Azt a Kossuthot, aki az ellenzékben egyedül volt képes egy program kidolgozására, nem lehetett kirekeszteni az oppozíció vezérkarából. E vezérkar különben, válságos hónapok után, maga is megpróbált az ellenzék egységén munkálkodni. 1846 elejétől a Pesti Hírlapot igyekeztek megnyitni az ellenzék minden árnyalata előtt: évek óta először Kossuth is újra szerepet kapott egykori lapjában. Az 1845 végén meghasonlott Nemzeti kör két felének „összehozásáról” már 1846 végén folytonos tárgyalások voltak. Az egyesülés végül csak 1847 januárjában ment végbe (Ellenzéki kör név alatt) – mint látni fogjuk, még nem túl későn ahhoz, hogy tagjai Kossuth követté választatásában hathatósan közreműködjenek.
Kossuth kisebb cikkeit újabbak, nagyobb jelentőségűek követték. Valamennyi az elszigeteltségében radikálissá vált politikus hangján szól. Nagy részük meg sem jelenhetett – csak olyan röpiratokban olvasható, melyek a honi cenzúra megkerülésével, külföldön nyomattak ki. Kossuth műve volt a korszak két legjelentősebb programnyilatkozata is: a Deáktól formábaöntött, s kissé enyhébbre faragott Ellenzéki Nyilatkozat (az oppozíció párttá alakulásának hivatalos dokumentuma), s a jóval messziremutatóbb Pest megyei követutasítás is. E művek politikai alapgondolata az volt, hogy a kisebbségben maradt ellenzék immár szilárd hívei határozott támaszt biztosítanak a vezérkar számára: biztos pártot, ha nem is olyan nagy tömegeket, mint egykor.
Ezt a koncepciót, mely leghatározottabban a pesti követutasításban kapott hangot, csak személyesen Kossuth képviselhette. Az ellenzék vezetői 1846 őszén valóban elhatározták: Kossuthot jelöltetik Pest megye egyik országgyűlési követének. Ellentmondásos erők álltak e javaslat mögött. Nemcsak hősünk hívei, hanem talán ellenfelei is, akik a vertnek látszó ellenzék legradikálisabb vezetőjét áldozat gyanánt kívánták Pozsonyba engedni. Majdnem nekik lett igazuk.
De Kossuth megválasztása igen nehéznek bizonyult, még a leghaladóbb Pest megyében is. A kormány s helyi tisztviselői (elsősorban az egyház, és Pest megye adminisztrátora) mindent megtettek, hogy Kossuth ne kerülhessen az országgyűlésre. A fő akadályt azonban nem ők jelentették, hanem a megye kis- és középnemessége. Jellemző az erőviszonyokra – de az oppozíció belső helyzetére is –, hogy hősünkkel szemben nem konzervatív vagy fontolva haladó, hanem egy mérsékeltebb ellenzéki az ellenjelölt. Konzervatív követet Pesten nem választottak volna meg – Kossuth jelölése mégis csak hajszálon múlt.
Választás helyett pontosabb volna választatást mondanunk. Az ellenzék Kossuth-párti része hatalmas tömegeket mozgatott meg. Batthyány Lajos vagyona, az Ellenzéki Párt kasszája egyformán a megyei kisnemesek megnyerését szolgálta. A főváros ellenzéki értelmisége még soha ilyen számban nem avatkozott a megyei politikába.
A történész így számol be a választás eseményeiről: „Pest soha nem látott jeleneteknek lehetett tanúja: már a megelőző napon felvonultak a megye legtávolabbi részeiből is a választók a kortesvezérek vezetésével, a menet élén díszruhás mágnások lóháton. A megyeház előtt Kossuth asztalra állva válaszolt az őt és Szentkirályit (a másik követjelöltet) üdvözlő Eötvösnek: megköszönte, hogy új, szélesebb tért akarnak nyújtani neki, ahol a hazáért dolgozhatik. Este fáklyásmenetek, macskazene, Körmöczy kanonok ablakainak beverése, másnap pedig sor került a választásra. Szentkirályit azonnal egyhangúlag megválasztották. Kossuth botcsinálta ellenfele, Balla is tiltakozott, s asztalra állva jelentette ki, hogy nem vállalja a jelöltséget. Földváry (az adminisztrátor) azonban mégis elrendelte a választást. A szavazás este hétig tartott; Kossuth 2948, Balla 1314 szavazatot kapott, s a megválasztott követek gyertyafénynél, fedetlen fővel mondták el az esküt. A beláthatatlan tömeg üdvrivalgása válaszolt Kossuthnak, amikor az eskü szövegében ahelyett, hogy a kormány kezéből hat évig hivatalt nem vállal, arra esküdött, hogy soha nem vállal, a soha szót keményebben ejtve ki.”
Kossuth – ha nem is egy határozott többséget élvező ellenzék képviselőjeként – először került követnek a pozsonyi országgyűlésre.
Széchenyi naplója megrázóan kísérte, szinte napról napra, a Kossuth megválasztásának eseményeit. A figyelem nemcsak a régi ellenfélnek szólt, hanem a lehetséges új vitapartnernak is. A gróf ugyanis elhatározta: maga is követnek jelölteti magát az 1847-es országgyűlésre. E tervet sokan pusztán személyes indítékkal, a Kossuth iránt érzett gyűlölettel magyarázták. Pedig itt többről van szó: az utolsó, teljesen logikus lépésről, amit Széchenyi a magyar politika felé tehetett. A gróf ezzel a tanítólevelektől, az egyesületektől, az országgyűlés felső táblájától, a hírlaptól elérkezett a magyar közélet kútforrásaihoz: a megyéhez és az alsó táblához.
Célja a „centrum” volt: a szemben álló szélsőségek békítése, az egymásnak feszülő végletes ellentétek kiegyensúlyozása, Kossuth ellensúlyozása. Közvetíteni akart. Szerepét, az ellenzék szempontjából, valamivel később maga Kossuth is így értelmezte: „Ha az ellenzék részéről oly kompakt erőt tudunk együtt tartani, hogy megegyezésünk nélkül semmi se történhessék, akkor Széchenyi követsége jót eszközölhet, mert míg reggel velünk küzdend, este Bécsben azt fogja mondani, hogy hiában, itt és itt engedni kell; – de ha kompakt erőnk nem lesz, Széchenyi megrontja az országot, mert a dubiosus emberek közül 6–7 megyéből centrumot alakítand, mely részünkre soha, hanem mindig ellenünk dönt.”
Széchenyi mindenesetre választott követ akart lenni, s nem olyan férfiú, akit születése jogosít a felsőtáblai szereplésre. Képviselni akart, jelölőinek akaratát képviselni, s emez akaratot ügyes taktikával mind helyesebb célok felé terelni. Mindegy volt számára, melyik megye küldi; egyikben sem gyökerezett mélyen, egyikben sem voltak hagyományai.
Megválasztása nem volt könnyebb a Kossuthénál. Megyei tapasztalatok nem álltak mögötte, de súlyos erők működtek közre itt is. Kormányférfiak, mint Apponyi – és ellenzékiek, mint Eötvös, vegyest. A gróf először Sopron megyére gondolt. Itt hamar bebizonyosult, hogy már nem tudja áttörni a kialakult pártkereteket. A konzervatív megyében ugyanis már végefelé közeledett a követek választására irányuló korteskedés. Megvoltak a jelöltek, összeszedve a szavazók, kiadva a költségek. Széchenyi későn érkezett. Megvásárolhatta volna az egyik fél szavazóit – nem csekély összegért. Visszautasította, megbukott.
Sopron után Moson megye merült föl. Szögyényi alkancellár s Apponyi maguk írtak Széchenyi ügyében a megyei potentátoknak. Jellemző a gróf helyzetére: az oppozíció egyik vezérét, Batthyányt is megkérte, írjon érdekében a mosoni ellenzék vezetőinek. Hősünk most óvatosabb volt. Elment a megye közgyűlésére is. Fáklyászenével fogadták – de mit számít ekkor már a fáklyászene! A közgyűlésen Széchenyi programbeszédet mondott; némi félszegséggel alkalmazkodva a vármegyei szokásokhoz: „bármily szigorú körülmények között kész vagyok és maradok, ha szükség vérrel is védeni a haza és Mosony megye becsületét”. Közfelkiáltással választották meg. Ez valaha a teljes bizalom kifejezése volt: most már gyanús. Sokakban fölmerült: miért nem szavaznak?
Most mindketten Pozsonyban ülnek a követek közt. Egyikük sem tárgyalt még itt, s egyikük sem könnyen érkezett. A grófnak húsz évre volt szüksége, hogy politikussá váljék – azért ilyen hosszú időre, mert nem akart politikussá válni. Kossuthnak sem került kevesebbe. Tíz éve arra ment, hogy legyen valaki, hogy magába sűríthesse mások, névtelenebbek „fénycsomóit”, képviselhesse őket. Öt éve pedig tapogatózással telt: kit is képviselt? Széchenyi egykori nimbuszának köszönhette, hogy Pozsonyba jöhetett, Kossuth pedig, nem kis részben, Batthyány Lajos pénzének. A grófot egy megye nemessége jelölte a követi posztra – a megyei nemesség, amelyet azelőtt lenézett. Kossuth sem került volna ide a politikáját derékba törő kisnemesek vásárolt szavazatai nélkül.
Hogy Pozsonyba érkezzenek, mindkettőjüknek felednie kellett egykori eszméi jó részét. Széchenyinek mindazt, amit a reform személyes útjáról, az emberek teljes átformálásáról elgondolt. Kossuthnak azt, hogy egy ország vágyait, törekvéseit egyesíti magában. A maguk módján valaha mindketten a „legnagyobbak” voltak. Most egyikük sem érezheti nagynak magát. Széchenyi csak magamagát képviseli, s ez már kevés; nem több a szélsőségek elleni fájdalmas vétónál. Kossuth pedig egy szinte vert ellenzéket képvisel. A politika fölötti vitáikat most majd politikai vitáik követik.
*
Nem fogjuk ezeket részletezni: nem tartoznak szorosabb témánkhoz. Mégis időzzünk el itt egy pillanatra. Az olyan olvasó kedvéért, aki az imént – némi joggal – azt gondolta: de hol van 48? hol a reformkort lezáró forradalom? De az olyan olvasó kedvéért is, aki azt a – könyvünkhöz közelebb fekvő – kérdést tette fel magának: miért éppen most, az utolsó rendi országgyűlés előtt zárult le vitánk?
A két olvasó kérdése, bármily különböző is, tulajdonképp ugyanarra irányul. Széchenyi és Kossuth írói harcában nemcsak az a sajátos, egyszeri, hogy egyáltalán létrejöhetett, elkezdődhetett. Az talán még jellemzőbb, hogy milyen hosszú ideig tartott, milyen sokára szakadt vége. Hisz gondoljuk meg 1841-hez, a Kelet népéhez képest a vitapartnerek később már nemigen vetnek egymás ellen döntően új érveket, ha az évek mindkettőjüket alaposan átformálják is. Épp ez a meglepő: az ellenfelek, már-már gyökeresen átalakulva, s új meg új kérdések kapcsán, szinte változatlan formában ismétlik régi gondolataikat. Ezek azonban, hiába régiek, mindig új sebeket vágnak, s nemcsak a régieket szaggatják fel.
Ennek okait eddig is megpróbáltuk figyelemmel kísérni. A folytonosan változó közeg, az egyre differenciálódó magyar politika ad új és új értelmet a régi érveknek, kibővítve, sőt, gyakran egészen más jelentést adva azoknak. Hol a nemzeti-nemzetiségi kérdés éleződése, hol a magyar ellenzék belső helyzete, hol Széchenyi, majd Kossuth politikai tájékozódása löki a vitát egyre tovább. Hiszen a harc közege, kiváltó alkalma, s részben tárgya is az egyre bonyolódó magyar politika élete, kibontakozása. Széchenyi és Kossuth vitája akkor ért véget, amikor e bonyolódás olyan fokra ért, hogy megszüntette a partnerek pozícióit; a gróf elveszítette kívülállásának maradékait is, Kossuth viszont politikai egyeduralmát. E kettős folyamat mögött tehát a magyar politikai élet átalakulása állt. Ez azonban nem szűnt meg a vita lezárultával. Sőt: meggyorsult, s végül az európai 48 eseményeinek hatására határozott irányt vett. Ezt a pozsonyi országgyűlés fejleményei is mutatták, de – a politikai tagolódás új jelenségeként – már nemcsak azok, hanem a Pesten történtek is.
A Kossuth-vezette ellenzék váltakozó sikerrel, de 1848 januárjától egyre nehezebb helyzetben folytatta pozsonyi harcát a polgáriasult Magyarországért. A mélypontról Európa változásai ragadták ki: az olasz válság, majd a párizsi és a bécsi forradalom. Ezek egy csapásra megoldották az ellenzék válságát, legalábbis átmenetileg. Pozsony „törvényes forradalma” – ha a reformkor törekvéseit folytatta is – megbontotta a vitánk idején fennállt politikai egyensúlyt. Még inkább megbontották azt a pesti események, de főképp, ami mögöttük sejlett a parasztság feszítőerejének növekedése.
A régi egyensúly ugyanis a nemesség politikai privilégiumának háborítatlanságán nyugodott (beleértve a nemesség egyes csoportjainak olyan törekvéseit is, melyek e privilégium fokozatos felszámolására irányultak). A kiváltságosok viszonylag zárt körén belül játszódtak le a politika viharai. Itt figyelemmel kísérhetők voltak a politika ekkor bontakozó alapproblémái, e zárt kör ugyanis elég nagyszámú és heterogén nemesi érdeket foglalt magában, teret adva a valóban modern ellentmondások számára is. Ezek sokszor igen kínzóak voltak. Mégsem haladtak meg egy bizonyos szintet, nem fenyegettek szélsőséges politikai megoldások lehetőségével, épp zárt jellegük következtében.
1848 vihara elsöpörte ezt a zárt, sok szempontból még régies, „játékos” politikát. Eddig a reform mikéntjéről volt szó, ezután azonban már így tették föl a kérdést: átalakulás, vagy anarchia. Széchenyi is, Kossuth is az előbbi védelmében csatlakozott a forradalom első kormányához.