Csúzy Zsigmond

Magasztaló beszéd

Magokban meghasonlott s akármely törvénytelenségre vetemedett feslett indulatitól, leginkább felfuvalkodott kevélységétől ösztönöztetvén, világbíró Sándor hagyva hagyta s súlyos büntetés alatt parancsolta alattvalóinak, hogy az ő képét s külső magaviselését senki, Apelles fő képírón kívöl, ne mérészelje leírnia, leábrázolni.

Erre nézve szerencsésnek és boldognak alétja vala Achillest, hogy ím Homerus, nevezetes és híres bölcs lött légyen emlékezetre méltó cselekedetinek éles pennával leíró kronistája, historicusa. Oh szerencsés Achilles! aki olyan mély elméjű és tudományú hirdetőre tehettél szert, minémű vala bölcs Homerus.

Apelles festő ecsetecskéjét, Krisztusban szerelmes hallgatóim, talán én helyessen még kezemben sem tudom venni, az pedig, kinek módos leírásában, érdemes dicséretiben és szóval való felmagasztalásában szándékozom most foglalatoskodni, az az e mái dicsőséges első keresztény koronás királyunk, buzgó apostolunk, visszálkodásinkban foganatos gyámolónk, hanyatlott igyünkben kormányas pártfogónk, országunk dicsősége, hazánk ékessége. Egyszóval minden tekélletes erkölcsök s jószágos cselekedetek fényes tüköre, eleven példája, Szent István annyira megelőzi Nagy Sándort, mint a tekélletesség a feslettséget, a világosság a setétséget és a valóságos igazság a tündér színhányást és álorcás képezést.

Hogyan és mi módon teljesétem bé tehát feltett célomat, tartozó kötelességemnek és köteles hivatalomnak meg akarván felelni? Vajon nyoghatatlan elmefuttatásokkal kigondolt újságokra vágyódom-é? vagy nagyra vágyni nem tudó együgyűséggel régi eleinknek dicséretes nyomdokit követvén, alázatos kisdedséggel az alattvalókban inkább üdvösségessen, hogysem fennhéjázva veszedelmessen fáradozni szorgalmatoskodom? Piscatorum sumus discipuli, non oratorum. Ám nem a szófodorgató bölcs orátorok tanétványi vagyunk, úgymond Szent Dömjén Péter, hogy ékesszólással csiklándoztassuk a hívek füleit, hanem együgyű halászoké. Együgyűséggel célozok tehát dicsőséges koronás királyunknak mint mind Isten, mind világ előtt kedves és kellemetes fejedelemnek szentséges élete folyására, reménlvén, hogy így foganatosban kormányoztatik eltekéllet jószándékom.

Eléhozhatom azért elsőben is ugyan az Írásból Noé pátriárkát, s dicsőséges királyunkat hozzája hasonlétván, azt mondhatom felőle, amit az Isten lelke mondott vala Noé felől, hogy Noe vir justus, atque perfectus erat. István tekélletes, igaz és igazságszerető férfiú volt. De mégsem elég, mert: De dilecto nunquam satis. Azt mondhatom, amit Henochról: Nemo natus est in terra qualis Henoch. Senki a magyar földön Szent Istvánhoz hasonló nem született.

Egyszóval őbenne sajdétván Ábel ártatlanságát, József tisztaságát, Dávid szentségét, öszvetséggel a pátriárkák hitit, a próféták reménségét, az apostolok buzgóságát és majd minden szentek tekélletes jó erkölcsét, Isten szíve szerént való férfiúnak nevezhetem Dáviddal: Vir secundum cor Dei.

Álmélkodásra méltó fölséges edénynek titulálhatom Salomonnal: Vas admirabile, opus Excelsi. Természet csodájának Keresztelő Szent Jánossal: Prodigium naturae; kinek a magyar nemzet közt nem született mása, avagy csodásan adatott neve szerént valóságos koronának. Vagyis érdemesen koronáztatottnak. S mégis csak semmi, mert: De dilecto nunquam satis. A kedvesről soha senki nem szólhat eleget; főképpen, aki excelsus prae regibus terrae; minden egyéb földi királyok eleiben helyheztetetvén: Dilectus Deo et hominibus, mind Isten, mind pedig emberek előtt kedves, kellemetes, mint e mái dicsőséges Szent István király.

Nem különben, mint ama nevezetes Józsiás király, kiről kívánva-kívánt emlékezettel azt a dicséretet mondja vala bölcs Salomon: Memoria Josiae, in comparationem odoris facta, opus pigmentarii; Józsiás emlékezete (úgy mond), mint a patikáros által készéttetett jó illatnak csinálmánya, in omni ore indulcabitur memoria ejus, minden szájban, mint a méz, megédesül. Mintha bővebben azt akarta volna mondani ezzel: Eljártam elmémmel e világnak minden határit, fáradságos munkálkodással megvizsgáltam benne zsellyérkedő teremtett állatit, az égi madarakat, az erdei vadakat, a vizek mély örvényiben uszkoráló számtalan ivadékokat, a kősziklák hasadékiban és setét barlangjaiban lappangó fene csúszó s mászó mérges állatokat, a földnek gyomrában temettetett metallumokat. Sőt éppen: a cedro, qua est in Libano, usque ad hyssopum, majd minden alkotmányoknak felforgattam mivoltokat és minéműségeket, leginkább az Isten képére alkotott embernek rendit, sorsát s külső és belső hajlandóságát, és jóllehet, hogy sokakban szebbnél szebb erkölcsökre találtam, melyekért kinek-kinek emlékezete dicséretet érdemel, de mindezek között egyre találtam, tudniillik Józsiás királyra, kinek non fallit imago; leginkább közelétvén alkotójához képi s magaviselése, memoria cum laudibus, mindenekfelett dicséretes szép emlékezete.

Mert ám őbenne nemcsak, mint Noéban ama közönséges özönvizek között a békességes tűrés; nemcsak, mint Ábrahámban az engedelmesség, Sámsonban az erősség, Dávidban a szentség, Ezekiásban az isteni félelem és a hívség, hanem mindezek felett, mint egy királyi tárházban, minden drága kincsek, minden válogatott erkölcsök feltaláltatnak, és mint egy virágos kertben avagy patika míhelyben, az alázatosság violyái, a tisztaság liliomi, az apostoli buzgóság rózsája, szövetkező egyes akarat napra forduló virági, egyszóval minden jóságos cselekedetek kívánatos szép színt mutatnak, és olyan illatot adnak, aminéműről szóllott vala a mennyei Jegyes: In odorem curremus ungventorum tuorum; utánad futunk, a te kenetid illatjára; s ezért is: Memoria Josiae in comparationem odoris facta, opus pigmentarii; Józsiás emlékezete, mint a patikáros által készéttetett jó illatnak csinálmánya, minden szájban, mint a méz, megédesül.

Mondja meg mindazonáltal (ha kérdeni merészlem) valaki közületek: mi lehet cikkelesb s ezeknél világosb oka Salomon kiváltképpen való dicséretinek Józsiás király iránt? s mást nem mondhat, hanem ugyanazt, amit az Isten lelke szólott vala felőle Jézus Sirák fia által. Quia ipse tulit abominationes impietatis; mert ő törlötte el az istentelenségeknek utálatosságit, és az Úrhoz igazétván szívét, ő erősétette meg a bűnösök napjaiban, az isteni tiszteletet. Oh! felséges Úristen! Vajon minémű ítélete lött volna bölcs Salomonnak, hahogy azt a boldog időt érhette volna, melyben dicsőséges Szent István apostoli királyunk, az egész keresztény világ örömére mint electus prae millibus, ezerek közül választatott, élt, élvén országlott s országolván apostolkodott? Ha testi vagy lelki szemeivel szemlélhette volna, hogyan és mi módon vezette alattvalóit a pokolbéli fáraó rabságából, a pogányságnak setétségéből és a halálnak árnyékából a keresztény és egy idvözéttő igaz hitnek isméretire? Miképpen törlötte el, kiirtván a bálványokat és bálványozókat, a bűbájos és bűölő ocsmány varázsló személyekkel az istentelenségnek utálatosságit? Mely nagy ahitatossággal gerjesztette híveit az isteni szeretetre és az örökén valókra? Egyszóval minémű apostoli buzgósággal fáradozott az isteni dicsőségnek nagyobbétásában? Egyházi tudós személyeket hozván bé az országban, az esztergomi érsekséget mint fejedelmi papságot tíz más gazdag püspökségekkel fondálván, számtalan templomokat, klastromokat, ispitályokat, nemcsak hazánkban, hanem még a külső nemzeteknél is, mint Rómában, Konstantinápolyban és Jeruzsálemben fondamentomiból rakattatván, s mindazokat fejedelmi ajándékokkal, dézsmás privilegiomokkal s különb-különbféle jószágokkal gazdagétván, bővelkedtetvén.

Hahogy (mondám) ezeket szemlélhette volna bölcs Salomon, nem kétlem, kétszeres dicsérettel emlékezett volna dicsőséges Szent István első keresztény koronás királyunkról. (…)

Tudván, hogy még a régi pogányok is szükséges tulajdonsági szerént akarván leábrázolni a jó fejedelem képét, olyan királyi pálcát írtanak kezében, melynek a tetején gólya avagy vigyázó gém, az alsó részén pedig némely fenevad feje szemléltetett, akarván ezzel jelenteni, hogy valamint az a fenevad-fő a fejedelmeknek, mintegy eltitkolva, markában szoréttatik, úgy soha fenén ne éljen és alattvalóit torkonverve meg ne hurcolja, hanem ha kéntelenéttetik s a szükség hozza magával a törvényes bosszullást. És (amint Cicero szól) non iracundia, sed aequitate, nem mérges haraggal, hanem kegyes igazság mértékletes szerelmével. Ellenbe, mint a gém vagy a daru szorgalmatos figyelemnek, úgy a gólya-fő mint árnyékos jele a hálaadásnak, mindennek láttára a királyi pálcának tetejére függesztetett, hogy azt a fejedelem kezében látván, érdemes bőv jutalomért ki-ki bátorságossan hozzá folyamodnék. Mert a jó fejedelem tartozó kötelessége az, hogy valamint őnéki majd mindenek adót fizetnek, úgy ő, mintegy forráskútból: omnibus assuenter, kiárasztatván jovait, mindenekkel tapasztaltassa bőkezűségét és adakozását.

Bezzeg ezekért s ezekhez hasonló hatszázszor többekért vala kedves dicsőséges Szent István apostoli királyunk az emberek előtt is: dilectus hominibus. Az egész világra el-kihatott szentséges királyunknak jó híre és neve. És őtet summi infimique, mindenek kedvelvén, nagyra böcsüllöttek; úgyhogy felőle mondathatott légyen igazán: Non est, qui similis sit ei. Nincs senki, nem is volt, nem is lészen a magyar hazában hasonló a királyok között, aki dilectus Deo, et hominibus, oly kedves volna mind Isten, mind emberek előtt, kinek is olyan nagy dicsérettel forogna fenn jó emlékezete.

 

1723




Hátra Kezdőlap Előre