Ha a te megszaggatott orcádat tészem szemeim eleibe, édes magyar hazám, édes magyar nemzetem, mi oka lehet, hogy Isten és világ előtt kedves, hatalmas, győzedelmes, dücsőséges ország lévén, annyira megváltoztál, erődben megfogyatkoztál, hatalmadtól megfosztattál, dücsőségedben meghomályosítattál, megaláztattál, megszegényítettél, elfogytál? Seges est ubi Troja fuit. Sok szép váraidnak, kastélyidnak és szemeket gyönyörködtető helységidnek helyeit a puszta szél nyargalja sok roppant felséges templomidat lapides loquuntur; csak a szerteszéjjel hányatott kövek beszélik; régi szépségedet, gazdagságodat, vitézségedet, és más országok irigységére nevekedő boldog és szerencsés állapotodat csak hírrel halljuk: vajon mi oka változásodnak? mi oka veszedelmednek? Méltán azt kérdezhetem: Quare sic fecit Dominus terrae huic? Miért cselekedett így az Úr e földdel? Olim non sic; kedves szavok az ősz fejeknek: Hajdant nem így volt. Igazán mondják, mert ha összevetjük a jelen valókat a régiekkel, Magyarországot Magyarországban keresheted ugyan, de fel nem találod. Az országok első és hatalmasabb oltalma az igaz vallás és tökélletes hit, amely országban az igaz hit virágzik, állandó annak boldogsága, ha pedig a hamis tévelygés elnyomja az igazságot, veszedelem követi az országot. Forgassátok fel az írásokat, és kiváltképpen Bírák könyvét, és feltaláljátok, hogy mihent bálványozásra vetemedtek a zsidók, mindjárt ellenség kezébe adattak; nem is lehetett különben szabadulások, hanem mikor kifeslettek a hamis tévelygésből, mert Istennek kiadott szentenciája, hogy: Gens, et Regnum quod non serviverit tibi, peribit; valamely nemzet, ország, város és helység megveti az Isten szolgálatjának igazságát, el kell annak veszni. S ugyanez vala első romlása és veszedelme szegény hazának: Reliquit Dominum Deum Patrum suorum, et non ambulavit in via Domini; elhagyá az ő atyjainak, tudniillik Szent István királynak, Szent Lászlónak és többeknek Urát és dicséretes ájtatosságát, az egy üdvösséges hitet, az erősségnek oszlopát, meghasonlék magában, és már egy, már más tévelygésre vetemedék, és amint Krisztus megjövendölte: Omnia Regnum in se divisum desolabitur; minden magában meghasonlott ország elpusztul; ugyanúgy el is pusztult nagyobbára, mert sok városok, kastélyok és templomok helyein, melyekben a magasságban lévő Istennek kiáltottak hajdant dücsőséget, most sűrő erdők állanak, és sok urak és főrendek tetemein barmok nyaralnak.
Így az igazság és tökélletesség, melyet az első keresztyén magyarokba plántált volt Szent István király, igazán felemelte, felmagasztalta és felségessé tette nemzetünket. De bizonyára meg is aprósította, szegénnyé és dücsőségtelenné tette a gonoszság. És ki tudja, ha nem az okozza-é most is az háborúságot? ha nem azért rettent-é Isten a közelgető dühös pogánságnak fegyverével? Talán méltán mondhatnám Jób pátriárkával: Fugite a facie gladii, quia ultor iniquitatum gladius est; fussatok a fegyver színe előtt, mert a fegyver a hamisságnak bosszúállója. Mi haszna, hogy hálózzuk a dolgot, valljuk meg igazán, hogy vétkezünk és naponként sokasítjuk gonoszságinkat, elhagytuk a mi édes eleink nyomdokit, meghűlt bennünk Istenhez való szeretetünk, és az ő szűz szent Anyját kötelességünk szerént nem tiszteljük. Elfeletkeztünk a mi édesatyánk, Szent István király testamentomáról, és csak eztet is szívemnek keserves fájdalma nélkül nem említhetem; juttassátok eszetekbe magyarok, ki népe, ki öröksége vagytok? Krisztus népe, Mária öröksége. Tudjátok, mit cselekedett a magyar Anyaszentegyháznak fundátora, dücsőséges Szent István király? Tudván ez a nagy tökélletességű férfiú az Isten Anyjának mennyen, földön nagy hatalmát, hogy általa vette légyen mennyekből küldött koronáját, az apostoli névnek méltóságát, az igaz hitnek csudálatos gyarapodását, sok győzedelmeket és victoriákat, halálához közelgetvén, hűségére testamentommal kötelezte az országot, és nem különben, mint ama nagy vitéz és Isten dücsőségét kereső fejedelmek tüköre, Józsué megszólítja vala az egyházi és világi főrendeket, mondván: En ego hodie ingredior viam universae terrae; ímé én az egész földnek útjára mégyek. Tudjátok miket cselekedett Isten velünk az ő Szent Anyja által: az egy igaz üdvösséges hitre vezérlett, maga érettetek hadakozott, ellenségiteket előttetek megfutamította, megrontotta, mennyei áldásinak folyamit hazánkra terjesztette, dücsőségessé tett az egész világon. Arra való nézve, arra a hitre és hívségre, mellyel koronás királytokhoz kötelesek vagytok, hagyom és kérlek, hogy Nagyasszonyunk tiszteletét, kit testamentomban hagyok néktek örökségül, szentül őrizzétek meg; halálomon ne könyvezzen senki, mert nagyobb gyámolt és oltalmat hagyok az országnak.
Vizsgáljátok meg már, kedves magyarim, hogy teljesítették a régi magyarok az ő szent atyjok végső akaratját s testamentomát? A régi magyarok kapa nyelén, eke szarván, kard markolatján olvasót hordoztak, Szűz Mária ünnepit böjttel, áldozattal, búcsújárással tisztelték, annak tiszteletére rabokat váltottak, koldusokat tápláltak, nevére felszentelt kápolnákat, oltárokat csinosgattak, látogattak, ajándékokkal tiszteltek, nevét hallván, süvegeket letették az ország urai és nagy oszlopi, a város közepén hintójokból kiszállottak és képe előtt térdet hajtottak. Bezzeg ezek valának Krisztus igaz népe, Mária öröksége. Quare modo non sic? Miért nem most úgy? Hol vagyon a régi magyarok nyelve, kiknek ajaki nem tudtak egyebet Jézus Máriánál? Most átok, szitok, egeket hasogató káromkodás. Hol a régi szemérmetesség, ájtatosság, tökéletesség? Ez-é a Krisztus régi népe? Ez a Mária öröksége? Ez a választott ország, melyben a régi ájtatosságnak szikráját kereshetni ugyan, de fel nem találni. Megaláztattunk, idegen kézre juttattunk, szegénységben, nyomorúságban bajlódunk, mégis ki győzné előszámlálni a sok hívságokat, elmulandó dücsőségek keresését, rendetlen pompákat, a sok törvénytelenséget, igazságtalanságot, ügyefogyottak, gyámoltalanok nyomorgatását. És ezeket s többeket efféléket megvizsgálván, ki csudálkozhatik, hogy most is a pogány ellenségnek fegyverivel rettent az Isten? Szálljatok azért szíveitekbe, édes magyarim, hozzátok vissza a régi időknek szentségét, melyekben egy hit volt a ti atyáitokban, és egy lélek, szent királyok, arany papok, Istent kereső főrendek, példaadó urak, tisztaságos feírnépek, engedelmes fiak, jámbor népek, szófogadó szolgák és cselédek. Tartsátok meg a ti atyátok testamentomát, és bizonyosok legyetek benne, hogy még a ti Nagyasszonytok is visszaadja régi szabadságtokat, boldogságtokat és dücsőségteket.
1746