Landovics István

Budavári Te Deum

Oh áldott Istennek kegyelmes gratiája! Oh soha nem érdemlett szerencsém! én vagyok első, aki nem, ami azt illeti Jeruzsálemrül, hanem Magyarországnak legékesebb várasárul, melynek felszabadulása felől csak nem is álmodhattunk, királyinknak kedves lakóhelyérül víg emlékezettel, nem mint léendő, hanem mint meglett dolgot hirdetek, és amit ebbül a székbül senki nem mondott, én mondom igazsággal és nagy örömmel: Buda! Buda! Buda! városa, elidegenített kedves örökünk, ne búsulj, mert noha környülvesznek téged árokkal, falaid lerontatnak, de nem eltörlésedre, hanem hogy nékünk épülj; a földhöz verettetnek fiaid, de nem tulajdon fiaid, hanem mostoháid; megromlasz egyszer, hogy soha senki többé néked ne árthasson; sőt környül is vettek, szorongattatnak benned lakosid és levágattattanak, de szabadságodra, mert mikor kezünkben estél, akkor szabadíttattál fel, örvendezz, Buda városa! mert kivettetett belőled a mindeneket általgázoló vadkan, örvendezz, magyar nemzet! mert visszatétettél örömöd helyére.

Mindenekben közönséges természet az, hogy szeressék a szabadságot, gyűlöljék a gyalázatos szolgálatot, de kiváltképpen a mi régi dicsőséges eleink tulajdonsága volt, hogy inkább halálokat a szabadságban, mint életeket választanák a szolgálatban; hasonlók ebben a perzsákhoz, kik soha senkit magok közül idegen nemzetnek szolgálatára nem bocsátottanak.

De még csak a Trója-béli asszonyok is oly vitéz szívűek voltanak, hogy látván elhatalmazását hazájokban az ellenség fegyverének, előbb hogysem mint kisded fiaikat elfognák, a Zánto nevű folyó vízben ölték őket. Még többet beszél Strabo egy Polixina nevű királyi nemzetbül származott szűzről, kit midőn ragadna az ellenség, nyakát nyújtá, és arra kéré a vitézt, ütné el az ő fejét, mert nagyobb kegyességnek tartja szabadságában halálát, mint rabságában életét; s mindazonáltal mégis, oh keserves emlékezet! csalárdul környülvétetvén Izabella királynénk, midőn szabadságának megtartására a pogány törököt segítségül kihítta, akkor vesztette el mindnyájunk szabadsága székét, Buda városát, ezerötszázharminckilencedik esztendőben.

Amely boldogtalan esztendőtül fogva mennyire hanyatlott szabadságunk, csak a' nem tudja, aki soha közöttünk nem lakott, vagy felőlünk soha semmit nem hallott.

Nyakunkba vetette (oh tűrhetetlen szolgálat) nehéz igáját a pogányság, nemzetünket csaknem éppen országábul kitolta, megholdította a nemeseket, és paraszt jobbágyságra, adózásra hajtotta azokat, akiknek mások szolgáltanak.

Száznegyvenöt esztendeje múlik tudniillik annak, hogy számlálhatatlan sok vitéz magyarnak vérével festődött fegyvere a pogánynak. Fönnállott eddig régen összveomlásra méltó ama nevezetes Csonka-torony, melynek sötét tömlöcében ezernyi ezeren kalodáztottanak, kínlottanak és sanyargattattanak.

Oda voltanak azok az ékes templomok, amelyeket nagy költséggel építtettek szent királyink, megförtőztettenek, mert azokban nem a Krisztus, hanem a Mahomet dicsértetett, s azzal kesergenénk a panasszal, amellyel kesergette a zsidóság az ő templomát. Deus venerunt gentes in haereditatem tuam, polluerunt templum sanctum tuum. Én Istenem, tekénts le, könyörülj rajtunk, mert ímé, béjöttek a pogányok a te örökségedben, a te szent templomidat megförtőztették.

Mi kiálthattunk az keserves könnyhullatással, s még többet tehettünk hozzá, mi mondhattuk keserves emlékezettel: A te szolgáidnak holt testeit eledelül adták az égi madaraknak, a te szenteid húsát a földi vadaknak. Mi panaszolkodhattunk azzal: Kiontották, mint a vizet, azoknak vérét, és nem volt, aki eltemetné. (…)

De kelj fel immár a porbul, szomorú magyarság, vesd le eddig viselt gyászodat, töröld el lecsurgó könnyeidet elfonnyadt orcádrul, öltözzél fel dicsőségben, és áldjad s dicsérjed fölséges Leopoldus királyodat, aki eddig való szomorúságodat vígságra, bánatodat örömre, szolgálatodat szabadságra fordította, írd fel, s melljén viseljed nevét megszabadítódnak! Erre ugyan mind méltó volna kegyelmes Urunk, de mind Szent Dáviddal az Úrnak nevében kezdett hadakozni, nem magának, hanem az Istennek tulajdonítja győzedelmét.

Nagyot botlik ítéletében, valaki azt véli, hogy erejével vitte végben, ha mi nagyot cselekedett, mert tudni kell, hogy inkább győzettetnek meg érdemünk által az ellenségink, mint fegyverünk által; így Illyés próféta nem fegyverrel, hanem imádsággal győzte meg ellenségét.

 

1689




Hátra Kezdőlap Előre