Vita a nemzeti-nemzetiségi kérdésben

Elemző naplónk 1841 decemberében szakadt meg, s a vita ismertetését most már a „történelmi utóidők” kényelmesebb nézőpontjából folytatjuk: azzal a harccal, amely Széchenyi 1842-es, úgynevezett akadémiai beszéde nyomán robbant ki. E beszéd a nemzetiségi kérdésről szólt, s ami Széchenyit illeti, hatalmas műhelymunka állt mögötte: a sokáig kiadatlan Garat című írás. Amikor most ezekkel foglalkozunk, látszólag túl nagy ugrást teszünk. Ez azonban csak látszat. Ott folytatjuk ugyanis, ahol „naplóírónk” elhagyta. Ne feledjük, amikor jegyzőnk, a maga s az olvasó türelmével már-már visszaélve, újra és újra fölvetette az első nagy Széchenyi vitairat címének kérdéseit, egy igen fontos következtetés küszöbére érkezett el. A Kelet népe címének problematikájában ugyanis megmutatkozik, hogy a polémia mélyén – egyelőre kimondatlanul – végig ott húzódott a nemzeti-nemzetiségi kérdés.

Ennek nem az az oka, mintha ezt a problémát vitapartnereink elvileg egészen másképp képzelték volna. Nem. A hon lakosai váljanak magyar nemzetté – vallották mindketten –, s magyarság alatt műveltséget, szabad alkotmányos viszonyokat s jólétet is értettek: számukra a nemzet a korszerű emberközösséggel volt rokon hangzású. Igen fontos ez az összhangzás, s ezen az sem változtat, hogy elképzelésük belső tartalmát s gyakorlati megvalósítását mindketten másképp képzelték, tervezték. Másként a Habsburg birodalom s a kormány, illetve a nemzetiségek dolgában is. Úgy érezzük azonban, hogy az itt mutatkozó ellentét: csak a felszín, s mélyebb megfontolások állnak mögötte, olyanok, melyek a haza magyar lakosainak átalakulásával és átalakításával függnek össze. „Naplóírónk” elemzései is azt mutatták, hogy a Széchenyi-Kossuth ellentét magva mindig mélyebben rejlik a puszta eljárásmód vagy a kivitel ügyénél. Itt, a nemzeti kérdés dolgában is ez a helyzet.

A nemzettéválás folyamata sehol sem volt pusztán földrajzi s etnikai probléma; normája, legfőbb követelménye sem csupán abban állt, hogy egy ország jogilag szentesített határai egy meghatározott etnikum népességét zárják körül. A nemzeti kiformálódásban legalább ilyen szerepet kapott egy másik, az előzőtől elvben többnyire elválaszthatatlan föladat: egy nép, vagy esetleg több, történetileg egymás mellé rendelt népcsoport belső viszonyainak átalakítása; az emberek politikai egyenlőségén alapuló korszerű demokratikus társadalom megteremtése. E második követelmény (ahogy az első is) magában hordozta a rendiség megszüntetését, a régebben, rendi körülmények közt megindult nyelvi egység megvalósítását, a kialakuló modern társadalom új politikai és igazgatási struktúrájának megteremtését.

A nemzettéválás folyamatának e kettős képletbe sűrítése az utókor konstrukciója: s nem is valami árnyalt konstrukció. Ha vitapartnereink gondolkodásával vetjük egybe, inkább a „teóriára” hajlamosabb Kossuthéra emlékeztet. Széchenyi – ahogyan idéztük már – sokkal szövevényesebbnek tekintette a nemzeti átalakulás folyamatát, hogysem ily leegyszerűsítő képletben láthatta volna annak milliárdnyi tényét és eseményét. Az utólagos konstrukciók azonban nem mindig használhatatlanok: főképp ha tudjuk, hol és miben egyszerűsítenek; ha nem feledjük, hogy magunk építettük fel őket, nem pedig hőseink.

A nemzettéválás kettős követelményének felvetődése, kezelése, megvalósításának esélye nem volt feltétlenül párhuzamos, ha elvileg összetartozott is. A gyakorlat – különösen a korszerűtlen és soknemzetiségű Kelet-Európában – elválaszthatta, sőt élesen szembe is állíthatta a nemzeti kérdés földrajzi-etnikai s belső-politikai feltételeit. A magyar nemesség tömegeinek nagy része például évtizedekig e szembeállítás kényszerpályáját járta: „nemzeti jogaira” s múltjára hivatkozott Béccsel szemben, de semmit sem engedett rendi előjogaiból. Ellentmondásra azonban találhatunk példát közelebbről is: akár Széchenyi, akár Kossuth gondolkodásában. Széchenyi mindenekelőtt a nemzettéválás minőségének védelmében óvott a Béccsel való ujjhúzástól: azaz a külső követelmények éles fölvetésétől. Ez persze – Akadémiai Beszédének visszhangjából látni is fogjuk – szembe is állította vele a magyar nemesi közvélemény nagy részét. Kossuth, már csak ez utóbbit elkerülendő sem feledkezhetett meg a külső feltételekről.

A vita mögött mégsem egyszerűen az húzódik meg, hogy Kossuth – néha már szinte erőszakkal kerülve meg az ország több nemzetiségből épült rétegeinek ellentéteit – sohasem mondott le a nemzetállami fejlődés egészének megvalósításáról, vagy arról, hogy legalább sejtesse ennek fontosságát. Ellenfeleink ugyanis a nemzetcsalád belső viszonyainak létrejöttét képzelték egészen másképp. Itt rejlik a Kelet népe vita mély kapcsolata azzal a harccal, mely az Akadémiai Beszéd nyomán indult meg. Ugyanannak a kérdésnek – a reform két, alapjában különböző útjának – a vitatásáról van szó itt is; csak épp egy más probléma kapcsán, s más terepen. Annak persze, hogy Széchenyi és Kossuth harca szinte évekre a nemzeti-nemzetiségi kérdés „lárvájába” bújt, nem egyszerűen eszmei-gondolati oka volt: nem pusztán az, hogy a nemzeti kérdés elméletileg elválaszthatatlannak bizonyult a Kelet népe vitában fölvetődött politikai kérdésektől. Megvoltak ennek a maguk napi politikai okai is.

A vita kezdete, láttuk, elképzelhetetlen lett volna az országgyűlés hozta szabadabb politikai légkör, a perek letartóztatottjainak elengedése, de mindenekelőtt: a megyék politikájának megélénkülése s a kossuthi ellenzék térnyerése nélkül. Folytatása pedig, egyebek mellett, a nemzetiségi kérdés éleződésének köszönhető. Ha csak azon mozgalmakat tekintenénk, melyek északon a szlovák, délen a horvát és román lakta vidéken, egyelőre elsősorban az értelmiség körében történtek (ezeket az 1840-es országgyűlés nyelvtörvénye csak élesítette) – nem látnánk a dolog mélyébe. De így volna akkor is, ha csak a közismert tényt emlegetnénk, hogy honunk nemzetiségei hasonló fejlődés útján indultak el, némileg „lemaradva”, mint amelyiken a magyarok haladtak 1790 óta. A probléma nem egyszerűen az volt, hogy Magyarországon több nemzetiség élt: nemzetiségek, amelyek nemzetté akartak válni, nemzetiségek, melyek e folyamatban nem számíthattak az uralkodó nemzet megértésére és szimpátiájára. A nehézségek legalább ennyire onnan eredtek, hogy e nemzetiségek nemzettéválásának módja igen ellentmondásos volt. Törekvéseik közt ugyanis lényeges szerepet játszott a szomszédságukban, de a Magyarország határain kívül élő szláv népek felé irányuló tájékozódás. A horvát nemzeti érzés így vett föl tágabb: illír kereteket; a délszlávok nemzettéválásának igényét. 1842 májusában e nemzettudat hatotta át a zágrábi tisztújítást, ahol az „illírek” erőszakosan kerültek hatalomra a magyarpárti nemességgel szemben. De az északi mozgalmakban sem egyszerűen szlovák érzések mutatkoztak meg: sokkal inkább szláv öntudatot tápláltak. A magyar ellenzék a meglevő szláv birodalomban – az oroszban – joggal látta azt a hatalmat, amely kérlelhetetlen ellensége mindenféle korszerűsödésnek. Hogy az alakuló szláv nemzettudat milyen végső formát, milyen konkrét célokat talál majd, az 1840-es évek elején még nem volt tiszta és eldöntött dolog. Ezért a magyarországi nemzeti kérdés nem érthető meg az állandó félelem nélkül, amit itthon „éjszak nagy árjával”, az elnyomó orosz birodalommal szemben éreztek. Ennek pánszláv tevékenységére vezették vissza a honi nemzetiségek mozgolódását is.

Kossuthék úgy vélték – ebben Széchenyivel sem volt vitájuk –, hogy a szláv népek előbb-utóbb keresztülmennek az egyesülés folyamatán, velük szemben pedig a – szintén később megvalósuló – német egység jelent majd ellensúlyt. E riasztó prognózisok szempontjából kezelték a „kelet népe”, a két nagy közé ékelt kicsiny nemzet fejlődésének európai esélyeit.

„Mik vagyunk mi, magyarok? – tette föl a kérdést Kossuth. – Középre vetve két roppant nemzetiség közé, melynek mindkettejétől tömérdek elem zavarja sajátságunkat. Mi hát kikerülhetetlen hivatásunk ez állásponton? Kiállani az első rohanást, midőn egykoron e két nagy elem összeütközik.”

Vitapartnereink számára egyformán világos volt: a magyarság csak ereje egyesítésében, nemzeti fölemelkedésében kereshet támaszt. De hogyan? – ez volt a kérdés. Ugyanaz, amely már a Kelet népe vitát is feszítette. De ami ott még csak vázlatos volt, most határozott alakot nyert: minden a nemzettéválás, a reform intenzitásán – hogy Széchenyi kifejezését használjuk, minőségén – múlik. Ezt a megoldást pedig hőseink egészen másképp képzelték megvalósíthatónak.

Mindebből talán már látható: Széchenyi akadémiai beszéde idején ugyanaz a helyzet ismétlődött meg, mint ami a Kelet népe megírásakor fennállt; csakhogy a napi politika ellentmondásai, a nemzeti kérdés felvetődése nyomán, most éppen a reform intenzitásának kérdését dobták fölszínre; ismét egy olyan problémát, amelyre Széchenyinek volt egy meg nem valósult, ki nem próbált válasza. Nem véletlen hát, hogy a Garat szerkezete – bár e könyv többnyire másról szól – kísértetiesen hasonlít a Kelet népéhez.

A Garatban – de az akadémiai beszédben is – túlteng az a törekvés, hogy Széchenyi, legalább gondolatban, visszatérjen az alapokhoz, a kiinduláshoz – megmutatva, hogy onnan többféle út ágazhatott el, nemcsak az, amelyen a magyar ellenzék tömegei végül is menetelni kezdtek. „Már Magyarországon – írja – ha nem is éppen minden, de újabb időkben bizonyosan kétharmadánál több hibáztatott el. Kétségkívül az volt mindenekfölött a legnagyobb hiba, hogy a nagy nemzeti sötétség közt igazi saltus in natura, vagy, mondhatni, salto mortáleként egyszerre oly szemeket kápráztató világ gyújtatott máról holnapra fel, miképp a nagy tömegnek jó töredéke ily fényekhez nem szokván, majdnem megvakult, és a valót a csábtul többé el nem különözvén, bizony már-már a vak légy vagy az ártatlan birka szerepét játssza.” A romlás kezdete Széchenyi szemében itt is a reform tömegessé válta. Az új műben is túlteng az önmagáról elmélkedés, a kritika, pedig hősünk a Kelet népe vita nyomán érzi már: ismét öndicsérettel, hiúsági viszketeggel fogják vádolni.

Sorolhatjuk tovább a hasonlóságokat. A kossuthi, megvalósulni látszó, de veszélyekkel terhes reformutat a Garat is a vegytani hasonlatok segítségével bírálja: „Engedd a szőlő fürtjeit szabadon és egészen kiforrni, s a kedvemelő arany nedv leszen eszközlésed díja; ámde késztess külön elemű részeket, mielőtt a bölcsesség és idő vegytana által nem rokonosultak volna egy kissé, vagy mielőtt egy rész a másik fölött bizonyos felsőbbséget magának ki nem vítt: s ugyan nem természetes-e, miképp tisztára forrt egész helyett az egymást emésztő heterogén részekből valami undok zagyvalék válik, mely legott rothadásba megyen át?”

E kritika mögött most is ott áll a társadalom bonyolult gépezetként való fölfogása, és a politika azon szemlélete, mely szerint a honunkban történtek egy bonyolult gőzgép funkcióihoz hasonlítanak, s ekképp a mechanika törvényszerűségeivel közelíthetők meg. Ezért áll Széchenyi nemzetkoncepciója mélyén – csak úgy, mint a tömegpolitikáról vallott nézeteiben – kitüntetett helyen egy mechanikai törvény: a hatás-ellenhatás törvénye. Az az axióma, amely szerint minden akciót „visszatorlás” követ.

Ez az alapelv adja az akadémiai beszéd egyik fő tengelyét: a nemzetiségek mozgolódása nagy részben csak reakció a magyarság túlzott sebességű akcióira. „Ezerszer tapasztalt és soha másképp ki nem fejtett tény, hogy hol mértéken túli erőltetés és zaklatás makacs ellenszegülést szül, ott a visszatorlások elmúlhatlanul mindig bekövetkező hada közt annyira felhevül, s oly vak s makacs szenvedélyességre fajul a nagy közönség, hogy vagy mindent magával sodor, vagy, ha legyőzetik, újra halálos mozdulatlanságra ridegül a haza.” Nemzeti probléma és politikai alapkérdések mély összefüggését itt is érezheti az olvasó: Széchenyi a túlzók ellenében szakasztott így érvel a könyvecskénk elején emlegetett Vieuxtemps vitában. Talán ezért van, hogy az akadémiai beszéd nagy tömegvisszhangjában ez a gondolat kapta a legélesebb bírálatot. Az ellenzék, sokszor mélyebb és messzehatóbb Széchenyi-gondolatokról is megfeledkezve, ugrott hősünk ellen, mondván: a gróf az orosztól támogatott s ellenünk irányuló sötét pánszlávizmust merészeli a magyarosítás visszahatásaként értelmezni.

Ami kimondatlanul már a Kelet népe fogadtatásában is ott bujkált, most nyílt és hangos szóban kimondatott: Széchenyi elveszítette népszerűségét. Tegyük hozzá: azt a népszerűséget, mely szerkezetében sohasem hasonlított a Kossuthéhoz. E hírnevet a gróf egy politikai lépése minimálisra apasztotta. A lépés komoly visszhangot váltott ki a honi nemzetiségek értelmisége közt, s ez csak tovább rontotta Széchenyi hitelét a magyar ellenzék előtt. „A nemes gróf hazánkat az itt letelepült külön törzsöknek oda veti martalékul – volt az általános vélemény –, s ezek a koncot örömmel elfogadják, s ugyanezért már koszorút is nyújtottak a nemes grófnak a pánszlávizmus főnökei.”

Manapság egyre divatosabb dolog, hogy a nemzetiségi kérdésben „megértő” Széchenyit valamiképpen mintául állítsák a későbbi korok elé is, úgy érvelve, hogy a gróf – senkitől meg nem értve, mindenkitől elutasítva – a probléma leghumánusabb, legtürelmesebb, legdemokratikusabb megoldásának útját járta. Ezzel a megoldással természetesen szembeállítják a „türelmetlen” kossuthit, mint amely a nemzetiségek tekintetében, a kor foglyaként, nem volt képes „igazi” humanizmusra s demokráciára. Ez a szembeállítás nem reális. Hallatlanul leegyszerűsítő, mégpedig éppen a döntő ponton, hisz kettejük nemzetiségi politikáját erőszakkal elválasztja a reformra vonatkozó nézeteik egészétől.

Széchenyi látszólag demokratikusabb nemzetiségi politikája mögött valójában a teljes reményvesztettség áll mindenfajta demokratikus politikával szemben. Realizmusa innen ered; megoldási javaslatának alfája: a belső átalakítás tömegességét, demokratikus és politikus vonásait meg kell szüntetni, mert különben krízis következhet. A nemzetiségi tömegekkel szembeni „megértése” egy tőről fakad a magyar nemzettéválás tömeges útjának elítélésével. Széchenyi „nemzetiségi demokratizmusa” mögött – jobb szó híján – „arisztokratikus” reformelképzelés rejlik. Lényege a tömegpolitika elutasítása. E gondolat persze nem a szó korhoz kötött, rendi értelmében arisztokratikus. Ezért volt oly sokszor föleleveníthető a modern korszakokban is.

Politikai nézeteinek alapjai határozzák meg Kossuth nemzetiségi felfogását is. A tömeges politika eredményességébe vetett – sokszor túlzott- illúziója tette „értetlenné” Kossuthot nemzetiségi álláspontjában. Kossuth hitt a politika, az alulról jövő kezdeményezés, az önkormányzat embert formáló erejében. Abban, hogy ez az erő mindent legyőz, s a velejáró „vegytani processzus” természetes krízisei végeredményben mindig a helyes irányban forrnak ki. Éppen demokratikus felfogása – ember és ember közt elvi különbséget nem ismerő hite – gátolta meg abban, hogy fölismerje: a nemzeti kérdés bonyolultabb annál, semhogy a demokratikus politika olvasztó ereje magától megoldhatná. Kossuth javaslatának lényege ugyanis ez volt: hagyjuk meg nemzetiségeinknek magánkörben a saját nyelvük használatát, ám követeljük meg tőlük, hogy közügyekben a magyart használják, mintegy magyarrá váljanak. Főképp pedig: tegyük belső viszonyainkat – s ezzel az övéket is – demokratikussá, korszerűvé, a század szellemével összhangzóvá, s ekkor a nemzetiségek, mintegy automatikusan, magyarrá válnak.

Kossuth hitét akkor, úgy látszott, alátámasztja, hogy az ország megyéinek nagy része mögötte sorakozik föl a konzervatívok ellenében. Két év sem telt el a Hírlap megindítása óta, s íme: úgy tűnt, a magyar közvélemény többsége meggyőződött az átalakulás kossuthi útjának helyességéről, támogatja, érti azt. Mindez a „század szellemének” jelenlétéről tanúskodott, s Kossuth abban is hinni akart, hogy e szellem bizonnyal a nemzetiségi ellentéteket is kibékíti majd.

Kossuth előtt a negyvenes évek elején úgy tűnt: az emberek átformálása nem lehetetlenség; a politika a maga kríziseivel is alkalmas ennek véghezvitelére. Miért látta volna másképp a nemzetiségi kérdést? Minél több embert magam – s ezzel a reform – mögé sorakoztatni föl: ez volt ekkor a kossuthi krédó; a reformerek állandóan növekvő száma, a haladás táborának nagysága majd megteszi a magáét. Ellenzéki többség a megyékben: azaz a kedvező követutasítások, s az országgyűlés kedvező összetétele – minden felülről gördített akadály ellenére – a haladás irányába ható, jó törvényeket biztosít. S ha e törvények valóban bölcsek, elrendezhető a sokféle nemzetiségi ellentét is. Minél gyorsabban halad az átalakulás, annál jobb. Országunk nem magyar lakosai korszerű viszonyokat, az emberibb élet lehetőségeit kapják meg; nyelvükről a „házi tűzhely” körében nem kell lemondaniok; a demokratikus közélet pedig értelmet s garanciát nyújt majd arra, hogy a közügyeket ők is magyarul vigyék. A demokratikus és humanista hitek e láncolata, s a politika olvasztó erejébe vetett feltétlen bizalom tette Kossuth nemzetiségi álláspontját oly türelmetlenné.

Annak, hogy hőseink párharca oly sokáig nem vetette le a nemzetiségi kérdés köntösét, más oka is volt. Széchenyi ugyanis fölismerte: a nemzetiségi kérdés terepén lehet a legplasztikusabban, mintegy példaszerűen megmutatni a Kossuth felfogásában rejlő illúziókat. A nemzetiségi kérdés példa volt Széchenyi számára – mondhatjuk olyannyira jó példa, hogy tollhegyre tűzésével hajlandó volt maradék népszerűségét is elveszíteni, csakhogy rámutathasson Kossuth politikájának gyengéire. A nemzetiségek mozgolódása Széchenyi szemében azt is jelezte, hogy a Kelet népe politikai óvása helyénvaló volt, hisz a közéleti forrongást „visszatorlás” követte.

Ezen a terepen akarta bizonyítani, hogy a politika nem elsimítja, hanem új ellentéteket ébresztve, megújítja a régi tömegszenvedélyeket. De megmutatkozott itt még valami, s talán nem tévedünk, ha itt érezzük legfontosabbnak Széchenyi mondanivalóját. Arról a kételyről van szó, mellyel a gróf a megvalósult reform-út minőségét szemlélte. Ez sem volt szorosan véve nemzetiségi probléma, hisz mélyén annak vizsgálata állt: mit ér s mit jelent az igazi reform szempontjából, hogy „Kossuth mögött áll az ország közvéleménye”? Azt jelenti-e, hogy most már mindenki reformer, mindenki a haladás barátja? Azt-e, hogy a reformtáborban mindenki egyetért? Ezek a kérdések álltak Széchenyi akadémiai beszéde mögött.

Kezdetben persze a magyarság-nemzetiség burkában húzódtak meg. „Feleljünk azon egyszerű kérdésre – mondta Széchenyi –, hogy vajon ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e, miképp neki ezért már magyarrá kellett volna átalakulnia?… Nyelvet, nemzeti sajátságot ily felette könnyűszerrel azonban, én legalább úgy hiszem, még csak biztosítani sem lehet, minthogy – és itt különös figyelemért esedezem – a szólás még korántsem érzés; a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek, és ekképp a magyarul beszélő, sőt legékesebb szóló korántsem magyar még.” Ez a gondolat látszólag nem tartalmaz többet, mint az ellenzék nyelvközpontú nemzetkoncepciójának kritikáját. Valójában sokkal több ennél: annak fölvetése, hogy toborzással, többségszerzéssel, a kívánatos törvények meghozatalával valóban átformálhatók-e az emberek, kivívható-e a nemzeti átalakulás. A gróf véleménye egyértelmű: „Ily kényelmesen a dolog nem megy; mert valamint egyetlen kiképzett emberi velőben több magához vonzó, több magában elolvasztói erő van, mint ezer üres vagy zagyvateli főben, éppen úgy terjeszthet nemzetiséget is egyedül felsőbbség, és semmi egyéb; midőn a legszentebb buzgalom, a legdicsőbb vitézség, a legszilárdabb akarat, nemcsak hogy egy hüvelyknyivel sem mozdítják elő a magyarság ügyét, de éppen ellenkezőleg, a lehető legaggasztóbb veszélyekbe bonyolítják azt, ahogy ezen felette nagy dicséretre méltó tulajdonok hátterében nem világlik az erkölcsi felsőbbség ellentállhatatlan súlyával a civilizációnak varázshatalma.”

E felsőbbséget nem szabad egyszerűen rendi fogalomként értelmezni, bár ennek tartalma is megbújik mögötte. Inkább az „erényességnek” az a fajta, főként személyes tulajdonságokban kirajzolódó követelmény ez, amelyre a Hitel előtti Széchenyi oly nagy súlyt fektetett. Az akadémiai beszéd sok passzusa „tanítólevélként” is megállná helyét: „Ne keressük ennek okáért mentőnket sehol is egyebütt, mint saját, vagy inkább személyes erényeinkben, lelki felsőbbségünkben: személyes tulajdoninkban, mondom, mert nemzetnek erénye, felsőbbsége csak annyiban van, amennyiben lehető legtöbb egyes tagja ugyancsak betölti saját helyét férfiútag és szeplőtlen.”

A vita folytatódása és Széchenyi újabb óvása mögött ismét az áll, hogy a napi kérdések megint felszínre hozták a tömegpolitika problémáit. Széchenyi régi gondolatait, melyek itt, az új közegben, újra aktuálissá váltak – anélkül persze, hogy egyszersmind megvalósíthatók is lettek volna. Mert az alulról – valójában a nemesi tömegekből – támadó reformút mindenkit „átpolitizáló” hatása után nem volt többé visszaút. A politika támasztotta – ekkor még főképp nemzetiségi – krízisek mégis helyt adtak a tömegpolitikával szembeni kételyeknek. Nem mintha a sokaság bármiben is igazat adott volna a grófnak. A dolog aktualitása mégis kifejezésre jutott: elsősorban ott, hogy a Széchenyi-Kossuth vita nem fejeződött be. Kossuth – egyre kelletlenebbül ugyan – válaszolt Széchenyi új és új figyelmeztetéseire.

A gróf, mint a húszas évek végén, ismét önismeretet követelt – de ez a követelés most már a tömegtől bálványozott Kossuth ellen irányult. Ismét „hangyamunkát” kívánt a „sok szópompa” meg „lelkesedési zaj” helyett – de szavai most már a megvalósult reformút egészét kritizálták. Ismét az egyes ember erényességére s eszére hivatkozott a tömeggel szemben, de gondolata már tartalmazta: a Kossuth mögött álló sokaság az állandó lelkesítés hatására, mintegy divatból és csak tömegében reformhajlandóságú. Igen jellemző, hogy a kossuthi ellenzék, amely az akadémiai beszéd majd minden mondatát bonckés alá vette, ezt a kérdést nemigen bolygatta meg. Cáfolata itt mindössze egy történeti évre korlátozódott: a história azt mutatja, hogy számszerű erő és túlsúly híján mit sem ér az értelmi felsőbbség. Ami a dolog mögött meghúzódott – az elért reformok és a nehezen toborzott reformtábor minőségének dolga –, továbbra is homályban maradt. Helyére megint a „taktika” kérdései kerültek. Szabad volt-e a magyar Széchenyinek lovat adni a nemzetiségek alá? Helyénvaló volt-e egy ilyen beszédet a politikamentesnek deklarált Akadémián elmondania? stb. Ezek álltak a vitatás homlokterében, sokban épp a lényeget fedve el.

A valódi kérdésnek külön aktualitást adott a közelgő országgyűlés, mely több szempontból is határkőnek látszott. Egyrészt, mert 1842-ben még úgy tűnt, elsöprő ellenzéki többség fogja, fennállása óta először, uralni. Másrészt pedig világos volt: az országgyűlésen immár szőnyegre kerülnek a reform valódi alapkérdései, mindenekelőtt az adó ügye. A törvényhozás tehát az átalakulás nagy „próbája” lesz. E közelgő próbát Széchenyi mély szkepszissel kísérte ugyan, mégis válaszútnak érezte. Ezzel függ össze, hogy maga is a sajtó fegyveréhez nyúlt, s nehézkes könyvek után a mozgékonyabb hírlap segítségével próbálta megismertetni nézeteit. Lapja, a Jelen-kor – ő maga „Független”-nek szerette volna címezni – nem vonzott tömegeket; semmiképp sem lehetett versenytársa a Pesti Hírlapnak. Széchenyi látszólag nem is kívánta ezt.

A gróf mégis továbblendült azon az úton, amit a magyar viszonyok szinte erőszakkal diktáltak számára, s amelyen a Hitel megírásával indult el. Ez az út a magyar politika útja.

Nem kétséges, hogy ez út vállalásában s a hírlaphoz fordulásban nagy része volt az akadémiai beszéd fogadtatásának is. Széchenyi a saját bőrén talán először itt érezte meg a politika hatalmát. Elmondta beszédét az Akadémián, s azt – meg sem várva „hivatalos” kinyomtatását – azonmód szárnyukra kapták a hírlapok: ismertették, elemezték, bírálták széltében-hosszában. Először fölháborodott. E háborgás terméke egész kis fiók-vita. Van-e joga a sajtónak nyomtatásban még meg nem jelent beszédet bírálni? A gróf nemmel válaszolt. A Jelenkor viszont ennek cáfolata volt, beismerése annak, hogy Magyarországon odáig haladtak a dolgok, hogy hírlap nélkül semmit sem tehetni.

Csak erősítette ezt a tanulságot egy másik, amely a vita további szakaszát erősen áthatotta. Széchenyinek rá kellett döbbennie: amit leír, politikai szerepet játszhat, függetlenül attól, hogy neki magának mi a szándéka vele. Az akadémiai beszéddel – mi már tudjuk: a Hitellel is – éppen ez történt. A tömegpolitika elleni nagy vitairat tömeges politikai szimpátiát keltett a nemzetiségek oldalán. Ez az ellentmondás hasonló irányba terelte Széchenyit, mint a sajtó hatalmának kényszerű elismerése: a politika hazai közegéhez való tudatos alkalmazkodás felé.

Erről az alkalmazkodásról – tán paradox módon – azok az emlékiratok is tanúskodnak, melyeket a gróf 1843 júliusában és decemberében Metternichhez intézett. Az ellentmondás eredete: Széchenyi az áhított politikai függetlenséget úgy igyekezett magának biztosítani, hogy – noha még nem volt egészen tisztázott a magyar ellenzékkel való viszonya – kapcsolatot keresett a kormány felé is. Decemberi emlékiratában a rezignáció és a fenyegetés hangján írta: ha a kormány nem veszi figyelembe egyedül célra vezető javaslatait, ő két szék közt a pad alá kerül…

Javaslatai pedig szemléletesen bizonyítják: politikaellenessége a politika természetének mély ismeretén alapult. Széchenyi azt indítványozta ugyanis, hogy a kormány – kerülve minden erőszakos eljárást, s tiszteletben tartva a magyar alkotmányt – a megyékben próbáljon tért hódítani: ott tehát, ahol eddig nem volt szava; ott, ahol Magyarország politikai sorsa eldőlhet; ott, ahol Kossuth uralkodik.

A javaslat időzítése nem volt véletlen. Erre szólított a hon politikai helyzete is, amely immár az adó kérdését dobta felszínre.

Két hősünk sohasem állt tán nagyobb politikai távolságban egymástól, mint az akadémiai beszéd utáni időkben. Kossuth Hírlapja – még diadalmasan – egyre több napi kérdést tárgyalt a készülő országgyűlés jegyében, s nem is tagadta: a szerkesztő számára igen terhes már ez a vita. A nemes gróf – írta Kossuth 1843 elején – „azon praktikus irány helyett, melyet tőle remélni jogosítva valánk, majd önmagávali következetlenségekkel tömötten, oly testetlen általánosságokkal bíbelődik, melyek… e nemzet ügyein, kivált most, a kenyértörés órájában egy mákszemnyit sem lendíthetnek”.

A „testetlen általánosság” nem volt más, mint Széchenyi új cikksorozatának témája: a magyarországi reform útjainak szétválása a magáéra, valamint Wesselényiére és Kossuthéra. Wesselényi és Kossuth – ezt a címet viselte a hosszú sorozat, mely szintén a Kelet népe akkor még zárójelbe tett problémáit gondolta végig: mindenekelőtt azokat a „taktikai” ellentéteket, amelyek mélysége csak azóta derült ki. E cikkek már két politikai iskoláról beszéltek, nem hallgatva el, hogy a kettő nem férhet meg egymás mellett. Széchenyi először mondta ki „Wesselényi megrontotta egész politikai pályámat; és miután több mint 20 éve, hogy úgyszólván egyedül Magyarország lebeg lelkem előtt, mondhatom, megrontó életem legérdekesb s leghasznothajtóbb részét”… „Magamra valék hagyatva, s nem úgy, mintha tehetségem legnagyobb részét veszítvén ugyan, legalább fennmaradó csekély erőmmel folytathattam volna hazafiúi pályámat szeplőtlen; nem így hagyatám magamra, s tudja az ég, egész keserűségében érzettem ezen epesztő állást; hanem hitelemben mint barát, mint hazafi megtörve, és még a legengedékenyebb előtt is legalább nagyon megcsonkulva.” Kis körben ugyan – folytatta Széchenyi – s kevés sikerrel, „de el nem csüggedve folytatám az érintett csüggesztő időszak után is legjobb tudományom szerint hazám szolgálatjára napontai hangyamunkámat”.

A saját pályájának megtörtét festő szomorú sorok mellett feltűnt a korszak másik, végül is megvalósult reformútja is Wesselényi és Kossuth politikus iskolája, amely Széchenyi szerint a maga vesztének oka. „Vagy tán mást kellett volna tennem? – kérdte. – Tán nekem is azon hézagos hófuvatagon száguldanom, melynek leszakadását úton útfélen a legkisdedebb is prognosztikálta? Vagy nekem is kellett volna járni azon szembekötősdi politikai tarantellát, mely közt nem volt előrelátni nehéz: majd el lenne törve a mesterségesen kirakott tojás, és elkockázva a díj? Vagy legalább felszólalnom s vínom kellett volna tán oly tényekért, oly eljárásért, melyekben nemcsak nem osztozám de azokat minden módon hátráltatni iparkodám, sőt minden alkalommal… egyenesen kárhoztattam is?… Nem vágytam soha is az olcsó mártírok sorába állni, azokéba tudniillik, akik ingyen vagy aránylag csak felette kevés haszonnal tán csak egy ideáért költik éltüket, s éppen oly kevéssé vágytam valami regehősnek, vagy valami oppozicionális vezérnek diadaltalpazatára emeltetni.” Az ilyen vezér ugyanis nem fogadja el, hogy „Magyarország csak úgy lehet lehető legboldogabb, ha udvarával lehető legbarátságosb viszonyokban áll; ennek elérésére pedig semmi sem vezet oly biztosan,… mint először: ha a kormány figyelmét soha nem kerüli el, hogy a magyar nem akar, nem tud egyéb lenni, mint alkotmányos magyar…, s másodszor: ha viszont a magyar nem felejti soha is, hogy nem önálló, nőtelen, de házas, és ekképp – bár tessék, bár ne – belé kell magát gondolhatnia és ildomosan belé is illeszthetnie azon nemzetek családi körébe, melyek a közbirodalmat képzik, s melybe beléiktatá őt a sors, az isteni végzés, vagy akármi.”

Az elválasztó vonal, mely Széchenyi és Kossuth iskolája között húzódik, itt látszólag pusztán a kormánnyal függ össze a bécsi udvar eljárásával, s azzal, ahogy viselkednek a magyarok az udvarral szemben. Az ellentétet az utókor is mindig aktuálpolitikai kérdésekhez, különösen épp a kormányhoz fűződő viszonyukhoz szerette kapcsolni. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Nemcsak a cél forog itt kérdésben, hogy a magyarok legyenek lojálisabbak az udvarral, a birodalommal szemben, hanem az e célhoz vezető út is. Széchenyi igenis tudja, hogy ez az út nem futható be egy csapásra. Tudja, hogy nem pillanatnyi, napi kérdésekről van itt szó, hanem egy hosszú történeti korszak örökségéről, hagyományairól, s egy bonyolult jogi viszony ellentmondásairól. Ő maga mondja: „Vegyük elő Magyarország évrajzait, s mit fogunk általányosan tapasztalni, mióta Magyarország Ausztriával egybekapcsolva van?… Azt fogjuk tapasztalni, hogy vérünk ezen új összeköttetésbe magát soha tökéletesen belégondolni és abba belészokni nem bírván, legtöbb idejét álurakban, és kivált édes reminiszcenciákban tölté, ahelyett, hogy az élet gyakorlati mezejére szállott volna le.” Ezért volt, hogy honunk előkelői feledék a hazát, de ezért volt az is, hogy a náluk hősebb, nemesebb lelkűek viszont „elég ügyetlenek valának… magukat mindig valami pártütési, rebelliói nimbusszal venni körül, minek borzadalmas következelmeit nem egy véres ív bizonyítja évlapjainkban”.

Jóval többről van tehát szó a kormánnyal-tartás, vagy a kormányellenesség napi kérdéseinél. Széchenyi mint súlyos történelmi örökséget tartja számon, hogy a magyar politizáló tömegek számára elképzelhetetlen a kormány-, illetve a Bécsbarát politika, mégha az udvar a magyar alkotmányt tiszteletben tartaná is. Egyszóval, mindez elsősorban megint a tömegek politikus szenvedélyeihez kapcsolódik. Széchenyi valaha úgy érezte: ezeket a szenvedélyeket az emberek gyökeres megváltoztatásával el lehet tüntetni, s felváltani a valódi közérdek megértésével. Most, pályájának „kettétörte”, Wesselényi és Kossuth sokaságot mozgató politikájának győzelme után már nem hisz az emberek ilyenfajta megváltoztatásában. Egyetlen megoldása marad még. Olyan megoldás ez, amely persze a húszas évek Széchenyiétől s a Hiteltől sem volt egészen idegen: az embertömegeket teljesen ki kell hagyni a kormányzásból, a politikából.

Innen visszatekintve válik érthetővé Széchenyi reformútjának egésze, s az a kíméletlen kritika, melyet a gróf Kossuth fölött gyakorolt. E kritika igen bonyolult, s különösen akkor fájdalmas, amikor magát a bírálót is érinti. A gróf egyik alapvető – a magyar viszonyok politikai kényszerpályáival leszámolni látszó – értékeszméje már a húszas évek végén a reformer függetlensége, önállósága volt. Akkor még hitt ennek tömeges és példaszerű megvalósításában; most, a magyar politika felé tett kényszerű lépései után, kénytelen önmagában is tudatosítani, hogy az átpolitizált viszonyok közt egyszerűen megszűntek a függetlenség példaszerű felmutatásának lehetőségei: megszűntek, még saját személyét illetően is. Ő maga írta le: az egyes ember függetlensége Magyarország új korszakában, „a sok féleszű, kaján és indulatos felfogásúakban, mely alkatrészekből a publikum legnagyobb része áll, mindig valami nádszál alakjában jelenik meg, mely majd ide, majd oda hajlik, s azért nincs hatása; ámbár egyedül az ily jellem következetes, mert csak az ilyes tart magával, s egyedül azért látszik hajlékonynak, mert midőn szilárdul áll, majd egyik, majd másik tétovázó rész hajlik rája”. Széchenyi rádöbbent tehát: Magyarországon már a reformer függetlensége is politikai színben, bizonytalan közéleti árnyalatként jelenik meg.

De mi a másik véglet? a másik út? Széchenyi ezt már a Kelet népében sejttette – természetesen Kossuthra célozva. A toborzó, a szenvedélyeket meglovagló, a politika energiáit felhasználó – felébresztő vezér, bárha uralkodni látszik is a sokaság fölött, valójában rabja annak. Egyoldalú, s a tisztánlátást megbénító függésbe kerül a tömegtől. A sokaság ferde nézeteit nem szemlélheti kritikával: hisz a maga fölemelkedése is nagy részben ezek segítségével ment végbe; a tömeg szenvedelmeit nem csitíthatja, hisz népszerűsége is a közvélemény lelkesültségének terméke. Kossuth politikusi figurájának bírálata mögött a népvezér, a toborzó, a közvéleményre apelláló s annak helyeslő többségére támaszkodó közéleti ember bírálata áll.

A sorozat 7. cikkében Széchenyi egyenesen kimondja: „a pártok természete pedig az, hogy minél buzgóbbak társai, annál inkább állnak mindnyájan úgyszólván bizonyos varázs alatt, mely szerint egyik mint másik szinte akaratja ellen is hasonló színű üvegen nézi keresztül a dolgok, s kivált oly dolgok mibenlétét, melyekbe indulat és személyesség is vegyül, s ekképp ha egyik, kivált a vezér, kimondja a szentenciát, a többi mind a mester szavára esküszik”.

Nem véletlen, hogy a Wesselényi és Kossuth cikksorozat vitája hamar eltért eredeti tárgyától, a kétféle, immár egyre több elvi különbséget is fölmutató reformút elvont szembesítésétől. Széchenyi újra múltjával, egykori szándékaival érvelt: „Ugyan miként kerüljem el személyemnek minduntalan említését, ha törekvésem célja: annak kimutatása, hogy azon út, melyet a politikai pályán én jelölök ki, célravezetőbb és jobb, mint azon csáb-utak és felhő-tömkelegek, melyekbe bonyolódni annyi magyar hajlandó.” Az új vita mégsem pusztán a régi érvek ismételgetése volt. Tárgyai közt egyre fontosabb szerepet kaptak a közvélemény problémái, s ez a kérdés már, tudjuk, valóban a két reformút eltérésének lényegét érinti. A gróf éles, határozott kérdéseire a szerkesztő emelkedett hangon válaszolt. Amit leírt, az a politikai demokrácia credója. Tudom – így Kossuth –, „hogy a nép ítéletében gyakran tévedhet, s hogy Krisztus Urunkat is minoritásban hagyá Barabás ellenében; s azért nyomorú gyávának tartom, ki magát tagadja meg, hogy a nép ítéletének hízelegjen; de azt is tudom, hogy a nép, tévedjen bár ítéletében, de ítél; s Krisztus urunknak halni kellett, mert a nép őt minoritásban hagyta Barabás ellenében; s azért a kevélység legnagyobb tévedésének hinném, ha valaki a nép ítéletével nem-gondolást affektálna; ellenben bölcsességnek tartom azon igyekezni, hogy mit egyes értelmes ember, becsületes szándékkal a közre nézve jónak hiszen, az a közönség helyeslését megnyerje, mert alkotmányos országban az alkotmányos nép akaratja nélkül azt még csak nem is boldogíthatjuk.”

Amikor Kossuth fenti sorai megjelentek, már közelgett az országgyűlés, az a fórum, ahol a sodró erejű politikai hitvallásokon túl gyakorlatilag is értelmezni és érvényesíteni kellett: mi az a „nép”, amit az ellenzék képvisel (csak a nemesség-e, vagy több is); mi az a „közönség”, amely az aktív politikai szereplésre hivatott? A válasz nem volt egyszerű.

Igaz ugyan, hogy az ellenzék tudatosabb politikusai már hosszabb idő óta gondolkodtak a nemességen túlterjedő „nép” véleményének politikai hasznosításán – abban azonban korántsem volt teljes az egyetértés, hogy ez milyen módon menjen végbe, és milyen rétegeket öleljen fel. Az oppozíció vezetői számára e kérdések sajátos próbatételt is jelentettek: számíthatnak-e akkora tömegtámogatásra, mint eddig? Hisz e problémák már a reformok valóságos bokrát tartalmazták: a kor minden olyan tárgyát, amely nemes és nemtelen egyenlőségének irányába mutatott. Gyakorlati nehézség is volt elég. Mindenekelőtt az, hogy a nem nemesek politikai szóemelése, képviselete milyen fórumokon, milyen közéleti csatornákon keresztül történjék? A legtömegesebb részvételt ismét Kossuth és elvbarátai remélték, hisz ők a nemesség hagyományos politikai intézményét, a megyét gondolták szélesebb körűvé tenni, megtartva természetesen a kiváltságosok elsőbbségét. Politikai szempontból ez az elképzelés volt a legtöbbet ígérő. Hisz az elvi, a távlati hasznot – mint oly sok egyéb reformtárgynál is – az azonnali politikai haszonnal, a megyék ellenzékének további megerősítésével kötötte egybe.

Volt azonban az ellenzéknek olyan csoportja is, amely Magyarország korszerűtlenségének okait nagy részben a megyei széttagoltságban látva, nem szerette volna tartósítani, új életre támasztani a törvényhatóságokat. Ez a tábor – tagjait ma jobb szó híján értelmiségieknek is nevezhetnénk – mindenekelőtt a városi polgárság felé tekintett, s egy modern centralizáló politika segítségével kívánta a kiváltságosok politikai túlsúlyát enyhíteni. A „centralisták” köre a negyvenes évek elején formálódott ki. Benne találjuk Eötvöst, aki – emlékezhetünk – a Kelet népe vitában, ha nem is fenntartások nélkül, Kossuth mellett voksolt; Szalay Lászlót, a történészt, Csengery Antalt, Trefort Ágostont és másokat. Az ő politikai szerepük, minden tartalmi különbség ellenére, egy dologban emlékeztet a Széchenyiére: nem sorakoztathattak föl helyeslő tömegtábort maguk mögött, súlyuk mégsem volt jelentéktelen. Ha politikai erejük nem is, de gondolataik súlya az idő haladtával abban a mértékben növekedett, ahogyan sokasodtak a megyei szerkezet ellentmondásai.

A politikai aktivitásra eddig is jogosítottak dolga sem volt egyszerű. Az ellenzék demokratikus törekvései, paradox módon, épp a hagyományosan is jogokkal bíró rétegeknél találtak erős ellenállásra. A vagyontalan kisnemességről van szó, a kiváltságosok legtömegesebb és legszegényebb rétegéről. Néhány éve, az induló Pesti Hírlap szerkesztője még úgy hitte, hogy a szinte paraszti módon élő szegény nemesek, politikai és társadalmi „horogkapcsot” jelenthetnek majd a parasztok és a kiváltságosok között. Kossuth akkor úgy gondolta: a társadalmi helyzet, az életmód, a műveltség azonos vagy hasonló szintje eltünteti a rendi különbségeket, és segíti a két réteg közeledését; abban reménykedett, hogy e közeledést csak erősíteni kell majd a megye fórumának bővítésével.

Nem így történt. A kisnemesség problémája eluralkodott az ország megyéiben: s épp a sorsdöntő országgyűlés előtt. Nem véletlen, hogy ekkor. Tudott volt: az országgyűlés egyik fő tárgya az immár megkerülhetetlen adókérdés lesz. Ezt határozott kormánytörekvés is támogatta. Metternichék, fölismerve a konkrét reformok, elsősorban az adó megosztó szerepét, részletes tervekkel készültek az országgyűlésre. Szándékuk az volt, hogy minél több olyan követet nyerjenek meg az országgyűlésen, akik csak addig maradtak ellenzékiek, amíg pusztán elvekről volt szó. Az adó ügye azonban a szegény nemesek legközvetlenebb érdekeit érintette. 1843 közepén persze még nem lehetett pontosan kiszámítani: mi lesz a küzdelem eredménye. De az már nyilvánvaló volt, hogy az adó nem „megy át” simán a törvényhozás előkészítő fázisában, a megyei közgyűléseken sem.

Mindez jelentősen befolyásolta az országgyűlést megelőző hírlapi agitációt is. Kossuth, lapja hasábjain, már 1841 óta ismertette: milyen tervek szerint mehetne végbe az adó reformja. Elképzelése az ún. háziadó-terv volt. Eszerint a közadózás első lépéseként a nemesség olyan adóterhet vállaljon, amely főképp a megyei beligazgatás szükségeit fedezi. A háziadó azonban 1843 elején egy sor megyében megbukott. Ennek okait a megyék haladó táborának vezetői nagyrészt látták már. Veszprém megye hírlapi tudósítója így magyarázta a bukást: könnyű volt régen követutasításba adni az adó elvállalásának elvét, „hiszen e kérdés akkor még nem volt a megméretés kérdése; akkor még liberáliskodni könnyű volt, mert nemigen volt valószínű, hogy puszta szónál többe kerüljön. Most már a dolog másképpen áll. Vannak, kik gyűléseket tartván a köznemességgel [kisnemességgel], előre mondatják vele, hogy rostélyozzák be a megyeterem ablakát; mert kidobatik, ki a háziadó elvállalása mellett szól.”

Az adó sorsa egyszerre igen izgalmassá vált: elfogadásán vagy elvetésén múltak immár a közelgő országgyűlés erőviszonyai is. Az ekkor tartott megyei közgyűlések során vált elterjedtté többek közt a hírlapi gyorshír, mely csak a szavazás kimenetelét közli, s az ismertetést későbbre halasztja. Kazinczy Gábor így tudósított Ungból: „A posta indul; előlegesen csak ennyit: fiaskó uram, páratlan, örök emlékű fiaskó.” (Későbbi részletes tudósításában azután még azokat a kortesverseket is közli, amelyeket a kisnemesek szavaltak a közgyűlés előtt: „Nem adózok, kijelentem – T. Pál a követem – H. Simont melléveszem – ősiségem nem engedem.”) A megyei gyűléseken parázs harc alakult ki. A szavazás napját mindenütt jól előkészítették. Tanyákat, udvarházakat jelöltek ki a megyeháza körzetében, s a szavazás előtti nap ezekben szállásolták el a „vidékről” behozott kisnemeseket. Volt étel, de főleg ital; gyakran pénz, s lélekvásárlás is.

Hogy a kisnemesség egyre inkább különálló réteggé, s bizonyos fokig a mérleg nyelvévé vált az adó körüli harcokban, azt még a győzelmes ellenzéki tudósítások is bizonyítják. Ezek ugyanis szintén a kisnemesség magatartásával – csak itt éppen méltányosságával, igazságérzetével – magyarázzák az adó elvállalását. A diadalmas hangulat ekkor azonban nemigen jellemzi az ellenzéket. Már áprilisban világossá válik, hogy Deák, Zala megye követjelöltje, nem lehet ott az országgyűlésen. E hír bombaként hat: a Pesti Hírlap gyászkeretben közli az első oldalon. A bukás kapcsán Zala levelezője drámai húrokat penget, érezve és éreztetve, hogy Deák nem helyi ellentétek áldozata: „A nagy fátum, nem Zala, hanem Hunnia fátuma, teljesedésnek akar indulni. Azt gondolja Ön: a házi adó megbukása aggaszt engemet? – Nem, én e mozgalomnak hátterében egyebet látok, egy betölthetetlen erkölcsi hézagot, egy mély politikai elsüllyedtséget, melyet – mint a lélek mélyeiben fészkelő fájdalmat – csak a mindenható idő, csak a feledés, nyíltabban: csak a halál angyala gyógyíthat meg.”

Egy biztos. A legtöbb megyében a kisnemesség állt az adó bukása mögött; az a politikai tábor tehát, amelyik eddig – főként a nemzetiségi kérdésben – hallgatólagosan az ellenzék mellett volt. A kisnemesség ez idáig politikailag nem volt különösebben aktív. Eddigi szereplései idején inkább csak eszköznek látszott, amelyet, ha a harc kiéleződött, valamelyik befolyásos középnemesi párt bevethetett a másikkal szemben. Most azonban olyan kérdés került szőnyegre, hogy a kisnemeseknek is rá kellett döbbenniök saját elemi politikai érdekeikre. Ez pedig, bármily ellentmondásos is, a reform ellenében hatott. Főképp persze azért, mivel a megyék erősödő konzervatív középnemesi tábora, a kormány hathatós segélyével, felhasználhatta a kisnemesek „öntudatra-ébredését”. Ahol bírt, az ellenzék is korteskedett. A lendület azonban a konzervatívokat jellemezte: ők voltak támadó pozícióban: „vissza kellett foglalniok” a megyéket az ellenzéktől.

Széchenyi azonnal felfigyelt a megyei válság kezdődő jeleire. Már a Wesselényi és Kossuth 8. cikkében leírta: az ellenzék, s mindenekelőtt Kossuth a felelős „az adókérdésnek lépcsőnkénti, úgyszólván készakarva tökéletes kompromittálásáért”, mert a „hírlapisták” szenvedélyeket keltő, a kisnemeseket is politikai öntudatra ébresztő izgatása magát az adót dobta áldozatul a „vaksorsnak”. Ez a vád önmagában persze nem volt igaz, mégha voltak is megyék, ahol a konzervatív nemesek így érveltek: „Mióta Kossuth ír, azóta ránk csak veszedelem háramlott.”

Kossuthnak ezt a vádat még nem volt nehéz visszautasítania. El kellett azonban ismernie, a megyékben nem minden történik kedve s terve szerint. Már 1843 februárjában, négy hónappal az országgyűlés megnyitása előtt le kellett írnia: „A háziadó kérdése dicsőségesen keresztülment Borsod, Baranya, Mosony, Arad, Zólyom megyékben; de a választmányi javaslatok igen sok megyében kedvezők. Megbukott ellenben Fejér, Szatmár, Esztergom, Liptó, Nyitra, Zemplén, Nógrád, Veszprém, Szepes, Sopron, Ung megyékben.” Mindebből akkor mégis ezt az erőszakoltan optimista, de azért már nem egészen töretlen következtetést vonta le: „A nemzeti intelligencia a kérdést tisztán pártolja, s annak már-már más ellene alig van, mint az oligarchiának eladósodott része, a bosszús nagyravágyás, s a mellékes célokra eszközül használt együgyű köznemesség. Látván az értelmiségnek általános pártolását, elég merész valék az ügynek közel győzelmét hinni, mert többet bíztam a nemzet jellemében, mintsem arra számítottam volna, hogy lesznek, kik e kérdéssel visszaéljenek. – Ebben csalatkozám. Rosszabbak vagyunk, mint gondolám, s hogy a kérdés megbukandik, mihelyst az ősi szabadság ellentéte gyanánt állíttatik a fölingerlett köznemesség elibe, az igen természetes. De midőn egy kérdés (s bizony most nem a nemes gróf által) annyira érett, miszerint már csak nyers erővel lehet az értelmiség szózatát ledorongolni, ekkor azt állítani, hogy a Pesti Hírlap buktatta meg… – valóban képtelenség.”

A zalai események után, a „halál angyalát” emlegető ellenzékiek között Kossuth dolga már nehezebb volt. Nem növelhette a keserűséget, de nem áraszthatott indokolatlan optimizmust sem, ugyanakkor értelmeznie is kellett a történteket.

A bajokat, látjuk, a kisnemességben kereste. Jogosan tette, de magyarázata súlyos elvi ellentmondásokat rejtett magában. Ezek az ellentmondások mélyen érintik vitánkat is. Persze nem Széchenyi idézett vádjáról van szó. Inkább arról, hogy a megyék kezdődő politikai válságának hatására Kossuth egyszerre csak szembekerült a felismeréssel: hatalmas táborának egy része nem igazán reformbarát. Ezért arra kényszerült, hogy határozottan elkülönítse egymástól az addig egységesen mögötte állni látszó sokaság rétegeit. Egy olyan korszak küszöbére érve, amit mindig győzelmesnek remélt – visszavonulással kellett kezdenie.

Azelőtt, tudjuk, úgy hitte: a tagolt sokaság, ha célszerűen, okosan bánnak vele, a döntő politikai kérdésekben egy táborrá alakítható. Most rá kellett döbbennie: vannak reformok, s talán épp a legfontosabbak, ahol az agitáció ellenkezőképpen hat, szétforgácsolja és elmélyíti a már meglevő érdekellentéteket is. Épp Kossuth legmegnyugtatóbbnak szánt érvei voltak a legproblematikusabbak. „Hol egy nemes nemzetnek értelmisége kezet fog – írta ekkor szinte hétről hétre –, s hol ez a haladás szent ügyét már annyira fejté, hogy azt csak nyers erővel lehet ledorongolni, ott borúra derű következhetnék – mert az észnek, értelemnek, igazságszeretetnek szellemerejét agyonverni nem lehet!” Kossuth ekkor még nem érezte, hogy mindez súlyos konzekvenciákkal jár: köztük olyanokkal, amelyeket a vita során Széchenyi is érintett. Nem tudta még, hogy végig kell majd gondolnia: kik az őt támogató „értelmesek”, s kik a „nyers erő” képviselői – abban a tömegben, amely eddig látszólag egységesen állt mögötte?

A kérdés, mondanunk sem kell, azt az elvi problémákat alig ismerő politikafelfogást érintette, amely azelőtt Kossuth sajátja volt. Ez a szemlélet az új helyzetben már a szerkesztő szemében is gyanús egy kissé.

Széchenyi 1843 márciusában, ki tudja hányadszor, így jellemezte a honi közvéleményt: Nálunk „a közönség… oly erkölcsi romlottságba süllyedt, vagy más szavakkal: oly ingerlékeny, minden csábnak, minden kísérletnek, minden benyomásnak martalékul szolgáló… nyers tömeggé változott, miképp… vele építni, alkotmányilag haladni” nem lehet, „mert legyen csak bor és pénz elég, meg egy kis íny szerinti szónoklat, s… tíz eset közt kilencben kész lesz vad hevében, ittas mámorában keresztre feszítni legőszintébb, s felhőkbe emelni legálnokabb barátját”. Mindez Kossuth számára az országgyűlés előestéjén legfeljebb erős túlzás, de már nem hajmeresztő torzkép.

Ez időben tehát, paradox módon, Kossuth számára fölmerülnek Széchenyi régi problémái. A szerkesztő most olyasmi felől kényszerül elgondolkodni, amit Széchenyi már akadémiai beszédében a reform és a reformtábor „minőségének” nevezett. Amit a gróf e kifejezés alatt értett, azt, nem véletlenül, ő is csak most, a megye válságának kezdetén tudja plasztikusan megfogalmazni: „Többnyire – ne csaljuk magunkat – mégiscsak bizonyos minoritás, és nem a nagy tömeg fogja, ha fogja, honunk felüdülését eszközleni, miképp e részben sem hibázom tehát, ha honunk javát illetőleg inkább a minőségi, mint a mennyiségi tekinteteket veszem szemügyre.” Hiába írta Kossuth az országgyűlés előtt többször is: „Valamint a folyót kútfejéhez, úgy nemzeteket a múltba visszavinni nem lehet.” A megye s a kisnemesség eluralkodó ellentmondásai Kossuth számára is utat nyitottak a feltétlen politikai haladás iránti kételyeknek; azoknak a kételyeknek, amelyeket Széchenyi így fogalmazott meg: „Szintoly jól tudom azt is, miképp már több eset volt a világon, hol a haladási zászló nimbusza alatt sárba vezettettek és mocsárba süllyesztettek némi szerencsétlen népek.”

Kossuth egyelőre mindebből csak annyit érezhetett, hogy politikai agitációja a kisnemességnél ellenkező hatást ért el. De az országgyűlés közelgett. Kossuthnak egyszerűen nem volt ideje az új helyzet elméleti konzekvenciáinak vizsgálatához. „Ha nemzetünk e pillanatábani állapotját szemügyre vesszük – írta az országgyűlés megnyitása előtt –, annak vázlata röviden e szavakban áll: a korkérdések iránt a nemesség sírját öngyilkos kezekkel ásó bunkókrácia határoz; s mint szilaj erejének érzetére jutott vad, tör, ront, öl, pusztít kíméletlenül, s rombolva, pusztítva rohan bizonyos sírja felé.”

Kossuth elsősorban mindennek napi-politikai következményeit kényszerült átgondolni, számolva akár azzal a teljesen új, de immár elképzelhető fejleménnyel is, hogy az ellenzék esetleg elveszítheti többségét a megyékben. Ez a lehetőség különben az oppozíció más vezetőiben is fölmerült. „Ha a nyers erő diadala, mely megyéből megyébe egymást utánozva, már eddig is oly hamar és annyira terjedt,… – hol lesz annak határa? Hol a pont, melyen megállapodandik?” – tette föl a kérdést májusban Wesselényi.

A „halál angyalát” idéző pesszimisták jóslata ekkor nem vált valóra. Az ellenzék – az egy adókérdést kivéve – határozott többségben jelent meg a pozsonyi alsótáblán. „Bízzunk, de el ne bízzuk magunkat, és ha aggódunk, el ne csüggedjünk” – írta Kossuth, majd később: „Mindenesetre reménylenünk szabad, reménylenünk kell, hogy az országgyűlési fénycsomó, melyhez a nemzet egyenként adá sugarait, magas helyzete méltóságáról elvilágítand szerte messzire, s az irányt vettek irányt adandnak, s a dac szűnni fog künn is, ahol van.” Nem volt ez már felhőtlen, biztos remény, de remény volt.

Ilyen érzés 1843-ban legfeljebb már csak a követek gyülekezését szemlélő pozsonyi iparosok és kereskedők számára adatik meg, akik „az Országgyűlést reményszínű zöld hegynek tekintik, melynek alatta aranybányák mosolyognak feléjük. Különösen a vendégfogadósok, kik máris dupla, tripla krétával jegyeznek; a kávé-, vagy inkább cikória-házak bérlői, a pozsonyi rossz kövezetet kőbálványkint imádó lábtyusok, a színházigazgatók,… az uzsorások, kik biztos ingó zálogra 60 percenttel akárkinek is szívesen kölcsönöznek pénzt; továbbá a cukrászok, kik fiatal nemzetünk hő vérét ízletes fagylalttal vélik legcélirányosabban hűtögetni stb. – mindezek már most is azon dolgoznak, hogy minél nagyobb hasznot vehessenek majd a generosus magyartól.”

Az országgyűlés első napjai reménykeltők voltak az ellenzék számára. Az ún. királyi előadások – az ülések kormány megszabta tárgyai, s ezek sorrendje – az előző országgyűlésekhez képest igen tágkörűek voltak, s a lényeges reformkérdések egy részét is magukban foglalták. Ezért írhatta le Kossuth 1843 júniusában: „Itt csaknem minden szívben a haladásnak szűz lángja ég; minden ajakról a haladásnak szava hangzik.” Ekkor még nem volt egészen világos, hogy a kormány éppen az új megyei helyzet megértése nyomán változtatott taktikát: az ellenzék válságát akarta tovább mélyíteni a kor jelentős kérdéseinek fölvetésével. E módszer legfőbb eszköze az adókérdés volt. Az oppozíció – pontosabban azok a követek, akiknek megyéjében elfogadták az adó vállalását – Kossuth háziadó-tervével érkeztek az országgyűlésre. Széchenyi azonban, röviddel az országgyűlés megnyitása után, cikksorozatba kezdett, melyben saját adózási elképzelését ismertette Két garas cím alatt.

Széchenyi telekdíj-terve elvileg nem sokban különbözött Kossuthétól: mindkettő lépcsőfoknak számított az általános közteherviselés irányába. Az adókivetés módja azonban nem volt egyforma. Míg Kossuth terve csak a nemesség adóvállalását célozta, Széchenyi javaslata olyan új adófajta volt, amelyet mindenki – jobbágy és nemes egyként – viselne. Kettejük terve két ponton döntően különbözött. Az egyik a közös teherviselést megindokló érvelés volt: Kossuth jogi, Széchenyi elsősorban financiális keretbe ágyazta javaslatát. A másik eltérés az adó hovafordítását és ellenőrzését illette. Itt ismerős ellentétre bukkanhatunk. Kossuth szerint a befolyt összeg gazdája a „nemzet” – azaz a megyék –, Széchenyi viszont a 100 milliós kölcsön alapjául szolgáló összeget az országgyűlés ellenőrzése alatt álló kincstári hivatalra bízta volna. Ez az ellentét – mondanunk sem kell – politikai. Kossuth, radikálisabb tervét a megyék, e számára kulcsfontosságú politikai intézetek megerősítésére is szánta. Széchenyi viszont valamivel kisebb lépést tett meg a közös teherviselés felé vezető úton. Javaslata tehát „időszerűbb” volt. Hosszú cikksorozata ugyanis a realitásokon, a háziadó megyékbeni rossz fogadtatásán alapult. A közvélemény éretlenségén – ahogy ő fogalmazta. Széchenyi úgy látta, az adó sorsa igazolja régi kételyeit; terve az adóellenes nemesi közvélemény számára próbálta megmagyarázni a teherviselés szükségességét. Tudta – akárcsak Kossuth –, hogy terve nem az „igazi”.

A gróf – először mondja ki a vita során – tiszteletben tartja a politikai realitásokat is. Sorozatában megírja: ha a „haladó párt” – ti. Kossuth tábora – nem támogatja kétgarasos tervét, akkor vegyék is a napirendről. Indítványa ugyanakkor számol a gazdasági realitásokkal is: messze nagyobb terhet ró a nagyobb birtokúakra, mint az alacsony sorú nemességre.

Azt a jelentős szerepet, amelyet Széchenyi kétgarasos terve az országgyűlés tárgyalásaiban végül elnyert, nem a gróf „mindenoldalú” magyarázatának, nem cikksorozata irdatlan hosszúságának köszönhette. Inkább azoknak a folyamatoknak, melyek az országgyűlés előtt és alatt végbementek. Ismét a kisnemesség támasztotta bajokról van szó. Ezek, az országgyűlésen továbbgyűrűzve, válságos helyzetbe szorították az ellenzéket. A háziadó elvállalása mellett az alsótáblán nem állt határozott többség. Kossuthéknak ebben a helyzetben választaniok kellett: vagy lemondanak a közteherviselés fölvetéséről, vagy, az adózás elvét el nem vetve, beérik kevesebbel is: Széchenyi gyakorlati indítványával.

Eddig is figyelemmel kísértük Széchenyi lassú, ellenállásokkal teli” néha egészen drámai közeledését a magyar politikához: kényszerű idomulását e mélységes gyanúval, félelemmel kezelt világhoz. Ez a fokozatos folyamat most újabb fontos állomáshoz ért. Ebben az idomulásban sok volt a tudatos elem: a realitásokhoz való közeledés, a magyar közélet sajátos természetének, bár gyakran félszeg, vállalása. Ez a sajátos természet azonban 1843 táján maga is változásnak indult. Komoly – nem is kiszámítható hatású – ellentmondások jelentek meg benne, s ezek éppen a reform tömegességéhez kapcsolódtak. Úgy látszott, hogy a kisnemesség a reformok ellen fordul. Amint ez világossá vált, Széchenyi tömegidegensége egyszerre politikai értelmet nyert, súlyt kapott azok szemében is, akik a sokaság által alátámasztott politikai reform hívei voltak. Maga a magyar közélet is abba az irányba fordult, ahol a gróf politika- és tömegellenes gondolatai mint aktuális politikai nézetek fogalmazódhattak meg. Széchenyi mindig is félt a tömeg mindenféle reformot eltorzító, megakadályozó erejétől. Most, a kisnemességet látva, Kossuthnak s az ellenzék többi vezetőjének is oka támadt erre a félelemre, mert reális politikai formát öltött. Széchenyi számára mindig is idegen volt a megye, a maga kizárólagos nemesi, de ezen belül széles körű demokráciájával. Most Kossuth előtt is föl kellett merülnie e sajátos demokrácia ellentmondásainak, hiszen egészen másképp „működött”, mint régen. Az országgyűlés előtti hónapok aggodalmai nem tűntek el.

Azt is mondhatjuk: nemcsak Széchenyi tett lépéseket az egykor elutasított magyar politika felé, hanem – paradox módon – maga a magyar közélet is affelé tartott, hogy a gróf félelmei politikai valósággá váljanak. S mindez nem azt jelentette, hogy hősünk most diadalmasan kiálthatta: nekem volt, nekem van igazam! Hanem azt, hogy – ezúttal akaratán kívül – ismét nagy lépéssel beljebb sodródott a politikába. Adózási terve most az országgyűlés előtt feküdt. S úgy látszott, jobban megfelel a politikai realitásoknak, mint a Kossuthé. Az ellenzék pedig, nem kívánva letenni a közteherviselés valamilyen formájának megvalósításáról, de látva a háziadó csekély esélyeit, Széchenyi javaslata mögé állt.

1843 végén az eddig kérlelhetetlen ellenfelek közel jutnak egymáshoz. Őszinte nyilatkozat c. cikkében Kossuth maga is megkezdi a „kapacitációt” Széchenyi kétgarasos terve mellett. Hőseink békülni látszanak. Három évi elkeseredett harc után Széchenyi ilyen cikket ír a Jelenkorba: „Kibékülés”.

Mai szemmel talán furcsa és ellentmondásos vitapartnereink közeledésének módja s időpontja. Hisz gondoljuk meg: most először történt, hogy Széchenyi és Kossuth egy-egy, hogy úgy mondjuk: rivális javaslata feküdt az országgyűlés előtt. Mégis, viharos múlt után, éppen most történhetett meg, hogy vállvetve küzdjenek, agitáljanak egy politikai kérdés mellett. Egy biztos: közeledésük nem személyes okokra, nem valamilyen hirtelen támadt szimpátiára vezethető vissza. Inkább arra az országos folyamatra, amely egész további viszonyukat áthatja. A magyar politikai élet differenciálódásáról van szó, amely hőseinkre ellentétes módon hatott. Széchenyi és Kossuth együtt agitáltak az adó elvállalása mellett. Vizsgáljuk meg – vitapartnereink múltját ismerve –, hogy mi volt szükséges ehhez? Először is az, hogy Széchenyi fokozatosan „leszálljon” a „legnagyobb magyar” politika feletti, sőt politikaellenes magasából a magyar közélet mezejére. Másodszor pedig az, hogy ezt a mezőt már ne csak egyedül Kossuth uralja: az tehát, hogy a szerkesztő elsöprő erejű nimbusza megtörjék, helyt adva más, esetleg rivális politikai nézeteknek is.

Valóban ez történt. Széchenyi egyre közelebb került a magyar politikához, amelyben Kossuth kezdte elveszteni egyeduralmát. „Kibékülésük” annak a pillanatnak terméke, amikor – vitájuk során először – közös talajon álltak. Erejük nem volt hasonló. Széchenyi mögött továbbra sem álltak tömegek: hogy nézetei egyszerre politikai értelmet nyertek, az nem az ő – súlytalan – táborának köszönhető, hanem a konzervatívok előretörésének. Ez a körülmény csak növelte Széchenyi és Kossuth pillanatnyi közeledésének esélyeit. Most a konzervatív kisnemesség látszott az adózás fő ellenfelének. Hőseink pedig adózni akartak. Közösségük a napi politika kényszerén alapult. Kossuth egy mérsékeltebb politikai nézet elfogadására kényszerült, Széchenyi – ugyancsak „jobb meggyőződése” ellenére – magával a politikával kötött kompromisszumot.

Szemléletesen ábrázolta ezt a furcsa pillanatot egy politika: karikatúra, 1844 márciusában. A kép: egy pénzeszsákokkal súlyosan megterhelt szamár. A terhen e felírás: 100 millió. (Széchenyi tervezett kölcsöne.) Széchenyi teljes erővel húzza a szamarat, hátul Kossuth ütésekkel ösztönzi a csökönyös állatot, kalapjával pedig felfogni igyekszik a szamárból kihulló arany ürüléket. A képen Bécs is látható a Szent István tornyával. – A rendőri jelentés, amely a kormány számára ismerteti ezt a karikatúrát, így értelmezi a rajzot: „Ez azt jelenti, hogy Széchenyi Bécs felé húzza a szamarat; a szamár pedig azt gúnyolja ki, hogy csak szamár hitelezhet Magyarországnak 100 milliót.” Széchenyi és Kossuth kibékülése az adó ügyén állt vagy bukott, hisz azon nyugodott, hogy a közteherviselés valamilyen formáját sikerül az országgyűlésen kiharcolni.

Tárgyalásaik közben, 1833 óta tudjuk, az országgyűlés követei mindig figyelemmel kísérték a megyék életének, erőviszonyainak alakulását. De soha ilyen félelemmel, mint most, 1843-44-ben. A kisnemesség ügye s a korteskedés, a „nyers erő” megyei használata törvényhozási tárggyá válik Pozsonyban a dolog megoldásán választmány munkálkodik. Ennek a megyei kicsapongásokat korlátozni igyekvő javaslatát az országgyűlés el is fogadja. Három évig nem szavazhat, aki veszteget vagy vesztegettetik – az előbbi egy évi börtönt is kaphat. E törvény meghozatala nem volt könnyű. Készítői percről percre bonyolult fogalmi ellentmondásokba bonyolódtak: hol kezdődik a lélekvásárlás, s hol végződik a nemesség „alkotmányos politikai szabadsága”? Már elfogadásakor nyilvánvaló, hogy a törvény nem sokat ér: csak felületi megoldást kínál.

Kossuth, ha hajlott is arra, hogy bizonyos fenyítő rendszabályok csitíthatnak valamelyest a megyék kíméletlen politikai harcain – jóval szélesebbkörűen kezelte ezt a kérdést. Minden oka megvolt erre: saját politikai helyzete állt vagy bukott a törvényhatóságok erőviszonyain. Elképzelése, joggal mondhatjuk, fordulatot jelentett politikájában. Már 1843 júliusában kifejtette: a bajok elhárítására nem elégségesek a puszta rendőri és büntető eljárások. Ezeket különben is erős gyanúval kezelte. Politikai ereje – legalábbis eddig – a megyék nemesi demokráciáján alapult. Tudta: minden olyan rendszabás, ami ezt korlátozná, az udvar malmára hajtaná a vizet. Kossuth ezért egészen másutt kereste a megoldást: a megyei demokrácia kiszélesítése, a népképviselet irányában.

Igen fontos, az ellenzék politikáját új irányba fordító eszmék rejlettek e praktikus javaslat mögött. A fordulat mélységét azok a cikkek mutatták, melyekben Kossuth szélesebb elméleti összefüggésbe állította a megyei nemesség válságáról vallott fölfogását. Kiábrándulás c. írásában röviden jellemezte régebbi politikai nézeteit. „Láttam, miként századokon át a honéltető lelkesedésnek gyűlpontja mindig a nemesség volt. – És én gondolám: ezen nemesség még ma is megvan; mért ne remélhetnők hát, hogy a kor szükségei által kifejtett nemesebb irányban is nyilatkoznék talán… Ezen lelkesedési képességre építém hitemet, hogy a békés átalakulás talán lehető; e szent hit szűz tüzénél éltetém a gyakran dermedő reményt, és kiszámítám a fejlődés stádiumait, és feláldozám eszméim jobb felét a praktikabilitás igényeinek… Azonban vérző szívvel vallom meg, hogy ezen praktikabilitási önáltatásból keserűen kiábrándultam. – Kiábrándulásom pedig azon szomorú tapasztaláson alapszik, hogy a hajdan erős magyar állandó kitűréssel nem képes lelkesedni semmi iránt.”

A kiábrándulás mindenekelőtt a magyar nemességet s annak reformhajlandóságát illeti. Ennyiben közös gyökerű azokkal a szkeptikus gondolatokkal, melyek Kossuthot már az országgyűlés előtt közelebb vitték Széchenyihez. Csakhogy a Kiábrándulás már mélyebb rétegeket is érint: az ellenzék politikájának eddig biztosnak látszó axiómáit. Kossuth válságérzetének elmélyülését főképp az országgyűlési esélyek rosszabbra fordulása okozta: 1843 végén egyre valószínűbb volt, hogy még a Széchenyi tervének támogatása sem mentheti meg az adó ügyét a bukástól.

A Kiábrándulás tehát a Széchenyivel kötött kompromisszum folytatása volt, ugyanakkor azonban tagadása is. Folytatása, hisz ugyancsak a magyar nemesség elrontott dolga állt a középpontjában, de tagadása is, mert már elvetette a haladni nem, vagy csak kisebb lépésben akarók felé tett engedményeket. Kossuth fordulata egyben a reform továbbvitelére, a megyei problémákra is választ kívánt adni. Egyre világosabb volt előtte a kép: a megyei bajok nem külsődleges rendszabályokkal, hanem a nemesség belső problémáival függnek össze. Ezekre kell választ adni, felülvizsgálva az ellenzék egész eddigi politikáját. S mindenekelőtt fel kell tenni a kérdést: kire számíthat az oppozíció; ki áll ma – a fontos reformkérdések fölvetődése, a megyei politikai harcok elmélyülése után – a haladás mellett? Amíg az országgyűlés folyt, hősünk szembenézett ezekkel a problémákkal.

„Most a nemesség körén kívül nem lévén alkotmányos élet, minden oppozíció, mely a káros kiváltságok ellen nyilatkozik, magából a nemességből nyilatkozik; s azon jó reményre épít, hogy a nemesség összessége majd osztozni fog egyeseknek magasztos rezignációjában.” Láthatjuk, Kossuth első lépése máris fájdalmas beismerést tartalmaz. Azt, hogy a magasztos rezignáció, vagyis a kiváltságokról való tudatos lemondás csak kevesek sajátja a magyar nemességben. A többiek, a kiváltságosok sokasága, a nemesi tömegek legföljebb követhetik e néhány tudatos reformert, s ez sem több, mint remény. Kossuth úgy érzi: ez a remény elszállt. „A kiváltságosok többsége soha sem lesz a kiváltságok ellensége, mert ez mindenesetre abnormis, nem természetszerű állapot volna.” A kiváltságokról való lemondás ugyanis „áldozatokat követel. – Ily áldozatkészség pedig rezignációt kíván, hősies fölemelkedést és magasztos polgári erényt, minőnek polcára egyesek fölemelkedhetnek ugyan,… de az egész tömeg, vagy legalább határozott többség fölemelkedni természeténél fogva nem képes.”

E fölismerés fényében szemléli már Kossuth az egész reformkort is. Magyarországon „nemzetünk jobbjai” voltak, kik a reform ügyét hamar fölfogták s fölkarolták. „És a dolog, túl a rezignativus polgári bajnokok körén, a többségnél is egy időre divattá lőn. Hiszen liberálisnak látszani oly könnyű, oly szép! – Azonban midőn a dolog arra kerül, hogy kiváltságainkat valóban feláldozzuk; hogy terheket viseljünk valósággal, mégpedig a néppel együtt, egyenlőn, állandóan; hogy szabadságunkat valóban megosszuk; a születéses vak eset helyére érdemet, kegyelem helyére igazságot, nagylelkűség helyére jogot tegyünk stb. – ekkor már nemcsak látszani, hanem tenni is kell.” „Egyes emberek, egyes magasztos jellemek teszik s teendik kétségtelenül; de egész privilégiált osztályok erre sohasem képesek.”

A kossuthi fordulat az ellenzék politikájának, s elméletének szinte minden fontos pontját érinti. Kossuth nem hisz immár abban, hogy a reformerek mögött igazi többség sorakozhat föl; holott egész eddigi működésének alapja ez volt. Nem hisz már a nemesség együtt-tartásának lehetőségében sem: pedig politikája, mióta a börtönt elhagyhatta, ennek a reményén nyugodott. Most kételkedik abban is, hogy a magasrendű „rezignáció”, vagyis a politikai öntudat a politikára egyedül jogosított nemességben elterjeszthető, átadható lehetne; kételkedik a lelkesítés hagyományos eszközeiben is. Kérdésessé vált számára eddigi hitének lényege: hogy a haladás, a korszellem közvetlenül érvényesülhet a politikában.

Mindebből talán már látható: az 1843-ban kezdődött ellenzéki válság, s benne Kossuth válsága néhány ponton egészen közvetlenül érinti vitánkat. Egyrészt a párharc egyik állandó keresztútján, a magyar nemesség megítélésének dolgában. Széchenyi, jellemző módon, itt alig bírja követni a kossuthi fordulatot, hisz ő a szerkesztőt mindig az utópiáig optimista, nemességközpontú politikusnak tekintette. Pedig Kossuth kiábrándulása magában rejtette a tanulságot: a politika – legalábbis azon formáiban, ahogy Magyarországon megjelent – önmagában nem teszi jobbá az embereket, a nemesség tömegeit; nem változtatja meg őket. Rá kellett döbbennie: az őt övező többség reformer meggyőződése csak látszat volt, semmi egyéb. Kossuth – ha nem is mondta ki – e hallgatólagos beismeréssel valójában elfogadta azt az eszmét, amit eddig Széchenyi épp az oppozícióval vetett szembe: a reform minőségének gondolatát. Azt, hogy a sokaság tagolt jellege csak egy bizonyos pontig, és csak bizonyos kérdésekben – pl. a sérelmiekben – egyenlíthető ki. Ezen a ponton túl, pl. akár a közteherviselés dolgában – a politika csak elmélyíti a tömegek belső ellentéteit, mert fölébreszti egymás ellen feszülő érdekeiket, indulataikat; föleleveníti múltjuk rossz hagyományait ugyanakkor maga is megerősíti az öntudatos reformerek s a divatnak engedelmeskedők különbségeit.

Az új idők tehát bebizonyították, hogy Kossuth nem sokat ér a mindenáron megszerzett, felületes többség támogatásával, nem sokat ér a megyék bomlófélben levő nemesi egységével. Bebizonyították, hogy a nemesség belsőleg demokratikus politikai önkormányzatából, megyei harcaiból nem „forr ki” a korszerűség. „Midőn a háziadó melletti agitáció megkezdetett, mi szólott mellettünk, kik az ügy mellett harcolnánk?” – tette föl a kérdést Kossuth 1844 áprilisában. – „Szólott az igazság, szólott a nemzeti jövendő magas politikai tekintete. Fontos és elegendő ok a józan, felvilágosult, hazafias indulatú embernek; de nem elég ok a szűkkeblű önzőnek, nem az értelmetlen tömegnek.”

Az utolsó mondatokat Széchenyi is leírhatta volna. Mondhatnánk úgy is, hogy ami a nemesi tömegpolitikát illető kételyeket érinti, e válságszakaszban Kossuth közelebb jutott Széchenyi gondolkodásához. Ez a megfogalmazás azonban félrevezető volna: a vita eredményének tulajdonítaná Kossuth szemléletváltozását. Pedig a hasonlóságot nem Széchenyi meggyőző érvei, hanem az ellenzék megyei, országgyűlési nehézségei okozták. Arról van szó, hogy Kossuth – e korábban mindent túlságosan egyszerűen képzelő, a politikai haladást feltétlen optimizmussal szemlélő, mert tömegeket maga mögött érző népvezér – életében először sejtette meg a politika ellentmondásos természetét. 1843–44-ben Kossuth olyasmiből ábrándult ki, amiben Széchenyi sohasem volt képes hinni. A közeledés tehát nem párbeszédük eredménye. Mégis, az immár közös vagy hasonló kételyek bizonyos eszmei alapot adtak kibékülésükhöz.

Kossuth új, szkeptikusabb álláspontjából persze többféle út ágazott el. Tekinthette volna pusztán alkalminak, időlegesnek a megyei bajokat, nem törődve a súlyos konzekvenciákkal. Elvileg elképzelhető lett volna egy minden következményt végiggondoló megoldás is. Talán a Széchenyi óhajtotta eredménnyel, a politikától való visszavonulással; talán ennek szöges ellenkezőjével: egy modern, egységes kossuthi tömegpárt kialakításával. Az első utat már nem választhatta, hisz ahhoz túlságosan élesek voltak a megyei ellentétek. De nem indult el a másik úton sem, mert látott még néhány reménysugarat, mindenekelőtt a liberális megyei középnemességben.

Az új remény azonban nem a nemességhez kapcsolódott. Kossuth a nemesi tömegek egy részéről, a kisnemességről lemondva, új támaszt keresett a megyékben. Olyan támaszt, amire valóban számíthat, mert művelt, öntudatos, s az ellenzék híve. Olyant, aminek a bevonása nem jár a megyei demokrácia csorbításával, viszont ellensúlyt alkothat a kisnemességgel szemben.

A honorácioroknak a megyei életbe történő bevonásáról van szó, a népképviselet első lépésének megvalósításáról. Ez volt Kossuth új terve, amely orvosszert remélt a megyei kicsapongások megszüntetésére, s az oppozíció válságának leküzdésére. A honoráciorok művelt, iskolázott nem nemesek voltak, s már a húszas évek óta gyarapodó számban jelentek meg a megyékben is – anélkül azonban, hogy ott országgyűlésen szentesített politikai jogokat kaptak volna. Értelmiségieknek számítottak; teljes emberi jogaik kivívását természetes módon várták a rendi alkotmánnyal szembeszegülő ellenzéktől; ennek hallgatólagos szövetségesei voltak eddig is. A megyei kisnemesség „nyers erejének” politikai szerepét Kossuth a tanácskozásokba és szavazásokba vont „értelmes” erők gyarapításával kívánta ellensúlyozni. Már 1843 nyarán kifejtette: növelni kell a hon szabad polgárainak számát, mégpedig a honoráciorok segítségével. Ez egyszersmind a népképviselet felé tett lépés lenne a honoráciorok ugyanis a nem nemesi rend egy részét, az ún. „szabad községeket” képviselhetnék. „Ez volna a legcélszerűbb mód, mely által a honoráciorok nem a néptől elszakadva, nem külön státus gyanánt,… hanem mint a népnek választottjai avattatnának föl a közállomány részeseivé; s értelmi súlyt képeznének az értetlen nyers erő ellenében.” Kossuth – s ez számunkra igen fontos – őszintén megvallotta: „Mi a népképviselet általános eszméjét kevéssé sürgetők, mert azt jelenleg még impraktikus iparkodásnak hittük,… de szerencsésnek kell mondanunk a státusszerkezet részleteinek egybefüggését, mert megengedi,… hogy a megyei kicsapongások elhárításának egyik módja egyszersmind az örökváltságot is előmozdítsa, a hon szabad polgárainak számát növelje, s mindazon erőknek dajkája legyen, mit nemzetünk állodalma csak szabad polgárainak szaporodtától remélhet.”

Jellemző ellentmondás. A népképviselet elvének első gyakorlati lépései nem a nem nemesek iránti elvi reformer szimpátiának köszönhetők, de nem is a „nép” valami most támadt feszítőereje kényszerítette ki. Forrásai magában a nemességben, annak belső ellentéteiben, s a nyomában támadt ellenzéki válsághelyzetben keresendők.

Kossuth fordulata – mondtuk az imént. Most már talán világosabb, hogy a régi politika ellentmondásainak átgondolása korántsem tüntette el hősünk néhány korábbi politikai alapelvét. Az első, amit Kossuth megőrzésre, sőt, továbbépítésre méltónak tart: a megye intézménye. A második, hogy a reform, az ellenzék útja a legélesebb politikai krízisek idején sem vezethet a jogfosztás felé, még ha az értelmetlen, műveletlen kisnemességről van is szó. Végül: ha a reformerek szövetségeseinek listájáról kénytelen is törölni a kisnemességet, Kossuth nem tagadja meg a tömegpolitikát: azt a felfogását, mely szerint a reform, az emberek boldogítása csak velük, csak általuk mehet végbe. A reform tömegbázisának – nemesi vonatkozásban talán szűkítő, de a nép, a honoráciorok irányában nyitottabb – megragadása radikális lökést ad Kossuth minden egyes konkrét javaslatának. Nemcsak annyiban, hogy Kossuth bátran összekapcsolta a népképviselet igényét az örökváltság megoldásának első lépéseivel. A konzervatív kisnemesi tömegről való lemondás maga is előrevivő erő, s ezt Kossuth, épp kiábrándulása idején, egészen világosan látta: nem kell immár feláldoznia „eszméinek felét” a praktikus megvalósíthatóság, azaz a kisnemesség szavazatainak oltárán: nem kell kiszolgáltatnia a haladás ügyét a haladni nem akarók kénye-kedvének.

Kiábrándulás és kibékülés, láthatjuk, egy tőről fakadtak, de egészen különböző irányba vezettek. Kossuth közelebb jutott Széchenyihez, mert maga is szkeptikusabbá vált a magyar nemesség politikai szerepét illetően. De egyszersmind el is távolodott tőle, mert radikálisabb irányba fordult. Ez a napi politikán túlvezető, mélyebb alapja Széchenyi és Kossuth békéje rövidségének, bizonytalanságának.

A béke persze nemcsak Kossuthon múlott, hanem ellenfelén is. E válságos időben Széchenyi mélységes idegenkedése a demokratikus tömegpolitikától csak elmélyült. Nem kevéssé éppen azért, mert megszabadult a Kossuthot érintő személyes gyűlölet ballasztjától. A gróf a közös hírlapi agitáció idején többször is utasítja titkárát: a Két garas könyvformájú kiadásában enyhítsen a cikkek túlságosan erős személyes indulatán. Széchenyiben még az is fölmerült, hogy Többek álnév alatt jelentesse meg a könyvet, csak hogy a személyes viszony meg ne romoljék.

És mégis: a gróf minden eddiginél élesebb és mélyebb támadást indít azon reformszemlélet ellen, amely a honboldogítás nagy munkájában a széles tömegeknek is helyet biztosít. Az elmélyülés forrása ugyanaz, mint a kossuthi radikalizálódásé, a megye problémája – de iránya szögesen ellenkező. Széchenyi azzal az axiómával közeledett a megyei kicsapongásokhoz, amelyet már 1843 júniusában így írt le: „Mi vérünket és honunkat illeti, én a középszerűt és annál erőteljesebben az aljast egyáltalán soha be nem fogadtam politikai szótáramba.” A kibékülés idején írott cikkeiben (Opposito, Definito, Czégér) egy pillanatra mintha megint a húszas évek Széchenyiét látnánk viszont. „Legyen… kitapogatva, mennyire lehet, a magyar közönség minden tagja, mihezképest kivilágoljék, hogy valljon ki akarja egyedül frázisokkal és szemfényvesztésekkel előmozdítani a közjót, s valljon ki kész ennek kifejtésére tettel is járulni,… s így felette üdvös leszen, ha egy kissé elkülönöztetik e két osztály, ha ti. a szájhazafiak egy sorba, a tetthazafiak megint más sorba fognak állíttatni, minthogy a haza egyedül csak így tudhatja meg: fiai közül kire számíthat, kire viszont nem.”

Ez a gondolat mutatja, mennyire hasonlók ekkor Széchenyi és Kossuth problémái. De mutatja gondolkodásuk kiegyenlíthetetlen különbségét is. Amit Széchenyi mond, az egy politikus szemszögéből nézve egyszerűen gyermekes. Kossuth szemében is az. „Ha mindaddig – válaszolja –, míg a magyar közönségnek a lehetségig minden tagja kipuhatolva nem lesz, a tetthez, az agitációhoz nem fogunk, egy kissé tán csak mégis elkésünk.”

A gróf azt az ellentmondást veszi észre, ami minden tömegpolitika sajátja, s amelybe minden „népvezér” belekerül: minden, az emberi törekvések cselekvő szerepét igénylő, a tömeg szavát megérteni, fölerősíteni és hasznosítani kívánó politikus. Ez, mint a sokaság jelöltje és választottja, hangot ad az emberek szükségleteinek, vagyis formába önti a tömegek érzületét. Mint politikus pedig a legjobb szándékkal képviseli azt a közélet fórumain. Létének, „kiválasztottságának” alapja, hogy „küldőinek” szükségleteit tolmácsolja. Az ilyen politikus épp ezért két dolgot sohasem gondolhat végig egész terjedelmében. Az egyik – bármily paradox is – az, hogy a „tömeg” egyesekből áll: különböző, eltérő vágyakat érző, más-más felé törekvő emberekből. A sokaság politikusának csak e különféle célkitűzések végső eredőivel lehet dolga: azokkal, amelyeket tömegesnek, fontosnak, s – a sokaság szempontjából – „hasznosnak” érez. El kell tekintenie mindattól, aminek nyomán ez az eredő kialakult: az emberi sokszínűségtől, a vágyak és helyzetek ezerféleségétől. Épp attól, ami az emberekben sajátos, egyszeri és hasonlíthatatlan.

A tömegpolitikus tehát nivellál. De nincs módjában végiggondolni azt sem, hogy mi a valóságos viszony az emberek vágyai, törekvései s azok politikai véleménnyé formált alakja között. Nem teheti föl a kérdést: nem rugaszkodik-e el az emberektől, pusztán azzal, hogy politikai tervvé, véleménnyé, céllá alakítja homályos, gyakran csak körvonalakban sejtett elképzeléseiket, szándékaikat? Ő, aki látszólag csak fénycsomóba gyűjt, formába önt, nem hamisít-e egyszersmind, épp mert az alaktalan sokféleségnek ad formát? Az a vélemény, amit a politikus – gyakran jóhiszeműen – a tömeg nevében képvisel, valóban a sokaság nézete-e? A tömeg választottja nem tehet mást: annak tartja. De sosem tudhatja: megformált politikai javaslata, a politika nyelvtanának felhasználásával készült véleménye valóban a sokaság nézete-e? Magyarul: nem tudhatja előre, hogy a mögötte állók – így, tudatos politikai formába öntve – egyáltalán ráismernek-e saját szándékaikra, szükségleteikre?

Mindez ma már közhely. De a reformkorban nem volt az. „Választók” és „népvezérek” akkor először kerültek szembe helyzetük fonák alapjaival. S ezzel ismét Széchenyinél járunk. Megismerni minden egyes ember igazi vágyait, véleményét, szándékát – kívánja a gróf. Ez az igény, láthatjuk, a tömegpolitika hangos elutasítása. Megtudni: kire számíthat a haza, s kire nem: ez pedig annak a mechanizmusnak a tagadása, amelynek segítségével az emberi vágyakból tömeges politikai vélemény formálódik. Széchenyi tehát, a megyék válságának hatására, minden eddiginél plasztikusabban fogalmazta meg azt, ami felől a vita első pillanata óta gondolkodott.

Magyarország történetének, s benne vitánknak, különös perceit hozta tehát a negyvenes évek közepének válságszakasza. Soha vissza nem térő percek voltak ezek: a politika alapkérdésein ilyen módon sem előbb, sem később nem lehetett gondolkodni. Korábban nem, hisz tömegpolitika, a maga viszonylag modern megjelenésében, a negyvenes évek előtt nem létezett Magyarországon. De később sem: amikor a szabályozott pártpolitika már megteremtette a maga differenciált eszköztárát, kialakította zárt, mégis magától értetődő világát, melyen kívül már egyszerűen nem létezhetett hely egy Széchenyi számára.

Vitánkra – s úgy érezzük, épp ez a lényege, életbentartója s aktualitásának forrása – e furcsa „már-még” helyzetben került sor. Már világossá váltak a politika szférájának alapvető ellentmondásai, de még elképzelhető volt ezek külső alapról érkező bírálata. A dolog legvilágosabban épp az 1843-44-es országgyűlés idején figyelhető meg. Széchenyi és Kossuth félretették személyes ellentéteiket, s nyíltan a lényegről beszélnek. A külső szemlélő egy sor kérdésben szövetségesnek látja őket. Mégis, ekkor a legnyilvánvalóbb, hogy amit képviselnek, két külön világ. Kossuth – „leszámolva” a nemesség egy részével – döntő fordulatot tesz a demokratikus, a rendi elemektől megtisztult pártpolitika felé, ha e fordulat konzekvenciáit még nem gondolja is végig. Széchenyi pedig, szinte utolsó erejét megfeszítve szegül a tömeges politika ellen. Utolsó erejével, hisz már maga is közeljutott a politika közegéhez. Kossuth, bár még nincsen tudatában, egy jövendő ellenzéki párt szálait tartja kezében, Széchenyi azonban még leírhatja: „A haza pedig egyenesen csak konzervatívokra és liberálisokra szakad; holott ez igen rossz felosztás, mert van lelkes és igaz hazafi konzervatív, de selejtes is; valamint felette sok lelkes és hazafi, de egynél több selejtesnél selejtest liberal is viszont.”

Csak ebben a „már-még” helyzetben ütközhetett meg, s vehetett magára személyes köntöst az emberek boldogításának két, ellentétes útja. Tudjuk: a vita idejére már bebizonyosult: az egyik, a Széchenyié, nem járható Magyarországon. 1843-44-ben azonban egyre világosabb: a kossuthi út sem lesz diadalmenet.

Az adókérdés szelídebb megoldási javaslata, a kétgarasos terv lényegében megbukott az országgyűlésen. A konkrét reformok bukása után az ellenzék legalább a közteherviselés elvét törvénybe kívánta iktatni; ez viszont a felsőtábla ellenállása miatt hiúsult meg. Széchenyi erősen harcolt az elv kimondásáért – háromfelé is. Egyrészt az alsótábla nemességével szemben, amely még az elv érdekében sem ment bele az adó összértékének leszállításába. Másrészt felsőtáblai mágnástársai ellenében, akik az összeg nevetségesen komoly lefaragását indítványozták. Harcolt végül Széchenyi az idővel is: az adóügy részleteinek tárgyalására ugyanis csak az országgyűlés utolsó napjaiban került sor, versenyt futva az órákkal. A verseny nem sikerült. Az utolsó napokban, az adó esélyeit minimálisnak látva, már az ellenzék is más célokért küzdött, olyan pontokat keresett, ahol valamiféle egyetértés lehetséges, s ahol a valamelyes továbblépés látszata kivívható. Az egyik a fiumei vasút dolga volt, a másik a Védegyleté.

Ezek a kísérletek sem fedhették el a lényeget: az adó ügye megbukott, az ellenzék súlyos vereséget szenvedett, a megyei válság áthatolt az országgyűlésre is. A bukás megpecsételte Széchenyi és Kossuth – amúgy is ellentmondásos eszmei alapon nyugvó – kibékülésének sorsát, a válság közös leküzdésének lehetőségét. Pedig a csőd felett érzett elkeseredésük közös. Ezt mutatja szomorú, feszült levélváltásuk 1844 végéről.

 

„Tekintetes Táblabíró Úr.

Ön, mint értésemre jutott, néhány nappal ezelőtt a Pest megyei gyűlésben azt nyilvánító felőlem, hogy jóllehet a fiumei vasútügy őszinte pártolójának vallom magamat, mégis én volnék annak legfőbb megbuktatója.

Én nemcsak kisebb körben, de Pozsonyban is a nemzet színe előtt azt mondám, hogy őszinte bajnoka vagyok, sőt leendek a fiumei ügynek. Ámde emberségesen meg is állám szavamat – rajtam nem múlt –, és még ezentúl sem teendek arrul le – melyet egyébiránt még éppen nem tartok megbukottnak. Kérdezem ennélfogva önt, mily joggal becstelenít ön engem le? Engem, kinek nincs szokásomban még kényszerítve is hazugságot mondani, és annál kevésbé ilyennel minden ok nélkül állani elé.

Méltóztassék ezt felvilágosítani.

Pest, Nov. 16ikán 1844.

Széchenyi István

 

Méltóságos gróf úr!

Sietek nagyságod mai levelére válaszolni.

Kimondhatatlan jól esnék lelkemnek, ha arról meg tudnék győződni, hogy a fiumei vasút iránti törvény elmaradása nem Méltóságodnak tulajdonítható; de fájdalom, tiszta lelkiismerettel meg vagyok győződve, hogy az ügy megbukásában Méltóságodnak nagy része van. (…)

Nézetem szerint az ügy megbukásának oka az, aki okozó, hogy az ügy felírásba csak november 10-én mehetett, tehát az országgyűlés berekesztésére eleve kitűzött napon, azaz oly későn, miszerint az idő rövidsége a kormánynak ürügyöt nyújtott a dolog iránt szépszerivel hallgatni. – Ezen késedelmet pedig Méltóságod okozá, mert Méltóságod indítványozá nemcsak első, hanem másod ízben is, tehát a veszély végpercében azt, hogy a rendek javaslatának részletei a főrendek által el ne fogadtassanak; Méltóságod indítványozá a felírást késleltető módosításokat, tehát – voltak bár ezen módosítások jók vagy nem jók, mindegy –Méltóságod okozá, hogy a felírás elkésett; hogy a kormánynak ürügye támadt a dolog iránt nem nyilatkozni. És ez a bukásnak története. (…)

Nem titkolhatom el egyébiránt csodálkozásomat, hogy Méltóságod azt, miszerint én Méltóságodat ezen ügy megbuktatójának hiszem és vallom, a »becstelenítési«, a »hazugságról vádolási« mezőre viszi. S ezt Méltóságod teszi, ki a gyanúsítás rendszerét ellenem tanul állította fel; s engem a háziadó megbuktatójának (!), nemzetgyilkosnak, Robespierre-nek stb. kiáltott ki. – Én ezt nem viszonozám, viszonozni soha sem fogom, de sokkal inkább érzem alkotmányos polgári jogomat, hogysem nemzetem bármely törvényhozójának az ország színe előtt mondott szavait és nyilvános tetteit, szabad véleményi bírálatom alá tartozónak ne hinném. Mely jogomat nem titkon, nem szögletek homályában, hanem nyilvános válaszra tárt nyilvános helyen gyakorolni is fogom minduntalan.

Ki egyébiránt tartozó tisztelettel vagyok Méltóságodnak

Pesten, nov. 16-án 1844.

alázatos szolgája Kossuth Lajos

 

Tekintetes Táblabíró úr,

Én véleményemet Önrül mindég őszintén kimondám, és ezt jövőben is tenni fogom,… de hogy Önt olyassal vádoltam volna, vagy vádoljam, miképp egy-egy specialitásra nézve mást ígér és mást teszen, ily alacsony ráfogással én Önt soha nem illettem. (…) Nem is átallom ennélfogva ezennel kimondani, hogy az, ki Fiumét illetőleg nyilatkozatában és tetteimben ügyetlenséget vagy fel nem foghatót lát, ám tessék – de kaján szándékot, mellékes célt vagy szó nem tartást hirdet, nem egyéb, mint alacsony rágalmazó, és becsületemben gázoló hazug!

Mondtam igen,… hogy néha legjobb taktika, időbül kifogyasztani az ellenfélt, miképp ügye megbukjék. Ámde ha valaki őszinte bajnokságát ígéri valaminek elősegítésére, és ily taktikát használ, az nyomorult gyáva. S ki ilyet tesz felőlem fel, annak fejére visszalököm e gyűlöletes imputációt százszorta. (…)

Mindenesetre különös, hogy éppen akkor, mikor én csak kevéssel ezelőtt nyilvánítám az itteni megyei gyűlésen Ön iránti teljes bizodalmamat, s Önnek több ízben már kezemet nyújtám – hogy Ön éppen akkor gondolja maga helyén, személyem hitelét a hazában azok előtt még lejjebb szállítni, kik vak hevükben vagy felületességükben sem a dolgok bonyodalmaiba látni, sem azt elgondolni, »hogy valljon mi fekszik a hegynek más oldalán«, nem képesek!

Ki többnyire tartozó tisztelettel maradok Önnek kész szolgája

Pest, Nov. 17. 1844.

Széchenyi István

 

Méltóságos Gróf úr! (…)

Kötelességemnek tartom azon őszinteséggel, mellyel mint becsületes ember mindenkinek, mint férfiú akárkinek széles e világon, s mint Nagyságod halhatatlan érdemeit kedves vagy kedvetlen viszonyokban, örökké tiszta hazafiúi hálával tisztelendő magyar, különösen Nagyságodnak felelni mindig kész vagyok, kijelenteni: miként levelem szavaira a betű szerint nem emlékezem ugyan, de nagyon szerencsétlenül kellett volna szavaimat választanom, ha Méltóságodnak igazán oka lehetne a felől legkevésbé is kételkedni, hogy én szándokai tisztaságát kétségbe vonni távol voltam, vagyok, s leszek örökké. (…)

Engedje Méltóságod megjegyeznem, miként mindkét leveléből azt látom, hogy kedélye nagyon ingerült. Az országgyűlés végfázisainak szerencsétlen kimenetele minden hazafinak keserves okot ad rá, hogy kedélye ingerült legyen, ez tagadhatatlan. S én ezt számba tudom venni, saját érzelmeim után is, mert minden erőlködésem sem képes lenyugtatni azon fájdalmas ingerültséget, mely november 13. óta csontvelőimet keresztülrázza. Isten adja, hogy ezen mindnyájunkkal közös bajon kívül, ne történt légyen semmi, mi különösen Méltóságodra ingerlően hatott, s tán szakadást okozhat vagy nagyíthat, midőn összetartásra van szükség mindenek fölött. (…) Ha Méltóságod azt hiszi, miként hitele némelyek előtt csökkent e honban, s ha gondolja, hogy e hitre némi ok s alkalom van: ez egyenesen abból a szerencsétlenségből ered,… hogy Méltóságod a homlok egyenest ellenkező pártok menagierozásának [kihasználásának] bizonyosan legjobb célzatú, de kivihetlen sziszifuszi munkájában fáradozván, elleneinek bizodalmát, múltjánál s múltja által örökre garantírozott jelleménél fogva teljes mértékben meg nem nyerheté; politikai barátai bizodalmát pedig néha-néha megütközővé, nem mondom ingadozóvá tette; mert voltak lépések, melyeket annak, ki csak nyilvános dolgokról ítélhet (pedig ilyen az egész nemzet), érteni nem lehetett. (…)

Aki téved, az csak gyarlóságot követ el: de aki tévedését makacsul vonakszik bevallani, az már vétkezik. Én megvallom, okosabban tettem volna, ha a fiumei ügy bukása felett fájdalmamat kijelentem anélkül, hogy Nagyságodat említeném. – De hogy mi vitt az említésre? annak kulcsát a fentebbiekben kezébe nyújtóm Nagyságodnak. – És miért teszem e vallomást? teszem azért, mivel Nagyságod arra emlékeztet, miként nemrég irántami teljes bizodalmát fejezé ki, s nekem több ízben már kezét nyújtá. – Ez az emlékeztetés eléggé gyöngédetlen történt, de engem mégis önmagam előtt megpirított – valóban mondom, gyöngédtelen valék, hogy személyt tekinteni soha nem szokott elvszigorúságomnak oly kifejezést engedék, mely Nagyságodnak ily emlékeztetésre jogot adott.

Nekem nehéz hibám, hogy igen nehezen tudok felejteni. Méltóságod irányában igen sok van, mit ez árva hon javáért felejtenem kötelesség. Igyekezni fogom szem előtt tartani, hogy kötelesség.

S most csak egy óhajtást engedjen gróf úr nekem. Méltóztassék maga körül elfogulatlanul széttekinteni. Isten adja, hogy kedvelt rendszerét, kerüljön bár nagy rezignációba – mert hű kedéllyel átgondolt ösvényt elhagyni nehéz –, Isten adja, hogy kedvelt rendszerét a szentségtelen viszonyoknak áldozatul hozva, Méltóságod meggyőződjék, miként azok, kik e hon javát nem akarják, csáboknak nem, csak kénytelenségeknek engednek; hogy tehát a kompakt morális erő az csak, mi Méltóságod hazafi szándokait célhoz segítheti; hogy tehát a taktikának ösvényén kevesb eredvényű a járulék, mi az ellentáborból megszerezhető, mint aminő a saját táborbani veszteség. (…)

Én hízelegni nem tudok gróf úr – lelkemre mondom, ezt csak e hon javáért említem: azon hon javáért, melyet Méltóságod oly hőn szeret, de hőbben nem szeretheti, mint én.

Szerencsétlennek érezném magamat, ha Méltóságod e soraimat félreértené. – A múltakat tudni fogom felejteni; ezt tán nem tudnám. Fogadja polgártársi érzelemmel igaz tiszteletem őszinte kijelentését, mellyel – legyen bár személyes ellenségem – Nagyságod iránt mindig viseltetni fogok.

Méltóságodnak

Pesten, Novemb. 1844.

alázatos szolgálja

Kossuth Lajos

 

Tekintetes Táblabíró úr,

Önnek folyó Nov. 18-ikai sorai kielégítenek. Fogadja őszinte köszönetemet!

Ingerült állapotban vagyok, nem tagadom; de bizony mondom, nem annyira az országgyűlési végeredmények miatt vagyok annyira ingerlékeny – mert ezek inkább búba süllyesztenek –, mint némi egyenesen személyem ellen gördített méltatlanságok következtében. (…)

Mi politikai eljárásomat illeti, Ön azt hiszi: „Nem gazdálkodom, honunkat tekintve, tehetségemmel és erőmmel lehető legmagasb kamatra.” És ez meglehet. Ám de ha Ön úgy látná politikai bonyodalmaink és külviszonyaink kártyáit, mint én látom, akkor tán, sőt, alkalmasint azt fogná mondani, hogy én, mindent mindenben véve, és ha saját személyem nem a fő cél, csak azon úton járulhatok egy végképpi diadalhoz, vagy tán jobban mondva: egy végképpi diadal lehetőségének előkészítéséhez, amelyen tán járok. Adja ránk áldását a Mindenható

Pest, November 20. 1844.

Széchenyi István

 

Nem azért idéztük részletesen ezt a levélváltást, mert – ha csak jelzésszerűen is – a vita minden fontosabb kérdése szerepel benne; ezt az olvasó nyilván amúgy is észrevette. Hanem azért, hogy világossá váljék: két megtört, szomorú politikus áll immár előttünk; akik majd egymásba marva, majd egymásrautaltságukra döbbenve, tehetetlenül szemlélik egymást. A dolgok irányítására Széchenyinek már évtizedek óta nincs módja. Most – legalábbis egyelőre – nincs erre módja Kossuthnak sem. A szerkesztőt még az országgyűlés folyama alatt, 1844 nyarán megfosztották a Pesti Hírlaptól. Mit veszített ezzel – nem kell mondanunk. Hogy erre egyáltalán sor kerülhetett – s most ne a szerkesztői változás kis részleteit taglaljuk –, abban az oppozíció válságának döntő része volt. Tény persze, hogy „odafent” újakra készültek, s ebben nemigen fért volna el a kossuthi agitáció. A kormány azonban csak most szerezhetett érvényt akaratának, tudva tudván, hogy a megyék, önmarcangoló politikai széttagoltságukban, nem lehetnek képesek egységes kiállásra Kossuth mellett. Így is lett. A néhány éve még országos szimpátiát, sőt, rajongást élvező politikus, most minden ellenállás nélkül kényszerült legélesebb fegyverének átadására. A fegyver nem került éppen rossz kezekbe – a szerkesztést a centralisták: Eötvös, Szalag, Trefort, Csengery vették át –, csak persze megszűnt fegyvernek lenni.

A Hírlap átadásakor Kossuth talán még reménykedett. „Szerencsés találkozásig” – írta Búcsúszava utolsó mondatában a közönségnek. Ez a találkozás a reformkorban már nem történt meg, pontosabban: ha megtörtént is, nem volt szerencsés. 1845-től Kossuthnak be kellett érnie a kis hatósugarú s politikai tárgyú cikkeket nem, csak gazdaságiakat közlő Hetilap szellemi vezetésével. A Hetilap sem volt persze mellékes; a maguk helyén ismertetjük majd Kossuth itt megjelent fontos gondolatait. Jelentősége talán mégis inkább abban állt, hogy segített megőrizni szerkesztőjének eddigi életformáját. Az ország talán legjelentősebb politikusának egyetlen bázisa a Hírlap volt: nemcsak anyagilag, de közéleti értelemben is. Csekély megszakításokkal már majdnem tíz éve élt a fővárosban, de Pest megye nemesei közt csak az egyik táblabíró volt a sok közül, folytonosan érezve még azt a hátrányt is, hogy nem volt „született” Pest megyei. Hitelesített politikai funkciót itt csak 1847-ben nyert. Addig pedig ott volt a Hetilap.

A Hírlap elvesztése persze valóságos csapás volt. Meg kell kockáztatnunk azonban: lehet, hogy megőrzése is az lett volna. Mert nagy kérdés: megtarthatta volna-e előfizetőit, híveit, kivételes állását az oppozíció válságának következő, minden eddiginél rosszabb éveiben? Nem tartjuk valószínűnek. A megyék kíméletlenné fokozódó politikai harcaiban, s Kossuth radikalizálódása közepette a Hírlap semmiképp nem maradhatott volna, ami egykor volt. S ebből a szempontból nyereség is volt a veszteségben.

De volt nyereség benne más szempontból is. Kossuth „kiábrándulása” óta a reformok megalapozásának, az ellenzék megszervezésének s lelkesítésének új módozatain gondolkodott. Most, ha akarata ellenére is, megint kapott egy lökést e módozatok végiggondolására s gyakorlati kipróbálására.

Az új módozatok szellemi alapjának, érvrendszerének egy részét megfigyelhettük már. „Magyar formákhoz szabott valódi népképviselet” – fogalmazta politikai jelszóvá Kossuth szerkesztői búcsúszava, hozzátéve még: „Meglehet, hogy ezen cél az aktivitásban levő elemek által a fennálló formák között el nem érhető.” De volt-e még egyáltalán e korban olyan politikai jelszó, mely ne igényelt volna effajta kiegészítést?

Az országgyűlés végeztével ugyanis Kossuthnak a kiábrándult ellenzékiek minden eddiginél elkeseredettebb, reményvesztettebb csapatát kellett lelkesítenie: olyan időkben, amikor tán maga is lelkesítésre szorult volna. Ráadásul – s ez is kiábrándulása szellemi gyümölcse – már nem csalhatta meg önmagát a lelkesítés gyors eredményei felől, hisz tudta: amint a konkrét kérdések napirendre kerülnek, kiderülhet, mily kevesen állnak mellette. Mindez magában is a Hírlap útján végzett lelkesítés, toborzás értelmét kérdőjelezte meg. Kossuth most a toborzás új eszközeit kívánta megragadni: új terep, új támasz, új szövetségesek után kellett néznie.