Batthyány és Deák bécsi követjárása eredménytelen volt. Bécsben már egyáltalán nem óhajtottak tárgyalni a magyarokkal. Első lépésként az önálló magyar pénz- és hadügyek feladását követelték Batthyányéktől. Erre a magyar küldöttek nem voltak felhatalmazva – és nem is voltak rá hajlandók. Augusztus 31-én a király megküldte az osztrák kormány emlékiratát a nádornak. Ez nem kevesebbet állított, mint hogy a Pragmatica Sanctióra való tekintettel az uralkodónak nem is volt joga szentesíteni a márciusi törvényeket. Sértő módon fogadták a bécsi udvarban a magyar országgyűlés százhúsz tagú küldöttségét is. Ennek kiküldését Kossuth javasolta, hogy a királyt „hű magyarjai” közé hívja. Kossuth szeptember 4-én már tisztán látta, hogy az országnak, ha nem akar feltétlenül behódolni a törvénytelen bécsi követeléseknek, védenie kell magát. Bejelentette a képviselőházban, hogy „a nemzet kénytelen lesz ideiglenesen oly végrehajtó hatalomról gondoskodni, mely végrehajtó hatalom ne legyen kénytelen a maga eljárásainak eszközeit a törvényből, hanem a haza veszélyéből meríteni”. Ugyanezen a napon V. Ferdinánd* legfelsőbb megelégedésének nyilvánításával visszahelyezte Jellačićot* minden korábbi méltóságába. A kormány természetesen nem maradhatott fenn tovább. Esterházy már szeptember 5-én lemondott; Széchenyi* szeptember 6-án betegen útnak indult a döblingi tébolydába; Eötvös szeptember 9-én Bécsbe menekült. Kossuth a kormány lemondásának esetére diktatúrát óhajtott, és alighanem Nyáry Pállal* és Beöthy Ödönnel* akart valamiféle triumvirátust létrehozni. Szeptember 10-én, Batthyány (és a küldöttség) hazatérésekor azonban megbizonyosodott róla, hogy Batthyány nem hódolt be az udvari követelések előtt. A kormány tagjai – Szemere* kivételével – lemondtak. Szemere* azért nem, hogy ne maradjon az ország teljesen kormány nélkül. Amikor pedig István nádor – törvénytelenül – a maga kezeibe akarta venni „a kormány gyeplőit”, és erről egy – a törvény megkövetelte ellenjegyzés nélküli – levélben értesítette a képviselőház elnökét, az országgyűlés sikerrel ellenállt. A szeptember 11-i ülésen Kossuth többször is felszólalt. Legfontosabb első beszédét a Közlöny 1848. szeptember 13-i számából vettük át.