Budapest, 1848. július 20.
Uraim! Nem annyira szónoklani akarok, mint érzem azon kötelességet, hogy a ház, mielőtt e tárgyban határoz, bizonyos dolgokra nézve a felelős minisztérium politikája iránt tökéletesen felvilágosítva legyen: miszerint elhatározhassa, hogy jövendőben ezen politikát kívánja-e követni, vagy célszerűbbnek tart más politikát választani. Evégett lépek a szószékre, hogy a háznak két tárgy iránt adjak felvilágosítást, nem várva e részben semmi interpellációt, mert így tenni kötelességem. Az első azon politika, melyet a minisztérium a horvát bonyodalmak irányában követni eddig jónak s célszerűnek vélt; a másik pedig a külügyek s különösen az olaszországi kérdés. Mi a horvátországi ügyeket illeti, erre nézve július 11-én volt szerencsém általánosságban a ház előtt annyit kimondani, miképp a minisztérium azon szempontból indul ki, hogy a horvátországi pártütést pártütésnek és nem háborúnak tekinti – hogy a horvát nemzetnek minden jogszerű, igazságos és méltányos kívánatait, melyek a köztönki viszonyok természetével, a magyar korona s magyar nemzetnek jogaival összeegyeztethetők, teljesíteni kész – de hogy a korona épségéből és a törvények szentségéből hajszálnyit sem enged, semmi áron. Tudva van a ház előtt, miképp valahányszor Horvátország irányában a főherceg nádor királyi helytartó és magyar minisztérium részéről rendelkezés történt, a pártütők – kik igen jól ismerik a horvát nemzet többségének a királyi házhozi hűségét – nagyon érezték, hogy ha, ezen hűségtől eltérve, a népnek felbujtogatását egyenesen a fejedelem ellen irányzott alapra teszik, bajosan fognak tágas körben rokonszenvre számolhatni – a mi rendeleteinknek, úgyszinte a királyi helytartó parancsainak mindig azt vetették ellene, hogy az nem a király akaratja. Csak ezen körülmény és csak éppen ezen körülmény mentheti, ha mentheti*, mert teljes meggyőződésem szerint kikerülhetetlen szükség volt, hogy ezen ürügynek elhárításán iparkodjunk; és azért megkértük őfelségét: méltóztatnék a maga legfelsőbb kéziratával tudtokra adni az elcsábított tömegeknek Horvátországban és a határőrvidékeken, hogy azon hit szentségénél fogva, melyet a törvényre tett, más akaratot nem ismerhet, mint mely a törvényben van, tehát hogy ők engedelmeskedjenek a törvénynek és a minisztérium rendeleteinek, ez őfelségének saját akaratja, olyan akaratja, mely egyszersmind a magyar korona sérthetetlen épségének fenntartásával a legszorosabb viszonyban állván, őfelségének ezen akaratja a dinasztia minden tagjainak szándokával tökéletes összhangzásban van. Őfelsége méltóztatott ezt június 10-i manifesztumában kijelenteni. Erre a pártütők vezére ismét azt mondta: ez sem a fejedelem akaratja, ezt a terrorisztikus magyar minisztérium csikarta ki őfelségétől Innsbruckban. És ott állott a dolog, hogy a fejedelem iránti hűség nevében izgattattak a tömegek a törvény és a magyar király törvényes állása ellen. Mi ezen szempontból indulva, és lelkünkre véve azt, hogy ha a polgárháború szerencsétlenségét, melynél nagyobbat alig tudok ismerni mást, mint egy nemzet szolgaságát – el lehetne hárítni, ezt becsülettel kísértsük is meg, felkértük őfelségét arra: méltóztassék úgy intézkedni, hogy a dinasztiának egy oly tagja, kinek a fejedelem iránti állására nézve a gyanúsításnak legkisebb ürügye sem foroghat fenn még a legnagyobb ellenségnél is, menne el Horvátországba, és személyesen adná tudtul a seregeknek és a nép küldötteinek, kiket helységenként, városonként vagy különben maga elébe idézhet, hogy valósággal az a fejedelem akarata, mi a június 10-i manifesztumban kijelentetett, kinyilatkoztatván egyszersmind, hogyha János főherceg*, kit a dinasztia tagjai közül, minden körülményeket egybevetve, ezen eljárásra legalkalmatosbnak találtunk, Horvátországba menve felvilágosítja a népet őfelsége világos szándokáról, a minisztérium részéről bízvást kijelentheti, hogy ami jogszerű és méltányos kívánat foroghat fenn, nem egyes pártütők, hanem a horvát nemzet részéről, azt a minisztérium pártolni s amennyiben törvényes hatásköréhez tartozik, teljesíteni kész lesz; amennyiben pedig hatáskörét túlhaladná, az országgyűlés előtt örömest fogja eszközölni; kérvén őfelségét, használja ezen alkalmat arra, hogy ismerkedjék meg, mik hát valósággal a horvát nemzet kívánatai; mert a jogszerűség, igazság és méltányosság terén, ha a magyar koronától elszakadni nem akarnak, sokat gondolkoztam, de keveset tudtam találni. Őfelsége a minisztérium ezen felhívása következtében János főherceget* erre megbízta, és János főherceg* az eljárást elfogadta; hanem sajnálattal kell annyit jelentenem, hogy eljárásának első részére, ti. a horvátoknak a helyszínén élőszóval a dinasztia egyik tagjának szájából a király akaratja iránti felvilágosításra nézve eddig még őfensége részéről lépés nem történt. A kiegyenlítések tekintetében azonban felszólíttatott a minisztérium: mondaná meg, mit volna hajlandó a horvátok irányában tenni? Ily értelemben írt János főherceg* István főherceghez*, ki János főhercegnek ezen felszólítását a minisztériumnak hivatalos tárgyalás végett kiadta. A minisztérium tárgyalta azt, és a nádor királyi helytartónak a maga politikáját, a maga nézeteit e tárgyban beadta azon kéréssel, hogy őfensége a nádor a külügyminisztérium útján ezen nézeteket János főhercegnél* mozdítsa elő, és János főherceget azokról értesítse. Azt gondolom tehát, a ház leginkább és legegyszerűbben fel fog világosíttatni azon politikáról, melyet a minisztérium e tekintetben Horvátország irányában eddig követett, és követni a maga részéről elhatározta, ha éppen azon nyilatkozatot, melyet János főherceg felhívására a minisztérium a királyi helytartónak adott, a ház előtt szerencsém leend felolvasni*.
Ezt feleltük őfenségének.
Uraim! Ebből méltóztatnak általlátni mindazt, hogy János főherceg* közbenjárásának a horvátországi híresztelések által annyira elferdített kikérése minő alapon nyugszik – mindazt, hogy a minisztérium a horvát bonyodalmaknak, ha lehet, békés kiegyenlítésére mely utat és politikát vett légyen fel.
Most, uraim, önöktől függ e politika fölött határozni; ha tetszik, beleereszkedhetnek önök a horvátok irányábani további lépéseink elhatározásába. Ha tetszik, mondhatják önök, hogy ezen politika rossz, és más alapot kell felállítani; mondhatják, hogy ezen politika jó, és azt kell követni. Méltóztassanak hazafiúi bölcsességök és lelkesedésük szerint megmérni a körülményeket és határozni. A minisztériumra nézve annyit jelentek ki, hogy ha az országgyűlés iránypontot ád azáltal, hogy ezen politikát helyesli vagy más politikának kiindulási pontját állítja fel, kijelenthetem: miképpen a minisztérium előtt semmi sem volna kedvesebb, saját felelősség szempontjából is, mintha a ház ezen kérdés minden részleteit maga akarná meghatározni. És ha ezt méltóztatnak tenni, akkor a minisztériumnak könnyű állása, mert neki csak végrehajtani, és nem választani kell. A választás pedig nehéz, mikor a körülmények olyanok, hogy szíve sugallatát követni az embernek nem mindig szabad, hanem számot kell vetni a haza állapotával, és számot azon eszközökkel, melyek a hazát megmentik. Reánk nézve tehát semmi sem lenne kedvesebb, mint hogy részletekben kiszabják önök a minisztérium eljárását. Ha önök nézetei saját nézeteinkkel egyezni fognak, eszközei fogunk maradni a végrehajtásnak; ha pedig nézeteink a többség akaratával egyezni nem fognak, más végrehajtó hatalom fog következni. De midőn azt mondom, hogy reánk nézve semmi sem kedvesebb, mint hogyha részletekben határozzák meg eljárásunk politikáját, úgy másrészről kijelentem, miképpen a haza körülményei közt érzem a kötelességet, hogy a felelősség nagyságától nem kell visszaijedni. Ha tehát önök bölcsessége úgy látja, hogy részletekbe menni nem lehet, hanem azt kívánják, hogy saját felelősségére, de az indulópontnak meghatározása mellett a minisztérium intézkedjék: fejünkkel is örömest fogunk játszani, és becsületes akarattal legjobb belátásunk szerint úgy fogunk tovább is eljárni, mint az indulópont, amelyet választottunk, és a következetesség előnkbe szabja.
A másik dologra mennék által most, uraim, de azt vagyok bátor kérni, nem méltóztatnak-e jónak látni, hogy elkülönözzük a két dolgot? El is fáradtam már, s addig egy kissé megpihennék. A horvát kérdéshez mint különállóhoz hozzá is lehetne szólni, ha úgy méltóztatnak parancsolni, ha pedig kívánni méltóztatnak, folytatni fogom.
(A tanácskozás egy negyedórára felfüggesztetik – mely szünidő után az ülés megint folytattatik. A szószéket a pénzügyminiszter foglalja el.)
Uraim! Ha a miniszteri hivatást azon óhajtandó szempontból mérném, hogy a ház elébe diplomatice előterjesztett szón s annak kénytelenségein túlmenni, ha éppen elkerülhetetlenül nem szükséges, nem is tanácsos; ha a miniszteriális diplomáciát a nemzet irányában titkolódzásokban keresni hajlandó volnék, úgy az olasz ügyről nem szólnék; mert van a trónbeszédnek egy erre vonatkozó paragrafusa* s van a választ készítő bizottmány javaslatában egy erre vonatkozó feleleti szakasz*, mely felett a ház tanácskoznék és határozna. De én, uraim, amíg Isten átka miniszternek lenni kényszerít, egy kötelességtől soha nem fogok eltérni, s ezen kötelesség az, hogy nyíltan ki akarok állni minden gondolataimmal e ház előtt. (Éljen!) Azon egy meggyőződést akarom nehéz pályámról magammal vinni, hogy a nemzetet nem ámítottam, sem szóval, sem tettel (éljenzés), s ezen szempontból akarok szólni a tárgyról. A kérdés, melyről szólni fogok, európai fontosságú, talán az első európai kérdés, mely a magyar nemzet törvényhozási teremében konstitucionális állásban tárgyaltatik. Óhajtom, hogy erre mindnyájan figyelemmel legyünk, de óhajtom azt is, hogy az alkalom által, miszerint már egyszer európai kérdésbe is szólhatunk, ne hagyjuk magunkat annyira vitetni, hogy megfelejtkezzünk saját hazánk megmentésének eszközeiről; mert én e két szempontból tekintem ezen ügyet is, ti. a kül- és belviszonyok szempontjából. Akárhová dűljön is a ház határozata, egyet óhajtok. Óhajtom ti., hogy a minisztérium politikáját – miről a házat felvilágosítni szerencsém lesz – taglalja, ha tetszik, a hiba, a rosszallás vagy helyeslés szempontjából, csak Isten egytől őrizzen meg, hogy ti. a kérdést akármely oldalról is indulatok felzaklatására akarnók felhasználni, mert ez kétélű fegyver, két oldalra lehet izgatni a szabadság nevével – melyet én bálványozok –, de lehet kivált itt Magyarországon, hol a nép úgy gondolkozik, mint tudjuk, a monarchia névvel is. Ne adjunk tehát alkalmat az izgatásra, hanem induljunk a kérdés tárgyalásánál mindenekfelett mint magyarok, kik avégett vagyunk itt, hogy hazánk javát eszközöljük, s amennyire ezzel összefér, mint világ polgárai és az európai nemzetek egyik tagjának képviselői. (Tetszés.) Mielőtt a tárgyra szólnék, egy kis észrevételt akarok előrebocsátani. S az észrevétel ez: mikint vélekedésem szerint ott, hol egy nemzetnek sorsa a határozat mérlegén méretik, a magánszimpátiáknak hallgatni kell, valamint a magánantipátiának is. Itt politikáról van szó. Politikára nézve a háznak kettő közt kell választani: vagy indul ki abból, mit kívánnak a körülmények, vagyis más szóval, mit kíván a politika, mely az exigenciák tudománya;* vagy akar indulni elvekből. Én ugyan nem ismerek még országot, melynek ügyei – a körülmények változékonysága szerint változólag kellvén kormányoztatni – a katedra absztrakt elvei szerint intéztethettek volna minden időben egyiránt, különbség nélkül; de azért nem akarom mondani, hogy a ház ne tegye, hanem csak azt akarom, ha elvből indul ki, készüljön el azon elv vaskövetkezéseit mindenekben elfogadni. Ha nem tekintve semmire, azt mondaná: mi magyarok pártoljuk az olasz nemzet felkelését, mert az nemzeti szabadságáért küzd, akkor pártolniok kell önöknek a horvát lázadást is, mert véleményük szerint ők is szabadságért küzdenek. (Helyeslés.) Akkor rosszallni kell, hogy Windisch-Grätz* a cseh Svornostot* összelövette, egyszóval az elvet minden következéseivel kell keresztülvinni. Ha tetszik a háznak az elv, én fogok elmaradni, csak figyelmeztetni akartam a tisztelt házat arra, hogy az elveknek vannak kikerülhetlen következményei is. Már most nyíltan kimondom, hogy én az olasz nemzet iránt szimpátiával viseltetem, óhajtom, hogy az olasz nemzet a civilizáció érdekében is szabad nemzet legyen, szabad nemzeti kormánnyal bírjon. Ez az én magánérzelmem. Ha mint minisztert kérdeznek, el fogom mondani a minisztérium eljárását. A múlt országgyűlésen, mikor még alig volt minisztérium, hanem voltak jelöltjei, Bécsből, ahonnét még akkor Magyarország dolgai kormányzottak, azon kérdés intéztetett: vajon ha Magyarország a pénz- és hadügyeknek külön kormányzatát követeli, hajlandó leszen-e megosztozni az ausztriai státusadósságban? Kívántatott, nyilatkozzunk e részben, s terjesszünk az országgyűlés elébe valamit. Mi azt feleltük: hogy azt tenni nem fogjuk, Magyarországot in thesi* egyáltalában nem ismerjük arra kötelezettnek, hogy az ausztriai adósságokban részt vegyen. Erre azt mondták: Magyarország nem akar részt venni a monarchia közös terheiben, másrészről Olaszország el akar szakadni, s így ez sem fog részt venni a terhekben, mi lesz hát ebből? Lesz egy általános bankrott, melynek következményeit a magyarok is fogják érezni, mert Magyarországban 40, 50, 60 millió bankjegy van keringésben, következőleg akarnak-e segítni az olasz háború becsületes bevégzésére, szóval akarják-e pártolni az országgyűlésen azt, hogy az olasz háborúra katona kéressék? Mi, mert ismertük az elveknek sikamlós terét, nem feleltünk mást, mint hogy ez lehetetlen, ha mindjárt magára akarná is vállalni az akkoriban még csak kijelölt minisztérium, hogy az országgyűlés elébe ilyen kérdéssel járuljon, amint a körülmények állanak, meggyőződhetik akárki, hogy nem fog történni semmi, következve mi arra nem ajánlkozhatunk. Hosszas küzdelmek s nehézségek után megszületett végre a miniszteriális kormány. A miniszteriális kormányzás megszületvén, lázadást tapasztalánk minden oldalról, s tapasztatánk azt, hogy különösen a horvát ügyben az ausztriai minisztérium s az ausztriai hatalom részéről ellenünkben nemcsak barátság nem, de egyenesen ellenséges indulat követtetik. Ha az ember kérdezé: miért van ez? Azt mondák: az Isten szerelmeért! Magyarország nem akar státusadósságot vállalni, Olaszország el akar szakadni, akkor mi nem bírjuk az adósságokat, tehát legalább az olasz háborút kell becsületesen bevégezni: igen, de Magyarország erre sem akar segítni, Jellačić* pedig segítséget ígért, tehát őtet pártoljuk, különben egzisztenciánk forog kérdésben, semmivé leszünk. Tehát ahonnan segítség jön, afelé nézünk mi is barátságosan. S uraim, itt van azon lidérc, mely a magyar kormány eljárása erején mindeddig átok gyanánt ült, itt van az, mi nem engedett annyi erőt kifejteni, mint amennyit különben kifejthetett volna, ha azon kacérkodások helyett az ellenkezőjét idézhette volna elő a pártütés és a mozgalmak irányában az ausztriai hatalom részéről, azon ausztriai hatalom részéről, mely háromszáz éven át a közös hadsereget kezében tartván, ezen háromszáz éves kapcsolatnál fogva olyan szálakat tart még most is kezében imitt-amott, melyeknek csak nyomára is jőni időbe fog kerülni, habár egy mindent látó embert tennének is hadügyminiszterré. A dolog tehát így áll. Mi őfelségének sohasem mulasztottuk el azt tanácsolni, hogy az olasz háborút végezze be; sohasem mulasztottuk el azon meggyőződésünket kimondani, hogy minél inkább késnek az olaszországi viszonyok kiegyenlítésével, annál nagyobb veszteségükbe fog kerülni; ha ez előtt három-négy hónappal alkudtak volna, gazdag árt kaptak volna, s minél hátrább mennek, annál kisebbet kapnak. Mindig kértük a kiegyenlítést, unszoltuk a békekötést; de azt felelték: hát segítsetek egy becsületes győzelem kivívására, miszerint becsületes békét eszközölhessünk. Erre mi természetesen összetettük kezeinket, s az elvet nem vitatva, azt mondtuk: lázadásban van országunk, magunknak sincs elég fegyveres erőnk megvédeni országunk integritását, következve álmodni sem lehet, hogy segítséget adhassunk. Kértek, unszoltak: de mi sohasem adtunk semmit, természetesen nem is adhattunk. A dolognak ily helyeztetése közt jött elő az országgyűlés megnyitása. Az országgyűlés megnyitása előtt a minisztérium elébe terjesztett azon tekintet, hogy miután fejedelmünk, egyszersmind magyar király, s egyszersmind ausztriai császár is, ha mi arra igényt tartunk, hogy a magyar koronát megtámadók az ausztriai császár minisztériumának pártfogásával ne dicsekedhessenek, ha méltán kívánjuk és követeljük, hogy a dinasztiának minden tagja az ausztriai császár egész tanácsával egyetemben, a magyar korona épségének, a nemzet jogainak s önállásának fenntartásában minket segítsen hű szövetségesként, akkor hasonló tekintettel legyen a magyar király minisztériuma is az ausztriai császár állása iránt, s ne mondjuk, ha az ausztriai császár külhatalom által megtámadtatik, a magyar király minisztériuma arról nem akar semmit tudni, vagy ne vegyük rossz néven, ha az ausztriai császár minisztériuma is arra fog fordulni, ahol Ausztria érdeke iránt barátságos közelítést lát. Mi tehát, felvéve a dolgok állását, úgy, amint van, arról tökéletesen meggyőződtünk, hogy a kormányzatnak nehéz ösvényén pusztán és egyedül privát szimpátiák szempontjából elindulni nem lehet. Hisz ki ne tudná, ha valaki, bizonyosan a francia nemzet van az olasz ügy iránt szimpátiával. Nem jóslatot mondok, hanem oly véleményt, mely Franciaország részéről diplomatice kimondva van, ha respublika lesz a lombard–velencei királyságból, Franciaország pártolni fogja, de ha a szardíniai király alatt egy hatalmas olasz monarchia fog támadni, a francia minden szimpátiája mellett megveti. Következésképp nem szimpátiából, hanem a körülmények megméréséből kell kiindulni. Én bátor vagyok kérdezni, hogy Carlo Alberto* szardíniai királynak a lombard–velencei királysághoz mennyivel van több joga, mint Jellačićnak* a horvát koronához? Én legalább nem tudom, hogy egy hajszálnyival is több joga volna Carlo Albertónak* azon harcban, melyet a lombard–velencei nép szabadsága érdekében vív az ausztriai császár ellen, mennyivel van több joga beavatkozni, mint példának okáért a muszka cárnak azon harcban, melyet a pártütő illírek vívnak a magyar király ellen? S azt gondolom, ha mi akárkinek beavatkozását a mi ügyeinkbe tapasztalnók, az ausztriai császártól s annak minisztériumától megkívánnók a segedelmet, s pedig azon alapon, hogy ha ő nem szövetségesünk, mi sem vagyunk az ő szövetségesei, ha nem barátunk, mi ellenség leszünk – ezen alapon kívánjuk, segítsen minket ezen külmegtámadás ellen. Uraim! Ha elvekből indulunk ki, annak következményeire el kell készülni. De én mindemellett is azt mondom, hogy egyáltalában nem látom annak szükségét, principiális vitatkozásokba ereszkedni. Az a tudományok absztrakt mezejére való. Ám próbálja meg valaki a kormányzást a körülményekből mindennap felmerülő újabb gyakorlati nehézségek közt, s az első percben el fog csücsülni minden elveivel. Én, uraim, a kérdésben nem akarok semmi egyebet, mint tudatni akarom önökkel a minisztérium azon politikáját, melyet én is magaménak vallok, tudatni akarom azon vonalig, ameddig magaménak vallom, s ezen politikát éppen úgy fel fogom tárni a miniszteriális tanács azon jegyzőkönyvének felolvasásával, mely 1848. július 5-én, az országgyűlés megnyitásának reggelén, éppen a trónbeszéd kérdésében határoztatván jegyzőkönyvbe is iktattatott, valamint fenntartom a horvát ügy körüli politikát a minisztérium egyik diplomatikai irománya felolvasásával. (Halljuk! Halljuk! – A pénzügyminiszter a jegyzőkönyvet felolvassa*.)
Ez a minisztérium politikája. Mit mondott ezzel a minisztérium? Azt mondta: ha nem ti csináltátok is a zavart ezen országban, de ti szítogatjátok a zavart, segítsetek nekünk rendet csinálni, csillapítsátok a szítogatási törekvést, mellyel eddig ellenünk voltatok; ha ezt megteszitek, azon esetre nem az olasz nemzet szabadsága elnyomására, de egy méltányos, igazságos békének kieszközlésére külmegtámadás ellen a fejedelemnek segédkezet fogunk nyújtani azon erővel, mely az országbani rendes katonaságból hazánk jogainak, szabadságának, békéjének, csendének fenntartására nem szükséges. Vagyis másképp megmondta azt az olasz népnek – ha nyilvánosságra jön ez: „Ne feszítsétek túl a húrt, alkudjatok úgy, amint a ti nemzeti szabadságtok bázisán alkudnotok lehet, alkudni kell; de ne feszítsétek túl a húrt, mert akkor saját létünk fenntartása kötelességével fogunk számot vetni, s ha úgy látjuk a dolgot, hogy az ottani béke helyreállítására segítséget ígérnünk kell, azon feltétel alatt, hogy előbb nálunk állíttassék helyre a béke, meg fog történhetni, hogy segítséget fogunk nyújtani.” Ez morális hatás, mit kimondott a minisztérium. S nem tagadom, egy más tekintet is van. Körülbelül tíz-tizenkétezer magyar hős vérzik Olaszországban, azokat mi vissza nem hozhattuk, mert a törvény, mely nekünk hatalmat adott kezünkbe, ezen sereget künn találta, s ezen seregnek visszahozásához a fejedelemnek személyes hozzájárulása lett volna szükséges. Könnyű azt mondani, uraim, hát kötötte volna hozzá a minisztérium állását, hogy vagy jöjjön haza Olaszországból a magyar katonaság, vagy lelép. Hisz még csak ez kellett volna. A sereg is künn maradt, s azon minisztérium sem lett volna, mely Magyarország hajóját azon nehéz körülmények közt megtartá legalább addig, hogy önöktől függjön a hazát megmenteni. Tehát vissza nem hozhattuk. Én nem tagadom, a magánszimpátia olyan, hogy rajtam is – nem teszek belőle titkot – gyakran megtörtént, ha hallottam, hogy győztek az olaszok valamely csatában, lelkem örült, s szimpátiámban el tudtam arról felejtkezni, hogy saját magyar vitézeinknek vérével van megvásárolva az ő győzelmük. De ha mint magánember el tudtam erről felejtkezni az olasz nemzet iránti szimpátiából, a kormánynak nem szabad arról elfelejtkeznie, s mégsem mondom azt, hogy tehát küldjünk oda sereget, hanem ezen morális hatást óhajtotta a minisztérium – s ezen vonalig egyetértek – gyakorolni, hogy köttessék ott minél előbb olyan béke, mely az olasz nemzet kívánatának s egyszersmind a trón méltóságának is megfeleljen. S ha mindezen tekinteteket nem vettem volna is szemügyre, egy van, uraim, s nyíltan akarok szólni: könnyű mondani, hadd jöjjön haza a tizenkétezer magyar, de visszajön vele egyszersmind harmincötezer illír, s visszajön akkor, midőn mi nem vagyunk, nem voltunk készen azon harmincötezer illírnek szemébe nézni. Ha ily körülmények közt azt mondtuk volna: mindegy, vesszen a nemzeti szabadság, a világ, vesszen minden szimpátia az olasz iránt – hát talán most itt ülne Jellačić* Budán. Én többet nem szólok, én kötelességemnek tartottam a múltra nézve kimondani, megismertetni a házzal a minisztérium politikáját. Ezt megismertetvén, nekem semmi kívánnivalóm nincs a kérdésben. (Hosszas éljenzés.)