Budapest, 1848. július 11.
Uraim! (Felkiáltások: Üljön le!) Engedelmet kérek, majd ha ki fogok fáradni. Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, mentsék meg a Hazát, e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat keblemre. Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felkiáltsa a halottakat, hogy ha vétkesek vagy gyengék, örök halálba süllyedjenek; ha pedig van bennük életerő, örök életre éledjenek. Uraim! Így áll e percben a nemzet önök kezében. És Isten kezükbe adta a mai határozattal a nemzet életét, de kezükbe adta a nemzet halálát is. Önök határozni fognak. De éppen, mert e perc ily nagyszerű, feltettem magamban, uraim, nem folyamodni az ékesszólás fegyveréhez. Lehetetlen nem hinnem, lehetetlen nem meggyőződve lennem, hogy bármiben különbözzenek is a vélemények e házban, a haza szent szeretete, a haza becsületének, a haza önállásának, a haza szabadságának oly érzete, hogy azért utolsó csepp vérét is kész a ház feladni: ez mindnyájunkkal közös. (Éljen!) És ahol ezen érzés közös, ott nem kell buzdítani, ott a hideg észnek kell az eszközök között választani csak. – Uraim! A haza veszélyben van. E szót elég volna talán száraz-ridegen kimondanom, mert hiszen a homály a szabadság napjának felvirultával lehullott a nemzetről, és önök látják, miként áll a hon. Önök tudják, hogy az országban dispoziciójukra levő sorkatonaságon kívül közel tizenkétezer önkintes honvédsereg állíttatott. Önök tudják, hogy a törvényhatóságok fel voltak szólítva a nemzetőrségi seregek mobilizációjára, miszerint legyen erő, mely képes legyen megvédeni a hont és megtorolni a bűnt odalenn, a széleken. És e felhívás a nemzetben visszhangra talált. Ha a nemzet nem érezte volna, hogy veszély van, nem talált volna nála visszhangra. Ez maga elég mutatványa annak, hogy a veszélynek érzete közös. De én azért mégis úgy gondolom, hogy köteles vagyok önöknek, uraim, nagyobbszerű vonásokban csak – és ezúttal nem minden apró részleteiben – a haza állapotának némi rajzát előterjeszteni.
Amint a múlt országgyűlés szétoszlott, és az első felelős magyar minisztérium hivatalába lépett, üres pénztárral, fegyver nélkül, honvéderő nélkül volt, lehetetlen volt mély fájdalommal nem éreznie a nemzet állapotának irtózatos elhanyagoltságát. Én egyike voltam azon számosoknak, kik éveken keresztül figyelmeztették a nemzetet: legyen igazságos a nép iránt, mert majd késő lesz. Most ez egyszer talán még a hazafiúságnak közös érzete és a közös lelkesedés elháríthatja fejünkről a késő szót s annak egész súlyát. Annyi bizonyos, hogy elkésett a nemzet és a hatalom az igazságosságban, s mivel ezen perc elkésett, azon perc, melyben először volt igazságos a nép iránt, bomlásnak indította a népviszonyokat*. Ezen viszonyok közt vettük át a kormányt, megtámadtatva árulás, pártütés, reakcionális mozgalmak és mindazon szenvedélyek által, melyeket átkos örökségül hagyott reánk Metternich* politikája. Alig voltunk a kormányban, sőt még csak össze sem jöhettünk mindnyájan, már a leghitelesebb tudósításokat vettük arról, hogy a pánszláv mozgalmak* a felvidéket nyílt lázadásba borítani szándékoznak nemcsak, hanem a napot is kitűzték már, mikor törjön az ki Selmecen. – Nagyobbszerű vonásokban akarok csak szólani; azért itt megállapodom s egyedül annyit mondok, hogy a felföld nyugodtan van. De ezen nyugalom nem a biztosságnak nyugalma, és meglehet, sőt valószínű, hogy ez tűz, mely a hamu alatt lappang. Az ország közepén, maga azon magyar faj között is – mely életrevalóságát amott a Drávavonal s az ókéri tábor táján mindennap mutatja – nehéz volt a népnek a hosszas szolgaság után megbarátkozni a szabadság eszméjével, s magát tájékozni annak első viszonyai között; mert nem hiányoztak bujtogatók, kik a népben aggodalmat költöttek, még azon, nem mondom adományok, hanem igazságok iránt is, melyeket nekik a múlt országgyűlés megadott. Kilenc hét múlt el azóta, az ország belje nyugodt, s a magyar faj áldozatra kész, önként s nem kényszerítve viszi vérét, életét, oda, hova felszólíttatik.
Horvátország nyílt pártütésben van. Sok évek folytak le azóta, uraim, mióta e hazában nem egy, nem két ember figyelmezteté a hatalmat, hogy midőn az ily bujtogatásokat szítogatja – szítogatja, mondom, nemcsak elnézi –, oly kígyót táplál keblében, mely az uralkodóháznak vesztét fogja maga után következtetni. Azt gondolták azon urak ott lenn, hogy mivel a lázas állapot, melyben Európa van, megingatta az országnak minden oszlopait a fennlevő viszonyokra nézve, már most nyílt pártütésben törhetnek ki büntetlenül. Én, uraim, ha e pártütésre a magyar valamely alapos okot szolgáltatott volna, e percben is, nem tekintve azt, hogy pártütés van, arra szólítanám fel önöket: legyenek Horvátország iránt igazságosak, és így igazságosak levén, nem fegyverrel, hanem az igazság szent szavával és annak megadásával csillapítsák le a lázadást.
Így lévén lelkesítve, kötelesnek érzem magamat egy futó pillanatot vetni Horvátországnak Magyarország irányábani viszonyaira. Önök előtt tudva van, uraim, hogy e nemzet még azon időben is, mikor különösen kegyelt kiváltságosoknak osztotta csak a maga jogait, Horvátországot minden jogokban részesítette. Nem volt e nemzetnek Árpád* korától egy joga sem, melyet, mióta Horvátország velünk kapcsolatban van, vele a nemzet meg nem osztott volna testvériesen (Igaz!), és nemcsak, de midőn megosztott vele minden jogot, adott még azon kívül e nemzetnek, magunknak terhére, különös kiváltságokat. Azt látom a históriában, uraim, hogy egy nagy birodalomnak egyes része nem részesül a közös jogokban, mint Irland nem mindenben, mivel Anglia bír; de hogy egy nemzet tömege, a nemzetnek nagyobb része, önmagát tagadja ki jogokból egy bizonyos kevesebbségnek kedveért, ezen nagylelkűségre példát csak Magyarhon adott a horvátok irányában. (Igaz!) Tehát hol az ok a múltban, minél fogva, habár a haza megmentésére fegyvert is fogunk kezünkbe, szívünkben érezni lennénk kénytelenek, hogy a pártütést mi provokáltuk? A múltban erre ok nincs. Vagy talán a legközelebbi országgyűlés, mely új érát nyitott e nemzet életében, tett változtatást a régi viszonyokon? Azt mondom: nem. Amely jogokat kivittunk magunknak, nekik is kivíttuk, amely szabadságot a népnek megadott a hatalom s az országgyűlés, Horvátország népének is megadta; amely kármentesítést az itteni nemességnek rezolvált Magyarország, a maga erszényének rovására rezolválta Horvátországnak is, mert a parányi ország nem bírja kármentesítését elvállalni – és ahol nemzetiség tekintetében, nem jól felfogva bár, és hibásan képzelve, de mégis aggodalom volt, annak megnyugtatására hatott, midőn kimondotta a múlt országgyűlés, hogy a horvátoknak közéletükben, saját hazájokban, saját törvényhatóságaikban saját nyelvükkel, saját szabályaik következtében is élni tökéletes joguk van, s így a törvényhozás municipális jogaikat nemcsak nem csorbította, sőt gyarapította. Van-e magasztosb jog, mint a képviselők választásáról rendelkezni, amely képviselők hivatva vannak törvényt szabni, szabadságot adni, védeni az országot? És az országgyűlés azt mondotta: ti, horvát barátaink, magatok osszátok fel, miképpen válasszátok képviselőiteket. Ezáltal állását és ezen municipális körben nemzeti önállását Horvátországnak, a múlt országgyűlés elismerte. Tehát ha a múltban nem volt ok, mely ezen pártütésnek a természeti jognál fogva valamely szint adhasson, a múlt országgyűlésnek cselekvényei okot bizonyosan nem szolgáltattak. Avagy talán a minisztérium? Mi egy lépést tettünk, uraim, amiért önöknek felelősek vagyunk. Ha sikerült volna e lépéssel lecsillapítani a fellázadt kedélyeket, örömömre szolgált volna azt megemlíteni; így csak azon érzéssel említem meg, hogy a minisztérium némi részben túlment a törvényen: hanem túlment azért, mert lehetetlennek látta el nem fogadni a törvény természetes következményeit; ha az országgyűlés elismerte azt, hogy a horvátoknak beldolgaikat saját nyelvükön folytatniok joguk van: a minisztérium a körülmények szerint hivatva érezte magát arra, hogy nemzetiségüknek elismerését a kormánnyali érintkezésekbe is vegye be, és ismerje el, midőn azt határozta, hogy velők magyar nyelven és a magyar nyelv mellé egyszersmind az ő nyelvükrei fordításban levelez*, és intézkedéseit úgy küldi hozzájok.
A horvátok a báni hatalomban igen nagy súlyt helyeznek. A múlt országgyűlés ezen báni hatalmat nemcsak sértetlenül hagyá, hanem annak egyszersmind az ország összes kormányzatábai befolyását biztosította, midőn törvény által meghívta a bánt*, hogy vegyen részt azon álladalmi tanácsban, mely a királyi helytartó körül a nemzet sorsa fölött rendelkezik. És a minisztérium ennek következtében semmit sem tartott sürgetőbbnek, mint meghallgatni azon bánt, kit az igazságnak és szabadságnak ostora alatt leszállott hatalom, tételének utolsó percében, átok gyanánt tolt nyakunkra, hogy megkísértse, vajon nem lehetne-e a kárhozatos reakció ördögét visszaidézni. – A minisztérium egyáltalában nem vonakodott a bánt első percben is felszólítani, foglalja el székét István királyi helytartó álladalmi tanácsában, s értekezzék a miniszterekkel arról, miképpen lehetne Horvátországnak nyugalmát, békéjét s csendét biztosítani, s mik Horvátországnak igazságos kívánatai, melyeknek teljesítésére, ha ez a minisztérium kezében van, késznek nyilatkozott arra, hogy önök előtt indítványt tegyen, és annak elfogadása tekintetében állását is kérdésbe tegye. A bán nem jelent meg, makacsul visszautasította a felszólítást, pártütésre támaszkodván, s annak élére vetvén magát, a magyar koronátóli pronunciált elszakadásnak terén áll. Nem tagadom, hogy Horvátországnak vannak sok részletes sérelmei, melyek mai napig sincsenek orvosolva; de azokat nem a minisztérium, nem a nemzet okozta; ezen sérelmek hagyomány gyanánt maradtak reánk a múlt kormánytól; a nemzet pedig azon sérelmeket magáévá tette minden időben, és mindent elkövetett orvoslásukért, éppen úgy, mint saját sérelmei tárgyában. És az bizonyosan egyike volt a felszólítás okának, miérthogy Jellačićot* mint őfelsége által akkoriban kinevezve volt bánt felszólítottuk, hogy érintkezésbe tegye magát a minisztériummal, hogy rögtön intézkedhessünk a sérelmek megszüntetése iránt; mert a minisztérium felhatalmazva, de kötelesnek is érezte magát arra, hogy ahol a törvény sértve van, azt a maga épségébe visszahelyezze; de a bán annak, hogy a horvátoknak az 1845-i tartományi gyűlésből őfelségéhez felterjesztett kívánataira* nézve a minisztérium határozata velök közölhető lett volna, még csak lehetőségét is pártütéssel vágta el. És mégis, mindezen viszonyok közt, midőn a minisztérium nem tájékozhatta magát a körülményekben, nem mulasztott el semmit, mit Horvátország és a határszéleknek megnyugtatására célszerűnek vélt. A határőrvidékek képviseleti joggal ruháztattak fel a múlt országgyűlés által; nyertek tehát egy oly jogot, mellyel nem bírtak, soha, mióta a határőrvidék áll. A minisztérium annak valósítására nemcsak megtette az intézkedéseket, melyek hatalmában álltak, hanem egyszersmind keresve kereste az alkalmat, mit tehessen azon népségnek megnyugtatására, és báró Hrabovszky* főhadi parancsnokot mint királyi biztost* megbízta és felhatalmazta arra, hogy a határőrvidékeknek a föld tulajdonát adja meg, mint meg van adva a magyar földön lakó úrbéri jobbágyoknak; felhatalmazta arra, hogy a robotokat, melyek ott az álladalom irányában fennállottak, törölje el; felhatalmazta arra, hogy az iparnak, kereskedésnek, művészetnek űzésére szabadságot adjon, mellyel eddig nem bírtak; felhatalmazta arra, hogy a szabad költözködést mindenképp könnyítse, s egyszersmind felhívta arra, hogy a nép maga községenként vagy kerületenként önköréből válasszon embereket, kik ide feljővén, tájékozzák a minisztériumot, s tolmácsolják előtte a nép ottani kívánságait arra a célra, hogyha volna még valami, mit ezenkívül még számukra jogszerűleg adni lehet, azt a minisztérium nyomban megadhassa. S ezen elcsábított szerencsétlen emberek pártütéssel, lázadással feleltek úgy, hogy azon jótéteményeknek valósítására sem lehetett alkalom, melyeket a minisztérium hetek előtt megadni elhatározott.
A nemzetiségről már szólottam. A többek közt egyike volt azon vidékek sérelmeinek, hogy a tengeri sóval élő szávai rész a drága isztriai sót kénytelen vásárolni, s a szicíliai sónak behozatala meg nem engedtetik. Fiuménak ez régi kívánsága volt, s az országgyűlés előtt gyakran ismételte. Megengedtük a szicíliai só behozatalát, és annak árát tetemesen leszállítottuk. Szóval: egyáltalában el semmit sem mulasztottunk, mit a kedélyek megnyugtatására tennünk lehetett, tennünk a nemzet szabadsága és jogainak határaig lehetett. Mi tehát, uraim, a horvát pártütést, sem a minisztérium, sem a nemzet részéről legkevesebb ok által is provokáltnak el nem ismerjük. Ha egy nép kevesli a szabadságot, mellyel bír, és többnek kivívására ragad fegyvert, kétes játékot űz bár – mert az ily fegyvernek két éle van –, de tettét meg tudom fogni; ám mikor azt mondja valamely nép: nekem sok a te szabadságod, nekem nem kell, amit adsz, hanem megyek görbülni a régi abszolutizmus járma alá – ezt megfogni nem tudom. Pedig a dolog körülbelől így áll: mert úgynevezett petíciójukban, melyet a zágrábi konventikulumból őfelségéhez felküldöttek, egyenesen azt kérik, hogy el akarnak Magyarországtól szakadni, nem avégett, hogy önállók és egészen elszakadt független nemzet legyenek, hanem hogy magokat az ausztriai minisztérium alá vessék. Ez, uraim, a hajdani Vendée szerepe*, melyet részünkről a terrorizmus nem provokált, hanem, mely megszületett, mert a fejedelem iránti affektált hűség leple alatt reakcionális ármánykodás létezik. Kérdem én: hűség jele-e, nem akarni tartozni a magyar koronához, mely mint szimbóluma ez ország népeinek, őfelségének és dinasztiájának e percben nemcsak legerősebb támasza, de mondhatom egyedüli biztos támasza. (Helyeslés.) Avagy a hűség jele-e, nem akarni engedelmeskedni a magyar minisztériumnak, hanem akarni engedelmeskedni az ausztriai minisztériumnak, mely erőtlenségében az aulától veszi a parancsait*, mely annyi erővel sem bírt, hogy urát-királyát ősi várában meg tudta volna védeni, hogy földönfutóvá ne legyen. (Kitörő helyeslés.) Kérdem én: nem nagyobb hűség-e a magyar koronától függni? Azon koronától, mely mint szimbóluma ezen országnak azon percben, midőn a bécsi minisztérium gyáva gyengesége miatt fejedelmünk ősi várát elhagyja, nem élt vissza a perccel arra, hogy elszakítsa a kapcsot, mely közte és az ősi várból kiűzött fejedelem közt van, hanem egy szívvel-lélekkel felkérte a királyt: „Jöjj ide közünkbe, támaszkodjál személyesen hűségünkre, mi megvédünk a pokol ellen is.” (Zajos éljen.) Vagy nagyobb hűség talán azon bécsi minisztériumtól akarni függni, mely ha volna – mert most nincs* –, és megkérdeztetnék: ki hát tulajdonképpen a te urad, kitől veszed a parancsot, a császártól-e, az aulától-e, a bécsi birodalmi országgyűléstől-e vagy pedig a frankfurti Reichsverwesertől?* – e kérdésekre nem tudna felelni; ki azt sem tudja, hogy fejedelme alá lesz-e vetve a frankfurti gyűlésnek, és be fog-e olvadni Ausztria a nagy Németországba, vagy a kis Bécs fogja abszorbeálni a nagy Németországot? – És ők azt mondják, hogy a hűség érzeténél fogva rebellálnak V. Ferdinánd* ellen. (Kacaj.) Azonban őszintén megvallom, miként én a szabadság érzetének a tömegekre nézve oly erős hatását hiszem, miszerint lehetetlen meg nem győződnöm, hogy maga ezen affektált hűség már affektációban is csak puszta ürügy, mellyel más célok fedeztetnek a vezérek részéről; fedeztetik a reakcionális mozgalom; más részről pedig kapcsolatban van ezen eszme az ausztriai birodalomnak szláv alaprai állításával. Azt mondják: Bécsbe fogunk követeket küldeni, csinálni fogunk a szláv elemnek többséget, Ausztria megszűnik német birodalom lenni, s majd a csehek alól a szláv déli birodalom fogja felütni fejét. Ez kétes játék; majd határoz felette alkalmasint Európa; mert ha mi nem bírunk vele, európai kérdéssé válik; de annyi bizonyos, hogy ezen kombináció, ha húz valamit maga után, az ausztriai háznak vesztét húzza maga után. Erről nincs kétség.
Elmondottam, uraim, önök előtt, mit tettünk a horvát nemzet irányában a megnyugtatásra. Még egy lépés van, melyet említenem kell. Azt láttuk minden jelekből, hogy ha István főherceg* nádor és királyi helytartó parancsol, és a magyar minisztérium rendelkezik, ezen parancsok és rendeletek ellenében pártot ütnek, és azt mondják: mi a fejedelem nevében nem engedelmeskedünk; és mivel ezt tapasztalók, kötelességünknek tartottuk megkérni a királyt nyíltan, őszintén – hiszen nincs terrorizmus alatt, mert Innsbruckban van hű tiroljai között –, adja tudtára a népeknek, mi hát az ő királyi akaratja? Őfelsége nyíltan, őszintén tudtára adta népeinek, amit vallásosságától úgy, mint a törvény iránt tartozó kötelességétől várni lehetett. És midőn őfelségének ezen parancsai hozzájuk érkeztek, mit mondottak? Ez sem a király akaratja, a terrorisztikus magyar minisztérium kényszerítette a királyt oly szavak mondására, melyeket ő nem értett. Ezt mi tapasztalva, azt gondolók, hogy meg kell kísérteni, miként ezen ürügy minden alapja elvágassék; ugyanazért kéréssel járultunk őfelségéhöz, hogy miután Jellačić* és párthívei nemcsak a hajdan hatalomban volt, most pedig a megbukott kamarilla körébe tartozóknak titkos szítogatására hivatkoznak, hanem még a dinasztia némely tagjairól* is azt mondják, mintha kedves volna előttük a pártütés, méltóztassék a dinasztiának egyik tagját – kit nem gyanúsíthatnak úgy, mint István főherceget*, kire azt fogják, hogy a király hatalmát segítette megtörni – Zágrábba küldeni, hogy mondja meg a népnek élőszóval, miként az, mit a fejedelemre és dinasztiára mondanak, rágalom, és hogy őfelségének az az akarata, mit a június 10-i manifesztumában proklamált, melyben Jellačićot* minden hivatalától felfüggeszté, a horvátországi pártütést felségsértésnek nyilatkoztatta, és báró Hrabovszkyt* megbízta arra, hogy törvényes intézkedéseit, ellenökbe, ha kell, fegyverrel is vigye keresztül. Őfelsége János főherceget* méltóztatott e tekintetben intermediációra megkérni. János főherceg*, mint tudva van a ház előtt, időközben ausztriai birodalombeli császári képviselővé lévén kinevezve, erre támaszkodva, midőn kijelenté, hogy a kiegyenlítésnek megkísértését szívesen elvállalja, azt, hogy jelen körülmények közt Horvátországba menjen, lehetetlenségnek nyilatkoztatta. Mi őfenségének nem késtünk kijelenteni, miképpen vélekedésünk szerint őfensége sikeres eljárásának bázisa és indulópontja éppen az, hogy Horvátországban a dinasztiának oly tagja, minő ő, élőszóval világosítsa fel, hogy a dinasztia és a fejedelem valósággal pártütésnek nyilatkoztatta a horvátországi mozgalmakat. És kinyilatkoztattuk, miszerint kételkedünk, hogy a kiegyenlítési eljárásnak sikere lehessen, ha ezen első alapot elmellőzi; de kinyilatkoztattuk másodszor azt is, miképpen mi Horvátországnak, legyen bár az pártütésben, oly állását, mintha önálló ország önálló hatalommal alkudnék, el nem ismerjük. Mi Horvátország irányában minden méltányos és igazságos kívánatokra hajolni készek vagyunk; de Jellačić* nem áll al pari* a magyar királlyal. A magyar király megbocsáthat, de Jellačić* szerepe az engedelmesség. (Helyeslés.) Azért kinyilatkoztattuk, miként mi a horvátországi viszonyok kiegyenlítésében azon utat látjuk legcélszerűbbnek és legsikeresebbnek, ha őfensége a maga részéről is közbenjárni méltóztatnék, Horvátországban a tartományi gyűlést megtartván: hogy véleményök tökéletes szabadságával nyilatkozhassanak a horvátok, rendezzék el a követválasztást, küldjenek ide képviselőket, s azok által terjesszék elő kívánataikat, melyeket – és ehhez állásunkat is kötjük –, ha kívánságaik méltányosak és igazságosak lesznek, a magyar nemzet nem fog késni teljesíteni; ha pedig nem teljesítené, mi készek vagyunk lelépni. És ha más kívánságai lesznek a törvényesen tartott tartományi gyűlésnek, melyeknek törvény, jog és igazság szerinti teljesítésére maga a kormány is hatalommal bír; azokat terjesszék fel a kormánynak és a kormány irántok nyilatkozni fog. Őfensége János főherceg* a Német Birodalom Reichsverweserévé neveztetvén, talán éppen tegnapelőtt – ha jól tudom a napot – Frankfurtba utazott; néhány nap múlva visszajő, s akkor meg fogjuk látni, vajon az ezen alaponi kiegyenlítésnek sikere lehet-e vagy nem. De a horvátoknak azon kívánságát, hogy ha kiegyenlítésről van szó, Magyarország részéről minden hadi készületek szüntessenek meg, indigno pectore* vetettük vissza magunktól, s kötelességünknek tartottuk kijelenteni, hogy jöjjön bár, ami jőni akar, a magyar készülni fog, a kormány is készül minden erejével, s azért hívta össze az országgyűlést, hogy annál nagyobb erővel készüljön. Nem volna tanácsos, de önök sem fogják kívánni, hogy tábláját mutassam elő szám szerint azon erőnek, mely az erélyes és a ház hálájára érdemes Csány* biztos* intézkedése alatt a Dráva partjánál annyit mutathat, hogy valóban tekintélyes erő, és a horvát lázadók, kik régóta szeretnének spekulálni a szép magyar föld kenyerére s borára, e percig Magyarországnak földjét megtámadni nem merték, nem is merhették anélkül, hogy visszaverettek volna, mindamellett szerkezetöknél fogva a múltból, fegyveresen készen voltak, nekünk pedig még csak készülni kell.
A másik dolog ott lent a szerb lázadás.
Mi az okokat illeti: erről, uraim, nincs mit mondani; mert itt a dialektikára nem nyílik többé tér. Magyarországban különböző népek laknak, de aki Magyarország belsejében külön országot akar alkotni, az oly lázító, oly pártütő, kinek statáriummal kell felelni. (Tetszés, helyeslés.) Hanem, uraim, a polgárvér ontása még a bűnösöknél is nagy dolog; s azért a kormány, tekintetbe vévén azt, hogy ily izgalmas és lázas korban, mint amelyben most vagyunk, az elcsábított tömegeket a polgárháború minden szerencsétlen iszonyaiba borítni néhány nagyravágyó bűnösnek vétke miatt oly cselekvés, melyet ha a hazáról elháríthatunk, megérdemeltük Istennek s embernek is helyeslését. E tekintetben sem akartunk semmit kísértetlenül hagyni. Azért ami kívánságok itt fennforoghattak, ezen kívánságok teljesítésére nézve intézkedtünk. De hiszen az ország integritásának sérelme nélkül már nem lehetett másként intézkedni, mint hogy azon vallásúak számára, kikhez a szerbek Magyarországon tartoznak, hívjuk össze azon Kongresszust, melyet a múlt kormány sok esztendőkön keresztül számukra össze nem hívott. E részben megtörtént a rendelkezés, s Rajačić* érsek jónak látta Karlovicon egy gyűlést tartani*, s ezt a szerb nemzet gyűlésének proklamálni. És itt a szomszéd Szerbiából rablási vágyból betört csoportok segítségével mondották ki, hogy ők nemzet, s hoznak törvényeket, s állítanak patriarchát, állítanak vojvodát*. Bonyolódván odalent a viszonyok, királyi biztosok küldettek ki. A szerémi szláv vidékre báró Hrabovszky* mint péterváradi főparancsnok, kit éppen ezen állásánál fogva e célra legalkalmasabbnak kellett ítélnünk; mert parancsnoka azon határőrvidéki ezredeknek, melyeknek felbujtogatására leginkább remélt támaszkodhatni a pártütés. A dunáninneni vidékre kiküldöttük a temesi grófot s főispánt, Csernovics Pétert*, egyrészt azért, mert személyessége s érzései iránt a múlt időkben is bizalommal viseltettünk; s másrészről azért, mert unokája azon Csernovics Arzénnak*, kihez, úgy hisszük, a szerbek pietással szítnak. A bánáti vidéken Vukovics* Szabbás temesi alispán működik mint biztos. – Míg ezeknek működésük tartana, mi iparkodtunk seregeinket egybegyűjteni, de seregeket – erről többet itt nem szólhatok –, de biztos seregeket, mondom, Magyarországon a mostani körülmények közt, hirtelen összeteremteni nem könnyű dolog. Azért úgy gondolom, hogy az országra nézve igen nagy nyereség lesz már az is, hogy ezen pártütő lázadás míg minden iszonyaival elvonulna, csak az országot el ne borítsa addig, míg elegendő erősek leszünk, mint a sas, reájok ütni, s őket semmivé tenni.
Azon idő közben, míg a seregek összevonathatnak, Csernovics Péter* királyi biztos úr jónak látta a békéltetés eszközeit megkísérteni, s érintkezésbe bocsátkozván a pártütés főnökeivel, oly egyezkedést kötött, mely a hírlapokból önök előtt tudva van, és melynek tartalma az, hogy tíznapi fegyvernyugvás adatik, hogy azon idő alatt a főnök, szétoszlatván a pártütő seregeket, őket a törvény iránti engedelmességre visszahozza. Ezen fegyvernyugvás kötésének ideje július 4-én járt le, s ezen kötést a királyi biztos úr önfelelősségére tette, ő ki volt küldve királyi biztosul, felhatalmazva arra, hogy minden szükséges eszközökkel a megzavart csendet állítsa helyre, s úgy vélte, hogy azon eszköz a csend helyreállítására alkalmas lesz. (Csendzavarás a karzaton.)
E lépés olyan, mely talán azon lépések sorába tartozik, melyeknek helyeslése vagy kárhoztatása a sikerhez van kötve. Most e percben tekintélyes erő van ott, egy ügyes, tapasztalt, bátor s vitéz hadvezérnek* parancsnoksága alatt. Az eljárási terv megállapíttatott általa a hely színén, közöltetett a hadminiszter úrral, ki azt végképp megállapította. Hogy miképp fog és miképp kell egy tábornoknak a harc mezején eljárni? Úgy gondolom, az ily stratégikus terv nem a nyilvánosság elébe való (számosan: Igaz!); mert nem akarjuk, nem akarhatjuk visszaidézni azon kort, midőn Magyarország aljáni török táborozás harcai menetelét a bécsi Hofkriegsrat* aluszékony pamlagon intézte, s midőn elintézte, már megverettek odalenn, és ha meg nem verettek, ez csak azért történt, mert volt egy híres hadvezér*, ki a nyert parancsot zsebre tette, és a törököt megverte. (Tetszés.)
Egyet akarok még mondani. Azon hír kezd tegnapelőtt óta rebegni: mintha újabb fegyvernyugvás köttetett volna a lázadó szerbekkel; én és az egész minisztérium erről általában semmit sem tudunk, s nem lehet hinnünk, hogy ha az való volna, róla tudósítva nem volnánk; de mégsem mondhatom azt, hogy nincsen; de csak azt, hogy semmit nem tudunk róla, s utolsó leveleink, melyek július 6-ról szólanak, egyáltalában a fegyvernyugvásról még csak említést sem tesznek.
Hanem van egy, uraim, mi a kebelnek fáj. Fáj az, hogy a pártütés szerte a vidékeken el lévén terjedve, imitt-amott egyes speciális szerencsétlenség történik, mint ez történt Torontál megye szélén, Szentmihályon*. Erre csak annyit akarok megjegyezni, hogy ha egyszer egy vidék valahol lázadásban van, én a lázadás elnyomására megbízott emberek részéről a legnagyobb hibának venném, ha minden helységnek szalmafedelét, minden embernek biztosságát külön intézkedés tárgyává tevén, azáltal megoszlatná az erőt, s az egész lázadás elnyomását bizonytalanná tenné. Minden lázadásnak megvan ezen szerencsétlensége. Az elveszett életet Isten sem adja vissza, a kárt kipótolja azoknak vagyona, kik azt okozták; hanem azért, mert itt-ott egyes helyek felgyújtattak, nem lehet kívánni, hogy a tábor stratégikus tervéből kimozduljon, s ide-oda is vigyen egy századot, s hagyja a római sáncokat* észrevétlenül, és akörül seregeit mindenünnen össze ne gyűjtse. Én sajnálom, hogy ily szerencsétlenségek történtek; de azt nem lehet kívánni a minisztériumtól, hogy a sereget oszlassa fel, s hogy minden falut külön őrizzen meg. (Helyes!) Itt sem szólok arról, mennyi erőnk s katonánk van, hanem örömmel csak azt mondom, hogy reményemen s bizodalmamon túl fel tudott a magyar lelkesülni. Néhány évek előtt azt mondám:* „csak egy pontot adjon az Isten, melyre támaszkodva mondhassam, hogy a nemzet fel fog lelkesülni, és nem desperálok jövendője felett”. Most meg hagyta Isten érnem e percet, s ím, nem esem kétségbe a nemzet jövendője felett. (Zajos tetszés és tapsvihar.)
A harmadik, uraim, azon viszonyok között, melyek fennforognak, az al-dunai tartományok* állapota. Amint minden nemzettől a világon megkövetelem a magyar irányában azt, hogy beldolgaiba ne avatkozzék, úgy a magyar is kétségtelenül azon tartományok beldolgaiba avatkozni nem akar. Erről tehát nem is szándokom szólani; csak annyit mondok, hogy Prut szélén egy hatalmas orosz sereg áll, mely fordulhat jobbra, fordulhat balra, lehet irányunkban barátságos, lehet ellenséges; de mivel lehet ez, lehet amaz, a nemzetnek készülni kell. (Úgy van!) Eddig még nem léptek be Oláhországba. Azonban a minisztérium részéről az orosz követség interpelláltatván, azt felelte, hogy: „Korántsem a török hatalom elleni barátságtalan indulatból indította oda seregeit, hanem saját tartományai nyugalmának oltalmára.” Egyébiránt kinyilatkoztatja, hogy ha Oláh- s Moldvaország kormánya által bejövetelre felszólíttatnék, meg fogja tenni azt, mert arra az adrianopolyi békekötés által kötelezve van – kinyilatkoztatván azt is, hogy a magyar nemzettel szomszédságos jó egyetértésben lenni kíván, és Magyarország irányában semmi ellenséges lépést nem fog tenni, mindaddig, míg a magyar nemzet kebelében valamely oly összecsoportozásokat s fegyvergyűjtéseket nem fogna látni, melyek által ő magát fenyegetve érezné.
Ez meglehet, uraim, arra vonatkozott, hogy a moldva- és oláhországi viszontagságok s események következtében némely odavaló egyének* átmenekültek Erdélybe. Mi kötelességünknek tartottuk kijelenteni, miként a magyar nemzet vendégszerető készséggel tárja ki karjait minden üldözöttnek, minden menekvőnek; hanem azt nem fogja tűrni, hogy ezek visszaéljenek a vendégszeretettel az ország békéjének háborítására. (Tetszés, helyeslés.) Ez tehát a harmadik tényező. – A negyedik: a bosnyákországi szélek, hol a legújabb tudósítások szerint a bosnyákországi vezér negyven-ötvenezerből álló tábort gyűjtött össze, amint állíttatik, avégett, hogy Szerbia ellenében felállítván, ennek nyugtalanságait figyelemmel kísérje, s legyen elég erős a Porta érdekében akként fellépni, amint kötelessége. Az egyik tábor Bányalukánál, a másik – nem jut eszembe a hely neve, hol felállítva van –, a harmadik a montenegróiak felé vonult. Történt, hogy a bosnyákországi ráják* nagyobb számmal fegyveresen költöztek át Horvátországba, adván okul azt, hogy a török hatalom által nyomattak és üldöztettek, tehát mint menekvők jöttek át. Nem lehet tagadni, hogy a török adminisztrációinak régi természete szerint némi zsarolások s elnyomások fordulnak elő, de annyit mondhatok, hogy a Porta részéről a keresztény ráják* irányában ellenséges lépés nem határoztatott, s így azok átjövetelét annak kell tulajdonítani, miként csak ürügyül hozták fel állítólagos elnyomatásukat, csak hogy átjöhessenek a zavarban s rablásban osztozhatni. És e percig nincs semmi okunk arról kétkedni, miként a bosnyákországi szeraszkiernek* a kordonon általi fellépése barátságos indulatból történt.
Végre, uraim, meg kell említenem Ausztria irányábani viszonyainkat. (Halljuk! Halljuk!) Én igazságos akarván lenni, azt mondom, miként én természetesen meg tudom fogni, hogy a bécsi falakban létező hatalomnak fáj Magyarország felett nem rendelkezhetni többé. De azért, mert valamely fájdalom természetes, nem minden fájdalom jogszerű; és még kevesebbé következik, hogy valamely fájdalom iránti könyörületességből egy nemzet a maga jogait megnyirbáltatni hajlandó legyen. (Nagy tetszés s éljenzés.) Igenis, uraim, megvannak, kétségtelenül megvannak azon mozgalmak, hogy ha egyebet nem, hát legalább a pénz- és hadügyi tárcát ismét a bécsi minisztérium számára visszaszerezni sikerüljön; mert hiszen a többi majd elkövetkezik. Akinek keze egy nemzet zsebében, és kinek kezében egy nemzet fegyvere: az ezzel a nemzettel rendelkezik. (Igaz! Igaz!) Összeköttetésben látszik nekem lenni ezzel a horvát mozgalom is; mert Jellačić* azt nyilatkoztatta, hogy neki nem kell szabadság, hogy neki csak az kell, miként Magyarország had- és pénzügyi tárcája a bécsi minisztériumra bízassék. És a legutóbbi percekben, június utolsó napjaiban lehullott egyszerre a fátyol, s a bécsi minisztérium jónak látta az ausztriai császár nevében megizenni a magyar király minisztériumának, hogy ha mindenáron meg nem alkuszik a horvátokkal, fel fogja mondani ellenünkben a neutralitást. Ezzel az ausztriai császár a magyar királynak hadat izent. (Kacaj.) Lehetnek önök, uraim, a minisztérium iránt ilyen vagy olyan véleménnyel; hanem azt hiszem, hogy annyi honfiúi szíves becsületükre még számíthatunk, hogy ne kelljen hosszasan mutogatnunk, miként az ily intenciókra úgy feleltünk, mint a nemzet becsülete megkívánta. (Tapsvihar s általános helyeslés és hosszasan tartó éljenzés.) Hanem éppen midőn ezen nota jött, s a miénk ment: ismét jött egy másik, hogy mily rettenetes ember a magyar pénzügyminiszter, hogy Jellačićnak* nem akar pénzt adni. Mert természetes, hogy amint Horvátország nyílt pártütésre lépett, azonnal a zágrábi hadi parancsnokságnak pénzt küldeni megszűntem; s nem érdemelném, hogy szíjam a levegőt, hanem megérdemelném, hogy szembe pökjön a nemzet, ha ellenségnek pénzt adtam volna. (Általános tetszés és helyeslés.) Hanem azt mondották: micsoda szörnyű gondolat ez, s a monarchia felforgatásárai törekvés; küldünk tehát mi 150 000 forintot – s küldtek is. (Gúnykacaj.) Ezen tett, uraim, nagyszerű bosszankodásra, nemzeti haragra ébreszthetné e hazát; de ne ébredjenek haragra, uraim, mert azon minisztérium, mely ily politikában kereste állását, nincs többé! Az aula elfújta! (Tetszés és nevetés.) S én reménylem azt; hogy akármily tagokból álljon is össze az új minisztérium, mely utána következik, az érezni fogja, hogy ha csak az ausztriai császár iránt, ki egyszersmind magyar király is, a hűség ösvényéről nem akar lelépni, miszerint a pártütők részére álljon ő is császárja ellen, ezen politikát Magyarország irányában nem követheti anélkül, hogy Magyarországot ne provokálja, odadobni az ausztriai szövetséget, s másokat keresni, hívebbeket. (Szűnni nem akaró éljenzés és taps.)
Nincsen semmi okom, uraim, neheztelést vagy szubszumpciót* legkevésbé érezni az ausztriai nemzet iránt; neki csak erőt és kalauzt kívánok. Mind a kettőnek még eddig híjával volt, amit mondék, az az ausztriai volt minisztériumot érdeklette; s reménylem, hogy e szó meg fog hallatni Bécsben is, s nem maradand nyom nélkül. Tehát az ausztriai viszonyok, imitt-amott az orosz hadsereg – mely még most békességes –, ott állanak a szerb lázadók, a horvátországi pártütés, a pánszlavisztikus agitátorok, s imitt-amott reakcionális mozgalmacskák is, mikre nézve Pest megyének érdemes alispánja s követe* – ha specialitásokra ereszkedni kellene – hivatalos adatokat előterjeszthetne. Ezek együttvéve képezik azt, minélfogva mondanom kell, hogy a nemzet veszélyben van, vagyis inkább veszélyben lesz, ha a nemzet magát el nem határozta élni. (Tetszés.) Eszerint, uraim, hol és kiben keresik az országnak biztosítékát. Külszövetségekben talán? Nem kicsinylem a külszövetségek fontosságát, sőt azt vélem, hogy kötelességeit mulasztaná a minisztérium, ha e tekintetben is mindent nem tenne, amit a nemzet biztosítása megkíván. Hivatalba lépésünk első percében mindjárt a minisztérium az angol hatalommal érintkezésbe bocsátkozott, felvilágosítván őt* arról – minek ellenkezőjét szerették sokan terjeszteni, mintha ti. Magyarország valamely pártütés vagy revolúció útján csikarta volna ki a fejedelemtől jogait és szabadságait –, mondom, őt felvilágosítván arról, hogy urunk-királyunkkal tökéletesen egy téren állunk, s felvilágosítottuk azon érdekekre nézve, melyek köztünk és közte, ha lefelé tekintünk a Dunán, közösek. És az angol hatalom részéről erre oly választ nyerénk, aminőt azon nemzetnek liberális gondolkozásától s egyszersmind a maga érdekeit józanon felfogni tudó politikájától reménylheténk. Azonban arról meg lehetünk győződve, hogy az angol ott és annyira s addig fog bennünket pártolni, mennyiben egyszersmind saját érdeke fogja megkívánni. – Franciaország (halljuk!) – én a francia nemzet iránt, mint a szabadság személyesítője iránt az óvilágban, legnagyobb rokonszenvvel viseltetem, de éltemet az ő oltalmazásától vagy szövetségétől föltételezve látni nem akarom. Franciaország e percben egy második 18. brumaire-t* él, Franciaország a diktatúrának küszöbén áll; meglehet, hogy ebből a világ egy más Washingtont*, de az is meglehet, hogy egy más Napóleont* látand – de annyi mindenesetre igaz, hogy tanulság nekünk Franciaország arra, miképp nem minden láz szabadság érdekében történik, és hogy egy nemzet, midőn a szabadság kivívására törekedik, legkönnyebben jut a szolgaság jármába azáltal, ha túlhág a korlátokon. (Zajos tetszés és taps.) Szomorú esemény oly nemzet körében, mint Franciaország, hogy Párizsban polgárok keze által 12 000 polgároknak vére ömlött – ilyentől Isten őrizzen! Egyébiránt akármint alakuljanak is a franciaországi viszonyok, legyen azon férfiból, kit az isteni gondviselés most ezen nagy s dicső nemzetnek élére állított, egy második Washington*, ki el tudja magától vetni a koronát, vagy egy második Napóleon*, ki a népek szabadságán emelte fel dicsőségének templomát, annyi bizonyos, hogy Franciaország messze van. A francia szimpátiákra támaszkodhatni Lengyelország is csak szimpátiára támaszkodott, a szimpátia megvolt, de Lengyelország nincs többé. (Tetszés.)
A harmadik a Német Birodalom. Uraim, kimondom, miképp érzem annak természetes igazságát, hogy a magyar nemzet hivatva van a szabad német nemzettel, és a német nemzet hivatva van a szabad magyar nemzettel szoros barátságos viszonyban élni, és együtt állani őrt a nyugati civilizáció fölött. (Zajos tetszés.) Ezen szempontból fogtuk fel a dolgot, midőn teendőink elsője közé számítottuk, hogy amint Németország az egyesség felé a frankfurti gyűlés összehívása által lépést tett, azon érdemes honfiakat, kik közül egyet (az elnökre* mutatva) most a tisztelt ház ezen polcra emelt, Frankfurtba küldöttük, hol ők a magyar nemzet iránt tartozó s e nemzet által meg is érdemlett tekintettel fogadtattak ugyan, de minthogy éppen a frankfurti gyűlés az alakulás vajúdásaiban volt, minthogy még nem jött ki a test a formából, mellyel eredménnyel lehetett volna vinni az érintést, ez csak a Reichsverweser megválasztása után az általa kinevezett minisztériummal történhetik meg, egyik küldöttünk visszatért, a másik* most is ott van, hogy azon percben, melyben Németországon lesz kivel értekezni, azonnal hivatalos érintkezésbe bocsátkozzék, szorosabb összefűzése iránt azon barátságnak, melyet köztünk és Némethon közt fennállani óhajtunk, de úgy, hogy jogaink – önállásunk – nemzeti szabadságunkból senkinek barátságáért és senkinek fenyegetése miatt egy hajszálnyit is engedjünk. (Harsány helyeslés.)
Tehát, mert a veszély nagy, vagyis inkább nagy lehet, ha elhárítására nem készülünk, mert minden szövetségi érintkezések mellett is élni nem fog azon nemzet, mint azon ember sem, kit nem saját életereje tart fel, hanem csak másoknak gyámolítása. (Tetszés.)
Én, uraim, ezennel egy nagyszerű határozatra hívom fel önöket. (Általános feszültség, harsány „Halljuk!” felkiáltással.)
Felhívom önöket ezen határozatra: mondják ki önök azt, hogy azon rendkívüli körülményeket, melyeknél fogva e hongyűlés rendkívülileg is összehívatott, méltó tekintetbe vevék; a nemzet el van határozva koronájának, szabadságának, önállásának védelmére a legnagyobb áldozatokat is meghozni, és hogy e tekintetben oly alkut, amely a nemzetnek önállását s szabadságát legkevésbé is sérthetné, egyáltalában el nem fogad (erélyes közfelkiáltások: Úgy van!); hanem minden méltányos kívánatokat akárki irányában is örökké teljesíteni kész, miszerint békét eszközölhessen, ha lehet – vagy visszaverhesse a harcot, ha kell –, felhatalmazza a kormányt arra, hogy a szükséghez képest 200 000 fegyverest állíthasson, vagyis a jelen diszponibilis haderőt 200 000-re emelhesse, s ezen első percben 40 000 embert mindjárt kiállíthasson, és a többit aszerint s úgy, mint a szükség fogja kívánni. (Köztetszés.) 200 000 embernek kiállítása, fegyverreli ellátása s évi tartása 42 millióba kerül – 40 000 embernek kiállítása pedig 8–10 millióba kerül. Én, uraim, elő fogom e háznak majd a következő napokban terjeszteni, midőn ez indítványom, elfogadtatván, részletesen lesz tárgyalandó, financiális tervemet, most előre kijelentvén, miképp eszem ágában sincs a nemzettől kívánni, hogy 42 milliónyi adót fizessen; hanem úgy gondolom, hogy annyi adót viseljen, amennyit elbír a nemzet. S e részben előlegesen is örömömre válik kijelenteni, miként tervem, melyet előterjesztendek, oly adókulcsot foglal magában, mely azon erdélyi adókulccsal kombináltatván, mit Mária Terézia* ez előtt egy századdal* megállapított, ennél kevesebb. S ha elfogadtatik, s teszen a ház külön intézkedést, hogy a végrehajtás körében sikertelenül ne enyésszék el a nemzet képviselőinek áldozatkészsége; a nemzet meg fogja azt bírni nagy terheltetés nélkül, s meg fogja menteni az országot. De amennyiben a hadi erő kiállítására, mely a körülmények szerint szükséges leend, a kivetendett adók elegendők nem lennének; felhatalmazást fogok kérni arra, hogy hitel nyittassék a kormány számára azon határig, melyet a képviselők kiszabandnak; s azon határig vagy kölcsön, vagy papírpénz kibocsátása, vagy más financiális munkálat által segítsen az ország szükségein (helyeslés). Uraim, én abban a vélekedésben vagyok, hogy azon határozattól, melyet a ház most indítványomra hozand, e nemzetnek jövendője függ nemcsak, hanem nagy részben függ azon módtól is, miszerint a ház e határozatot hozni fogja. (Úgy van! Igaz!) És ez az egyik ok, uraim, miért nem akartam én e kérdést a válaszfelirat vitatkozásaiba idomítva látni. Azt hiszem, hogy midőn egy nemzet minden oldalról fenyegettetik, de ez sejti, érzi a bizalmat, hogy meg tudja, meg akarja, meg fogja magát menteni: akkor a haza megmentésének kérdését soha semmi kérdéstől nem kell felfüggeszteni. (Zajos tetszés és éljenzés.) Ha ma mi vagyunk e nemzet miniszterei, holnap mások lehetnek, ez mindegy; a nemzet ezzel a minisztériummal vagy másikkal, kell hogy megmentse a hazát; de hogy akár ez a minisztérium, akár a másik megmenthesse, a nemzetnek erőt kell teremtenie. Azért minden balmagyarázatok kikerülése végett egyenesen, ünnepélyesen kérem, midőn azt mondom, hogy adja meg a képviselőház a 200 000 főnyi katonát s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését… (Nyáry Pál* felemelkedik helyéről, példáját az egész képviselőház követi, e szó: „Megadja!”, harsog az egész teremben. Szűnni nem akaró lelkesedés.) Uraim! Mit mondani akartam, az, hogy ne vegyék e kérést a minisztérium részéről olyannak, mintha maga iránt bizalmat kívánna szavaztatni; nem! A hazának megmentését akarta megszavaztatni – meg akartam kérni önöket, uraim, hogy ha van valahol a hazában egy sajgó kebel, mely orvoslásra, ha van egy kívánság, mely kielégítésre vár: szenvedjen még egy kissé e sajgó kebel, s várjon még egy kissé e kívánság – ne függesszük fel ezektől azt, hogy megmentsük a hazát. (Zajosan kitörő helyeslés.) Ezt akartam kérni, de önök felállottak; s én leborulok e nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben*, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni! (Szűnni nem akaró lelkesedés, helyeslés és éljenzés.)