Lássuk rövideden, minémű kőből lött légyen koronája dicsőséges apostoli nemes emberünknek. Igaz, hogy a világi monárkák fényes koronáit sokféle drága kövekkel szokták ékesétteni, mindazáltal, mivel elébb emlétett koronás próféta Szent Dávid is zsoltáros szentenciájában csak egy drágakőről tészen emlékezetet: Posuisti (mondván) super caput ejus, coronam de lapide pretioso; koronát töttél a fejébe drága kőből; erről vizsgálódjunk. A több drága kövek között a kedves rubintnak piros színe vagyon; mely buzgó szeretetit árnyékozhatta szent királyunknak; vajon tehát nem vala-e az piros rubint? Nem. Az ametisnek (úgy tetszik) violya színe vagyon; mely mély alázatosságát jelenthette; vajon azért nem ez volt-e? Nem. A smaragdnak zöld, a sáfirnak pedig ég színe vagyon; melyeken állandó igaz hiti és teljes reménysége képeztethettenek; vajon nem ezek közül vala-e tehát valamely? nem! nem, hanem drága gyémánt volt az, megböcsülhetetlen igaz karbunkulus. Melyről a természet folyását vizsgáló bölcs Plinius azt írja, azt bizonyétja, hogy nemcsak a köveknél, hanem egyéb drága eszközöknél is mindenekfelett nagyobbra böcsültetik a gyémánt; s azért még a hatalmas fejedelmek közül is (úgymond Plinius) igaz gyémántra, valóságos karbunkulusra igen nehezen tehetnek szert, és kevesen.
Ennek pedig, sok egyéb tulajdonsági közt, az emlékezetre méltóbb, hogy kimondhatatlan az ő keménysége, és a tűz néki éppen semmit sem árthat. Erre nézve, valamit a régiek legerősbet és leghathatósbat kívántak kimagyarázni, azt a gyémánthoz hasonlétották; valamit adott pedig a természet a gyémántnak, azt adta a Szentlélek Isten dicsőséges Szent István első keresztény királyunknak is; hogy frangi, et vinci nequiverit, valamint a gyémánt a síró-rívó kalapácsok pörölyözése vagy a tüzes lángnak sebes ereje közt, nec verbere, nec igne, győzhetetlen, megmozdulhatatlan; így szinte Szent István is, valamint az üldözések sebes tüze, úgy a külső és belső sok sanyarúságok között, melyekkel mint győzhetetlen erős bajnak és egy tiszta igaz gyémánt, noha szüntelen ostromoltatott, most mérges kövét fúván és szórva hagyigálván ellene a sátán eszközi, hogy a tőle vetett tiszta búzát megkonkolyoséthatnák, azaz zsengéjében virágzó igaz keresztény hitit megént kiirtanák, de dicsíretes állandóságából soha ki nem mozdéttathatott.
Úgyhogy őfelőle mondattathatott igazábban az, ami amaz fabulázott tengeri habok közt lévő kőszálan ki vala rajzolva, nec fulmini, nec flumini cedo, se tűznek, se víznek, mennykőnek vagy a habok ostromának semmit nem engedek. Ám a kezdett jóban soha nem hanyatlott, az üldözésekben kétségben nem esett, soha tekélletességében meg nem fertőztethetett: sőt mennél több ostromokkal ösztönöztetett, mennél több sanyarúságokkal öldököltetett, leginkább az igaz kereszténységnek választott népe közé való béplántálásában és törvényes parancsolatinak rendes szabásában, annál is inkább palléroztattatott, azaz angyali tisztaságában (mely a gyémánt fejérségén értetik) áhítatosságában, tekélletes együgyüségében, bőv alamizsnálkodásában és mindenféle más dicséretes magaviselésében mélyen meggyökerezett.
1708