1754-ben Kassán nagy alakú és nagy terjedelmű könyv jelent meg (több mint ötszáz lap); hosszú címe: Panegyrici Sanctorum Patronorum Regni Hungariae, tudniillik Nagyasszonyról, magyar szentekről és az országhoz tartozandó kiváltképpen való innepekre jeles prédikátziók, akiket találtunk a Jesus Társaságából való néhai P. Csete István munkáiban, akinek holta után hagyatott deák irásit üszögéből kiveregetvén, sokat pótolván is, ezt a munkát az Úr Istennek (ki az ő szenteiben tiszteltetik) dicsőségének terjedésére, ős elejink dicsíretes és szent nyomdokinak követésére, nemzetünk megmaradására s konkolyok előtt palántáltatott igazságnak tovább való gyarapodására haza nyelvén kibocsátotta most maga is már elöregedvén azon Társaságból való P. Gyalogi János.
A fordító (1686-1761) maga is szorgalmas író, hitszónoklatai, költeményei jelentek meg, többnyire latinul. Legnagyobb érdeme, hogy jezsuita rendtársa, Csete István hagyatékának gondozásán buzgólkodott: kiadta két kötet latin prédikációját és magyarra fordítva az ország védőszentjeiről írt beszédeit. Munkája több volt, mint pusztán tolmácsolás: a hatalmas kézirattömegből össze kellett keresgélnie a rokon tárgyú írásokat, a vázlatosan („üszögében”) fennmaradt szövegeket kiegészíteni, és talán a kötet koncepcióját is ő dolgozta ki. Ezzel a nagy filológiai teljesítménnyel a hazai egyházi régiség egyik legbecsesebb opusát mentette meg az utókor számára.
Csete István (1648-1718) Vágsellyén született; a fiatal szerzetest elöljárói Erdélybe küldték, ahol nem nézték jó szemmel a jezsuitákat, ezért álnéven, álruhásan, álúton érkezett Gyulafehérvárra, de talán fölösleges volt a nagy óvatosság, mert zaklatás nélkül prédikálhatott. Következő állomása Kolozsvár, ahol tizenkilenc évet töltött, majd Nagyszombat, Győr, itt már helyettes tartományfőnök; végül Sopronban halt meg.
Írói produkciója elképesztő: 1611 latin nyelvű hitszónoklat; mivel Erdélyben, úgy látszik, nem volt könnyű mecénást találni, alig egynéhány jelent meg; a többi – harminchat kéziratos kötet! – Nagyszombatra került; vajon mi lett további sorsa?
Gyalogi János kiszélesítette a magyar szentek tárgykörét: Csete István könyvében nem hazai szentek is helyet kaptak, ha van valamilyen magyar vonatkozásuk: Mária, az ország patrónája, egyéb védőszentek, valamint szent jezsuiták, akiknek utódai hazánkban térítettek. Ily módon a beszédek száma – Gyalogi János két saját prédikációjával – nyolcvanegyre nőtt.
Csete István – és fordítója – birtokában volt a retorika minden fortélyának. Példázatok (szerény) alkalmazása, allegóriaépítés, tudós idézetek, életképi színek, halmozó szekvenciák, közmondások, szójátékok, exclamatiók: mindezek a hagyományos szónoki elemek természetes könnyedséggel illeszkednek dikciójába. Szakmai tudásához hozzáadta egyéni ihleteit, érzelmességét, temperamentumát; ezek teszik saját arculatúvá írásművészetét.
Hitbéli kérdésekben persze nem lehetett egyénieskedni, nem is akart. Szigorú őrzője az egyházi tanok épségének; amikor a visszaszerzett katolikus erőfölény idején a prédikációkban már csitulni kezd a hitviták zaja, ő még minden alkalmat megragad a protestánsokkal való polémiára; vallási meggyőződésének világi vonzatát, a Habsburgok iránti hűséget rendületlenül hirdeti; Mária országának helyreállítását óhajtja, ezen munkálkodik.
Pázmányék óta az egyházi beszédben gyérül a tételes hitmagyarázat, a cél erkölcsi tanítás. Csete István célja is ez, azzal a különbséggel, hogy ő nem annyira az egyén, inkább az ország számára teszi meg ajánlásait. Csúzy Zsigmond rendszerint a mennyei dicsőség képével – mintegy kupolafreskóval – zárja prédikációit: ahova a lélek erényes vagy bűnbánó élet után beléphet. Csete Istvánnál ez a szép és biztató zárómotívum hiányzik; nem a magán-üdvözülés útját mutatja meg, hanem egy elhitványult közösségnek jelöli ki az erkölcsi fölemelkedés útját. Fő beszédtárgyai az országos Mária-tisztelet, az uralkodói erények, a társadalmi viselkedés kívánatos módja. Modern szóval: közéleti témákról ír vallási keretben. Komoran, már-már reménytelenül.
Gyakran értekezik a hatalomról. Hagyján, hogy elítéli a tirannust, a „pokollal cimboráló fejedelmet”, ez hagyományos egyházi tan. Meglepő viszont, hogy általában is bizalmatlan minden felsőbbség iránt: „A hatalom puskapor módjára hamar fellobban, tömlöccel, vassal, veréssel fenyegeti az alattvalókat” – sőt (s ez már nemigen fér össze az Istentől való hatalom elméletével) még az eredete is kétséges és tisztátalan. A világnak első arany idejében – írja valóságos egyházi Rousseau-ként – nem is volt uralkodói elsőség. „Nem olvasom, hogy mondotta volna az Úristen: Dominamini hominibus, uralkodjatok az embereken; azt tudom, a tenger halain, erdők vadain, oktalan állatokon uralkodó hatalom az embernek adatott mint Isten képét viselőnek, hogy annak birodalma alá magokat az oktalan állatok megaláznák. Idő jártában valamint a tagokat elfödöző ruházat és köntös a bűn után csúszott bé az emberi szokásba, és a szokásból végre tisztesség lött, kínyesség és pompa, ami a bűnnek ostora vala, nem különben a fejedelmi magasság, elsőség, uralkodás, a természetnek párosságában eredetit a bűntől vette…”
„Az uralkodásra való vágyódással nehezen fér öszve az arany szabadság”; sebet ejt ezen, „aki mások nyakára kéván ülni, mikor az olyan megnyergelést se törvény, se szabadság, se igazság nem szenvedi”. Példa erre Nimródnak, az ótestamentumi vadásznak hatalmaskodása: „az ilyen vadászat – idézi Oleaster bibliamagyarázatát – a vadakon kezdetik el, lovagolni, puskázni, őzeket, szarvasokat kergetni, dárdával általverni, ezeken kezdik a hatalmasok (…) a vadaktól a jószágra lépni és onnét az emberekre mely könnyű; szabadságoktól, végre életektől megfosztani ott, ahol az uralkodás kezdetinek a neve sem jó: Babilon, zűrzavar…”
Az uralkodás a bűntől ered, s nem fér össze a szabadsággal: a hatalomnak ez a – mondhatni – totális kritikája páratlan régi egyházi irodalmunkban, Csete Istvánnál is. Máskor beéri a hatalmasok romlottságának ostorozásával. Isten ítélőszéke elé utalja őket: „Ezt a széket magasra emelik fel a megátalkodott hatalmasok, akik boldog állapotjokban felejtvén, ki által és miből emeltettenek föl, szerencséjek Alkotóját meg nem ismérik. (…) Felemelik ezt a széket, akik az ő szívekben mondják: Nincs Isten, s annak ajándékit s az elvött kincseket kurvákra ruházzák, ebekre, kártyára vesztegetik és pompára. Felmagasztalják ezt a széket sok Heródesek, kik a Jézust üldözik az ő szolgáiban, egyházi békességet megszaggatják, hitnek jó illatját büdössé teszik, eretnekség pártjára állanak a testi szabadságért az Úr ellen és annak Krisztusa ellen. Két kézzel és vállakkal emelik ezt a széket a mennybe kiáltó vétkek” – s ezzel a szónok visszakanyarodik a feddőzés kevésbé kényelmetlen régi szokásához. Az ellentmondást a kétféle felfogás között valószínűleg azzal oldotta föl magában, hogy végül is vannak Isten kegyelméből jó uralkodók, akiknek legszebb példája Szent István.
Az uralkodásról Csete Istvánnak mint magyarnak is volt mondanivalója. Dicsőítette Habsburg királyainkat, mert katolikusok és védelmezőink a törökkel szemben. De idegenek. Erről persze csak óvatosan szólhatott. A szent – azaz Árpád-házi – királyok alatt az ország gazdag volt, most azonban koldus, „oda minden szabadság, kincs, jószág, médusoknak, perzsáknak általadta Isten”. Ez az eretnekek miatt történt, akik nyakunkra hozták a törököt: „a Szent az ebeknek adatott, gyöngyeinket lábokkal tapodták a sertések, kezét bocsátotta az ellenség minden kívánatos dolgainkra, elfogatott a szövetség ládája…” A történeti tablóban áttételesen a török pusztítás és a protestáns templomfoglalások képei vegyülnek, de őket nem volt szokás – Dániel próféta szavaival – médeknek, perzsáknak nevezni. A bibliai idézet másutt is megjelenik, fontos kiegészítéssel: „az ország megmérettetett, és általadattatott része a perzsáknak, része a médusoknak, akiknek nyelvét nem értettük…” Ezzel szemben szerencsés volt a pápai döntés, hogy Istvánnak küldött koronát, mert ő „nem valami idegen és vendég nemzetből, hanem tömérdek Scytia és Kaukasus határiból származandó vérből” vette eredetét; ismételten hangsúlyozva: „nem idegen nemzetből, ki a magyarok nyelvét nem értené…” A Habsburgok bezzeg idegen, más nyelvű nemzetség; lehetséges hogy a médek, perzsák emlegetése az ezópusi beszéd – igen korai – példája, melynek burkából itt-ott kiütközik a prédikátor takargatott érzelme?
Az akadémiai irodalomtörténet Csete Istvánt mint a katolikus rendi nacionalizmus képviselőjét mutatja be (néhány sorban). Ebből legfeljebb annyi igaz, hogy ő is büszkélkedett hazánk határainak „a Duna mellékiről kilenc országokra” való kiterjedésével (mint később Petőfi a három magyar tengerrel), de ez szerinte nem a nációnak, hanem a kereszténységnek terjeszkedése volt, térítő „jó papoknak jó gyümölcse”. Az ő eszménye nem magyar birodalom, hanem katolikus ország; amit visszasírt, nem az ősi nemesi szabadság, hanem a régi szentség. Korholta a rendi aspirációkat: „Haza törvényét talpra állítani kévánjuk; miért nem az Isten törvényét? Nem is jó a szabadság, aki Isten törvényén, tiszteletén fundálva nincsen.”
Isten törvénye nem tesz különbséget ember és ember között, „ha szakadás-szerző [=eretnek], ha pogány, ha Krima havasáról való tatár, szerecseny”; védő palástja alá veszi a nemzet minden részét, főképpen a szegényeket (meg nem nevezve: jobbágyokat), akiket a nemesi felfogás kirekesztett a nemzetből. Az egyházi irodalomnak ősi tartozéka a feddőzés a vérszopó hatalmasok, szívtelen gazdagok ellen. Ez sosem lázítás, inkább a társadalmi elégedetlenség robbanásgátló szelepe, de azoktól, akik írták, nem lehet megtagadni az őszinte felháborodást és részvétet. „Oh világ fösvénysége! fösvények világtalansága!” „Oh ki nagy itílet vár és számadás bennünket, kik az evangeliomokat halljuk és lopunk! Apostolok tejét szopjuk, és a szegénység vérit szíjuk! Ezeknek könnyei magasztalják fel a kegyetlen urak s tisztek ellen az Isten székét s a mérőserpenyőt. Megmérettetnek ebben maholnap császár szolgálatja színe alatt elkövetett húzások-vonások, kik miá a kincses ország majd koldusságra jutand.” Csete István olykor mintha már-már a magántulajdon ellen kelne ki, elítéli az „enyém-tiéd” elvét, de ez csak régi toposz, Aranyszájú Szent Jánostól származik, nem kell szó szerint venni, s a tisztes kereskedelmi haszon ellen a prédikátornak nincs is kifogása. Komolyan firtatja azonban a nagy vagyonok eredetét. Sokan „palástolt politikával [=machiavellizmussal], törvénytelen utakon, hamissággal” jutnak javadalmakhoz, és hozzáteszi: „hazaárulással” – ez a nyílt politikai néven nevezés példátlan egyházi irodalmunkban, Csete István ellenben többször is beszél hazaárulásról, talán ő alkotta meg a szót?
Másutt remek életképet fest a vagyonszerzésről. „Némely házakban ha adatnék férni a pénzes és leveles ládákhoz, elővenni az írásokat, contractusokat, leveleket a jószágról, tudom, tudom, mely úton kerültenek ide: amaz árva, özvegy kíntelen volt félárán elvesztegetni… Ez micsoda csomó levél? Documentumok az apámtól maradott ősről, keresetekről, fundusokról valók… A Jerikó átkából torkon verve gyűltenek, szegénység fojtogatásával, húzással-vonással kerültenek… Ebbe a zacskóba mi van? Kiönti az ötös, tizes aranyakat, graeci tallérokat, tajtékos forintokat; szép kincs! s micsoda kapun jöttek bé?… Ezt a tizes aranyat ilyen vármegye adta honoráriumban, ezt notáriusságomban szolgálatomért, ezeket prókátorságom után nyertem… Úgy van, mikor szolgáltál nékik a szegénység kárára…”
Hasonló életszerű jelenetekkel, leírásokkal gyakran találkozunk Csete Istvánnál, sokféle témában. Katonaélet, várostrom, kirándulás, a vincellér munkája, ötvösműhely, falusi bíróválasztás, évzáró ünnepély jutalomkönyvek kiosztásával az iskolában: megannyi pompás hazai színezéke beszédeinek. „A kisded gyermekeket sokszor elnézem; ők az apjoktól látják, hogy kereket falaznak, lőcsöt, járomszeget, tézslát készítgetik, ostort fonnak, vonó marhákat béfogják, állítják, csáholják; mint kis majmok a szomszéd gyermekek összveállanak a híg sárnak, abból ők kerekeket csinálnak, és azokba tengelyt, rudat, más marha nem lévén, magokat béfogják, nógatják, csáholják egymást az utcákon…” Csete István beszédei magyar prédikációk: csécsényi puskát említ, közmondást tud a kompolti kisasszonyról, parasztosan nevezi meg a csillagokat (Hetevény stb.); nem feledkezik el az egri menyecskéről, aki hét törököt vert át nyársával; följegyzi, hogy a régi magyarok a betlehemi jászlat karácsony szalmájának hívták, a rövid istentiszteletet katonás misének; aki égiháború vagy más akadály miatt nem mehetett el a templomba, három kenyérrel kalodaváltságot adott; méltatlankodik a hazai képen: hogy a kápolnából kocsmát csináltak. (Petőfi ezt helyeselni fogja.) Világi szépprózánk még idegen lábakon döcög, amikor a prédikációkban már virít a magyar élet.
Szent királyaink ennek a hazának a földjén éltek, térítettek, alkottak. Ha erről szól, Csete István stílusa – ez a mindig oly ideges és nyughatatlan stílus, Pázmány biztonságos derűjének ellenképe – ódai magasba szárnyal. „Tisza mellyéke! Erdély! Havas alfölde! Ha meg tudnátok gondolni az Isten ajándékát Szent László királyban: hányszor szentelt meg titeket véres nyomdokival! Oh Kolozsvár! oh Torda! szent királynak verejtékivel megáztatott tartományok! oh források! oh híves patakok!” A prédikátor Szent László elpusztult sírhelyére gondol, és személyes hangot üt meg: „Oh váradi föld, kit én könyvező szemeimmel valaha láttalak! Miért nem engedted meg azokat a szent köveket és hajlékot látnom?” Elpusztultak a hajdan ékes templomok, „megnémult az orgona és énekes kar, ledőllöttek az oszlopok és kolumnák, felégettettek a gyóntatószékek, a kakas penitenciát kiáltani megszűnt”. Hajh, de bűneink miatt… A nemzet ostorozásának már Kölcsey és Ady előtt volt klasszikusa: Csete István. „Az egymással hadakozó Istenektől várjon a világ a békesség és igazság tartásban jó rendet? Bontogassuk a törvényt; fiú az apjára támadjon; adjunk szárnyat tanítványoknak magok mesterére, jobbágyoknak a földesurakra, juhoknak a pálcás pásztorra; hatalmazzanak el a szitkok, átkok, uralkodjanak a haragtartások, megtámadások, vérontások…” Kis magyar apokalipszis, és nemcsak az; „egész Európa állapotjában óránként változik, és mindenek végső romlásra néznek”, fenekestül felfordult világ. Sovány ellentétel, hogy Indiában szépen terjed a keresztény hit…
1939-ben, „a szörnyű órákban, amikor a nemzetek megméretnek”, Szerb Antal tanulmányt írt az irracionális reményről, mely végigvonul irodalmunkon, feltör Zrínyi, Vörösmarty, Madách ajkán, s a fenyegető végzettel szemben csak-azért-is-t és „lesz még egyszer ünnep”-et kiált. Csete István hasonló helyzetet él át, és kifakad: „Ha nem tudnám, hogy az ég alatt nincs semmi állandó, ezt a predikállószéket vércsöppekkel áztatnám meg ma, mikor ennyi országos károkról s azoknak okairól gondolkodom.” Hát már csak ez maradt vigaszául, az örök változandóságnak, a rosszban is, ez a reménytelen reménysége? A siralmak próza-költője, a pusztulás paroxizmusának művésze számára a tehetetlen várakozás gesztusa? A magyar irodalom századai itt összeérnek, az Előszó és A vén cigány lírikusa parolázik Csete Istvánnal.