A Debrecenbe való átköltözéssel nemcsak új év kezdődött, hanem a szabadságharc új korszaka is. Az országgyűlés és a kormány nagyobb zökkenő nélkül folytatta munkáját, a magyar kézen maradt területek közigazgatása és a hadügyi igazgatás zavartalanul működött. A tények tehát nem igazolták a tábornokok aggodalmát. Perczel ugyanis ezt írta Kossuthnak 1849. január 1-jén: „Budapest feladása az ország elvesztése. Senki sem fog többé engedelmeskedni az onnét eltávozottaknak. A hadsereg pedig fel fog oszlani.” Az országban és a hadseregben azonban volt erő és készség a küzdelem folytatására, a tisztikarban mutatkozó bomlást pedig sikerült megállítani. A kormány távozása után a pesti haditanács elhatározta, hogy Perczel hadteste és az alakuló tartalék Szolnok felé húzódik vissza, hogy a kormány visszavonulását fedezze, Görgey* pedig a maga hadtestével Vácon keresztül Nyitra felé veszi az útját, hogy az ellenséget is erőinek megosztására késztesse. Görgey* Vácott január 5-én egy kiáltványt bocsátott ki, melyben leszögezte, hogy Magyarország az V. Ferdinánd* szentesítette alkotmány fönntartásáért minden külső ellenséggel határozottan szembeszáll, és csak olyan egyezkedés eredményét ismeri el, amely az alkotmányt és a hadsereg becsületét biztosítja. A decemberi szakadatlan visszavonulásért azonban nem a tényeket, nem az ellenség túlerejét tette felelőssé, hanem a kormány állítólagos hibáit. A kiáltvány elérte célját: a tisztikarnak a fővárosokban megritkult és elbizonytalanodó sorai újra megszilárdultak. Kossuth közben január 7-én Debrecenbe érkezett. A városkapu őre ezt írta a belépőket nyilvántartó naplóba: „Kossuth, a magyarok Mózesse.” Az elnök érkezését azonban két kiáltvány is megelőzte. Az egyik az Alföld népéhez szólt, a másik Debrecen városához. Mi az utóbbit közöljük az Alföldi Hírlap 1849. január 7-i száma szerint.