Kossuthról sokat olvasunk, Kossuthtól szinte semmit. Évtizedek óta nem jelent meg írásaiból összeállított kötet. Engedelmesen ismételgetjük azokat az igazságokat, amelyeket a róla szóló könyvtárnyi irodalomból kiválogatunk, ki-ki ízlése szerint – de nem szembesítjük ezeket Kossuth szavaival. Nem csoda tehát, ha róla való képünk megmerevedett, körülbelül olyan hősi pózban, amilyen Kossuth a minden vidéki városunkban megtalálható szobrokon, és amilyen az életben sohasem volt. A róla szóló irodalom évről évre szaporodik, de többnyire megelégszik azzal, hogy kalaplengetve tiszteletköröket fusson a hős szobra körül.
Ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni, milyen volt a XIX. századnak ez az óriása a valóságban, magához Kossuthhoz kell fordulnunk, cikkeihez, beszédeihez, hivatalos irataihoz. És még így sincs könnyű dolgunk. Kossuth életpályája több mint kilencven évre, politikai pályája több mint hat évtizedre nyúlik. Hallatlanul szorgalmas ember lévén, magánélete szinte nem is volt. Hivatalos és hivatásbeli teendői elborították, nem volt sem ideje, sem kedve naplót vezetni, mint oly sok kortársának. A politikai írásokból pedig inkább csak szelleméről és meggyőződéséről alkothatunk képet, mint jelleméről és egyéniségéről. Szellemi kiválóságát, műveltségét még ellenségei sem vonták soha kétségbe. Azt sem, hogy elveihez, meggyőződéséhez szilárdan ragaszkodott, hogy mélyen átélt hivatás-, sőt küldetéstudat vezette. De mihelyt az egyéni tulajdonságokról kell nyilatkozni, a kortársak nyomban politikai hitvallásuk és egyéni rokon- vagy ellenszenvük szerint foglalnak állást. (Ma sincs ez másképp.) A radikálisok lágyszívűnek és erélytelennek mondták, az ellentábor elbizakodottan vakmerőnek és erőszakosnak. Barátai örömmel állapították meg, hogy egyszerűen, szinte szerényen él, ahogy egy értelmes és felvilágosodott polgárhoz illik is; ellenfelei pedig éppen azt vetették a szemére, hogy hiú és színpadias. Ezek a hangsúlyozottan ellentétes tulajdonságok a valóságban azonban nem egymást kizáró ellentétek, inkább csak a nézőpontok különböző voltát jelzik. Kossuth elvi kérdésekben csakugyan szigorú és következetes volt, helyeselte, ha utasításait kemény kézzel teljesítik, de végképp nem volt vérszomjas egyedi esetekben. És bármilyen egyszerűen élő, művelődni és fejlődni kívánó ember legyen is valaki, ha változtatni akar hazája sorsán, közszereplővé kell hogy váljon, vezető szerepre kell hogy vágyjon – és nem szakadhat el a maga érzelemgazdag, a pátosz iránt fogékony korától, hiszen az ezekkel átitatott kortársakra kell hatnia.
Kötetünk anyagát annak a másfél évnek az irataiból állítottuk össze, amikor Kossuth valóban az ország első embere volt: 1848 márciusától 1849 szeptemberéig sorakoztatunk fel Kossuth-leveleket, -cikkeket, -beszédeket az „országgyűlési teendők tárgyában” elmondott nagy programbeszédtől a szabadságharc leverése utáni önigazoló, új célokat kitűző, hatásos, de igaztalan vidini levélig. Fontos és kevésbé fontos iratok egyként megtalálhatók összeállításunkban – az utóbbiak azzal a nem is titkolt céllal, hogy körüljárhatóbbá tegyék Kossuth alakját, hogy felvillanthassunk valamit abból is, milyen szerteágazó figyelemmel és aprólékos gonddal kísérte az ország sorsának minden rezdülését, milyen vonzó egyéni tulajdonságai voltak, de abból is, hol húzódtak szemléletének korlátai, hol mutatkoznak meg egyéniségének árnyoldalai. Az eddiginél árnyaltabb, sokszínűbb Kossuth-képhez szeretnénk eljutni: kevésbé tévedhetetlenhez, de sokkal emberibbhez – és talán éppen ezért sokkal csodálnivalóbbhoz.
Kossuth 1848–1849. évi iratainak eddigi legteljesebb (teljesnek így sem mondható) gyűjteménye öt vaskos kötetet tölt meg. Természetes tehát, hogy számos híres és fontos dokumentum hiányzik összeállításunkból. Alig-alig tudunk meg valamit a pénzügyminiszter munkájáról, édeskeveset vehetünk fel a szabadságharc irányítójának rengeteg aprósággal személyesen vesződő irataiból, háttérbe szorul az egyébként sarkalatos fontosságú úrbéri kérdéssel kapcsolatos Kossuth-megnyilatkozások sora, és 1848 novemberétől fogva túltengenek a katonai tárgyú rendelkezések. Ezt az utóbbit azonban magától értetődőnek kell tartanunk, hiszen ettől az időtől fogva a magyar szabadságharc mindenekelőtt háború, melynek sorsa a harctereken dőlt el, nem országgyűlési vagy népgyűlési vitákban.
A válogatás során előnyben részesítettük Kossuth magyar nyelvű iratait, hogy minél kevesebbszer kelljen Kossuthot magyarra fordítani. A Bemhez, Dembińskihez szóló levelek esetében mégis kénytelenek voltunk megalkudni, hiszen Kossuth velük franciául vagy németül levelezett. Ezeknek az iratoknak azonban jobbára vannak régi felhasználható fordításai, a stiláris különbség tehát ezekben az esetekben sem nagyon szembeötlő. (Kossuth nyelvismereteivel kapcsolatban Móricz Zsigmond jogos büszkeséggel jegyzi meg, hogy „az ellene kiadott körözvény azt mondja: beszél németül, magyarul, deákul, tótul, franciául, olaszul, zsidóul, görögül, angolul és török nyelven, keveset oroszul”.)
Kötetünkben hivatalos iratokon kívül beszédek és hírlapi cikkek is olvashatók. Kossuth mind szónoknak, mind újságírónak kiváló volt – és roppant hatásos. Nemhiába írta róla (Kossuthtal egyébként nem rokonszenvező) emlékezéseiben Pálffy János, az 1848-as képviselőház alelnöke: „Én Kossuth Lajost a jó szónokokban nem szegény Magyarország legjelesebb szónokának, Európa egyik első zsurnalistájának s a világ legnagyobb agitátorának tartom.” Igen, Kossuth hatni akart, és ezekből a cikkekből és beszédekből azt is megítélhetjük, mikor, milyen közönségre hogyan és mivel tudott igazán hatni. A választékosan megírt cikkekben néha valóban találkozunk a kor kedvelt közhelyeivel, tetszetős, de olcsó fordulatokkal, nemegyszer hatásvadászattal is, de mindezek mögött szüntelenül kitapintható egy kortársaihoz képest korszerű újságíró fegyelmezett gondolkodása. Beszédeiben is megfigyelhetjük ugyanezt. Ha csaknem másfél évszázad távolából elolvassuk őket, nem fogunk egyetérteni Illyés Gyulával, aki ötven évvel ezelőtt (mikor még Pálffy Jánoshoz hasonlóan ő is úgy ítélte, hogy Kossuth „a nemzet fénylő tulajdonainak s gyöngeségeinek hű lenyomata”) azt írta, hogy Kossuth Lajost „elég közepes nyelvművésznek kell tartanunk, mondatai tele vannak latinossággal, germánizmussal, stílusa nemegyszer, a pátosz csúcsán, dagályossá válik”. Illyés ugyanis megfeledkezik róla, hogy a pátosz ennek a kornak, a kor szónoklatainak jellemző vonása, és hogy Kossuth ezt sokszor művészi fokra tudta emelni – és megfeledkezik arról is, hogy Kossuth beszédeiben nemcsak a dagály jelentette a hatóerőt, hanem a fegyelmezett szerkezet, a nyelvi gazdagság és a gondolatok sodra is. Még ellenfele, Kemény Zsigmond báró is elismeréssel ír az orátor Kossuthról (pedig barátainak is lehetőleg szűkmarkún mérte az elismerést): „Semmi kétség, hogy Kossuth csodálatosan szép orgánummal bírt, melynek a suttogástól kezdve a legélesebb hangokig saját varázsa volt, ellenállhatatlan, majdnem hódító! Őt az arckinyomattól egészen a kéz legkisebb mozzanatáig, ha nem is művészi, de gyakorolt, kellemes és néha kiválóan nemes előadási modor jellemzé. Beszédei, melyek félig készültek, félig rögtönzöttek voltak, soha az unalmasságig hosszúk vagy a figyelem fárasztásáig tartalmasak nem valának.”
Legfontosabbnak mégis a hivatalos iratokat kell tartanunk. Gondoljunk csak vissza rá, hogyan jellemzi az Országos Honvédelmi Bizottmány munkáját az egyik tag, Pálffy János, már idézett emlékezéseiben: „Elein a redut épületében tartotta üléseit (legtöbbnyire a Nyáry elnöklete alatt, miután Kossuth nem mindíg jelent meg), azután a Kossuth Nádor utcai szállásán, két szobában. A belsőben, melynek ajtaja mindig nyitva volt, Kossuth, csaknem leszegezve örökre, ült íróasztala mellett, s írt, és mindíg csak írt. Valóban megfoghatatlan, hogy mit tudott mindíg csak írni! S Nyáry szokott erős kifejezéseivel nem egyszer kiáltott fel: »De mi a fenét tud annyit írni az a prókátor?!« Ezalatt a tagok, rendesen Nyáry, Esterházy, Jósika és én, konverzáltunk, szivaroztunk.”
Az alól a fáradhatatlan, szakadatlanul percegő lúdtoll alól kerültek ki 1848 nyarán az önálló magyar pénzügyeket megteremtő és rendbe hozó, 1848 őszétől fogva pedig a magyar hadügyeket szabályozó, a honvédséget felszerelő és ellátó legfontosabb rendelkezések. Bécs éppen ezen a két területen akarta lehetetlenné tenni az önálló magyar politikát. Kossuth csaknem üres – gondosan kiürített – állami pénztárakat vett át 1848 tavaszán. Először is létrehozta – kamatozó kincstári utalványok kibocsátásával és a „haza oltárára” tett önkéntes adományokból – a szükséges ércalapot az 1 és 2 forintos bankjegyekhez, majd az országgyűlés felhatalmazása alapján hatvanegymilliónyi értékben államjegyeket („Kossuth-bankókat”) bocsátott ki. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy elvileg nem ez a legtökéletesebb megoldási mód, de más eszköz nem állt rendelkezésre: az országot katonai támadás fenyegette, kölcsönt felvenni nem sikerült, és az adórendszert sem lehetett egyik percről a másikra kiépíteni. Ekkora adósságot békés időkben könnyű lett volna visszafizetni – és ne felejtsük el, hogy hasonló helyzetben Ausztria néhány évtizeddel korábban csak milliárdos államjegy-kibocsátással és devalvációval tudott pénzügyi nehézségein segíteni.
Az alól a lúdtoll alól került ki Kossuth korát megelőző pénz- és hitelpolitikai gondolatokon felépülő pénzügyminiszteri jelentése, költségvetési és adóterve, ez a szakmai mestermű, amelyet már csak terjedelmi meggondolásokból sem vehettünk fel kötetünkbe, de amelynek alapján vívhattuk egy esztendőn keresztül igazságos önvédelmi harcunkat.
Az alól a lúdtoll alól kerültek ki a hadügyi rendelkezések, melyek többnyire nem a haderő szervezésével vagy haditervekkel foglalkoztak (hiszen az a tábornokok feladata volt), hanem a hadiipari hátteret, a fegyver- és lőszergyártást, a ruházat és felszerelés előteremtését, a lópótlást, az élelmezést, a katonai szállításokat szabályozták vagy alkották meg, sokszor a legapróbb részletekig. A szabadságharcnak ebbe az egyszemélyes idegközpontjába futottak be a jelentések, és innen áradtak szét, mint megannyi idegpályán, az elképesztő szorgalommal és jellegzetes gyöngybetűkkel írt Kossuth-levelek, amelyek nélkül mind a szervezett kormányzás, mind a további ellenállás lehetetlenné vált volna.
Kötetünk nem tagolódik külön bevezető tanulmányra és külön okmányközlésre. Az egyes iratokat keletkezési körülményeikre és a megfelelő időszak eseményeire vonatkozó szövegek kötik össze. Ha folyamatosan olvassuk a könyvet, remélhetőleg nemcsak Kossuth egyéniségét ismerhetjük meg jobban, hanem a forradalom és szabadságharc egész történetét is áttekinthetjük. Utazzunk tehát vissza a múltba: először Pozsonyba, az utolsó rendi országgyűlés 1848. márciusi üléseire.