Kossuth rászánta magát a menekülésre. Ezekben a napokban minden menekülő előtt az 1831. évi lengyel szabadságharc analógiája lebegett. Akkor az oroszok elől a levert lengyel szabadságharcosok a velük szemben ellenséges érzelmű, az oroszok iránt annál barátibb Poroszország területére menekültek – és mégsem adták ki őket Oroszországnak. Kossuth tehát leborotváltatta szakállát, feltakarta kopasz koponyáját, magához vette hamis úti okmányait, és augusztus 11-én délután 4 óra tájt kocsin elindult Lugos felé. Útközben találkozott az orosz táborból visszatérő magyar hadikövetekkel, Poeltenberg* vezérőrnaggyal és Beniczky* alezredessel. Megtudta tőlük, hogy az oroszok a feltétel nélküli fegyverletételhez ragaszkodnak. Majd Szemerével* és Batthyány Kázmérral* együtt folytatta útját. Szemere és Batthyány nem írta alá Kossuth lemondó nyilatkozatát; éreztették is a volt kormányzóval, hogy ők továbbra is minisztereknek tekintik magukat. Kossuth augusztus 12-én reggel Lugosra érve – és Görgey* feltétel nélküli meghódolásától félve – újabb levelet írt Görgeynek. Éles hangon nyilatkozott benne Görgeyről és a történtekről, de változatlanul ragaszkodott ahhoz a kijelentéséhez, hogy az ő magyarországi szerepe véget ért. Levelét az Országos Levéltárban lévő fogalmazvány alapján közöljük. (Másolata: OL R 123. Vörös Antal* iratai II. V. 1. b. – 405.)