Pozsony, 1848. március 29.
Azt gondolom, uraim, eleget hallottuk kétszer a leiratokat. E két fölolvasás elegendő volt arra, hogy minden becsületes magyar magának véleményt képezzen a dologról. Én röviden, azon higgadtsággal, mely higgadtságban fekszik az elhatározás, részemről kijelentem, hogy bármi történjék, de az intrikák, melyek Bécsben játszatnak, nem fognak célt érni e nemzetnél. Ezen határozottsággal röviden kimondom vélekedésemet mind a két leiratra nézve. – Az egyik, mely az úrbéri viszonyokról, közös teherviselésről, papi tized megszüntetéséről és kármentesítésről szól, mint látom, elvben szankcionálva van, és azt ekképpen szankcionáltnak veszem. Hanem amennyiben őfelsége felszólít bennünket, hogy a földek mívelése, éhségnek bekövetkezhetése s Isten tudja, mi mindenféle végett újabb tárgyalásba ereszkedjünk, arra nézve kinyilatkoztatom: hogy én nem vagyok hajlandó semmiféle tárgyalásba bocsátkozni. Mindaz, mit e tekintetben tehetőnek vélek, annak kijelentése: miképpen a tekintetes rendek az úrbéri tartozásokat, szolgálatokat és adózásokat törvényesen és fejedelmi szó hozzájárulásával is megszűntnek tekintik visszahúzhatlanul; s a tekintetes rendek kijelentik: hogy e részben, bármiképpen provokálva, semmiféle traktátusokba bocsátkozni nem fognak. – Midőn ezt tesszük, egy manifesztációban szólhatna az országgyűlés a néphez, melyben annyi legyen foglalva: hogy miután tavaszi idő van, s a tavaszi vetések elvégezve nincsenek, tehát a közjólét szempontjából kéretik és fölszólíttatik a dolgozó néposztály – de nem parancsoltatik neki –, hogy nyújtson segédkezet arra, miszerint a földek míveletlenül ne maradjanak. Ilyen fölszólítást a néphez, annak hazafiúságára hivatkozva, tenni lehetne, de törvényalkotási traktátusról szó sem lehet.
Mi a második rezolúciót illeti: az országgyűlés hallotta a minisztériumnak e részbeni nyilatkozatát, annak részleteihez tehát nem fogok szólani; minthogy a főherceg nádor állását kötötte ahhoz, hogy a nemzet e tekintetbeni kívánságait teljesítse, hozza meg a fejedelemtől, részletekbe nem ereszkedem, kimondván azon meggyőződésemet, hogy ez gúny, könnyelmű játékűzés a trónnal és a hazával. S kérdem: kik űzik ezen játékot? Az egészet általlengő szellem az, hogy a bürokrácia maradjon továbbra is Bécsben, hogy a minisztérium játék, báb, haszontalan postaexpeditor legyen Budán; és a bürokratikus tendencia nem gondol az ausztriai házzal, a polgári vérrel, mely folyhat, csak tarthassa meg a maga hatalmát. – Én, uraim, lelkem mélyében megbotránkozom e dolgok fölött; mert azon percben, mikor a fejedelem kimondotta, hogy magyarnak felelős minisztériumot akar, azzal kimondott mindent. Az ekképp adott királyi szót interpretálni, megcsonkítani, megnyirbálni nem lehet, hacsak a monarchia minden fényét és pietását elvenni, hacsak azon érzést nem akarjuk a nép szívébe plántálni, hogy a királynak nem kell hinni. A királyi szónak szentnek kell lenni utolsó vonalig a szónak minden betűjében. Mikor a fejedelem kimondotta: „akarom, hogy legyen felelős magyar minisztérium, és azt alakítsa gróf Batthyány Lajos”*, akkor a fejedelemnek más tanácsadója a magyarországi dolgokra nézve nem lehet, mint gróf Batthyány Lajos*. (Igaz!) És én részemről, ha tapasztalom, hogy még akkor is Lajos főherceg*, kinek semmi törvényes joga a nemzet dolgaiba nincs, ki nem ül a trónon, sem nem nádora az országnak, hogy ennek ügyeibe szólhasson, sem nem koronaörökös, hogy érdekeire befolyhasson; ha még ezentúl tapasztalom azt is, hogy gróf Hartigok*, Ficquelmont-ok*, Windisch-Grätzek* és mások tanácsától, beleegyezésétől függ, hogy a fejedelem szava beváltva legyen a nemzet irányában, lehetetlen, hogy ez az embert keble mélyében el ne keserítse. S midőn a dolgok úgy állanak, hogy egy megbukott kancellár* azon emberrel együtt, ki itten éveken keresztül a lélekvásárlás gyalázatos eszköze volt*, kit azért nem nevezek, mert nem akarom ajakimat megfertőztetni, és midőn látom, hogy báró Jósika, Erdélynek méltatlan kancellárja, kinek Magyarország dolgaiba semmi szólója nem lehet, folynak a magyar dolgokba* – kinyilatkoztatom, miképpen teljes bizodalommal a nádor férfiasságában és a nádornak lekötött becsületszavában, megvárom igenis a lehető legrövidebb óráig, miképpen váltatik be a fejedelem adott szava. Ha e tekintetben legkisebb nem teljesednék a nemzet méltó várakozásából, és csak legkisebb is megnyirbáltatnék az adott királyi szó – akkor gróf Apponyinak*, báró Jósikának s némely egyéneknek mint hazaárulóknak proskribáltatását fogom kívánni. (Fölkiáltás: Mindnyájan!)