Budapest, 1848. július 6.
MAGYAR, OROSZ S OLÁH ÜGY
Alig van kérdés, mely nemzeti létünkbe oly mélyen vágna, mint az oláh-orosz viszonyok. E kérdésnek szerencsés megoldása vagy ellenben a megoldásnak gondolatlan elhamarkodása határoz életünk-halálunk felett.
Első kérdés itt: mint alapul az orosz hatalmas befolyása Valachiában*? Az orosz hatalmas protektorátust gyakorol Oláhország felett, mit az oláh alkotmánynak végső szakasza ada kezeibe, mely szerint ezentúl a törvényekben semminemű változás nem történhetik a kamara vagy a herceg által, sem törvény ki nem hirdethetik anélkül, hogy az előbb az orosz és török udvarok által ne szentesíttessék. E cikknek a török tettlegesen hasznát nem veszi, ellenben az orosz oly terjedelemben használja, hogy a herceg még rendőri szabályt sem adhat ki, sem fontosabb hivatalra személyt nem alkalmazhat anélkül, hogy eleve az orosz konzul jóváhagyását kikérje.
Második kérdés: e befolyás irányában miképp áll a herceg, miképp a diplomácia és miképp az oláh nemzet? Ily nyomasztó helyzet ellen Ghica* herceg jelleme föllázadt, de őt az orosz trónjából kitukmálta*. E példa előtte áll Bibesco* hercegnek* – a többi világos.
S ezt a diplomácia tűri? Tűri, mert kissé saját műve is. Az orosz elég érett mit sem felejteni számításaiból; ő az oláh alkotmányt mind a drinápolyi, mind a kajnardzsi, mind a pétervári frigykötésbe beszőtte. E frigykötéseket* pedig az udvarokkal elismertette.
Az udvarok ma sem tudják, miképp és mikor csúszott az utolsó cikk az oláh alkotmányba.
A mai diplomácia mozog e befolyás ellen; de nem lévén semmi diplomáciai pólusa, kevés sükerrel. Ausztria, kinek hivatása volna e mozgalmak középpontja lenni, nyíltan az orosz szolgája. Az oláh nemzetnek kamarája szervilis, bojárságának pedig nincs politikai hatástére. Ezek forradalmat próbáltak, de rossz sükerrel.
Harmadik kérdés: föloldhatná-e a magyar e befolyást és miképpen? Igenis, ha volna követsége Konstantinápolyban, és e követségnek sükerülne a török udvartól megnyerni azt, hogy oláhországi ügyeinek kezelésével bízná meg az ottani magyar konzult: a török udvarnak szuveréni és alkotmányos jogainál fogva nem volna törvény, nem rendszabály Oláhországban, melynek szentesítése a magyar konzul befolyása nélkül történhetnék. Más módja a föloldásnak nincs.
Negyedik kérdés: mit tervez az orosz? Nincs a világon diplomácia, mely a kitűrés nagy erényét oly mértékben bírja, minőben bírja azt az orosz. Ő ez erényt ama híres fajtól tanulta, melyet „fanarióta”* címmel nevez a világ. Fontolva halad ő cél felé, s e cél? – Kárpátjaink.
Legyünk szemesek. Ő a Dunából bír annyit, amennyi elég, hogy ura legyen sorsának. De a Kárpátok! Mi szép természetes határ!
Ide pislog ő – mutatják első lépései. Folyamodott már egyúttal s most újra készül folyamodni az oláh kamrához; szabadjon az oláh ércbányákat táborozásra alkalmatlan katonáival műveltetnie, ígérvén az oláh kincstárnak bő hasznokat. Továbbá éreztetni akarja Valachiával protektori felsőbbségét, függetleníteni kívánja ezt a török udvartól, midőn az évi adónak, az úgynevezett harácsnak tőkéje lefizetésére ajánlkozik.
E lépések elsejét az időben az oláh honfiak csak azon oknál fogva tudták méltánylani, mert közöttök vala Cantacuzeno Gergely* – dicsőség nevének! – ki keletnek leghíresebb és leghatályosabb fanariótáival ült egykor a tanácsban. Ez egy ember tíz évig fékezte az oroszt, s az oláhországbani minden befolyásból kitolta annyira, hogy ez magát oda be nem furandhatta, ha a török és Ausztria által be nem hozatik.
Ez ujjmutatás, miért akar az orosz Valachiában* bányászkodni. Hisz a gödrök földét és kövét bizonyos rendszerrel úgy lehet hányni, miszerint a bányák vidéke megannyi földvár legyen, munkásai meg mindannyi katonák.
A másik lépés, Valachia függetlenítése, komolyabb az elsőnél. E kérdésben egy csapással két fát akar vágni. Egyik, hogy Oláhországba katonai erővel lépnie ne legyen sértése a török hatalomnak; másik, hogyha Valachia szervilis kamaráját csatlakozásra bírhatja, erre nézve ne kelljen senkinek szankciója.
E kérdés ránk nézve vészterhes, ha idején ott nem leszünk, s előkészülten nem bírandjuk a tért; a magyar egy percig sem késhetik, sőt gyorsan térre kell lépnie, éspedig oly férfival, kinek jelleme a föladat kényes voltához van mérve, s annak megfelel.
Ötödik kérdés: mit koholnak az ottani pártok? Felelet: nemzetegységet. A Gazeta de Transilvania* című oláh hírlap egyik melléklapjában* 8 250 000-re számíttatik az oláh ajkú lakosság, beleértve a magyarországiakat is.
E kérdésnek organizált vezérpártja van, s már-már a végrehajtás stádiumán áll. Érdekünkben áll tehát e végrehajtásnak minden gyűlpontjait ismerni, azoknak legkisebb moccanásaira ügyelni, s amennyire lehet, magunktól a veszélyt elhárítani.
Ím egy második nézet, miérthogy a magyar egy percig sem késhetik, sőt gyorsan térre kell lépnie, éspedig oly férfiú által, ki e téren otthonos – ki e téren bő alkalmat talál hazáját szolgálhatni.
Saját kérdésünket, a magyar–oláh konföderáció kérdését, a helyzetek filozófiája súgja a mély eszű politikusnak. Gróf Széchenyi* István e kérdést a hely színén s oly időben* tárgyalta már, midőn még a magyar s oláh földek függetlensége távolban tűnt föl csak, mint reményszín, melyről még az sem bizonyos, kék-e avagy zöld?
Az időben egy oláh sem vala képes a konföderáció kívánatos voltát fölfogni. Ma talán a dolog másképpen áll. Mik tehát a teendők?
E tér Magyarhont érdekelvén közvetlenül, követséget kell neveznünk Konstantinápolyba, s ha lehet, Ausztriával megegyezni, hogy a magyar minisztérium kandidátusát szinte követének nevezze. A konstantinápolyi kereskedelmi konzulság Ausztriát érdekelvén Trieszt miatt, e konzulságra az ausztriai minisztérium kandidátusában mi is megbízhatunk.
Bukarestbe és Iaşi-ba konzult nevezni, mégpedig azon tudattal, hogy e téren Oroszországnak legfényesb tehetségű diplomatáival álland szemközt; az orosz így kezeli itt ügyeit mindamellett, hogy konzuljai fényes diplomaták, mihelyt fontosabb kérdés adja magát elő, Konstantinápolyból is küld fanariótát és Szentpétervárból is rendkívüli nagykövetet. Ez aztán tekintélyével s a cár kegyelmeivel, amaz pedig tanácsaival s kéz alatti fondorlatokkal disztrahálják a disztrahálandókat. Ezekkel szemközt ma Ausztriának orosz keresztekkel díszesített nullitásai* állanak.
Eszközölni, hogy Ausztria a magyar kandidátust szinte kinevezze, ami ránk gazdálati, Ausztriára nézve politikai tekintetből is hasznos volna, mert Oláhországban annyi magyar van, hogy példának okáért Bukarestben 10 000 magyarra 50 ausztriai alig esik.
Ha célt akarunk és nem komédiát, Ausztriának föllépésünkhözi tettleges hozzájárulása nem múlhatlan, de fölötte kívánatos. Ha a minisztérium Bukarestbe az ausztriai konzul mellé magyar konzult nevez, s nem lesz képes az oroszellenes lépéseknek kellő, kimerítő nagyszerűséget és finomságot adni, bizonyos veszélyt hozand fejünkre.
Ha a minisztérium e téren ausztriai konzul mellett magyar konzult nevez, készen kell lennie felelettel ama kérdésre is, mit teend, ha az oláh egység kérdésének hősei orosz és reakcionális fondorlatok sugallatára zászlónkat letépnék? A magyar minisztérium emelkedjék e kérdések irányában kellő magasságra; minden jó szándék mellett is a képesség tanácsát meg ne vesse a konzulnak választásában.