Nagy erősségek vesznek, mikor a vigyázatlanság miá őket meglopja az ellenség, és a hadi dolgokban nem keresi azt senki. Dolus? an virtus? Ésszel vagy hadi erővel veszik meg a várakat? csak megvegyék, és az ellenség zsákmányát feloszthassák. Ez a különbözés vagyon közöttök, akik lopva és akik ostromra jőnek; amazok a dolog szerencsés kimenetelére setétet keresnek és mentől nagyobb csendességet; mert a vadászó sólyom madár is nem szenvedte a lábán a csengetyűt, kit orrával vagdalván, az elmés epigraphe-ként monda: Fama nocet; úgy is vagyon a példabeszédben: Nem titok az, amit két ember tud. Nem így van a generális ostromban. Ostromra világos virradtakor, dob, síp, trombitaszóval, a letöretett kőfalakon a fegyveres nép mindenfelől rohan élet s halál között, veres kamuka zászlót magok előtt vitetvén; hanyatthomlok fekvő, megöletett társok testén új, új népek csoportosan menni mindaddig meg nem szűnnek, míg az ország zászlóját a bástya tetejére nem szegezik, kiáltván torokszakadtába: Victoria! Mienk a vár! Vérontó készületeket talán nem is köllött volna példára elővennem, mikor egy irgalmasság leányáról prédikállok; de valamint a leányi rendeket Erzsébet királyi születésével és keresztyén példák magasságával felülhaladta, azonképpen az Isten országa keresetiben sok férfiakat lelki bátorsággal maga után hagyott, az örök pálmák és megmaradandó kincsek után sietvén oly serényen, hogy a fényes napot hamarább lehetne az ő égi útjában megállítani, mintsem Erzsébetet eltekéllett szándékában meggátlani, azután, hogy megkóstolta egyszer a Krisztus igájának gyönyörűségét.
Szemléltétek eddig Erzsébet életit elrejtve az Úr Jézusban; most ezt a világosságot a véka alól felmagasztalva lássátok. Szemléltétek eddig éjjeli imádságban ezt az illatozó nárdust; meglátjátok már az özvegyben amaz zsoltári szomjú szarvast, mikor templomba indul, úgy sietni, hogy a frajok el nem érik, és őtet követni lépésekkel nem győzik; orcája, mely minapiban könyvezett az imádság idején, már Istennel társalkodván, tündöklik, mint a nap. Eddig a szegények az ő ajtajára jöttek: már ő megyen, oh árvák, oh mezítelenek, tihozzátok, ispitály látogatására minden nap kétszer. Eddig a palotából küld vala vásznat, kit magokra ruháznának: ezután maga fejéről leveszi a gyócsot, fátyolt, hogy azzal a szegényt födözze. Eddig a betegekhez láttatott mások kezével: már a palota szegeletibe eldugja, akinek varas, fekélyes a feje, s maga királyi kezeivel fésüli, tisztogatja, gyógyítja, fejéhez hajtván: mintha amaz fia volna, s ő édesanyja.
Házasság kötele alatt lévén, jelenti Krisztushoz való nagy szeretetit titkon, kötelezvén magát hittel holtig való özvegyi tisztaságra, ha urának előbb történnék kimúlása; és hogy hazájába, vagy édesatyját, nemzetségét többször látni bé nem mégyen; semmi pompára, dicsőségre, földi gyönyörűségre (ha módja lenne is benne) vissza nem néz a Lóth feleségével. Mely fogadással arra céloz vala, hogy magát az ispitály szolgálatára egészen adhassa holtaiglan, és olyan életre szentelhesse a Krisztus szeretetiért, melyben mindennapi alkalmatossága lehessen egy király leányának magát a koldusok lábihoz megalázni, kevélységén óránként győzedelmet venni, ügyefogyottakhoz keresztyén szeretetet, szüntelen irgalmasságot, testi-lelki segedelmet mutatni, és így ami jószága maradna is, jobb sáfárságot azokból nem tehetne, mint ha sok árvákban a Krisztust ruházná, táplálná. E nagy istenes szándékból esék, hogy elő nem vetődnék oly nyavalya, kitől írtóznék; sem az irgalmasság rendiben olyan segétség és szolgálat nem volna, kit ne gyakorolna Erzsébet; mely dolgai okot is adtanak arra, hogy a fő emberek és udvari nemesség megszólanák őtet, hogy amiket cselekednék, azok házi szolgálóhoz, nem király leányához illendők volnának; sőt én (úgymond Erzsébet) ha láthatnék világ előtt ennél is alábbvaló szolgálatot, a' tévő lennék a megfeszíttetett Úr Jézus követésére. Nem mondám-e Erzsébetről: aki eddig a Krisztus ruházata peremét titkon illeté az evangéliomi vérfolyó asszonnyal, az már az néhai Marcellákkal, Paulákkal mennyeknek országára ostrommal mégyen, hogy az elrejtett kincseket és koronákat, melyek erőszakot várnak, és az erőszakosok ragadják el azokat, Erzsébet magáévá tehette a kegyelem erejével. Maga nagyra tartásán annyi erőszakot ki tett valaha, mint Erzsébet, maga fejét a szegények lábaihoz, földi dicsőségét ispitály szolgálatára, gyöngyeit, jószágát árvák tartására szentelvén? Testi kicsinyességnek ki vetett hasonló zabolát? Kicsoda az a földi királyné, aki gyöngyökben, gyenge öltözetekben annyira vigadott, mint maga kormos gyászában Erzsébet? Melyik világi menyecske gyönyörködött úgy az illatozó pézsma, ámbra, kerti ékességek között sétálni, mint Erzsébet a fekélyes, bélpoklos nyomorultak ágyai körül forgolódni? Mely kisasszony kereste inkább magát másokkal szerettetni, mint Erzsébet, hírit-nevit kissebbítendő rágalmazóival jót tenni? Ki örült úgy a jószerencsének, mint ez a keresztnek, árvaságnak? Oh, ha Szent Erzsébet maga szemeit elcserélné velünk! akkor látnók meg, hogy az árvaság, a szegénység, keresztek, nyelvek üldözési, ezek azok a garádicsok s lajtorják, ezek azok a szárnyak, akiken felemeltetnek az Isten fiai-leányi az örök koronákra. Elisabeth! impletum est tempus. Az ostrom kész, a lajtorjákot várod? Ihon hozzák, sőt siettetik.
Ahonnét nem várta ez a boldog árva a segedelmet, mely az ő szent igyekezetinek előbbmozdítója lenne a mennyei koronák keresetire, hát ímé! mikor erőszakosan menyországhoz jutni készül, és a világnak nagy példát hagyni, a jó rokonok és atyafiak, urak, udvari miniszterek mindenfelől siettetik a lajtorjákat, akiken költöződjön. Igaz is, hogy az árvának a szerencséje is árva. Az uráról való atyafiak s egyéb birodalma alól valók látván, hogy a jószágot tékozlaná (te tudod Úristen, hová és mire?), Erzsébetet a palotából kihánták, minden jószágtól eltiltották, és kevés idők alatt oly nagy árvaságra juta, hogy apró gyermekeivel, cselédivel, kínszeríttetnék más ember háta megé magát megvonni, onnét is rövid idő alatt máshová költözködni s ami nagyobb, oly böcstelenül bántak azzal a nagytekéntetű néhai fejedelem-asszonnyal, akire méltó nem volt a világ, hogy akivel sok jót tett, Erzsébettel szemközbe jövén az utca közepén, nemcsak előtte az útból ki nem állana, hanem térdig érő sárba taszítá; talán soha igazabb nem volt amaz mondás: margarita in luto, sárba a drága gyöngy. Így, így Erzsébet! így köll, oh Krisztus árvája, menyországhoz, így a koronákhoz erőszakkal jutnod! Nagyobbra böcsülöm ezt az evangéliomi gyöngyöt a sárba, mikor ott alázatos, békességes tűrés példájával tündöklik, mint Hassia trónusában; mert itt az emberek hajtottak Erzsébetnek térdet-fejet; amott az angyali karok énekszóval kiáltják vala: Veni sponsa, veni de Libano! veni coronaberis! Jöve el Krisztus jegyese, jöve el Libanus hegyéről a koronára! Jöve el a könnyhullatások völgyéről az elefántcsont házakba, árva kenyérről a bárány lakodalmába, sárból, tűzből, vízből az örök békesség partjára. Már a Krisztus is híjja vala magához: Elisabeth, impletum est tempus! Erzsébet, bétölt az idő!