnek mondják, a fogadóban «az öreg úrnak» nevezik és a nők bölcsnek és higgadtnak vélik, tanácsot kérnek tőle és nem rejtegetik szerelmi ügyeiket, olykor különös kérdésekkel lepik meg: mondaná meg, hogy milyen ember a fiatal X vagy Y…, holott százhúsz esztendős korában is oly epedve gondolt néha egy cseh grófnéra vagy egy színházban látott hölgyre, hogy gyakran kénytelen volt elutazni a megszokott fogadóból, a kedves Bécsből és Budapestre jött, ahol belefáradhatott az erszény nyitogatásába.

Bécs volt a városa, bár régebben az egész világot bejárta. De sem a skót vadászkastélyok hűvös kandallóinál, sem a francia tengerpart nyakékeinek szikrázásában, Párizsban vagy Zemplén vármegyében: nem feledte Bécs ezeresztendős falait, kanyargós belvárosi utcáit, sörházszagú kis térségeit, hórihorgas, fehér ablakrámás házait és a lakosság különös úri eleganciáját, amely oly nemes a pesti világhoz képest, mint a Habsburgok lakószobái a pesti milliomosok palotáihoz hasonlítva.

Talán maga sem tudta teljes bizonyossággal, hogy miért fűzi oly rajongás Bécshez, hogy szinte az egész életét ott tölti vala a Hofburg környékén és a nagy Opera árkádjai alatt, a mohos Josefplatzon és a Graben boltjai előtt?

Napfényes délben, amikor a hó csikorgott a Ringen és a fák tündököltek a prémjeikben, mint az alattuk sétáló asszonyok, néha idegen utazó módjára ment át a Burg egyik kapuján, hogy szemügyre vegye, vajon mit csinál Ferenc József és a vártán a zsandár, a kolosszális szobrok és a császári katonai iroda ajtaja előtt, kinek a fogata áll.

Bár Rákóczi Ferenccel tartott atyafiságot, mindig bizonyos áhítatos érzéssel lépkedett el az érclovagok mellett és a diadalkapun át csendesen elballagott. Bár korántsem volt szentimentális férfiú, egy régebbi belvárosi ház előtt ábrándozva megállott és ha kanárimadarat látott valamelyik ablakban, egy szelídlelkű bécsi nő jutott eszébe, aki májusban fehér szoknyában táncol Grinzingben, míg télen egy régi aranymívesboltban fehér kezéből árul antik ékszereket, amelyeket hajdani hercegek viseltek.

Örült a bécsi életnek, mint egy regényhős…

Örült a fénylő sörnek a Spattenbreinél és a csontos marhahúsnak Meissl és Schadennál; István tornyánál, Riedlnél főzik a legjobb kávét és Sacherné árulja vendégeinek a legszebb gyümölcsöt. Csak azokat a fogadókat kerülte el, ahová a pestiek, illetőleg az úgynevezett magyarok szoktak megszállani Bécsben. A Bristol és a Grand Hotel sohasem látta hősünket. Igen jól ismerte már a pestieket s azok is őt. Ők ágytól és asztaltól régen elváltak egymástól. (Alvinczi néha Pestre ment, hogy a nem szeretett lakosság pénzét elnyerje a lóversenyen.) Ismerte a helyeket, ahol a régi népénekesek utódai produkálták magukat, szerette a fiákeresek kürtőkalapját, a borházat, amely a Rotenthurmgasséból megközelíthető és a csatornán túl fess leányok jönnek estefelé a hivatalokból, üzletekből. Kábító illata a zöldségpiacnak és a boltok esti fényessége, a nők cipőinek villogása és a sottis szoknyák ránca, kedélyes pékek és napfényes, széles körutakon vígan hajtó kocsisok…

És a Habsburgok, a bécsi asszonytípust képviselő főhercegasszonyok és a polgárias főhercegek, akik oly urak ebben a városban, mint sehol a világon az uralkodók: áhítattal töltötték el, mert csak egy dolog imponált neki a földön: a nagyuraság.

A játéktól olyanformán vett búcsút, mint egy varróleánytól, nem ment el a találkozóra. Sajnos, ezt nem tehette a nőkkel, akik után vágyakozott, mert sohasem adtak randevút. Kénytelen-kelletlen tekintélyes, nevezetes és tiszteletreméltó öreg úr lett, pedig leginkább az lett volna a kedvére, ha egy megcsalt leány megmérgezi magát valahol miatta a külvárosban. Úgy megvetette a nőhódító férfiakat, hogy keserű ízt érzett a szájában, holott misét mondatott volna Maria-Zellben, ha ismeretlen nőtől igazi szerelmeslevelet kap. Öreg tatár kán lett, aki merev és mozdulatlan arccal megy el a tánchely mellett, hol a törzs fiatal női félig mezítelenül lejtenek. Még arra is ügyelt, hogy Anton, az öreg bérszolga sohase hallja fütyörészni. A Habsburgok a Hofburgban nem tarthatják vala szigorúbban a spanyol etikettet, mint nem messzire a császári vártól egy kis fogadóban egy aranysarkantyús magyar úriember arra vigyázott vala, hogy a pletykának, szóbeszédnek anyagot ne szolgáltasson.

Holott a belvárosban mindenki tudta, hogy majdnem valamennyi kockás szoknyát észrevesz az utcán, csak nem árulja el.

A kocsijából az összes sétálgatókat ismeri, s örül, ha egy kövér barnának véletlenül meghallja a keresztnevét.

Csak annyira nyakas kuruca a nőknek, mint az öreg Ferenc Józsefnek, akire azért haragszik, mert nem barátkozik vele. Ha egyszer eljönne az öreg a fogadóba, és vele ebédet enne, mindjárt másképpen állana a helyzet. Ámde Ferenc József ez idő tájt már nem járogatott csupán családi körbe, és olyan gőgös ember volt, hogy még Alvinczin is túltett, Európa legelső gavallérjának tudta magát.

Így aztán a gazdag Alvinczi barátai legtöbbnyire azon bécsi urakból tellettek ki, akik bizonyos oknál fogva maguk is «haragba voltak» Ferenc Józseffel. Részint koruk, részben szegénységük, olykor súlyos adósságaik a falusi levegőt javasolják számukra, ám ők nem mozdulnak a bécsi Glacisról, mert haragban vannak a császárral és átszellemülve, mohón hallgatják az udvari híreket, mintha csak tőlük, beleegyezésüktől függne, hogy mikor legyenek maguk is személyes szereplői az udvari eseményeknek.

Így ült Alvinczi piros Garibaldi-ingben a szobáiban és játékot, nőt feledve, mindennap megkérdezte, mit csinál a császár a Hofburgban?

(Talán ugyanezt teszi Ferenc József is, ha lakik némi udvariasság e kemény és zordon férfiúban.)

Majd ellenőrizte a császár cselekedeteit és fejcsóválva hallgatta a. kiszivárgó híreket. Egy alkalommal tudomására jutott, hogy a császárt kínzó köhögés ébreszti fel álmából. Bár, mint említettem, nem voltak jó viszonyban egymással, Alvinczi sürgősen kikérte a leghíresebb professzorok véleményét Ferenc József betegségéről.

Máskor az ezerajkú pletyka egy különösebb hírt sodort Alvinczihoz, mint a szél kergeti Bécs utcáin az őszi falevelet.

Arról volt szó, hogy egy bizonyos udvari színésznő, akit széltében-hosszában úgy emlegetnek, mint Ferenc József személyes ismerősét, pénzzavarba jutott.

Alvinczi méltatlankodva csóválta magában a fejét, míg barátai, a «császár haragosai», nyugtalankodva itták feketekávéjukat. Délutánonként különböző híreket hoztak a városból a mindinkább elboruló Alvinczinak.

– A császár ugyan nem éhezteti ismerősét, de Ferenc József sohasem tudja, hogy milyen értéke van a pénznek. A múltkoriban is fejedelmi drága porcelánkészletet ajándékozott a nagyon tiszteletreméltó hölgynek, de állványról, amelyre a porcelánokat elhelyezze, nem gondoskodott. A császárok nem tudják a polgári élet apró-cseprő bajait. Honnan tudná azt az ausztriai császár, hogy a mészárosnál a számla összegyűl? – mondta gróf Kinsky, akinek könnybe borult a szeme, ha udvari kocsit látott Bécs utcáin.

Egy jégszürke öregúr, aki az udvari színházak körül megilletődve szokta nézegetni a színészeket és színésznőket, már pontosabb híreket hozott.

– Potom tízezer forintról van szó. Ezért van árverés kitűzve a nagyrabecsült művésznő bútoraira. Természetesen, ezt senki sem merészeli a császár tudomására hozni. Vajon ki volna ily tapintatlan? Legkevésbé nyithatja szólásra száját a szóban forgó drága úrnő. Így megeshetik az a példátlan, történelemben elő nem forduló eset, hogy elárverezik a művésznő bútorait.

Alvinczi hosszadalmasan fújta a füstöt szivarjából, amíg körülötte a különböző hírek csapkodtak sirály módjára.

Alvinczi a papucsa orrát nézte, aztán az antik óra mutatójára függesztette a szemét. A jelenlévő öreg barátok tudták, hogy ez jeladás a távozásra.

Majd alkonyattal Alvinczi titokzatosan elhagyta a régi fogadót. Gróf Kinsky, aki legjobban ismerte Alvinczi Eduárdot, szokás szerint a fogadó körül lebzselt. S így szólott egy nyugalmazott udvari tiszthez.

– Eduárd zsebében tízezer forint van. És viszi S. Katalinnak, hogy kisegítse pénzzavarából.

Többet nem beszéltek a dologról, mégis néhány nap múlva senkit sem lepett meg Bécsben a híradás, hogy a császár kitiltotta Alvinczi Eduárdot a rendőrhatóság útján Bécs városából, mint az alkalmatlan idegenekkel szokták.

– Fogjanak be a vörös postakocsiba – intézkedett Alvinczi Eduárd a régi fogadóban, és olyan nyugodt volt, mint mindig életében. Szokása szerint kocsin tette meg az utat Magyarországba, mert a vonatokat a kereskedők és kupecek használják.

– Isten veled, szerelem, Bécs, érintetlen főhercegnő és drága ifjúságom – szólt Alvinczi és egy keskeny szürke sáv látszott a szakállában, amely azelőtt nem volt ott.

Szent Genovéva napját jelezte a kalendárium, és nagy tél volt abban az esztendőben.


II.
 A budai vár fehér asszonya

Ferenc József Budára jött. Régi haragosa, Alvinczi Eduárd felhasználta ezt az alkalmat, hogy kikémlelje a király budai dolgait. A király Pesten is férfinak számított még.

Ez esztendőben, hosszú évtizedek elmúlása után, ismét a régi magyar tél látogatott el az országba. A tél az egykori Magyarországon a pihenés, nyugalom és a szelíd öröm évszaka volt. Jó volt a tél, mint egy öregember; szakállából bőségesen szitálta a havat és majoránnás füstök szálltak az égboltozatra.

Tehát ez a régi tél tért vissza és Pesten mihamar megszűnt a közlekedés. A budai vár körül ellenben szorgalmas munkáskezek takarították a havat, mert a király éppen Pesten volt.

Ebben az időben történt, hogy egy éjszakán megjelent a budai várban a «fehér asszony», akiről annyi mindenféle mesét hordtak össze az öreg udvari cselédek a bécsi Hofburg kapuja körül álldogáló kulmbachi sörházban. A fehér asszony megjelenése azért is rendkívüli, mert idáig még sohasem hagyta el a bécsi Burgot, most jött első ízben a Habsburgok után Budára. Pontosan és körülményesen fel van írva a fehér asszony budai látogatása egy bizonyos pesti úrnő, madame Louise naplójában, onnan olvasta e sorok írója. A hitelesség kedvéért legjobb, ha szószerint idézzük az idevágó részeket.

«Lujzát este nyolc órára rendelte magához őfelsége, amikor is éneklését majd meghallgatja. A nagy téli idő miatt Sándor három lovat fogott be kocsijába, mert méteres hó borította az utcákat. Én a tigrisbundámat vettem fel, valamint gondoskodtam a szokásos lábmelegítőről is. A kocsi a Vérmezőn állott meg, a bástyalépcsőnél, Lujza fehér uszályát a kezébe vette, és én megcsókoltam a homlokát.

– Viseld magad bátran, kedves barátnőm.

Lujza sietve ment fel a lépcsőkön, én a kocsi sarkában elbóbiskoltam, a moszkvai palackok helyes beosztással adták a meleget. Szokás szerint megjelent álmomban nagyapó, vörös honvédsapkájával, és krétával lutriszámokat írt a falra. Arra ébredtem, hogy a hóesés dudorász a zárt kocsi körül, egyhelyben állunk, mintha már betemetett volna a havazás. Nagy messzeségben látszott egy gázlámpás a Vérmező felé, különben olyan nyugtalanító csend volt, hogy ijedten vontam elő mellénykémből órámat, amelyet a perzsa sahtól kaptam ajándékba. A félhomályban csak annyit láthattam, hogy a mutatók egymás felett állanak. Most valahol nagy messziségben, tán a másvilágon ütött egy torony. Lassan számoltam az óraütéseket. Tizenkettő volt.

Megrázkódtam és hirtelen jeges borzalom futott végig tagjaimon, bár a palackok kifogástalanul működtek. Teremtő isten, mi történt velem, mi történt Lujzával?

Hosszú időbe került, amíg a fiáker ajtaját ki tudtam nyitni. A hóesés közepéig eltemette a kocsit, az ajtó nehezen engedett és térdig süppedtem a kocsilámpa körül a rózsaszínű hóban.

– Sándor – szólítom a kocsist jobbról s balról. Senki sem felelt, csak a nyerges ló emelte fel a fejét és megrázkódott a takaró alatt.

Fatális helyzet, gondoltam magamban, és hírneves hidegvérem akkor majdnem cserbenhagyott. (Egyszer egyedül lovagoltam egy téli éjszakán egy pusztai úton, drága szerelmesemet, Eleméremet hiába kerestem a tanyán, bánatomban hazafelé zötyögtettem fájó szívemet, szomjas ajkam keserű volt a csóktalanságtól, bár érne valamely szerencsétlenség… Körülbelül így éreztem magam az éjszakai Vérmezőn, pedig már elmúlt húsz esztendeje, hogy Elemértől halkan búcsút vettem.

Fatális helyzet volt, ismétlem, mert bizonyos felelősséget éreztem a barátnőmért, akinek énekóráját őfelsége előtt ismét a derék Bolfrász eszközölte ki, akinek annyi hálával tartozom. Én már nem óhajtok szép és ifjú lenni, bár a szerelmet korántsem vetem meg, mint öreg barátaim hiszik, akik azt gondolják, hogy egész nap a kályha mellett ülök. Ó, nem, kedves Krúdy, aki valamikor e lapokat olvassa és életem regényét megírja. A szerelem ez években még oly varázslatos valami volt, hogy havonta cseréltem a vőlegényeimet… Ámde Lujzát őszintén szerettem, az ő nemes, önfeláldozó barátsága révén jutottam a kedves «Bimi» ismeretségéhez, aki csaknem egy esztendeig olvasott fel költeményeket esténként.)

Céltalanul tipegtem-topogtam a Vérmező havában. Gyilkosoktól, rablóktól féltem, eszembe jutott a gyermekkori jóslat, hogy nem halok meg ágyban és az éj oly csendes volt, mint a temető.

Mennyi idő múlott el?

Fenn a bástyalépcsőnél gázláng libegett, mint az álomtalan lelkiismeret. Egy nyúlánk férfitermet és egy sápadt, életunt arc tűnt fel a lámpás fénykörében, aztán közelgő lépések hallatszottak a lépcsőn.

Csaknem az első pillanatban felismertem Rezeda Kázmért, egy hóbortos költőfélét, azt hiszem elzüllött életet folytató férfiút, akit többször láttam Budán az utolsó tíz esztendőben, mindig tele volt nyavalyával, boldogtalan szerelemmel. Sohasem vette észre, hogy lábam olyan, mint a szarvasé és Milán király térdepelt előtte. Még arról sem érdeklődött, hogy kik szerettek az uralkodóház férfitagjai közül. Haszontalan, iszákos fráter volt e Rezeda, bizonyosan az árokban fog meghalni.

Most azonban határtalanul megörültem neki.

Néhány év előtt, karácsony tájékán karonfogva sétáltam a hómezőn a Kutyavilla körül Kázmérral, akit végkép elfelejtettem; mily drágalátos dolog volt, a hóra leülni és mindenféle figurákat rajzolni; a nap vörösen szállott le a dermedt Dunába…

Talán részeg Rezeda úr, mert hallottam, hogy ezt meg szokta cselekedni. Félve szólítottam meg a kocsi mellől.

– Rezeda úr, hol jár maga erre, ahol a madár sem jár?

Unottan végigmustrált és korántsem csodálkozott.

– Valami fehér asszony járkál a Várban, azt lestük néhányan a kert felől. Gráciász barátom váltig esküdözött, hogy fehér asszonyt látott egy folyosói ablak mögött.

(Én már tudtam, hogy az a fehér asszony nem lehet más, mint Lujza barátnőm.)

– Nos, és ön nem látta a fehér asszonyt?

Legyintett és havas bajusza alatt dünnyögött:

– Ostobaság… Megyek egy forró grogot inni a Vérmező túlsó oldalára.

Összetettem a kezem és lehetőleg tágra nyitottam a szemem.

– Rezeda úr, ön lovag és úr, nem utasíthatja vissza egy nő esdeklését.

– Egy nő?… – mormogott epésen, de ügyet sem vetettem a szemtelen megjegyzésre. Nem maradhattam egyedül tovább e késői órában, azt hiszem, hogy sírás lett volna a dolog vége.

– Én itt várok valakire… egy hölgyre. Kocsisom eltűnt, ne hagyjon magamra.

– Nem értek a lóhajtáshoz – felelt cinikusan.

– A hajtást majd csak bízza rám, uram, elhajtom én a fiákert. De értse meg, uram, az éj zordon és ijesztő, nem maradhatok magamra.

Rezeda úr darab ideig gondolkozott:

– Félek, hogy bezárják az Arany Golyót, ahol a legjobb grogot kapni Budán.

Így szólt különös ismerősöm, de azért mégis helyben maradt. Egy szivart kotort elő a zsebéből, fogával csattantotta le a szivar végét, lassan, füstölögve rágyújtott.

– Hát kire vár? – kérdezte flegmatikusan.

– Barátnőm, K. Lujza estére a Várba volt hivatalos, hogy néhány magyar dalt énekeljen a felség előtt…

Szemmel látható volt a változás, amely Rezeda úron végbement. Színházban, régi operettekben vannak hasonló jelenetek, amikor a darab csattanója felé közeledik. Közelebb lépett hozzám és alig hallhatóan kérdezte:

– K. Lujza a Várban van?

Majd mindenféle sértő szavakat mondott barátnőmről, amelyeket nem mertem visszautasítani, még kitelik ettől a bolondtól, hogy szerelmes Lujzába, aki a legnemesebb hölgy volt Budapesten. Toporzékolt a hóban és fenyegetőleg hadonászott.

– Ez bizonyosan az ön műve, Madame. Valamelyik udvari embernek megtetszett a művésznő és ön erre a Várba csempészte.

Nem arra való naplóm, hogy egy féleszű, tébolyodott férfinak a kitöréseit feljegyezzem. Bizonyos elégtételt éreztem, hogy a férfiak még mindig olyan szerelmesek, mint a regényekben. Lám, ez a cinikus, taplószívű Rezeda milyen meglepő érzéseket hordozott magában az éjjel a Vérmezőn! Az élet tele van csodákkal. Nem is tudom, hogyan fogok majd egykor belenyugodni, hogy nékem is meg kell halni!

Lehetőleg csillapítottam a féktelen és szenvedélyes férfiút, aki végül síró hangon nevezett el mindennek, amit alig szoktam meg.

Végül megjelent a lépcsőn Lujza bundás, fehéruszályos alakja, mögötte kocsisunk, Sándor. Lelkendezve elébe futottam.

– Drágám, ez az útonálló…

Rezeda úr levett kalappal, meggörnyesztett fejjel, papírfehér orcával nyitotta ki Lujza előtt a hintó ajtaját. Olyan volt, mint egy jó inas vagy egy boldogtalan szerelmes.

A kocsiban Lujza zokogva a keblemre borult.

– Hallatlan kalandom volt – pihegte. – Eltévedtem a hangverseny után a palotában, sötét szobákban, néma folyosókon bolyongtam, megijedtem a saját tükörképemtől, elájultam a lépteimtől, azt hittem, hogy élve nem kerülök ki a palotából, mert rémesen kopogott a várta a folyosón, és a családi arcképek megragadták a hajamat…

Valóban gyönyörű volt Lujza e percben, azt el lehet ismerni. Nagy, könnyes szeme sírva és nevetve beszélt, zengő ajkán perdültek a szavak, mint kis aranycipős tündérek és a válla vakított.

– Ki volt az a félbolond férfi az imént? – kérdezte Lujza érdeklődve.

– Nyomorult, minden utadba került férfit észreveszel? – mondtam nevetve.

– Úgy állt, mint a hóhér, féltem, hogy belémharap…

– Beszéljünk komoly dologról – intettem. – Mennyit kaptál?

– Száz forintot, mert a felség nem tudja a pénz értékét.

– Dehogynem.

Mire szerencsésen hazaértünk. Teáztunk és a jövőt terveztük.

Nem is csodálnám, ha reggel az Egyetértésben azt olvasnám, hogy egy akasztott férfit találtak Budán, a Vérmezőn.

A király százasának dohányszaga volt, bizonyosan a szivartárcájából vette elő a fekete virzsinia szivarok háta mögül.

Azt hiszem, hogy Lujza valamit titkol előttem. Remélem, holnapra mindent kivall.

És most jó éjszakát, te szegény, sokat szenvedett asszony, fehérkaméliás hölgy. Vajon eljön-e valaha a lovag, aki megérti szíved hangját?»

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – 

 

Madame Louise naplója többet nem foglalkozik a budai kalanddal.

De annál többet foglalkozott vele Alvinczi, aki nyomban megírta a különös kalandot bécsi barátainak azzal a kéréssel, hogy titkolják el a dolgot S. Katalin, a bécsi művésznő előtt.

Így adta vissza a tromfot Alvinczi Ferenc Józsefnek.


III.
 Korunk hőse

Rezeda úr ez idő tájt még Budán lakott egy meglehetősen régi házban, amelynek füstös bolthajtásai, kikoptatott lépcsői és léghuzamos folyosói mindig körgalléros összeesküvőket juttattak eszébe, akik lámpást rejtegetnek, titkos jelszót mondanak, álarcot hordanak és összeesküdnek – a legenda szerint Martinovics, a vörös apát lakott valamikor az emeleten.

Rezeda úr ekkor már negyvenedik életéve felé ballagott, de még ráért haszontalanságokon ábrándozni, tunyán a tűzbe bámulni és lelkiismeretlenül a napot lopni, mert meggyőződése szerint az ő helye már jó darab idő óta a föld alatt volna, hat lábnyi mélységben – esetleg a budai régi katonai temető árkában –, és minden nap váratlan ajándék, amellyel a sors meglepi. A spleen pedig már divatját múlta Magyarországon, mint a Stanley-féle fehér vászonsüveg. Rezeda úr nem is divatból vagy szenvedélyből szakított az élet örömeivel, hanem jól megmért megfontolásból.

Ismétlem, negyven esztendős volt az egykori hírlapíró, haja természetesen fehéredett és borús szeméből már a múlt szép emlékei is elköltöztek, akkor sem villant föl a tekintete, ha olyan házak mellett vitt el útja Pesten vagy a budai részekben, ahol bizonyos boldogság, meglepetés, csalóka öröm kötözgetett hervadt csokrot.

Mert ő már akkor is tudta, hogy a perc mulandó, az öröm kocsijáról csak szomjúságát csillapítani száll le a titokzatos utazó, aki bőrzsákjában a különböző csecsebecséket hordozza az emberek között. Rezeda úrnak mindenféle hajasbabákat hozott a küldönc, amelyekkel eljátszogatott, néha minden ok nélkül megnézte a fűrészport bennük, máskor elevenen eltemette őket, mert megunt örülni. S így természetesen maga sem tudta, hogy melyik nő hozza meg a szerencséjét, midőn hosszú délutánokon elmeredve üldögélt szobájában és a szomszédban egy elmebeteg öregúr énekelve imádkozott.

– Őrült volnék? – kérdezte magában este felé, mikor a bolondot aludni vitték s elhallgatott. Révedezve ment az utcán, bizonyos csendes kíváncsisággal gondolt arra, hogy valóban elmebajos-e. Korántsem nyugtalanította vagy búsította ez a dolog. Inkább beleegyezett a megváltozhatatlanban. Csak néha, nagyon messziről gondolta, hogy egykor majd gyógyíttatni fogja baját. Midőn azonban az anyai nagynénje, bizonyos romantikus asszonyság – akivel fiatal korában szerelmi viszonyt folytatott – meghalt, és Rezeda úrnak rendes hópénzt rendelt végakaratában, elköltözött a bolond öregember szomszédságából.

– Nem magam miatt teszem – vélte szomorkás mosollyal a tükör előtt –, hanem a nők miatt, akik esetleg meglátogatnak.

Holott ez idő tájt már senki sem kereste fel Rezeda urat.

Mindenesetre új ruhát varratott, megvagyonosodását közölte az öreg budai kocsmárossal, hol egy emberéleten át lehetett hitelbe enni és inni, ha a vendég nem garázdálkodott és keresztény módjára pénteken halat rendelt.

Gráciásznak hívták a kocsmárost és már valamennyi őse borméréssel foglalkozott. Rezeda úr éveken át üldögélt éjféltájban az elálmosodott gazda oldalán, lutriszámokat jegyzett és a háznép szájaíze szerint politizált. Tervezte, hogy majd egyszer szemet vet a kövér kocsmárosnéra, aztán hazabandukolt és az angol irodalom történetét olvasta vagy elmélyedt Darwinban vagy Kantban, hogy a pipája tüze felgyújtotta az ágyat.

Olykor a reggel íróasztalánál találta, ahol a maga mulattatására verseket és kis történeteket firkált. Bár fiatalkorából ismerős volt a nyomdafestékkel, szemérmesen eldugta műveit. «Minek adnám ki? – jegyezte fel egyszer egy vers hátára. – Hogy legyen valamin nevetni Pesten?»

(Tudniillik a magányos emberek mániájával azt gondolta, hogy még mindig emlékszik valaki rá Pesten.)

Gráciásznak egyszer megmutatta egy költeményét, mert borkóstolásból jöttek. A becsületes ember hosszú ideig nem szorította vissza a kézszorítását, hümmögve bóbiskolt, és rengeteg lutriszámot kellett feljegyezni Rezeda úrnak az asztallapjára, amíg egyetlen becsületes barátjával elhitette, hogy csak álom volt az egész.

Külsejére nézve Rezeda úr nem különbözött azoktól az agglegényektől, akik e nagyvárosban ismeretlenül és észrevétlenül éldegélnek, éjjel a kávéházban minden újságot elolvasnak, a mosónéval legyeskednek, midőn az a tiszta ruhát hazahozza, holott negyedórányira egy úriasszonyka is meghallgatná érzelmeiket, a szép táncosnőket elfelejtették, elérhetetlennek látják a Váci utca hölgyközönségét, elgondolkozva csóválják a fejüket a szerelmi drámákon és éjjel ágyukban csendesen gondolkoznak azon, hogy majd egyszer e helyen meghalnak, s a világ tovább forog.

A nagyváros rikoltásában és minden megemésztő egyhangúságában eltűnnek ők, az életnek csendes horgászai, akik megrökönyödve nézik a partról, hogy mások a szélhámos csónak bizonytalanságára teszik föl életüket és becsületüket, fáradhatatlanul küzdenek a habokkal az elszánt úszók és a magasban a trapézugrást oly optimizmussal végzik a vállalkozók, mintha még soha senki se törte volna ki a nyakát.

Ők, az élet szeretetreméltó gibicei, halk csodálkozással kísérik a hazardőrök verejtékes munkáját és mindig legkésőbben tudják meg a legutolsó divatot. Szabók, suszterek és kocsmárosok családtagjai, egy koncertre sokáig emlékeznek és a szokásos karácsonyi ajándékot december elején megveszik.

Másrészt, talán azért is vannak elszórva a városba, hogy a feledékeny, a jelent mohón habzsoló emberek között a múltra emlékezzenek, pontosan tudjanak régi évszámokat és felejthetetlen jeleneteket.

Némi szelíd ravaszsággal ódalognak el az automobilkürtös körutakról, kis mellékutcákban érzik jól magukat, komolyan veszik a még öregebbeket, és nedves szájjal csókolják meg a nők kezét, holott olvasták az újságban, hogy bacilusok vannak.

Ha látsz, testvér, egy csíkos nadrágos, zsakettos, szürkülőhajú, kékfehér-pettyes nyakkendős, ezüstbotos és régebbi cilinderkalapos férfiút a kis budai utcákon bandukolni, nem kell mindjárt azt hinni, hogy szerelmi kaland végett koptatja a sárga cipőit a Tabánban: bennlakó ő itt, és kis szobája kanapéján a könyvkereskedőnél megrendelt képeslapokat forgatja, lexikonában nem egyszer utánanéz az újságcikk helyességének, lefekvés előtt felhúzza az órát és hetenként kétszer a Rudas fürdőbe megy.

Ez Rezeda úr, korunk és regényünk hőse, miután fiatal korában többet volt részeg bortól és szerelemtől, mint egy kisebb német királyság lakossága, míg negyven esztendős korában nagy gondot fordít keze és körme tisztaságára, kalapkeféje van, habozva vásárol egy új nyakkendőt, a fehérneműs szekrényét bármikor megnézheted, a régi leveleket gumiszalaggal köti át, esetleg mindennap szegfűt tűz a kabátjára, de már eszeágában sincs, hogy kínjában a párnát harapdálja vagy öngyilkosságot tervezzen egy észbontó nőért. Azt hiszi, hogy a bánatot nem ismeri, pedig az felgörbített farokkal, dorombolva mendegél mellette, mint a cirmos gazdasszonya kötényével.

Egy napon ezüstpecsétes, aranyszegélyű, fejedelmi címerű levelet kapott Rezeda.

– A bolond Alvinczi megint Pesten van – dörmögte. – Lesz nevetés a városban.

A levélben meghívás volt egy téli utazáshoz a vörös postakocsin.


IV.
 Útban. A fehér lónál

Éjszakára Pozsonyba érkezett a vörös postakocsi, amelyen Alvinczi Eduárd elindult Pozsonyba, ahol némi kis bécsi levegő érezhető…

Pozsonyig elkísérte egy kistermetű, élénk, Henri IV. szakállú, croupier-külsejű lovag, Mortimer, egy homályos származású, lengyel és francia eredetű tőrvívómester, aki Alvinczi Eduárd környezetében a testápolás felügyelője volt. Naponta néhányszor összecsendítették a tőröket; Alvinczi úgy vívott, mint egy rablólovag a szem figyelmét és éberségét labdázással tartották tréningben, amelyet elsötétített szobában gyakoroltak; majd a végtagok frissen tartása céljából négykézláb futkároztak; legvégül Alvinczi vállára dobta a sarokban álló zsákot, amely magyar búzával volt megtöltve, hogy ha arra kerül a sor, zsákhordással is meg tudja a kenyerét keresni.

Útközben néhányszor labdáztak a kocsiban, ezért Mortimer lovag természetesen a kis ülésen foglalt helyet. Majd Alvinczi elővette Széchenyi István röpiratát (a Világ címűt) és szokás szerint néhány jegyzetet írt a könyv margójára. Széchenyi István volt az utolsó korabeli író, akinek műveit érdemes volt elolvasni. A költészet Berzsenyinél végződött; Petrovics Sándor, ez a gőgös és neveletlen rác paraszt már csak alacsony származása miatt sem lehetett Alvinczi költő-ideálja.

Mikor leeresztette a könyvet Eduárd, Mortimer kötelességének tartotta a mulattatást.

– Kár, hogy annyi ember lézeng az országúton, a farkasok nem mernek lejönni a hegyekből. Nem ártana néhány jó lövés utazás közben.

Alvinczi lehunyta a szemét.

– Igen – felelt fáradtan –, a civilizáció bűne, hogy apránként kipusztulnak a természet nemes vadállatai. Törvényt kellene hozni, mint Afrikában az angol gyarmatokon megvédelmezik az oroszlánokat, hogy Magyarországról ne pusztítsák ki végleg a vadállatokat, medvéket, farkasokat. Az én gyermekkoromban még hiúzra lesett a vérbeli vadász a Mátra erdőségeiben. Majd szólani is fogok Lovik Károlynak, hogy erről írjon cikket a Vadászújságban. Ne felejtsen el egy sürgönyt küldeni, Mortimer.

Alvinczi fáradtan eresztette le a szempilláit, körülbelül eleget tett a közügyekért a mai napon; ha mindenki megtenné kötelességét, hogy naponta egy-két óráig gondolkozna hazája sorsán, nem kellene aggódni a magyarság ügyéért.

Pozsonyban Alvinczi emberemlékezet óta a Fehér Lóhoz címzett régi fogadóban szokott megszállani. Nem vette tudomásul, hogy az óta új, modern hotelek épültek a városban. Nagyon szeretett behajtani a fogadók udvarába és örült, hogy a nyitott korridorról bármikor előkiálthatta kocsisát és lovászát az istálló környékéről.

A Fehér Ló már fekete volt az időtől, midőn egyszer befesteni akarták. Alvinczi ünnepélyesen kijelentette, hogy elkerüli a fogadót. Négyszögletes, nagy petróleumlámpa égett a kapu alatt, amelyre piros, gót betűkkel volt pingálva:

Restaurant.

 

A sör és pörkölt szaga felélénkítette Alvinczi petyhüdt idegeit. A lámpás alatt egy piros mellényes, rövid fehérszakállas, pepitanadrágos férfiú állott, aki a nagymama kendőjéből készült barna köpenyegben várt Alvinczi Eduárdra. Szilveszter volt ő, Alvinczi magyarországi titoknoka, aki a fogadtatás végett előre utazott a gőzvasúttal, amely körülményt azonban nem volt tanácsos emlegetni.

Pozsonyban középkorias íze volt a téli estnek. Nagy hó fedte a várost és a kapubejárata alatt kísértetek állongtak, akik a régi adomákból léptek ki.

Az igazi Szilveszter, Alvinczi régi titoknoka, tulajdonképpen már néhány esztendő előtt meghalt Budán, a kis Svábhegyen, egy lapos homokkőre hajtván fáradt és hóbortos fejét. Hosszú titoknoksága alatt azonban előre gondoskodott utódáról, egy Zemplén megyei körjegyző személyében, akit évekig oktatott, nevelt és formált, hogy testileg is oly hasonlatossá tegye magához, hogy a nagyúr mindennapi életében semmi fennakadás ne legyen a titoknokcserében. Az új Szilveszter valóban oly élethíven utánozta a régi Szilvesztert (még a kézírását, a bolhanagyságú betűket is eltanulta s titokban verseket írt), hogy Alvinczi Eduárd bízvást megerősödött ama régi hitében, hogy az emberek, akik szolgálatában vannak, örökké fognak élni, mint ő maga.

A pirosmellényes titoknoktól három lépésnyire (mint a Habsburgoknál a spanyol etikett szerint), egy boroshordó-külsejű, tüskésarcú, szürke, magyaros pantallóban és szalonkabátba öltözött férfi állott, oly meghatott, illetődött arckifejezéssel, mint a vidéki fiskálisok vagy követek szokták, midőn némi keresetre van kilátásuk.

Ezt a férfiút csupán Aldzsi néven ismerték; lehet, hogy egykor volt más neve is, idővel azonban elfelejtették.

Állása szerint Alvinczi jogtanácsosa volt, a kabátzsebei duzzadtak a pöriratoktól, mintha egész levéltárat hordana magával. Gyűröttek, sárgák voltak már ezek a papirosok, mint a javíthatatlan pörösködők írásai. Némelyik pör már harminc esztendeje húzódott, Alvinczi azonban nem hagyta annyiban.

Aldzsi vigyázott az írásokra. Véleménye szerint az ellenfél nyomban ellopatná az okmányokat, ha egy percre megválna tőlük. «Magam legalább így tennék», mondta, oly élvezettel ejtvén a szavakat, mintha a legnagyobb gyönyörűségről beszélne.

Aldzsiról nem volt feltételezhető, hogy akár Spencer, akár Schopenhauer bölcsészetét követné. Véleménye szerint minden bajnak az volt a kútforrása, hogy Magyarországon sok az írni-olvasni tudó ember.

A várakozók sorát Enyinginé zárta be, egy hófehérhajú, fehérruhás, összeszáradt asszonyka, aki fekete szemével megemelni látszott Alvinczit, amint kocsijából kiszállott, mint a piacon a récét vagy a ludat.

Enyinginé híres főzőasszony volt. Alvinczi egyszer Londonba is magával vitte a ból, ahol az ő kedvéért alkalmazták. Kutató tekintete leolvasta Alvinczi arcáról, hogy milyen étvágya van, bólintott a fejével és dolga végeztével visszavonulni készült, de Alvinczi kegyesen intett feléje a bunda ujjával.

– Hogy szolgál az egészség, asszonyom?

Enyinginé megcsókolta Alvinczi kesztyűjét:

– Ó, én már csak az ételek illatával lakom jól. Sok bajom van a gyomrommal.

Meghajtotta a térdét, mint az úri kisasszonyok. (Ó; Enyinginé a szatmári nénékhez járt egykoron.)

– Fertályóra múlva befőzöm a malacapróléklevest, nagy jó uram.

– Remélem, a májat nem felejtette ki – jegyezte meg fontoskodva Alvinczi.

Enyinginé felelet helyett az ég felé fordította a szemét. Hogyan lehet ilyesmit feltételezni róla!

Itt, a ban, alattvalói között, úgy érezte magát Alvinczi, mint egy király, aki hosszú külföldi útjáról visszatér országába. Cirkusz-libériába bújtatott inasok tartották a gyertyát a keskeny kőlépcsőn, («Service: à 100 Forint», írta Krausz úr, a fizetőpincére). Alvinczi «legényember létére» nem tűrt nőcselédet maga körül, a szobaleányok csak távollétében léphettek be szobájába.

Aldzsi egy levélborítékot nyújtott át nagy figyelemmel, mint a jegyzők szokták a legfontosabb okiratokat.

– Homok van benne. A Zichy-féle expedíció hozta Ázsiából, arról a földről, ahol méltóságod ősei fejedelmek voltak – szólalt meg Aldzsi olyan kongó hangon, mint egy öreg veszprémi kanonok az oltár előtt.

Alvinczi tenyerébe vett a sárgásbarna homokból. Hosszadalmasan nézte:

– Szentföld! – mondá és a levélborítékot átadta Szilveszternek, hogy helyezze az ereklyék közé.

– Kicsoda most a nádor Budán? – kérdezte ásítva, mialatt a három bundát egyenként levetette. (A miniszterelnököt nevezte nádornak.)

– Bánffy, uram, Bánffy Erdélyből – felelt Szilveszter és leginkább egy bundát szeretett volna szolgálatkészségben megragadni, Alvinczi azonban szívósan védekezett:

– Nem szeretem, ha inasi teendőket végzel, Szilveszter – dörmögte, de bezzeg a titoknok nem hagyta magát: az állatprémmel dúsan bélelt botosok levetésénél némi szerephez jutott. (Alvinczi lemondólag ásított.)

– Remélem, nem lesz bajunk a nádorral!…

Aldzsi a kabát szárnyai alól elővonta húsos, szőrös kezét, amelyben Alvinczi ellenfeleit megfojtja:

– Erőszakos fráter…

– Ezek az erdélyiek – dünnyögte Alvinczi, de nem fejezte be a mondatot; ki tudja, a nádor tán kémeket tart…

– És az öreg Tisza él még?

– Meghalt, mint egy ajtószeg – jelentette Szilveszter úr.

Aldzsi ájtatosan kijavította a fiatal titoknokot.

– Megboldogult.

– Nem volt rossz emberem – dünnyögte Alvinczi.

Ezután különös szabású frakkot öltött, amilyent a direktórium alatt viseltek a párizsi gavallérok. Illatszerrel – a széna illatával – behintett ruhája bélését és két ujját bemártotta a mosdótálba. Ünnepélyesen és tempósan mozgott a bolthajtásos szobában, amelyben két nap óta fűtöttek bükkfa gyökérrel és görcsével, amely ágyúdurrogással égett el a cserépkályhában.

– Talán mennénk az estelihez – vélekedett Alvinczi és egy cobolybundát terített vállára.

A cirkuszszolgák ismét előléptek a Fehér Ló falából és mozdulatlanul tartották a gyertyákat. Alvinczi meg-megállott a lépcsőfokon, mintha szólani akarna hűséges titoknokához, de mindannyiszor meggondolta a dolgot.

A különszobában régi evőeszközökkel volt terítve (majd ismét írja Krausz úr: «Service: ?…»), nefelejcsvirágos porcelán és damaszt asztalkendők egészítették ki a táblát, ahol középen foglalt helyet Alvinczi, míg jobbról és balról Szilveszter és Aldzsi urak telepedtek le; Mortimer szemközt ült, hogy mindig szemmel tarthassa Alvinczi izmainak rugékonyságát. Még két üres teríték volt az asztalon.

Pozsonyban, a ban mindig két személlyel többnek terítettek Alvinczi asztalánál; két hölgy tiszteletére volt ez a ceremónia, akik ezelőtt rövid idővel (húsz évvel ezelőtt) vendégei voltak Alvinczinek egy lakomán. Két pozsonyi grófné volt, két vándormadár: a felejthetetlen vendég. Később még visszatérünk hozzájuk. Most Enyinginé sűrű bocsánatkéréssel besompolygott a szobába – ez is a pozsonyi tartózkodás napjainak különösségeihez tartozott.

– Lengyel levest is főztem, mint Izabella grófné idejében súgta áhítatosan.

Alvinczi meghatottan bólintott, fehérhajú és megpróbált arculatú öreg pincérek glaszékesztyűkben hozták a tulipános cseréptálat.

Alvinczi előbb megtöltött egy kristályüveg pohárkát a sok közül. Ferenc József mádi pincéjéből való ötputtonyos aszú volt az óüvegben.

– Egy pohárral, a hazáért – mondta Alvinczi és fölhajtotta a pohárkát.

A leves után ó-német edényekben sört szervíroztak, habár senki sem kóstolta meg. (Igazi magyar úriember akkoriban még nem ivott sört.)

A poharak kezelését ezután piros nadrágos, aranyos atillás huszár vette át, aki halk sarkantyúpengéssel járt az urak háta mögött. Öntött Badacsony nedvéből, Szerednye aranyából és a nehéz Szamorodniból; Mouton Rotschild és a «pápa vére» folytatták a sort, míg végül dupla-Pomery játszott a kristályban fehéres, savanykás habokon.

Ámde ne felejtsük az ételeket sem, amelyekhez e különböző italokat, a legszabályosabb etikett szerint elfogyasztottak Alvinczi vendégei.

Aldzsi, az Alvinczi-féle pörök igazgatója, régebben Zemplén vármegyei fiskális volt és vidéki úriházak asztalánál eleget megtörölte a száját és italtól, ételtől csillogó bajuszát; tompa morajlással fogadta a cserépedényt, amelyet a konyha felől behoztak.

– Malac – mondta. – Kis göndör malac.

Egyéb megjegyzése nem volt, mert orrát nyomban a tányérba dugta. A citromos és tejfeles levesben a malac lábacskái, farka, mája és lépe nagy gyönyörűséget okoztak. Szakértő tudhatta volna, hogy semmi nem hibázott az annyira fontos és vezéri szerepet betöltő eledelből, amely szerepet egykor a leves a magyar konyhán elfoglalta. (Sajnos, az idők változtak Alvinczi utazásai óta, a leves mindinkább veszített jelentőségéből a magyar asztaloknál, a gazdasszonyok takarékoskodnak. Nem divat többé: egy saját kezűleg készített gulyásleves [bélszín húsból!] útján elárulni a vonzalmat. Pedig leves nélkül sohasem kezdődött valamirevaló vacsora Magyarországon. Voltak felejthetetlen levesek, amelyeket tyúkból, sertésből és marhából főztek és a levesfőző asszonyt a messzi városból hozatták. A csontok, zöldségek, fűszerek mennyisége: megannyi tudomány. A legjobb levest Ferenc Józsefnek főzték az országban. Utána Alvinczi következett.)

Most a hal jellegzetes tálai tűntek föl a szemhatáron.

Aldzsi még bajuszát törölgette a leves maradványaitól, egy csontocskát visszavett tányérjáról és paprikás cipódarabot falatozott, midőn a hal váratlanul megjelent. Hideg angolna volt.

A jogtanácsos aggodalmas arcot vágott:

– Vajon folytonosan keverték az olvasztott aszpikot, amíg a halhoz adták?

Az angolna hallgatott, mert meg volt fagyva.

Aldzsi borúsan csóválta meg a fejét, amíg nekilátott a halnak. Apránként azonban kerekre nyílott a szeme és elégedetten hümmögött. Majd halkan, mintegy magának mondta:

– A hal úszni akar.

Mire a huszár szódás bort nyújtott át az ügyvédnek, amelyet az egy hajtásra kiürített. (Aldzsinak az volt a privilégiuma, hogy étkezés alatt mindig egyforma, könnyű kerti bort ihatott, szikvízzel, mert véleménye szerint a garatnak és a többi belsőrésieknek ez a legjótékonyabb. A világoszöld bort parádi üvegben szervírozták. A kerti borról csupán a francia pezsgő kedvéért mondott le.)

Most sajtpuding vonult az asztalra.

Aldzsi egy hatalmas fogpiszkálót tartott a szájában. A fogpiszkálót mindig személyesen vásárolta, mert ki nem állhatta a fenyőfából készült puha fogvájót; ő a keményfának volt a híve, amellyel hatalmas fogai közé dárda módjára döfött. A szalonkabátja hátulsó zsebében mindig volt egy csomag fogvájó, egy doboz gyomorerősítő por és selyempapiros, mert csak abba tudta az orrát fújni.

Vizsgálóbíró módjára kiáltott rá a pudingra:

– Vádlott, le voltál zárva egy óra hosszáig?

Enyinginé, aki olykor titkon beleskelődött, vajon ízlik-e az uraknak a főzte, hangosan elkiáltotta magát rejtekhelyéről:

– Én magam dunsztoltam.

– Akkor rendben van – felelt Aldzsi.

Alvinczi egy rosszalló pillantást vetett a rejtekhely felé. Respektust kell tartani a cselédséggel.

– A szakácsnénak konyháján a helye – mormogta.

A sajtos étel után két pohárral hajtott fel az ügyvéd a kellően hűtött borból, míg Alvinczi szomját egy gyűszűnyi vörössel oltotta, amely Avignonban termett, és egy angol lord pincéjéből való.

Most a fácán repült be vörösbort vérezve és sült gesztenyetojások között.

– Madár! – zsörtölődött Aldzsi. – Nem komoly dolog a madár.

A fácán után csaknem megrágott egy fogvájót a jogtanácsos. Nem szerette a tréfát az étkezés ügyében.

Végre azonban megjelent a vacsora királya, vajastésztában a vesepecsenye, amint a legkifogástalanabb szakácsné sütötte egykor Rudolfnak a görgényi vadászatokon. Alföldi napfényben látni a hízott fehér tulkokat, amelyeknek húsát Bécsbe szállítják; Pozsonyban egy percre megáll a vonat, amely nem egyszer kocsijába viszi a leveshús kedvelőjét Pestről Bécsbe, a Kärntner strassei emeletre, ahol a monarchia legjobb marhahúsát eszik.

– Ez férfiaknak való – kiáltott fel a jogtudós és önfeledten fente kését a tányér hátán. – Csak azt nem tudom, háromszor sodorták-e a tésztát?

Majd a salátákat vette szemügyre – a fácánt nem becsülte annyira, hogy mellé salátát fogyasszon. Élénken üdvözölte a tartármártással leöntött babsalátát, bólintott az esztragonnal kevert zöld fejes salátának, míg a káposztával töltött paprikától bágyadtan kérdezte: vajon kétszer forrázták-e?

Ezután Aldzsit a vacsoránál szokásos baleset érte.

Észrevette az asztal végén azokat a kis, mogyorónagyságú savanyított paprikákat, amelyek szinte pirulnak a belső tűztől. A fiskális jól tudta előre, hogy mi lesz tettének következménye, nagy elhatározással bekapta a legtüzesebbnek látszó paprikát. Csakhamar kétségbeesett szuszogás és lihegés hangzott a helyről, hol Aldzsi foglalt helyet. Szemei könnybe lábadtak, arca eltorzult, percekig szótlanul és fájdalmas kínban hentergett székén, mint Enyinginé gazdasszonyi tudományának áldozata és boldog vértanúja. Amire a maga részéről tulajdonképpen be is fejezte a vacsorát. Néhány fánkot kapott még be, mert farsangot mutat a kalendárium és egy bizonyos juhsajtot kóstolgatott elszomorodva a paprikával való neveletlen magaviseletén. Amíg Alvinczi megtöltötte francia borral a hatalmas kelyheket és megengedte, hogy poharát minden jelenlévő az ő serlegéhez koccintsa.

– A szép nőkért! – mondta szokatlan élénkséggel.

Ezt mindig így cselekedte ötven esztendő óta.

A feketekávét és a különböző Focking- és Bols-féle pálinkákat néhány angol termékkel, Cherry-Brandyval, magyar meggylelkével és kecskeméti barackpálinkával társaságba hozva az összejövetel véget ért.

Alvinczi másnap délben befogatott a vörös postakocsiba, de mielőtt elhagyta volna Pozsonyt, látogatást tett ama emlékezetes grófnőknél, akik a Szentvár utcában laktak egy ódon, sárga házban.


V.
 Rezeda úr levelezése az ismeretlen pozsonyi grófnőkkel

Mielőtt belépnénk a francia fedelű házba, amelyet Mária Terézia tiszteletére épített egy régi nemes ember – Ortovay –, midőn a királynő szombatonként Bécsből kocsin felkereste Pozsonyban lakó leányát és véle templomot, iskolát látogatott, néhány szót kell előrebocsátanunk a régi lak gazdáiról.

Korunkban a ház a Zöldvári grófnők tulajdona volt.

Zöldvári Evelin és Zöldvári Izabella grófnők, egy felsőmagyarországi elszegényedett család sarjadékai, 18** június huszadikán azt írták a naplójukba, hogy egyikük majd valószínűleg öngyilkos lesz (Evelin a bécsi vonat elé veti magát, míg Izabella a zsineget választja) vagy a Szeplőtelen Szűzről elnevezett gráci kolostorba vonul vissza a szerencsétlenebbik, ahol az osztrák nemesi családok pártában maradott leányai a pókhálót szívük vérző sebére illesztik, és idővel meggyógyulnak.

Alvinczi Eduárd udvarlásának idejében volt ez, amikor a nemes férfiú maga sem tudta, hogy melyiket szereti a két kisasszony közül.

Néha úgy látszott, hogy Evelin (az idősebb) végleg győzedelmeskedett. Alvinczi már csak azért kér engedelmet a távozásra, hogy frakkot vagy díszmagyart öltsön a leánykéréshez, Evelin hosszadalmasan nézett a távozó után a francia fedelű ház csipkefüggönyei mögül; máskor Izabella (az ifjabb) vallotta be keserves könnyhullajtással az éj csendes órájában nénjének, hogy Eduárd milyen szavakat mondott délután a pozsonyi ligetben.

Egy télen tartózkodott Alvinczi Pozsonyban és naponta meglátogatta a kisasszonyokat, szertartásosan jött és ment, délelőtt lila színű nyakkendőt és harisnyát öltött (Evelin színét), míg délután a gyöngyszürke volt divat, amely az igénytelen, csendes, tanítónős Izabella kedves színe volt. Alvinczi komolyan, hivatásszerűen és többnyire mozdulatlanul ült, mint egy festmény a Zöldvári-ház szalonjában. Csaknem mindig ugyanegy témáról beszélgettek – egy templomépületről, amely célra akkoriban keresztény és zsidó hölgyek egyforma buzgalommal táncoltak Pozsony megyében; Alvinczi megemlékezett egy izraelita imaházról, amely Nizza és Monte-Carlo között található, ahol segítséget kért és ajándékot adott, midőn szerencséje szunnyadozott… Ezenkívül egy fehérfalú kálvinista templomról tudott faluhelyen, ahol ifjú korában a zsoltárt énekelte. Komolyan és megfontoltan beszélt, mint aki teljesen bizonyos abban, hogy szavait a hölgyek nem felejtik el, sőt emlékezetükbe vésik.

Öt órakor sóhajtva fölemelkedett:

– Akár építünk fogadalmi templomot, akár nem: ennek a nemzetnek el kell pusztulni – szólt és néhány perc múlva már postakocsijában ült, amellyel meglehetős feltűnést keltett a koronázó városban.

Ezután tavaszodott az idő, március lett (a Zöldvári hölgyek sokat reméltek a tavasztól), Alvinczi helyett Szilveszter úr (még a régi) értesítette a nemes hölgyeket, hogy nagy jó ura Angliába utazott, ahol az új csikók most futkároznak először a napfényes versenypályákon. A Zöldvári nők fájdalmas szívvel válaszoltak Szilveszter úr levelére, ámde remélték, hogy kitűnő barátjuk nemsokára ismét felkeresi az ódon Pozsonyt. Amire Szilveszter úr nyomban postára bízta tudósítását, hogy ugyanazt reméli ő is. A hölgyek néhány nap múltán ismét Szilveszter úrhoz fordulnak Budára (miután egyetlen barátjuk távol van, és nem tartják illetlenségnek, hogy barátjuk barátját bizalmukkal megajándékozzák); és tanácsot kérnek bizonyos templomépítési ügyben, amelyhez a mindentudó Szilveszter úr valószínűleg inkább ért, mint ők, magányosságban, az emberektől távol élő nők. Szilveszter úr kifogástalanul válaszolt.

Ilyenformán történt, hogy Pozsony és Buda között megindult a posta. Eleinte ritkábban, majd egy-két esztendő múltán naponta levelek váltódtak Alvinczi titoknoka, a hűséges Szilveszter és a Zöldvári hölgyek között. Szilveszter leveleiben többnyire arról volt szó, hogy mit mondott ismét rendkívüli gazdája, már reggel tíz órakor ébren volt és az ima elvégzése után szalonnát evett, majd egy késhegynyi liptói túrót. A Zöldvári grófnők magukról keveset írtak, inkább a közügyekkel foglalkoznak a levelekben, a templomépítés előrehaladott tervével és a magyarság pusztulásával. Máskor politikai szenvedélyek piroslottak szarkalábjaikból. Z. Izabella helyeselte az öreg Tisza politikáját a nemzetségiekkel, míg Szilveszter a szélső baloldalra ült. Régi nagyasszonyaink módjára a Zöldvári hölgyek szavazni szerettek volna a követválasztáson. (Alvinczi ígéretet tett, hogy amint ismét beleszólása lesz az ország közügyeibe, programjába veszi a nők választójogát.)

Midőn Szilveszter úr (a régi) közeledni érezte halálát, a titokzatos levelezésbe beavatta Rezeda urat. (Budán, a Vörös Békánál történt ez.)

– Ha meghalnék… A drága nők bizonyosan túlélnek… kérlek, folytasd helyettem a levelezést… Természetesen nem szabad elárulnod, hogy már meghaltam – szólt a pirosmellényes Szilveszter.

Rezedának kedvére való volt a megbízatás.

Midőn a vörös postakocsi a francia fedelű ház elé ért, Alvinczi Eduárd megcsókolta azt a kis ezüstkeresztet, amelyet a keblén viselt, az inge alatt finomművű láncon és amelynek csodálatos erejében még sohasem csalódott.

Valóban: a húsz év előtti hölgyeket találta a régi házban. Semmi sem változott itt azóta, mióta utoljára Pozsonyban töltötte a telet.

(Az ezüstkeresztnek varázslatos hatalma volt. Állítólag Zsigmond magyar és lengyel király viselte a mellén, aki háromszáz esztendeig uralkodott Budán [a történelem, amelyet emberek írnak, tévedett itt] és még haldoklásában is olyan fiatal volt, hogy kocsin tette meg az utat Prágától Nagyváradig, és közben ismét meghódította hűtelen feleségét, Cilley Borbálát, és vele kedves órákat töltött a znaimi várkastélyban. A vigyázatos római császár, aki háromszáz esztendős koráig még az asszonyok társaságában sem vetette le aprószemű páncélingét, amely alatt az ifjúság csodatevő keresztjét viselte, a znaimi várban engedett a boszorkány Cilley lány praktikájának. A fogolyként hurcolt Borbála, midőn kieszközölte az utolsó éjszakát, ekkor végzett is Zsigmonddal. Lecsalta a páncélt testéről. – Bezzeg Alvinczi sohasem lesz ily vigyázatlan.)

Ugyanazon Vojka nevű fehér muszka agár nyújtózkodott a fűtött folyosón és Karlócainé, a kis fehérfejű gazdasszony tipegve nyitotta ki az üvegajtót a csendítésre, amely általános jelként hangzott, hogy szerető szemek jönnek a házhoz, amelyek nem látják meg a változásokat, amelyek itt húsz esztendő alatt történtek.

Van bizonyos szeretet vagy, ha némelyek így könnyebben megértik, hervadhatatlan szerelem az emberek szívében, amely az egész életén át hipnózisban tartja azt, aki egyszer a sötét szobában belenézett az ezüstkanálba. Némely emlék, férfi vagy nő, tájkép vagy szoba, zenehang vagy csók: mintegy hipnotizált kép marad az emberek szívében. Nem hal meg a távollét alatt sem, csak subáján alszik az emlék.

De bezzeg felébred álmából, midőn a hűvös kapuboltozat alatt a lépéseknek ugyanazon régi visszhang-manók kiáltanak üdvözletet a falakból, csatornából, bolthajtásról! Akit egyszer erősen hipnotizáltak egy sétatéren, szemmel, szóval, testi érintéssel vagy gondolattal, visszatérvén a helyre, elegendő, ha a padot látja, amelyen akkor ült, amikor itt boldog, boldogtalan volt. A közbeeső évek megmozdulnak, mint függönyök; szétnyílnak és alattuk újra látható a régi színjáték, a színészek ugyanazt játsszák, a karmesternek lengő császárszakálla van; a színésznő szemét forgatja feléd (mintha húsz év óta, míg a függöny leeresztve volt, mindig ezt tette volna), a csepűrágó a szó közepén folytatja mondanivalóját, ahol egykor torkába fojtották szerepét; házba dugja a rivalda alá veres fejét a dobos, ő volt az, aki a bukétokat felnyújtotta a színésznőnek…

Egy barátom szerint, késő öregségében, mikor már csak nagyapai csókokat lehelt a nőkre, vannak bizonyos házak, amelyből az óraütés hangzik, és délután négykor, midőn egy ház előtt elhaladt, mindig vérhullám, vágy és női illatokkal fűszeres fantázia támadt a szívében, pedig már elfelejtette volt a nőket.

Benyitott a házba, tizenhétéves gyönyörű hajadon font a kályha mellett, aki ismerős, drága mosollyal várta, mint a Szentföldről megtért lovagot. «Henrik!» mondta párnameleg hangon és barátomat tényleg Henriknek hívták. Midőn térdre vetette magát a fonólány előtt, észrevette, hogy kék frakk és fehér nadrág van a saját testén, amilyenben lion volt Pesten a harmincas években. Megcsípte a tenyerét, nem álmodott, pedig az imént még a Vadászkürtben játszott piquet-t egy százesztendős, mázsás férfiúval. A borjú nagyságú kandúr a sarokban kis fehér cica lett, az ócska függőlámpás helyén rózsaszínű viaszgyertyák gyúltak ki, és a kandallón az óra mutatója mintegy megőrülten forgott visszafelé, mialatt az órát jelző, parafadugóból való barát ki- és befutkosott házikójába. Aztán egy másodpercnyi nyugalom állott be a szobában, a gyönyörű hajadon barátom szívén pihentette szőkés, bodros, jószagú fejét. Később téli sötét lett ismét, a hópárna kékes színben feküdt az ablak párkányán, egy csúf öreg katonasári, aki végigküzdötte az olasz hadjáratot, seprője után nyúlt a kályha mellett és részeg disznónak nevezte barátomat, aki sohasem ivott egy kortyot sem.

…Alvinczi a fénylő kilincsre tette a kezét a pozsonyi házban és az óramutató tán még az öregebb tornyokon is a város távoli kerületében, hirtelen visszafelé kezdett futni.

– Hogy van kedves Evelin és ön, nem mindennapi Izabella, szívemnek drága rokonhölgyei? – kezdte Alvinczi Eduárd, mintha tegnap járt volna vizitben a Zöldvári-házban.

– Nagy Lajos királyunk leánya, szent Hedvig tiszteletére tervezett templomunk alapja azóta is növekedett a pesti izraelita nőegylet adománya folytán – felelt Evelin.

– A tizenkét nemes hölgy már együtt van, akik az oltárterítők és misemondóruhák hímzését vállalják, csak mindig férjhez megy közülük egy-kettő – sóhajtott Izabella. – Pedig a legrégibb hagyományok szerint, csak hajadonok keze érintheti az egyházi ruhaneműt, amely aztán illatos lesz a szüzek érintésétől.

– Foglaljon helyet nálunk, kedves rokonunk.

Evelin fejedelmi kézmozdulattal mutatott a terjedelmes karosszékre, amelynek párnájában a Schwarzenberg hercegek pompázatos címerpajzsa volt hímezve, emígy is jelezvén a rokonságot, amely a Zöldvári családhoz fűzi az osztrák főnemesi famíliát. (Talán ennek a fejedelmi címernek is volt némi része abban, hogy Alvinczi ama régi télen hűséges volt a házhoz.)

A két Zöldvári hölgy egymás mellett, szemben Alvinczivel foglalt helyet. Így szerette őket látni a különös úr, mert, véleménye szerint, ekkor nagyon hasonlítottak két főhercegnőhöz, akik az udvari fotográfus ablakából néznek a pozsonyi korzó közönségére. (Míg a Zöldvári hölgyek kijelentették, hogy Alvinczi mása Madarász Henrik királynak, akinek arcképe a British Múzeumban látható.)

– Nos, hölgyeim, Evelin kontesz és Izabella kontesz, van-e valami kívánságuk? Én tudniillik most azért jövök Magyarországra, hogy jóvátegyem bűneimet, eleget tegyek elmulasztott hazafiúi kötelességemnek, kibéküljek ellenségeimmel és megfizessem tartozásaimat, amennyiben tartozásaim vannak – így szólt Alvinczi kezeit összekulcsolva.

Izmos, rövid ujjai voltak, inkább a pengeforgatásra teremtve, mint az ember simogatására. Néha karvalykörműek voltak ezek az ujjak a nagyon fehér, dombos kézen; máskor, ha ökölbe szorult, kalapácsfejhez hasonlított a kéz, amellyel a sorsot fejbe lehet verni, mint a makrancos lovat. Most szelíden összekulcsolódott a két kéz, mint a halottaké, akik már nem akarnak semmit.

– A templomunk – mondta szemlesütve és zavartan Evelin, mialatt Izabellára nézett.

– A misemondóruhák – rebegte Izabella és remegett az orrcimpája, amely olyan finom volt, mint a házinyúlé.

Alvinczi beleegyezőleg bólintott:

– Jogtanácsosom velem utazik e napokban. Útközben végrendeletet diktálok, mert akkor tovább élek. És a kegyes célokon kívül nincs más óhajtásuk?

Evelin rézvörös házicipőjére nézett:

– Nincs.

Izabella nem felelt, csak hosszú, gyanakodó, szemrehányó pillantást vetett a nagyúrra.

– Hát akkor minden rendben volna – mormogta Alvinczi a szakállának.

A Zöldvári hölgyek mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel ültek helyükön, amint Alvinczi kedvelte őket egymás mellett, profilban, mint ama bizonyos képeken.

Inkább szőkék voltak, mint barnák. Annyi sokszor mondták az elmúlt ötven esztendő alatt (a szegényedés idejében) a famíliában a vének, hogy a Schwarzenberg hercegek révén rokonságban vannak a Habsburgokkal is, oly sokszor tanulmányozták a nők a habsburgi hercegnők arcképeit és álmodtak a messzi kastélyokkal, ahol rokonaik laknak, miután saját váraikat el kellett hagyni, hogy e hosszadalmas epekedésben bizony némileg hasonlatosak lettek a főhercegnőkhöz. Alvinczi, azon a régi télen, délutánonként elmerengve nézett a hóesésbe és Bécs hórihorgas házait, a Burg kopott udvarait, fehérrámás ablakait kereste a szemével az utca túlsó oldalán, magában pedig azt gondolta, hogy Immaculata és Anunciáta habsburgi hercegnőkkel üldögél a szalonban, midőn a Zöldvári hölgyek komolyan hallgatnak. Meglehetős sok pénzébe került Alvinczinek ez a mulatság, anélkül hogy a hölgyeknek a kezét melegebben megszorította volna. (Bizonyosan olyanformán gondolt e hölgyekre, mint első szerelmeire szokott gondolni az ember, midőn a múlt idő megnemesíti a nők arcképét.) A jogtanácsos negyedévenként tekintélyes pénzösszeget tett postára az Alvinczi nevében. A Zöldvári hölgyek eleinte szemérmesen tiltakoztak az alamizsna ellen, mire Alvinczi kategorikusan kijelentette, hogy az összeget egy régi adósság után fizeti, amellyel a boldogult Zöldvári grófnak tartozott, aki versenypálya-felügyelő volt Tatán, és ott gyakran agarászott és vadászott a fehér korlátok között, midőn a családi asztalról hiányzott a vadpecsenye.

«Maguk csak éljék a szentek életét – írta Alvinczi utolsó levelében, csaknem húsz esztendő előtt–, gyűjtsenek Hedvig templomára és gondoskodjanak az egyházi ruhákról, én majd apránként letörlesztem adósságom, ha szerencsém nem hágy cserben. Ugyanezért kérem, hogy márciusban, a névnapomon egy rövid imát mondjanak értem, miután én nem igen érek rá imádkozni. A többit majd megírja hű titoknokom, Szilveszter. A maguk örökké lekötelezettje: Eduárd.»

Ez a levél volt a Zöldvári hölgyek egyetlen vagyona, amely szűk napokon mindig megnyitotta a pénzkölcsönzéssel foglalkozó emberek erszényét. Ezért ment Ede napján mindig néhány finom kézimunka a távollevő Alvinczi után, amelyeket Eduárd haragosan eldobott. Nem szerette a hálát. A hála és a bosszú, véleménye szerint, azonos érzések.

És a Zöldvári nők valóban az imádságos könyvben tartózkodó szentképek életét folytatták. Oly rajongást éreztek Alvinczi Eduárd iránt, hogy húsz esztendőn keresztül pontosan megtartották rendelkezését: a szentek életét élték.

Eleinte pedig néhány unatkozó katonatiszt, tanár és pap bizonyos célzattal koptatta saruját a Szentvár utcában. Az egykori Szilveszter, a hölgyek levelezője, ha élne még, néhány sajátságos kalandról tudna a Zöldvári nők leveleiből.

Egy tüzérkapitány egyszer estefelé bemerészkedett a házba, előadta érzelmeit Evelin irányában. (Evelin egész idő alatt Alvinczi olajfestményű arcképét nézte a falon, amely zöld zrínyiben ábrázolta a nagyurat.) Igen erélyes fölszólításra hagyta el a lakot az izgatott kapitány. A hölgyek másnap felrakták családi ékszereiket (mert éppen otthon voltak), felkeresték a főispánt és elpanaszolták sérelmüket. A katonát bezárták, majd Boszniába helyezték. A tisztikarban úgy magyarázták a dolgot, hogy P. kapitány ezen a napon a gyakorlótéren leesett lováról s éppen fejtetőre zuhant. Szolgája hazavitte és ágyba fektette. A jeges borogatások alatt egy darabig nyugodtan feküdt a tüzér, később elhaló hangon szerémségi szilvóriumot kért. Aggódó bajtársai eleinte konyakkal és egyéb likőrökkel próbálták P.-t félrevezetni, mert szilvórium véletlenül nem volt a háznál. P. megitta a likőröket, de mind konokabbul csóválta fejét.

– Ha nem adtok szerémségi szilvóriumot, úgy érzem, rossz vége lesz a dolognak – ismételte.

Az ezred állatorvosa ismert egy nyugalomba vonult öreg kereskedőt, akinél valódi szerémségi szilvóriumot látott. Nosza útra kelt egy főhadnagy és diadalmasan tért vissza a kereskedő ajándékával.

A kapitánynak igaza volt. Estefelé ledobta a kötést fejéről és mire az utolsó kortyot elfogyasztotta, felkelt és felöltözködött, mint akinek soha annyi baja sem lett volna, mint egy biliárdjátszma elveszítése Palugyainál. A korzóra sétált, ahol már égtek a lámpások. Ekkor pillantotta meg a papírkereskedés kirakata előtt Zöldvári Evelint, aki a divatos angol levélpapirosokat nézegette és azon habozott, hogy a pirosfrakkos rókavadászt jelző papirosból vagy a kopófejesből vásároljon húga, Izabella számára. Februáriusi est volt és a levélpapirosok habosan szorultak meg a kirakat zúzmarás üvege mögött. – A többi részét már tudjuk a történetnek. Az egykori Szilveszter úr évekig ismételten figyelmeztette a Zöldvári kisasszonyokat, hogy nyomban értesítsék, amint a kapitány beteszi lábát a városba.

Így repültek az évek.

Egy távollevő férfi imádatában múlott-múladozott az ifjúság. Evelin haja mind szőkébb lett és mandulametszésű szeme mindinkább fátyol alá bújt. Egy madárka körmének a nyoma megmutatkozott a homlokán, mint egy csóknak az emléke. Arcának napról napra hidegvíz-illata volt; a forróság a sötét blúza alá csúszott ajkáról, ahol többé senki meg nem találhatja; a hajviselete évenként veszített kalandos bodrosságából; a fürtök, amelyek szinte külön életet folytattak homlokán, füle mellett és nyakán, elfelejtették a gyermekkori pajkosságokat, kijárták az élet iskoláját, és rendre szoktak, hűvösen simultak a hajtestvéreikhez. És keze, amelyre oly büszke volt Evelin, mint gyémántjaira az asszonynép, egy évben megfogyott, ráncok támadtak rajta, mert nagyon sokat kellett számolni az aprópénzt a negyedév vége felé; csupán négyszer egy esztendőben foglalkozott e kéz vadonatúj, angyalfejű bankjegyekkel, amelyek szinte illatosak lettek az Evelin érintésétől.

Izabella mindenben követte nénje példáját.

Midőn Alvinczi azt javasolta, hogy a régi téli délutánok mintájára, a hölgyek táncolnának el egy gavotte-ot, Evelin meghúzta a versailles-i tájképekkel díszített óra zsinórját, amely halkan muzsikálni kezdett asztalkáján. Az antik bútorok elhagyták helyüket a világosszürke szőnyegen és a régi Zöldváriak félhomályos fotográfiái (mintha a másvilágról küldték volna el emlékbe képüket), valamint Alvinczi a zöld zrínyiben előrehajoltak, amikor a kisasszonyok könnyű szívvel, kötelességtudással és szolgálatkészséggel átkarolták egymás derekát. Természetesen bő szoknyát hordtak és egyébként is úgy öltözködtek, hogy Alvinczi sohase felejtse el ifjú korát, higgye, hogy a divat még mindig ugyanaz a világon, mikor ő húsz esztendős volt. A bő szoknyák lengtek és beszéltek tánc közben, a fehérharisnyás finom lábakon emlékkönyvek érzelmességével volt megkötve a fehér selyem harisnyakötő, rajta apró, arannyal hímzett A. E. betűk, míg a cipellő Mária Terézia azon magassarkú, csatos félcipőjéről volt mintázva, amelyben 1742-ben táncolt az udvari bálon. Az édeskés zene, a nyakban viselt medalionokból megfagyott, rózsaszínű mosoly a Zöldvári hölgyek arcán, a tánc nesztelen ütemei és a félhomály: mind Alvinczi Eduárd szolgálatára volt, hogy elfelejtse évei számát, amint, az öreg gavallérok nem egyszer azért veszik körül magukat a múlt század emlékeivel, műkincseivel, hogy otthonukban legalább sikerült megállítani az időt. Az emlékek boldogítóbbak a valóságnál, midőn bizonyos korba érkezett a férfiú. Egészség és szilaj tekintet elmúlhat, de a kedves, fájdalmas vagy bágyasztó élményeket senki sem veheti vissza, mint az emlékbe adott imakönyvet.

A tánc végeztével Alvinczi felemelkedett és ünnepélyesen engedelmet kért, hogy hódolatát kifejezze. Előbb a nők kezét csókolta meg, majd homlokukra lehelt csókot, szelíden magához szorította Evelin és Izabella fűzőjét. (Húsz év előtt egyszer megharapta ilyenkor Evelin vállát, Izabellának pedig egy szót súgott a fülébe, amelyet az még a nénjének sem vallott be soha.)

– A konteszeknek tehát nincs különösebb kívánságuk? – kérdezte és búcsúzó módjára állott a szoba közepén.

E percben felnyílott a szomszéd szoba ajtaja és égő gyertyával kezében egy fiatal hölgy mutatkozott.

– Mária – kiáltották egyszerre a Zöldvári hölgyek, némi megbotránkozással.

A Máriának nevezett fiatal hölgy megzavarodva állott meg az ajtónál. A piros gyertya kezében remegett, de jól megvilágította csodálatos fehér arcát, amelyből ragyogás látszott fakadni. Fehér köténye, sötétkék ruhája és fekete haja egy másodpercre kényszerítene fölemelkedni a lusta, ólmos szempillákat, aztán ismét a földre nézett Alvinczi.

A leány, mintha súlyos hibát követett volna el, futva távozott.

– Ki ez a zsidó leány? – kérdezte darab idő múlva Alvinczi.

– Rokonunk, az apácákhoz jár iskolába, magunkhoz vettük, mert senkije sincs Pozsonyban – felelte Evelin, és a sötétben elpirult.

– Nagyon szolgálatkész gyermek – mentegetőzött Izabella. – Bizonyosan a gyertyákat akarta felgyújtani.

Alvinczi csendesen ült helyén.

– A neve? – kérdezte öt perc múlva.

– Vecsera Mária – felelt mosolyogva Evelin.

– Ilyen lehetett leánykorában az igazi Vecsera is.

Jó darab idő múltán dünnyögve szedelődzködött Alvinczi:

– Sajátságos… mintha az idén nem volna farsang.

Evelin most Alvinczi karját ujja hegyével megérintette:

– Még egy percre kérjük türelmét, kedves rokonunk. Némi panaszunk van az ön öreg titoknokára, Szilveszter úrra, akit hosszú időn át mint a megbízhatóság és lovagiasság mintaképét ismertünk.

Alvinczinek elsötétül az arca.

– Nos? – dörmögte.

Evelin kisietett a szobából. Egy perc múlva karos gyertyatartóval tért vissza. Lábujjhegyen lépkedett át a szőnyegen, a gyertyatartót az asztalra helyezte. Egy csomó négyszögletes formájú levél volt a kezében, amelyek lilaszínű szalaggal voltak átkötve.

– Titoknoka legutóbbi levelei ezek, uram, amelyeknek értelmét nem tudjuk.

Alvinczi unott mozdulattal eltolta az asztalon a levélcsomót.

– Mi van bennük?

Evelin erősen az Alvinczi szemébe nézett.

– Sértések.

– Az nem lehet – felelte nyugodtan Alvinczi. – Az én embereim nem sérthetnek meg nőket.

Evelin találomra belenyúlt a levélcsomóba:

– Olvasd, Izabella, te jobban tudsz hangsúlyozni.

Izabella előrehajolt és gondosan szétteregette az aranyfényű lila tintával írott levelet, amilyen tintával főpapok írják alá a nevüket. Egy másodpercig a betűkre nézett, mialatt mutatóujját ajka széléhez érintette:

Tiszteletreméltó Grófnő,

Kegyes Patronám!

(Alvinczi helyeslően bólintott.)

Mióta utolsó levelemet küldtem, itt leesett a hó és öregemberek jóslása szerint, ha tovább is kitart a hideg, csakhamar gyalogszerrel megyünk át a Dunán Pestről Budára…

…És még mindig nem tudom elfelejteni önt, Legszebb Álmom, Grófnőm, holott már több napja elmúlt annak, hogy egy félfont aranyat ígértem a rác templom sekrestyésének, ha kieszközli, hogy Nicefor atya (akinek hathatós közbenjárásáról talán Grófnőm is hallott) néhány imát mond az érdekemben. Mert hő vágyam: elfelejteni önt, Grófnő, miután úgy érzem, hogy lángbeborult házban fekszem és a tűz már az ajtómat nyaldossa. Úgy látszik, a barát is hiába imádkozik értem.

Két szeme, e két sötét kút, életem lugasok és magányos kertek között vezető ösvényén: az öles falakon át belém néz, kutat, figyel, megles, bármit gondolok vagy teszek egyedülvalóságomban.

Midőn lehajtom a fejem, hirtelen a hangját hallom, amely hasonlatos ahhoz a hanghoz, amelyet első önfeledt boldogságában, egyszer az életben ejtenek ki a nők, míg Kegyed, Grófnőm, mindig e hangon beszél.

Azelőtt sohasem hittem, hogy a hajszálak úgy élnek, mint különös rokonok az emberi test kastélyában. Szép unokahúgok, formás özvegyasszonyok, forrót lélegző sógornők ők az ön testén, Grófnő.

A hóesésben finom alakját keresem. Mintha gyakran látnám eltűnni a távolban: utána sietek, hátha mégis ön volt, eljött, hogy jelt adjon, kezével hívjon, tekintetével megnyugtasson, és én futok utána… Mi ez, ha nem az első szerelem, Grófnő, én drága sólymom?…

Alvinczi hangtalanul nevetett.

– És az aláírás?

– Csupán: Szilveszter – felelt Izabella és várakozással nyújtotta át a levelet Alvinczinek.

A tatár kán csöndesen eltolta magától a papirost: felsóhajtott, vagy ásított:

– Ha még annak a feketeszemű zsidólánynak írta volna egy diák, megérteném e bolondságot. Szilveszternek mindenesetre megmosom a fejét.

Ezután Alvinczi (talán, mert már nagyon régen hallott szerelmeslevelet) melegebben búcsúzott pozsonyi barátnőitől, mint egyébkor. Ismételten megcsókolta a hajukat.

– Milyen jószagú – dörmögte.

Midőn a vörös postakocsi elrobogott a ház elől, a Zöldvári nők elhagyták állomáshelyüket a függönyök mögött. Külön-külön szobáikba vonultak és jó adag morfiumot fecskendeztek a karjukba. S ekkor meglehetős boldogok voltak.

 

*

 

Az esti országúton, fáklyás lovasok kíséretében sietve haladt a vörös postakocsi – Alvinczi szeretett éjszaka is utazni, téli éjszakán, midőn senki sem jár az országúton. Bundáiba, prémjeibe fejedelmi módon beburkolódzott. Midőn közölte Aldzsival az ál-Szilveszter, illetőleg Rezeda úr levelének történetét, a jogtanácsos komoran csóválta a fejét a kis ülésen, ahol Alvinczivel szemben helyet foglalt:

– Zsarolás ez, nagy jó uram. Becsületes magyar nyelven: zsarolás ennek a neve, amit az egykori öreg Szilveszter művel.


VI.
 A budai széphölgyek története

Krónprinc Irma egy budai szőlősgazdának volt a leánya, és a nagyralátó família sokszor ugyancsak szégyenkezett az öreg ember miatt, midőn ujjasban, kapával a vállán törölgette a verejtéket homlokáról házának kapuja előtt, míg felesége és leánya gyors, csinos pesti bérkocsin a Stefánia útról Budára hazarobogott. A fiákeres előtt lehetőleg elmellőzték a kőpadon üldögélő öregember pillantását, csak midőn a bérkocsi tovagördült, ragadták meg jobbról és balról az öreg embert és csókjaikkal elhalmozták. Krónprinc gazda, fáradtan az egésznapi kapálástól, egykedvűen tűrte neje és leánya szeretetét. A selyemruhákra, kalapokra, finom cipőkre ügyet sem vetett, Krónprincné híres kócsagtollai oly kevéssé érdekelték, mint leánya divatos ruhái, csupán vacsorázni akart és ezért várta haza családját. Vörösképű, hallgatag budai polgár volt, olyan famíliából, amelynek már a nagyapái is szőlősgazdák voltak. A bort tisztelte és szerette egyedül a világi életből, olyan nagyra tartotta, hogy még önmagától is sajnálta; ünnepnaponként megivott egy kis üveg sashegyit s ilyenkor meglehetős elégedett volt sorsával, bár Kerkápoly úr »Gellérthegyi Szemeltjét«, valamint Andrássy Aladár Hegyaljaiját irigyelte.

Krónprinc Ferdinánd arca olyan színű volt, mint a karmazsinposztó, míg a haja szinte szalmasárga, mint az angolszászoké, akik erdőkben laktak és megijesztették a normannokat. Világossárga volt az öregember szakálla is, pedig már jóval elmúlt hatvanéves. Az ujjasa zsebéből sohasem hiányoztak azok a kis zöld üvegecskék, amelyekben különböző borminták voltak. Volt valódi sashegyi bora, amelyet a napsugárban vagy árnyékban kémlelve vizsgált, mint a festőművész a színhatásokat. Hosszú bőrkötényben járt odahaza is, mint a pincéjében és mogorván tért ki a ház látogatói elől. Hordókat kalapált, borosedényeket reperált az udvaron, szűrőket és lopókat vizsgált; mintha egy másik planétán szólna a zongora és egy távoli világrészben énekelne Irma.

Egyszer, őszi hajnalon korábban kelt fel a szokott időnél, még a nedves ujjú éjszaka teregette tenyerét az udvaron, a házból nagy élénkség hangzott. Igen ám, csakhogy Krónprinc Ferdinánd nem hiába kelt korábban e napon. Halaszthatatlan teendője volt a szőlőshegyi pincében, és e tennivalóhoz szüksége volt bizonyos üvegecskékre amelyek, a felsőházban egy szekrényben foglalnak helyet. Máskor dehogy is közelítette volna meg a kivilágított, vendégektől zajos szobákat. Üvegért azonban a pokolba is elment. Némi járatlansággal lépkedett végig a fűtött, színes üveggel bevont folyosón, ahol a pálmák cserepein félig elszívott szivarok és cigaretták látszottak. Nagy rendetlenség volt mindenfelé. Egy asztalkán feldöntött boros üveget és félig kiürített poharakat vett észre. Megszagolta és megkóstolta a maradék bort. Bosszús arcot öltött. Házánál nem az ő saját borát fogyasztották. Egy másodpercig nyelvével szürcsölte, majd szájában forgatta, gurigálta a bort, aztán kiköpte. A bor hamis volt. Majd eszébe jutott tennivaló, a halaszthatatlan üvegecske, és kezét a kilincsre tette, amely vöröslött a fehér ajtón. Egy világos ripszből való szalon volt az első szoba. Krónprincné, született Krómy Vilma, egy vízivárosi patrícius család sarjadéka, mélyen kivágott ruhában, csapzott hajjal és fehérre rizsporozva, bizalmas együttlétben üldögélt a kanapén egy kiviaszkolt feketehajú gavallérral, aki olyan régi szalonkabátot viselt, amelyet talán már nemzedékek óta hordanak a pénztelenebb budai gavallérok ilyen alkalomkor.

Lehetséges, hogy van valahol Budán egy szalonkabát, amelyből kihízott igazi tulajdonosa és azóta az ifjú gavallérok egymástól kölcsönözve kéregetik, ha légyottra vagy estélyre mennek.

Krónprinc Ferdinánd nemigen sokat törődött a meglehetősen érdekes véletlennel, félfüllel hallotta egy öreg kádársegédtől, aki a hegyben a hordóit javítja, hogy házában odalent a Vízivárosban estélyek vannak, amelyekre mindenkit meghívnak, csupán a házigazdát nem. Szerette volna ugyan megkérdezni, hogyan került a viaszkoshajú, lengő nyakkendős ifjú felesége bizalmába, ellenben a hosszúszárnyú szalonkabát neki is imponált, mint a vízivárosi nőknek. Talán éppen hivatalnok az illető a városházán vagy tanító az iskolában!

Meggyorsította tehát lépteit, amint sárga szakállával a ripszbútorok között elhaladt. Ezek a bútorok felesége leánykori hozományából valók; nagy dolog volt ez annak idején, a vízivárosi leányok nemigen kaptak hozományba szalongarnitúrát. Egy Krómy lány azonban már akkor is kivétel volt. Régebbi időben, míg Krónprinc Ferdinánd nem élt teljesen a borászatnak, szó volt róla, ha egyszer elválnak, Vilma asszony magával viszi a bútorait.

A ház harmadik szobája ismét szalon volt. Ezt már jóformán nem is ismerte Krónprinc Ferdinánd, mert ez a bútorzat abban az időben került a házhoz, mikor ő bőrkötényben kezdett járogatni még vasárnapi délutánokon is. Ez Irma szalonja volt és Pesten vásárolták egy Kerepesi úti kereskedőnél. A szalonban állott a zongora; a zongoránál Irma ült fehér selyemruhában, szalaggal megkötött fekete haja, mint a kígyók omlottak fehér vállaira; fehér félcipőjénél egy, az előbbihez szakasztott hasonló kabátba öltözött pomádés ifjú térdepelt. Krónprinc Ferdinánd a szemei elé tartva tenyerét, egy kissé megtántorodott a színes szőnyegen. Lehorgasztotta a fejét és alig hallhatólag mormogta:

– Ez mégsem járja.

Úgy ment ki a házból, hogy sem jobbra, sem balra nem nézett; mintha attól félt volna, hogy valamely irtózatos dolgot fog meglátni. És vállra vetett kapájával, verejtékező homlokával többé sohasem üldögélt a kőpadon a budai ház előtt, hogy vacsorára várja a ház népét. Odakünn maradt a hegyen, a présházban, télen-nyáron künn lakott, sohasem tette a lábát a Vízivárosba.

Így kezdődik a Krónprinc hölgyek története, akiket nemsokára pesti gavallérok, urak és csalók, szélhámosok és balekok társaságában lehetett látni a főváros cukrászdáiban, a turfon és a színházban. A véletlen sodorta őket jobbra és balra. Azon számos fővárosi hölgyek közé tartoztak, akiket napról-napra észre lehet venni az utcán, a divatos vendéglőben és a csónakversenyen.

Gavallérjaikat sűrűn cserélték. Krónprincné nyíltan hangoztatta, hogy már csak addig akar élni, amíg leányát férjhez adja. Míg Irma eleinte minden héten kiadta az útját a vőlegényeknek, később ritkábban sikerült a szakítási jelenet, amelyet Krónprinc Irma úgy játszott, mint egy színésznő.

– Ne búsulj, mama, jön valaki, érzem, aki igazán megérdemel bennünket.

Krónprincné született K. Vilma, a vízivárosi patrícius család sarjadéka, mindaddig nem is búsult, amíg gavallérok és udvarlók bőven mutatkoztak a ház körül és a társaságukban. Elszántan megragadott minden alkalmat, hogy «a donok és grandok» ismeretségének a számát gyarapítsa. Oly csodálkozva hallgatta a bókokat, mint egy iskolásleány.

Mindig elhitte, ha szerelmet vallottak neki.

Ha jó napja volt, azt gondolta, hogy fiatalabb, mint kissé blazírt leánya.

Budai leány létére már évek óta nem járt búcsúra Máriaremetére és ama hajnali jelenet óta a rokonaival is megszakított minden érintkezést, ami talán még nem is történt Budán.

– Nekünk Pesten kell megtalálnunk a szerencsénket, gyermekem – mondogatta.

Ugyanezért napközben sehová nem jártak, a templomok régen nem látták őket és kapuzárás után tértek haza a Vízivárosba, midőn bizonyosan nem találkoznak már ismerőssel.

Rezeda Kázmér budai lakos hosszú ideig kerülte a Krónprinc hölgyeket, mert amíg nem ismerte meg az embereket, szigorú erkölcsbírájuk volt. Ezenkívül sértette a hiúságát, hogy midőn eleinte «jöttek hírbe» Budán és Gráciász vendéglőjében a hölgyek, mindenféle «semmiházi» jelentéktelen fiatalemberekkel kapcsolatosan emlegette őket a pletyka. Gráciásznak, pohár között, magyarázta a dolgot.

– Barátom, egészen másképpen állna a dolog, ha egy magamhoz hasonló rangú és tekintélyű férfiúval kellene fölvenni a versenyt. Tegyük föl, egy grófot vagy egy minisztert lehetne kiütni a nyeregből. Rezeda akkor tornába állna. Szegény budai fiatalemberek azonban nem érdekelnek, s ezért tűröm, hogy a Krónprinc hölgyek a legnagyobb kalapokat hordhassák a városrészben. Én bizony nem törődöm velük.

Gráciász, Rezeda úr egyetlen barátja azonban nem hagyta ennyiben a dolgot. Mint a nagyon jó emberek többnyire, erőszakos volt a kívánságaiban és szándékaiban a tisztaszívű budai kocsmáros.

– Nem értem, hogy az én barátom miért hagyja, hogy a budaiak elől mindenféle pesti csirkefogók halásszák el a szép Krónprinc hölgyeket? Utóvégre Buda kedvéért is kell tenni valamit. Ha valamely érintetlen hírnevű nőről, szent asszonyról és templomjáró hajadonlányról volna szó: Gráciász az első, aki lebeszélné a vállalkozásról Rezeda barátját. Ne bántsuk a nőket, amíg ártatlanok és jók. Ámde az mégsem járja, hogy két nő Budáról mindennap a Váci utcában járkáljon. Tenni kell valamit, Rezeda barátom. Szegény Krónprinc Ferdinándnak ez már mindegy.

– Egyetlen varázsszóval véget vetnék a Krónprinc hölgyek pesti kirándulásainak – hivalkodott Rezeda Kázmér, mert megszokta, hogy Gráciász előtt természetfölötti külsőben mutatkozik.

Gráciász, az egyszerű budai vendéglős, aki már Krónprinc Ferdinánd sajátságos eltűnése miatt néha álomtalanul töltött órákat ágyában egy régi bolthajtás alatt, ahol már előtte több száz esztendővel is idős budai polgárok feküdtek, új király koronázásáról és fiatalkori nőkről álmodtak, vagy pünkösdöt láttak a hegyen, sárga szüretet és taposó menyecskék lábát, amilyen dolgokkal az egyszerű emberek álmodni szoktak, Gráciász nyitott szemmel gondolkozott a budai eseményekről.

Utóvégre, szégyen történt a budaiakkal, bármely oldalról nézzük a dolgok állását. Bizonyosan nevetnek Pesten Krónprincék történetén s az erkölcsös Budán, ahol a lányok és asszonyok nemigen állottak szóba egymással, mint bennszülöttel. A Rácváros külön házasodott és Óbuda külön, a tabáni lányok lehetőleg otthon maradnak a régi városrészben, csupán a Krisztinából lehetett elcsalni a nőket messzi tájakra, mert itt nem igazi budaiak laknak, sok közöttük a bevándorló.

A becsületes Gráciásznak ezen álom nélkül töltött órákon oly furcsa gondolatai támadtak, hogy reggel maga is megijedt tőlük. Például éjjelenként szentül hitte, hogy az elveszett budai becsületet csak a nagyszerű Rezeda Kázmér állíthatja helyre. Ennek a rendkívüli embernek minden sikerül. Okos, nyugodt, bölcs, meggondolt és olyan szája van, mint egy papnak. Ha Rezeda úr munkába venné a hűtlen Krónprinc hölgyeket, talán még arra is rábírhatná őket, hogy visszaállítsák a félig-meddig elveszített családi becsületet: Krónprinc Ferdinánd ismét megjelenne vállra vetett kapájával és – ez a legfontosabb – a hölgyek többé nem hagynák el a városrészt, hogy Budát Pesten kompromittálják.

Egy öreg, becsületes polgár gondolata volt ez, aki tiszta öregségében rendet szeretett lelkében, családjában, üzletében és a városban.

Rózsafüzérről nevezett vasárnapon Máriaremetére utazott társaskocsival. Meggyónt és megáldozott. Az útszéli koldusok között szétosztott néhány susztertallért. Hétfőn reggel egy nagy üveg borral a hóna alatt beállított a Krónprinc házba.

Régen nem volt itt vendég. A hölgyek csak aludni jártak haza. Irma néha délelőtt elment már a városba, délután valamely kávéházban vagy cukrásznál találkozott az anyjával – Isten tudja, hogyan telt el az idő.

Gráciásznak a haja olyan fehér volt, mint a templomatyáké. Egész magatartása megelégedettséget és nyugalmat árult el rendesen, mint az olyan emberek külseje, akik nyugodtan néznek a holnap elébe, adóval nem tartoznak, adósságaik rendben vannak és künnlevőségeik pontosan bevannak írva egy könyvbe, amelyben Szilveszter napjának délutánján aláhúzzák a sort. Most azonban nyugtalanul csavargatta a fejét puha inggallérjában e szívjóságos férfiú, először járt életében olyan dologban, amelynek helyességéről nem volt egészen meggyőződve.

Krónprincné már elvégezte a dolgát a fodrásznéval, aki Pestről járt át az omnibusszal.

Teli, negyven-ötvenéves asszony volt, nagy, mandula alakú kék szeme volt, mint azoknak a Mária Magdolnáknak, akiket régi templomok megfeketedett, falrafestett képein látni, midőn a vándor-piktor még nem fukarkodott az érthető piktúrával. Furcsa, elhagyott asszonyoknál észlelhető epedés ült tekintetében, mint egy ábrándos polgárasszonyéban, akinek lánykorában felejthetetlen bókot mondott egy részeg herceg, járatlanságát fölhasználva, hirtelen furcsán megölelte, megsimogatta, megcsókolta az éjféli misén; mire a tapasztalatlan hajadon sikoltott volna a váratlan támadás miatt, már csak a száncsörgés hallatszott a havazásból.

És az élet előrehaladtával (miután bókot legföljebb a konyhájáról és gyermekei szépségéről hallott azóta) mind körülményesebben jelentkezik az emlék. Deli levente volt a herceg és olyan puha volt a szakálla, mint az árvalányhaj. Karácsony este van… az éjféli misére megy a háznép… sehol sem hallatszik csengő… a sötét boltozat, hol a merénylet történt, azóta üresen áll. A haja, amely eredetileg barna volt, mind szőkébb és fehérebb lett, amint rizspor és festék verekedtek egymással a sok fésüléstől törékennyé lett hajszálakon. A negyvenéves asszony álmai voltak feszesen a fésűk alá rejtve; füle mellett buzgón és a vasárnapi misék nedves-keféjével simultak hátra a hajszálak, de a boltozatos homlok fölött fürtök ólálkodtak, amelyek alkalomadtán kecses árnyékot vetettek az arcra, a húsos, egyenes orra és a nagy ívelésű szemöldökre. Olyan fehér, egészséges, húsos volt az arc, hogy bízvást példának lehetett volna állítani az érett polgári szépségről. Budán a hegyek levegőjében és alapos mosakodások után szépülnek meg így a háziasszonyok, mielőtt végképpen elbúcsúznak tőlük a férfiak kalandos, bujkáló tekintete.

Mégis volt valami érdekesség, idegenszerűség az asszony alakjában. Korántsem lehetett volna őt egy hentesbolt márványasztala mellé elképzelni, párolgó sonkák és kunkorgó malacfarkok közé. Járása, magatartása, mélázó fejtartása és nyugtalan szájszéle, oly képpel vette őt körül, amely keretből nem hiányzott a bánatosan hervadó liget, midőn is a falevelekkel behintett országúton félénken, de megadással mendegél magassarkú, erős cipőjében az asszony és egy gazember férfi lábnyomait keresi, aki alkalomadtán majd megveri, hazakergeti, a kocsiajtót rácsapja, míg nem messzire egy sovány, tisztátalan kis pesztra üldögél egy padon. – Ez az asszony sohasem találja meg a boldogságát.

Ráncos, selyempongyola fedte a testét, papucsából kivillant meztelen bokája és vörös barchet alsószoknyája.

– Egy kis bort hoztam, amelyet még az öreg Ferdinándtól vásároltam. Tudom, mióta az öreg elköltözött a háztól, úgysem isznak a saját borukból – szólt Gráciász, miután szokása ellenére megcsókolta az asszony kövérkés kezét.

Krónprincné jó darabig hagyta a kezét a budai kocsmáros bajusza alatt. Még mulattatta őt a kézcsók.

– Szegény Ferdinánd, én igazán nagyon fájlalom távozását – mondta előkelően Krónprincné, amint ezt a pesti kioszkban tanulta, de aztán erőt vett rajta a budai jóság: – Szegény jó uram, darabokra szakítanám a selyemrongyaimat, ha még egyszer hazajönne, feléje se mennék többé Pestnek, ha megint velünk együtt költené el vacsoráját. Tudom, hogy megvetnek az emberek, a családom megtagad, ujjal mutatnak utánam a Vízivárosban. De a leányomról ne mondjon rosszat senki, mert azt megölöm. Sohasem hittem, hogy Ferdinánd ily szigorú, szinte kegyetlen tud lenni hozzánk. Én egy vértanú vagyok.

Gráciász leánykori nevén szólította meg az asszonyt:

– Vilma, én nem haragszom rád. A te dolgod, amit teszel. Asszonyok ügyébe sohasem ártottam magam. Kikérte volna az én öreg élettársam, Fruzsina, ha mindenbe beledugom az orromat.

Ez nagyon helyes beszéd volt.

Vilma asszony nyomban hellyel kínálta meg Gráciász uramat. A legritkább pesti bóknál is jobban hízelgett lelkének, hogy «vértanúságában» távolról Fruzsinához hasonlította Gráciász, ahhoz a Fruzsinához, akiről mindenki tudja Budán, hogy esztendőszámra nem hagyja el a házat, cipőt sem húz és új ruhát pár esztendeje nem varratott. Húsvétkor templomba megy, aztán vége a kalandozásnak.

– Mi, budaiak – kezdte Gráciász uram –, már régen keresztet vetettünk az uradra, Ferdinándra. Bogaras embernek ismertük világéletében. Bizonyosan nagyothall, mert nem érti meg az emberek szavát. Csak a régi üvegeket és hordókat szereti. A szarkák meg a sárgarigók voltak a barátai ott a szőlőhegyben. Azt mondják, tud egy dohos pinceüreget, ahová a pénzét elássa.

Vilma asszony energikusan előrehajolt a dakszlilábú széken:

– A gyermekemét?

Gráciász elvörösödött. Zavarba jött, mert a pénzről való mondatot csak úgy álmodta maga is, mikor elgondolta, hogy mivel bosszulná meg szerencsétlenségét az öreg Krónprinc helyében…

– A pénzért nem kár és el sem vész, de a becsületnek nem tanácsos lyukas hídon járni – szólt elkomolyodva. –Én tudom, hogy ki és mi hiányzik nektek, Vilma. Egy becsületes derék jó barát, egy gáncs nélküli nemes lovag hiányzik e házból, aki alkalomadtán mulattasson, máskor megvédelmezzen. Egy férfiú, aki az ördögtől sem fél és oly gyöngéd, mint egy apród.

(Honnan vette Gráciász polgár e szavakat? Hisz eleget hallotta Rezeda urat szavalni, szenvedélyeskedni, hánykódni, ha néhanapján az felöntött a garatra.)

– Ezt súgja az én budai szívem. Minek mennétek ti pesti mulatságok, társaságok, koncertek után, mikor a Vízivárosban lakik Rezeda Kázmér?

– Azon izgatott férfiú, aki mindig megzörgeti éjjel az ablakot? – kérdezte Vilma asszony.

– Bolond vagy, Vilma, sohasem jön meg az eszed. Rezeda Kázmér nem szokta az ablakot zörgetni; tiszteletre és nagyrabecsülésre hivatott férfiú ő. Csaknem lelkésze leltetne a városrésznek, ha érdekelnék a közönséges földi dolgok. Tudományos könyvekkel, a világ bölcseivel szokott éjjelenként társalogni, korántsem a nők háza körül ólálkodni. Hetenként Pestre megy Hock János főtisztelendő úrhoz teozófiáról beszélgetni.

– Ismét megkéri valaki a leányom kezét.

– Nagy tévedés – felelt méltóságteljesen Gráciász és fölemelkedett. – Az én barátom nem szokta a lányok kezét megkérni. Sohasem árulta el, hogy nősülni óhajt; a legjobb partit Budán megszerezném neki, ha térdig kopna a lábam. Ámbátor az is lehetséges, hogy reménytelen szerelmes. Vannak olyan férfiak, akik tíz, húsz évig hordozzák magukban titkukat, mint a kút mélyében, és sohasem árulják el magukat. Azok a férfiak, akik nem kérkednek szívük érzelmeivel, amint hallgatni szokott az igaz ember istenfélelméről. Hallgatnak, meghalnak, anélkül, hogy valaha is elárulnák, hogy mit gondoltak az életen át. Rezeda Kázmér, de én is hasonló vagyok, megveti a férfiakat, akik egy nőnek valaha is megmondják, hogy mily gyöngédséggel, mily gyengeséggel viseltetnek. Egy rendes férfiú sohasem vall szerelmet.

Vilma elgondolkozva, az orra alatt csendesen mosolyogva hallgatta a budai polgárt. Neki az utóbbi években minden férfi szerelmet vallott, a kioszkban és a szálloda éttermében, a Ferenciek templomában és Alagon, a zöld gyepen, a Pesti Hírlap apróhirdetései között és a színlapon a földszinti zsöllyében… Sokszor csodálkozva állott meg a széles tükör előtt, amely mindig dísze volt a Krómy családnak, mit találnak rajta a férfiak, amiért bátorságot vesznek legszentebb érzelmeik azonnali nyilvánítására? Vagy mi az a tetszetős, szinte hódító természeti adomány a külsején, amely a férfiakat ingerli – amint már a nők a tükör előtt gondolkozni szoktak.

Talán a haja, amely olykor lenszínű volt, máskor párizsi szőke? Korántsem használt festéket, ő ahhoz sokkal erkölcsösebb volt, mint hogy befesse a haját. Mégis e dús és elpusztíthatatlan hajzatnak volt olyan sajátságos tulajdonsága, hogy külső befolyástól mentesen a színárnyalatait változtatta; ha nagyon boldog napja volt Vilma asszonynak, párizsi szőke volt a haja. És a nyakán oly apró göndör szálak voltak, mint a madárpihe. (Leánykorában kis bajusza is volt, de valahogy elmúlott.)

Vagy talán a lába zavarja meg a férfiak eszét? Rendes nagyságú női láb volt, amilyenen a hetven-nyolcvan kilós nők szoktak járni. A cipősarka természetesen kissé kifelé hajlott és a gombok megfeszültek. Ettől még nem kell megbolondulni a férfiaknak.

Vajon ez a rendkívüli Rezeda úr mit mondana, ha vele is sétálni menne a budai hegyek közé, a mély völgyekbe, hűvös pázsitokra és a titkosan sóhajtó, zöld kukoricatáblák között merengve kanyargó gyalogútra, élete felejthetetlen emlékének színterére, midőn egy bizonyos ledöntött faderékon ülve, sűrű bokorban az erdőszélen, először hallgatta egy férfiú hazudozásait, nagyon boldog és izgatott volt, a Disznófőtől idáig hallatszott a hangászok játéka, és a szoknyájára kis nefelejcskoszorúk voltak hímezve… Sohasem dobja el azt a nyári ruháját és szarvasbőr topánját, mert igazán és epedve szeretett, mint egy flóta. És most az az érzése volt, hogy bizonyos Rezeda Kázmér kedvéért ismét fölveszi a régi ruháját, cipőjét és képzeletben látta a ledöntött fatörzset. Sóhajtott, megszorította Gráciást kezét (mintha már a Rezeda keze volna) és önmagát is meglepte a melegség, amellyel mondta:

– Rezeda urat szívesen látjuk bármikor, mert én megértem önt, jó öreg barátom.

Sietve búcsúzott, hogy a tükörben alaposan megnézhesse arcát, haját, kezét: szép volt-e a beszélgetés alatt és milyen véleménnyel távozik a jó öreg Gráciász?

Rezeda Kázmér Ágnes napját választotta a vacsora napjául, mert ezen a napon történt vele azon emlékezetes dolog, hogy a Dunába esett és a jég alól partra vergődött. (Egyáltalában voltak szerencsés és szerencsétlen napjai. Bizonyos évfordulókon nem mert a szobájából kimozdulni, rózsafüzérrel övezte a kezét, ereklyékkel vette magát körül és ajtaját zárva tartotta; máskor egy kitömött farkassal beszélgetett, amelyet szobája sarkában tartott, amelytől sokszor megijedtek női látogatói, amíg ilyenek is voltak a világon.)

Gráciász a hosszú földszintes ház kapujáig kísérte és előzékenyen meghúzta a falon a csengettyűt. Háromszor húzta meg és figyelt a harangozásra, amelyet előidézett a ház belsejében.

Rezeda úr vállát könnyű kis gallér borította, amelyet frakkhoz viselnek Pesten az előkelő gavallérok. Kecsegeorrú lakktopánja volt, derékban ráncos, barna, aranypitykés szárnyaskabátja, pepitanadrágja és fodros, csipkés inge. A nyakkendőjében egy rubintszemű rókafej volt, és alkonyattal Pesten borotválkozott a Kishíd utcában.

(Természetesen, ez apró hiúságokat még önmagának sem merte volna bevallani. Azon ürügy alatt ballagott Pestre, hogy a budai borbélyok nem tudnak borotválni, holott máskor a Szentháromság téren oly jóízűen aludt egy fodrászszékben, mint egy kéjenc öregember, akinek a mindennapi borotválás is bizonyos örömet okoz.)

A kapu kinyílott és Gráciász biztatólag veregette meg Rezeda úr hátát.

– Ne felejtkezzél meg, nemes barátom a lengyel borkereskedő történetéről, amely mindig szokott tetszeni a nőknek – dörmögte.

Az ünneplőbe öltözött cselédleány úrnői ferdesarkú félcipőjében lelkendezve nyitotta a kaput. A faggyúgyertyát magasra emelte, amint a lépcsőn vezette Rezeda urat. A tapasztalt gavallér körülnézett az udvaron. A hó el volt seperve a szalmába bújtatott rózsafák környékéről. Itt várták a vendéget.

Mielőtt azonban tovább mennénk Gráciásszal, aki csak néhányszor sétált el az ablakok alatt, vagy Rezeda úrral maradnánk, hallgassuk meg a varázsmesét, amelyet a derék budai polgár javasolt a nők meghódítására.


A borkereskedő története

Élt valamikor a Szepességben, Podolin városkában egy Lutriczky nevű kereskedő, aki mintegy összekötő kapocs volt a lengyelországi urak öblös torka és a magyar Hegyalja között. Azt lehetne mondani, Lutriczky volt az a lopó, amelyen át a krakkói nemesség fölszívta Tokaj és Mád borát.

Lutriczky jókedvű fiatalember volt, alig múlt ötvenesztendős és a gyakori hosszadalmas utazásokban úgy megszáradt, mint egy lószerszám.

Vöröses, nagyszájú és szeplős fejét ismerték minden fogadóban. Alig volt fehérnép a nagy országút mentén, amely a határon átvezet, akitől csókot nem kapott vagy lopott volna az ördöngös Lutriczky, mert a hegyaljai boron kívül csupán az asszonyokat szerette.

Nagy, több emberöltőre szabott köpenyegében, ötvenesztendős csizmáiban és hegyes vidrabőr süvegében mindenkivel megismerkedett utazásai közben. Eperjesen még a toronyőrrel is jó barátságot tartott fenn, pedig az sohasem hagyta el a tornyot.

Pénze mindig bőven volt, a nyájas, hazug szó könnyedén perdült a szájáról, még azok a nők sem átkozták, akiket elhagyott.

Szerencsés kópé volt ez a Lutriczky.

Történt, hogy a sok tokaji és módi bor élvezetétől Lutriczky mind a két lábára megbénult. Előfordulnak ilyen rejtélyes dolgok az életben. A doktorok a fejüket rázták, Lutriczky káromkodott, mordállyal belelőtt a szentképbe, amely előtt régebben ájtatoskodni szokott, ha bűnei nem engedték az álmot fekvőhelyéhez közelíteni. Hiába volt minden.

Lutriczky tovább járta kocsiján a nagy országutat. Csak akkor horgasztotta le a fejét, ha fiatal cselédleány énekelve mosott az útszéli fogadó kútjánál. Mert nem tudott utána menni.

Így tehát örömtelenül folytak Lutriczky napjai, mert a borivással is fölhagyott a doktor rábeszélésére. Természetesen az üzlet kezdett rosszul menni, hisz Lutriczky nem táncolt sem az eladóval, sem a vevővel. A krakkói öreg nemes emberek pókhálós szemmel néztek rá.

– Majd még mi is megsántulunk a végén – és nem mertek Lutriczky borából inni.

A tokaji, módi bortermelők nem szívesen hiteleztek a béna kereskedőnek. Kitudja meddig él a nyomorék ember? Akkor aztán mehetnek a pénzük után.

Lutriczky egy darabig vigasztalta a kételkedőket.

– Én vagyok a legmegbízhatóbb kereskedő Magyarországon, mert én nem szökhetem el a hitelezőim elől.

Most már néha sajnálta Lutriczky, hogy annak idején elmulasztotta a házasságot, mikor két ország fehérnépe között válogathatott volna. Legalább volna kivel veszekedni a hosszú téli estéken! Egymagában a káromkodást is megunja az ember.

Nyomorékságában különböző fogadalmakat tett Lutriczky. Most már a harmatos ablakú, pörköltdisznó-szagú fogadók helyett vén, ködös és sötét hajójú templomok előtt is megállította kocsiját. Az ülésből integetett a Jézuskának, meg a szenteknek. Egy útszéli Máriának azt fogadta, hogy soha többé nem bántja az asszonyokat, csak még egyszer a talpára állhasson.

– Mindegyiknek piros topánkát veszek, aki volt, még a legvénebbnek is! – fogadkozott Lutriczky. – Akármilyen messzire kerültek tőlem, elmegyek utánuk és bocsánatot kérek, ha valamivel megbántottam őket. A törvénytelen gyerekeimet fölnevelem. Miattam pártában maradt leányoknak hozományt adok. Öregasszonyoknak szeretőt szerzek.

E sok fogadkozásnak aztán megvolt az eredménye. Egy öreg krakkói asszonyság megszánta a Jagelló-torony körül gubbasztó borkereskedőt és adott neki a csodafüvéből, amelyet pedig csupán családja tagjainak tartogatott. Lutriczky megfürdött és apránként járni kezdett. Eldobta a régi csizmát és pirosat vett helyébe. A köpenyeg alatt aranyzsinóros dolmányt viselt. A legfinomabb szepesi lenből varratott inget. Mert sok mulasztást kellett pótolni. Három esztendős betegsége alatt egy csomó szép leány növekedett föl a nagy országút mentén: sok hajadonból menyecske lett; más fehérszemélyek körül az unalom dorombolt, annak legjobb elkergetője mindig a sokbeszédű Lutriczky volt.

Eszébe sem jutott, hogy egyet is beváltson a fogadalmai közül. A borkereskedés újra fellendült, mert Lutriczky a legvénebb bortermelőket is táncra ingerelte; a vevőit pedig úgy csábította, mint egy angyal.

A babonaságra hajló asszonynépnek nagyon tetszett Lutriczky beszéde. Végig a nagy határszéli országúton, Tokajtól Krakkóig minden asszonynak, leánynak azt az egy hazugságot mondta a borkereskedő, hogy az ő csókjának, ölelésének köszönheti régi egészségét, táncos lábát, piros csizmáját és nagy étvágyát.

Történt, hogy a régi templomnál, ahol Lutriczky mindig a bundagallérba húzta a fejét a Jézuska és a szentek elől, egy napon részegfővel kiesett az utazókocsiból. A megvadult lovak keresztülgázoltak rajta, kocsikerék érintette, mire Lutriczky felnyitotta a szemét, a kocsija már messze járt a hegynek emelkedő országúton. És látja ám, hogy két piros csizmás lába egyedül, törzs és fej nélkül fut az országúton a kocsi nyomában.

Ettől a naptól fogva senki sem látta többé Lutriczkyt, de két csizmás, kékbugyogós lábszára száz év múlva is feltünedezett vala a nagy országúton, amint sietve vette a mérföldeket Krakkó és Tokaj között. Ki hajtotta Lutriczky lábszárait, hogy azok sohasem nyugodhatnak meg? Vannak ilyen babonás dolgok a világon. A fuvarosok keresztet hánytak a titkos lábszárak láttára. Míg a menyecskék, leányok hirtelen feleszméltek végig a nagy országút mentén, midőn a későbbi utazók szép hazugságot sugdostak a fülükbe.

Jön a Lutriczky lábszára!

Vége volt akkor a szerelemnek, tréfának, dévajkodásnak. A hetyke, vállalkozókedvű utazókat még a házból is kizárta a fiatal fogadómé.

Ez a borkereskedő története.

 

*

 

Rezeda úr nem tulajdonított ugyan olyan nagy fontosságot a mesének, mint Gráciász úr, mégis midőn vacsora után elmondta a Krónprinc hölgyeknek a borkereskedő történetét, azt tapasztalta, hogy a budai hölgyek elmerengenek, Vilma asszony, félős pillantást vetett a vaskosaras ablakra, odakintről lépések hallatszottak a kövezeten, talán a Lutriczky gazdátlan lábai járnak odakint?…

Irma hosszadalmasan hámozott egy narancsot. A tenyerén Rezeda úr elé nyújtotta:

– Tessék, Rezeda úr. Ugye a mese azt példázza, hogy a férfiak még haláluk után is mászkálnak a nők után?

– Valószínűleg. Mert némely nőt sohasem lehet elfelejteni – vélekedett Rezeda úr.

– Minden férfi bolond egy kissé? – kérdezte Irma és figyelmesen nézett a vendégre.

Rezeda úr mélázva ingatta a fejét. Nem felelt mindjárt. Igyekezett alaposan Irma szemébe nézni.

Fekete és fehér színekből volt összeállítva Irma alakja. Testhezálló fekete ruhát hordott, mert ez jól állott neki és az apját gyászolta. Valahol, valamerre egy rezignált magatartást tanult. Nem törődött az emberekkel, mert azok rosszat beszéltek róla.

Olyan hosszú szempillája volt, hogy árnyékot vetett az arcára, s ez által bánatosnak is látszott. A homlokán egy fehér foltocska volt, mint egy csillag. Az anyja azt beszélte, hogy meg van jelölve, mert különb, mint a többi nő. Nagyon sűrű fekete haja és igen fehér, gyengéden meghajló nyaka volt. Néha egy pesti színésznőhöz hasonlították a férfiak, de ez nem tetszett neki. «Olyan vagyok, mint egy zsidólány», mondta elkeseredve s ugyanezért aranykeresztet viselt a nyakában. Kecses vállából, igen jó formájú kezéből és gödrös állából nem valami sok mondanivalót lehetett kiolvasni. Mégis a megjelenése, kis termete, jelentéktelen alakja arról beszélt, hogy e mindennapi külső alatt bizonyos rejtelmek, végzetek, sorsok, sőt titokzatosságok lappanganak.

Mikor a szempilláit felnyitotta, az árnyék helyén fehér villanás mutatkozott arcán, amely titkos fényes szeméből lövellt, mint valamely energia, amely minden percben kész akcióra. Elszántság és szentimentalizmus, gyermekes gyengédség és egy gyilkosság véghezvitele, hosszú sírások és élénk, szúrós, bántó figyelmezés, elégedetlen szomorúság és halálos hazugság voltak a szemeiben, amelyek az önfeledkezés percében vagy az elmélyedt gondolkozás alatt alig észrevehetőleg közeledtek egymáshoz. A hirtelen tekintet úgy látta volna, hogy Krónprinc szeme néha kancsalít, s ilyenkor feltehető volt e leányról, hogy a hálókamrájában éjjel kést ver egy férfi fotogáfiájába.

Megmeredő bal szeme mintha a jövő ismeretlen tájaira figyelne, óvatosan várja a kárpit fellendülését, és a szája már telve van hazugsággal, bocsánatkéréssel és színészi szavakkal. Valaki jön az ismeretlenségből (talán a Lutriczky gazdátlan lába), akinek majd bőven, talpraesetten és meggyőzően kell elmondani, hogy mi történt a mai napig, amíg húszesztendős lett és már tizenkét esztendős korában szerelmes leveleket írogatott egy deresbajuszú úriembernek, aki az államnyomda hivatalnoka volt. Egy hosszú estén majd nagy szerepe lesz ennek az átható tekintetű bal szemnek, midőn figyelni kell egy arcot és egy vergődő lelket, míg az élettörténet fordulatai lesújtanak és felemelnek, (Irma ugyanis sohasem gondolt arra, hogy bármit is elhallgasson múltjából. A kalandjaira pontosan emlékezett. Egyetlenegyszer szégyellte magát, midőn egy férfi nem jött el a találkozásra. Ekkor bosszút esküdött és elhatározta, hogy az életben még a legsúlyosabb kellemetlenséget okozza ama férfiúnak, akit magában csupán Himpellérnek nevezett. Elmondja majd a jövendő férjének Himpellér történetét és kérni fogja, hogy segítsen a bosszúállásban.)

A jobb szemben a bánat lakott, mint kis házikójában a remete.

Itt suhantak át kis fellegekként az emlékek és keserűségek, kiábrándulások és átsírt éjszakák. A húszesztendős életunalom, lélekvirágok gyenge hervadsága és a céltalan fájdalom a múltért, a jóvá nem tehető órák és elkártyázott ártatlan ifjúság: a jobb szem borús sötétjében üldögéltek, mint kis apró manók, amelyek kampós karjaikkal felkapaszkodnak a hosszú szempillákra és éjszakánként elhagyják őrhelyüket, leteszik nyilaikat, amelyekkel az önfeledt öröm lepkéire vadásznak… Álomközben furcsa törperuháikba öltözve, bejárják a homlok mezejét, hintáznak a kibontott hajban, lelógatják a lábukat a fül pirosló kagylóiról… az álomban eltöltött éjszakán, midőn semmi tennivalójuk nincsen, mert odabent a homokember állott rá széles talpaival a lélekre, és az erek vérpatakjain tavasz virágai úsznak tova, hogy reggelre üdén és megfiatalodva ugorjon ki az ágyból az alabástrom test. A szenvedélyes képzelet, ez a vakmerő légtornász, a legmerészebb trapézmutatványokat végzi bukott és ártatlan angyalok éjjeli lámpása körül, midőn a hajnal nedvei fűben, virágban, fában és emberi testben elindulnak a természet titkos útjaira.

A jobb szemben üldögélt az önfeledtség és a rejtett vágy. Itt lakott Irma nőiessége, fiatal szerelme és életkíváncsisága, míg a bal szem, mint egy hideg kés ügyelt a világ és az élet mozdulataira; hiúzként fülelve a lámpa lángjára, és a szembenülő férfi hazug és igaz arcvonásaira.

Rezeda úr tudta, hogy vizsgálóbírája előtt ül (Vilma asszony szokás szerint és első látásra beleszeretett és Lutriczky titokzatos lábszárainak távoli kopogásában már a Rezeda úr lépteit vélte felismerni, amint azok a ház körül sóhajtanak), ugyanezért olyan rezignált és fagyos volt, mint aki előre tudja, hogy letartóztatását nem kerülheti el.

(Már az első pillanatban megérezte a leány testének, kezének, hajának azt a különös illatát, amelyet, véleménye szerint, csak ő érzett bizonyos nőkön.

Ez a vágyból, álomból és fantáziából összeállított illat úgy kísérte a nők fénylő cipősarkait, mint a kékesfehér hó a sétatér útjain. Ugyanezen illat áramlik annak a nőnek még a nevéből is, midőn hangosan kiejti magának szobáján, akibe életre-halálra szerelmes volt, hogy szinte meggörnyedt a válla. Azt hitte, hogy az alig elviselhető, szinte fizikai fájdalmak, magányos pofozások, tükör előtt tartott önszitkok végre felejtették véle élete szerelmét, egy asszonyt, akit rajta kívül senki sem látott hódítónak. Most itt állt előtte a felejtett asszony: megfiatalodva, leányos külsőben. Kőkoporsók között andalgó középkori vitéz volt a mai estig; minden nőre féltékeny volt már a városban, mint Bayard lovag, mert egyszer sem szeretett; magában számon tartotta a nőknek azon mozdulatait, amelyeket mintegy az élet objektív távolságából látott, rosszul elfüggönyözött esti házakban Budán, midőn a nők azt hitték, hogy senki sem látja őket. A boldogtalanságában örömét lelő férfiú, a betegségének különböző fájdalmaiban mulattatást találó ember eltompultságával szemlélte ma estig a háztetőket és alattuk a hazugságokat, kendőzött valóságokat. Most egyszerre úgy érezte, hogy végtelen vágy lepi meg, hogy a megszokott magányból visszatérjen az emberek közé; foglalkozzon az élet nevetéseivel és szomorúságaival; és szórakozást, sőt bizonyos váratlan üdvösséget találjon egy hangban, amelynek illata volt… A szemében néhány remegést érzett, míg a mellében dobbanást, mint a hótömeg zuhan le az ereszről… Irma hosszúkás lába, keskeny válla és karcsú dereka már csak bizonyosnak remélt tanúvallomás volt arról, hogy a régi nővel találkozott, aki majd a kisujjával földre dobja és úgy megalázza, hogy sírva koldulja a halált a külvárosban.)

– Nemde, a férfiak bolondok egy kissé? – ismételte Irma az asztal felett a kérdést, és a hazudni is jól tudó jobb szemben áhítat, tudnivágyás és alázat mutatkozott, mint a növendék néz mesterére.

Rezeda úr legyintett, mint akit kis kétkerekű kocsin visznek a vesztőhelyre és útközben egészségi állapota felől tudakozódik egy utcai ismerős.

A Ráctemplomban már elütötte az éjfélt az óra, amikor Rezeda Kázmér úr kis selyemköpönyegében benyomult Gráciász fogadójába.

– Átkozott Lutriczky! – kezdte. – Az egész úton előttem szaladtak a havon gazdátlan piros lábszárai.

Az öreg Gráciász megelégedetten simogatta meg a mátyásmadár, a legrégibb kocsmavendég kalitkáját.

– Tudtam én azt.

Rezeda Kázmér elgondolkozva ült bora felett. Midőn később titkon visszaszökött a Krónprinc-ház elé, és néhányszor elsétált a ropogós havon, odabenn világosságot vett észre. Felágaskodott és igen természetesnek találta, hogy odabent piros mécses ég egy szentkép alatt, amely este még nem volt a helyén.

Vajon ki gyújtotta meg?

Vilma vagy Irma?

Az anya vagy a leánya?

Rezeda úr lassú léptekkel ment hazafelé, meg-megállott, de ügyet sem vetett a rosszul elfüggönyözött budai ablakokra, amelyek előtt sohasem ment el közönyösen.

– Akkor is mécsest gyújtottunk, mikor életem legnagyobb szerencsétlensége kezdetét vette – dörmögte. – Szerencsére már nincs sok idő hátra az életemből, elviselem az elviselhetetlent.

Kant könyvét a földre dobta és hajnalig a bolthajtást nézte.



Második rész
 Szép álmokat, szegény tatár


VII.
 Kázmér a nők kezébe kerül

Rezeda Kázmér naponta kétszer borotválkozott ez időben, korán reggel, hogy idejét valamivel töltse, és a friss vízivárosi pletykákat meghallgassa a csendbiztos-bajuszú öreg borbélylegénytől; valamint estefelé Pesten, a Kishíd utcában, ahol elolvasta az újságokat, haját szagos vízzel mosatta, többször habozott, hogy haját megfesteti és a feltűnőbb, szikár fehér szálakat kinyíratta a bajuszából.

Már napok óta egy karosszékben töltötte az éjszakáit, mert amint ágyba feküdt, végtelen elhagyatottságot és életunalmat érzett, mindig az kóválygott a fejében, hogy egy jó pisztolylövéssel el lehetne intézni élete gyanús mérlegét, régi vesebaját és megalázott szívét, amelyet fogadalma megszegésével ismét kitett a templom küszöbére, hogy a gyónni jövő nők reátapossanak, lányok kicsúfolják, asszonyok összekarmolják, vén boszorkányok leköpdössék.

A karosszékben, szarvasbőrmellényben és szattyánpapucsban, hosszúszárú pipa volt a barátja, aki olyan nyugodt és lassú tanácsokat adott, mint egy falusi Deák Ferenc a méhesben.

Az egész élet nem érdemes arra, hogy megváltozzon érte az ember. A vénség bizonyosan rőzseköteget cipel a temető felé, bármilyen tüzes volt az ifjúság. Elkopik a térd rózsaszínű bőre, megritkul a haj, és a szenvedély vackára fekszik, mint a fáradt vadászkutya. Bizonyos, hogy koporsót visznek lefelé egy napon a lépcsőn az unott fekete inasok, és annyi időnk sincs, hogy megrettenjünk a gödörtől, ahol csak az első éjszaka lehet kellemetlen, amint magához tér a tetszhalott.

Viszont teljesen közömbös, hogy életben vagyunk, ha távol tartózkodunk a helybeli mozgalmaktól. A távollevőt teljes bizonyossággal megcsalják, kijátsszák, elfelejtik, a nevét is letörlik és a párnájára mást fektetnek. Az a legnagyobb bolond, aki azt hiszi, hogy csak neki sóhajtott még önfeledten az imádott.

Ha a férfiak nem volnának egymással szemben oly titoktartók, gyakran kiderülne, hogy némely nő ugyanazon két-három szó elmondásával (a kellő időben) svindlizi végig a szerelmi életét. Kázmér emlékezett egy hölgyre, aki sötétben mindig Henriknek nevezte, mert így megnyugtatta a lelkiismeretét. (Vajon hány Henrikje volt a drágának?)

Ezek a dolgok azonban csak a karosszékben voltak orvosságok, a táblabírós fölénye nyomban elhagyta Rezeda Kázmér urat, amint csak egy kicsit is elgondolta, hogy vajon hány szeretője volt már Irmának őelőtte, valamint bizonyosan csókolózik most is valakivel a félhomályos szobában, és alig érthető szavakat gügyög… Ilyenkor mindjárt sietni kezdett Rezeda Kázmér, nem volt türelme a csöndes pipázgatáshoz.

Máskor hideg nyugalommal vizsgálta az esetet, mintha nem is vele történt volna.

– Nézzük! Él Budán egy unatkozó agglegény és megismerkedik egy napon egy kancsi polgárlánnyal. Okvetlenül beleszeret, mert nincs egyéb dolga. Mi ez? Tragédia ez? Baj ez? Kinek árt, vagy kinek használ? Meg kell hódítani a kisasszonyt. Átviszem Pestre, régi, előkelő barátaimhoz és barátnőimhez. Majd beadja a derekát, ha látja, hogy nemcsak Budán van élet a világon. Elcsábítani, mint egy kalandor a vasúti fülkében, és többet sohasem utazni azon a vonalon. Megmérgezni tudatlan lelkét, felnyitni előtte a titkok szelencéjét, megmutatni az életet, az embereket, kétségbe ejteni és megvigasztalni, hogy szaporodjon az okos nők száma. Belopózni az álmaiba, a gondolataiba, lefekvéskor halkan sugdosni és végleg elutazni. Nemde, ez volna az élet? – kérdezgette magában Rezeda Kázmér józan délutánokon, mikor hideg szél fújt Budán és a Dunán jégtáblák úsztak, mint megfagyott halottak Pozsony megyéből.

Éjszakánként azonban néha minden ok nélkül elhagyta a lakását, amelynek ablakában piros magyalág volt, amilyennel Angliában ünneplik a karácsonyt és a piros bogyók körül szardíniás dobozok, olajos pisztrángok, papirosba csavart füstölthúsok és különböző borosüvegek foglaltak helyet, amelyeknek nem árt a tél zordon hidege: elhagyta a kényelmes karosszéket, a filozófiát és a bölcs könyveket – mint egy hazátlan vándorló bujkált a budai utcákon és egyetlen öröme az volt, hogy botjával megzörgette a boltok bádog cégtábláit.

A házak lefüggönyözött ablakaira sanda pillantást vetett, odabent boldog családok élnek, tyúklevessel táplált férjek ölelik fehérbőrű, jó szagú feleségüket, a gyermekek angyallal álmodtak, az öregasszonyok a küszöbön macskával, béke, biztonság, drága csönd van, amelyet szinte áhítatosan világít meg a hamvadó parázs; aki nem tud aludni, talál érző fület, amely panaszát meghallgassa; a betegnek a párnáját szerető kéz megforgatja; az óra boldog tiktakolással siet előre útján a reményteljes reggel felé, midőn az asszonyok nesztelenül kelnek fel, és jól megmossák a kezüket, arcukat, lábukat, mielőtt bárki felébredne a házban; friss, illatos reggelizőabroszt terítenek az asztalra és a gyermekek és férfiak oly boldogan ébrednek fel, mintha pehelykönnyű lett volna pihenésük, agyuk, szívük, gyomruk rendben van, még a szájuk sem keserű, és örülnek a habzó szappannak, a jószagú kávénak, a sárga teának, a ropogós szalonnának, jóízű sódarnak, kisüstön főtt pálinkának… Az asszonyok haja már megfésülten simul fejükön, és kezdődik a gyönyörteljes, polgári nappal, amelynek majd olyan öröme leend az estve, mint az esztendőnek a karácsony.

Rezeda Kázmér akkorákat húzott a pékbolt bádogtáblájára, hogy visszhangzott bele az utca.

– Eltévedtem! – ismételgette kétségbeesetten. – Eltévedtem. Mi lesz belőlem?

– Polgár, becsületes, tisztességes polgár, nyolcvan évig élhetsz, ha vigyázol magadra, vesédre, szívedre, májadra! – felelt mindjárt önmagának.

Míg egy különös fagyos, januárvégi éjszakán, mikor a legtisztább józansággal megállapította ismét, hogy többé nem lehet semmit sem helyrepótolni, rendbehozni, elveszítette végleg a játszmát az élettel, egy ugrás segít a Lánchídról a sötét folyóba – a Krónprinc-házon, amely körül többnyire ólálkodott, megnyílott az ablak.

– Miért fagyoskodik? – kérdezte egy hang a magas földszintről.

Krónprincné volt vagy, mint Kázmér magában nevezte «Vilma anyám».

A fehérrámájú ablak a sárga házon úgy ingott, lengett, mint a mennyország ablaka.

Rezeda Kázmér sóhajtva a fal mellé lépett.

– Álmatlan vagyok – mormogta olyan hangon, amelybe mély fájdalom vegyült, hogy szinte önmaga is megdöbbent.

– Szegény barátunk! – felelt meleg, halk, visszafojtott szóval Vilma anyám, mintha attól félt volna, hogy a Vízivárosban mindenki meghallja a szavát.

– Örökös katzenjammerem van az élettől – magyarázta most már vígabb hangulatban Rezeda úr. – Nagyon elromlott a gyomrom, a szívem, a vesém. Beteg vagyok mindig. S így kitűnt, hogy egy szentimentális, gyönge fickó vagyok magam is, aki olyan keménynek hittem magam, mint az ördög. Nyújtsa le a kezét, drága Vilma anyám. Ha megcsókolom a kezét, talán nyugodtabb leszek.

A jó Krónprincné oly szolgálatkészséggel, mint az orvosságot adják a betegnek, lenyújtotta az ablakból hálóköntösbe bújtatott karját. Rezeda csókot lehelt a helyre, ahol az érverés szelíden, enyhén végezte teendőjét. A kéz végigsimogatta Rezeda úr arcát és szempilláit.

– Menjen haza, feküdjön le, Kázmér és gondolja azt, hogy erre én kértem magát, aki szereti önt – dudorászott az éji asszonyhang. – Nyújtózkodjon, forduljon a fal felé, tegyen egy selyemkendőt a fejére és a szívére hideg borogatást. Kérem, hogy megnyugodjon és bízzon abban, hogy még minden jóra fordulhat.

– Jóra fordul? – ismételte Rezeda Kázmér.

– Művelt, kedves, erőteljes ember. Miért teszi magát szándékosan tönkre? A nők szeretete nem adhatja vissza egészségét, legfeljebb enyhít szenvedésein.

– Félek: élni.

– Jöjjön hozzánk többször, mindig… Holnap ebédre várjuk. És ha akarja, holnapután is.

Rezeda úr lehajtotta a fejét.

– Csókolja meg helyettem az aluvó leányát. Vilma anyám.

– Megteszem – felelt meleg kézszorítással Krónprincné, és az ablak halkan bezárult.

Kázmér csendesen kullogott hazafelé, semmi lármát nem okozott útközben és hosszú idő után először töltötte ágyban az éjszakát.

– Mézeskalácsosnak születtem – vélte félálomban és nem kalandornak.

Jobb oldalán aludt, mint az oroszlán.

Soha nem volt még oly tiszta a lehelete, mint a következő reggelen. Frissen, bizonyos beleegyező jókedvvel ugrott ki ágyából, csodálatosképpen nem fájt a szíve, sem a veséje. Gondosan öltözködött és a nyakkendőjével többet foglalkozott, mint máskor. Egy régi tűje volt, amelyet fiatalkora óta nem viselt, mióta tudniillik elvált a nőtől, akit legjobban szeretett. Elővette a tizenkét türkizből összeállított tűt és az ablaknál hosszan, elmerengve nézte. Eszébe jutott, hogy milyen boldog volt, mikor még csak annyit tudott az életről, hogy egy nő a harisnyakötőjébe hímezte a nevét. (Milyen ostobaság többet is megtanulni!) Most feltette a tűt, mint valamely szerencsejelvényt. Hisz hasonlítanak; Irma a mása ama régi nőnek, mintha nem múlott volna el tíz esztendő.

Irma az ablaknál ült.

A napfényes januáriusi délben csodálatosan ragyogott a szeme a cserepes téli virágok között. Olyan üde és rugalmas volt, mintha a Duna vizében fürdött volna. Szinte Rezeda úr vállához simult, amint elébe futott a fűtött folyosón:

– Miért nincs bizalommal hozzánk? Valami baja van? Mi jó barátunknak tekintjük önt, mindent megteszünk, hogy a felhőt eloszlassuk szívéről.

– Múló rossz hangulat volt az egész, mint a hideglelés. Az ember másnap látja, hogy nem érdemes annyit szenvednie az életéért. Most már minden jól van. Örülök, hogy magát ismét láthatom, kis barátném – felelt Rezeda úr és nagybácsi módjára tapsolt a kezével.

– Nagyon rossz éjszakáim voltak egy időben – szólt Krónprinc Irma. – Éjjelente mindig kiitta valaki a vizet a palackból az ágyamnál és én napról napra fogytam, sápadtam. Majd egyszer elmondom magának, mi történt velem néhány esztendő előtt. Most menjünk ebédelni. Anyám vár.

Még soha ilyen napfényes dél nem volt Pál fordulásának napján. A hosszú, földszintes sárga ház fehér ablakai ragyogtak, a világosszürke szőnyegek világítani látszottak és a bútorok fényesre voltak törülgetve. Két angyal szállott át a függőlámpa fehér ernyőjén és virág illatozott az asztalkendőben. A húsleves olyan volt, mint az olaj; a zöldséget külön tálban hozták; a cipónak illata volt és a hideg marhasülthöz egy reggeltől estig hajtó, vörösarcú postakocsis étvágya lett volna megfelelő. Töltött káposzta oldalassal követte társait; az oldalas szétomlott az evők szájában, kár lett volna a csontokért, mert azt is meg lehetett rágni és a káposztalevél zöld volt és ropogós, mintha reggel hozták volna a kertből. Könnyű borocska jéghidegen sárgállott alacsony pohárban és az evőkés oly éles volt, mint a beretva. Jómódú polgárház ebédje volt ez, ahol a kamra meg van rakva bőségesen mindenféle élelemmel és nem jön zavarba a szakácsnő, ha egy-két vendéggel többen ülnek le az asztalhoz.

«Vilma anyám» itt érezte jól magát, az asztalfőn, fehér blúzban és vörös szoknyában, amelyet sárga bőröv szorított derekára. Telt, fehér kezével, amely mindig ragyogott a tisztaságtól, jóízűen rakott Rezeda Kázmér úr tányérjára; megtörölte a szája szélét mielőtt koccintott, és a fekete kávé után megmutatta a díványt – hímzett párnákkal – a szomszéd szobában, ahová «komóció» kedvéért ledőlhet Rezeda úr. A Journált és egy doboz Princesszász-cigarettát készített egy kis asztalra.

Kázmér elgondolkozott a barátságos házban, midőn a fehér szárnyas ajtó bezárult mögötte. Ilyen nyájas napja már régen volt. Testileg is kifogástalanul érezte magát. A szíve láztalanul dobogott, mintha falun volna. A dereka szelíden pihent egy selyempárnácskán.

– Vajon mit csinálnak a drága hölgyek? – kérdezte magában, mintha már hosszú esztendők óta járna a házhoz és félig-meddig rokonai volnának a ház lakói.

(Anya és leánya a ház fürdőszobájában bizalmas megbeszélést folyatott, ahol ebéd után mindig együtt szoktak lenni és a napi eseményekről halk gondolatokat váltanak.)

– Azt hiszed, lesz belőle valami? – kérdezte Vilma anya.

Irma szappannal dörzsölte a kezét:

– Talán visszajönne az apám, ha megismerné…

– Mindig az apád! Hagyjad már az öreget, nem tér az vissza soha a Sashegyről. Ott érzi jól magát. A magányt már nem tudná felcserélni az élettel.

– Mintha erre láttam volna a múltkoriban. Hosszadalmasan megállott a sarkon, az Oroszlánnál és a házat nézte…

– Az Gráciász Caspar volt, a Rezeda barátja. Én is szemügyre vettem az alkonyati öregembert. – felelt Vilma anya.

– Sűrűn hullott a hó és már sötétedett. Lehet, hogy tévedtem – felelt sóhajtva Irma.

Vilma anya nem szeretett sokáig időzni a szomorú témánál. Visszatért a kiinduláshoz:

– Mi a te véleményed?… Mit akar ez a kedves ember tőlünk?

– Talán szerelmes beléd, mama… Vagy belém…

Vilma anya megsimogatta lánya haját:

– Téged szeret. Én tudom. Hisz az elmúlt éjszaka arra kért, hogy csókoljalak meg álmodban, helyette.

– Ez lehet udvariasság. Nagyon nem szeretném, ha belém bolondulna. Az efféle szentimentális férfi könnyen pórul járhatna velem.

– Az Istenért, Irma.

– Tudod te azt, mama, nagyon jól, hogy nekem nem való ilyen lágy, érzelmes, ábrándos férfiú, hiszen huszonnégy óra alatt a kútba ugrik, ha szeszélyes napom van. Mit csináljak én egy olyan emberrel, aki nyomban azon panaszkodik, hogy a szíve fáj? Eleinte, amíg kalandornak, kóbor lovagnak, gazembernek, elszánt harácsolónak mutatta magát, meglehetősen érdekelt. Szeretem az erőszakos, komisz férfit, aki megszorítja a torkom és a lábához erőszakol. Én urat, istent akarok látni abban, akinek a szívemet adom, különb legyen, mint én. És sohase jusson eszébe a lábam elé térdepelni, mert belerúgok. Előre sajnálom, szegényt, hogy nagy fejjel, vérző kebellel fog szaladgálni a városon; idegen embereknek elpanaszolja baját; a könnyeitől nem látja közelgő kocsit, a lóhajtóknak kell vigyázni rá, hogy el ne gázolják. Talán agyonissza magát, talán dühében feleségül veszi az Aranygolyó kasszírnőjét. Kár érte.

Amíg Irma beszélt, hideg vízzel öblítette le az arcát és durva törülközővel dörzsölte.

Vilma anya csendesen, határozottan csóválta a fejét.

– Én pedig azt mondom, lányom, hogy ez a Rezeda veszedelmes kalandor, akivel nagyon óvatosan kell bánnunk. Ravasz, okos és kiszámíthatatlan. Ez nem kéri meg a kezed tőlem, legfeljebb ellop.

– Ez? – kiáltott fel Irma gúnyolódva. – Akarod látni, hogy a ruhám szegélyét csókolja? Ez egy cukrászdában uzsonnázó polgár, aki névszerint ismeri a tésztákat, krémeket, habokat. Vaníliát iszik és nőknek gyártott cigarettát szív. A regényeket csak azért olvassa, hogy tudjon mit hazudni a polgárasszonyoknak. Kecskeszakállt kellene hordani és mekegni. Bizonyosan szabó volt az atyja; abból látszik, ahogyan ül.

A bizalmas beszélgetés véget ért.

(A Krónprinc hölgyek elfoglalták helyüket a szalonban. Irma a zongoránál. Vilma anya egy regényt olvasott már évek óta, amelynek ez volt a címe: Ivanhoe – amikor vendég jött a házhoz.

Kázmér csodálkozva nyitotta fel a szemét. Egy másodpercig idegenkedve nézte a csipkefüggönyt az ablakon, mint fiatalkorában, midőn ismeretlen házakban aludt, és csupán a különböző házi hangokból tudta megítélni, hogy hol aludt. (Olykor kintorna szólott az udvaron, a hatalmas zongoraverkli nagyot döccent a kapu alatt, és rendesen három nótát játszottak a verkli tulajdonosai. Máskor egy vak ember énekelt bús, szerelmes magyar nótákat, az udvari kútnak vetvén hátát, míg a papirosba göngyölt pénzdarabok jobbra és balra koppantak az udvar közelében. Kis cigánygyerekek muzsikáltak keserves hegedűkön és fekete szemük égő pillantással tolakodott be a konyhákba, míg az üres lakásban a szobafestő élvezettel énekelt. Így volt ez a Dalszínház utcában, ahol a 17-es szám alatt egy külföldre szökött chantant-énekesnő árva gyermekeit nevelgette Rezeda úr, míg fiatal volt és unatkozott.

Kívül halkan, merengve zongorázott valaki, mintha alig hallható melódiákat játszana egy álmodónak.

– Moszkovszki – gondolta Kázmér és örült, hogy ráismert a melódiára. – Mégis tisztességes háznál vagyok.

Irma azt indítványozta, hogy menjenek együtt sétálni.

– Odakünn szakad a hó. Ilyenkor nem tudok a szobában maradni.

Rezeda úr beleegyezett a leány kívánságába.

– Majd elvezetem olyan budai utcába, ahol még sohasem járt, uram. Én egyedül szoktam csavarogni. Van egy lámpás a hegyoldalban, amelyet én gyújtok meg a lámpagyújtogató nagy csodálkozására.

Vilma anya a dívány közepére ült:

– Vacsorára haza kell jönni, Kázmér – szólt anyáskodva és megsimogatta Rezeda úr fejét. – Szereti a hideg malacot, fokhagymás uborkasalátával?

Irma, aki nem szokott a háztartás dolgaiba avatkozni, most felvette sötét szemét.

– A zsíros ebéd után, mama, inkább egy kis száraz sonkával kínálnád meg Rezeda urat.

– Inkább egy hagymás rostélyost sütünk – ellenkezett Vilma anya.

Mielőtt a hölgyek hajbakaptak volna a vacsorán, Rezeda úr indítványozta, hogy Irma készüljön fel a sétához. Irma egy kis asztrakánsapkát nyomott a fejére, mint egy fiúkalapot, beleugrott bundácskájába, amelyet csak az utcán gombolt össze. Egy hegynek kanyarodó utcácskába fordultak, ahol oly kicsinyek voltak a házak, mint a mesében. Az ablakok derékig értek, és egy helyen öreganyóka nézett a dudorászó hóesésbe. Valaha, amíg itt a házak nagyobbak voltak, bizonyosan ifjú volt, és molnárlegények jöttek fel a Dunáról, hogy az ablakát megkopogtassák.

– Engedje, hogy megfogjam a karját – dúdolt Rezeda úr, mint annyiszor életében.

– Csak fogja meg, budai sétán ez így szokás. A pesti nők, mikor Budára mennek kalandozni, sokkal elvetemültebb nőszemélyek, mint otthon a városukban. Mindegyik azt hiszi, hogy valami újat, ritkát, példátlant cselekszik, mikor a gavallérral elhagyott utcácskában bujdosik. Sokszor megcsíptem őket leeresztett kocsi függönyök mögül kandikálva, vagy besurranva néma, titokzatos házikóba. A Rác fürdőről könyvet lehetne írni, uram.

– Nagyon szigorú, kedves Irma.

– Én lehetek – mondá nyugodtan. – Én már egy gyermeket hoztam a világra.

A sapkája alól Rezeda úrra pislantott, de nyomban megbánta ezt a színjátékot. Közömbösen, összeszorított szájjal ment a férfi mellett, és némi rezignációval nézett a földre, a mind fehérebbre váló hóra.

– És a gyermek? – kérdezte meglehetős visszafojtott hangon Rezeda úr, bár igen közömbös óhajtott lenni. (Egy hurkot lassan megvontak a torkán és a veséjében alattomos görcs jelentkezett, amelytől mindjárt a hóra dől.)

Irma egy vöröstéglás, bedőlt kerítésre nézett:

– A gyermek az udvarunkban van eltemetve. Nyomban születése után meghalt.

Rezeda Kázmér olyan hosszúakat lépett, mint még soha.

Magában egy halk imádságot mondott, hogy bár vége volna ennek a szörnyű délutánnak. Gráciász csárdájába menekül és többé soha az életben, nem teszi ki onnan a lábát. Miért lenne ezek után tovább is kíváncsi az emberekre? Mit mondhatnak neki még a nők? Hol találja meg azt a hangot, amelyet érdemes volna meghallgatni? Íme jó, becsületes polgár akart lenni, szakítani óhajtott a könnyelmű életmóddal, léha, kalandori pályával, cinizmussal és az élet megvetésével. Olyan ember akart lenni, mint a többi Budán, este lefeküdni, hívő imádságot mondani és éjjel gondolat nélkül aludni, mert a sorson úgysem lehet változtatni.

Negyvenedik éve felé közelgett, és már azt hitte, hogy mindent hallott és megtudott az életről. Meglepetés néki már csak a mindennapi közönséges, gondolatnélküli életmód lehetne; polgárok kövér, zsíros, cukros és háziorvossal megbeszélt életmódja…

Felkapaszkodtak a hegyhátra, amelyen a gyalogösvény keskeny korláttal van elválasztva, hogy a részeg emberek a mélységbe ne zuhanjanak. Alant a Tabán havas háztetői, mély udvarai esti aluvásukat kezdték, mintha éjszakára elúsznának valahová messzire a tündérmesékbe. Egy varrógép hallhatólag pergett egy féldiónyi házikóban, és egy sikátorban kis fekete kutya ugatta a katonagomb nagyságú, sápadt holdat a torony mögött.

Irma gyufát gyújtott és nagy szakértelemmel meggyújtotta a meredély szélén álló faoszlopon a petróleumlámpát.

– Mondja becsületszavára, hogy igazat beszélt az imént! – szólalt meg Rezeda úr.

A leány baljóslatú szemét a hosszú, titokzatos pillák alól reávillantotta:

– Igazat mondtam – felelte egyszerűen.

– No, majd egyszer – folytatta Rezeda úr megcsukló hangon – nagyon fog szeretni engem, megajándékoz a teljes bizalmával, ugye elmondja, hogyan történt e rendkívüli esemény?

– Elmondom… Majd elmondom az egész félesztendőt, mikor rossz éjszakáim voltak és a palackból mindig kiitta valaki a vizet. A gyerek volt. De ezt sokáig nem tudtam.

Irma halkan bólintott a fejével, amint hátrafont kézzel állott a hegyoldali ösvényen és a tél kékségébe nézett.

Már elindultak a levegőben az árnyak, amelyek a Ráctemplomnál találkoznak és Buda felett kiterítik átláthatatlan, fekete köpönyegüket.

A hóesés megritkult, mint a csók bizonyos idő múltán.

Szilvakék füst szállongott a kéményekből. A havon egy nagycsizmás, subás, zúzmarás bajuszú ember bandukolt, mintha estére valakit el akarna vinni Budáról, egy kis házból. Talán egy köhögő öreget visz magával vagy egy mellbeteg kisasszonyt.

– Télen alig látni a városban ezt az embert – mormogta Irma. – A betegségek megfagynak, mint a kiakasztott nyulak az ámbituson. Tavasszal annál sűrűbben jár-kel a Tabánban. Azt mondják ez a budai temető sírásója.

– Lehet, hogy értem jön, már megértem a kaszára – dörmögte Rezeda úr.

Krónprinc Irma szétnyitotta a bundáját és teli tüdővel szívta a friss téli levegőt. Felpirult az arca, mintha belül kigyulladna egy ház és az ablakok világítani kezdenek.

– Milyen gyávaság a halálról beszélni! – kiáltott fel, mintha a láthatatlan személyeknek, álomba merült kis hegyoldali házikóknak szavalna, ahol pedig sokan várják a halált, mint valamely főnyereményt. – Egy sötét kis zugoly a halál, ahová a rosszalkodó gyermeket beállítja az élet. Egy macskát is sajnálnék kidobni a szobámból azzal a gondolattal, hogy meg kell néki halni, mert a halál nem is annyira utálatos, mint megalázó kicsi, jelentéktelen, nem fontos, szégyenletes esemény, amelyből az emberek a legnagyobb kázust csinálják.

Élni kell! Pirosan, napsütésben, hófúvásban, csendes szobában és mély pincében: csak élni; enni, szeretkezni, jókat gondolni és egészségesen aludni.

– Hol tanulta ezt? – kérdezte félvállról Rezeda úr.

– Sokat néztem a holdba, és jóismerőseim a csillagok – felelt könnyedén Krónprinc Irma. – Mikor a legszerencsétlenebbnek éreztem magam hosszú éjszakákon, kiültem az udvarunk ablakába és reggelig néztem a csillagos égboltozatot. Milyen csodálatos utazásokat tettem meg! Szindbád, a csodahajós a keleti mesében egy falevélen kúszó csiga volt. A hajnalcsillagtól, a holdtól, a szikrázó bolygóktól bizony én nem kérdeztem zárdanövendék módjára, hogy miért is élek én? Beléjük néztem hosszadalmasan, és mindig megnyugodtam. Rájöttem, hogy nem szabad oly nagy feltűnőséget csinálni az életből, mint a lírai költők. Ezek az álborbélylegények – vagy talán szegény kis ázott madarak – minden tűszúrásból okot kovácsolnak, hogy az élet és halál rejtelmeit kutassák. Szeretem őket olvasgatni esős délután, mikor nem mehetek el sétálni a hegyek vagy az emberek közé.

Rezeda úr budai gavallér módjára folytatta az udvarlást (mert leginkább gorombáskodni szeretett volna).

– Kik a kedvenc írói?

– Én mondok önnek valamit, amit talán nem is fog mindjárt elhinni. Én sohasem nézem meg az írók nevét, akik a könyveket írták. Miért tömjem meg fölösleges dolgokkal az emlékezetemet? Vagy mulattatnak a könyvek, vagy eldobom őket. A költők olyanok, mint a hóemberek. Elolvadnak a valóságos élet napsugarában. Vagy olyanok, mint Zeitung, a szabó, aki feltűnőség miatt utazott ládában…

– Hideg lélek – dünnyögte Rezeda úr. – Hiszen, ha költők nem volnának a világon, még az is undorító dolog volna, mikor egy nő a cipőjét leveti! Ók mondanak, énekelnek, sírnak mindenféle kábító hazugságokat a nők hajáról, válláról, talpáról és harisnyájáról.

– Holott nem mindegyik nő fürdik – jegyezte meg szárazon Irma.

Rezeda úr nem hagyta magát.

– A lelküket, a gondolatukat, a különös érzésüket ők dicsőnek látják. Nemzedékről nemzedékre azt kalapálják a publikum fülébe, hogy egy nőért meghalni nemes és célravezető dolog. Nem is érdemes másképpen felfogni az életet, mint egy nő gondolatvilágán át. Szeszélye: végzet; kívánsága: elháríthatatlan parancs; sóhajtása: útrakelés a szentföldre csodatevő olajfaágért; sírása: gyilkosság; és ölelése: kárhozat vagy mennyország… A költő szívesen dalol arról, hogy börtönben ülni nőért: a legnemesebb cselekedet. A költők vágyakozása hasonlatos a vakok szomjas érzékiségéhez.

Krónprinc Irma lehajtotta a fejét és csendesen megszorította a Kázmér karját:

– A legboldogabbak a hiszékeny férfiak, akik közé ön is tartozik drága barátom. Azt mondhatnám, hogy némely férfinak sohasem nő be a feje lágya. Hát én megmondom önnek, hogy leginkább megindított az olvasmányaim közül a Trenk Frigyes horvát rabló története, a festmények közül pedig azok a rajzok, amelyeket a börtönök falán láttam krétával meg korommal rajzolva. Például sohasem felejtem el a váci fegyházban azt a falra rajzolt, szénnel bemázolt pipázó asszonyt, aki egy gyereket tartott a kezében, mint egy kukoricacsutkát. Legkedvesebb mulatságom volt a börtönök látogatása. Azóta szeretek élni. Élni szabadon, a hóban taposni, nyakamba ereszteni az esőt és ködöt harapni.

Rezeda Kázmér rosszindulattal nézett a leányra:

– Ki volt a gyermek atyja? – kérdezte hosszú hallgatás után.

– Érdekli? Egy budai orvos – felelt ridegen Irma.

– És?

Már csaknem besötétedett; fehérfüstös, szilvakék árnyak kúsztak felfelé a kanyargós uccákon, mintha az emberek bűnei távolodnának el éjszakára a városból.

– És? – ismételte fogvacogva Rezeda úr.

A leány elfordította az arcát, mintha nem is ő beszélt volna, hanem egy hang a sötét hegyek mögül, talán a Farkasrétről.

– Otthon azt mondtam, hogy Rohicsra utazom fürdőzni s az ő lakására mentem este, hogy ott várjam be az eseményt. Senki sem volt mellettem – csupán ő. Egyszer azt álmodtam, hogy ő fojtotta meg a gyermekemet, akit egy kalapdobozban aztán hazahoztam és az udvaron elástam.

Kázmér a falnak dőlt.

– Istenem – rebegte.

– És most, ha kedve tartja, menjünk az anyámhoz vacsorázni.

– Mehetünk – felelt Rezeda és hirtelen kiegyenesedett.

 

*

 

Éjszaka, mielőtt a kapu bezárult volna, Rezeda Kázmér elejtette a küszöbön szarvasagancsból faragott zsebkését. A sváb cselédleány kezében kétszer fordult a kulcs, pattogott a zár, de a kapu nem zárult be. Negyedóra múlva már a holdfényes udvaron állott Kázmér.

A hó világított és a hold ragyogott. Nappali fény volt a Krónprinc-ház udvarán.

Rezeda Kázmér az este hallottaktól szinte megbűvölve állt az udvar közepén, ahol a kút maradványai voltak, egy márványmedence és a vascső. A fájdalomtól vörösre mart szemmel nézett körül, mintha azt a bizonyos, titokzatos kis sírhalmot kereste volna. Régi temetők, falba ásott kripták, templom küszöbén fekvő sírkövek jártak a képzeletben. Gyermeksírt csupán cserepes virágokkal díszítve látott még. Valami ilyent keresett tekintetével az udvaron.

Egyszerre megroppant a háta mögött a hó és két forró kar ölelte a nyakát.

– Egyetlenem, bolondom, álmom, vágyam – kezdte Krónprinc Irma olyan meleg hangon, mint a fecskefészek. – Tudtam, hogy itt talállak, ha a háztetőn kell is bemásznod.

Rezeda reszketett, mint a nyárfalevél.

A két kar szorosan tartotta a nyakát, a leányhang bűbájt és vágyat sóhajtott.

– Egy szó sem volt igaz abból, amit beszéltem. Csak meg akartalak próbálni. A szenvedésed nekem gyönyör volt. Akarom tudni, hogy valóban szeretsz.

Egy hókupac állott az udvar közepén, amelyre merőlegesen nézett le a hold. Rezeda úr ide állította a leányt, hogy jobban lássa.

Irma könnyű éjjeli köntösét bibliai nő módjára forgatta. Halovány arca olyan volt, mint Mária Magdolnáé a régi templomi képeken. Széttárta a két karját és a könnyű füstökkel ékes égre nézett. (Mintha a hold pipázott volna.)

– Esküszöm, hogy olyan tiszta vagyok, mint a liliom.

A térdei összecsuklottak és leült a hódombra.

Rezeda úr mellé térdepelt és sokszor megcsókolta az Irma ajkát, mint az örökkévalóságot.

Midőn eltűnt a leány, a hóban a helyét csókolta, ahol ült. A hó meleg volt és gyöngyvirágillata volt.


VIII.
 Pesten nem divat az emlékkönyv

Rezeda Kázmér ezután máskor is elkísérte sétáiban Krónprinc Irmát.

Irma a városligeti tavon korcsolyázott, mint egy fátyolkép. Rezeda úr a szeneskályha mellett ült a parton és sétapálcájával mindenféle figurákat rajzolt a hóba. Többnyire akasztófákat és kulcsokat.

A katonabanda a Rip van Winkle keringőjét fújta. P. R. úrhölgy, a fehérkaméliás hölgy volt a legjobb valcertáncos a jégen, a Jégkirálynő című opusát neki ajánlotta egy fiatal zeneszerző, és a kaszinóban a fiatal grófok pezsgősüveggel verték be egymás fejét miatta. (Ne kutass, figyelmes olvasó, manapság az egykori Pest e romantikus «bukott hölgye» után – mikor még ennek a kifejezésnek: a «tévedt nő» olyan varázsa volt, mint a heliotróp parfümnek –, jelenleg karosszékéhez van láncolva ő, naplóját rendezi és a «nagy Napóleon» nevű patience kártyajátékkal űzi el unalmát.)

Az urak közül több hírneves francia quadrille-rendező működött ez idő tájt a magyar fővárosban, akik éjszaka a Redout csillárjai alatt vezényelték Pest hölgyeinek a táncot, míg délután a városligeti jégpályán rövid Anyégin-bundában, szűk iramszarvas-nadrágban vagy bugyogóban és lakkcsizmában lejtették a korcsolya-táncot. (Rohonczy Gedeonra nemde többen emlékeznek az idős hölgyek közül? Később új csillagok jönnek és őket is hamar felejti a «jég-család».)

Már az egykori Sacher fiú – akit anyja nevén Bárczy Istvánnak neveznek – a polgármesterjelölt, de Pestnek ódon, bájos és romantikus szaga van.

Még elegen élnek a lakosok közül, akik Sugárútnak nevezik az Andrássy utat, ahol szemétdombok, elhagyott telkek között mulattatta a régi Pestet Kara Basi, a keleti bűvész, a Duna 1877 óta nem fagy be és a budaiak odahaza maradnak téli időben, a «Belvü» divatban van, s Somosinak hívnak egy orfeumot, ahová Danzer bécsi mulatóhelyéről jönnek «le» a lányok.

De már jelen az új világ, a régi kor felejtve s a megjelenés a Váci utcai korzón életbevágó napi teendő, itt szellőztetnek a napi pletykák és az asszonyok bemutatják új kalapjukat, a kikapósabb dámák friss udvarlójukat.

Az urak már nemigen viselik Károlyi István divatját, a felgyűrt nadrágot és a félcipőt, erősen hódít a kamásli, különösen a világos színekben.

Szapáry Pál gróf zsakettben és selyemharisnyában sétál a legsűrűbb hófúvásban; de még az öreg alapi Salamon télikabát nélküli, ősz alakja is mindennap feltünedezik a Múzeum körúton.

A szép asszonyok (akik már régen azok voltak) örvendeznek, ha Forinyák tábornoknéhoz vagy Erzsébet királynéhoz hasonlítják őket (különösen azóta, hogy Márk Lajos megfestette a Lehullott a rezgő nyárfa levele című képet), míg a fiatalok már Fedák Sáriért rajonganak. Monaszterly és Kuzmik neve hangzik még a nők álmában, míg Császár és Szirmay urak apránként visszavonulnak.

Az emlékkönyv kimegy a divatból, a papírkereskedők londoni portékát kínálnak vevőiknek, tarka skótszövet a viselet a Kaszinó környékén és a legfinnyásabb dámák istállószagú parfümért kezdenek epedni. Péchy Andor piros szegfűje hervadóban, angol táncosnők lejtenek az orfeumban Carola Cecília deszkáin, miss Mary Haltonért sokan rajonganak és Friedman Adolf a csődbe jutott ember elkeseredésével töri a fejét, hogyan kezdhetne új életet.

Blaskovics és Lazarevics pepitanadrágos, kövér fiákeresei már kiveszőben vannak, egy napon Munczy Károly beadja a kulcsot, miután a divatos francia dalocskákat évekig muzsikálta a Télikertben.

…Idegenszerű, új világ keletkezik Pesten, ipari és kereskedelmi szaga van minden embernek, fantasztikus ügynökök raja nőtt az aszfaltból, a svindlit büszke mellveregetéssel munkának nevezik, rengeteg új lámpát gyújtanak és a legszegényebb embernek is van telefonja. Langerman aranybányáit már felejtik, Kunvári thalheimi bányarészvényei még nem indulnak el kalandos útjukra. Haas és Deutsch alatt repedezik a föld, újságvállalatok, házak, ipari vállalatok inognak, míg egy Császár nevű elkeseredett mármarosi erdész pisztolylövéssel a másvilágra küldi a szinte állami kivételességet élvező, milliomos cég egyik főnökét, mire a bukás rohamosan bekövetkezik és magával rántja a régi világ milliomosai közül Hotzspachot és Weisenbachert.

Bálványok dőlnek így le, hogy új pesti istenségeknek adjanak helyet. Az ifjú Schossberger báró is ez idő tájt mutatkozik a tőzsdén és Blum bizományosnak kifizeti egész vagyonát. Kobrák Mór még dicsősége tetőpontján áll a Mária Valéria utcában. Hirtenstein Ákos ellenben Párizsba költözik és ottani tőzsdén forgatja meg a német birodalmi polgárok pénzét.

Szinte amerikai verseny keletkezik a hírlapok és egyéb üzleti vállalkozások között is. A kávéházak negyedévenként cserélnek gazdát. Egy ember nagyon komolyan meggazdagodik azon, hogy egy esztendő alatt négy kávéházat vett és tovább adott. A szövetkezetek még az utolsó bőrt igyekeznek lenyúzni klienseikről, de már útban van halálos ítéletük.

Krausz Simon nevét ismét emlegetni kezdik a tőzsdén és a börziánerek, a legkevésbé konzervatív emberek, rajongva beszélnek sikereiről.

Goldschmidt leborotválja a bajuszát, hogy yankee legyen, és francia apácák menekülnek Magyarországba, hogy a vallástalanságot lebírják. A politikai szenvedélyek a végletekig felizgatják az embereket, a miniszterelnöktől kezdve mindenki meggazdagodáson töri a fejét.

«Üzlet!»

Úgy hangzik ez a szó, mint a trombitaharsogás. Sok pénzt keresni! Ezért ássák a kávéházak padlóját. Az ideggyógyító intézetet megnagyobbítják, Kecskeméti Viktor ellopja a félmilliót és Surányi átveszi újságját és naggyá szervezi. Ungerleider már javában mulattatja vendégeit a Király utcai kávéházban a laterna magika árnyékképeivel. Thekla, az orfeumból férjhez megy, és a nevezetes házat építeni kezdik a Magyar utcában. Turf Karolin eltűnik Pestről, mert már alig van ismerőse e városban. Fodor Oszkár belebukik az orfeumvállalkozásba. Vidor is töltögeti már a forgópisztolyt, amellyel a nem sikerült színházi vállalkozás mérlegét helyreállítja.

Sivár, jajgató, kétségbeesett, elégedetlen és csőd szélén álló város ez. Somoskői Géza szeretne lenni itt mindenki, míg a mester maga külföldön bolyong. Az emberek fuldokolnak az adósságoktól és senkinek nincs hitele. A készpénznek hallatlan értéke van. Az üzleti spekuláció szinte nem is törekszik egyébre, mint készpénzre, amelynek kurzusa csodálatosan emelkedik.

– Mi lesz? Mindnyájan tönkremegyünk! – sóhajtoznak az emberek.

– A mai rossz üzleti és kereskedelmi viszonyok megingatják a legerősebb cégeket! – állapítják meg a közgazdák.

Bár nincs kimondott krach a spekulációban, mindenki úgy érzi, hogy az élet már nem mehet így tovább, reménytelen és elviselhetetlen az élet. Az öngyilkosokon alig csodálkoznak. Még az uzsorások is kiveszőfélben vannak Pesten, Hartmann és Lefkovicsot sajnálkozva emlegetik a pénztelen gavallérok.

Szinte nyitott ablaknál folyik már a pesti élet.

Minden lakosról tudják, hány korona van a birtokában, mennyi hópénzt kapnak a maitresse-ek, ajándékot a művésznők, kölcsönt a barátok, zsákmányt a játék és háztartáspénzt a feleség.

Csak a provincia foglalkoztatja a pesti információs-irodákat; a mindentudó pestiek azt hiszik, hogy ők a legokosabb emberek a földgömbön, akik már azt is tudják, hogy mit mond szerelmi vallomás közben X. úr vagy X. hölgy. Éjjel a kávéházban «bar kochba» nevű társasjátékot játszanak, amely abból áll, hogy egy elgondolt szót kitalálnak a vállalkozók. Az egykori eredmények szerint Szomaházy és Jellinek doktor a sámpiónok, akiket vendégszereplésre visznek a törzskávéházukból.

A fővárosban senki sem csinálja azt, amihez hivatása van. Régi foglalkozásokat elhagynak, hogy új utakon próbáljanak boldogulni. Províziót szeretne kapni az utcai járókelő, mert benépesíti a körutakat. Ingyen csak a bolond beszélget a kávéházban. A hírneves Lantos által alapított mulatóhelyeken az alkalmazott nők külön fizetséget számítanak fel minden egyes szó után, amit a bevetődött vendéggel váltanak. («Hogy van kisasszony?» –: egy vacsorát jelent. «Milyen vidékről való, kisasszony?» – «Ahonnan ön, pasas úr!» –: tíz forintot ér.) A szerelem női ügynökei éppen nem fecsérlik hiába az idejüket, mint akár a férfi ügynökök.

Céltalanul, tiszteletből vagy rokonságból már nem köszön senki a városban. Még a vendéglősök és főpincérek is az elköltött összeg latbavetésével «adják le» köszönésüket a helyiségeikben.

Bizonyos tolvajnyelv lesz divattá a városban, amit Horváth Louis nevű fiatalember honosít meg először Budapesten, miután külföldi barangolásaiból visszatér. «Dohány»-nak nevezik a pénzt, mindenki «link» akar lenni a városban és előkelő hölgy elvárja az udvarlójától, hogy bevezesse a «jéniss» nyelv titkaiba, miután a Lipótvárosban már másképpen sem tudnak beszélni a hölgyek.

Nádas Sándor megindítja a Pesti Futárt és leleplezéseivel meglehetős zavart csinál a városban; a «link emberek» és a «link nők» olykor álmatlanul várják a pesti Fackelt.

Dungyerszky György nagy összeget veszít a Báthory-kávéházban, ama zöldbor mellett, míg Szemere a bécsi Jockey-Cubban milliókba menő match-et vív a lengyel gróffal, amelyből győztesként kerül ki.

A Bárczy fiú polgármester lesz és folytatja régi teendőit: új iskolákat épít Pesten, egy hazardőr és egy bankütő elszántságával fog bele a főváros nagyvilági pályába, közben annyi adósságot csinál, mint a belga király Kongó-papirosaira váró örökösök, ellenben szerencse kíséri lépteit és a város legszebb hölgyeinek tenyere buzgólkodik, hogy sima maradjon homloka. Zongorázik, énekel, táncol, pohárköszöntőket mond, színésznőket kísér haza, csokrokat küld, nem hagyja ki a születésnapokat, nagyon szeret esketni, jó könyveket szép kötésbe tesz, labdát rúg és külvárosi tanítók vacsoráján szónokol: – míg a kezében minden értékké válik, ami a város nagyranövekedését jelenti. Csupán egyetlen körülményt hagyott ki pályafutásán. Nem volt önkéntes tűzoltó.

Lehetséges, hogy az új polgármester és a korszellem diktálja azt a kétségbeesett, amerikai vasutak versengő gyorsaságára emlékeztető tempót, amint Pesten az élet folyik. Az emberek három-négy órát alusznak napjában. Reggelig tart a piros és a munkás élet éjszakánként. A hivatásos éjszakázók alig akarnak belenyugodni abba, hogy reggel takarítanak a kávéházban, míg a legszorgalmasabb koránkelők az Erdélyi borozóba járnak reggelizni, ahol klienseiket, még lefekvésük előtt, megtalálhatják. A naiv idegenek és az irigy osztrákok azt mondják, hogy Budapest a kontinens leglumpabb városa, züllöttség dolgában túltesz Párizson és Bukaresten; holott itt mindenki csak keresni akart, amikor lumpolt, éjszakai nők körül forgolódott, reggelig tanakodott, számjegyekkel írta tele a márványasztalt, bablevest früstökölt és a gőzfürdőt látogatta. Ez volt a város élete és az okos emberek alkalmazkodnak a szokásokhoz.

Némely üzletembert csak éjfélkor lehetett megtalálni az üzletében.

A nevezetes bútorgyárosnak, Mágnás Elza barátjának «fenntartott asztala» van a Télikertben; hírneves védőügyvédek éjjeli egy óráig ülnek a kávéházban; a szerkesztők és lipótvárosi urak a Dalszínház utcán hajnalban mennek végig. Egy jó ügynök vagy egy rendes üzletember a telefonszám helyett annak a helyiségnek a nevét írja be jegyzőkönyvecskéjébe, ahol ügyfele az éji óráiban megfordulni szokott. Egy óra után a legjózanabb és legtisztességesebb emberek állítanak be még az orfeumba, hogy megbeszéléseiket folytassák, és egy forró teát felhörpintsenek, mialatt Vörös Elek operaáriákat játszik egy vidéki gavallérnak, aki hazájabeli szokás szerint este nyolc óra óta részeg.

Ismert társaságok vándorolnak kávéházról kávéházra, akik tojásnál és feketekávénál egyebet nem fogyasztanak, Princesszász-cigarettát szívnak, két krajcár borravalót adnak a pincérnek és józanabban mennek haza, mint ahogy eljöttek. Az úgynevezett könnyelmű nők Andrássy úti kávéházaiban irodalomról, zenéről, festészetről, bankalapításról, vállalatokról beszélgetnek szúrósszemű fiatalemberek, amíg nagynehezen bevetődik a helyiségbe a honvédzenekar őrmestere, akit a Gambrinusban leitattak a nők. A «cúgoscipősök» sohasem rendeltek mást a pincérnél, mint friss vizet. Józan, üzletes világ van a városban, talán éppen azért, mert kevés embernek van felesleges költőpénze ez idő tájt.

A párizsi mintára berendezett kabaré csaknem megbukik, mert ötven krajcárt kérnek egy pohár italért.

Pest olyan, mint egy züllő félbenlévő előkelő maitresse, akit kitartója elhagyott. A hitel mind vékonyabban csörgedez. Ki tudja, mi lesz a vége a lázas, önkívületben folytatott életnek!

(A férfilakosság közül többnyire még csak azok beretválják a bajuszukat, akik börtönbüntetést szenvedtek vagy a turfról, tőzsdéről ki vannak «harangozva» és bajusz nélkül, mintegy ismeretlenül óhajtanak megjelenni a felejthetetlen pénzszerző helyeken. De már közeleg az idő, mikor csupa színész jár-kel a városban, mintha a bajuszviselet eltűnése jelentené a határt, amikor a régi Pest a mai Pest kezd lenni.)

 

*

 

Rezeda úr a városligeti jégről többnyire az Andrássy úton ment hazafelé Budára Krónprinc kisasszonnyal. A ligetben kézen fogva mentek – Irmának igen finom és meleg szarvasbőr kesztyűje volt, amelyet néha levont jobbjáról, és egy vérpiros rubint és egy patkószikrás briliánskő közzé elhelyezkedett a Rezeda úr szája, mintha ez volna az egyetlen női kéz a világon – míg más alkalommal befordultak egy mellékutcába, egy elhagyott kapualjba, mert Kázmér rábeszélte Irmát, hogy cipőszalagja felbomlott és azt csak ő tudja megkötni.

Rezeda úr majdnem mindenkit ismert a városban, de elvből nem köszönt senkinek.

– Annyi gazember lakik Pesten – dörmögte barátnőjének –, hogy istennek kellene annak lenni, aki tudná, hogy ki közöttük a becsületes. A régi betyárvilágbeli Ráday bőséges fogást csinálna az Andrássy úton. Néha, úgy látszik, egyetlen tisztességes ember sincs a városban. A szélhámosok, svindlerek, nagyképűek, félkézkalmárok, hamis tanúk városa Budapest. Szégyellem magam, amikor körülnézek a tramway-n. Ezért inkább menjünk gyalog. Szerencse, hogy az emberek itt nem titoktartók. Hangosan veszekednek az utcán, mint a cigányok; elég egy görbe tekintet, hogy a legszebb rágalmakat kitalálják egymásról. Ha mindaz igaz volna, amit itt egymásról beszélnek a lakosok, fegyházba kellene zárni az egész várost.

– Budán sem jobbak az emberek – vélekedett Irma.

De szemérmesebbek… Tudja, milyen a pesti ember? Mint egy cigánytolvaj, akit bizonyítékok híján fölmentett a bíróság, és most elbizakodva hánykódik a hatósággal való előnyös összeköttetésével. Itt mindenki magasan hordja a fejét, mert a szomszédjáról azt véli, hogy az még nagyobb gazember. A szegény bolond és hiszékeny asszonyokat gondolkozás nélkül elárulják az itteni férfiak. Még a házat is megmondják, ahol találkoztak. Igaz, hogy az amolyan asszonyok, ezek a beteg nősténykutyák, sem érdemelnek valami nagy kíméletet. Szeretik önmagukat hírbe hozni. Leülnek a szalonban és szemérmetlenül panaszkodnak udvarlóik csalfaságáról. Egymást rontják, biztatják, eltökélik. A rossz példa oly ragadós! Szinte fehér holló a tisztességes asszony a városban!

– Akiket aztán sohasem látni!

– Úgy van. Ámde azok, akik a premiereken, éttermekben, cukrászdában henteregnek, oly elvetemedettek, hogy nincsen olyan férfi a városban, aki megmentené őket a máglyától, ha még fennállana ez a derék szokás. Pedig a kócsagtollas büszkék, a semmitmondó arcú uszályosok, gőgös delnők és finnyás előkelősdiek, az áltisztességesek, a sopánkodók, az unatkozó és mindent fitymálók; ruha nélkül olyanok, hogy az egész női nemből kiábrándulnak a férfiak. Hogy még van kedvük Pesten a férfiaknak cserélgetni a barátnőiket, a szívhölgyeiket, a titkos ismeretségeiket! Hisz majdnem mindegyik divathölgy keresztülmegy valamennyi férfi kezén, aki nem sajnál némi fáradságot értük; csak a kanapéról kell fölkelni délután, tíz szót kell megtanulni és erőszakosnak vagy alázatosnak kell lenni.

– Azt hiszi…

– Régebben eleget próbáltam ólálkodni az ismert pesti mondaine-ek körül, amíg megismertem őket, mint a zsebemet. Már csaknem azt is tudni véltem, hogy mikor mondanak igazat és mikor van fájdalmuk a cipő, irigység, hiúság vagy szívbéli esemény miatt; mikor sírnak majd otthon egyedül, dühös, színészkedő vagy őszinte könnyeket, és mikor nevetnek fel a sötétben, mikor magukra maradnak; mikor dörzsölődik fel a sarkuk a hosszú budai sétától, amelyet lefekvés előtt otthon hosszan nézegetnek, és melyik barátnőjüknek akarnak bosszús fájdalmat okozni, ha minden ok nélkül reánevetnek egy férfira, és randevút adnak a Margit-híd túlsó oldalán; mikor mulattatja őket a szerelem valóban, és mikor használják fel apró céljaikra a férfiak bizalmát és gyengeségét… De hiszen ezek csak általánosságok.

– Sohasem szeretnek?

– Azt nem mondhatnám. Szeretnek és szenvednek, de korántsem annyira, amint magukkal azt elhitetni óhajtják. A szerelem körülbelül olyanforma vágy a szívükben, mint az új kalap után való törekvés; a barátnőnek már új tavaszi kalapja van, holott alig írunk áprilt… Ezekért az új kalapokért mennyi harc folyik! A pesti kalaposné memoárja nagyon érdekes olvasmány volna. Majdnem olyan fontos korunkban már a csipkés fehérnemű is, holott a pesti nagyvilági asszonyok otthon, leánykorukban hosszú, barchent alsót viseltek még. Vörösből volt az alsó, és kékszegélyű háromszögekben végződött; zsineggel kellett megkötni az ártatlan derékon, s a gumiból való harisnyakötő foszladozott, midőn a comb kövéredett. A miedert még sokszor megstoppolják, mielőtt újat vásárolnának tíz forintért, a Király utcában kapni a legjobb halcsontot és a vászoning vagy egészen rövid vagy teljesen hosszú, aszerint, hogy melyik városi kerületben született a leányzó. A józsefvárosi nők két alsószoknyával, egy feketével és egy vörössel élik végig az ifjúságukat, míg a Belvárosban már pünkösdkor levetik a barchent alsót, hogy nyáron szellőzzön a test. Így volt ez abban az időben, mikor Rezeda fiatalember volt.

– És mostanában? – kérdezte nevetve Irma.

– Nagyon sokat építkeztek Pesten, a kövezőmesterek jó barátai voltak a polgármestereknek, állandóan por és piszok volt az utcákon, maltert kevertek és követ törtek, a nők nem mehettek sétálni, hogy meg ne teljen az építkezések porával a ruhájuk. A trikóról kitűnt, hogy nem lehet hetekig viselni poros állapotban. A barchent nehezen száradt mosás után. Így jöttek divatba a lengébb kelmék, a gombok, az újfajta miederek; a zárt alsóruhák, a könnyű ingek, változatos alsószoknyák, selyemharisnyák, bár az iskolában még mindig csak a kéz tisztaságára vigyáznak a tanítónők. Mire a barchentszoknyás kisasszonyok férjhez mentek, a félvilági nők már színpadi, csipkés nadrágot hordanak a közéletben is, és annak megy legjobban a dolga, akinek leghangosabban suhog az alsószoknyája. A régebbi cipőnyikorgatás helyett a szoknyák beszélnek és figyelmet keltenek. Esős időben csak az merészeli megemelni a szoknyáját, akinek van mit mutogatni. Emlékszem egy asszonykára, aki nedves napokon mindig az Andrássy úton sétált, mert volt egyetlen csipkés nadrágocskája. Egyik menyecske látta a másiktól a változásokat. És nem egyszer az első ballépés azért történik, mert meg kell valakinek mutatni az új fehérneműt.

– A szerelem? – ismételte többször Krónprinc Irma, aki makacs volt, mint a legtöbb vízivárosi leány.

– Alszik, mint a vadmacska napközben, lehet, hogy éjjel ébren van.

– A szerelmi öngyilkosságok?

Rezeda úr megállott, hogy alaposan feleljen a kérdésére, amikor nagy ostorpattogással robogott el mellettük a vörös postakocsi, Alvinczi, mint egy halott spanyol király, mereven ült a kocsi belsejében, de lezárt szemével is nyomban észrevette Rezeda urat a gyalogjáró szélén egy hölgy társaságában. (Alvinczit mindig érdekelték azok a nők, akiket a kalandos Rezeda kiásott Budapest földjéből, olykor a legtávolibb külvárosokból csalogatott be új leányokat a városba, akiket végül magukra hagyott, hogy eltévedjenek. Máskor a negyedik emeletig haladt egy kalapskatulyás leányka után. Majd a zeneiskolák körül ólálkodott és Kelenföld felé, a viharos országúton várakozott egy kis dedósnéra. A bágyadt Alvinczi igen jól tudta, hogy Rezeda úr nem foglalkozik értéktelen nőszemélyekkel, és a mindennapi némbereket oly messzire elkerüli, mint a róka a csapóvasat. Rezeda úrnak természetesen volt annyi esze, mint a kaméleonnak, színét változtatta, csupán azokkal a nőkkel rukkolt ki a nyilvánosság előtt, akiket megunt, mint a régi rongyos cipőjét elejti az átjáróházban a gavallér, amikor új cipőt vett a boltban. Az igazi nőket lakat alatt tartogatta és titkon, a zsebében vitt nekik eledelt.)

Alvinczi megfújt egy sípot, mire a négy vasderes sallangos szerszámait vadul zörgetve, levegőbe emelt lábbal megállott. A Gizella téri bérkocsisból pandúrnak átöltöztetett lóhajtó régi szokás szerint lekapta fejéről kékszalagos pörge kalapját, míg jobbkezével alányúlt a bakról, hogy a vörös postakocsi ajtaját kinyissa.

Rezeda úr eközben úgy megijedt a gyalogjárón, hogy a háta mögé állította Krónprinc kisasszonyt és gavalléros, vidékies kabátját kigombolta.

Alvinczi lusta léptekkel közelgett, mint a leopárd.

– Szállj fel a budai társas kocsira – intézkedett az utolsó percben Rezeda úr, de Irma helyén maradt, sőt tagadhatatlan érdeklődéssel figyelte az unott urat, aki még eddig nem nézett fel a földről. Szinte lehunyt szemmel kérdezte:

– Mi újság, tisztelt barátom uram? Hogy szolgál az egészség? Mit csinálnak barátaink Pesten? – így szólt, tunyán eregetve a szókat, míg cobolysapkáját mélyen megemelte a hölgy előtt.

Felnyitotta a szemét, amely olyan fekete volt, mint a pusztai éjszaka.


IX.
 Bánatos estély

A Dalszínházban Don Juant játszották Komáromy kisasszony felléptével, és Alvinczi két földszinti páholyban helyezkedett el kíséretével. (Általában csak akkor járt színházba, ha a szomszédos páholyban valaki ült, akivel megbeszélni valója volt, férfi vagy hölgy; míg ő egymagában gubbasztott, látszólag aludt, a szomszédban víg élet volt: barátai és hívei szolgálatkészségükben csaknem táncra perdültek a hölggyel, aki az estére meghívást kapott. Alvinczi úr volt; a szolgáival mondatott szépeket a szeretőinek. Az udvarlókat megfizette, végül karonfogta a hölgyet és megeskette, hogy eszeágában sem volt a csalás. Elkárhozást és gyilkot ígért, míg csengő arannyal fizetett.)

A földszinten helyet foglaltak Rezeda úr és a Krónprinc család, miután előadás után az Alvinczi vendégei voltak ők is a Casino különtermében, ahol a tatár kán egy nagyobbszabású társadalmi akció megindítását ígérte.

Rezeda úr már évek óta nem volt az Operában, mióta Budára költözött, és félt a dunai széltől a hidakon, ahol meggyőződése szerint egyszer kalapjával együtt elröpül. Úgy érezte, hogy frakkja kissé régimódi, mint azoké a távoli atyafiaké, akik a lakodalmon a mellékszobában esznek, és sóvár szemmel várják, hogy nagyot csókolhassanak a menyasszonyon, mielőtt az a nászútra elindul; ők maguk sem tudják biztosan az atyafiságot a háznéppel, de szívesen részt vesznek az esküvőn, ahol a nyoszolyólányoknak perkál és rózsavíz illata van, új cipő és harisnya van a lábakon, a násznagy napok óta pödri a bajszát, és az örömanyák szívesen csókolóznak az útszéli fával is; ilyen helyen egyetlen férfi sem kaphat verést, ha bármilyen vakmerően incselkedik is a nőkkel az általános zűrzavarban.

Rezeda úr bizonyosan tudta, hogy Alvinczi azért rendezi a «feminista-estélyt», hogy a Krónprinc kisasszonyt tőle elragadja, ámde már nagyobb veszedelmekkel is szembeszállott életében. Miért ne mulassanak a nők is egyszer, midőn napok, sőt hetek óta jól viselték magukat, Budáról el nem mozdultak és az összes kézimunkákat befejezték?

Sohasem árt a próba a női hűséggel – gondolta magában, bár nemrégiben még megrezzent volna az ilyen kísérlettől. Bízzunk a nőkben próba nélkül, mert a választóvizet csak az arany állja. Sohase akarjuk megtudni, hogy mit gondolnak magukban, és mit cselekednek, mikor egyedül vannak; tegyük fel, hogy csak az új ruhára gondolnak és megvakarják a helyet, sírt ásnak az elillant szerelemnek vagy elmerengnek távoli férfiakon.

A Krónprinc hölgyek vadonatúj ruhákban jelentek meg, miután már ebéd közben öltözködni kezdtek, egyedül hagyván Rezeda urat az asztalnál, hogy okvetlenül kóstolja meg a tésztát. (A jó Vilma anya még utólag szemrehányást is tett magának, hogy feketekávéról nem gondoskodott, holott a sváb cseléd, aki a leveleket hordta Rezeda úr lakására, tejben-vajban fürösztötte volna a tiszteletreméltó férfiút.)

A pesti fodrász és a fiákeres egyszerre érkeztek. A sárga-kék lótakarókat a délután folyamán látták a Vízivárosban, de senki sem botránkozott meg, hogy a Krónprinc hölgyek ismét Pestre hordják a pénzt; a bölcs Rezeda úr beleegyezésével történik a dolog, tehát rendben van. (Gráciász budai tekintélyéből sokat kölcsönadott Rezeda úrnak. Szívesen nyitottak volna kontót a helybeli takarékpénztárnál a barátság révén.)

Komáromy kisasszony világoskék, feketebojtos, spanyol szoknyája végleg eltűnt a kárpit mögött, mire Vendéghegyi Algernon harsány hangon megszólalt a földszinti páholyban. – Direkció a Casino fehér szobája.

A fogpiszkálók kikandikáltak fehér mellénye zsebéből, és ott volt egy zsebben a vadászkés is, amelybe kanál volt kombinálva. Gyomorerősítő szerek a frakkban és a lélekben remények, várakozások, tervek, mint a disznótorra szánkázó falusi uraság keblében.

– Hölgyeim – mondta Rezeda úr.

Krónprinc kisasszonynak valami eszébe jutott.

– Mama – kezdte komoly hangon. – Arra kérlek, hogy ne egyél sokat: Ízléstelen látvány egy kövér öregasszony. Pesten mindjárt rosszra gondolnak az emberek, ha fiatal nőt kövér öregasszony társaságában látnak.

Vilma anya elborult arccal bólongatott és védelmül a Rezeda úr karjába kapaszkodott, aki titokban megszorította a kezét.

– A lányunk ma szeszélyes kedvében van – súgta Kázmér mentegetőzve.

– De nagyon szép – susogta Vilma anya.

Krónprinc Irma valóban tündökölt ez estén, megszépült, mint egy színésznő a nagy szerepe előtt.

Élni látszott a hajfodor a homlokán és tekintete nedves, merengő és elgondolkozó volt, mint a menyasszonyoké. Uszályos, fehér ruháját oly gyakorlattal és bájjal emelte, mint egy grófné. Válla oly gyengéd volt, mint az első hó a ribizkebokron. Mezítelen nyakán a sűrű növésű haj félig meglapult, félig göndörödött, mintha reggel felé járna az idő és ágyában ébredezne egy kedves álom után, midőn tenyerével megsimogatja haját, amelyet álmában szőkének látott. A fehércipős lába úgy látszott ruhája alól, mint a foxterrier két első lába. Figyelt ez a kis láb ma este és lámpaláza volt. Vajon merre és hová fog menni, miután elindult a csillogó, óhajtva várt nagyvilág felé?

A pozsonyi hölgyek fekete, csipkés ruhában jelentek meg a «feminista-estélyen». A kis Vecsera lány barackvirágszínű volt. Szilveszter úr a fehér teremben is úgy vigyázott reájuk, mielőtt asztalhoz ültek volna, mint a vonaton, amelyen idáig kísérte őket ura meghagyásából. A Zöldvári grófnők keblük balfelén bizonyos keresztalakú jelvényt viseltek, amely hasonlított a csillagkereszthez, ámde csupán egy főrangú jótékonyegylet jelvénye volt, amelyet a templomépítés mellett ugyancsak a Zöldvári hölgyek eszeltek ki.

E regény figyelmes olvasói mindenkit ismerhetnek a társaságból, csupán azt a vadászruhás, körszakállas, szótlan férfiút nem, akit Henrik név alatt mutatott be Alvinczi, és megsúgta, hogy az angol úr ma este érkezett a máramarosi havasok közül, hol farkasokra vadászott és poggyásza elkésett valahol az úton.

Rezeda úr végignézte a néma angliust.

– Hát ez miféle csodabogár megint? – kérdezte barátját, az ál-Szilvesztert.

– Azt hiszem, egy dúsgazdag és különc uraság, méltóságos urunk barátja. Bizonyosan: lord. A velszi herceg látogatójegyével együtt küldte be névjegyét.

Rezeda úr savanyúan vont vállat:

– Ne lássam többé a Ráctemplomot, ha ez is nem olyan svindler-féle, mint az a titokzatos angol, akiért Batthyány Elemér gróf csaknem az egész vagyonát kifizette jótállásban.

Nemsokára ezután Alvinczi megérintette Rezeda úr karját, miután cercle-t tartott a teremben.

– Étkezés után néhány bizalmas szavam lesz önnel, barátom-uram.

Rezeda alattomosan nézett a fekete kövekbe vésett briliánsokra Alvinczi ingén.

– Parancsára, méltóságos úr.

– Ez az angol… – kezdte Alvinczi, de nyomban szájára tette a kezét, és láthatólag nyugtalanul, felindulva lépkedett tovább, hogy később Zöldvári Izabellát asztalhoz vezesse, míg Szilveszter a másik Zöldvári hölgynek nyújtotta karját, nem kevesebb grandezzával, mint gazdája. Ezután Krónprincné következett Rezeda úrral, Irma Vendéghegyi Aldzsival és Vecsera kisasszony a komoly angollal.

A komornyik feltárta a szomszéd szoba szárnyas ajtaját, ahonnan kivasalt és nagyon tiszta pincérek hordani kezdték a lakomát.

– A hazáért! – mondta szokás szerint Alvinczi, miután egy gyűszűnyi bort ivott, a király mádi pincéjéből valót.

– A hazáért – ismételte Alvinczi, amikor a poharat letette és Rezeda úr felé fordulva, nyomatékosan mondta:

– Sajnos, a Fóti dalt napról napra kevesebben éneklik Magyarországon. Elsatnyulnak a nemzeti ideálok.

Kázmér régi szokás szerint nagyot bólintott.

A lakomán ezenkívül nem is történt egyéb, mint a különböző eledeleknek az elfogyasztása, Alvinczi sajátkezűleg szeletelte a vadat, Aldzsinak torkán akadt egy ujjnyi szálka (a gombával töltött halból), amelyet az egész társaság élénk érdeklődése közepette vont ki két ujjával a nyeldeklőjéből, és ezután elborult megszokott derült kedélye, szemét egyetlen egyszer sem emelte fel az asztalterítőről, sóhajtozva pakolta bendőjébe a megrakott tányérok tartalmát; a Zöldvári kisasszonyok, mint a családi olajfestmények, mereven és ünnepélyesen ültek, és a legnagyobb szertartásossággal emlékeztették Alvinczit egy régi ebédre, amelyet Trencsén vármegyében főztek; Szilveszter többször elmondta szomszédjának, Krónprincnének, hogy ő nem barátja az ünnepélyes lakomáknak, a Miakits-féle Kerepesi úti kiskocsmában szeret enni, mióta leánya öngyilkos lett, csupán a söntésben és egyszerű emberek, bérkocsisok, jövő-menő vidékiek, fehérfejű öreg pesti bérszolgák (kik harminc év előtt a frakkját vitték a zálogházba), a Nemzeti Színház vörösképű házmestere és egyéb becsületes emberek társaságában, akiknek beszélgetését hosszan elhallgatja, és akiknek ismeretségét az igazi Szilvesztertől hagyományba kapta. A minap is meghívták Alvinczi titoknokát a nemzeti színházi házmester és annak barátai Rákosszentmihályra, ahol vasárnap délután egy kecskeversenyt akartak rendezni a falun lakó pestiek.

– Sajnos, magas korom miatt már nem távozhatom oly messzire a városból, bár az elnökséget is felajánlották – dörmögte Szilveszter úr.

Ugyancsak a Miakitsnál szokott déltájban megfordulni, egy pohár sörre vagy egy tréfára beugrani a Kerepesi útról: az igazi, megholt Szilveszter barátja: gróf Kreith Béla, Seffer László, Pongrátz Béla, Szeles Adorján, Ribiánszky József, vasárnaponként Inczédy László és más nevezetes hazafiak, midőn is a Hentzi-szobor felrobbantását itt is megbeszélték a régi időben.

Krónprincné bal oldalán Rezeda Kázmér foglalt helyet, aki nem győzte kínálni és az evésre bátorítani Vilma anyát. Kis szónoklatokat tartott a budai férfiú a pulyka érdekében, amely nélkül egy farsangi vacsora el nem képzelhető, «ámbátor hidegen és villásreggelire királyoknak való eledel». Irma néhányszor az édesanyján felejtette a kancsal szemét, amelyben (minden újabb tányérmegrakásnál, amit Rezeda úr végzett szomszédnőjével) bizonyos megvetés mutatkozott; végül győzött Kázmér szónoki képessége, amelyet a kalocsai jezsuitáknál tanult, midőn szülei szerzetesnek szánták, mert valamennyi nőrokonát jegyesének tekintette. Vilma anya lesütötte a szemét és olyan csendesen, észrevétlenül igyekezett tökéletesen jóllakni, mint azok az asszonyok szokták, akik állítólag már a konyhán párolgó ételek illatával eltelnek, hogy az asztalnál enni többet nem képesek.

Krónprinc Irma az Alvinczi szomszédságába került a háziasszonyi tisztet betöltő Zöldvári Izabella intézkedése folytán.

Ez estén egy ránc volt Irma homlokán (amely későbbi életében is néha mutatkozott), orra átlátszó és figyelmező volt, mintha örökké szimatolna; a tekintete látszólag elmerengő volt, de néha olyan villanás mutatkozott szemének sötét tükörében, mint a fényjelek, amelyekkel a Mars lakói adnak hírt a földre.

Göndörkés hajának fekete fényében titokzatos, kabalisztikus abrakadabrák csillámló vonalait látta Rezeda úr, mint egykor ama régi nő nemes fején, akiért többször akart öngyilkos lenni életében, mint a többi nőkért élni.

Az Irma fejének lágy, gyermekes, figyelmes előrehajlása, amidőn Alvinczi úr szólt hozzá; valamint titkos, hosszan elfelejtettnek látszott oldalpillantása Rezeda úrra, amidőn szomszédja alaposan és meggondoltan magyarázott; nagyon fehér, szerelmes kezén (amely csak arra látszott hivatva, hogy érintésével a végsőkig nyugtalanítson egy férfit), a rubintgyűrű megforgatása, amely boszorkányos jelnek számított a férfiak hízelkedő beszéde ellen: mind-mind a régi nőre emlékeztette Rezeda urat, akit úgy izgatott e hasonlóság, mint valamely megfejthetetlen álom, amely félig valóságból van összerakva. És a ránc a homlokon, amely a másik nőnél is ugyanazon helyen volt, aggodalmas figyelmet jelentett, amellyel a «szentté válott» (amint Rezeda úr az egykori hölgyet magában nevezte) hol kis aprópénzét gondosan beosztotta, hol Rezeda úr ügyei bajai, küzdelmei felett gondolkozott és mindig meg tudta találni a helyes utat.

– Te, kimondhatatlanul értékes, isteni ötvösök vonalaival alkotott, húsból és csontból való ékszer! – rebegte Kázmér a diós palacsintájába, míg Vilma anya átszellemült arccal súgta az asztalkendőnek:

– Annyira szereti?

Kázmér nagyot nyelt és anélkül, hogy észrevette volna, olyan erősen gondolt most a régi asszonyra, hogy a pezsgős pohárban határozottan megérezte a kis párnának az illatát, amelyen a régi nő pihent ez éjszaka. «Milyen jó volna kísértetnek lenni és bebújni a kulcslyukon a házba, ahol ő felhúzott térdekkel, a hátán alszik az éj e késői órájában!» – gondolta Kázmér.

Irma, Alvinczi oldalán, a nők mindennapi ösztönével megérezte, hogy valami baj van kedvese szívében, mire cipőjével az asztal alatt megsimogatta Kázmér térdét. (Rezeda úr ettől fogva nem kívánkozott a kísértet bizonytalan pályájára.)

Miről beszélt Alvinczi Irmával?

Valahogy teljesen érthetetlenül egy olyan témát fedezett fel, amely még Alvinczi szeszélyes gondolatvilágában is szenzációs volt. A nőkérdésről, a feminizmusról folyt a társalgás. Alvinczi többször hangoztatta, hogy milyen hűséges híve a nők mozgolódásának, mert a nők rendszerint eszesebbek, mint a férfiak.

Minden követelésüket teljesíteni kell; mindjárt nagyobb rend lesz az országban, ha nők fognak kormányozni.

Krónprinc Irma hirtelen felkiáltott:

– Nem kell nekik semmit sem adni. Semmit, semmit…

Ekkor olyan volt, mint Kleopatra, az egyiptusi királynő – jegyezte meg Rezeda úr.

Miszter H. és Vecsera kisasszony szótlanul ültek egymás mellett. A körszakállas vadász szürke szemét nyugodtan szegezte szomszédnőjére, a pozsonyi nénék növendékére. A kisasszony is olyan halkan viselkedett, mintha nem is tartozna a társasághoz, egy külföldi hotel társasebédjénél ülne ismeretlen emberek között.

– Abból a szilvából szeretnék – mondotta angolul az ebéd végén.

H. lord kinyújtotta karját az ezüstedény után, és a csodálatos szilvákat V. Máriának felkínálta.

A leány kettőt vett a tányérjára. Aztán az egyiket röpke mosollyal az angol úr tányérjára helyezte. H. lord sápadt, viszontagságoktól megjelölt arcán piros fény lobbant át, mint a bengáli gyufa füstje, hogy utána még sötétebb legyen a tájon.

Az étkezésnek még egy kisebbfajta eseménye volt a befejezés előtt. Szilveszter úr ugyanis, már a gombával töltött halnál szokatlan szomjúságot érzett, és néhányszor a bort töltögető huszárra kacsintott, majd egy Kossuth-bankót csúsztatott a kezébe.

A sült után a kacsintást megismételte és titokzatosan összedörzsölte mutató- és hüvelykujja hegyét, valamint jelentősen bólintott. Ezen szertartások folytán a palacsinta után hirtelen eszébe jutott, hogy megnézi a csillagos égboltozatot, mert okvetlenül el kell dúdolgatni egy dalt, amelyet egy zemplén megyei főbírótól, bizonyos Barthos Józseftől tanult; Krónprincnének megsúghatja, hogy a dal nagyon rövid, egy üveghintóról és egy szolgabíróról van benne említés téve. Ezután a szót tett követte, csupán a fekete kávénál mutatkozott ismét az öreg Szilveszter úr, a feketét nagy megelégedéssel fogyasztotta el, mint aki dolgát jól végezte.

– Nem jó mindent észrevenni! – dörmögte magában, mintha valaki érdeklődött volna iránta.

A történeti hűség kedvéért feljegyezzük, hogy Vendéghegyi úr a hosszadalmas szótlanságát váratlanul önmaga helyeselni kezdte, gyanúsan bólintgatott a sajt héjának, mivel mindent elmondtunk Alvinczi lakomájáról.

A feketekávét és a likőröket a szomszéd szobában szolgálták fel. Valamint itt álltak asztalkájukon azok a mesebeli szivarosdobozok, amelyeknek némelyike a kubai köztársaság elnökének a kézjegyével volt hitelesítve.

Rezeda úr unottan harapott bele egy aranypiros derekú, fekete rúdba, midőn Alvinczi bizalmas társalgásra szólította fel és egy sarokba vonta, ahol egy asztalkán barackpálinka foglalt helyet, amit orvosság gyanánt szokott meginni Kázmér. Ma betegebb volt, mint rendesen, és mielőtt Alvinczi kinyitotta volna a száját, három pohárral lökött be nyugtalan bensőjébe.

– Az ördögbe, most veszem észre, hogy kecskeméti – dörmögte kellő meglepetéssel. – Ez az a pálinka, amelynek hatása hasonlatos az ember szeretőjének a lába nyomához a frissen hullott hóban, a kertben, midőn utoljára megy el a kedves a titkos házikóból, és a rácsos kis kapu zörrenve becsapódik, mintha valahol nagyon messzire zárnának be egy ajtót.

– Hagyjuk a bolondságokat, tisztelt barátom uram – felelt Alvinczi, mialatt meggondoltan leereszkedett bőre szabott nadrágjában és fénytelen gombos cipős lábát egymásra vetette. (Véleménye szerint csak a ledér nők és a színészek hordanak lakkcipőt.)

– Hagyjuk a bolondságokat – ismételte Alvinczi, őfelsége aranysarkantyús vitéze és felsőmagyarországi földbirtokos –, az élet olyan komoly dolog, mint a subagallér.

Rezeda fejcsóválva hajtott fel egy pohárkával. (Néha szeretett ellentmondani Alvinczinak, miután senki sem tudott egyébként vitatkozni a nagyúrral.)

– Az élet egy rendkívüli esemény. Szent Ágoston módjára kell élni. A fiatalságát útonállással, nők elcsábításával és fülönfüggők rablásával tölti a rendes ember, míg csontjai roggyanásával igyekszik bejutni a szentek koszorújába. Az én ideálom Szent Ágoston. Csak azzal nem vagyok tisztában, vajon fiatalember vagyok még?

Alvinczi gőgösen nézett végig Rezeda úron:

– Maga «szomorú disznó», mint a francia írót nevezték, a kortársai… Mit akar állandóan a nőkkel? Nézzen meg engem… Én már nagyon régen undorodom tőlük, egy-két kivétel híján. Különösen gyűlölöm azokat a nőket, akik másokat szeretnek.

A legtöbb nőt a végén ki kell fizetni, aztán elfelejteni. Nagyon ritka nő az, akinek ölelését, karjának melegségét, térdének különös biztatását és szerelemben eldudorászó hangját életünk végéig nem felejthetjük.

És vajon melyik nőről tételezhetjük fel jogosan, hogy csupán minket egyedül fogadott kegyeiben és az éji mécsesnél, a szentkép alatt csak érettünk imádkozott, hogy újabb szerelemre ébresszen a jegesmedvebőrön, ahol aludni akarunk? Csak nekünk dúdol a hangja? Csak én tudom hajának rejtelmes növését, lábának görbeségét vagy az anyajegyet a fűzőbe szorított derékon? Nem, tisztelt barátom-uram, ne értsük félre a nőket. Ők kevesebbet gondolnak magukról, életükről, bájaikról, mint mi hisszük. Én mindig nagy leereszkedésnek véltem, ha a legszebb nővel is szóbeállottam. Csak gyűlöljenek összeszorított ököllel; annál inkább szeretnek, ha eszembe jut meghódítani őket.

 

…A százesztendős, pergamentté száradt, régi lóbőr módjára nyikorgó Alvinczi szokása szerint hangtalanul nevetett a rövid szónoklat végén, és néhány «boszorkányost!» dörmögött a szakállába. Körülnézett a társaságon és a Zöldvári nők epedő, rajongó tekintetével találkozott, akik mindig mélységesen meg voltak hatva az Alvinczi társaságában.

Közelebb hajolt Kázmérhoz:

– Már tíz Viktória-aranyat igértem Szilveszternek, ha e szentimentális nők közül egyiket vagy másikat elhódítja. Miért vigyék el a másvilágra tudatlanságukat? Kinek mi haszna van ebből? Szeressenek, csalódjanak és sírjanak ők is, úgy, mint a többi nők. Önnél megkettőzöm a kitűzött jutalmat, tisztelt barátom uram.

– Ha majd egyszer unatkozom, megkopogtatom az idősebbik hátát, nincs-e a tüdejének valami baja. Szeretem, hogy olyan hervadt, mint ősszel a kankalin – felelt unottan Rezeda úr.

– Aztán a részleteket ne felejtse el, barátom uram. Most majd bőven lesz alkalma együtt lenni a hölgyekkel. Egy nagyobb utazást tervezek. A Glattfelder-kocsigyárban már megrendeltem a második vörös postakocsit. Az egész társaságot meghívom felvidéki kastélyomba, amelyben már Rákóczi Ferenc lakott és a hársfák hétszázesztendősek. Az idei telet vadászattal töltjük Medveházán.

Rezeda úr nagy füstöt fújt a mennyezet felé s a karikák után sandított:

– Az idegen uraság kedvéért? – kérdezte csendesen.

Alvinczi nyugtalankodva nézett körül, nem hallhatják-e szavait? A társaság bánatosan üldögélt. Vendéghegyi Algernon olykor megpróbált valamely cigány vagy zsidó anekdotába fogni, de a felét elfelejtette. «Majd később eszembe jut!» – dörmögte, és körülbelül egy tucat adoma befejezésével maradt adósa Szilveszter úrnak, aki áhítatosan hallgatta a jogtanácsost. Miszter H. és Vecsera kisasszony Mednyánszky László őszi tájképét nézték a falon, amelyen olyan sárgák voltak a falevelek és a lombok, hogy a néző gyermek módjára utánuk nyújtotta a kezét. Az őszi út a végtelenbe nyúlt, ködös hegyhát emelkedett a háttérben, mint egy északkeleti rege. A titokzatos zöld vadász szokott e tájon járni és az alkonyati hegyhátról hosszan, tompán tülköl kutyáinak. Miszter H. odavetőleg megjegyezte, hogy ő ismeri a helyet, amelyet a magyar festőmester megörökített, Vecsera kisasszony szótlanul bólintott. Míg Krónprinc Irma hideg gyűlölettel nézett minden pohárkát, amelyet Rezeda úr gyomorerősítés gyanánt felhajtott.

Alvinczi halkan megszólalt:

– Egy nagyérdekű titok birtokába jutottam, amely nagy meglepetést és megdöbbenést idézne elő bécsi barátaim között. Talán a hanyatló század legérdekesebb kalandja központjába jutottam. Nem is merem elhinni a dolgot, hisz oly valószínűtlen az egész ügy. Ha megmondanám önnek, tisztelt barátom uram, attól félek, hogy némileg megzavarnám polgári nyugalmát.

Rezeda úr erre számtalanszor megerősítette, hogy őt mivel sem lehet megzavarni, bivalytól vette kölcsönbe az idegeit, és a füle mellett elsütött pisztolytól sem rezdülne meg. Pazarlóan legyintett a kezével.

–Én már feküdtem hat méter mélységben a befagyott folyóban és csupán azon bosszankodtam, hogy elfelejtettem, milyen nap van. Mire a parton őgyelgő kékfestők kihúztak a léken a csákányokkal, eszembe jutott, hogy szerda van.

– Titok, államtitok – sóhajtotta Alvinczi nyugtalankodva. – Valaki meghalt egyszer és most újra visszajött. Valakit elsirattak, két országban is meggyászoltak, aki állítólag az eleven világon van. Valaki titkos, rejtőzködő életet folytat a havasok között, akiről azt hitték, hogy már csak a legendákban, népmesékben fordul elő a neve. Valaki van, aki nincs. Hangja van, holott halott. Látó szeme van, bár koporsóba zárták. A szíve hangosan dobog, holott az orvosok bebalzsamozták a holttestét. Árgirus királyfi jött vissza a Göncöl szekerén és a faderéknak vetve hátát, észrevétlenül hallgatja csillagos éjszakán a nyájőrző emberek róla való mesélgetését… Súlyos titok ez, igen tisztelt barátom uram – susogta Alvinczi Eduárd.

Rezeda Kázmér mereven rászögezte a szemét és nyomatékosan, igen lassan mondta:

– Ha úgy gondolja, méltóságos uram, hogy nem vagyok megfelelő elhagyott pusztai kút egy titok megőrzésére, inkább hallgasson előttem.

Alvinczi pattantott az ujjával.

– Boszorkányos! Úgy látszik még nem tudok a dologról beszélni. Gondolkodni kell, és egyet-mást megállapítani. De hiszen idővel úgy is megtudja titkomat, tisztelt barátom uram. Most csak arra kérem, hogy jelölje meg karikával a napot a kalendáriumban, mint a nők szokták bizonyos alkalommal, amidőn útra kelni óhajtunk. Faust napján indulnak el a kocsik.

Rezeda úr bólintott, és közönyös magaviselete jutalmául egy pohárral meglepte magát a kecskemétiből, míg Alvinczi úr Krónprinc Irma mellé telepedett és átható tekintettel beszélt a nők magaviseletéről, a francia forradalomról, amely dolgokról egy hegyes szakállú márkitól értesült, aki a nyolcvanas években Bécsben megtelepedett, és azt híresztelte magáról, olyan öreg már, hogy gyermekkorában a térdén lovagoltatta XVI. Lajos királyt.

– A franciák majdnem olyan jól hazudnak, mint a spanyolok, holott nincs különösebb okuk. Pedig szakállt viselnek a férfiak, mint keleten az urak – fejezte be Alvinczi tanulságos kiselőadását, amely után a nagyúr még odavetőleg megkérdezte, hogy vajon nem lépett fel titokban a színpadon Krónprinc kisasszony? Ő mintha már látta volna jellegzetes arcát Bécsben vagy Budapesten.

Az összejövetel éjfélután véget ért, miután Alvinczi Eduárd mindenkit ünnepélyesen meghívott a felső-magyarországi téli utazásra. A vendégek egyértelműlég helyeseltek és R. K. végbúcsút vett az alföldi baracktól.

Gyalog mentek át Budára.

Rezeda úr a Lánchídon megszólalt, miután odáig a benső gondolataival volt elfoglalva.

– Irma, ide hallgasson. Most hídon vagyunk, itt igazat kell mondania. Mondja meg őszintén, sok rosszat beszélt magának énrólam a tatár fejedelem?

Krónprinc kisasszony szórakozottan ingatta a fejét.

– Átkozottul sokat foglalkozott önnel – folytatta Rezeda Kázmér a dörmögést. – Nem szeretem, mikor a házigazda nagyon kitünteti egyik vendégét. Igazi úriember minden vendégével egyformán foglalkozik, mindig neveletlen és félbolond volt Alvinczi. Tudja mit gondol magában? Hogy ő Kárpáthy János a Magyar nábobból. Eszelős, hóbortos figura. Az ördögbe is, mit akar télen a hegyek között?

Krónprincné a féltékenységi jelenet alatt néhány lépéssel előre ment, míg Irma azzal nyugtatta meg Rezeda urat, hogy csendesen levonta a jobb kezéről a kesztyűjét, gyengéden megfogta vele Rezeda úr kezét, és hosszan sóhajtva a derekához szorította a férfi kezét. A bundácskán volt egy zseb, ahová fürgén bekúszott Kázmér keze, s ezután csak néha váltottak egy-két suttogó szót hazáig, amelyet hiába jegyeznék fel, úgy sem értené meg őket az olvasó.

Vajon ki tudná, hogy mit jelent Rezeda úr ezen szava:

– Lótuszvirág?

Majd Krónprinc kisasszony megemlékezése a Bimiről.

Ki és mi volt a Bimi? – Ember vagy majom? Vagy talán csak egy furcsa szó, amelynek jelentőségét két ember tudta egyedül a világon? Egy emlék vagy csóknak a cuppanása?

Milyen jó intézkedése a sorsnak, hogy a bőrtárcák és zsebkendők, harisnyakötők és óratartók, amelyekbe mindenféle titokzatos szavakat szoktak hímezni a nők, idővel elrongyolódnak, elvesznek, elpusztulnak. Vajon ki ne szégyellné nagyapa korában, hogy egykor egy nő házőrző kutyájának nevezte?

Éjszaka Rezeda Kázmér többször körüljárta a Krónprinc-házat, mint az illedelem engedi.

A nők szobájában sokáig égett a lámpás, beszélgettek. Elhatározta, hogy nyitva tartja a szemét.


X.
 A tél

Rezeda úr nagyon szeretett téli időben bajlódni nőkkel.

A tél most is helyén találta, nő oldalán, mint annyi évvel előbb; a havazásban Rezeda úr egyformán érezhette a tél szagát, valamint a hölgy perzsakabátjának illatát. Faust napja egy hét múlva volt megérkezendő, addig Krónprincné reggeltől estig járta a pesti boltokat, hogy az utazáshoz kellőképpen felkészülődjenek – Irma kis lábára alig lehetett találni megfelelő nagyságú hócipőt, míg Gráciász úr R. K. részére bejárta egész Pestet, amíg kellő tűzkövet és taplót talált az esetleges szivarra gyújtáshoz, ezalatt Irma és Rezeda még egyszer bejárták azokat a helyeket, ahol boldogok voltak a hegyek között, a kis utcákban, rejtett kis kocsmákban, mintha örökre elbúcsúznának szerelmi emlékeiktől.

A szánkó nem mindig hordott bort Gráciász úr hegyoldali pincéjéből, és a tüzes lovak kedvükre rázhatták a csörgőket. A Duna beállott és Lágymányos felé, a Kutyavillánál a jégre szökkent az ódon, budai szán, amelyben Gráciász ősei messzi utakat megtettek, mikor bort szállítottak a királynak. A nyerges olyan kényeskedve, szinte ifjúságát és erejét fitogtatva emelgette lábait, mint egy táncoló növendékleány, akinek még nem mondott senki rosszat. A rudas olyan hűségesen ment, mint egy megbízható jó barát.

Midőn bealkonyodott és kigyúltak a lámpák a partokon, a Duna jegén nyargalva Rezeda úrnak eszébe jutott ifjúkori olvasmánya. Anyégin Eugén, és a Névára s Moszkvába képzelte magát. Puskin verseit mondta Irma fülébe, míg a leány úgy simult oldalához, mint a folyondár. Simulni, közel lenni, sarkától a haja száláig Kázmérral érintkezni: úgy tudott Irma, mint egyetlen nő sem a városban. A hosszú pillák alatt alig látszott szeme, mert félig lehunyta őket és mindenféleképpen jelt adott, hogy istenének látja R. K. urat.

Szép volt a szerelem.

(Nem hiszem, hogy farkascsorda, amely Pest alól előrohan, vagy alattomos halászlék a Duna jegén, valamint vadmacskagalléros útonállók elbírtak volna Krónprinc Irmával. Rezeda úr karja minden veszélyből megszabadította volna a leányt, akit most olyan megadással szeretett, mint a régi ötvös ritka drágakövét az utolsó éjszakán, miután reggelre már elviszi tőle a vevő, egy szerencsés rablólovag.)

A szerelemnek azon napjai felejthetetlenek, midőn teljes bizonyossággal egyik sem tudja, hogy mi történik körülötte. Az órákon a fekete mutatók oly gyorsan forognak, mint a szemhatáron a szélmalom szárnyai. Az embereket csupán messziről láthatni, mint a középkori várkastély ablakából a fóliánsai között élő könyvtáros látja az ólomkarikás ablakon; – valahol vásár van és a kanyargó országúton az emberek a vásárra igyekeznek. Koldusok, tarka rongyaikban és dús urak cifra öltönyeikben: kétkerekű kocsikon olajárusok és bormérők; fogaton ülnek kövér és pirosra festett arcú nők, akik majd a cingár kötéltáncosra rámeresztik vággyal bevont szemüket és tajtékos szegletű szájukat; bársonynadrágos, piros mellényes lókupecek kehes lovaikba káromkodva töltik a pálinkát; cipót visz a hátán az őszhajú, sanda szemű vásári tolvaj, míg a fiatal zsebmetsző tarka nadrágjában nyurgán, lengve, tollas kalapjával mulatva méri az országutat; fiatal nők lesütik a szemüket hetykén zörgő lármás katonák előtt, míg magukban olyanokat gondolnak, hogy nem győzné elég miatyánkra elítélni őket a barát.

Néha így látja a szerelmes az életet, messzi önmagától és eszébe se jut, hogy az utcagyerekek szamárfület mutatnak a háta mögött; a templom falából kinyúlik egy halott karja és a hölgy hajába készül ragadni; míg a bormérés ólommal bevont ivóasztala felett piros orral és csapzott bajusszal teli torokból kacagnak kancsóikba a korhely cimborák és a drága nőt jól megrágalmazzák.

Rezeda úr és Irma úgy jártak-keltek e téli napokban karonfogózva, mintha többé már sohasem térnének vissza a valóságos életbe; örökké távol maradnak az emberek szavaitól, gondolataitól, világától, disznótortól és temetéstől. Ők már nem jönnek vissza a budai elöljáróságra, sem a sekrestyébe, kapitányságra vagy a halárusok piacára. Elmentek abba a nagy álarcosbálba, ahol az életnek kiválasztottai olyan jelmezt öltenek magukra, amely szerelmesüknek legjobban megnyeri tetszését. Az emberek lármája messzire elmarad útjukban, «mint a sápadt reggel, amelynek szándékait a déli szél harsogva hirdeti, üres sípot fújván a lombok között». Hattyúk módjára szállnak el a végtelenségbe.

Szerelem, te süket, öreg bolond.

Miután eltöltötték a boldog napokat a hegyek között és tele szívták magukat a tél szagával, uzsonnáztak kis hegyoldali kocsmákban (ahol Rezeda úr már valamikor megfordult, évek előtt, de egy másik nő cipősarkát lesegetve, a keskeny ösvényen felfelé haladva – és most ime újra végigjátssza a régi regényt, még a Trombitás-beli pirítóskenyeret sem felejtvén el a programból), hegyoldali kocsmák külön kis szobájában, ahonnan tegnap temették el a hektikás kocsmárosnét, és viaszgyertyaszaga van a bornak, a díványnak, az asztalnak, amelyen a koporsó feküdt: egy délután a temetőbe látogattak el, ahol Irmának valamely olyan nagynénje várta az angyalok kürtjelét, amely nagynénitől okvetlenül el akart búcsúzni, mielőtt hosszabb időre elhagyná Budát. («Ő nevelt gyermekségemben és minden este kártyát vetett sorsomra. Mikor köhögtem ágyacskámban, a tűzbe nézett egész éjszaka» – mondta Irma és Rezeda úrnak nem lehetett semmi kifogása a halott nagynéni ellen.)

A Farkasréten lakott már egy évtizede az öreg hölgy és amíg a tüzes szán a temető kapujáig nyargalt velük, R. K. úr kacsalábon forgó kastélynak nevezte boldogságát, hol éjjel-nappal zenélés hallatszik, a piroslábú tündérek énekelnek és hegyesorrú saruban lengedező hoppmester mindenkitől megkérdezi, hogy meddig parancsol élni.

– Ameddig szeretni fogsz – felelt Irma és nyugodt elhatározással nézett Rezeda úr szemébe. – Azután már nem következik semmi. Mindig veled akarok maradni. Hiszen ha nem látlak egy óráig, nem tudok egyébre gondolni, mint arra, hol és merre járnak lépteid, tekinteted kire függeszted, gondolatod merre ballag unott vándor módjára… És mikor az anyám kiejti néha előttem a neved, olyan szeretettel ölelem meg, mint még soha sem az életben. Ha már ez nem lesz: akkor a nagynéni mellé óhajtok költözni.

A temetőt hó borította, és a havas dombok alatt látszólag megállott az élet, mint a hófúvásban a vonat. E csendes, szürkés, felhőtlen délután aligha lehetett elképzelni, hogy éjfélkor itt az Aranykacsa utca régi haragosai ismét birokra kelnek, a szabók tovább varrnak, a kötélverő háttal megy előre, és a hamispénzverő alattomosan fújja a lángot kis tűzhelyén.

A sírdombhoz értek, amely oly fehér volt, mint az emlékezet a régi halottakról. A vaskereszten rozsdás kis táblán gótikus betűk őrizgették meg Elisabeth Krómy nevét, akinek sírhalmára most letelepedtek a néptelen temetőben.

– Nagyon szép nő volt… És sokat szeretett és szenvedett… Egy törvénytelen fia volt, néha eljött házunkhoz Pepi és én mindig vizsgáltam Pepit, vajon hasonlít-e hozzám? Nem hasonlított. Egy vizesszemű, kefefejű fiúcska volt, bizonyosan szabó lett belőle. Én a nagynénihez kezdtem idomulni. Már kisleány koromban rövid fürtjeimet az ő fésűivel hoztam rendbe, hátha hasonlítani fog így hajviseletem az ő romantikus, ábrándos és megindító frizurájához, amilyent azóta csak régi fametszeteken láttam, és mindig egy királyné neve volt a kép alá írva. S ő úgy csókolgatta a hajam, mint ön is olykor, Kázmér.

– A hajad, életem sötét égboltozatán enyhet adó fürtök – felelt Rezeda úr, mert színpadi szavakat mondott, midőn valamit akart.

(A nagynéni olvasóval összefűzött két keze bizonyára nem hanyatlott alá, mert a halottak tudnak megbocsátani.)

Ezután az Utolsó állomáshoz címzett kocsmába mentek, ahol a sírásók szoktak tanyázni. A sekrestyés olykor behavazottan jön Buda felől a megfelelő hírrel, mire a hallgatag emberek megtörlik boros bajszukat.

Rezeda úr füstölt kolbászt rendelt, amely híressége a kocsmának, valamint bort, amelytől felvidámodni szokott a temetési gyülekezet, midőn a halottat már jó helyre eltették.

A sarokban egy vak harmonikás tapogatta vastag poharát, azon megelégedett öreg emberek közül, aki tökéletesen rendben találja a létet, midőn néhány pohárral felhajtott a vendégek kontójára, és a gyászolók a mulatság végén el sem verték.



Harmadik rész
 Az élet eliramlik


XI.
 Faust nevenapja

Alvinczi Eduárd, mielőtt elindult volna vörös postakocsiján a téli Felső-Magyarországba, természetesen kártyát vettetett egy jósnővel, aki már harminc esztendeje élvezte bizalmát. Ez a jósnő a külső Ferencvárosban lakott, a környékbeli házmesternéknek és varrónőknek rendelt, de néha titokzatos dámák foglaltak helyet este a teljesen besötétített várószobában, ahová csupán akkor áradt némi világosság, ha a jósnő kis fehér kutyája felugrott a kilincsre és belülről kinyitotta az ajtót. Olykor elkábulva, magukba szállottan, egy-két napra megrendülten jöttek el tőle az úri hölgyek, akik rejtélyes kalandba keveredtek. A kártyacsomag háromszoros megemelése után többnyire így kezdte a jósnő (miután szemügyre vette a kesztyűt):

– Két férfi is van a hölgy körül.

És rendesen eltalálta az igazat.

Alvinczi ravaszdi módjára Szilveszter úrnak köpenyegét vette magára, amely a nagymama kendőjéből készült közvetlenül a forradalom után, ezenkívül kerek spanyol kalapot nyomott a fejére, amilyent Sevillában viselnek a torreádorok. Gyalog, döcögve közelítette meg a külvárosi utcát és oly türelmesen ült a házmesternék között, mint egy csődbe jutott szatócs. Ámde már a kis fehér kutya megismerte, míg Kalváziné a tenyerét emelte szemére, hogy fel ne fedezze a régi ismerőst.

A kártyák parancsszóra mondták el a jövőt. Alvinczi útra indul, és útjában szerencse és nő kíséri.

Ezen kívül egy délutánt még azzal is eltöltött Alvinczi, hogy végrendelkezést diktált Szilveszter úrnak, két kezét összefonva a fehér kályha előtt, míg a titoknok lúdtolla szorgalmasan sercegett a diósgyőri árkuson.

– Neked természetesen, egy régi pipámat hagyományozom – miután végére ért a rendeleteknek. – Nem szeretném, ha örülnél halálomnak.

Majd egy napig böjtölt, elhivatta a görögkeleti papot, akinek nagyobb szakálla volt, mint bárkinek a városban, megáldatta magát; szarvasbőrbe batyúba kötötte összes fétiseit, a kis japáni, indiai és egyéb ázsiai istenek szobrocskáit, Pitéli kötelét és anyja méhében meghalt gyermek köldökzsinórját, patkószögeket és az édesanyja hajszálait, egy romlott nő ingét, aki mindig megcsalta előbb, mielőtt őt szerette (régen) és Kőrösi Csoma papucsait, amelyeket nagy pénzért vásárolt egy régiségkereskedőtől.

Rothschild S. M. fehér, angol bankjegy-mintázatú utalványát nagyobb összegre kitöltötte és megüzente a Malvieux és Társa bankcégnek, hogy a summa felét brit aranyban kéri, a megfelelő levonásokkal. A bankhivatalnok és a szolga pergamentbe göngyölt oszlopocskákat számoltak le íróasztalára. Aztán a Szervita téri virágos boltban intézkedett, hogy mindennap egy kosár ibolyát küldjenek utána Medveházára. Végül megmosta a kezét és háttal előre kiment az ajtón, hogy mindvégig lássa katonás, kemény vaságyát, ahol papucsban üldögélni és heverészni szokott. A Griff fogadó öreg kapusától még egyszer megkérdezte, mielőtt végképpen elhagyta volna a házat, hogy valóban Faust nevenapja van, és szolgáktól, sárga csizmabetétes fullajtároktól, piroskabátos inasoktól, kötényes mindenes-legényektől körülvéve óvatosan beszállott a vörös postakocsiba. Turf Karolin, aki valamely úton-módon értesült az eseményről, az utolsó percben kaméliából való bokrétát nyújtott át. Valamint lélekszakadva jött madame Louise beavatott házmesternéje, aki úrnője indiai kendőjét hozta, amely kendő egyszer már Szentpétervárra is elkísérte Alvinczi urat.

Miután titokban történt az elutazás, Vendéghegyi Aldzsi, Szilveszter úr és miszter H. már korábban elfoglalták helyüket a vörös postakocsi belsejében, amely a Griff szalmás, hófödte udvarának sarkában csomagokkal megrakottan állott, és néma főbólintással üdvözölték Alvinczit, aki hosszadalmasan burkolózott bundáiba, kendőibe, miután a fagyöngyből való olvasót megigazította csuklóján. A lengyel vívómester vörös cirkuszi dolmányban és lovagcsizmákban várta a jelt az induláshoz. Alvinczi intett a szemöldökével, mire a lengyel felkapta készen tartott farkasbundáját és gumilabda módjára a magas bakra ugrott, miután kikérte az engedelmet, hogy a pesti határig ő hajthassa a vörös postakocsi hat lovát. A fullajtárok nyeregbe zökkentek és az emeleten s a vasrácsos folyosón valaki megfújta a postakürtöt. A postakocsi döngve, dobogva robogott ki a Griff bolthajtása alatt. A lengyel tőrmester fekete bársonysapkáját homlokába húzta és hátravetett derékkal kapaszkodott a gyeplőbe.

Útközben, a Váci út végén egy elhagyott csárdánál még két vörös kocsi csatlakozott Alvinczi kocsijához, miután a kocsisok kézfelemeléssel jelt adtak egymásnak. A három fogat nyugodt ügetéssel haladt egymás nyomában. Alvinczi egy hídon, útkanyarodónál a hátulsó ablakról félrevonta a bőrtakarót. A kocsik megelégedésére hűségesen követték nyomait.

Rezeda úr, aki a Krónprinc hölgyekkel egy kocsiba jutott, epésen dörmögött a korai felkelés miatt.

– Sohasem láttam, hogy valakinek délelőtt legyen kedve eltemettetni magát. Ha nem bolond ez az Alvinczi, ne lássam többé a Rác-templomot.

Ámde a Krónprinc hölgyeknek ez esetben hiába beszélt a sokoldalú jóbarát és lovag. A nők el voltak ragadtatva a délelőtti napfénytől, amely olyan enyhe volt, mint egy hosszú betegségből feltápászkodott embernek első sétája; gyönyörködtek a hómezőkben, amelyek oly változatlanul terültek el az út két oldalán, mint a nyugalmas, lelkifurdalás nélküli élet: a behavazott útszéli feszületek a könnyekig megindították Vilma anyát, míg R. K. úr egy falusi templom Szűz Mária szobránál lekapta fejéről hegyes báránybőr süvegét.

– A szentek közül csupán ebben az Asszonyban hiszek – dörmögte.

Majd bozontos, vén nyulat láttak a szántások között három lábon elfutni, mint a népmesében. A távolban kristályfehéren állongtak kopasz fák, mint a táj megfagyott vándorlói, akik tavaszig egy helyből nézik a jövő-menőket, mert bűvölés alá estek. Kis hidak alatt láthatatlan vizek mélyen aludtak, mint az elfelejtés. És a varjak, amelyek olyan meggondoltan szálltak, mint az országút felügyelői, olykor hangot adtak, mint a vámszedők figyelmeztetik megállásra az idegen kocsikat.

A Pest környékbeli álfalvak rossztekintetű lakosaikkal, újonnan épített és gondszőtte házaikkal, elégedetlen, lompos, rosszútra kívánkozó külvárosi nők szeméhez hasonlatos ablakaikkal: elmaradoztak. Egy nyírott fülű, feketekávén tartott, Pestről eltoloncolt eb ugatása hangzott sokáig a kocsik után, mint a nagyravágyó és tehetetlen, szegény hivatalnokok főnökeikről mondott rágalma, aztán egy kékre festett nagymarosi szekér jött szemközt, amelyet a lengyel ügyes fogással az árokba fordított, mielőtt kitérhetett volna. A sváb köveket keresett a hó alatt, de a postakocsik tovább robogtak, mielőtt szándékát végrehajthatta volna.

Déltájban a váci Curia szálloda elé ért a társaság. A püspöki város reménytelenül aludt a háztetőkre ereszkedett ködben, mintha a föld alól hangzana a fegyház rabjainak csörömpölése. A korzón végigsétált a társaság, amíg Szilveszter úr az ebéd megrendelésével volt elfoglalva. A kihalt, kocsikenőcs-szagú utcákon olykor egy céltalan lovastiszt bandukolt unott sarkantyúival, papok mentek oly tragikusan, mint az elhibázott élet, és festett arcú lányok rikácsolva nevettek, mint az elhagyott menyasszonyok győzelmes vetélytársnőjük esküvői ruháján.

Rezeda úr alattomosan dörmögött, mint egy ócska dohányszita bőrén az ott felejtett dohány zörög.

– A szép váci nők, persze, ilyenkor Pesten vannak. Sok bevásárolni valójuk van. Azon csodálkozom, hogy oly kevés házasságtörési dráma játszódik itt le, mikor a szép nők gyakran új kalapban térnek vissza Pestről az esti vonattal.

Alvinczi úr, aki utazásai közben megfiatalodott, mint a Calderoni-bolt egykori tulajdonosa (aki csak a pult mellett volt aggastyán), lelkesedve megjegyezte:

– A váci szép nők olyanok, mint Pest vadgalambjai. Beszállnak a kormos városba és erdei illatot, tücsökhangot és falusias alsószoknyát hoznak magukkal. Palócosan beszélnek a szerelemről és muskátlit felejtenek a kedvesüknél. Hosszas megfontolás után vásárolnak egy fátyolt és töprengve gondolnak Vácra. Megtisztult lélekkel, vágyakozva és boldogan mennek haza az esti vonattal, mint a madarak fészkeikbe.

R. K. úr epésebb volt, mint Budapesten, mert véleménye szerint, azért utazott vidékre, hogy ott megjavuljon a romlatlan erkölcsök tapasztalatán.

– Én úgy emlékszem, hogy a vidéki nők nem fújják fel a szerelmi eseményeket, kalandokat, titkos találkozásokat olyan tragédiákká, mint például a romlott pesti nők. Talán mert közelebb vannak a természethez, ahol a szerelem oly mindennapiassággal bonyolódik le, mint szombatra vasárnap következik. Csak a kisleányok akasztják fel magukat a padláson, míg az érettebb nők megnyugosznak abban, hogy «utóvégre, asszony vagyok!» S ez a körülmény sok mindennel kibékít. Volt egy testi-lelki jó barátom fiatal koromban, aki Pesten mindig nagy kravallokat rendezett, ha egy családhoz betette a lábát, a nőket igyekezett megfosztani a józan eszüktől és mindig annyi bajt csinált, hogy évekig emlegették még eltűnése után is. Nos, ez a kalandor egyszer vidékre került és annyi szép hazugságot hozott magával, amennyi nem fért volna el egy vásáros csizmadia ládájában sem. És egyetlen nő sem kapott szívgörcsöt miatta, senki sem leselkedett utána a mellékutcában, skandalum nélkül elfelejtették ott is, ahol egy darabig, egy napig, vagy egy óráig szerették: még az a hölgy sem emlékezett reá másnap, aki a karácsonyfa alatt szerette és a báránykák és kis dobok és falovacskák felborultak a cipősaroktól. Nem, nem okozott tragédiát barátom. Szerették, de aztán gallérjánál fogva kitették az útra.

Alvinczi helyeslően bólintott, míg Irma felbiggyesztette a száját.

– Emlékek – mondta szárazan –, mindén emlék hamis. A legnagyobb bolondok azok a férfiak, akik a nők papucsait őrizgetik az íróasztaluk fiókjában. Elmúlt szerelemnek annyi értéke sincs, mint a fogatlan vén komédiások régi dicsőségének. Milyen undorító, mikor egy ráncosképű, botorkázó öreg férfi azzal dicsekszik, hogy őt egykor szerették a nők… a nők. Hogy a kakas csípjen meg minden olyan nőt!

Az ebéd két órára volt rendelve a Curiában és Vendéghegyi úr személyesen ügyelt fel a terítésre, mert Szilveszter úr váratlanul megismerkedett egy szállodai szobalánnyal és az utazástól, levegőváltozástól, idegen várostól felhevülve, keresztül-kasul követte a szobaleány lépteit a szálloda folyosóján. (Ezért később két angol fontot számított fel Alvinczi úrnak.)

Az unatkozó huszártisztek már elvonultak a Ferenc József arcképe alatt felállított hosszú asztaloktól, elszállingóztak az agglegények, csupán egyetlen férfi üldögélt sarokasztalánál, aki nyomban talpraállott, amint Rezeda urat megpillantotta. Deresfejű, emlékkönyvarcú, zekszeres és kihűlt tekintetű öreges férfi volt, akinek tagjai lécdarabokból látszottak összeróva lenni, mint egykor Solymosié, a népszínházi komikusé. A vidéki albumból való gavallér megölelte R. K. urat, mint a pénzeslevélhordót, néhány szót lelkesedve mondott; aztán, mintha eszébe jutott volna szerepe, amelyből kizökkent, mély szomorúsággal visszahanyatlott székére és vértanú módjára csipegette a túrós csuszáról a tepertőt.

– Miféle elzüllött barátját fedezte fel? – kérdezte Irma R. K. urat, midőn a hosszú asztalnál helyet foglalt.

Kázmér rejtélyesen hunyorított szemével.

– Majd a feketekávénál… Unikum ez az ember.

Irma kancsal tekintetét megvetőleg vonta végig a sarokbeli gavallér kopott szalonkabátján és rojtos kézelőjén.

– Azt látom, hogy nem a londoni divat szerint öltözködik.

R. úr pazarul legyintett és sietve tolta gallérjába az asztalkendőt, hogy utolérje a májgombóclevest kanalazó társaságot.

– Már olyan kegyed is, mint egy férj – mondta Irma halkan, és Rezeda úrnak fizikai gyönyört okozott, ha kedvese olykor megkorholta.

(Csak azért hordott a mellékzsebében pirosra száradt, vitriolerejű szegedi paprikafejet, amellyel az ételt fűszerezte, mert Krónprinc kisasszony ezt elviselhetetlennek vélte. A fekete virzsiniát azért vette elő különös deliciával ebéd után, mert Irma hevesen tiltakozott. A feketekávéba konyakot töltött, mert imádottja ilyenkor elsápadt és megkérdezte, vajon özveggyé akarja őt idő előtt tenni Kázmér? Ah, Rezeda úr a szerelem ovidiusi és egyéb ókori örömei mellett nem vetette meg a szerelem aggodalmas, polgári gyönyöreit, csupán napok kérdése volt, hogy mikor adja rá Krónprinc kisasszony Jáger tanár ingét. «Már nem olyan fiatalember ön, Kázmér!» mondja majd. És R. K. néha már valóban szédülést érzett, mint a megöregedett kötéltáncos.)

Ebéd végeztével Rezeda úr néhány szót súgott Alvinczi Eduárd fülébe, mire a tatár kán bizalmatlanul meresztette szemét a sarokbeli elnyűtt gavallérra, aztán vállat vont. Kázmér karonfogta a lécekből összerakott férfiút és az asztalhoz vezette.

– Botfi úr, államfogoly és a nők áldozata, akivel a váci államfegyházban négy hétig ültem – szólt ünnepélyesen Rezeda úr.

Botfi a mellére tette a kezét, lábát félkör alakban hátravonta, majd mandzsettáit igyekezett elrejteni a kabát ujjai alatt. E percben valóban el lehetne hinni, hogy egy régi ruhaszekrényből lépett ki, hol egy fogasra akasztva várta a hasbeszélő produkciókat. Elmerengve bólintott a hölgyek felé, mintha azt akarta volna mondani, hogy ők fiatalok és üdék maradtak, csupán reá került a megöregedés szomorú sorsa.

– A nők áldozata – ismételte Rezeda úr, mire valamennyien szemügyre vették az idegent, aki olyan komolyan fogadta a tekinteteket, mint az öreg katona tűri, hogy medáliáit megforgatják zubbonyán.


XII.
 …Az élet eliramlik…

A hó fürtökben lógott a fenyőfákon és hegyoldalakon, mint a birkák gyapja, az ég gyöngyházszürke volt, és a hóolvadást jelentő langyos szél fújdogált valamely láthatatlan helyről, mintha egy délutáni szellem megkegyelmezett volna a hóba borított földnek, de bírótársai még nem enyhültek.

Az utazótársaság az utolsó ebédet Ungvárott költötte el a Korona vendéglőben, amelyet megelőzőleg megtekintették a hírneves sörházat, ahová minden idegent elvisznek az ungváriak, miután ott kapni a legfrissebb sört; majd ebéd után az Özvegyi-féle cukrászdában telepedtek le, hogy az öreg kártyásokat szemügyre vegyék, akik egy hosszú élet meggyőződésével forgatták itt a kalabriászt, szakemberek gibiceltek, és hosszadalmasan vitatkoztak a kártya eshetőségein. Mintha senki sem törődnék egyébbel e szorgalmas kereskedővárosban, mint az Özvegyi cukrászda kalabriász partijaival.

Alvinczi Eduárd urat e helyen egy régi világbeli nemes ember, az öreg Berzenczey úr felkereste, Sirokai tanár úr társaságában és ünnepélyesen meghívta őt az ungvári pincék megtekintésére.

– Azt hiszem, elég ideje utazunk, hogy némi megszakítással kipihenjük magunkat, mielőtt Medveházára megérkeznénk – vélekedett Alvinczi úr, a társaság helyeselt, különösen Rezeda úr, aki útközben több vidéki hotelnek a fogadósát tiszta lelkiismerettel meggyilkolta volna, ahol éjszakákat kellett tölteni.

(A magyar vidéki vendégfogadó olyan sivár, mint egy vasúti teherkocsi. Mintha csupán abból a célból volna építve, hogy a betévedő vendég ügyességét próbára tegye: hogyan tud észrevétlenül megszökni hajnalban vagy este a ragyás, haramiaképű bérszolga, a kimustrált, gyermekgyilkosságoknál segédkező és cselédleányokkal kereskedő «szobaasszony» és orvgyilkos arculatú kapus elől, anélkül, hogy borravalót adna. Örökös, alattomos harc folyik itt a vendég és a kiszolgáló személyzet között. Mindig hideg van, az ágy oly tisztátalan, mintha az elmúlt éjjel fojtottak volna meg benne egy fürdetlen kupecet. Régi újságpapirosok vannak a szekrényekben és az ablakból egy szomorú utcát látni, ahol sohasem nevetnek a gyermekek és nem lehet megérteni, hogy mely célból élnek a felnőttek.)

Rezeda úr élénk, sokatmondó pillantást vetett Krónprinc Irmára és felhívta figyelmét a nagy hóra, amely a várost borítja.

– Hát még a pincék felé! – tette hozzá pazarul. – Minden télen megfullad egy-két vándorszínész, aki a pincék körül leissza magát.

A Zöldvári hölgyek felfedeztek egy kis cukrászdát (mint a regénykönyvben). Vecsera kisasszonnyal és miszter H.-val ők itt töltik a délutánt, és az ablakból majd figyelemre méltatják a városka nagyszemű, keleties hölgyeit, akik divatosabb kalapokat viselnek, mint a pestiek és minden irodalmi és művészeti eseményt gyorsabban megtudnak, mint Pesten. Az öreg könyvkereskedő boltjában mohón forgatják az új könyveket és friss hangjegyfüzeteket. Nem is elegáns dáma, akinek Zacconitól vagy Az ezüst kecske szerzőjétől nincs autogramja vagy fényképe. Sötét szobában zongorázzák Bachot, amíg odakünn az északkeleti Kárpátok hóvihara dúl, és a városkában lakik Margitay Tihamér, a delelő pontján visszavonult festőművész, hogy a nőknek nagyokat köszöngessen. Kis Párizsnak hiszik magukat, mint akár Nagyvárad, és az úrinők monogramos harisnyakötői alatt nagyvilági rugalmassággal feszülnek meg a lábak izmai. Párizs! Pest! Fénylő lámpások.

A különös öreg nemes ember, Berzenczey György (aki azzal dicsekedett, hogy Alvinczi Eduárdot gyermekkorából ismeri Zemplén vármegyéből) olyanféle ember volt, akit a halál itt felejtett, mert bizonyosan mindig borosüveg mellett üldögélt éjszaka és üres pohár volt készítve a vándorló vagy az ablakon kocogtató halál részére. Sovány lábszárú, darázs derekú, öreg ember volt, a fején olyan kis kalapot viselt, mint a pont az i betű fölött, és a bajusza különböző kenőcsökkel ajkához volt tapasztva. Rezeda úr előre örvendezett a rendkívüli férfiú hosszú, vékony nyakán mutatkozó hegyes ádámcsutkának, amely bizonyosan mulatságos mozdulatokat végez, amint a bor lefelé gurul benne. A Szent Péter-templom kulcsa nem lehet tekintélyesebb, mint a pincekulcs, amelyet az öreg úr kezében lóbált, míg balkezével a hegyoldalban tünedező pincéket mutogatta és a hallgatag Alvinczi úrnak, valamint hűséges csatlósainak, Szilveszternek és Vendéghegyi Aldzsinak a pincék gazdáinak történetét mesélte. Minden pincetulajdonosnak volt külön története, külön nótája, sőt cigánya is a régmúlt időkben. De féltékenyen ügyeltek a gazdák vendégeikre is. Amikor egy-egy öreg vendég otthonmaradt a pincéből, helyére keresztet vetettek a hordó mellett, nemsokára elküldi a gyászjelentését.

Sirokai tanár úr széles vállú, mély öregember volt, olyan hangja volt, mint a riadódobnak. Az iskolában a fiúkat a magyar irodalomra tanította, és úgy vigyázott a határszéli gimnázium magyarságára, mint valamely őrszem, akit még a honfoglalók hagytak. Ő az elemózsiáskosarat vitte.

Rezeda úr és jegyese, Krónprinc kisasszony hátul maradtak; különösen vonakodott a társasággal együtt haladni R. K., midőn térden felül ért a hó a hegyoldalban, a néma pincék között.

– Féltékeny vagy? – kérdezte Rezeda úr. – Tudom, hogy ostobaságot beszélek, de mégis elmondom neked, hogy tíz-tizenkét esztendő előtt már jártam ezen a tájon, télen, a helybeli színház naivájával, akinek nevét már elfelejtettem.

Krónprinc Irma kancsalul nézett R. Kázmérra.

– Igazán elfelejtette a nevét?

– Ha megbocsátja: Irmának hívták.

Irma a cobolysapkát a szemébe húzta.

– Nem haragszom. Egy időben az Irmákról még valcert is írtak.

– Csak egyszer láttam őt – folytatta Rezeda úr elmerengő hangon. – Ha jól emlékszem, ezen a helyen.

Egy terméskőből épített, kormos homlokzatú, gyermekfej-lakatokkal ellátott pincére mutatott, amelynek bejárata felett régies számok azt hirdették: 1755.

Krónprinc kisasszony szemügyre vette a pincét, mint valamely érdekességet. Aztán, mivel a társaságtól sikerült elmaradni, beleharapott R. K. ajkába.

– Tudott így téged megcsókolni? – kérdezte rekedtes hangon és alattomosan villant a szeme.

Szokatlan izomzatú karjaival, mint a folyondár, átölelte R. Kázmér nyakát, hogy a lovag fuldokolni kezdett.

– Tudott így ölelni?

Aztán egy birkózófogással, amelyet már többször próbált, a térdét R. K. vállára dobta, és az alsó lábszárával megcsavarintotta a férfi nyakát, hogy az nyomban a hóra zuhant. Krónprinc kisasszony ezután gyorsan R. K. mellére térdepelt, mint a jókedvű bakfisok birkóznak a zárda hálótermében, amíg a néne a péktől átveszi a Stefániakiflit.

Némán és elszántan folyt a küzdelem a mély hóban. Rezeda úr végül megszabadult macskaprémes bekecsétől, elhajította sapkáját és egy meg nem engedett birkózófogással (amidőn is Irma kezének nagy ujját a köröm táján nyomással illette), térdre kényszerítette Krónprinc kisasszonyt.

– Engedelmeskedj! – kiáltotta, mint fiatal korában az aratólányoknak a búzában, midőn úgy ropogtak csontjai és izmai, mint a szarvasé, és nem riadt vissza a fojtogatástól sem, hogy célját elérje.

Igaz, hogy már jó ideje volt ennek, mikor egy-két faluban és csöndes tanyán nem voltak tőle biztonságban a nők, a kerítések körül leskelődött, mint tavasszal a hímfarkasa komondorokra, míg a férfiak lőccsel és kocsirúddal kergették meg, ha éjszaka valahol észrevették: Rezeda úr nem felejtette el végleg a régi virtust, bár haja már itt-ott olyan fehér volt, mint a hó. Egy mindenre elszánt csavargó (öreg csavargó) éhségével küzdött Irmával, mint az eprészleánykával. (A leánynak kígyózott a két lábszára és a sarkával, mint dárdával döfködött. A dereka hánykódott, mint a hab a tengeren.) Míg Krónprinc kisasszony elkeseredett dühvel egy marék havat vágott arcába:

– Az apád!…

Talpra ugrott és megvetéssel végigmérte R. K. urat.

– Mit gondol maga felőlem, nyomorult férfi?

Rezeda úrnak egy másodpercig az volt a szándéka, hogy torkon ragadja a kisasszonyt, amint tíz esztendő előtt cselekedte volna, és kényszeríti vala, hogy bocsánatot kérjen engedetlenségéért, kezet, arcot, kesztyűt és bekecset érintsen ajkával, és végül megesküdjön szerelmére – de Rezeda Kázmér már unta a dolgot… Fütyörészni kezdett, mint a péklegény, mikor nagyon fázik hajnalban az utcán, és sántikálva megy kosarával.

– Egyszer egy haldokló embert láttam a havon – mondta és közömbösen verte le a havat Irma kabátjáról. – Valami kupec lehetett elnyújtott csizmáiról ítélve, hörögve és habos vért köpködve feküdt az útszélen, a szemét felnyitotta, meg lezárta. Az jutott eszembe, hogy ilyen pozícióba jutok egyszer én is, ha szentté nem válok még életemben. Vajon Szent Ágoston mikor kezdte a tisztességes életet?

– Maga sohasem javul meg – felelt Irma sértődötten. (Ő maga sem hitte, hogy ilyen kietlen befejezése lesz a tülekedésnek.) Vannak egyes emberek, akik arra vannak megjelölve, hogy kocsmacégérek maradjanak vénségükre is az Oroszlánnál vagy a Kis Redoutnál. Elzüllötten, toprongyosan és asztmatikusan üldögél majd egyszer az ivóban, midőn egyetlen barátja, Gráciász úr sem lesz többé, és ál-világfájdalommal az asztalra írja a nevemet.

– Ígérem, hogy nem teszem – szólalt meg igen száraz hangon R. K. úr.

Irma arcán némi sötétedés mutatkozott:

– Vajon mi lehet a sorsa? Dolgozni már negyvenéves korában nem tud. Büszke, mint egy jellemszínész, hogy gazdagon nősüljön és az asszonnyal magát eltartassa. Váratlan szerencse nem éri, mert szerencséje szaruját már kimerítette azzal, hogy eddig életben tudott maradni.

– Minden új nap Istennek különös jótéteménye és csodája – felelt áhítatosan Rezeda Kázmér. – Az élet eliramlik, mint a postáslegény, miután jó és rossz híreit átadta.

– És ha majd én is elhagyom?…

Irma a hóról felemelte hibás tekintetét, amely szinte gyűlöleteset villant.

Rezeda úr imára kulcsolta a két kezét és vállat vont.

– Ha mi is elhagyjuk? – folytatta szenvedélyesen Krónprinc kisasszony. – Felrúgom és többé sohasem lát. Én nem járok a maga társaságában, ön nem jöhet az enyémbe, találkozhatunk, kénytelenek leszünk elfelejteni egymást…

– Régi tervem, hogy vén napjaimra beállok barátnak. Ismerem a tihanyi apátot. A Balaton felett, regevilágok felett merészen emelkedő régi kolostorban laknak a legvénebb szerzetesek. Tizenegyen vannak és többnyire ezer esztendőt tesz ki az életkoruk együtt. Ott jó helyem lesz nekem – felelt szelíden R. K.

– Mit gondol? Szüksége van az apátnak a léhűtőkre?

– Kályhát fűtők és fát vágok; bort hozok fel a pincéből…

A leány bosszúságában kacagni kezdett, hogy a könnyei kicsordultak és végigfolytak arcán.

– Fogja meg a kezemet! – kiáltotta és futva ment fel a hegyoldalba, ahol már egy setét pinceajtón át tétova fények világítottak, mintha az ördögök kovácsműhelyéhez érkeztek volna.

Sirokai tanár ebben a percben intézkedett, hogy Lányi cigányprímás teljes zenekarával megjelenjen a Berzenczey-féle pincében, egy kalap- és cipőnélküli embert futtatván a völgybe, amilyen ember teljes megelégedettségi állapotban volt feltalálható egykor Magyarországon és bőgőhordozónak hívták őt a kivilágított városokban. (Honnan jöttek ezek az emberek az egykori Magyarországba, akik a muzsikus cigányok szolgálattévői lettek? – a Magyar Titkokban sem íródtak meg Nagy Ignác tollából. Tönkrement urak nem egyszer választották e pályát, amelyen a tökéletes meghasonlást és szakítást találhatták világi életükkel. Egy különc K.-ról beszél az emlékezet, aki párductermetű cigányleányba volt szerelmes, és a Holló utcában hordozta a bőgőt és cimbalmot a muzsikusok után, hogy a cigányhercegnőt néha láthassa. Máskor a nyirettyűbe és a négy húrba belebolondult urak, miután tönkrementek, ócska pepitanadrágban és talpnélküli lakkcipőben hallgatták tovább a banda muzsikáját a vendégfogadó sarkában és tovább mulatnak, csendesen danolnak, múltjukra emlékeznek a zenekar hangjainál; hátukra kapják a cimbalmot, midőn posta jön, hogy a Betyár kávéházba váratlanul és boros fővel belépett X. vagy Y., a magyar hangászat rajongója. Az Osztrák–Magyar Bank azért szüntette be a régi ezerforintos bankót, amely sárga volt és amulettjeiben az ország legkövérebb és legszebb zsidóasszonyai találkoztak: mert valamennyit Debrecenbe vitték, hogy az ottani cigányprímás homlokára ragasszák. Fiatal koromban egy bőgőhordozó közölte velem először, hogy nem szabad a nőknek hinni – miután harminc esztendeig hordozta megadással és némi passzióval a hangszereket az éjjeli zenékhez.)

A pincében már víg élet volt.

A mécs lángja – amely olyan szeszélyes volt, mint az idősebb Boromisszák gyomra –, különböző figurákat mutatott a pince falán, amelyeket régi vendégek rajzoltak itt korommal, vérrel, borral és végleges elfelejtéssel: pipázó kurucok és egylábú, öregembert dédelgető nők foglaltak helyet a pince falán, és oly nyugodtan viselkedtek, mint a múmiák a piramisokban. Alig volt pince a hegyoldalban, ahol II. Rákóczi Ferenc vagy legalább Bercsényi fel ne írta volna nevét a terméskő falra félig leégett fahasábbal, mert ez idő tájt nagy divatban volt az autogram, amelyet Ocskay Bécs falán gyakorolt. (A Berzenczeyek pincéjében valóságos lengyel királyok hagyták névaláírásukat, akik bort, leánycsókot és körmöci aranyat lopni jöttek Magyarországba.)

Alvinczi Eduárd úr természetesen mély meghatottsággal szemlélte a történelmi falakat és a feliratok közül különösen egy keltette fel figyelmét.

Ez a felírás így hangzott:

Hic fuit Szemere de genere Huba.

– Talán Miklós unokaöcsém járt erre? – kérdezte némi meghatottsággal és önkénytelenül megigazította a sapkáját.

Sirokai tanár úr a mindentudó komolyságával válaszolt:

– Ennek a felírásnak szerzője: Miklós, a költő, a Szemerék nemzetségéből, aki Petőfit a távolból szerette, míg közelről nem kedvelte, mert véleménye szerint olyan fényes csizmát nem illett költőnek viselni, amilyen lábbelit Petőfi hordott.

Alvinczi helyeslően bólintott.

– Kétségen kívül igaza van atyámfiának.

Másfelől Lillák, Trillák és Anyuci nevei tűntek fel a pince emlékkönyvében, a kormos falon. Sirokai tanár úr basszus hangon, amelyet suttogásnak vélt, hogy az alant fekvő városban meg ne hallják, megjegyezte:

– Gyurka öcsém székbérlő volt a helybeli színházban, és a divette-ek némi pártfogásban részesültek – mondta történelmi arckifejezéssel, mintha Zsigmond király korabeli felírást fejtegetne.

(A szóban forgó Gyurka, az öreg Berzenczey úr lesütötte a szemét.)

Ezután nemsokára elfoglalták helyüket a régi hordó körül, amelyre a mécsest állították. Kecskebakon és különböző gerendákon, régi korhelyek emlékezetét őriző kimustrált hordókon telepedett meg a társaság. Vendéghegyi úr a polcra ült, ahonnan az imént vette le a házigazda a végképpen elhomályosodott, igen vastagüvegű borospoharakat, Szilveszter egy vándorszínész ittfelejtett, rúgóra járó kalapját fedezte fel és félrecsapta fején, míg Alvinczi Eduárd egyetlen gombot szabaddá tett menyétbundáján. Berzenczey György eltűnt a pince sötétjében, ahonnan fekete üveggel tért vissza, és oly aggodalmasan öntött a flaskóból, mintha recept szerint mérné az orvosságot.

– Ajánlom. Különösen: éhgyomorra! – dörmögte leragasztott bajusza alatt, mint egy varázsló.

Krónprinc kisasszony fenékig ürítette a gyanús poharat.

Szilveszter úr szokás szerint mindennel meg volt elégedve, míg Vendéghegyi Algernon a fülkében pókhálós, divatjamúlt üveghez intézte szavát egy bizonyos egri borról, amely vörös és savanykás, amelynek párja nincs Magyarországon.

– A szép nőkért! – szólt Alvinczi Eduárd, és tekintete váratlanul találkozott Krónprinc kisasszony lángoló szemével.

A koros ember elpirult, aztán megigazította testén bundáját, majd újra Irmára vetett egy alattomos pillantást. Egypár percig szótlanul ült, maga elé meredve, míg Irma idegen hangon megszólította:

– Milyen szomorú dolog, hogy a férfiak bizonyos korban már nem emelik fel a nők kesztyűjét!

Alvinczi Eduárd sértődötten és megzavarodva nézett körül, ámde a pincében ez idő tájt senki sem törődött a női nemmel, a sonkacsülök, apró hagymák, retkek és penetráns illatú sajtok kötötték le a figyelmet, amelyeket egy vándorbűvész bőkezűségével rakosgatott a hordó tetejére Sirokai tanár úr. Míg a kenyér száraz volt és kemény, mert a frissen sült cipó gyorsan megtölti a gyomrot. Penecilusok, szarvasagancsos kések, vadásztőrök jöttek elő a zsebekből. Alvinczi az utazástól és köteles udvariasságtól fáradt hangon ismételte, mint valamely színdarabban:

– A nők kesztyűje…

– Amelyet elejtenek – felelt egy szokatlan, idegen női hang, mintha a nevek egyike szólalt volna meg a falról, valamely régi Trilla.

– Nacsak, bicsak! – szólt kínálgatva Sirokai tanár úr.

R. K. úr az egész idő alatt oly kárörvendő arcot vágott, mint a keresztes vitéz, aki férfiatlanította cselédségét és szerelemlakatot tett nejére, mielőtt a szentföldre elindult volna. A gyanútlan Sirokai tanár úrral hosszadalmas beszélgetést kezdett arról, hol kapni Ungvárott a legjobb sonkát, mert nagybátyjának küldene, akitől tekintélyes örökségre számít.

– A bor a szerelemnek ádáz ellensége – folytatta az előbbi hang, mintha a színfalak közül beszélne valaki, akinek igazi arcát nem láthatjuk soha.

– Legvégül a hazáért iszunk – szólt Alvinczi Eduárd és letette poharát.

Lassan fölemelkedett, mint egy köszvényes öregember, de az arca csodálatosan megfiatalodott, mintha varázslat történt volna a régi kurucok pincéjében.

Piros és andalgó volt az arca, mint egy Rákóczi-korabeli nóta üteme.

A homlokának és arcának olyan színe volt, mint az ősapák olajfestményein a keménytekintetű, varkocsos vitézeknek, akik széljárta éjszakákon leszállnak a rámák közül, hogy atyáskodó kedvvel bepillantsanak unokáik, a fiatal nők álmaiba, midőn azok hátgerincükön alusznak.

Felemelkedett, mint egy kísértet, és láthatatlan karjaival átölelte Krónprinc kisasszonyt.

A fekete orvosságos üvegből csepegő varázslat még néhány másodpercig lenyűgözte a társaságot.

R. K. úr hirtelen megrázkódott, felemelte a fejét, Irmát kereste.

Irma a háta mögött ült egy hordón, kézitükrében arcát nézegette és rizsporos kendővel törölgette az orrát. Olyan kihívóan mosolygott, mint egy delnő öltözőszobájában, midőn saját bájaiban gyönyörködik, és arra gondol, hogy mily bókot mondanak majd a férfiak szoknyájának csipkéiről és harisnyakötőjének pillangójáról.

– Megcsaltalak – szólt Krónprinc kisasszony odavetőleg, és állát rizsporozta, midőn Rezeda úr bikavörös tekintetét észrevette.

Lányi cigánybandája e percben érkezett.

A muzsikusok egymásután bújtak be a pince ajtaján, kerekrenyitott szemmel körülnéztek, mintha világéletükben először hívták volna őket zenélni. (A falusi cigányok mind egyformák, alig lehet őket megkülönböztetni egymástól. Lányi bandája városi zenekarnak számított; nyaranta Szobránc fürdőn, jószagú fenyvesek és szívderítő hegyek között, egy kerek pavilonban reggelenként felköltötte a vendégeket a Habsburg-indulóval. A kontrás keskenyszélű, sötétsárga keménykalapjára volt büszke, míg a fuvolás gyöngyházgombos világos kabátjára, amilyen senkinek sem volt a városban; a prímás zsakettben volt és pepitanadrágban; gyűrűbe volt fűzve a cimbalmos nyakkendője; még annak az ingetlen embernek is mandzsetta volt a kezén – évek óta –, aki a nagybőgőt idáig cipelte; igen elegáns banda volt a Lányi bandája.)

A muzsikusoknak vadállati szaguk csakhamar érezhetővé vált a pince atmoszférájában. Rezeda Kázmér úr egy darabig győzte a versenyt, miután orrfacsaró szivart rágott fogai között. Később megszökött a hordó mellől, midőn Szilveszter úr alig érthető pohárköszöntőjébe fogott.

A pince előtt meghatott téli éjszaka volt. Olyan csend volt a hegyoldalban, hogy hallani lehetett, amint a fenyőkről néha lecsúszott egy marék hó, mintha vándorlegény feküdne alant, akinek tetemét reggelig el kell rejteni. Olyan sötétségek mutatkoztak a különböző éji tájak felé, mintha a téli éjszaka feketét feketére festene: itt-ott elfelejtett egy ecsetvonást és világosabb a sötétség. Ez volt az idő, midőn az ember megérezheti, milyen lesz másvilági élete, talán egy behavazott feszület képében fog állapi az út mentén, vagy pókhálós ablak lesz egy elhagyott istállón, ahol legfeljebb egy bűnbeesett cselédleány szüli meg magzatát.

Rezeda úr szeretett néha a halálutáni dolgokkal foglalkozni; végrendeletében szíve átszúrását indítványozta, amely célra alkalmas volna bármely kalaptű.

Valaki megérintette a vállát.

Rezeda úr meg sem fordult, s így szólt:

– Azt szeretném tudni, hogy mit akar avval a sírboltszagú öreg emberrel?

Krónprinc kisasszony felhajtotta a bundája gallérját.

– Ostobaság – mormogta dideregve. – Néha minden ok nélkül kacérkodom. Rossz a vérem. Bár meghányna valaki, amikor rossz vagyok.

– Azt én nem fogom tenni, – felelt csendesen, elkomolyodva R. K. úr. – Más dolgom van… Illetőleg: nincs semmi teendőm. Sajnálom, hogy e hóbortos utazásba belementem.

A leány mind a két kezével megérintette R. vállát.

– Kázmér! Bocsásson meg nekem!

R. K. meghatottan bólongatott.

– Én – nem haragszom… Én utoljára tizenöt év előtt haragudtam nőre és örökké szégyenlem.

– Megvet?

– Mily gyermekes kérdés! Egyetlen embernek sincs joga megvetni a másikat! Akik leginkább szokták a megvetést gyakorolni, rendszerint a legszégyenletesebb bűnökkel terhesek.

– Mondjon valamit, amivel megnyugtat.

R. K. úr elgondolkozott, mintha valamely nagyfontosságú kijelentésen törné a fejét. Összeráncolta a homlokát, végül a következőket adta elő:

– Egyszer, mikor még minden eszköz jónak látszott ahhoz, hogy az érzékeit megzavarjam, és még úgy figyeltem magát, mint az üveg alatt a skorpiót, japáni képeket mutattam önnek, amelyek selyempapírosra voltak nyomtatva és a szerelem stilizált jeleneteit ábrázolták. Emlékszik a furcsa növényekre, amelyek szeretkező emberek voltak? A különös állatokra, amelyeknek emberi fejük volt? A hosszú porzójú virágokra és a különös kelyhű, nőnemű cseresznyevirágokra? Fiatalok és öregek voltak e növények, a napkeleti képzelet egzotikus bujasága áramlott a vonalakból. Nos, ezek a képecskék jutottak eszembe, mikor a hóbortos öregemberrel csókolózott.

– Másról beszéljen. Mit érzett? – kérdezte fuvolázó hangon Irma, mintha a várható fájdalmas szavak már előre is különös gyönyörűséggel töltenék el.

R. K. úr nagyot szívott a téli éjszakából, mintha egy csatorna megmászására indulna, és egy ablak várná.

– A hölgy-ismeretségeimnek eddig mindig az lett a végük, hogy én elfelejtettem őket. Szerencsém volt. Sohase maradtam hátul. Valamely rejtelmes szimat, néha egy álom, amelyből fájdalom-ordítással ébredtem fel, vagy egy alig észrevehető jel az imádott nő homlokán: jóelőre tudósított, hogy vegyem sátorfámat és párologjak el a környékről. Gyakran már akkor is megéreztem a közelgő fagyot (mintha időjósló köszvény volna szívemben), mikor még imádottam maga sem tudta teljes bizonyossággal, hogy turbékolása hamis, kívánsága már csupán szokás és unottan öltözködik a találkozóra, mint egy nőegyleti gyűlésre.

Már olykor elfelejtette a rezedaszínű csokrocskát a harisnyakötőjéről, valamint az imádságot reggel és este lelkiüdvösségemért. Szórakozottan jött az utcán, egy órát is késett a megállapított időből, és nem repült fel lihegve a lépcsőkön.

Bolthajtásos, régi házban, ahol visszhangzottak a falak, hölgyem lépéséről, amely a kapu alá kanyarodott gyakorta, meg tudtam ítélni, hogy milyen kedélyhangulatban teszi majd versekbe foglalt kis kezét a kilincsre; vajon libben-e vagy tartózkodva megáll, mintha megbánta volna útját; igazat mond-e vagy hazudik; korán távozik vagy lámpagyújtásig marad, és a fehérneműs szekrényt rendbe hozza?

A régi házban a lépések azt is tudomásomra hozták, hogy hányszor jön még a páva vagy a kis szürke veréb? Utoljára! Ezt mindig pontosan tudtam. És többé életjelt nem adtam magamról. Hogy csodálkoztak a nők, amikor búcsú nélkül elkullogtam a vidékről! Nem értették pontosan a dolgot, azt hitték, félreértés van, majd találkozunk és elejtenek néhány szavat, kézszorítást, őrjítő emléket és megszólítást, mint borravalót, és a lovag továbbá is őrhelyén marad. Sohase mentem el az utolsó találkozásra, mindig rettegtem a nőktől, akik szerelmünk történetében már az életben úgy lapozgatnak, mint valamely memoárban. «Ugye mily szép volt – szerdán volt!» – mondták, és én titokban pakolni kezdtem, mint egy vándorszínész.

S így elfelejtettem őket egyenként, mielőtt még észrevették volna, hogy féllábbal vonatra szálltam. Jó órában legyen mondva, csupán affektációból szenvedtem utólagosan egy-két nő miatt, mert a férfiak éppen oly képzelődők, mint a nők. Kedvelik az érdekes, nem mindennapi érzéseket.

– Tehát sohasem szeretett! – jegyezte meg Krónprinc kisasszony.

– Mindig, életre-halálra.

– Én azt hiszem, sohasem tudnám elfelejteni – folytatta Irma remegő hangon.

– Elfelejt.

– Vajon milyen lesz az életem maga nélkül?

R. K. úr kifelé fordította a tenyerét, mint egy zsidó.

Irma sziszegett.

– Valami azt súgja nekem, hogy még sokat fog szenvedni miattam.

– Istenhez menekülök, és ő mindig megsegített.

A leány szeme világított sötétben, mintha egy égből elkergetett angyal viaskodna igazáért, ropogtak a vállperecei, amint Rezeda úr mellére simult.

– Elmehetsz. De csókolj meg utoljára.

A téli éjszaka úgy fülelt körülöttük, mint egy alvást színlelő öreg titkosrendőr a hamiskártyások tanyáján. A pincékben megroppant egy abroncs valamely régi hordón, a hó fagyni kezdett és hallatlan sóhajtással, mint egy varjú szárnyalása, ereszkedett le a hideg.

– Mandulaíze van a szádnak – rebegte R. K. úr. – Mintha valamely titokzatos folyamat folytán: minden csók után újra felfrissülne az ajkad és az üdesége nem válik soha bágyadtsággá, hanem jó szaggá.

– A térded úgy világít, mint a csillag az erdőn.

– Honnan van hajadnak ez a kábító, nőstényillata, hisz egész délután a levegőn voltál?

(Az ungvári hegyoldalban a februáriusi éjben olyan jelvény maradt a havon, mint a piramisok hieroglifjei.)

Ezután ismét megjelent Rezeda úr a pincében.

Alvinczi Eduárd, aki egy kurucfejedelem méltóságával ült a hordón, magához intette.

Végtelen gyöngédséggel megölelte, mint apa a fiát.

– Fiam, gondoskodom rólad végrendeletemben – mondta fénylő, nedves szemmel. – Derék fiú vagy. Nem kell szomorítani a kisasszonyt. Szeresd őt, mert megérdemli.

R. K. cinikusan vállat vont, és többé egy pillantást sem vetett Krónprinc Irmára.

Alvinczi úr ezután lakodalmas kedvvel rendelt a prímásnál néhány hallgató, búskomoly magyar dalt, Lavottát és Csermákot nem mellőzve, míg a cigány a melegedő hangulatban már mindenkinek megsúgta, hogy Lányi, a népszínházi cimbalmos testvérbátyja. A szívbajos kisbőgős elváltozó arccal vonta a nótát, a banda öregapja, a nagybőgő kezelője gyönge öregember módjára leszopta magát, de mindig a kellő helyen vágott vonójával az öreg húrokra. (Általában igen részegnek kell lenni az öregebb muzsikusoknak, hogy a hangot eltévesszék.)

Kéklő balatoni tájak; álombeli szőlőhegyek; borház előtti magányos flótázás; holdvilágos ablak a régi balatonfüredi Esterházy-udvarban; epedő szemű, szilaj, barna delnő a bő szoknyájában; életre-halálra elszánt gavallér: bűbájos romantika áramlott széjjel a pincében a régi nóták zengtére…

Egyszer Kisfaludy Sándor, ez a fürtösfejű, kopasz fejboltozatú és alacsony termetű táblabíró rajongott, amint csak azok a költők tudnak, akik nem számíthatnak sok sikerre a női nemnél, a kalandok világában; s ezért ragaszkodnak görcsösen az egyetlenhez, a reménytkeltőhöz.

Máskor a múlt századbeli, gunyoros kalandor malaclopó köpenyege látszott a faderék mögött meghúzódva a gazdag kereskedőleány ablaka alatt, amint csúfondárosan mondja: «A szerenádot el ne felejtsétek, a kisasszony él-hal érette…»

Rezeda Kázmér úr a halotti tor alatt azt gondolta, hogy levelet dobott be délután a vasúti postakocsi nyílásán, a vonat elindult, s ő megcsúszott a síkos talajon és a kocsi alá került. Most derékkal fekszik a sínen, és egy teherkocsi fénylő kereke elháríthatatlanul közeledik. A haja az ég felé állt, és igen megkönnyebbült, midőn Alvinczi Eduárd jelt adott az indulásra, mielőtt Szilveszter úr összetörte volna a cimbalmot.

– Az élet eliramlik – gondolta magában és keresztet vetett az est különös élményeire.

(Tíz esztendő előtt agyonlőtte volna magát az elkövetkező éjszakán.)



Negyedik rész
 Nem boldog a magyar


XIII.
 Egy különös ember

– Van medve? Farkas? – kérdezte Alvinczi Eduárd a meggörnyedt, összeszáradt zöldruhás emberkét, aki sapkáját kezébe tartotta, mintha a manók fejedelmének parancsára jött volna elő az erdőségből, amely oly buján környékezte a medveházi vadászkastélyt, mint az őserdő.

– Az orosz parasztok nem igen merészelnek napközben sem a házból kimozdulni. Babonás nép. Azt mondja, hogy nappal a farkascsordák ügetnek át a falvakon. Körülszaglásszák a kocsmákat, fejükkel a mestergerendát verik. A múltkor a templomban lőttek agyon kettőt a farkasok közül.

– Zárják be a templomokat – felelt Alvinczi és kegyesen elbocsátotta a vadászt.

A vadászkastély természetesen történelmi múltú volt.

Több mint egy évtizedig keresték őt a tönkrement urak, akik birtokok adásvételével foglalkoznak. Barthos József, nyugalmazott főszolgabíró a felső vármegyéből azt hitte, hogy már mindent tud, amit az északkeleti részekben lakó zsidók és urak tudhatnak: maga is meghökkent, amikor a feltételeket meghallotta.

Rákóczi fejedelem korában építsék a kastélyt, a rengeteg erdőnek, amely körülveszi, már a honfoglalók idejében helyén kellett állni, a Tisza forrása itt eredjen, és kell néhány kísértet, lehetőleg kuruckatona, a kéményben, akik az unalmas hosszú estéken mulattatják a házigazdát. Könyvtár, képtár, régi ágyak, ahol egy királyné vagy egy király is nyugodtan töltheti az éjszakát. Egy erkély, ahonnan a naplementét lehet nézni, mintha utoljára szállna le a napkorong a hegyek mögött, mint az élet muladozik a piros bor mellett.

És a kastély közelében valahol visszhangnak kell lenni, amely egy Vörösmarty sort korrektül tudjon. A madárfészkek érintetlenek legyenek és romlatlan a föld népe.

A magyarországi ügynökök jó kereset fejében megbirkóznak a lehetetlenséggel. Az ügynökök egy grófot nyomoznak ki, midőn az éppen pénzzavarban volt.

Állomásról állomásra kergették, fülébe duruzsoltak, eget-földet igértek, Fábián, az ügynökök öregapja, ki tudná hányadszor, ismét kikeresztelkedett, mert zsidónak nem eladó a birtok, megmozdult egy asszony is, akinek indiai karika volt a combjára tetovírozva: végül létrejött az üzlet a fuldokló gróffal és a Rákóczi-féle birtok Alvinczi Eduárd tulajdona lett, bár az ügynökök küzdelméről nem igen tudott a nagyúr. (Télen-nyáron a nagymama lakott itt, amíg élt az öreg asszonyság.) Alvinczi megelégedett annak a tudtával, hogy van valahol egy tölgyfa erdősége, ahol neki hull a makk a százesztendős fákról.

A varjak oly mélán üldögéltek a havas fákon, mint az örökkévaló emlékezet; vajon meghalnak valaha a varjak? A szarkák szitakötők módjára cserélgették helyüket és a nyugtalan madarak itt is feltűnést keltenek. A Rotschild-sapkás cinke reménykedve mondott egy-két hangot, hogy valahonnan választ kap rá. Nagy csizmás, kékkötényes uradalmi cselédek mentek át néha az öles hóba vájt gyalogutakon, mintha elunták volna az örökös heverést.

És a kályhákat külön lehetett szemügyre venni. Némelyiket kívülről, a folyosóról fűtötték, amikor is a vadonból jött hasábfa akkorát durrant, mint egy ágyú. Mezítláb ment a kályhafűtő, hogy az uraságokat ne zavarja. A sapkáját is a folyosó végén hagyta egy nyaláb havas hasábon, mert a falak telve voltak régen elment urak kihívó arcképeivel, valamint hegyesorrú, pirossapkás papokéval, akik olykor az imádságos könyvükkel fejbekólintották a pince körül is ólálkodó kályhafűtőt. (Az igazi uraságoknak lobogó volt a szájukban, amelyre latin szavak voltak írva.)

A kandallókat oly ünnepélyességgel rakták meg az inasok, mintha különös tudomány volna a kályhafűtés. Talpig vadbőrben jöttek ketten és kis szánkón hozták a fűteni való fát. Az aszaltszilva-nagyságú udvarmester néha beleszólt a dologba. Lehetséges, hogy ezzel csak jelenlételét akarta elárulni.

Rezeda úr, miután három napig nem látta Krónprinc Irma kisasszonyt (mióta télinap-pirosságú ruháját levetette), egyszerre nagy szívfájást érzett a könyvtárban, ahová régi bibliák és alkimista könyvek közé elmenekült, míg a kastély körül a vadászkürt riadozott. Egy párnanagyságú miséskönyvre hajtotta a fejét, amelyben gyermek módjára csodálta az iniciálékat és furfangos betűket, midőn is a régi papok bízvást érezhették a szertartások titokteljességét, midőn elnyomta őket az álom, és arra ébredtek fel, hogy a kívülről fűthető kályhában dörömböl a fűtő, majd unottan felnyílott a címeres, alacsony ajtó, amely olyan erős volt, mintha kincsesházat zárna, és a különös idegen, miszter H. lépett a könyvtárba.

Az angol úr az utazás ideje alatt oly közömbösen viselkedett, hogy egyetlen egyszer sem nyitotta ki a száját.

Érdektelenül, fásultan húzódott meg a postakocsi sarkában. A rugalmassága, amellyel olykor leszállott a postakocsi lépcsőjén, a bábok rugalmassága volt. Merev válla, amely a katonatisztek vállára emlékeztetett, meggondolt, határozott lépése és felső testének szórakozott ringatása, fejének elgondolkozott felfelé hajlítása és katonásan begombolt köpenyege: ama utazóé volt, aki a világ legtermészetesebb dolgának látja, hogy a Szuezi-csatorna után India következik, Bécs után Budapest.

Spleen nem volt a mozdulataiban (amely spleen a múlt század derekán oly jellemzője volt a kontinensre tévedt angolnak, mint a köszvény, amelynek jelentkezését, még manapság is családi lakomával ünneplik Angliában, mint a hosszú életkor jelét; amíg Viktória császárnő fia, a wellsi Eduárd mindinkább elszoktatta a világot attól a véreshúsú típustól, amely életunalomból fejbe lődözi magát, reménytelenül utazik a cirkusz kötéltáncosnője után, mert ott akar lenni, amikor lezuhan a trapézról és fogadásból beleugrik a Vezúvba; a kakasviadalban gyönyörködő serfőző legények utódai a herceg idejében párizsi pástétomtól, bécsi marhahústól és pesti «sólettől» híztak Európában oly sárgára, mint a kappanok; csak a költők, színészek és ledér nők utánozzák vénségükre is ifjúkori karikatúrájukat, rendes ember változik a korral és az időjárással; a magyar urakhoz oly szívesen jártak vizitbe az Orient-expresszen, mint a kaukázusi főurakhoz a muszka nagyhercegek; túzokként gunnyasztó otthoni semmittevés után vadászattól, kártyától és dáridótól hangos magyar vendégeskedés következett) – a spleen divatját múlta; miszter H. oly álmodozó volt, mint egy másvilági ember. Egy ócska képről jött valamely templom sötétségéből, ahol legigazabb imáikat mondják el a nők, vagy a céltalan tömegből került ide, ahol medvetáncoltatók és kardnyelők együtt ballagnak a polgárokkal?

Vagy tetszhalott volt egy kriptában, és az utolsó lélegzetvétellel találta meg az utat kifelé a koporsóból, miután körmét lerágta: és odakünn többé már nem csodálkozik semmin, azaz mindenen csodálkozik?

Rezeda úr a könyvtárszoba tornyában aludt, amely oly magasan emelkedett a polcok felett, hogy onnan a vaskapcsos bibliákkal és furfangos lakatú kódexekkel egy sereg ördögöt agyon lehetett volna verni: talán azért is választotta e helyet, amelyről a regebeli határszéli hegyek füzérét lehetett látni; itt futott a csodaszarvas, és egy völgyi malomban reszkető éjszakának idején kacagányos lovagok döngették meg a kaput, akik elmaradtak egy régi vadásztársaságtól; míg másrészről a keskeny csigalépcsőre nem merészelt feljönni a kísértés elhomályosult szemű, mén-nyerítésű bakkecske kopogásával.

R. K. úr egy biblián ült, amelynek, belső felírása szerint, a másvilág annyi ártatlan leánylelket köszönhetett, hogy angyalbőrükkel be lehetett volna kötni a könyveket.

A karjára fektetett fejjel nézte az angol urat, amint a napsütéses könyvtárszobába letelepedett a karosszékbe, amelyre párducbőr volt vetve, és olyan tornyos háta volt, hogy bízvást meghalhatott volna benne egy keleti fejedelem.

A szék karján egy szattyánbőrbe kötött könyv hevert (a régi hóbortos könyvtáros belsőlapra írt megjegyzése szerint «Fatime háremhölgy» csillagos papucsából vették a kötéshez a bőrt, ámde a könyvtáros, egy kicsapott pataki deák, nem mindig írt igazat a dédelgetett könyvekbe, meg is ették a farkasok egy télen, midőn mélyebben nézett a kancsóba), miszter H. fölvette a könyvét, és abban lapozgatott.

Az Ezeregyéjszaka meséi voltak a papucsbőrbe kötve, Vörösmarty fordításában.

A kandalló lángja és a téli délutáni napfény megaranyozták az angol szőke, ritkuló fürtjeit, valamint körszakállát. R. K. úr félig behunyt szemmel azon gondolkozott, hogy látta már valaha ennek az arcnak a hasonmását? Biztosan tudta, hogy látott ilyen szőke, kékszemű, elhalványuló, a közelségben is messzeségben látszó arcot, amelyen úgy aludtak az arcvonalak, mint az emlékpénzen, amelyet a híd lába alatt elásnak.

R. K. úr megcsavarta a memóriáját, amikor is szálló darumadár alakú ráncok keletkeztek a homlokán és a földabrosz módjára kiteregetett esztendők emlékezetén sejtve járt a mutatóujja, mintha valamely kis falut keresne. Aztán egy nagyvárosnál állott meg.

Bécs! – mondta a memória.

Most már könnyebben tájékozódott a botorkáló emlékezet.

Látta magát: amint bandukol rózsaszínű télben vagy vizes tavaszon a belváros nyurga, fehér ablakos bérházai között. A rozsdás lámpavason lilafrakkos, fehérnadrágos, magas cipősarkos, szalmával tömött gavallért lógat a szél, ahová egy farsangon vetélytársát óhajtotta elhelyezni. Egy régi emlékkönyv barnaságával nyílnak föl a mellékutcák és az elsötétedett ablakból, mint az ódon fényképalbum egykor krémszínű kéregpapirosáról alig sejthető, a múltba fehéredett szellemalakok virrasztanak.

Már a nevét sem tudta az utcának, ámde mályvaillatra emlékezett; szőke asszonyi hajszálon összehajtogatott papirosszelet lógott egy zsalugáterről és violaszínű tintával, mint egy remegés, egy napszak és egy óra volt a hártyára írva. A randevú ideje.

Más utcákban tünődve állott kapubejárat alatt, és kikoptatott kövek mélyedéseiről azt szerette volna megállapítani, hogy melyiket okozta a császárzsemlyés pék és melyiket a grófné párizsi cipősarka. Ezek a kőbe vájt nyomok évekig érdekelték az ódon városrészben, úgy szimatolt felettük, mint egy rendőrkutya. Mária Terézia császárnő korában hordták először a nagyon magas cipősarkokat a nők. Bizonyosan akkor kezdtek kopni a kövek, mikor a dámák fehérharisnyás lábukat sűrűn lengették a magyar testőrök után. És a régi mélyedésekbe új lábak léptek. Ugyanazon az úton járt a belvárosban a dédanyja és unokája; talán ugyanazon kilincset fogták meg az élettelen és az izgalmas, ujjhegyeiben is vágyat, termékenységet és az élet csodálatát remegő kezek; a grádicsfordulónál felsóhajtott a nagymama és az unoka, és a sóhajtások a magasban összenéztek, mint az öreg pók a fiatallal, mielőtt megenné; régi világos szalmakalapok ellengtek, míg a szegény nők a viharban kiterjesztett karral, siránkozva kapkodtak ifjúságuk után, és megható volt, hogyan meredtek tükrükbe órákon át, arcuk rózsáit kétségbeesve keresve, míg az unoka gyorsan a kamrába zárta őket, mert alulról hangzott a lovag új cipőinek nyikorgása.

A múltba merülve állott a régi belvárosi utcákon Rezeda úr, természetesen, végtelenül sajnálta, hogy nem lehetett jelen az első kőkoptatásoknál, és ha nem fél vala a büntetéstől, már régen feltörte volna egy hercegi család sírboltját, hogy a képekről és amulettekről ismert, gyöngyházfényű delnőt, S. hercegnőt koporsójában megháborítsa, amint egyszer titokban lyukat szúrt egy képtárban M. A. királyné rokokószoknyájára.

Aztán megpillantott egy embert a háztetőn, aki közömbösen állott az egész Bécs városa felett, a cserepeket javította és egyetlen pillantással nem törődött az alant hempergő és össze-vissza kuszált élettel. Pipázott, aztán vizet öntött le a háztetőről. A regényes mélyedések megteltek vízzel és a kényes dámák, a múltak elképzelései ijedten kapták nyakukba habcsipkés szoknyájukat.

Most egy új kép tűnt fel az álmodozó Rezeda úr előtt. A Hofburg kapuja, amely olyan tágas, hogy nemzetek sorsa szénásszekéren is megérkezhetik, és a kapuval szemben egy múltszázadbeli ház, barokk, mint a legtöbb bécsi épület és Matestesio Pietro építette. A házban egy képkereskedés; amelynek kirakatában a helyi festők cukrászdaízű elképzelésében jelennek meg az előkelő hölgyek és urak arcképei. Schwarzenberg, Fürstenberg, Kaunitz hölgyek miatt nyugtalankodik a járókelő, hosszan bámészkodik a diák és tenyeres-talpas Alföldjét felejtő magyar és a hercegnők sohasem tudják meg, hogy hasonlatosság alapján szerencsét csinált egy polgárleány.

R. K. úr világosan emlékezett.

Ebben a képkereskedésben látta először miszter H.-t. Akkor világoszöld kesztyű és fehér ezredesi kabát volt rajta. Cinóberpiros nadrágján aranyos sáv és világoszöld szalag a mellén. Ferenc Józsefnek hívták, és 1859-ben festette egy akadémiai piktor.

Mikor ezt a fölfedezést megállapította Rezeda úr, mélyebben nyomta a fejét a miséskönyvbe, és lélegzetét is visszafojtotta.

Apránként szemügyre vette az idegen úr hosszúkás kezét, amelyeken az ujjak visszafelé hajoltak és inkább asszonyhaj simogatására és írótoll forgatására látszanak teremtve lenni, mint gyeplőfogásra; bizonyosan tud ez a kéz érintéseket a női testnek is nevezett hegedűn, amint hogy a legnemesebb férfikéz tud a legkegyetlenebb lenni. Vajon szorított már torkot ez a kéz? Az ezeregyéjszaka meséi halkan simultak el az ódon lapokon a kéz érintésére, mint a fátylak.

Majd a lábat vette szemügyre Rezeda úr. Ennek egyforma idoma volt a kézzel. Hosszúkás volt, és kengyelben megnyúlt e lábnak már ősapja véres tornákon és fáradhatatlan vadászatokon.

A származás különösségét még az apró, szinte nőies fülek is jelentették; a fülcimpa az archoz volt nőve, rabszolga régen nem volt a családban, aki karikát viselt volna és a szembetegség miatt sem kellett megfúrni a fület.

A homlok úgy dudorodott előre, mint egy márványeresz, és a ritkás hajzat között mély sebesülés nyoma látszott, villám vagy kard beforrott helye.

Az ajkak nem ástak csatornát a környéken, amelyen eltűnjenek; csak némaság ült az ajkakon, mint a sírkertekben a szobrokon.

Talán ez az az ember, aki a legmélyebb erdőségbe megy, midőn beszélgetni akar önmagával? Talán nem is ő volna az többé, aki az alig hallható, elejtett szavakon kívül egyéb mondanivalóra is felnyitná a száját. Ez a száj egyformán unja a parancsolást, mint a céltalan beszélgetést. Ámde megvetés nélkül megy el a tájon, mert megvetni is fáradságos az életet.

Az ajtó felnyílott.

– Kismadár! – szólalt meg miszter H. magyar nyelven.

A küszöbön hajadonfővel, koszorúba kötött hajjal, fehér zubbonyban, fekete szoknyában Vecsera kisasszony jelent meg. Nedves, szomorkás szeme és nagyon fehér arca tündöklött, mint egy jelenésé. Hegyipatak friss illata ömlött a válláról. A félcipőjén két pillangó volt, azok hozták idáig.

A hóna alatt rajzkönyv volt.

Letelepedett egy zsámolyra és egy megkezdett vázlatot folytatott, amely miszter H.-t ábrázolta. Ügyesen és formásan rajzolt.

– Az «emlék» holnapra elkészül – mondta bizonyos idő múlva, miután némán rajzolt.

Miszter H. felemelkedett, mosolyogva a rajzra nézett, aztán elhagyták együtt a könyvtárszobát.

R. K. úr a vén miséskönyvet összecsapta:

– Mit szólsz a kis kígyóhoz? – kérdezte.

Ám a könyv nem felelt.

Rezeda úr elhatározta, hogy nyitva tartja a szemét, mint többnyire mindig, midőn valamit későn tudott meg.

 

*

 

Ámbátor R. K. úr ez idő tájt még meglehetősen el volt foglalva a saját szomorúságával, amelyről semmi érdemleges feljegyzést nem talált az álmoskönyvekben, amelyeket a vadászkastély korábbi tulajdonosa láthatólag nagy szenvedéllyel gyűjtött össze az ország minden tájáról.

Holott azt hihette, hogy már oly gyakorlott szenvedő a szerelemben, mint a gyomorbajos ember, aki frakkja hátulsó zsebében hordja állandó orvosságát. Minden kígyómarásnál előlről kell kezdeni a gyógyító eljárást, és sohasem lehet biztos a beteg, hogy pontosan meggyógyul.

R. K. úr már többszörös kiadásban láthatta magát szembejönni lehorgasztott fővel a nagy álló tükörben.

Így volt R.-val, B-val és Mumuval is. Az erkélynek dőlt, és tengerszínű, fodros szoknyája volt az egész tájnak, amilyent a drága hölgy viselt utoljára…

És sohasem tudott a drága hölgy gyomrának belsejébe nézni, ami jó szer ábrándozás ellen. Csak az álmoskönyvet nézte, amelyben magas süvegű csalók a felejteni kívánó leánynak tiszafüredi bajuszpedrőt, míg a legénynek a «Rothe Lampe» krinolinos szolgálóit ajánlották. Csépcsanaki, egy múlt századbeli naptár kiadója, a szívfájásban szenvedő gavallérok figyelmét a szűk csizmaviseletre és «földreszállott angyal», Hermine szép juhászné bájaira hívja fel.

Krónprinc kisasszony három napja részt vett a főúri vadászatban, szánkón, lóháton és hajtó hátán közlekedett az öles havakkal borított erdőségben, mint egy örömet, falut és természetet kanalazó pesti úrhölgy, aki még Vendéghegyi úrnak is elhitte, hogy a «dzsentri» mind nemes ember és hivatása a zsidók üldözése és az úri tempó gyakorlása.

«Ah, dzsentri-urak!» – sóhajtotta Krónprinc kisasszony.

A vadászat széles kedvvel folyt a medveházi erdőségben. A vadászok többet kürtöltek, mint lövöldöztek. Esténként bíróságot tartottak a hanyag hajtók felett. A tétlen hajdúk nagy buzgalommal osztották ki a megszabott botütéseket. Egyetlen hajtó sem vállalkozott, hogy a gyertyaszentelő óta barlangjában alvó medvét kizavarja. Néhány kopott, csonttá aszott farkas a fegyverdurrogástól a völgyekbe menekült. Vendéghegyi Algernon volt az egyetlen, aki mindennap látott farkast, sőt hiúzt. Szilveszter úr varjakra lövöldözött. Míg Alvinczi Eduárd meg sem töltötte fegyverét. Krónprinc kisasszony úgy lovagolt, mint egy cirkuszművésznő. Olykor szánkón ereszkedett le a hegyoldalban, lobogott a haja, ruhája, kedve. Csodálatos változáson ment át az egykor merengő hölgy. A szabad levegőn lármás és nyugtalan volt, mint egy rabságból szabadult madár. Mámoros lett a tél levegőjétől, az erdőtől, hűséges szolgáktól, a kastély duruzsoló kályháitól.

– Nem csoda, hogy a grófnők oly szépek és egészségesek – mondotta. – A sportok fiatalítanak.

Alvinczi dermedten és bundáiban alig mozogva, bólongatott a tüzes hölgynek. Aggódott érte, ha a leány bemerészkedett az erdő belsejébe. A száraz kis fővadásznak volt elég gondja, hogy Krónprinc kisasszony nyomából el ne maradjon.

Egy napon miszter H. is megúnta a semmittevést, fegyvert vett vállára, és egy parasztfiú társaságában az erdőbe kalandozott.

Délután a legény visszatért a kastélyba. Miszter H. a Bicskának nevezett vadászháznál egy nagy medvét ejtett el.

Faderekakból készült szánkókra ugrott a társaság és a vastag bundájú parasztlovacskák nagy vígsággal elindultak a Bicska felé.

Rezeda úr a kocsis mellett foglalt helyet és Alvinczi felhívására egy katonafegyvert szorongatott az ölében, mert a medvének párja vissza szokott térni.

Alvinczi úr, Szilveszter és Vendéghegyi urak megrakodtak fegyverekkel és kulacsokkal. Szilveszter úr egy vaddisznótőrt is derekára csatolt, amellyel előbb próbát tett otthon: féltérdre ereszkedett és a tőr markolatát a térdkalácsának feszítette; nincsen olyan vad, mely megmeneküljön a szuronytól. Az állig fegyverzett vadászok egy farkascsordával felvehetnék a küzdelmet. Az öreg kis fővadász lövésre készen tartott puskával ült a saroglyában. Krónprinc kisasszony otthon maradt.

– Nem szeretem az idegen urat – mondta kedvetlenül.

Míg a Zöldvári hölgyek az izgalomtól magukon kívül voltak, és nem tudtak az eseményhez illő komolysággal viselkedni. Negyedóránként felmentek a vadászkastély keleti tornyára, ahonnan messzilátón át figyelték a néma erdőséget. – Vecsera kisasszony hímzése felett ült, és egyetlenegyszer sem emelte fel a fejét. Mikor olykor egyedül maradt, a Zöldvári hölgyek ismét felsiettek a toronyba, mert Izabellának csengett a füle, egy Mária-képet vont elő kebléből, amilyent a vizsgákon osztogatnak és az aranyos, szelíd nőhöz beszélt valamit összefont kézzel. Lépések hangzottak a folyosón. A képet helyére dugta. Csak annyi ideje volt, hogy keresztet vessen, Krónprinc kisasszony lovaglóruhában, lakkcsizmában, ezüstsarkantyút pengetve ment át a napfényes termen.

– Nem volna kedve, Mária, a társaság elé lovagolni? – kérdezte unatkozva.

Vecsera kisasszony szelíden megrázta a fejét és hímzésébe merült.

Már az alkonyat szállott lefelé, mintha mind sötétebb kerekek futnának lefelé a hegyoldalokon, amelyek végül az erdőkben csapatba gyülekeznek. A kályhafűtők kettőzött buzgalommal fűtöttek, kékkötényes legények hordót gurítottak fel a pincéből, a konyhán izgalommal láttak a vacsora főzéséhez, és a sohasem használt lámpásokat is felgyújtották. Majd szilaj ebek és kiáltozó parasztok kíséretében fáklyás emberek bontakoztak ki az erdőből, a szánok meggyorsították futásukat, a Zöldvári hölgyek az udvarra rohantak.

Az öles termetű medvét deszkára fektették.

A megölt erdei óriás úgy feküdt ott összefont lábbal, mint egy alvó gyermek. Nagy bolond feje szomorú lemondással hanyatlott hátra. Biztosan megbánta, hogy elhagyta csendes rejtekhelyét.

Körülállották és csodálkozva nézték.

– A talpát majd én elkészítem, mert értem a módját – jelentette ki Zöldvári Izabella.

– Hová kapta a golyót? – érdeklődött Krónprincné, aki abbahagyta napok óta tartó főfájását.

Szilveszter úr kijelentette, hogy verset ír a medvéről.

Vendéghegyi Algernon felemlítette a vadászregulát, hogy a puskavesszővel néhány avató ütést kellene mérni miszter H.-ra a diadalom alkalmából, de Alvinczi úr elhallgattatta.

Vecsera kisasszony sokáig szótlanul nézte a barna állatot. Aztán megsimogatta a medve vastag bundáját.

– Szegény mackó! – mondta alig hallhatólag.

– A medvebőr a kisasszonyé – szólalt meg miszter H. és megemelte kalapját.

A Zöldvári hölgyek a következő napon megzavarodottan és gyanakodva suttogtak, amikor Vecsera kisasszony hímzésébe merült. Nem is nyugodtak mindaddig, amíg V. Mária a jelenlétükben kijelentette miszter H.-nak, hogy az ajándékot nem fogadhatja el, mert arra nem szolgált rá. Az idegen itt szelíden bólintott.

– Akkor menjen vissza az erdőbe! – dörmögte.

A medve a legközelebbi éjszakán eltűnt a színből, ahol a boncolást és megnyúzást várta.

Az angol úr tétlenkedve ült a könyvtárszobában, de Mária nem nyitotta fel az ajtót, pedig Rezeda úr végleg elrejtőzött méteres nagyságú régi könyvek mögé.

Ebédnél és vacsoránál Lányi bandája szolgáltatta a zenét. Esténként a hölgyek báliasan felöltözködtek és minden igen előkelő volt. Alvinczi úr a változatosság kedvéért az egész nagyságban felszolgált vadkan combját gyakran mártogatta egy régebbi bordói medoc nedvébe és juhásznótákat vonatott, mikor is Bakai, a dudás kitett magáért.

Szilveszter úr az öreg emberek hűségével ragaszkodott egy szerencsésen puha vesztfáliai sódarhoz, amelyet a kamarában felfedezett; míg Vendéghegyi Aldzsi minden nap megemlékezett egy régen megholt főzőasszonyról, aki úgy ismerte az ember gyomrát, mint egy doktor, és főztjével olyan jókedvre hangolta a vendégeket, mintha csupa nászutas foglalt volna helyet az asztalnál.

Az idegen úr papiros szeletre írta fel a nótáját (még ma is őrzi egy vén cigány) : «Édesanyám is volt nékem…» szólt a nóta. S a napok oly unottan folytak, hogy Rezeda úr elhatározta, hogy folytatja azt a lombfűrészmunkát, amelyet a kastély egyik szobájában felfedezett.


XIV.
 Különböző rejtelmes ügyek

Az angol úr meglátogatta a környékbeli parasztokat és furcsa pénzdarabokat felejtett az asztalon, ablakpárkányon, küszöbön.

Egy tallért a kastélyba hozott egy ijedt orosz paraszt.

Talán elvesztette az idegen uraság, és ezért majd ő kerül bajba. Alvinczi úr, a házigazda meghallgatta a paraszt fogyatékos előadását, amelyből kiderült, hogy már néhány beteget is meggyógyított az idegen úr a völgyben elterülő faluban. Ránézett a betegekre és megparancsolta nekik, hogy egészségesek legyenek.

Zöldesszürke tekintetére összerázkódtak az öregek, a gyermekek és a kutyák a köpenyegéhez húzódtak.

A rongyos kis falusi temetőben világosságot láttak a sírokon, amikor az idegen úr egy este, beteggyógyítás után arra elhaladt. Aztán ismét elsötétültek a sírhantok. Cservenka, a falubéli féllábú katona, aki a sírásó teendőjét szokta ellátni, ha valaki éppen meghal Medveházán, esküdözött, hogy mióta az idegen úr a faluban megfordult, a temetői halottak között nyugtalanság észlelhető. A múltkor is, holdas este a sírdombjára ült a harmadéve eltemetett kovácsmester és azon iparkodott, hogyan szökhetne el a temetőből. (Szerencsére, lábai már elszoktak a járástól.)

Alvinczi úr füléig belebújt bundájába, amikor tudomására hozták a falusi híreket. Félszemmel vizsgálta az aranytallért, mintha valamely bűvös pénzt tartana a kezében. Viktória császárnő arcképével díszített jó aranyfont volt az. Tömör, alapos, józengzetű; mint az angolok pénze.

Ezután a parasztok még azt a mesét is kitalálták, hogy hiába adtak túl a talléron Ungváron a rőfösnél. Mire visszatértek a hetivásárról, az aranypénz már odahaza volt, az asztal szélén vagy a küszöbön, ahova egykor az idegen úr dobta.

Egy napsütéses délben Krónprinc Irma azt a különös felfedezést tette egy udvari ablakból, hogy az idegen úrnak nincsen árnyéka a havon.

Miszter H. az öles hóember mellett állott, amelyet az udvar közepén emeltek a cselédek, egy ócska hajdúsüveget nyomtak a fejére, amelyet leemelt a hóember, midőn az idegen úr mellette elhaladt. A hóembernek kellő árnyéka volt a napsütötte havon, míg miszter H. alakja árnyéktalanul haladt tova az udvaron. Az idegen úr a falu felé tartott a völgybe. Amint az erdőhöz ért, füttyentett és a múltkori hatalmas medve fénylő szemmel kibaktatott a sűrűségből és az idegen úr sarkához dörzsölte nagy bozontos fejét.

Máskor – ezt viszont Krónprincné mesélte később Budán és a Mátyás-templom melletti cukrászdában a kiszolgáló kisasszony hallotta –, egy alkonyattal a medveházi napok alatt, két pirosnadrágos, lakkcsizmás, derék és fejnélküli lábszár futott fel az országúton és levelet hozott az idegen úrnak.

A keresztútnál egy kápolna állott, bolthajtásos, kis sárga épület, amelyben egy fárafestett Mária-kép előtt vetett keresztet a föld népe.

Olyan volt a behavazott tájon a kis épület, mint egy túlvilági emlék, amelyet égi utasok hagytak hátra, miután egy éj szakát e vidéken töltöttek.

A falak vastagok voltak és a terméskő nem repedezett. Nyári jószagú fagallyak és rozskoszorúk maradványai emlékeztek áhítatos imákra, amelyek azóta bizonyosan beteljesedtek. Egy vándorló legény bocskorát, szegény asszonyok zöld krajcárkáikat, egy régente erre utazott dáma pillangókesztyűjét ajánlotta fel a nyugodalmas Máriának; a kántor, ha erre járt, énekelt egy ködös melódiát, Amerikából visszatérő parasztok elérzékenyedtek. A vándorpiktor, aki valamikor pókhálós szemével, reszkető kezével a vonalakat és színeket felrakosgatta, bizonyosan sokat álmodott fiatal korában fekete asszonyokkal. A bibliai asszony karcsú volt és aranypiros arcú, kék palástja elrejtette kezét, pedig azt sokan keresték. Vecsera kisasszony néha eltűnt déltájban a kastélyból, korcsolyával karján a folyóra sietett, amely kanyarogva húzódott az országút mellett, mint egy üvegkígyó. Barna és áttetsző jég fedte a folyót, sisteregve futott rajta az acéltalp. A megfagyott kökénybokrok, öregesen álmodozó fenyők között moha és száraz levél fedte ösvényen a kápolnához lehetett jönni a folyóról.

(Rezeda Kázmér úr a kökénybokrok körül úgy figyelt, mint egy vadmacska.)

A kápolnánál a boltozat alól miszter H. lépett elő és kezét nyújtotta a leánynak.

Áhitatosan és hosszadalmasan nézett a leány arcába, miután két kezét fogta és mély meghatottság tükröződött a máskor közömbös arcon.

Mintha már nagyon régen ismerték volna egymást e találkozás előtt, de a múltról egyetlen szóval sem tesznek említést.

Elfoszlott az, mint a virágszirom; felleg lett napnyugaton; csillag egy távoli égtájon; imádságos por a templom lámpásán. Múlt: a tegnapi hang. Régmúlt: a tegnapelőtti kézszorítás. Messzi, drágalátos emlék egy tekintet, amely sohasem ismétlődhetik többet.

– Én elmegyek ma innen, mert időm lejárt. De majd egyszer még visszatérek hozzád, Mária – így szólt a különös idegen, és közel hajolt a leány lehunyt szemeihez, amelyen a pillák nem remegtek és a fehér arcocska mozdulatlan volt; mint a halottaké.

– Vigyen magával – mondta Vecsera kisasszony.

– Ahová én megyek, te oda nem jöhetsz. Én a másik világba megyek vissza, ahonnan eljöttem, hogy téged lássalak. Így tudtalak mindig: fiatalnak, kedvesnek, szívringatónak. Dalnak, amelynek nincsen hangja. Névnek, amelynek nincs betűje. Álomnak, amelynek nincsen teste. Ismerlek, mióta először jártam e tájon és a magyar urakkal Kun László módjára poharat ürítettem. Ugyanez voltál: az én lelkemnek a húrja, szívemnek kiválasztottja, akivel bizonyosan kellett találkozni, amíg éltem és szenvedtem. A kürt zengett az erdőn, és mi már akkor is szerettük egymást, amely időre te nem emlékezel. Ilyen volt a hajad, a szemed, az arcod, a lábad. A homlokodon csillag volt. Nagyon szerettelek és visszatértem hozzád.

– Vigyen magával – ismételte Mária és felnyitotta a szempilláit.

A vadászruhás szőke ember csendesen mosolygott.

– Ha megérinteném a homlokod, ha lezárnám a szemed, ha a szívedre lehelnék: halott lennél te is, mint én vagyok.

– Úgy is halott leszek, ha nem láthatom.

– Mi halottak csak az élőket szeretjük, mert ők még szenvednek, mikor mi már régen nem ismerjük a szenvedést és a nyugtalanságot. Szánjuk őket és egyengetjük utjaikat. Nem hallottál még hangot álmodban? A halottak hangja az, akik körülülik az álmot és megmutatják magukat szép és különös ruháikban, szenvedés- és ráncmentes arcukkal, pehelykönnyű érintésükkel és földet többé nem érintő lábukkal. Szegény élők! Mily nehezen tudnak elaludni

– Én többé sohasem fogok álmodni.

– Nagyon sok álmod van még, Mária. A két szemed mögött a sötétségben láthatatlanul élnek az álmok, mint a pusztában a szellemek. A hajfürtjeid között kis árnyak laknak, amelyeknek meg kell növekedni, hogy valóságos álmokká váljanak. Az ujjaid között láthatatlan rózsalevelek vannak, amelyeknek le kell hullani, hogy utadat bevégezhessed. A füledben zenéknek kis hegedűsei telepedtek, akiknek melódiáit végig kell hallgatnod. És fogaid sövénye mögött élnek a hangok, mint a leheletek, amelyeknek még életre kell ébredni, mint a virágok magvainak.

– Sokáig kell élnem, hogy téged elérhesselek?

– Messzi még a fogadó, amelyből már nem utaznak tovább a vendégek. Térj vissza, kis leányom az apácákhoz, és majd egyszer ismét várni foglak Pozsonyban egy régi utcában, amint iskoláskönyveiddel sietve mégy a hóesésben. Én előrelépek és te felismersz. Megfogjuk egymás kezét és egy percig vagy egy óráig azt hisszük az ódon, sárga épületek között, hogy szeretjük egymást, tehát jogunk van az élethez.

– Miért hágy itt?

– Mennem kell… Már nem maradhatok. Megáldalak, Mária.

A leány térdre ereszkedett, összekulcsolta a kezét.

Az idegen úr keresztet vetett a leányra, aztán önmagára. Csöndesen megsimogatta Mária fürteit. A leány lehunyt szemmel, halálra készen térdepelt.

Mire feleszmélt, már csak a halk déli szél simogatta az arcát.

A leány sokáig térdepelt az útszéli Mária előtt, gondos megbeszélést folytatott nőtestvérével, és aztán láthatólag megnyugodott.

Tűnődve indul el a kastély felé, miután korcsolyáit lecsatolta. A fejét lehajtotta és kerek kis vállai összehúzódtak. Mind lassúbb lett a lépése. Láthatólag nehezen viselte el a különös élményt.

(Rezeda úr ez idő tájt már a naplóírást is beszüntette. Azelőtt azonban minden csókot, minden órát, minden nőt pontosan feljegyzett, a helyeket és címeket, utcákat, házszámokat, csalódásokat és későbben megvetésre méltó hazugságokat, soha be nem váltott ígéreteket és csalfaságokat, gombokat, szoknyákat és kalapokat. Egy boldogtalan élet: ez volt a naplókönyvre írva és bölcsességekkel volt teli, mint az elhervadt férfiúk gondolatai, akik szanatóriumban laknak, és végképpen megszabadultak a nőktől; mielőtt elbúcsúznának a földi léttől, egy-két napig oly világosan látják a disznóságot, amely velük itt történt, hogy megelégedetten fordulnak a fal felé.

Ez idő tájt már oly messzire vélte magát a fájdalmas élettől, hogy elmulasztotta a tanulságokra való feljegyzéseket. Azt gondolta, hogy már semmi baj nem érheti többé az életben, miután távol tartja magát annak szélmalom-vitorláitól, csendesen ül egy gödörben és magának fújja a tilinkót. Tehát a naplóírást is beszüntette. Elhatározta azonban, hogy némi följegyzéseket tesz a Vecsera kisasszonyok ügyéről, amelyet halála után a Nemzeti Múzeumnak hagyományoz; hadd csóválják a fejüket a tudósok.)

Alvinczi Eduárd úr ebéd közben ünnepélyesen felemelkedett a fejedelmi karosszékből. (Szilveszter úr a háta mögé állott poharával, hogy majd elsőnek koccinthasson és kellő időben jelt adjon a tusa elvonására. Vendéghegyi Algernon levette az asztalkendőt nyakából és hátradőlt székén, miután néhány «halljuk!»-ot kiáltott.)

– Nem mulaszthatom el az alkalmat – kezdte Alvinczi remegő hangon, miután tekintetét végigjártatta a társaságon – hogy poharamat a szép nők egészségére ürítsem. Idézem nemes honfitársamat, Szemere Miklós urat ezen alkalommal: Igyunk, urak, mert nem boldog a magyar.

Taps és pohárcsengésbe mordult a bőgő és rengett a cimbalom.

Az idegen úr helye üres volt az asztalnál. Senkinek sem tűnt fel távolléte, mert máskor is elmarad szó nélkül az ebédtől.

Délután Szilveszter úr egy udvarmester komolyságával egyenként felkereste a vendégeket. Meghatottan jelentette:

– Elhangzott a búcsú pohárköszöntő. A medveházi szép napok befejeződtek. Reggel indulnak vissza Magyarországba a postakocsik.

Krónprinc Irma kisasszony estig hiába kereste Rezeda Kázmér urat, hogy véle a legközelebbi programját megbeszélje. A megbízhatatlan fiatalember szürkülő bajusza alatt tollszárat rágott egy bezárt szobában. Fekete selyemsapkát tett a fejére, mikor elhatározta, hogy ismét felveszi az írók tollát. Apró betűkkel írt, mint Tóth Bélától vagy Gáspár Imrétől látta fiatalkorában, akik már jóformán teljesen megszűntek érző és mindennapi emberi életet élni, elgörbült ujjú írók voltak, akik félelmetes rendszeretettel hajoltak papirosaik fölé. S egészen mindegy volt nekik, hogy odakünn tavasz van vagy tél. (Egyidőben minden író Balzac Honoré szeretett volna lenni életmódjában is.)

A mű, amelynek kidolgozásába fogott Rezeda Kázmér úr, ezt a címet viselte: Rudolf királyfi megjelenése Észak-Magyarországon.


XV.
 Madame Louise kártyái

Pest ebben az időben, tavasz kezdetével már majdnem olyan rossz szagú város, mint nyáron. A dohos, régi házak kapualjából télen megrekedt levegő ömlött ki; az ablakokat kinyitották és betegszobák levegője áramlott.

Öreg emberek bújtak elő, akiket télen nem lehetett látni, csontfejű botokra támaszkodva, zöldre kopott ruhákban ténferegtek a napfényben, amely a Belváros utcáit hűvössé és nedvessé tette. Sörházszag, mint útonálló, régi pincék, bolthajtásos földszintek, csodálatosan zárt udvarok és gyanús lépcsőházak szaga, mint megannyi odvából előmászó szarvasbogár volt feltalálható a városban.

Mintha sohasem szellőztetnek vala a negyedik kerületben, csak tavaszi napon, ebédután, mikor már mindenki megebédelt és lefeküdt szunyókálni. A régi hordár a sarkon életuntan guggolt kis zsámolyán, a zálogház pádimentumára nyolcasokat locsolt a tulajdonos, és a szerelmi levelezésre váró dáma még lompos slafrokban és mezítelen lábára húzott papucsban olvasta a regényfolytatást a hírlapban.

Régente Pest ebédután mindig elaludt egy órácskára, nyugodt emberek voltak itt, csak az üzletükbe igyekvő iparosok, nőszabók és fűzőkészítők játszottak egy kéglipartit a Koronában, Péchy Andor még a Korona kávéház belső szobájában bóbiskolt, a púpos markőr, Fridolin, ügyet sem vetett a feketéjüket gyorsan fogyasztó pasasérokra. Ebéd után csak a kölcsönkérő sietett végig utcákon. Az urak a Nemzeti-szállóban késő délután keltek és előkészítették, megbeszélték az elmúlt éjjel afférjait, párviadalait.

A város területén egy csomó úriember ásítozott, aki más gentlemanek bajából, részeg indulatából, kártyanyereségéből óhajtott megélni.

A titkos kártyabarlangokban estefelé kezdődött az élet, fényesen berendezett lakásokon jelszóra nyílott meg az ajtó a mellékutcában; Bodh Elek roulette bankja, a «kis doktor» nasi-vasi asztala. Somosy Károly délutáni ferbli partija, majd a Terézváros felé «Slió» bankja: a város pénztelen semmittevőit a szerencsekerék közelébe csalogatta. Sárkány, a vidéki földesúr még négy lovon jött Budapestre és a Császárfürdőtől a Fehér Lóig, a lóvasúton elveszített tízezer forintot azon elmés játékon, hogy «fej vagy írás». A belvárosi kaszinóból dr. Dick hazaküldött a múlt héten viselt harisnyájáért, mert abban szerencséje volt. Az Erzsébet téri Kioszkban Lányi Manó adta a bankot és már Thaisz kapitány idejében tudták, mivel kell elhallgattatni a rendőrséget és öreg Szvobodát, a német újság reporterét. A Tigrisben, Európában, István-királyban – e régen letűnt szállodákban – kedves vidéki emberek vártak, hogyan adhassanak túl pénzükön. A bűncselekményesek közül: Spangát, Pitélit és Berecet, a posztkisztli tolvaját, Farkas Menyhértet, a temesvári lottóst és későbben Kecskemétit volt szokásban emlegetni, mint jeles férfiakat; a Szarvas téri és újpesti bankrablás még ismeretlen volt a pestiek előtt, a legnagyobb tekintély Papakoszta, aki a biztos Wertheim-szekrényeket fúrni kezdte.

Kitartott nők és feleségek ébren várták a kártyás éjszakák eredményeit, míg a Rostély utcai Folies Caprice-ban, a Hajós utcai Herzmannban vagy az Imperiálban türelmesen, egymás között kártyázgatva virrasztottak az éj művésznői; a zenekar várakozólag hallgatott; a pincérek és a ház elé érkező fiákeresek jelbeszédet folytatnak az Ármin pincéjében, a Dobler-bazárban, a Ferenczi-kávéházban (az éjjeli szerelem helyén vagy a nappali szerelmi találkozóhelyen, a budai Elipsz-kávéházban); Blau bácsi, mint egy éjféli főfelügyelő minden éjszaka ébren volt, és pontosan tudta, hogy mi történik a város különböző részeiben, ahol az úritársadalom megfordulni szokott (míg a Nemzeti Kaszinó kártyacsatáiról, mulatságairól madame Louise-hoz mentek a posták a Belvárosba) – amíg hajnalodni kezdett, és a legizgalmasabb kártyázások is véget értek.

Némely kártyacsatánál, midőn naponta újult erővel mérkőztek az ellenfelek, mintha az egész város érdekelve lett volna. Zsákokban hozták a vidékiek és a bécsiek a játszani való pénzt Pestre, a kártyaasztalról a földre esett egy százas vagy egy ezres, nem igen törődtek vele.

Az első felületes pillantásra úgy nézett ki Pest ez években, hogy itt senki sem akar a munkájából megélni; gazdag emberek megkopasztásán töri fejét mindenki a városban; lutrizók, akik Frankl Móric nevű csodagyermek útbaigazítása nyomán nem egyszer ternót ütnek, és lóverseny-játékosok hemzsegnek; Göndöcs Benedek békésgyulai apátplébános a Képíró utcai ablakból lógatja le csibukját Luft Rézi házában, ahová vendégként betévedt; a Ciankáli című élclap kiírja a városbeli hamiskártyásokat; Eduárd, a Kontinentál szálloda portása először mutat ajtót a bécsi vagabundoknak; Gály Lajos, az egyiptomi kedive váltóival megjelenik az Aranykéz utcai kis kocsmában; Szirmai Imrét pezsgőben fürdeti a vörös milliomos-lány; megindul A Nap című újság és némi ijedtség észlelhető az elszánt városban; a régi szép kastélyban, a Magyar utcában délig szól a muzsika a tükörszobában; Österreicher úr elválik és egy fekete pincérnőt vesz feleségül; a Gyapjú utcai német színház egykori művésznője, Forinyákné, tábornokné korában is megjelenik a Bellevue teraszán; Carola Cecília elpusztul Pestről, és szép asszonyokból öregasszonyok lesznek; ügynökség rikoltoz és mosolygó csendben dolgozik a nőkkel való kereskedelem; az életben való boldogulás egyik fontos körülményének látszott, hogy ki melyik kávéházba jár, és mennyit hitelez a szabója.

Bánatos, szélhámos, üresfejű Magyarország, amely a nadrágja szabásából és a kártya keveréséből akart megélni. Mégiscsak tiszteletreméltóbbak voltak e kor nagy svindlerei, akik legalább dolgoztak is valamit, hogy vállalatuk sikerüljön.

Nagyon érthető, hogy ebéd után mindenki aludt a Belvárosban, a felgyűrt nadrágos fiatalemberek, valamint szélesujjú dámák pihentették arcuk vonalait, a hordár legfeljebb kölcsönpénz után rohan, szundít a pék és fűszeres, megkopaszodott ügyvédek a Tarnóczy-csőd iratai felett törik a fejüket; Eötvös Károly és Polónyi Géza a szép Brunkaláné pöréről álmodoznak, és a barátságos kis kocsmákban már elfogyott az utolsó főzelék is «feltéttel», ami húsz krajcárba került.

Nem volt könnyű élete a régi világbeli magyarnak a Belvárosban már a peleskei nótárius óta.

Konok német fészek volt a Belváros harminc esztendő előtt, a Hatvani utcában nem értette meg a boltos a vidéki jogásznak a szavát, aki magyar nyelven kért kokárdát a nemzeti ünnepélyhez, a Váci utcában német volt minden boltfelírás; a Zrínyiből már kipusztultak a jurátusok és hamiskártyások és a magyar nem is nagyon csodálkozott azon, hogy a kellner nem tudott magyarul a Vadászkürtnél vagy az Angol-királynőnél. Erős vára volt a németségnek a régi Belváros; Isten nyugosztalja régi városatyáinkat, bizony akadékosan forgatták a szájukban a magyar szót. A sajtó Eszlárral, meg az öreg Tiszával volt elfoglalva, szunnyadt a magyar érzés a városban, míg a Janszky-féle tüntetés után egyszerre megváltozott a világ. Hirtelen, váratlan erős magyar áramlás futott végig a városon, elfelejtik a zsidókat, Verhovayt; az ifjúság zajongani kezd a Kecskeméti-házban, a sajtó lármásan agitál a névmagyarosítás mellett és Feleky Hugó dr. leszakítja az első német cégtáblát a Belvárosban.

Valamely különös láz támad a városban, amely napról napra, évről évre emelkedik, mint egy második forradalom, amelyet március tizenötödike és ócska lőfegyverek nélkül visz véghez az ifjúság, a sajtó és a jóravaló terror.

Magyarosodjunk!

Ez a jelszava a korszaknak. Az Egyetértésnél Csávolszky Lajos lobogva és szangvinikus, rövid felkiáltásokkal fut görbe lábain, ha tüntetés vagy lárma keletkezik a németség ellen a városban; új lapok alakulnak, amelyeknek egyetlen céljuk az erőszakos magyarosítás; a pincérnek kiütik kezéből a német újságot és nemzeti hősként jár minden verekedő, aki az osztrák tisztekkel skandalumot rendez az Orfeumban, a Kossuth-nóta vagy egy német szó miatt. Vérmes, erőszakos, szinte a megfélemlítésben örömét lelő korszaka ez Pesten a magyarságnak. A sajtó vérbeborult szemmel uszít, mindennaposak a csetepaték a belvárosi spíszbürgerek és a lelkes ifjak között, amely harcok többnyire hatósági beavatkozás nélkül érnek véget; Carola Cecília is kibontja az Orfeum színpadán a trikolort, mikor a Hölgyzászlóalj utolsó kvadrillja következik; az egész ország tapsol, mikor kísérlet történik a Hentzi-szobor felrobbantására. Közeleg az idő midőn az egyetemi kör egy zsidó fiatalembert választ alelnökéül, bizonyos Veiszfeld Vilmost, aki (V. V.) jel alatt írogatja demokrata vezércikkeit a Pesti Hírlapba. Majd ünnepélyesen Vázsonyira magyarosítja a nevét.

De amíg idáig jutottunk, két kézzel dolgoztak Pesten a hazafiak.

Ezt a régen letűnt korszakot Pesten lehetne az asztaltársaságok korszakának is nevezni.

Ezt a német eredetű szokást hajdanában a spíszek gyakorolták a Belváros kiskocsmáiban; jelvényeiket még láttuk, az elnöki kalapot, a perselyt és a különböző szertartási eszközöket. Nagyokat ittak és ünnepélyesen elénekelték nótáikat; a bor jó és olcsó volt a Belvárosban, éjfélig mindenki megihatta a maga porcióját.

Nos, a komolyabb hazafiak is, akik nem jártak az utcára, meg az Orfeumba verekedni a magyarságért, asztaltársaságba gyülekeztek. Tetszetős, ízléses és kényelmes alakulás volt az ilyesmi. Gyorsan népszerű lett a városban. A német polgárok egyszerre azon vették észre magukat, hogy a saját régi kocsmáikból, megszokott sarkaikból és az önállóan befüstölt bolthajtások alól: Kossuth-nótával, magyar pohárköszöntővel, hazafias, harsogó lármával küldik őket hazafelé. Már alig lehet németül megszólalni az Uhrban vagy a Komlónál, hogy rá ne dördülne egy erőszakos hang valamerről:

Magyarul!

A Pipában, a Kiskoronában, Buda városánál, a Zenélő óránál, Csalányinál, Szikszaynál, Vörösmarty egykori kocsmájában, a Komlóban, a Szőlőtőkénél, végig az egész Belvárosban lelkes tanárok, ügyvédek, hírlapírók, költők tréfálkoznak egymás között, de a havas kosárral belépő kucséberre is rákiáltanak:

– Magyarul, az ebadtát!

(Ugyanebben az időben a Vígszínház német színészeket szerződtet, akiket csaknem a testi erő fensőbbségénél fogva távolít el a Keglevich színpadáról a magyar közönség; a tüntetést Bartha Miklós rendezte, miközben egy szürkecilinderes urat és Neszmély hírlapírót tizenhétszer vezetett ki a színházból Sajó rendőrkapitány.)

A belvárosi hazafiak sikeres működése éreztette hatását a még félig felépített körutak tájékán, amerre lámpással járt a rendőr. A Józsefvárosban és a Terézvárosban egymásután alakultak hazafias bizottságok, mint Carlyle forradalmi Párizsában. (Gyakran a nők is kokárdát tűznek mellükre, és Damjanich Jánosné több egyesületnek a vezetője.)

A terézvárosi Tyúkketrec vendéglőben hangzik fel először az erőszakos, követelő kiáltvány, régi időknek jelszava:

– Magyarul!

A fogadós, kellnerek, veinbursok, csaposok és vendégek rémülten néznek körül. A Terézia városrész még olyan sült német, hogy germánul ugatják az idevaló kutyák a holdat. Legfeljebb a tolvajnyelvet ismerik még ebben a kerületben, magyarul itt utoljára a lövészek ünnepélyén beszélt egy becsípett jurátus. A hónapos szobákat hirdető német cédulákat kezdik letépni egy idő óta, a cégtáblákat földhöz verik, a boltokban, kocsmákban megdördül az ismeretessé váló jelszó.

A Tyúkketrec-beli hazafiak félelmetes lármája felveri a sötétbe merült városrész csendjét. A polgárok ijedten húzzák fejükre hálósipkájukat, mint akár egy emberöltő előtt, amikor az utolsó jurátusok rángatták meg itt a csengettyűket. Márkus József, a későbbi főpolgármester magyar nótákat énekel a Tyúkketrec német törzsvendégeinek, az öreg Baintner Imre találja ki a tréfa nevű fröccsöt, Örley Lajos, Dezsényi József, Sümegi Vilmos, Takács Gyula ülik körül az asztalt, és nem egyszer tettlegesen részt vesznek a magyarosítás munkájában.

 

*

 

A néptelen Belvároson hosszú léptekkel sietett át Rezeda Kázmér úr és egy emeletes barokk épületen, amelynek földszintes ablakait csipkés függönyök fedték, és oly csöndesnek látszott a ház, mintha lakói messze délen töltenék a tavaszt, meghúzta a régimódi csengettyűt. Posztópapucsos csinos házmesterné az orra alatt köszönt:

– Mit csinál a nagyasszony?

– Amit ilyenkor szokott: kártyát vet.

Madame Louise a korai délutáni órákban, midőn körülbelül bizonyos volt arról, hogy senki sem háborgatja, kártyát vetett a szalonban, önmagának, a kisgyereknek, akit örökbe fogadott, Batthyány Elemér grófnak, Jankovichnak, Szemerének, Milán királynak és a perzsa sahnak, emelt helyettük és kártyáiból sorsukat nézte.

Szerdai nap volt és ez különösen kedvezett a kártyavetésnek.

– No, maga vén csámpás! – kiáltott fel harsogó kacagással, amikor Rezeda úr betolta a fejét az ajtón. – Jöhet, szabad az út. Öreg grófjaim még a dezsönénél ülnek. Az aranyparaszt jön leghamarább, mert korán elálmosodik. Azt majd beteszem a kis szalonba. Ott elalhat. Mi pedig kibeszéljük magunkat. Azon rejtelmes téli éjszaka óta úgy sem láttuk egymást, amikor meg akart ölni.

Madame Louise teli tüdőből kacagott, megmutatta ép fogait (valamennyi megvolt) és a kártyavetőszékben megigazította magát, hogy jól szemügyre vehesse R. K. urat. A kezét is felemelte szeméhez, és alaposan megnézte vendégét:

– Azt mondják, valami kancsi kisasszony szoknyájára ültél. Féltékeny vagy, mint egy török. Az ördögbe, úgy lóg az orrod, mint a szerb királyé, amikor Kecskó Natália elkergette, és idejött vizet inni.

R. K. úr nyugodtan helyet foglalt, feketekávét kért a szobaleánytól, rágyújtott egy cigarettára, és megvárta, amíg a Madame a hosszadalmas kacagás után alaposan kiköhögi magát.

– Csődöt mondtam asszonyom. Tennivalómat a hölgyek körül befejeztem.

– Tehát ismét megcsaltak.

Rezeda úr elpirult:

– Azt nem mondhatnám.

A Madame nevetett és legyintett:

– Ismerlek benneteket. Amikor az a bizonyos némber, akit ti hölgynek, istennőnek, életemnek szoktatok nevezni, természetszerűleg unatkozni kezd, és rajt felejti a szemét más férfiak mellénygombjain is, hazudik és szórakozott, a kalapját olyan hosszadalmasan próbálgatja a tükör előtt, mintha ti nem is volnátok a szobában, olykor ismeretlen helyre mereng a tekintete: ti, férfiak, akik egész életetekben tilosban jártok, az ujjatokat az orrotok hegyére teszitek. Hopp, baj van, szakítani kell az egész női nemmel, mielőtt valami szégyenbe keverednénk, mondjátok nagy bölcsen.

– Hányan jönnek ide a város távoli részeiből, még Budáról és faluról is, akiknek sebesülése halálosnak látszik, a lépcsőn alig tudnak feltántorogni és a pisztoly csöve kilátszik a zsebükből – folytatta a Madame elmerengve. – «Louise, unatkozom. Louise, beteg vagyok. Louise, nem tudok aludni». Így kezdik és gyakran az időjárásról is beszélnek, mikor már dobog a szívük a vágytól, hogy a nővel folytatott csata lefolyását elmesélhessék, ahol a sebesülést kapták. Nevetnek, cinikusak, helyeslik furcsa élceimet, és arra kérnek, hogy könnyelmű nőknek mutassam be őket, akiket nem kell elvenni feleségül. Én csak csendesen szánom őket… Hol rúgott meg a kanca? A hiúságodon, vagy a szíveden?

– Az ifjúságomon! – felelt Rezeda Kázmér.

Madame Louise oly szelíden mosolygott, mint egy öreg asszony, aki már túlesett az élet valamennyi bolondságain és harisnyakötésének mondja el nézeteit a legfontosabb dolgokról.

– Az ifjúságodnál sértett meg, fiam? Mi régi asszonyok azt tartjuk, hogy nincs is ifjúság a férfiaknál, legfeljebb a nőknél. Bár meg kell jegyeznem, hogy a fiatal nők sokkal komiszabbak, mint a tapasztalt és fájdalmat próbált, nők.

– Ezek a mohó fiatalok – tudja kedves Rezeda úr – mindinkább tűrhetetlenné teszik az életet. Alig bújtak ki a tojásból, még jóformán körül sem néztek a világban, néha repedt a sarkuk, a kezükön, a fehérneműjükön a szegénység szaga, a házmesterrel még fenntartják az atyafiságot és vasárnap délután rokonaik körében ülnek a cukrásznál vagy a kávéházban: és már élni akarnak, mohón, szomjasan, szemtelenül, zsarolva és fenyegetőzve. Nem is csodálkoznak, ha egy gróf szóba ereszkedik velük, mint akár én, aki negyven esztendeje élek a magyar mágnások között, és nem egyszer szerencsém volt az öregebb grófnékkal is beszélgetni, midőn házamban megforduló fiúk vagy férjük magaviselete aggodalomra adott okot. A boldogult Wenckheim Krisztina grófné elhívatott a palotába, és így szólt hozzám: »Louise lelkem, én azt hallottam magáról, hogy jó és okos teremtés, megérti egy anya aggodalmát fia miatt, ismerni akartam önt«. Kezet csókoltam a grófnénak, és sohasem felejtem el, mily megelégedéssel vette tudomásul nem mindennapi műveltségemet, éles eszemet és lelkem nemes vonásait. – Manapság minden elszánt kóristaleány mindjárt a palotába akarna beköltözni. Mondhatom, nagyon arcátlan lett a világ azóta, mióta én a Szervita téren virágot árultam, és mindig őszintén és igazán szerettem. Csak az öreg nőknek higgyél, savanyú lében úszó barátom.

Rezeda úr összefonta kezét:

– Hisz nemrégen azt hittem, hogy én vagyok a legöregebb ember Pesten, már mindent tudok a hölgyvilág rejtelmeiből, még azt is, amit magukban gondolnak, midőn a tükör előtt fűzik a derekukat.

Madame Louise beszédes kedvében volt:

– Egyikük sem tud semmit – felelt.

A fogadott gyermek eközben kiskutya módjára bekúszott a szomszéd szobából, kis piros sapka volt a fején és kék ing, mint a parasztgyermeken.

– Tunyi! – kiáltotta repdesve Madame Louise. – Ez lesz az én falusi földeimnek az örököse. Parasztnak nevelem. Ez a kis lélek boldog lesz általam. Hisz körülbelül mindenkit boldoggá tettem, akit szerettem. Az első fogadott fiam, akit felneveltem, már bajuszos kereskedő és házas ember. Vigyáztam az erkölcseire. Rendes fiatalember lett belőle. Csak addig éljek, míg Tunyit is embernek láthatom. Az eke szarvát fogja odakünn a tanyán és boldogan danoljon. Az én szívem olyan, Rezeda barátom, hogy szeretet nélkül nem élhetne egy napig se.

R. K. úr szomorkásan bólongatott.

Madame Louise ölébe vette a gyereket:

– Talán kölcsönpénz kell, te szomorú lovag? Régi barátaim gyakran fordulnak hozzám pillanatnyi pénzzavarukban. Kellemetlen dolog, de utóvégre az ember a társadalomban él.

– Már előbb észrevettem, hogy ezért igyekszik szórakoztatni, hogy a nehéz kérést ne merészeljem kimondani – felelt Rezeda úr. – Pedig most csalt az éleslátása, Madame. Pénz dolgában oly korrekt lettem, mint az Osztrák–Magyar Bank.

Madame kezét nyújtotta és nevetett:

– Bocsáss meg, sokat csalódtam az emberekben. Csalódtam? Rosszul fejeztem ki magam. Mindig tudtam, hogy milyenek, csak nekem hazudoztak, mert szép, fiatal és előkelő voltam. Hízelgett a személyem a szemüknek és hiúságuknak, olykor a vágyakozásuknak; lehet, hogy sokan igazán szerettek. Legalább a falon, az a sok merengő, fodrászfrizurás, színészkedő fotográfia, amelyekkel a férfiak megajándékoztak, azt látszik mondani, hogy a fényképész csöve előtt reám gondoltak ők, halni kész lovagjaim. Sohasem csaltam meg őket; tán ezért szerettek… Megajándékoztak ritka aranyaikkal és aranynál is ritkább érzéseikkel. Aztán egyszerre – nagyon hirtelen jött ez a dolog, még bőgtem is miatta, mint valami kellemetlen meglepetésen, a pénzeket kezdték visszavenni a férfiak.

A kis szerb újságíróért tartottam akkor lakást egy garni szállóban, míg napközben itt kellett ülnie valamelyik sarokban, hogy legyen valaki, akivel ebédeljek, kártyázzak és a rossz kedvemet a fejéhez vágjam. Esküszöm… Ugye, mily furcsán hangzik ez az én szájamból? Esküszöm mégegyszer, hogy egy szó sem volt igaz, amire most te is gondolsz… Hisz éppen ezért mérgelődtem annyit… Ha legalább egy olyan férfiúnak veszek nadrágot, bort, szivart, akit némileg is elviselhetőnek találok: egészen rendben lett volna az ügy. Madame megöregedett, Madame unatkozik, Madame nem tud néha éjszaka aludni… És a többi. Már hallottam ilyesmit. De a szerbnek olyan szaga volt, mint egy ócska pipaszurkálónak. A kedélye olyan volt, mint egy részeges vén házmesternek. Anyósom, gyilkosom és titkárom volt. Vidéki gavallérok kezdtek a ház körül leskelődni, csinosak, festett bajuszúak, gácsér-tollasok, minden héten megkérte valaki a kezem… Ilics Iván mindenkit elmart a háztól, mint egy régi jogaira féltékeny házibarát. Kinyomozta adósságaikat, a családjukban előfordult gyilkosságokat, börtönben töltött éveik számát és a kést, amellyel falun majd elmetszik a torkomat. Elmondott mindennek: vén bolondnak, megzavarodott ledér nőnek, aki nem nyughatik a biztos hajlékában, hűséges öreg barátja társaságában. Mindenki gazember, aki engem feleségül akar venni…

Egyszer a fejéhez vágtam a névjegytartó ezüstdarut. Maga gazember, mondtam neki, maga az első férfi, akinek nadrágot vettem. Legalább viselkedjen tisztességesen. Elment, és hónapokig sétált a ház előtt a gyalogjárón, leveleket írt éjszaka a szomszéd kávéházban, és ígérte, hogy felköti magát. Ehelyett azonban visszatért, kiéhezve, fázva, lerongyosodva, beszimatolt a konyhába, kikérdezte a cselédeimet, rámuszította a régi házmesternémet, felbontotta a leveleimet és szidalmazta az asztalomat. Már javában félni kezdtünk tőle öreg nőcselédeimmel, vártuk mindennap, hogy melyikünket ver meg először… midőn az ördög egy vidéki jegyzőt vetett az utamba.

Odakünn találkoztam vele az öreg bolond embernél a Zugliget végén, ahová eljárogattam, mert az öreg bolond húrtalan zongorán játszott nekem, és érctelen hangon énekelt, télen híres befőttel kínált és ígérte, hogy meggyógyít, ha egyszer beteg leszek.

A jegyző zöldkalapos, sárgabajuszú, derék külsejű özvegy ember volt, és füvekért jött a remetéhez, mert a dereka néha fájt időváltozás előtt.

Nem mondtam meg az okát: mindig a remeténél találkoztunk csak a jegyzővel, amíg megismertem és eljegyeztem vele magam a Vörös Békánál, Budán.

Ilics Iván semmiről sem tudott.

Ez idő tájt a házmestert akarta kitenni a házból, aki goromba volt egyszer.

Másnap beállít a jegyző és bemutatom őt Ilics Ivánnak mint vőlegényemet.

Ilics Iván elzöldült, kalapját vette, és soha többé nem láttam.

Így mentem én férjhez, Rezeda úr. Egy vidéki birtokomba került, amíg aztán végérvényesen el tudtam válni a jegyzőtől, aki az esküvőm napján megvert.

A tanulságos történet előadása alatt Rezeda úr elkomolyodva hallgatott és bólintott a kellő helyeken.

– Nem jobb lett volna Ilics Ivánt megtartani? – kérdezte csendesen…

– Az ördögbe! – pattant fel a Madame. – Hisz ő, a gazember, került harmincezer forintomba. Az ő bosszantására mentem férjhez. Sohasem tudtam neki megbocsátani, hogy ő volt az első férfi, akinek a nadrágját én fizettem. Bele is öntettem az aranyamat, ezüstömet a falum templomának a harangjába. Azt latorférfi nem látja többé.

Rezeda úr beleegyezőleg bólongatott.

Madame még elmerengett egy percig az eseten:

– Csakis Ilics Iván az oka mindennek. Ha ő nem viselkedik oly alattomosan, sohasem vonhatja le nadrágszíját a nótárius, hogy engem megcsapjon, engem, akinek szalonjában Európa legelső gavallérjai fordultak meg!… De hát utóvégre kihez mehettem volna férjhez?… Pest megyei lány vagyok… Nem mehetek férjhez Erdélybe.

Rezeda úr ismét bólingatott, mire Madame némileg megsértődve vonta végig rajta fekete szemét:

– Hát neked mi bajod van?

R. K. úr a cipősarkának intett a szemöldökével.

– Én – kezdte –, olyan bajba keveredtem, amiért tíz esztendő előtt (ma van a napja) katonapuskával a mellembe lőttem. Jelenleg azonban eszemágában sincs a halál, mert úgy látszik, már megvénültem. Beleszerettem, meg kiszerettem… Kissé komiszul bánt velem egy hölgy.

– Állj bosszút – kiáltott fel a Madame és fekete szeme nagyot villant. – Én mindig hűséges és jó teremtés voltam. Gyűlöltem a céda nőket – pedig jóformán nem is láttam mást Pesten.

– Én már öregember vagyok – felelt csendesen Rezeda Kázmér.

Ezután lesütött szemmel és röviden előadta szerelmi történetét, a medveházi utazást, Alvinczi Eduárd váratlan szerelmét…

Madame Louise mind közömbösebb arcot vágott az elbeszélés alatt, holott élt-halt a szerelmi pletykákért. Elővette kártyáit, és kevergetni kezdte.

– Ismerem az esetet– felelt, ásítást nyomva el. – A minap itt volt Alvinczi úr. Lefeküdt a díványra, és meggyónt mindent, ami azóta történt vele, hogy utoljára erre járt. Kijelentettem neki, hogy sohasem vénül meg, és ma is oly fiatal, mint harminc esztendő előtt, midőn a földszinti ablakon menekültem előle egy szál ingben; megölni akart, a bolond, féltékenységből vagy az ördög tudná már, hogy miért. És egy kosár déligyümölcsöt, epret, ananászt és narancsot küldött, miután eltávozott.

R. K. úr hümmögött.

– Ami pedig a hölgyet illeti – folytatta Madame elbeszélő hangon –, nem adok neki fél esztendőt, hogy megjelenik szalonomban és arra fog kérni, hogy vezessen be az előkelő világba. Rendezzek vacsorát, és hívjam meg X-et vagy Y-t, grófot, herceget, főpapot vagy színházi kritikust. Ez már így szokott történni azokkal, akik high life fogalmát nagy betűvel mondják gondolatban. Előkelő világ! Istenem, mily csábító ő messziről. Palota, orosz bunda, jó kocsi, operai páholy, különös parfüm, kígyótermetű grófok és Festeticsek, akik évszázadok óta egyforma szakállt viselnek!

A vörös milliomos lány a haját odaadta volna egy grófért. Leveleket kaptam unatkozó tisztességes dámáktól, akik a barátságomért esengtek, hogy a révemen megismerkedjenek egy valóságos királlyal. Jó családból való kisasszonyok suttogtak a házmesternémmel és a népszínházi művésznők a nyakamba borultak, ha néhanapján színházba mentem. Bolondok a nők, Rezeda fiam. Hölgyed majd néhány évig vágyakozik Medveházára, az előkelő életbe, Szilveszter urat és Vendéghegyit hívogatja vacsorára, olyan kalapokat fog hordani, mint a grófnők, és talán lakást fogad a Belvárosban, mert közel akar lenni a Kaszinóhoz. Aztán majd férjhez megy valakihez. Én sohasem avatkoztam más nőknek a dolgaiba, elég bajom volt mindig a magam szívével. A fehérkaméliás hölgy a saját életét tette tönkre, magamért majd felelek egykor Isten széke előtt. Könnyelmű voltam, ifjú voltam, szerelmes voltam. Kérdezd meg az öreg férfiakat: azt mondják mind, akik ismertek: »Jó nő volt Lujza, az Isten áldja meg őt, ahol van«. – Te költő vagy fiam, bámulj a csillagokba. Van egy Leányszem nevű csillag. Van Szépasszony-csillag. Tündérek tánca és Sellő-csillag. Ott keresgélj az égboltozaton. De van a Kocsmának is csillaga.

– Orvosságot még mindig nem mondott bajomra, nagyasszony? – mormogta Rezeda úr.

Madame Louise emelésre kínálta a kártyát vendégének.

– Utazz el valahová. Valami nőhöz – felelt odavetőleg. Aztán kártyáiba mélyedt.

Pár percnyi hallgatás után felvetette a szemét.

Tudod-e, hogy háború lesz a világon? A kártyáim, babonáim, csillagaim, már egy félesztendeje mutatják a háborút. A Gellérthegy felett hajnalonként a Halleyről elnevezett üstököst bámulja a pesti nép, ámde senkinek sem jut eszébe, hogy a farkos csillag megjelenése a világ fennállása óta háborút jelent. A falusi fáim nyaranta különösen zúgnak a házam körül, és gyakran szinte érthető nyelven beszélnek hozzám. A temetőben, ahol a nagyapám sírja van, gyermekkoromban ismert halottak sírján megszólalnak a forradalmi férfiak. Az elhagyott, régi kút piros vizet mutatott és a padláson megint kísért az a dsidás kísértet, aki Königrätz óta nem mozdult ki a kéményből. Nem veszed észre, hogy az égboltozatnak nem olyan színe van esténként a pusztai táj felett, mint azelőtt volt? A mezei állatok komolyabbak, csendesebbek. A falusi kutyaugatásnak esténként nincs az a megnyugtató hatása, mint azelőtt volt; vadul üvöltenek az ebek, mintha ördögöt szimatolnának a holdban. A lovak harapnak az istállóban és javakorbeli meg fiatal falusi parasztok arcára látom felírva a halál különös jelét. Az öregek sietnek meghalni, a tél helyett tavasz lett, a nyár szomorú, mint az ősz, és a vándormadarak, a régi világ e pontos órái rendetlenek és megbízhatatlanok. Valami igen nagydolog készül. Vége a régi magyar életnek, rózsám. Csak az vigasztal, hogy a világ, főként ez az ország megérdemli baljóslatú sorsát.

Madame végigsimogatta kerekre kopott kártyáit, amelyet drága pénzen vett, amely figurákkal állítólag Napóleon és a nápolyi királynő keze játszadozott már.

– Háború áll! Ugyanezért melletted van a Kaszás és a Katona. Még tán katona leszel.

Rezeda Kázmér kicsinylően végigmustrálta a híres kártyákat.

– Öreg katona – dörmögte.

Madame megsértődött, összepakolta kártyáit és a fiókba rejtette.

– Róza! – hallatszott a szomszéd szobából a bezárt ajtón át egy álmos, rekedt, öreg hang.

– Itt van már az aranyparasztom. A vén bolond Rózának nevez, mert a Louise nevet nem tudja kimondani.

Rezeda úr felemelkedett.

– Tehát…

– Igen. Utazz el. Ha van valami régi nőd, a múlt időben, akire nem voltál féltékeny soha: jó orvosság lehet.

– K. Lujzát, Ferenc József csalogányát és a budai vár fehérasszonyát, akinek képét szívemben hordoztam, nem találhatnám? – kérdezte lesütött szemmel R. úr.

– Tehát ezért jöttél hozzám! Itt már nem lelheted fel őt többé, mert hazudott, és mint jó barátnőhöz illik: öreg grófjaimat akarta elcsábítani.

– Róza! – szólalt meg az előbbi hang.

– Nem tud elaludni, amíg nem olvasok neki újságot.

Madame Louise felkapott egy régi megsárgult hírlapot a sarokasztalkáról. A Vasárnapi Újság volt, 1857-ből.

– Nézzük csak, van-e benne kakasviadalról és régi öreg fákról szó? – mormogta Louise, és feltette a pápaszemét.


XVI.
 A vörös postakocsi pihenése

Zúzmarás tavaszi nap vándorolt az égboltozaton, a Kos ballag ki a világmindenség hóval borított mezőire, éjszakánként hideg kis csillagok hullnak a magasból, a háztetők Budán kékek és fehérek, a Vízivárosban egy magányos ablak virraszt: Rezeda Kázmér úr a levelezését megsemmisíti, mintha bársonyzekés sbirrek ólálkodnának lenn az utcasarkon, hogy mindenáron birtokába jussanak a monogramos papirosoknak, amelyekre nők írtak régi bolondságokat s elfelejtett álmokat, találkozásokat és esküvéseket. R. K. úr egy éjszakán mind visszaadta az esküket a tűznek. A regényíró tartozik annak kijelentésével, hogy a sablongentleman meghatottságából mit sem érzett Rezeda úr. Csak a költők és vénkisasszonyok fantáziájában érzékenykednek a kopasz agglegények. A falról bicskával lekaparta a női neveket, amelyeket az esztendők folyamán oda felírt korommal, véres ujjal, fogai között tartott irónnal. Reggel találkozásra készült Krónprinc kisasszonnyal, s nem is igen gondolt már arra sem, hogy mit fog mondani a búcsú percében Irmának, akivel tagadhatatlanul boldog volt. »Majd eszembe jut valami!« – gondolta, és szokása ellenére elfújta a gyertyát, hogy a budai ház sötétségében mélyet és alaposat aludjon, mint egy halott a sírjában. S álmában egy ismeretlen, kövér, barna nő hajolt szája felé asszonyos kíváncsisággal. Olyan piros volt a barna nő melle és válla, mint az ecetfa dércsípte virága. Savanykás és üde volt a lehelete, mint a francia pezsgő íze. Turbékolt a hangja, mint egy édesanyáé, aki atyja szerelmét mesélgeti fiának. Gömbölyű volt, mint a földgolyó a tanulószobában, ahol gyermekkorában Rezeda úr a világ teremtését tanulta, és arról volt szó, hogy Isten szolgái közé lép, miután nőies volt és félő, hogy a vívótőrrel való gyakorlatban nem fogja magát kitüntetni. A földgolyó megfordult tengelyén. R. K. úr nagyot lélegzett és félszemmel utánanézett az utazó nő fátyola módjára eltávolodó álomnak. Még látta a kövér nő mezítelen alsólábszárát, amint kilép a küszöbön, ahol hirtelen nőni kezdett, mint Alice, a csodák világában. Felugrott és a hideg vízbe dugta a fejét. Odakünn nap ragyogott, mintha ma kezdődne az élet a világon. Az álomról már csak annyit gondolkozott, mint amennyi szalonnázás közben elfért a bicska hegyén.

– Ha hitvallásom nem tiltaná a szerencsejátékot, megtennék némely számokat a linzi kislutrin.

A szalonna ropogott, mint a szűzies jég a hegyi folyón, a kenyérnek olyan illata volt, mint az édesanyja kezének, a Sashegy piros nedve, mint az új életet hozó hűvös vér ömlött le torkán. Fekete ruhát vett fel, és a velencei doktor elefántfejű sétapálcáját a kezébe. Derülten, éber agyvelővel lépett a tavaszi utcára, mintha húsvét napja volna.

A Gellérthegy szerpentin útján, ahol tisztaéletű, nyugalmazott katonatisztek, elhízás ellen védekező, jómódú agglegények, hosszú élet felé áhítozó idős gavallérok járnak-kelnek az óra pontosságával a reggeli időben, egy sarkig érő bundás, egyetlen fácántollal ékesített, párizsi kalapkás, lilafátyolos, cobolykarmantyús, karcsú hölgy jött szemközt Rezeda Kázmér úrral, mint egy regényhősnő.

– Ó, ön nobilis tünemény! – szólt derülten R. K. s kalapját diákos kedvvel megemelte, mintha észre sem vette volna a hölgy ajkának vonaglását.

– Beszélni akartam önnel, talán utoljára. Ugyebár, mindketten megérdemeljük, hogy megnyugodva, szenvedés és félreértések nélkül váljunk el? – mondá Krónprinc Irma, és oly szép és nemes volt e reggelen, mint az előkelő hölgy, akinek ismeretségére a szegény költő vágyakozik. Antilopkesztyűjének olyan jó szaga volt, hogy R. K. egy percig a kezében felejtette a kis kezet, amíg Irma gyengéden, de határozottan visszavonta.

– Hallom Gráciásztól, akit az ön tanácsára apámnak, gyámomnak, vagyonom gondozójának választottam, miután szegény édesapám aligha lesz valaha egészséges odafent a Sashegyen, hallom tőle csöndesen, hogy barátja utazni készül, messzire, talán nem is jön vissza Budára.

– A nehezen szállítható holmim egy részét már beraktároztam egy szállítónál.

– Miért nem küldte hozzánk? A padlásunkon megőriztük volna könyveit, bútorait, kedves képeit. Még Gráciásznál is jobb helyen lett volna holmija.

– Elég gondot okoztam barátaimnak eddigi életemben – felelt csendesen R. K. – Más ember lettem. Tisztelem az életet és embertársaimat. Azelőtt példának okáért mindig kárörömet éreztem, midőn arra gondoltam, hogyan is lesz az, ha meghalok. Ki fizeti a koporsót, a kántort, harangozót, sírásót és a többieket, akik a Halál borravalósai? Szegény öreg Gráciásznak bizonyosan sok lótást, futást okoztam volna, amíg a szükséges papirosokat összeszedi; valamint megkönnyebbülést is szereztem volna neki, amint végre egy csöndes őszi délután leül a sírhalmom mellé. – Manapság immár rendben vagyok a szénámmal. Beléptem egy veteránegyletbe, mely Albrecht főherceg indulóját fogja játszani koporsóm mögött, a tabáni és vízivárosi házmesterek katonásdit játszanak temetésemen és mikor kivonul a menet, a járókelők azt fogják hinni, hogy egy elnök halt meg.

– Önnek talán gondjai vannak? – kérdezte szemérmesen Krónprinc kisasszony. – Gráciász barátjához bizalommal fordulhat. Én tudom, hogy feltárhatja előtte helyzetét, amely miatt el akar utazni innen. Anyámnak nagy megnyugvására szolgálna, ha ön továbbra is a Vízivárosban maradna. Gráciász már öregember, nem igen érti az életet. És nekünk nincsenek barátaink.

Rezeda Kázmér könnyes szemmel megcsókolta a kezét Irmának.

– Ismerem jóságát, kedves Irma. – Mindenki gazember, aki a nőket szidalmazza. Én egész életemben azt tapasztaltam, hogy a nők érthetetlenül, szinte rejtelmes módon jók voltak hozzám. Mily nemesek, lemondók, önfeláldozók és gondoskodók voltak! Igaz, hogy nem is igen kerültem rossz nők kelepcéjébe, szent anyám ezt kiimádkozta részemre a Máriától. A nők az életem ösvényén olyan áldottak voltak, mint őszkor a gyümölcsfák. Almák, körtvék, arany szőlők hullottak gallyaikról a kalapomra. Majd elsimították a homlokomról a ráncokat, mint a zene, amely jószívükből hangzott. Kis karácsonyfák voltak, amelyek lámpásaikkal szeretetet, megértést, családias érzést sugároztak. Amikor távolról olyan árnyékuk volt, mint az akasztófának, amelyen majd befejezem reménytelenségeimet, céltalanságaimat, akkor is, midőn a dombot félénken megközelítem, kitűnt, hogy gonosz boszorkány varázsolta elém a képet, orgonavirág nyílott a fán és alatta csermely futott, amelynek vize meggyógyította szívemet. Védelmező lombok voltak, amelyek alatt sokszor megpihentem. Jószívű kutak voltak, amelyeknek tükörében megnemesedve, megszépülve láttam arcom mását. Déli szelek voltak, amelyek elhessegették szívemből a fájdalom dongóit. A szeretőim egyben édesanyáim is voltak. Ha mégegyszer kezdeném az ifjúságomat, kedvesebb úton nem haladhatnék. – Ámde most nincs gondom, sem bajom. Tavasz van. Kóborolni vágyom.

– Messzire megy tőlünk? – kérdezte némi hallgatás után Irma, mialatt hibás szemét a tavaszi földre szegezte és foxterrier kutya első lábaihoz hasonló lépése álmodozó és merengő volt a kis szürke betétes cipőcskében.

– Annyira megyek, mint a szél.

– Látni fogom néha?

– Ha behunyja a szemét.

– A hangját hallom?

– Ha fülére tapasztja a két kezét és arra figyel, hogyan dobog a szíve a magányban.

– Megszoríthatom a kezét?

Rezeda úr nem felelt.

Irma megismételte a kérdést:

– Megfoghatom a kezét?

– Majd egyszer… Talán még visszatérek a régi budai házak közé, ahol boldog, boldogtalan, de ifjú voltam.

– Ha bajba jutok, szerencsém elhágy, szívemben kígyók laknak és az álmomban szörnyetegek: megtudhatom magától azt a szót, amely megszabadít szenvedéseimtől?

Rezeda Kázmér felemelte a fejét. A tekintete nyugodt, derült és éber volt.

– Azt a szót már most megmondhatom önnek. Talán hasznát veheti. Egy vándorló szerzetes volt Indiában és a neve: Buddhó.

Krónprinc kisasszony reménytelenül csóválta a fejét:

– Önök férfiak tele vannak babonákkal, rögeszmékkel, jó és rossz ideálokkal, amelyek az élet keserves bajában kikötőcölöpök, amelyekre kötelet vetnek. Politika, tudomány, költészet, gyűjtés és játék: mind megannyi rögeszme, amelynek falai közé elvonulnak a mindennapi élet szenvedései elől. De mi, szegény nők gyengéd, nyitott, szinte mezítelen szívvel járunk-kelünk az életben. Az egyetlen hely a templom, ahol bizonyos időre gyógyító írt találunk szenvedéseinkre.

– Buddhó éppen azt a vallást alapította, amely megszabadít a szenvedésektől – felelt Rezeda úr.

Krónprinc Irma halkan, szinte bocsánatkérőleg folytatta a maga mondókáját:

– Én még élni szeretnék, hisz május havában leszek huszonegy esztendős – szólt szemérmesen.

R. K. úr gyengéden megfogta a leány karját és egy útszéli padra vonta maga mellé. Halkan, szenvedély nélkül és mégis derülten beszélt:

– Tíz esztendő előtt öngyilkosságot követtem el, mert még nem voltam harminc esztendős. Egy régi Corvin-házban vártam a gyógyulást a Tabánban és mellettem volt a nő, aki miatt a tettet elkövettem.

»Olykor vendégünk is volt a kis Bonifácz Béla személyében, aki hosszadalmas kóborlások után, gyalog, vonaton, tutajon a Dnyeperen, Dideri-Dir leányaival hazaérkezett Szibériából. Tuberkulózist és Buddhó imádatát hozta a földgolyó túlsó feléről. Egy hétig tehervonaton juhokkal, lompos lovacskákkal és buddhista papokkal utazott Bonifácz Béla kirándulása alatt valahol a tibeti határon, ahol kozák helyőrségek voltak, és a leányok magyar csikóstáncot lejtettek az unatkozó tisztek mulattatására. A tehervonaton Béla megtért, kínai imádságot tanult és Budára érkezve azon mesterkedett, hogy Buddhónak új híveket szerezzen ebben az országban, ahol az igazi öreg Istent sem imádják már elegendően. A napkeleti isten csodálatos ékesszólással ruházta fel boldogtalan kis hívét, aki tán rongyosabb volt, mint valaha. De most már tudta, hogy miért rongyos.«*

– Ámde, még fiatal voltam ez idő tájt – folytatta elmerengve Rezeda Kázmér –, és nem igen tulajdonítottam fontosságot kis barátom tanításának, az élettől való szépséges elborultságának, keresztbe vetett lábakkal, kiegyenesített derékkal és éberen felemelt fejjel való üldögélésének a budai hegyek elhagyott barlangjaiban vagy magányos fák alatt. Pedig hányszor kérdezte, hogy miért nem akarok szenvedéseimtől megszabadulni, a vágyaktól megmenekülni, testemet megvetni és a nyolcrétű útra lépni, amelynek a végén a paradicsom, a Nibbanam van, ahol a láng kialszik! Kedvesemre néztem ilyenkor és megcsóváltam a fejem. Még nem múltam el harminc esztendős és örömömet leltem abban, hogy én vagyok az a boldogtalan úriember, akinek már semmije sincs, csak a szerencsétlensége mulattatja.

Azóta elmúlt tíz esztendő és rongyos kis barátom oktatásait nem felejtettem, mindig többször idéztem őket emlékezetembe, csöndes délutánokon könyveket olvastam a nevezetes Gótamó Buddhóról, az indiai papról, aki csak egyszer mosolygott életében, midőn apósával találkozott, s az szemrehányást tett neki nőnélküli, elmélyedő, boldog életmódjáért. Amint múltak az évek, mind erősebben lett bennem a gondolat, hogy szenvedéseimtől csak Buddhó vallása révén szabadulhatok, céltalan, haszontalan, tunya, szenvedélyes és érzéki életemnek csak úgy vethetek véget, ha rálépek a nyolcrétű útra, amelyet kétezer ötszáz esztendő előtt egy homokba és dzsöngelbe temetett városban, Lumbini indiai városban született bölcs megjelölt a boldogulás útjának. Derült éberség, megelégedettség, csönd, nyugalom örökbéke jár e vallás követésében. Jóság és bőkezűség, földi érzésektől való megszabadulás, örökös tisztaság és testietlenség a jutalmam, ha őt elkísérem. Szenvedni többé nem fogok, ha elgondolom, hogy csak testek vannak itt, csak érzések vannak itt, csak gondolatok vannak itt, csak jelenségek vannak itt, amelyek keletkeznek és elmúlnak, és engem közömbösen érintenek, mert felül vagyok mindenen. Egy fa alatt ülök az erdőben, s azt gondolom magamban, amit akarok. Csak jót, szépet, szenvedésmenteset, s nem törődöm azzal, hogy mit gondolnak szerte a világban az emberek. »Elragadó, testvér, a Gózingamerdő, isteni a tiszta holdvilágos éj, a fák teljes virágzásukban vannak, azt hinnéd, égi illatok lengenek körülötted.«S elmélyedtem és meggyógyultam; bévülről már buddhista szerzetes, egy álruhás bikkhu voltam, midőn önnel megismerkedtem Irma, és kedvéért még egyszer visszatértem a mindennapi életbe. Tudtam, hogy nagy szenvedések várnak itt reám, megpróbáltatások és töprengések, kockára tettem a vallásom által ígért hervadhatatlan életet, lépéseket tettem a megöregedés és a halál felé, amelyet pedig szerzetes létemre sohasem ismertem volna meg ijesztőségében, csak jóságában és szépségében – a maga kancsi szeméért visszajöttem a buddhista paradicsomból, a Nibbanámból.

Itt voltam.

Míg egy napon felkerestem azt a magányos fát a Svábhegyen, amely alatt először ültem keresztbe tett lábakkal, kiegyenesített derékkal és éber gondolatokkal, ahol magamat az indiai istennek felajánlottam: és a köznapi életnek csodálatos, közömbös és megvilágosodott elmém visszatért. A bölcsek és öregek, sokat szenvedők és megcsalatottak istene, Gótamó Buddhó reám lehelt az indiai erdőből. Többé nem fáj az élet, leányom. A nyolcrétű utat ismét bejártam, és ma elutazom a paradicsomba.

– Buddhista lett? – kérdezte Irma, meglepetten.

– Mindig az voltam, csak nem tudtam. A legtöbb férfi negyvenedik esztendeje közeledtével buddhista lesz. Ne paráználkodj! – mondta a hitvallásom harmadik parancsolata. Csak az eszelős öregek nem tartják meg e szabályt.

Krónprinc kisasszonynak egy kemény, elszánt ránc támadt a homlokán, a két szeme között. Elhatározottan felállott helyéről. A kesztyűjével babrált, aztán könnyes, haragos szemével elfelejthetetlenül a Rezeda arcába nézett:

– Mindig tudtam, hogy okos ember – szólt visszafojtott hangon. – De azt sohasem gondoltam, hogy vallásos meggyőződések alapján adja ki az utamat.

Bokáig érő bundájában csöndesen, kissé előrehajlott fejjel és elgondolkozva indult el Krónprinc Irma a szerpentin úton. Válla igen keskeny volt, bizonyosan mellbetegség szokta kínozni, és rövid nyaka volt: és oly kívánatos volt, mint a paradicsomi asszony. R. K. úr Buddhó egyik mondásával vigasztalta magát:

»Aki leigázza a vágyakozást, amit nehéz legyőzni, arról lepereg a fájdalom, miként a vízcsepp a lótuszlevélről.«*

A szerpentin út fordulójánál Irma visszanézett. Rezeda úr ekkor már keresztberakott lábakkal ült a tavasz közeledését kékes árnyékkal jelző hársfa alatt. S miután reggel volt éppen, két kezét feje fölött összekulcsolva tisztelte a hat világtájat: keletet, delet, nyugatot, északot, a nadírt és a zenitet. Pesten és Budán harangoztak, mintha valamely készülő nagy hangversenyhez stimmelnék össze hangszereiket a toronyőrök. Gazdag embert temetnek délután.

A buddhista emelt fővel, boldogan ült a tavaszi földön.


Végszó

Egyszer Hietzingben töltöttem a májust, midőn a csillagkeresztes hölgyek Schönbrunn felől templomi zászlók alatt közeledtek, rendes évi búcsújukat tartották a heitzingi kápolnához, amint Mária Terézia szokásba hozta. A két ország előkelő hölgyei egyházi éneket mondva vonultak a napsütéses, zöldfás úton. A ruhájukon a jelvény, arcukon a meginduló áhítat, emlékezetem szerint Mária Jozefa főhercegasszony vezette a menetet, amely éppen olyan lassan haladt, mint Mária-Pócsra a földmívesasszonyok csapata. A nők mind egyformák a templom közelében. Hercegnők, grófnék az áhítatban lehajtották a fejüket és szívükben az áhítat kivirágzott.

Egy orgonabokor mellől néztem a csillagkeresztes nők csoportját; némelyik magyar grófné arcát felismertem az arckép után.

A karinges udvari plébánoson kívül még egy férfi ment levett föveggel a menetben. Alvinczi Eduárd volt ez a férfiú, aki lassan és meghatottan ballagott, mintha egész életében búcsúkra járt volna.

A szokatlan, jószagú menet elvonult. A hercegnők messze énekeltek, mint az ég angyalai. A zászlók, mint a bárányfelhők lengtek. Áldott május volt.

Nemsokára ezután olvastam egy bécsi újságban, hogy Alvinczi Eduárd ismét megjelenhetett Bécs előkelő társaságában, amelyet Ferenc József haragja miatt nélkülözni volt kénytelen. Eduárd ettől fogva nem volt haragban Ferenc Józseffel.

 

Pesten, A. D. 1917. Kos hava.




Hátra Kezdőlap Előre