A vita vége

1844 végén Kossuth helyzete minden eddiginél nehezebb volt. A megyei ellenzék egyre kevésbé állta a reform belső ellenfeleinek támadásait; a válság nem csillapodott, sőt, még élesebb fordulatot vett. Hamar megkérdőjelezte Kossuth azon terveit, melyek még a bajok korábbi szakaszában születtek. „Ha a messze jövendő sejtelmei – írta az országgyűlés előtt – egykoron visszaidéznék azon időknek viszontagságait, melyek már hála Isten, nincsenek; mentőangyalát a nemzet csak önmagában, csak azon közszellemben találandja fel, melyben már máskor is feltalálta.” Ezek a sorok „régi viszontagságokra” utaltak: azokra az időkre, amikor a kormány tettleg, kinevezett adminisztrátorokkal és katonai hatalomszóval avatkozott a megyék politikájába. A régi viszontagságok most újra valósággá váltak. Az udvar 1845 elején hozott, de már jó ideje fontolgatott intézkedésének ürügye a megyékbeni rendteremtés volt; valóságos célja azonban a törvényhatóságok vad politikai ellentéteinek kihasználása. Az adminisztrátori rendszer valójában az udvar országgyűlési terveinek folytatása volt: harc a többségszerzésért, de immár a megye terepén. Az új kormánypolitika részben maga is következmény. Amíg korábban a megyék nemességének nagy része – ha csak „divatból” is – ellenzéki volt, a kormánynak meg kellett torpannia a megyehatárok előtt. Az adókérdés vitájában föltámadt, s egyre gyarapodó konzervatív csoportok most lehetővé tették, hogy Bécs támaszt találjon a megyéken belül is. A megyék konzervatív erői már korántsem csak és egyedül a kisnemességre épültek. Jellemző: a nádor 1844 közepén már nem tartotta lehetetlennek, hogy az adminisztrátori rendszer bevezetését maguk a megyék kérjék a kormánytól.

Egy biztos: az a „köznemzeti indignáció”, amit Kossuth az udvar törvénytelen politikájával szemben 1843-ban emlegetett, az országgyűlés után már hiú reménynek számított. Hisz a politizáló nemzet – azaz: még mindig a nemesség – a megyék belső küzdelmei nyomán felőrlődött: ellentétei már nem tették lehetővé a kormányintézkedések elleni összefogást. Most vált világossá: az országgyűlés nemcsak az adó bukása miatt volt eredménytelen és hasztalan. Inkább azért, mert semmit sem tett a régi kossuthi tervek dolgában. Sem a városok szavazati jogának kérdését, sem a honoráciorok ügyét nem rendezte. A nemesség politikai privilégiuma érintetlen maradt, s ez – a perspektívákat szemlélve – talán még az adóügy bukásánál is súlyosabban érintette az ellenzéket. Ezerszer szerencsés volt – az oppozíció szempontjából – pl. Pest megye, amely a honoráciorokat már 1840-ben bevonta politikai életébe. Máshol azonban továbbra sem volt ellensúly a meghasadt megyei nemesség harcaiban; az ellenzék továbbra sem rendelkezett bevethető erőkkel a vitákban.

1843 elején Kossuth még „mindenek felett erkölcsi erőt” és „szigorú törvényességet” követelt a megye ellentmondásainak megszüntetéséhez. Most azonban mindez már üres szónak látszott. „Erkölcsi erővel” az ellenzék nem bírt; számszerű ereje is egyre apadt – a „szigorú törvényességre” pedig a megyékbe rendelt katonai hatalom ügyelt.

Az országgyűlés kudarcának érzete összefonódott az újabb megyei fejlemények hírével. „Kinek szeme van, az látja az örvényt, melyet csak a legkínosabb szenvedelem hallucinációi takarhatnak el a néző elől. Oly ponton állunk, honnan vagy kibontakozni kell haladék nélkül, vagy leszédelegni a mélységbe” – írta az ellenzék immár nem Kossuth szerkesztette orgánuma, a Pesti Hírlap, 1844 októberében. „Ön táborodban a vész mételye, / A süllyedésnek megkapott szele” – szólt hazájához az ellenzéki Garay János, aki az országgyűlés problémáit, két táblájának ellentétét külön versben ábrázolta „Országgyűlésről nem tudok / Mást nem tudok, csak egy regét: / Hogy éles késsel kétfelé / Metsszé saját élő szívét.” Persze az országgyűlési feszültségek mögött is a követek megyei problémái álltak; ezek akadályozták meg ugyanis, hogy az alsó tábla olyan nyomást gyakorolhasson a mágnásokra, mint azelőtt, legyőzve a felső tábla ellenállását.

A válság azért is kisugárzó erejű volt, mert az oppozíció egyáltalán nem látta a törvényhozás utáni kibontakozás irányát. Kossuth 1843-ban, tehát már korántsem a felhőtlen remény idején, így írt: „Annyi eredménynek az országgyűlésből ki kell fejleni, hogy átalakulási mozgalmaink határozott irányt veendenek.” 1844 végére e nem túl optimista gondolat is illúziónak bizonyult. Az irányt nem látta senki. A kor politikai hasonlatai közt egyre gyakoribb a labirintus – az útvesztő, melyben egy nemzet tévelyeg. „Nem maradna más hátra – állapította meg többek közt Sopron megye követjelentése –, mint 18 hónapos tapasztalás folytában rövid foglalattal előtüntetni általános nézetünket a közel jövendőről, de tekintetes Rendek! a magyar státus gépének mozgása nem normális, és így bárminő bölcsességgel bírnánk, a jövendő iránt alapos számolást tenni képesek nem valánk, és csak azt mondhatjuk, amit az országgyűlésen minden politikai véleményűek egyformán mondottunk: hogy így tovább nem maradhatunk.”

Az országgyűlés még el sem oszlott, Eötvös József már a továbblépés lehetőségeit kutatta: „Vannak, kik haladásunknak lassúságát látva,… bajainknak okát a lelkesedés hiányában keresik. Pedig nem a lelkesedés, az egység az, ami e nemzetben hiányzik… Egység nélkül nincs erő, nincs lelkesedés, mely valóban valami nagynak létrehozására vezethet.” Ezek a mondatok persze már a megyék belső ellentéteire utalnak. Maga a sikertelen országgyűlés is erősen visszahatott a megyék azelőtt is éles belső küzdelmeire. Ráadásul közeledett a megyei tisztújítások ideje. A még egyelőre csendesebb törvényhatóságokban sokan gondolkodtak így: „Ha majd ősz lesz, és a kandalló napjai béjőnek, és szóbeszéd közt előkerülend, hogy a tisztviselőkre a három év néhány hónap múlva le fog járni – bár akkor ne változzék meg e nyugalom, e csend. De nekünk a jövendőben bíznunk nem lehet; közöttünk jár a beszéd, hogy sok régi emlékezetek élnek még, és sokan új szakadást is vélnek bekövetkezni. Így majd kortesek nélkül nem fogunk választhatni tiszteket; pedig hol annyi hivatalvágyó apró úr s parányi arisztokrata van forgásban, mint nálunk, sokféle érdek állhat fel egymásnak ellenében.”

Az egymással szemben álló érdekek szakító ereje általános panasz a megyékben. „Tekintsen körül – szól egy hírlapi tudósítás –, s ha uralkodni látja a szellemet, mely egyes törvényhatóságok képviselőit nem engedi az egyetemes hon képviselőivé magasulni; tudja meg, hogy e szellem megyei életünkben még kisebbé zsugorodván, egy-egy törvényhatóságot sem fogadhat egészen kebelünkben, s elvégre felkarolt részeit vágytársakul állítja egymás ellenébe.”

Ilyen körülmények között, nyílt, aktuális politikai kérdésekben – akár a sérelmi területen, pl. az adminisztrátori rendszer dolgában – már reménytelennek látszott a „köznemzeti indignáció” segítségül hívása. Csak egyes, elszigetelt lépések történtek az ellenzék megyei továbblépésére. Zalában több száz nemes „kezét és becsületszavát adta egymásnak”, hogy a lehetőségekhez képest mindent megtesz az adókérdés felőli meggyőzés dolgában. Tolnában Bezerédy, az oppozíció egyik vezéralakja ünnepélyesen kötelezte magát, hogy birtoka után adót fizet. 1845 elején néhány más megyében, mindenekelőtt a vezető szerepre emelkedett Pest megyében követték a példát. Köztük volt Kossuth is, aki apró birtoka után 20 forintot fizetett. Az „önadózók” Széchenyi egykori gesztusára hivatkoztak. A gróf azonban – némi joggal – mérhetetlen különbséget látott az Akadémia létrehozása s az önkéntes adózás között. Feldühödve vette észre: ismét olyasvalamihez kölcsönzik a nevét, amihez neki nincs köze. Hisz ő „a pisztoly idő előtti elsütésének” tartotta az önadózást. Elkeseredett hírlapi cikkekben tiltakozott. Persze most sem az ő óvása hiúsította meg az önadózás elterjedését. Bezerédyék akciója megint a nemesség fizetni nem akarásán bukott meg.

Ebben a helyzetben Kossuthnak sokféle, többnyire egymásnak ellentmondó feladatokat kellett megoldania. Lelkesítenie kellett a maradék ellenzéket; kiemelnie a védekező állásból, az apátiából. Ugyanakkor azonban ezt már nem végezhette a régi, egykor bevált módon. Nemcsak azért, mert nem rendelkezett hírlappal. Inkább, mert maga is érezte, hogy nem támaszkodhat már az agitáció régi, gyors sikerek s nagy tömegek illúziójával szolgáló, de alapjában nem mélyreható formájára. Kossuth most is tömeget szeretett volna maga mögé állítani – de immár olyant, amely nem apad le azonnal, mihelyst a konkrét és életbevágó reformkérdések napirendre kerülnek; olyant, amelynek tagjai felől biztos lehet. Ez annál is nehezebbnek látszott, mivel Kossuth politikai tervei már jóval radikálisabbak voltak, mint korábban. Megőrizni a mellette állókat, gyarapítani soraikat, lelkesíteni őket, egyszersmind ellenőrizni, valóban támogatják-e: ez volt Kossuth feladata. S voltak egyebek is. Lényegük: az oppozíció mozduljon ki negatív szerepéből; mutassa meg újból, hogy igenis létezik; adjon magáról hathatós életjelt, mutasson erőt, mint valaha.

Összeegyeztethetetlen feladatoknak látszanak ezek: szívós aprómunka a sorok rendezéséhez, ugyanakkor hatóerőt képviselő, lendületes mozgalom a lelkesedés életbentartásához, megújításához, a konzervatív tábor visszaveréséhez. A két követelmény egyike – ma, az utókor szemével már könnyű felismerni – jól szervezett politikai pártot kívánt, másik viszont a párt sorain fölül álló, hatalmas tömegmozgalmat. A kettős feladat együttes megoldására szolgált volna a Védegylet: az az intézmény, amely egyben vitánk következő fejezetének tárgya.

A kossuthi ellenzék utolsó, elkeseredetten gyors országgyűlési akciója az volt, hogy „a nemzet oltalma” alá helyezte a születőben levő Védegyletet. Egy nappal a törvényhozás eloszlatása után a külföldön utazó fiatal irodalmár, Erdélyi János levelet kapott: „Ha nem virágzunk is ez évben, de csakugyan oly valami rendkívüli jelét adók az életnek indulásnak, hogy a szegény szomszédok már véres forradalmi színjátékot látnak ezen kis életjelekben is. Szóval Magyarhonban egyesület alakult a nemzeti ipar kifejtésére. A tagok becsületszavok szentsége alatt kötelezvén magokat, csak honi kelméből viselni öltönyt, csak honi kézművesek és gyártók által dolgoztatni. És már ez ártatlan Védegyletet sokan repealféle mozgalomnak méltóztatnak elnevezni, holott nem más, mint saját házunk előtti őrállás, nehogy még meghagyott néhány garasunkat is elragadják tőlünk az ügyeskedő szomszédok, – de mint minden ilyetén felébredéseknél, úgy nálunk is vannak jószívű idegenek, kik igen kívánatosnak találnák, hogy még tovább álmodoznánk, válogatott szerekkel igyekeznek befogni szemeinket, hogy ne lássanak, megbénítani tagjainkat, hogy ne mozoghassanak.”

Stuller Ferenc, a levél írója „ébredésnek” nevezi a Védegylet megalakultát (hányadik ébredés ez már a reformkorban!), hisz erősen elragadta a mozgalom heve. 1845 februárjában egyenesen arra kéri Erdélyit: „ne költs sokat Párizsban, ezreidet tartsd meg a szűkölködő anyaföldnek, sőt, buzdítsd a franciákat is, hogy pénzüket hozzák hozzánk; sehol annyi aratást nem remélhetnek, mint nálunk.” „Belföldi kelmék viselésére – szól egy másik levele – már majdnem 20ezer ember írta magát alá,… minden gondolat, minden beszéd csak a Védegylet körül forog hazánkban, melyben a legnagyobb agitátor Kossuth – elnöke Batthyány Kázmér, ki még soha nem lakott Magyarországon, és most Pestre jő lakni. Batthyányné, Károlyiné már magyar szöveteket viselnek, egyszerű szepesi vászonkendőt s kartonruhát hordanak.” Az eufóriás ünneplés nemcsak a levélírót jellemezte.

Mi lehetett az oka ez új „ébredésnek”, amelyet az ellenzék válságának közepette alig remélhetett bárki is? A választ a Védegylet szerkezetében kell keresnünk. Nem egyszerűen megyei, hanem országos szervezet volt. Természetes terepét mégis a törvényhatóságok jelentették; legfőbb előmozdítói a megyék ellenzékének hű tagjai voltak: ugyanazok, akik annak idején a Hírlap vidéki hálózatát adták. A Védegylet tehát támaszkodott ugyan a megyékre, mégsem volt szorosan egybekötve velük: úgy tűnt, nem érintik komolyan azoknak belső politikai harcai. A szervezet igazgatósága viszont egybefoghatta a széttagolt helyi szervezeteket. Először nyílott lehetőség arra, hogy az ellenzéki politika állandó centrummal rendelkezzék: olyan központtal, amely szorosabb, mint a Pesti Hírlap volt, s tartósabb, mint az országgyűlések.

A Védegylet tömegeket mozgatott ugyan, de nem a megyék „készentalált”, s a válság folyamán nagyrészt „leszerepelt” tömegeit. Egyesületi mozgalom volt, azaz – legalábbis elvileg – az emberek önkéntes és szabad társulása útján jött létre. Ezzel szelekciót alakíthatott ki a magyar nemesség közt: olyan rostát, melyen fönn kellett akadniok a konzervatívoknak, s ami tán még fontosabb, a liberáliskodóknak, a csak divatból ellenzékieknek. A Védegylet intézményes külsőségei – a becsületszótól a kokárdáig s az árukra ragasztott védjegyig – ezt a szelekciót jelezték. A mozgalom kezdeti szakaszában úgy tűnt e rosta nem okoz tömegveszteséget; a belépéssel, az aláírással vállalt szankciók ugyanakkor kezeskedni látszottak afelől, hogy a Védegylet tagjai kitartóan az oppozíció mellett állnak. Annál is inkább, mert nemcsak a nemességből kerültek ki. A mozgalom a maga módján feloldotta a politikai-közéleti privilégiumok rendszerét: helyet biztosított a polgároknak, s a honorácioroknak is.

A szervezet politikai funkcióját nemigen nevezték nevén, de persze majd mindenki tudta, miről van szó. A gazdasági „buroknak” fölmérhetetlen jelentősége volt, korántsem csak a kormány megnyugtatásában. Olyan időben született ugyanis, amikor minden nyíltan fölvetett politikai kérdés csak a nemesség, s benne az ellenzék meghasonlásához vezethetett. A gazdasági célok ugyanakkor széles tömegek toborzására is alkalmassá tették a Védegyletet. A nemzeti önállóság követelményét célozta meg, de nem nyíltan, s kényes politikai ügyek érintésével, hanem a sérelmi ellenzékiség hagyományos eszköztárának felhasználásával. (Fényűzés- és luxusellenesség, a szűkölködő Magyarország emlegetése stb.) A Védegylet cselekvési módja maga is erősen emlékeztetett a régi, sérelmi ellenzésre: hisz a negáción alapult. Mindezt azonban új terepen s új lendülettel végezte: rajta volt a friss mozgalom hamva és vonzereje is.

Végül pedig: a Védegylet a tömegtoborzás teljesen új, Magyarországon eddig nem próbált módját alkalmazta. Minden eddiginél mélyebben avatkozott az emberek mindennapi életébe, ruházkodásukba, szokásaikba. Finoman megkerülte a politika nyílt kérdéseit, de mélyretörő utat választott az oppozíció táborának gyarapítására. Látszólag keveset követelt meg tagjaitól: hatévi „kitűrést”, morális helytállást, ellenőrködést, bizonyos árucikkekről való lemondást. Valójában azonban mérhetetlenül sokat kívánt: azt, hogy az emberek korlátozzák mindennapi szükségleteiket.

Nem kétséges, hogy a Védegylet annak a válságnak leküzdésére született, amelyet – persze nem egyforma tudatossággal – Kossuth és az ellenzék vezetői 1843 óta mind erősebben éreztek. Ezt mutatja az érvelés is, mellyel e mozgalmat eszmeileg alátámasztották. Ennek sarkpontja az a gondolat volt, hogy az oppozíció az új helyzetben immár az ún. „szociális út” igénybevételével harcol a reformokért. Mit jelent itt a „szociális” kifejezés? Legegyszerűbben „társulatinak” fordíthatjuk, s a mozgalom egyesületi jellegére utal. Persze itt jóval többről van szó. „Egyesületek” – nem kevéssé épp Széchenyi munkássága nyomán – mindig is léteztek a reformkorban. A kossuthi – mert ő a gondolat „atyja” – „szociális út” azonban nem valamilyen meghatározott és konkrét cél, létesítmény életbehozására adott eszmei alapot, hanem a politika kiélesedett problémáinak áthidalására.

Eszmei összetevői közt nagy súllyal szerepelt a politikát illető gyanú. „A státusban – írta Kossuth 1845 áprilisában, első Hetilap-cikkében – millió érdekek tömege hemzseg; és ez érdekek ritkán összhangzók, igen gyakorta ellentétesek. Nem egy perc műve ennyi érdeket ellensúlyozni; nem egy perc műve egyik érdeknek a másik felett annyi jelentőségre jutni, hogy az összes státus akarata gyanánt nyilatkozhassék. Ezért a státus roppant gépezete nehezen fordul…” Kossuth máskor a hagyományos politikai út eltorlaszolódásával magyarázta a védegyleti mozgalom előnyeit. „Elmentek – pl. törvényt hozni. Ötvenen vagytok, hogy számban szóljak. Fölkél egy közületek, elpanaszolja a bősz Tiszának kártékonyságát,… ezért hát szabályozást indítványoz,… és adózást a szabályozásra. – Ötvenen vagytok, mint mondám. És huszonnégyen igent mondanak. A többi 26 pedig nemet mond,… s a szép indítvány nemmel végződik. – Kérdem én: mi eredménye van ama 24 akaratjának? Kiszárad-e igen-voksától avagy csak a nagyfalusi tó, vagy a karádi lápos is? A huszonnégynek egész akarata, egész készsége egy batkát sem ér, mert a huszonhat tenni nem akart. A minoritás cselekvősége a majoritás nem akarása mellett elvész. Vagyis a cselekedni akarók munkakészségét a cselekedni nem akarók ellenkezése semmivé teszi. Már most tegyétek át ama tehetetlen huszonnégyet az egyesületi térre: nem látjátok-e, hogy e kis térváltoztatás őt mindenhatóvá tevé?”

Kossuth tudta: az oppozíció a hagyományos politikai fórumokon már kisebbségben maradt. Mégis „gyorsabb fejleményekre” vágyott. „A szabad akarat cselekvénye az – írta –, mely nem szorul az institúciók láncaiba, nem harcol ellenkező táborokkal, nem alkudozik parányicska kis életért. Ha van az időnek valódi szüksége, annak érzete többekkel közös.”

A Védegylet eszmei támaszául szolgáló „szociális út” – gondolatban tehát van egy merőben új, néhány esztendő múlva igazán fontossá váló elem: a reform lépéseinek nem a hagyományos fórumokon kell előrehaladnia. Ezek immár „láncok”, ellentábort támasztó, bénító akadályok. Valaha a Pesti Hírlapot szerkesztő Kossuth még úgy képzelte, hogy a megyékben fölvetődő, majd az országgyűlésen „kiforró” s a hírlapoktól is támogatott tervek, szükségletek a politika e hagyományos fórumain mint „vegykonyhákban” „nemzeti akarattá” fogalmazódnak, végül, törvénnyé válva, megoldódnak. A politika régi intézményei a fiatal Kossuth szemében szükséges „retortáknak” számítottak, ahol az átalakulás „vegytani processzusa”, a fölös erőket elpárologtatva, végbemehet. Hősünk most, a politikai válság közepette, szakítani kényszerült régebbi elképzelésével. Az ok világos: egyetlen fórum, egyetlen „retorta” sem volt már az ellenzéké, sem a megye, sem az országgyűlés, sem a sajtó.

Az új elgondolás, melynek a Védegylet csak egyik megvalósult intézménye, tehát nem egyszerűen „pótszer” az értékét veszített régi terv helyében, hanem a reformok elérési módjának minden eddiginél radikálisabb megragadása. Leszámolás sok régi politikai formával, s – legalábbis elvileg – a heterogén nemesi tömegek támogató erejével. „Tényeket kell teremtenünk” – 1845-től ez Kossuth jelszava, s a tények itt egyaránt jelentenek mozgalmat, műipart, egyesületeket és új politikai fórumokat.

Világosan kell azonban látnunk e radikalizmus igazi forrását. Hátterében természetesen ott rejlett minden, amit Kossuth nemzedéke a korszerű haladás normáiról elgondolt; ott álltak a nyugat-európai példák, jól szervezett pártokkal, s a képviselet szűkebb vagy szélesebb körű megvalósításával. Kossuth politikája azonban nem ezek nyomán vált demokratikusabbá, a rendi fórumokat minden eddiginél kritikusabban szemlélővé. A fordulat legfontosabb előmozdítója maga a politikai válság volt, mely azt mutatta, hogy a régi intézmények s a „készen talált” nemesi tömegek nem alakíthatók rövid úton „korszerűbbé”. Ebben Kossuth csak addig hihetett, amíg a megyék nagy része s az országgyűlés alsó táblája mellette látszott állam, s amíg övé volt a Pesti Hírlap is.

A helyzet tehát nem egyszerűen úgy állt, hogy Kossuth hirtelen fölismerte a régi politikai „retorták” rendi korlátozottságát, korszerűtlenségét, nem demokratikus vonásait. Ellenkezőleg. A továbblépés valódi oka az volt, hogy világossá vált: a régi fórumok túl szűkkörűek, másrészt viszont szűkkörűségükben is túl demokratikusak ahhoz, hogy fokozatosan, nagyobb konfliktusok nélkül kiszélesíthetők legyenek. A megye, említettük, valaha még csendesen, lassan működő igazgatási testület volt; elvileg minden nemes fóruma, valójában azonban egy-két család dolga. A reformkérdések fölvetődésével párhuzamosan azonban a tömegpolitika színterévé lett, mindenekelőtt a nagyszámú kisnemesség aktivizálódása miatt, de végsősoron azért, mert az ellenzék reformútja – szemben pl. Széchenyiével – feltételezte a sokaság aktív támogatását: a nemesi tömegek feszítőerejére épült. Ezen az úton vált a közvetlen demokrácia hagyományait őrző megye a tömegpolitika színterévé – valójában a kisnemességé. Ahhoz azonban nem rendelkezett elég rugalmassággal, hogy e változásnak megfelelően belső szerkezete tagoltabbá válhassék. A törvényhatóságban választás idején továbbra is fejenként szavaztak. Az „átpolitizált” viszonyok közt viszont már nem maradt olyanféle független testület vagy funkció, amely pl. a szavazások lebonyolítását, összeszámlálását elvégezhette volna. E tagolatlanságot a megyék sokféle – gyakran a legelképesztőbb – módszerekkel próbálták felszámolni. Elterjedt volt pl. az a javaslat, mely szerint a szavazások bonyolítását írástudatlanokra kell bízni; sokszor kordonnal választották kétfelé a vármegyeház udvarát, hogy a szemben álló politikai csoportok össze ne verekedjenek. Máshol bonyolult csengő-rendszert találtak ki, amely az urnára szerelve mutatta: ki szavazott valóban, s ki mímelte azt. Hogy a vármegye, megváltozott politikai életének megfelelően, tagoltabbá válhassék, szerkezeti változtatásokra lett volna szükség.

A kisnemesi tömegek persze nem mentek bele semmiféle ilyen típusú változtatásba; nem mondtak le személyes politikai jogaikról, valamiféle képviselet fejében. A negyvenes évek közepén gyakran fölmerült ezért, hogy a kisnemességet egyszerűen meg kell fosztani politikai jogaitól, kimondva, hogy csak a fekvőbirtok megléte jogosíthat a közszereplésre. Kossuth – s ebben már „elvi” demokratizmusának is szerepe volt – most sem fogadta el az olyan megoldást, amely a megyeválság rendezését politikai jogok megnyirbálása útján végezte volna el. E tervet persze már csak a birtoktalan honoráciorok miatt sem fogadhatta el, akiknek egyszer még lényeges funkciót szánt a reform kiharcolásában.

Kossuth tehát olyan helyzetbe került, ahol jelentős elvi engedmények nélkül csak egyet tehetett: átmenetileg elfordult a meglevő politikai fórumoktól, s újak megteremtéséhez fogott. E tevékenységének eszmei alapjául szolgált a „szociális út” gondolata, gyakorlati példáit pedig – többek között – a Védegylet és a Magyar Kereskedelmi Társaság jelentette.

Hősünk radikalizálódása mögött – akárcsak a honoráciorok szavazati jogának követelése, a népképviselet fölvetése esetében – inkább a napi politika kényszerítő ereje, mintsem valami elvi demokratikus fordulat állt.

Erről tanúskodik különben a „szociális út” s a Védegylet elgondolásának egy sor más vonása is. Ezek ugyanis még szorosan a politikai hagyományhoz s hősünk múltjához kapcsolódnak. Sem személyes helyzete, sem az ellenzék állapota nem engedte meg Kossuth számára a tömegekről, a sokaság támogató erejéről való lemondást. Mozgalmat kellett felmutatnia: igazolnia, hogy ő s az ellenzék továbbra is jelen van a hon közéletében. Erőt kellett mutatnia a növekvő konzervatív táborral szemben is. Ez azonban mélységes ellentmondásban állt a „szociális út” s a Védegylet többi jellemzőjével, s a Védegylet „atyját” valóságos kétlelkűségre kárhoztatta.

Kossuth szelekciót kívánt a Védegylettől. Azt, hogy e szervezetnek csak a „resignativus polgári bajnokokkal” legyen dolga, s ne olyanfajta tömegekkel, amelyek az első reformkérdés fölvetődésekor azonnal cserbenhagyják. Mint a valaha hatalmas oppozíció vezetője, Kossuth mégis nagy tömegeket szeretett volna a Védegylet mögé állítani: országra szóló mozgalmat. Részben tehát egy modern párt csírájának tekintette e szervezetet, részben azonban mégis a „régi idők” visszatértét várta attól.

Ez az ellentmondás újabbakat szült. Ezek legfontosabbja a Védegylet gazdasági szerepe volt. Régebben e szervezet iparpártoló célját a történészek mérhetetlenül komolyan vették: néha még a Széchenyi-Kossuth ellentétet is mezőgazdaság-ipar ellentétre magyarázták. Pedig egyikük sem érzett szakadékot ipar és mezőgazdaság között; mindketten az előbbi primátusából szemlélték az utóbbi fontosságát. Kossuth ipar fogalma ráadásul inkább a korszerűsödéssel szinonim, mint a szó mai jelentésével. Hőseink ilyetén szembeállítása azonban már az alapoknál is torzít. Egyikük sem tekintette külön szférának a gazdaságot, akárcsak a reformkoriak többsége; nem érezték azt öntörvényű, külön világnak, a politikával, alkotmánnyal szembenállónak. Ez csak egy, az övékénél modernebb társadalom megkülönböztetése lehet. Láttuk: Széchenyi Hitelében logikusan, mint egyazon szféra alkotórészei fonódtak egybe gazdasági és erkölcsi problémák. Kossuth számára pedig a politika az, ami minden ízében meghatározza a gazdasági természetű gondolatokat. Mint következetes szabadelvű, reformkori pályája csúcsán, a negyvenes évek elején még a szabadkereskedés híve. Most, a politikai helyzet fordultán, a Védegylet kedvéért szögesen ellenkezőjére változtatja érvelését, s a védővámok mellett teszi le a voksot. Nem fejlődés ez, hanem a politikai válság hatására tett kényszerű fordulat. Maga Kossuth vallotta meg ezt 1846 márciusában a Hetilap hasábjain: „Én a szabadság embere vagyok. A szabadságé mindenütt és mindenben. E szó, »szabadság«, földi bálványom. Érette dobogott ifjúkoromban, érette dobog hanyatló életemben minden érzés. E religiómat a státusgazdászat mezején sem tagadom meg. Vallottam mindig, s vallom ma is, hogy a védvámrendszer eszköz. S nem cél, nem kinevelt állapot, hanem nevelés, s még ennek is csak azért jó, mert szentségtelen kénytelenség.”

Bármennyire is a külszín vonásai s a sajátos toborzás eszközei voltak a Védegylet gazdasági érvei, gyengeségük nagy támadási felületet hagyott az oppozíción. A szervezet aszketizmusát, de mindenekelőtt gazdasági burkának belső ellentmondásait a konzervatív sajtó már akkor kikezdte, amikor a „magyar ruha” még divatban volt. Széchenyi joggal vetette föl: egyáltalán, mit véd a Védegylet, ha még szinte nincs is önálló iparunk? S amikor az oppozíció a Gyáralapító Társaságra, a Magyar Kereskedelmi Társaságra, a Védegylet „ikervállalataira” hivatkozott, a gróf nemcsak gazdasági szempontból semmisítette meg az ellenzék érveit. Kiváló érzékkel, politikailag is értelmezte ez intézményeket, mondván: a Védegylet az oppozíció politikai szervezete a nyíltan ellenzékiek számára, a Gyáralapító feladata pedig részben a Védegylet gazdasági funkciójának örökös igazolása, részben pedig szimpatizánsok toborzása az ellenzék köré. Széchenyi itt – talán akaratlanul – a Védegylet párt jellegű szerkezetét vette észre. Gazdasági természetű ellenérveit – nem véletlenül – Deák Ferenchez címezte. Deák ugyanis ebben az időben egyre fontosabbá vált a gróf számára. Amikor a zalai férfiú nagy Védegylet-beszédét bírálta, nem mulasztotta el megjegyezni: baráti szálak fűzik a megbírálthoz. Ez a viszony a valóságban persze sokkal bonyolultabb volt. A gróf újra és újra azt remélte, hogy egy Deák vezette ellenzék vagy középpárt kiutat jelenthet a válságból. Deák azonban – a maga módján, tehát halkan, s részben reménykedés nélkül – következetesen az ellenzékkel tartott: azzal az ellenzékkel, amelynek vezetői közé Kossuthot is odaszámította. Széchenyinek tehát újra és újra csalódnia kellett. Ha Kossuth egykor azért volt fontos számára, mert személyében az ellenzék – s általában a tömeges politika – megtestesítőjére talált, Deák éppen a gróf új korszakának terveihez kapcsolódott: a politikában tájékozódó helykereséséhez. „Barátom, Deák! – fejezte be Széchenyi a Védegylet elleni cikksorozatát – még egyszer mondom, ön az, kiben minden tehetség központosul, oly pártnak élére állhatni, mely Magyarországot minden bajaiból, temérdek önmegtagadás, munka és állhatossággal ugyan, de elvégre biztosan kivezetheti. Mennyiségileg tán fog ön tisztelőkben veszteni, megengedem, ha minden tekintetet magától ellökvén, úgy fog cselekedni, mint én bátorkodám önt figyelmeztetni, önt kérni; de minőségileg, higgye el, annyira fog növekedni pártja, miképp a minőség bőven kipótolandja a számot.”

A konzervatívok gazdasági ellenérveit a Védegylet hívei valójában képtelenek voltak megcáfolni. Persze, amíg a mozgalom fölfelé ívelt, nem látszott fontosnak, hogy az ellenzék elméleti és ökonómiai felkészültsége milyen színvonalon áll. A hangsúly a propagandán volt. Ebben pedig, a maga módján, az oppozíció minden orgánuma kivette a részét, hiszen igen fontosnak látszott az új, eddig nem politizáló rétegek megnyerése. A Védegylet propagandája ezért különösen célba vette magukat a kereskedőket, s a „nemesi fészkek” valódi irányítóit: a nőket.

A kereskedők nagy része hamar átlátta, hogy az őszinte hazafias buzgalom és az áruk piaci kelendősége között a Védegylet szerencsés kapcsolatot csinált. A hírlapok olvasói tehát lépten-nyomon ilyen „apróhirdetésekbe” ütköztek: „Azon nemes versenynél, miszerint a nemzeti ipar a szeretett hazában méltányos fokára emeltetik, magasztos büszkeségtől dagad minden igaz magyarnak kebele, ha e nemes törekvésben részt vehet. Mióta én, mint született magyar, oly szerencsés valék főző- és fűtőgépeimet s más egyéb készítményeimet – melyek külföldön is keresettek – folytonos vizsgálatok és ernyedetlen szorgalom által országos gyártmánnyá emelni, különös büszkeséget helyezék abban, találmányaimnál meg nem állapodni; s a külföldieknek bebizonyítani, hogy honunk is bír találói erővel, s ügyes gépészekkel, miszerint konyháit a külföldiekkel versenytérre állítsa… Mindenkinek tetszésében áll az idevaló házakban alkalmazott szerencsés kísérleteim által magát készítményeim célszerűségéről meggyőzhetni… – Pokorny Antal, cs. kir. szab. főzőgépgyáros.”

Az Életképek divatrovata még sosem volt oly emelkedett és filozofikus, mint a védegyleti időkben. Üdvözölve, hogy hölgyeink magyar ruhában jelennek meg a farsangi bálokon, e rovat olyan újdonságokkal szolgált, melyek Kossuth gondolatait próbálták a finom női fülekhez közelhozni: „az emberi szellem fejlődése által föltételezett szükségesség mostani ellenzői nem tesznek egyebet, mint azt, hogy öntudatlanul előkészítik diadalát”. De az ilyen sorok sem egészen divatcikkbe illők: „Ha szilárdul haladunk a kitűzött ösvényen,… meglepőleg gyorsan érendjük el a célt. Ez hatalmunkban áll, de kitörök legyünk… Tanuljunk meg mindenekelőtt bátorsággal nélkülözni.”

A nélkülözés divatja persze nemcsak a nőkhöz talált utat; jól összekapcsolódott a megyei nemesek hagyományos, szükségből fakadó aszketizmusával, mindenfajta fényűzést elítélő gondolkodásával. „A nélkülözés eleinte kicsit nyomasztó hatással van, de (az ember) csakhamar észreveszi, hogy az egyszerű honi öltöny legkevésbé sem árt az egészségnek; a szívnek s kedélynek pedig mondhatatlanul használ, ha hazafi érzetből viseltetik” – nyugtatta a közönséget Tóth Lőrinc, a Védegylet egyik vezetője. Mégis: csak divat kérdése volt, hogy a megnyugtatás ekkor még sikerült. Az ellenzék mindent megtett, hogy a divat uralkodó maradjon. A maga módján minden lapja ezt szolgálta. Az Életképek s a többi divatlap ilyen versek tömegét közölte: „Fogadjuk a szent becsület / S hon nemtőére meg, / S nem honleány, ki szép szavát / Szegné az eskünek / Hogy mig szivünk érezni tud, / Mit csak adhat hazánk / Azt a külföld- és gyáriból / Ingyen sem hordanánk.”

1845 nyarán azonban már maga a propaganda is mutatta, hogy nincs minden rendben a Védegylet körül. Megemlékezve a nyári vásár közeledtéről, s arról, hogy ott „úgy látszik kitűnőleg sok külföldi kereskedő szállítja be… áruit – kik bízván az ismeretes magyar tűz immároni elhamvadásában, kettőztetett erővel és reménnyel fogják ellepni piacunkat” – a Pesti Hírlap nem mulaszthatja el a szigorú figyelmeztetést: „Mi nem említjük a becsület és adott szó szentségét, mely bármi körülmények közt is kötelező, mert úgy hisszük, hogy ezt most nem fogja senki is felejteni, azok közül, kik képesek voltak felfogni és megérteni az okot, miért tagjaivá váltak azon egyesületnek, amely különösen az újabb időkben onnan is, honnan azt legkevésbé vártuk volna, annyi gúny és rágalommal illettetett.” Az ilyen burkolt óvások már tavasz óta gyakoriak: a Divatlapok szinte a feljelentések hangján róják meg még azokat a farsangi bálokat is, melyeket nem éreztek elég „magyarnak”. Minden báli beszámoló sajátos osztályozással kezdődik: „Nemzeties táncvigalom”; „Magyartalan táncvigalom”; „Sajátságos, vegyes elemű táncvigalom”; „Félmagyar táncvigalom” – s effélékkel. Nem ritka az ilyen hangú cikk sem: „A nyilvánosság ostorával ütni kell a bűnt, éspedig halálra ütni, azért is állj elő te szennyes bűnbarlang, te kártyatanya, és ti kártyának súlya alatt szinte megpúposodott nyomorult kártyások… Lesz idő, oh nyomorult pénzfecsérlők, személyenként bemutatlak titeket a nagy közönségnek, hogy nevetek megemlítésével utáltassa meg minden szüle saját gyermekével a kártyajátékot.”

Amint a toborzás, illetve a Védegylet tagjainak együtttartása ilyen erőszakos fordulatot vett, kétségessé vált: megkerülheti-e ez a szervezet a politikai kérdéseket. 1845 novemberében már csak a Hírlap lelkesedett a Védegyleti ünnepségről szólva: „Nemzeti ünnepet ülénk. Nemzetit – a szónak szélesebb, magasabb, ésszerűbb értelmében; nem politikai ünnepet, milyen az Magyarországban lenni szokott,… hanem melyen polgár polgártársával minden rang- és osztálykülönbség nélkül kezet fogva, egy eszméért lelkesült, egy célra forrott össze.” Az ünnepséget követő fáklyás felvonulás, s a több száz személyes lakoma sem leplezhette a bajokat. A kereskedők hamis bélyeget ütöttek a külföldön készült árucikkekre, de megyei és hírlapi nyilvános megszégyenítésükre alig került sor, hisz emberi szükségleteket elégítettek ki. Az egyes fiókszervezetek nem maradhattak függetlenek azon megye belső politikai kérdéseivel szemben, ahol tevékenységüket folytatták. A nélkülözés divatja múlóban volt.

Mindez kezdetben a mozgalom hevének csökkenésében mutatkozott meg. A konzervatívok – akiknek érvei közt kezdettől ott szerepeltek a Védegylet szükségszerű hanyatlásáról szóló jóslatok – ügyes taktikával a hallgatást választották: tudva tudván, hogy az éles támadás csak szítaná a mozgalom tüzét. 1845 végén a Védegylet híveinek már csak szerény propaganda érvekre telik: „Azért hiszik tán meghaltnak a Védegyletet, mert minden utcaszegleten nem beszélünk róla annyit, mint kezdetben? de a sok beszéd ideje lejárt már, s a tett kora bekövetkezett, és kevesebbet beszélni, többet tenni, nem halál jele.” A hanyatlás mégis egyre nyilvánvalóbbá vált. A Hírlap Veszprém megyei levelezője úgy vélte, ennek az az oka, hogy „nálunk minden új eszmék – ha politikai téren kívül születtek – megfogamzanak, de fájdalom, gyümölcsét mégis ritka termi meg”. Persze a hanyatlás oka, a divat elmúltán, a gazdasági alapok ingatagságán s a kormány gáncsoló tevékenységén túl, épp az volt, hogy az egységet veszélyeztető, szétszabdaló politika „betört” a Védegyletbe is: szükség volt rá a tagok együtt-tartásához.

A Védegylet sorsa két szempontból fontos számunkra. Egyrészt Kossuth személyes állása miatt. Kétségtelen, hogy e szervezet hanyatlásának ideje, az 1845-46-os évek fordulója a reformkori Kossuth pályájának mélypontját jelöli ki. Másrészt azonban megfigyelhettük: a reformer ellenzék mögötti sokaság még a nyílt politikai kérdések megkerülése árán sem volt megőrizhető, összetartható.

1845 végén úgy tűnt, az ellenzék egyszerűen nem állja ki az egymást követő bajokat. Már nem pusztán arról volt szó, hogy tömegeit veszíti, hanem főképp arról, hogy egykori egységének maradványai is megszűnnek. A Védegylet hanyatlása egyre nyíltabbá tette a már 1844 óta érezhető folyamatot: az oppozíció belső megoszlását. A dolog persze nem választható el a tömegveszteségtől, amely mindenekelőtt a megyékben volt látható. Olyan időszak ez, amikor Bezerédy „minden optimizmusa mellett sem tud akár tíz tiszta ellenzéki megyét Deáknak összeszámítani”. A tehetetlen, beteg Wesselényi Kossuthhoz ez időben írott levelei is teli vannak panasszal: „A hatalom által előidézett anarchia és a legbutább szervilizmus együtt s egymással vetélkedve harapóznak.” Ugyanez a hang hatja át Eötvös Szalay Lászlóhoz intézett leveleit is. Vörösmarty a „mindenható egyesség Istenéhez” fohászkodik, de az ellenzéket egyre több disszidens hagyja el. Ebben az időben a veszélyérzet állandó hangulat a megyék ellenzéki vezetői közt. Biharban, az oppozíció egykori fellegvárában az ellenzék nem mer szavazni még saját adminisztrátora elleni fölírása ügyében sem, nehogy kisebbsége kiderüljön. De hiába tiltakozik a szavazás ellen, az adminisztrátor elrendeli azt, s az ellenzék vereséget szenved. Más megyékhez hasonlóan, itt is alig lehet közgyűlést tartani. Szinte országos divattá válik, hogy a kisnemesek csoportjai gyűlés alatt a megye asztalán fel s alá lépkednek, csizmában, pipásan.

A megyei pártharc hiánya, a csend ekkor már határozottan gyanús, s félelmet ébreszt az ellenzékiek között. Amikor a konzervatív többségű Nyitrában közfelkiáltással pártolják a katonai karhatalom elleni fölírást, az ellenzék tudósítója megjegyzi: „hogy e tárgy vitatás nélkül döntetett el, az rejtély előttünk, s úgy látszik, mintha valami lappangani akarna mögötte”. Az ellenzék térvesztése párhuzamos a pártharcok modernebbé válásával. A megyék hagyományos politikai kapcsolatai, melyekben a családi viszonyok, a vallási és személyes ellentétek még eldöntő szerepet játszhattak, átalakulóban voltak. Maguk a pártok nyilvánítják már „rendezetlen állapotnak”, ahol a tiszta politikai ellentéteket mások is keresztezik. Rendszeressé válnak – egyelőre főképp a konzervatívok között – a fontosabb megyei eseményeket megelőző pártösszejövetelek. Tisztújítás előtt teljes pártlisták készülnek, amelyek a tisztek mindegyikére kiterjednek. Politikai kérdéssé válik még a helyi orvos kijelölése is. Maga a szavazás már szinte csak egyetlen ponton, az első helyen álló első alispán dolgában fontos: ha itt valamelyik párt bukik, bukik egész listája is.

A megyei politika korszerűsödése – amely, tegyük hozzá, egy dologra: a hatalmas tömegek mozgatásának ellentmondásaira nem terjedt ki – az oppozíció térvesztésével volt párhuzamos. 1845 végén már az ellenzéki és a konzervatív vezérkar is látta, hogy országos tendenciáról van szó, nem pedig helyi eseményekről. „A nemzet nagy nevét az ellenzék nem bitorolhatja, mert még egészben s mindenütt a konzervatív elemek ki sem fejlődtek, s máris az ellenzék kisebbségben maradt” – írták a fontolva haladók. – „Magyarország általános többsége… belső érdekeiben konzervatív szellemű.” Mindez nem egyszerűen propaganda. A mély változást az ellenzék oldalán is regisztrálták, ha nem is mindig néztek szembe vele. „Naponként egy-egy ember, vagy éppen egész megye, mely a haladás zászlóit elhagyá, s elleneinkhez szegődik” az ember azt se tudja, kiben bízzék – írta a Hírlapban Eötvös József.

– „Ez rossz őszi napokban még olyanok is, kiket szilárdságra nézve egész cserfáknak gondoltunk, oly egyszerre megváltoztatták színeiket, hogy becsületes ember, bár nem fa, maga is elpirulhatna.” Sovány vigasz ebben a helyzetben a kétségtelen igazság, hogy aki az ellenzéket elhagyta, „az úgyis oly állapotra jutott, hogy seregének díszére nem szolgálhatna;… hamis barátok úgyis csak árthatnak”. De nemcsak a megyerendszert máskor is bíráló, s ezért eleve kritikusabb Eötvös érzi vert helyzetben az oppozíciót. Tisztában van a tényekkel Deák Ferenc is, aki 1845 őszén drámai szavakkal jellemzi az ellenzék állását: „Lehet, hogy a közelebb reánk következő időben gyérülni fognak a magyar ellenzék sorai; eltávoznak azok, akiknek valóságos meggyőződése változott; elhullanak, kik egyedül hiúságból vagy melléktekintetből állottak eddig is az ellenzékhez; de ha tíz férfiú marad is, legyen csüggedetlen, vigyázó és becsületes, s hasznos szolgálatot teend a hazának, habár hatása kisebb lenne is.”

A támogatók csapatának csökkenése csak még láthatóbbá tette a másik súlyos fejleményt, azt, hogy az ellenzék megmaradt hívei között egyre inkább hiányzott az egyetértés, az egység, s gyakorivá vált a belső meghasonlás. Egyrészt a megyékben. 1845-46-ban többek között Hont, Heves, Csongrád, Szatmár ellenzéke oszlott meg, s egy időre erre a sorsra jutott a Deák vezette zalai oppozíció is. A belső megoszlás végképp megmutatta: az új időkben már nem lehet az ellenzék bajait szőröstül-bőröstül a kisnemességre hárítani. A feszültség most az ellenzék középnemesi táborát darabolta részekre, de áthatotta a honoráciorokat is. Egyre nehezebb volt a nyers erő műveletlenségére, öntudathiányára visszavezetni az oppozíció sorozatos kudarcait. Annál is nehezebb, mivel a megyei ellentmondások nyomában kibontakozott válság nem hagyta érintetlenül az ellenzék elitjét sem. 1845 végén az egyik legérzékenyebb ponton, a pesti értelmiség táborában is szakadás történt. A Nemzeti Kör, amely az oppozíció értelmiségének gyülekezőhelye volt, két részre szakadt. Hogy mi volt az ellentétek forrása, ma már nagyon nehéz megállapítani. De a feszültség nem lehetett jelentéktelen. Mutatja ezt, hogy minden kísérletező szándék ellenére csak 1847 elején jött létre a két Kör egysége.

Ellentétek, mégpedig egyre növekvő ellentétek támadtak végül magában a vezérkarban is. A személyes feszültségek (Kossuth és Batthyány, Kossuth és Eötvös között stb.) elmélyültek. A Hírlapot kezelő centralista csoport a bajok hatására csak fokozta a megyei szerkezet elavultságának feltárását, holott a vezérkar többi része a megyei rendszer problémáit még a válság közepette sem látta megoldhatatlannak. Néha már-már úgy tűnt, a Hírlapot egy kis frakció az ellenzék ellenében használja.

Mi a fokozódó válság oka? – tette föl a kérdést Kossuth is. 1845 őszén, ahogy az ellenzék más vezetői, még ő is főképp az agitáció, a lelkesítés, a mozgásban tartó erők hiányát érezte; itt kereste a fogyatkozásokat. Nem volt persze oly naiv, mint pl. Batthyány, aki szerint „az oppozíció csak azért jött minoritásba, mert hírlapja nincs”. De Kossuth is megkísérelte még az agitáció régi, egykor eredményes módszereit föléleszteni. Horvátországban, kormánysegéllyel, újabb törvénytelen akciók történtek a magyarokat pártoló nemesekkel szemben. Kossuth feliratot harcolt ki Pest megyében a kormány ellen, s – szokatlanul – Bécsbe vitette a tiltakozást. Egy ilyen akció jó alkalomnak látszott a pangás megszüntetésére, hisz nemzeti sérelmet tűzött napirendre. De a pesti küldöttséget Bécsben egyszerűen nem fogadták, sőt, a kormány 16 megyében minden további nélkül el tudta érni, hogy a törvénytelenséget pártoló felirataikkal hagyják helyben. A dolog különben még az ellenzéki vezérkarban sem talált osztatlan helyeslésre.

A hagyományos módszerek élesztgetésében Kossuth nem állt egyedül. Deák Ferenc 1845 márciusában készített Zala megyei körlevele hasonló, sérelmi irányban kereste a kibontakozást. Kettejük helyzete mégis gyökeresen különbözött. Természetesen Deákot súlyosan érintette az ellenzék egyre mélyülő válsága, Kossuth azonban személyében is erősebb szálakkal kötődött az oppozíció sorsához. Nem volt olyan bázisa, amit Deáknak Zala megye jelentett. Igaz ugyan, hogy Kossuth 1840 óta egyre inkább „pestivé” vált, politikai értelemben is. Hallatta szavát, sokszor eldöntő hatással, Pest megyében, amely ekkor már vitathatatlanul az ellenzéki vezérmegye lett volna, ha nem csökken aggasztóan a „vezérelt” megyék száma. Hősünk helyzete azonban még itt is más volt, mint az organikus – családi, vagyoni – kapcsolatokkal rendelkező, tősgyökeres Pest megyeieké: inkább függött a napi politikától, mint azok. A politikai helyzet pedig most nem Kossuth kezére játszott. A Védegylet úgyszólván személyes vállalkozása volt; a szervezet hanyatlása elsősorban őt hozta nehéz helyzetbe, s terelte az elszigetelődés felé.

Kossuth helyzetének megrendülése egy – bár szűk – ellenzéki csoportot, éspedig a legradikálisabbat tette politikailag bizonytalanná. Ez a fejlemény az oppozíció vezérkarában is éreztette hatását. Míg a válság megyei tünetei minden eddiginél élesebben vetették föl a vezetők számára az egység szükségességét, Kossuth politikai súlyának csökkenése megváltoztatta a vezérkar belső erőviszonyait. S éppen amikor a megyei pártviszonyok kiformálódása, a Védegylet bukása egyre inkább előtérbe hozta egy országos ellenzéki szervezet – párt – organizálásának feladatát. Magyarul: fennállt a veszély, hogy hősünk, s vele egy egész irányzat, ne legyen ott a születendő ellenzéki párt vezetői közt. E veszély nem elvont: mutatják ezt az ellenzék vezérkarának ekkori konferenciái. 1845 novemberében Batthyány Lajost, Szentkirályit és Deákot bízták meg, adják elő az egységes ellenzéki programmal kapcsolatos legszükségesebb teendőket, s hívják össze „vélünk együtt hazánk legismertebb híveit, hogy véleményük felett áltatán is tanácskozzunk, és valamiben, mi működésünket egyesítse és irányozza, állapodjunk meg”. Kossuth sehol. Madarász József elmondja, miért. Vitatták a konferencián, hogy e véleményt adó bizottság 3 vagy 5 tagú legyen-e. A vita középpontjában, kimondatlanul is, Kossuth személye állt. A „mérsékeltek” úgy okoskodtak, hogy Batthyány és Szentkirályi Mór, „mint kiknél az értekezletek fognak tartatni, beválasztatnak; ha tehát csak 3 tagból állna a bizottság, a harmadik Deák lenne, ha nincs is jelen. Ha azonban 5 tag választatnék, lehetetlen volna, hogy Kossuth és Teleki László meg ne választassanak.” A döntés a hármas bizottság mellett szólt, s Madarász joggal fűzi hozzá: „Kossuth kizárására törtek.” A választás azért különösen érdekes, mert közismert volt: Deák nem hisz az egységes program lehetőségében.

A belső ellentéteket nehéz felszámolni – erről maga Kossuth is tanúskodott, aki közvetlenül a konferencia után írta Deáknak: ha mégis programjavaslatot készítene, ne fejtse azt ki Batthyány előtt. 1845 végén Eötvös is csak úgy tartja elképzelhetőnek a Pesti Hírlap megnyitását minden ellenzéki irányzat előtt, ha Kossuthot kihagyják a dologból. Eötvös úgy érezte, csak egy Kossuth nélküli ellenzékkel tudna azonosulni. 1846 februárjában egy újabb ellenzéki konferencián egyenesen Deák programellenes álláspontja látszott győzedelmeskedni. Ez év egyetlen értekezlete sem hozott eredményt. Közben a nehézségek egyre sokasodtak. Szabó Pál, a Magyar Kereskedelmi Társaság vezetője, hatalmas csődtömeget hátrahagyva, elszökött. Újabb ellenzéki – sőt, kossuthi-vállalkozás vallott itt kudarcot. A vezérkar – ekkor kérdéses, hogy Kossuth is beletartozhat-e – Deáktól, az egyeztetőtől várt programot; attól a Deáktól, aki ezt elvből helytelenítette. A mérsékeltebbek pedig már-már feláldozták volna Kossuthot az egyezség oltárán, azt gondolván, hogy az egység csak a radikális szárny nélkül valósítható meg. Kossuth azonban 1846 első felében, vert helyzetében is, a kibontakozás új útját kereste. Programot készített – egyelőre az íróasztalfiókja számára. Nem sejtette még, hogy egy esztendővel később ez a program már az ellenzéké.

Széchenyi egy politikus szemével nézi az ellenzék válságát, s vezérkarának belső ellentéteit. Szinte minden, amit 1846-ban tesz, az ellenzéki vezetők feszültségéhez kapcsolódik. Áprilisban – ez 1841 óta nemigen fordult elő – bizakodó hangon szól az ellenzékről, s épp Apponyi kancellárnak. Nem kell agyonnyomni a magyar ellenzéket, írja, hanem föl kell használni. Utolsó nagy reformkori vitairata is az ellenzék válságának szülötte. Áprilisban kezdi írni. Furcsa, reményteli címmel: Ellenzék programmja. Széchenyi pontosan látja az oppozíció programadási nehézségeit, s hiszi: az erőviszonyok annyira változhatnak, hogy ő írhat az ellenzék számára programot. Az írás kezdetén így beszél: „ezennel némi elszórt anyagot is fel kívánok hozni, melybül a magyar ellenzék aztán, ha hazaszeretete valósággal magasb, mint pártviszketege,… magának egy kis jó akarattal bizony igen könnyen absztrahálhatna némieket, minek, ha programmot készíteni akar, nem legrosszabb hasznát vehetné”. Az idők azonban gyorsan változnak. A munka végén, 1847 januárjában, Széchenyi már ezt írja: „ha volna egy párt, s ugyan miért ne lehetne a konzervatív azzá, mely soraiban mustrát tartva, bár meghagyná a konzervatív függcímert, ha tetszik, de fölibe sokkal kiáltóbb betűkkel még ezeket is tétetné: Reform, progresszió nemzeti és alkotmányos vágásokban, engesztelődés minden hazafiak iránt, s mindenekelőtt erkölcsi és társadalmi tisztaság –, én valóban azt hiszem, hogy sok becsületes ember állna sorban alája, a midőn magam is nem csapnék-e fel közvitézül.”

Azaz: a Programmtöredékek eredetileg a jól megválogatott, „soraiban mustrát tartó”, s tegyük hozzá: Kossuth nélküli ellenzéknek készült. Mire azonban írója befejezte, a mű már nem szólhatott az ellenzékhez, csak – a hasonlóképp „megválogatott” – fontolva haladókhoz. A munka címének változásai ismét jól jelzik a megtett utat. Az Ellenzék programja 1846 decemberétől már Politikai eszmék, s Széchenyi csak a megjelenés előtt, 1847 januárjában írja le a végleges címet: Politikai Programmtöredékek. De ha a címeket nem tekintenénk is, szembetűnne az írás kettétörtsége. Ez a tény már magában, a könyv tartalmától szinte függetlenül is jelzi: a gróf teljesen védtelenné vált a politikai erőviszonyok hullámzásaival szemben. S valóban: miközben ellenzéki programot ír, el-eljár a konzervatívok konferenciáira, bár igen elégedetlen. Röviddel előbb még rajongott Apponyiért, akit a fontolva haladók vezetőjeként most kancellárrá tettek. De közben szinte hétről hétre keresi a kapcsolatot Deák Ferenccel is. A Programmtöredékek első fele a gróf utolsó heroikus, de végképp időszerűtlen kísérlete: létezhet-e Magyarországon független reformer-szerep. A munka első fele ezért, akár az előző írások, visszatekintő: annak az „autobiografikus” szemléletnek terméke, amellyel foglalkoztunk már. A cél most is ugyanaz: kijelölni az okot, mikor és miért kanyarodott el a magyarországi reform az eredeti – Széchenyi szerint a maga által kijelölt – céloktól? A gróf itt már egészen tömören képes felvázolni ezt a folyamatot. A magyar reform eltorzulásának legfőbb oka, mondja, hogy élére az a tábor állt, mely eredetileg a kormány sérelmi ellenzéke volt. Az „összecserélődött szerepek” vitték tévútra az átalakulást. Mert mi történt? A kormány valaha meg nem szűnőleg támadta honunk alkotmányát. E támadásnak természetes következménye a magyar ellenzék kialakulása volt. Azidőtt maga Széchenyi is „ellenzékinek” tudta magát, bármennyire idegen volt is tőle a puszta negáció s a tétlen ellenőrködés. Az idők, folytatja Széchenyi, azóta megváltoztak, s „mióta alkotmány és nemzetiség kivetkeztetési tervével felhagyott a kormány,… azóta naprul napra visszásb és természetellenibb állásba jött a magyar ellenzék. És igen természetesen. Mert érezvén, vagy legalább sejtvén, hogy az alkotmányos és nemzeti sáncok nincsenek szünteleni megtámadásoknak kitéve, mint voltanak azelőtt; más részrül pedig szinte érezvén, sőt világosan látván, mily szívreható süllyedés közt teng a honban szinte minden: ugyan csoda-e, ha az ellenzék, mint a honnak legéberebb, legmozgékonyabb része, ily körülmények között egy kis progresszív viszketeget is lelt magában?… Ennek az akkori kormány megbocsáthatlan passzivitásánál fogva nem lehetett másképp, de így kellett jőni.”

Ha akkoriban a kormány valamely nagyobbszerű s megvalósítható átalakulási szisztéma élére áll – ma nem állnánk itt. De a kormány tétlen maradt. S a honiak? – kérdi Széchenyi. – Ők sem tettek hasznosat. Sőt: „A jelen nemzedéknek megbocsáthatlan bűne az,… hogy a százszorta jobb idők és kedvezőbb körülmények dacára, mégis újra azon gyümölcstelen kuruc szellemet buzgólkodik felébreszteni, melynek nem volt egyéb eredménye, mint az, hogy gyásznapokat hozott hazánkra, és századokra lökte vissza nemzetünk kifejlését… És e tekintetben… a mai ellenzéket illeti a szomorú dicsőség, mert ez azon párt, mely folytonos és oly keserű agitációja által mindent mozdít, és semmit sem hagy használatlan ezen olyannyira tündöklő és hasznos időszak isméti felelevenítésére.”

A kormány, Széchenyi szerint, legújabb időkben végre elhatározta magát „az oly súlyosan beteg nemzeti test helyreállítására” – de a magyar ellenzék „mindent, mi csak tőle telik, elkövet pártja szaporítására és a kormánynak minden módom rágalmazására, gyűlöletessé tételére”. Ilyen körülmények között a magyarországi reform ügye zsákutcába került.

„Mindegyik rész saját maga szférájában áll, és a másikrul onnan ítél; s miután eszerint teljes lehetetlen, hogy egyik is úgy lássa a dolgok állását s mibenlétét, mint másik, okszerintileg bekövetkezik a meg nem szűnő kölcsönös vádaskodás, és az ezzel mindig szorosan egybeláncolt viszontorlási hév, mely a vért elkeserítve, a kedélyeket lázba bonyolítva, a legjobb ítélő tehetségeket tévedésbe hozva,… még oly viszonyokat is tökéletesen elmérgesít, melyekben egy kis jóakarattal, kölcsönös megbecsüléssel és egy kis életfilozófiával… tartósb napok derültsége is mosolyoghatott volna.”

Széchenyi szerint itt egyetlen megoldás lehetséges. „Egyedül oly hazafiak kézfogó láncolata képezhet tömkeleges körülményeink közt üdvpartra vezető kalauzt, melyféle testület nemzeti létünknek mind csak kevéssel ezelőtti agonizáló voltát, mind annak újabbkori javulásra indulását, mind még mindig felette nagy gyengeségét, mind végre kifejtésének és felvirulásának roppant hihetőségeit philosophiai mélységgel egybeilleszteni képes.” Oly férfiakra van tehát szükség, akik „a most mondott szempontok bölcs felfogása szerint meg fogják ugyan mindenben derekasan húzni a húrt,… de soha nem fogják meghúzni azt úgy, hogy kettépattanjon.” E politikai „program” – ha egyáltalán nevezhető annak – feltételezi Széchenyi régi ideáit, a függetlenséget, az erényt. De a függetlenség itt már politikai értelmű, s az erény sem jelent többet a személyes becsületességnél. Még ezeket a szavakat is csak halkan ejti ki a gróf, mert tudja már: aligha lehet foganatjuk olyan időkben, „amikor a »singuláris« becse szüntelen apad, a »pluralisé« pedig nőttön nő.”

A gróf azonban már nem maradhat érintetlenül a „pluralis” hatalmától. A Programmtöredékek politikai munka – abban az értelemben is, hogy a csatlakozás, a párthozállás vagy pártalakítás szükségességéről, sőt elkerülhetetlenségéről beszél. Széchenyi életmódja ebben az időben különben is a politikus életmódja: „Nem maradt el egyetlen fontos üléséről sem az országgyűlésnek (ha éppen tanácskozott), sem azon számtalan egyletnek, melynek alakítója vagy legfőbb pártfogója volt. Bármily korán tartaték is ülés, Széchenyi akkoráig rendesen néhány órát dolgozott már. Éjfélig társaságban volt, azután barátjaival a Casinóban vacsorált, hazatérve pedig a dívánra veté magát, hogy fölizgatott szellemének rövid pihenést szerezzen. Íróasztalán egész éjen át égett a gyertya, s ha tél volt, a kandallóban pattogott a széntűz kék lángja. Egy órai pihenés után rendesen felébredt, íróasztalához ült ilyenkor, és dolgozott… Reggel leveleit vette át, melyeket összecsomagolva, fölbontatlanul fekete tárcába tőn, s a legközelebbi ülésbe magával vitte. Háziügyeit, úgyszólva, a lépcsőn rendezé, gyorsan, szabatosan, éles szemmel és vas akarattal… A gyűlésben aztán maga elé önté tárcája tartalmát, végigolvasá, felelt is rögtön a levelekre; egyik vagy másik szomszédjával csevegett, de a tárgyalás fonalát sohasem veszté szeme elől. Ha a vita oly fordulatot vőn, mely nem tetszék neki, fölkapta fejét és hallgatózott,… s ha a másik nagyon sokat beszélt, Széchenyi fölkelt, és amennyire a terem engedé, ülése körül sétálgatott mindaddig, míg szóhoz nem jutott.”

Az ülése körüli „türelmetlen sétálgatást” 1846 januárja és novembere közt igen gyakran tehette, hisz Pest megye közgyűlésein rendre szembeszállt a kor két nagy politikai táborával – elsősorban az ellenzékkel, amely uralta a vezérmegyét. Nem volt ritka itt a Kossuthtal folytatott személyes szópárbaj sem. De Széchenyi szavai most az elszigetelt Kossuthnak szóltak: „Kossuth Lajosnak kellene javulnia, miután saját szemeivel is láthatja, hogy azon kevés bizodalom is, mellyel iránta a nemzet eddigelé viseltetett, most legközelebbről egészen megcsökkent.”

Széchenyi politikus-életmódját talán csak az olyan időszakok szakították meg, amikor hősünk „vidéken volt”. 1845 tavaszától mint az állam (a Helytartó Tanács) tanácsosa járta a Tisza-vidéket. A Programmtöredékek egy részét itt írta. Hosszú mentegetődzést, hogy miért vállalt kormányhivatalt, s tétova, programnak nem is nevezhető javaslatokat, melyek egyformán szóltak volna az ellenzékhez és a konzervatívokhoz – azaz nem szóltak egyikhez sem. Széchenyi munkája így hát ismét számíthatott a nagyközönség értetlenségére. De ennek oka már nem a gróf politikaellenessége volt; ellenkezőleg: az, hogy az idők nem kedveztek egy középpárt kiformálásának, Széchenyi valódi tervének. A gróf már útjára akarta bocsátani a művet, már „elrendezte”, átolvasta, amikor valami, pontosabban valaki, közbejött.

Kossuth volt, azaz két Hetilap-beli cikke: visszavonultabb, elszigeteltebb periódusának szellemi terméke. A két cikk – Adó, Adózzunk – e szakasznak inkább végső párlata volt már, de Kossuth előző munkáit a cenzúra törölte a Hetilapból. A nagy ellenfél így ismét gyökeresen új színben, új emberként jelent meg Széchenyi előtt.

A címek is mutatják: nincs itt szó többé az égető politikai kérdések megkerüléséről. Ellenkezőleg. Az új Kossuth alapérzése – külön cikkben fogalmazta meg – ez: „Mennyi zaj a rohanástól, pedig minden lépés elkésett.” „A magyar mindig későn vetett: s ő, ki a reményhez szegődék cselekvés helyett, mi gyermek módon örült, ha késő vetése kikelt! Pedig mi ritkán lehetett avagy csak zöldjében is lekaszálnia! Többnyire elsárgult haszonvétlenül. – Ments meg minket, uram, a késedelemtől, és ne vigy minket a reménységbe.” Ezek valóban egy új Kossuth szavai. Egy olyan politikus gondolatai, aki most, tábora válságának mélypontján, végre igazán kritikusan, a reménytelenség megérlelte józansággal pillant vissza a magyar reform útjára és saját pályájára. Összegez ő is, mint Széchenyi; mindketten válaszút előtt állnak.

„Őseink 1790-ben rendszeres munkálatok elrendelése által letették hazánk újjáteremtésének talpkövét. Mennyi ész, mennyi idő, mennyi tusa pazaroltatott reájok akkor, és 1827-től 1832-ig! és mi az eredmény? ott hevernek a poros irományok közt, martalékul a régiségbúvárnak, ki rák-haladásunk adataiban gyönyörködik. – Az eredmény jóformán semmi, mert 1832-ben kerültek törvényhozás elibe, midőn már késő vala.

De megszületett az úrbér, státusgazdászati viszonyaink legfontosabb részének evangéliuma. – Kiegyenlítette talán a földesúr és a jobbágy közötti viszonyokat? megoldotta a nemzetnek emez életkérdését? kiengesztelte legalább az egyik felet? – a válasz meg van írva rangkülönbség nélkül minden magyar honfi szívében. És miért van ez így? mert ami 1790-ben jó volna, az 1836-ban már borzasztóan késő volt.„… „1840 után egyike valék azoknak, kik halaszthatatlanul szükségesnek hirdeték az örökváltsági törvényt kifejteni. Figyelmeztettük a kormányt, figyelmeztettük az arisztokráciát, hogy a dolog így nem maradhat… Esdekelve kértük a nemességet: vegye figyelembe saját érdekét, ne szenderedjék el a mai nap röppenő éldeletében, gondoljon komolyan a holnapra is… Konzervatívabb szellemi figyelmeztetést nem is gondolhatni! – Meg nem hallgattak. – Semmi se történt. – 1843-ban még jókor volt volna, ami 1847-ben már késő lesz.„

Ez az alaphangja annak a két Kossuth-cikknek is, amely a programját rendezgető grófnak annyira szemet szúrt, hogy még munkájának befejezését is elhalasztotta. Kossuth minden eddiginél radikálisabb volt. A legfontosabb politikai kérdéseket tűzte ki, megértve s programja elvévé avatva, hogy örökváltság, adókérdés és népképviselet immár egymástól elválaszthatatlan reformtárgyak. Ezek a cikkek azonban további követelményeket is megfogalmaztak. Az egyik: az átalakulás – mindenekelőtt a parasztkérdés és az adóügy rendezése – csak kötelező erejű lehet, nem bízható a nemesség kénye-kedvére vagy áldozatkészségére. A másik: olyan horderejű reformokról van itt szó, amelyek nem képzelhetők a „státus közbejötte”, mindenekelőtt financiális beavatása nélkül. Kossuth új terveiben már alig van szó fokozatosságról, sőt, hősünk önkritikusan szemléli régi elképzeléseit, amelyekben még helye volt „háziadónak”, s egyéb közbülső lépéseknek. A szó itt már egyértelmű: „Minden adó legyen közös.”

Kossuthnak már nincsenek illúziói az adózás kénytelenségének nemesi visszhangját illetően. Bátran megírja: „felzúdíthatjátok a tömegnemesség szenvedelmeit, mely bűnös intéstőket követve, bősz orkánként rohanand e honnak legjobbjaira; és tehetetlenségre kárhoztatandja a legszentebb hazafiságot, mely más óhajtást nem ismer, mint azt: hogy megkérlelhessük nemzetünk istenének ítéletét, megkérlelhessük azáltal, hogy megadjuk a népnek az igazságot, a soká megtagadott szent igazságot.”

De a cikk írója már nem éri be ennyivel. Háttérbeszorulásának, hallgatásának gyümölcse: szembenéz azzal a kérdéssel, melyet a negyvenes évek elején, optimista hitében nem vizsgált, s melyet 1843 és 45 között is csak félig-meddig mert föltenni magának. A kérdés ez: kire számíthatok? Kire számíthat a reformellenzék a kiváltságok ellen indított, minden eddiginél élesebb harcban? A szembenézés eredménye: Kossuth határozottan megváltoztatja eddigi célkitűzéseit, politikáját, eljárásmódját. Az első lépés persze annak végiggondolása: kik nem akarnak Magyarországon átalakulást, kik nem akarnak adózni?

Az adózás szükségességét „két neme az embereknek nem ismeri el. Azok ti., akik alkotmányunk által hivatva vannak ugyan a közdolgok elhatározásába szavazatukkal befolyni, de nem voltak szerencsések oly s annyi nevelésben részesülni,… miszerint a balítéletek öröklött ködén át az igazságot s a haza javát beláthatnák. Ezekhez hírlap útján hiába szólnánk, mert ők hírlapot nem olvasnak.” Az adó ellenzőinek első osztálya tehát a műveletlen kisnemesség, a „tömegnemesség”. Kossuth, ha nem mond is le arról, hogy az ellenzék egykor még megnyerheti ezt a hatalmas tábort, reálisan s határozottan fölméri: most nem számíthat reá. Ha meggondoljuk azonban, milyen széles osztályról van itt szó, világossá válik: Kossuth – most először – kétségbe vonja a reformok tömeges megalapozásának lehetőségét.

Ennek oka érthető. A Védegylet hanyatló szakasza megmutatta hősünknek – s már nem is először –, hogy a kisnemesi sokaság csak eszköz. Eszköz mások kezében. Ezek a „mások” alkotják az adózni nem akarók másik nemét, akik „kapacitálva vannak, miként én vagyok, az adóviselés szükségéről, de adózni nem akarnak. Nem bánják, akármivé leszen közös édesanyánk, az árva hon, csak ők míg élnek, ne fizessenek. Ezen neméhez az embereknek is hiába szólnánk. Aki feltette magában, hogy kapacitálódni nem fog, annak a próféták légiója is hiába beszél. Ezeket kell leszavazni.”

Kossuth itt – ismét először – őszintén megfogalmazza honunkban komoly és tudatos konzervatív erők léteznek a megyéken belül is, a középnemesség rétegében. Olyan erők, amelyeket szinte lehetetlen „meggyőzni” – nem megtévesztettségük vagy műveletlenségük miatt, hanem mert valóságos politikai érdekeket képviselnek, határozottak, fegyelmezettek. Hősünk látszólag nem tett mást, mint hogy végre levonta az elmúlt tíz év politikai tapasztalatait. De ez hatalmas lépés volt. Annak fölismerését jelentette, hogy az elmúlt esztendők politikai harcainak következtében gyökeresen megváltoztak az ellenzék létének és működésének feltételei.

A változás lényege: már nemcsak az egész nemességet, de még annak középnemesi, valaha reformszándékúnak látszó rétegét sem lehet „egy emberként” az ellenzék mellé állítani.

A reformerek mögé sorakozott tömegtábor megszületése olyan korszakra esett, amikor még igen differenciálatlan volt a magyar politikai erők szerkezete. Ezért tűnhetett úgy, hogy az oppozíció, a sérelmi ellenzés elvezethető a reformokért vívott harc terepére is, ezért keletkezhetett az a látszat, hogy e dolog csak meggyőzés, csak agitáció kérdése. Akkor úgy látszott, hogy aki Béccsel, az alkotmány kérlelhetetlen ellenségével szemben áll, az reformer, vagy reformerré lehet. Az új ellenzék nem akart, s nem tudott lemondani erről a tömegtáborról. Nem akart: mert érezte: a nemesség nélkül Magyarországon semmit sem tehetni. Nem tudott, mert érezte: tömegekre van szüksége, ha eredményesen akar szembeszállni az udvarral és annak magyar híveivel. A megye pedig az átmenet, a sérelmi és a reformer ellenzés közötti híd intézményének látszott, s úgy tűnt, elbírja a természetétől különben idegen tömeges politikát is.

Az országgyűlések persze már 1836 óta azt mutatták, hogy az új ellenzék ereje igen kétértelmű és labilis: nem érlel reformokat. Sejthető volt az is, hogy a labilitás a megyékből ered. De a reformok hiánya végül is nagy részben a kormányon múlt, s különben is, mindig voltak a bajokkal ellentétes előjelű, biztatónak látszó fejlemények. A Pesti Hírlap hatalmas tömegsikere, a Védegylet kezdeti visszhangja, a sérelmi kérdések összekovácsoló ereje újra és újra reményekkel szolgált. Ilyen helyzetben nem volt könnyű a bizonytalanságok okainak nyomozása. Kossuth valójában már 1843 óta érezte: a reformerek harcának feltételei megváltoztak, mindenekelőtt a megyékben. Sejtette: amint a reform kérdései radikálisabb formában merülnek föl, megbomolhat az ellenzék egységesnek látszó megyei tábora. Sejtette azt is, hogy a megye csak addig bírja el a tömegpolitika terheit, míg az ott politizáló nagyszámú nemes egyetért – vagyis amíg sérelmi kérdésekről van szó. Megérezte – ha nem is könnyen –, hogy maguk a politikai tárgyak őrölhetik fel a nemességet. Más dolog azonban sejteni valamit, és más szembe is nézni vele.

Kossuth csak két esztendei próbálkozás-sorozat – köztük a Védegylet, sérelmi tárgyak stb. – kudarca után ismerte föl a dolog véglegességét, s csak most, 1846-ban volt képes radikálisan továbblépni. Kezdettől érezte a mögötte álló tömeg heterogén jellegét, de csak most tudatosította ennek minden ellentmondását. Csak a mélyponton – a maga személyes állásának, s az ellenzék válságának mélypontján – tudott lemondani a meggyőzés eddig vallott koncepciójáról, egész eddigi eljárásmódjáról.

Következtetéseinek mindegyike azonos irányba mutatott egy modern politikai párt s egy határozott program felé. Ezek ugyanis megvalósíthatatlanok voltak, amíg az ellenzék érezte a régi, összetett tömegtábor visszahúzó erejét. Most, amikor elveszítette az eddig őt támogató sokaság legnagyobb részét, könnyebb volt megtenni a döntő lépéseket. Könnyebb volt fölismerni: az újabb időkben Magyarországon óhatatlanul így merül föl a kérdés: vagy politikai reform, vagy a nemesi sokaság. A fölismerést csak könnyítette az a – magában igen szomorú – fejlemény, hogy az ellenzéknek immár nem volt választása: „Nincs haszontalanabb, nincs kopottabb politika, mint azt hinni, hogy ezen nemét az embereknek (ti.: az adózni tudatosan nem akarókat) meg lehet azáltal nyerni, ha irántuki engedékenységből s kímélgetésből nem ragaszkodunk az egész igazsághoz, hanem fél-negyedrész lépésekkel is beérjük.”

Pedig az ellenzék többi vezetője – talán csak a „centralistákat” kivéve – még ekkor sem tudott lemondani a tömegtámogatás illúziójáról. A kisnemességben már nem bízott, annál inkább a megyék birtokos középnemességében. Engedményeket próbált hát tenni – hisz éreznie kellett, a középnemesség sem egységes már. De olyan koncessziókra kényszerült, amikkel közben maga sem értett egyet. Mindezt azért, hogy minél többen álljanak az oppozíció zászlaja alá. Kossuth már tudta: „Nem akarhatunk mi oly keveset, melyet ezen emberek – ti. az ellenzékhez sodródott tömegek – ne sokallanának. Nem a mennyiségben van köztünk a különbség, hanem abban, hogy mi adózni akarunk, ők pedig nem akarnak. Itt simogatásoknak, csitítgatásoknak, alkudozásoknak helye nincs.”

Kossuth tehát szembenézett a magyar politikai erők reformhajlandóságának mértékével. Tudta: a program föltétele annak tisztázása, hogy kihez is szólunk. Erre a kérdésre pedig egyedül neki volt határozott válasza. Érezte: az oppozíció megyei tömegeinek elpártolása nyomán a megmaradt, csábíthatatlan ellenzékiekkel bizton számolhat. Ha nincsenek is sokan, építeni lehet rájuk. A megyei politikai harcok az ő reformhajlandóságukat csak elmélyítették. Együtt-tarthatók, igazi szövetségesekként. Az oppozíció sajtójának megyei híradásai majd mindenütt megemlékeznek az ilyen elvhű – bár kislétszámú – csoportokról. „A sokkal kisebb rész erélyes, kitűnő – hangzik pl. a Fejér megyei ellenzék jellemzése. – Meggyőződését kimondani, s azért a kapacitáció terén az értelmiség fegyverével becsületesen megküzdeni soha el nem mulasztja. A sokkal nagyobb rész indolens és csüggeteg.” Kossuth születendő programja részévé avatta, hogy az új ellenzék nem lesz széles körű, de igen kitartóvá és radikálissá formálható.

Így történhetett, hogy egyedül hősünk volt képes egy ellenzéki program kidolgozására – elszigetelt helyzetében is; olyan körülmények között, amikor kérdéses volt: van-e egyáltalán helye az ellenzék vezérkarában. A fordulatot persze más körülmények is elősegítették, siettették. Lengyelországban – ahová a magyar ellenzék hagyományosan figyelemmel fordult – riasztó események történtek. A krakkói nemesség fegyverrel szállt szembe az osztrák uralommal. Maga a galíciai parasztság szegült azonban urai ellen, a bécsi udvar parasztokkal verette le a nemesség nemzeti harcát. Az eseménynek hatalmas visszhangja támadt Magyarországon. Kossuthot a radikálisabb politika – mindenekelőtt a jobbágyfelszabadítás, a népképviselet engedményt nem tűrő felvetése – felé terelte. Mások épp ellenkezőleg, a reformoktól való teljes elzárkózással válaszoltak. A parasztság nálunk sem pusztán elvont veszélyt jelentett. 1846-tól a Felvidéken éhínség volt.

A Kossuth fordulatát siettető események között, mint láttuk, voltak személyesebbek is. Kossuth személyes bukása; a Magyar Kereskedelmi Társaság csődje, s vezetőjének szökése is; szinte vakon bízott Szabó gazdasági felkészültségében és jellemében. A Védegylet után az oppozíció utolsó jelentősebb gazdasági vállalata is megbukott, s hősünket ismét személyes támadások tömege érte.

1846 novemberében azután megjelenik a konzervatívok programja. Felemás javaslatai csak arról győzik meg az ellenzéket, hogy most már rajta a sor. De zavarba is hozzák: kényszerítik, hogy határozottan, tisztán szóljon. Ezek a fejlemények kísérték a programot készítő Kossuthot; ilyen körülmények között írta meg ama cikkeit is, melyek Széchenyit annyira felháborították.

A Kossuth-cikkek hatására Széchenyi mániákusan folytatja a már befejezni kívánt művet. Ennek első részében a nagy ellenfél neve nem is szerepelt. De a Programmtöredékek második fele hatalmas, minden eddiginél élesebb vitairat. Érvelése ismerős lehet: „T. Kossuth Lajos úr legelsőbben is az úrbéri örökváltság eszméjét veti kemiko-politikai lombikába. S ez, miképp a legtöbb vegyületben simplex szer, nemcsak ártatlannál ártatlanabb, de olyasvalami, mit nem lehet eléggé s elég sokakkal megízleltetni és elég vénnel és fiatallal bekapatni… Ámde ezen magában nemcsak igen ártatlan, sőt igen hasznos szerhez mit vet lombikába t. Kossuth úr? Azt, hogy a magyar nemességnek márul holnapra rögtön mindenre adózni kell… Mindezen két szer magában igen ártatlan,… azért mégis, így egymás mellett lombikba helyezve untig elégségesek arra, miszerint a legnagyobb fermentációba menjenek át.” Széchenyi szerint ugyanis e két „szer” épp ellentétesen működik. Az egyik fokozza az adózók birtokszerzési vágyát, a másik viszont fokozza a nem adózók irtózását a teherviseléstől. „S most keverjük csak jól egybe ezen két szert; kurjantsuk folyvást egyiknek fülébe, hogy úrbéri örökváltságábul… soha nem lesz semmi, míg nem visel a nemes is minden terhet, mint a pór; a másiknak ordítsuk ellenben szakadatlanul képébe, hogy ha nem adózik, adóztatni fog, ha nem megyen, menettetni fog; mi más szavakkal nem egyéb, mint egy felette elegáns variációja azon Sobri-féle éppen nem elegáns témának: pénzt vagy bőrt!”

A kossuthi politikának a régi, vegytani hasonlatba rejtett bírálatát Széchenyi már nem abból a pozícióból végzi, mint egykor – épp ellenkezőleg. Mondanivalójának lényege: az a mód, ahogyan Kossuth a kor főkérdéseit összekapcsolja, elijeszti a tömegeket mindenféle reformtól. Széchenyi bírálata itt: egy mérsékelt politikus óvása egy radikálisabbal szemben. A gróf kedvenc eszméje azelőtt ez volt: a reform teljességét, egészét lehetetlenné teszi, megcsonkítja, ha a politika útján vívják ki. De most már egyszerűen nem érti Kossuth szavait, melyek szerint elég volt az igazság negyedrészének örökös, sikertelen hangoztatásából, s az egész igazságra van szükség. Széchenyi már nem tud erről az egészről; egy igazi politikus szemszögéből írja le, hogy „egész” immár nem létezik: „mindenki saját esze vagy étvágya szerint csűri-csavarja azt, valamint a hajbakapók mindkét része is kivétel nélkül arrul van meggyőződve, hogy ő vív az úgynevezett »jó ügy« mellett”. „Kapacitálni akartad a nemességet – de csak elijeszteni tudtad” – Széchenyi vádja már a reálpolitikusé.

A gróf tanácsai is a reálpolitikus javaslatai. „A magyar embertül semmit sem lehet erővel kicsikarni. S hála Isten, hogy ez így van, s adja, hogy mindig így legyen. Ámde jó móddal, szőrmentiben, nem annyira makacs, miképp vele… elvégre ne boldogulhatna a tiszta szándék s ernyedetlen hazafiság.” Innen nézve persze Kossuth működése: „parasztizgatás”, s csak megerősíti a Programmtöredékek alapelvét, amely szerint az ellenzék nem hozhat üdvöt honunkra. S innen szemlélve az egyetlen – mert a politikai realitásokat tükröző – megoldás (Széchenyi ritkított nagybetűkkel írja): „Harmónia a kormánnyal”. „Egyesüljünk tehát, tiszta szándékú hangulattal s alkotmányos éberséggel a fejedelem széke körül oly testületbe, mely lehetőt akar.”

Ez az egyesülés már nem olyan, mint amilyent Széchenyi valaha tervezett. Ha régen a függetlenség, a pártokon s politikán felülemelkedő, el nem kötelezett „falanx” illúzióját – de legalább következetes és „igaz” illúzióját – dédelgette, 1846–47-ben már a függetlenséget is csakis politikailag értelmezheti. Hisz tudja már, ama régen tervezett független testület „legjobb esetben is oly igen keskeny lenne, mihez képest az ilyestül nem lehetne felfüggeszteni a hon javát”. „Ebbül önként foly – mondja a gróf –, hogy én is oly pártok előleges alakulását tartom szükségesnek, melyek aztán elég súllyal is bírjanak a hon javára felbiccenthetni a mérő serpenyőt.” Említettük: Széchenyi középpártra gondol. Kossuth cikkei után már olyan középpártra, melynek csírája a konzervatív párt lenne.

A Politikai programmtöredékek rövid, szomorú anekdotával végződik. Széchenyi elmondja politikájának lényegét egy hölgynek, bizonyítva, hogy a szemben álló erők javát akarja, és kifejtve, hogy a hazának is, a kormánynak is hasznára akar lenni. A hölgy erre így felel: „S tudja mi lesz a sorsa? Megmondom: sem odafent, sem idelent nem fognak Önnek hinni.” Ez az anekdota már a politikus nyugtalanságáról tanúskodik. Arról a türelmetlenségről, amely akkor fogja el a közéletiembert, ha nincsen mögötte támasz, erő; arról a politikuskínról, ha észre kell vennie: csakis saját magát képviseli. Ebben, de csak ebben az értelemben igaz Kossuthnak a Programtöredékekre adott kurta válasza: „Egy barátom azt jóslá, hogy a gróf egykoron egy kis mániában fog szenvedni, mely abból álland, hogy magát Kossuthnak képzelendi.”