20. Kossuth beszéde a képviselőházban a román kérdés helyes megoldásáról+

Budapest, 1848. augusztus 26.

 

Uraim! Én mint ember Krisztus vallásának követője vagyok, ki arra tanított, hogy szeressük felebarátunkat, mint önnönmagunkat, s az egész emberi nemzetet, amennyire az emberi gyarlóságtól kitelik, szeretettel szorítanám szívemhez; mint polgár az egyenlőség embere vagyok, ki nem kérdem e honban, melyik templomban imádja valaki Istenét, hanem azt szeretném, hogy e honnak minden polgára közösen élvezze valamint a jogot, ugy a szabadságot is. Ezen érzettől lelkesítve megmondom, hogy a Magyarországot lakó különféle népfajok között olyan szellemű és irányzatú agitációk történtek, melyek a közös jog s szabadság és a haza egységével ellenkeznek. Az erdélyi arisztokráciáról bűnök mondattak az oláhság irányában. Én Erdélynek jelen viszonyait és férfiait eléggé nem ismerem, hanem, hogy a múlt bűnökkel terhes, az igaz, csak azon csudálkozom, hogy azon bűnök alapján most kell a hont veszélyeztető agitációknak történni, midőn letétetett az első szó és talap a sérelmek orvoslására; s azért, mert huszonnégy óra alatt nem lehetett ezredévnek bűneit megorvoslani annyi bajok között, tehát a múlt arisztokráciának bűnei melegíttetnek fel, hogy a nép most se legyen bizodalommal. Másodszor: könnyű azt mondani: „a nép”, de a nép nevével sok ember visszaél; Krassó megyének harmincezer embere, hol Murgu* népgyűlést tartott, Magyar- és Erdélyországot nem képviseli, s ha azt arrogálja magának, hogy ő fog szabni törvényt, akkor magának oly hatalmat arrogál, melyet tűrni nem fogunk; egy embernek szava nem a nép szava, és aki néhány ember szavára hivatkozik, ne vegye szájára a nép szavát*. – Mi az egyházat illeti, mert a múlt időkből az úgynevezett rác hierarchiának járma alatt nyögött az oláh nép, az a jelenkornak bűne-e? Nem mondotta-e egy követ úr, hogy e kérdésnek kibonyolítása praktikus rendelkezéseket kíván, melyeket nem lehet huszonnégy óra alatt megtenni. Én kijelentem, hogy az oláh egyház függetlenítését, elválasztását a ráctól a körülményeknél fogva szükségesnek tartom, s azon véleményben vagyok, hogy ennek meg kell történni, ámbár ezt illogikusnak tartom, mert illogikus gondolat nyelv szerint mérni a vallást és nem hit szerint, mert hogy valaki zsidó, római katolikus, keleti egyházbeli vagy református, ezt értem, hanem hogy van német vallás, oláh vallás, rác vallás – ezt nem értem. Tehát meg kell történni az elválasztásnak, mert a körülmények kényszerültsége kívánja, de ebben nincsen logika. Azonban a logikát kevesebbre kell becsülnünk, mint a megnyugtatást és kénytelenséget. De az más, amit egy követ úr mondott, hogy mindjárt nyugalom lész, ha teljesíttetik a nép kívánsága – ezt azért említem, oly nyomatékkal, ezen szót „nép” mert nem minden nép, ami népnek mondatik – ha ti. az általa választott kapitányt a minisztérium helybenhagyja. Hát micsoda a szerb lázadás odalent, van-e jog, szabadság, törvény, mit a szerbekkel meg nem osztottunk? Nincs. Az egyházra nézve nem történt-e mindjárt az új kormány első perceiben intézkedés, amely, hogy elébb nem teljesíttetett, panasznak volt oka; nem hívatott-e mindjárt össze a zsinat, de meg nem tartatott, hanem a lázadók gyűlést tartottak Karlovicon, s ottan a Szerbiából bejött emberek azt mondják: mi, a nép! Tehát ha a rácok, vagy minek neveztetnek*, mert a nevek ellen annyi különféle antipátia van, minden jogban és szabadságban közösek voltak, mi az, amit kérnek magoknak, s mi tulajdonképpen azon természetellenes lázadó háborúnak ürügye? Az, hogy nekik vajda kell. Mit tesz ez? Azt ismét értem, hogy bizonyos területnek, melyet megyének hívnak, főtisztviselője vajdának, főispánnak vagy akárminek neveztessék, hanem egy országban, mely egy, az, hogy hivatal méressék népfajokra, hogy Krassó megyében az oláhoknak kapitányuk legyen, ez az ország egységének felforgatására vezető gondolat, amely egyenesen a szerb lázadásnak egyedüli ürügye. Következésképpen én Magyarországban a vélemények különbségére, a kedélyek lecsillapítására, Magyarország minden népfajainak boldogságára csak egy utat ismerek, és ez az, hogy senki ne gondolkozzék oly lépésről, és ne tegyen valósítására semmit, mely azt foglalja magában, hogy Magyarország nem egy státus, hanem külön népfajok külön státust követelnek maguknak. Ezen alapon vagy szertebomlik Magyarország, vagy kardcsapás határoz. Hanem ha azt vesszük, hogy Magyarország egységének alapján minden emberjogban, szabadságban, törvényben, kötelességben egyenlő legyen, s ne tegyen különbséget az, minő templomban imádkozik valaki, s minő nyelven szól szomszédjához, ezen alapon van egység. De ha külön státusegzisztenciát követel magának rác, tót, oláh, nem lehet egység; s én megvallom, miszerint véleményem szerint volt, hogy a krassói népgyűlésen elválasztott érdemes úr nem jelentetett ki a minisztérium által az ottani oláh nép kapitányának, mert azon eszmét nem ismerhetem el, hogy Krassóban lehessen oláh kapitány, német kapitány és magyar kapitány; hanem azon eszmét ismerem, hogy amint kerületenkint van elosztva a hatóság, és a népség arányához képest a nemzetőrség bizonyos számú csapatban öszvegyül, úgyhogy annak egy vezér szükséges, annak legyen vezére: de ne kérjen az oláh népfaj magának külön kapitányt, mert az nem egyéb vajdánál. Ez tökéletes egyenlőségben áll. Én tehát nem a népfajok egymás irányábani balanszírozásában, hanem a közös jogban és szabadságban találom a haza megmentését, nem pedig ott, mert a szerbek vajdát követelnek magoknak, tehát az oláhoknak is adjunk kapitányt, hogy azok a magyarok mellett szólaljanak fel a szerbek ellen, mert ez ma úgy van, holnap pedig a magyar ellen fordulhat; és ha tévedés van egy irányban, amely Magyarország diszmembrációjára* van intézve, ne vigyük által a többi népfajok közé. Ezen szempontokból indulva ki, megvallom, hogy már mi az oláh kérdést illeti, e részbeni gondolkozásom a ház előtt tudva van. Ami körömhöz tartozó panasz hozzám beadatott, sohasem vártam huszonnégy óráig, hogy azt orvosoljam, és orvosoltam olyanokat is, melyek magokban igazságosak, de törvény szerint mérve megérve nem lettek volna, és hasonló szellemben fogok mindig eljárni. Ha valaki azt mondja, nem mindenik bujtogató, aki annak kereszteltetik, az igaz – e részben szoros vizsgálatnak kell történni és pártatlan igazságszeretetnek, mely nem kérdi a nyelvet, hanem jutalmaz és sújt mindenkire nézve egyaránt. Hanem kénytelen vagyok kinyilatkoztatni, hogy az oláhság körében összeesküvési bujtogatások vannak*, ezt nem az erdélyi arisztokráciának ellenséges indulatából merítve mondom, hanem azért, mert annak szálai kezemben vannak, melyek a haza, Isten és Európa előtt bebizonyítandják a dolgot; de nem mondom, hogy ennek súlyát érezzék legtávolabbról is oláh ajkú polgártársaink, hanem azt mondom, érezni fogják azok, akik bűnösek. Csak arra kérem a követ urakat, midőn arról van szó, hogy vannak bujtogatók, és történtek elfogatások, azokra nézve szerezzenek maguknak tudomást, s elfogatások eszméjét ne úgy állítsák elő, mintha az az oláh népfaj ellen irányzott ellenséges törekvés volna; mert röviden szólva a bujtogatások, melyekre célzok, a külföldről jönnek, s ugyanazok, melyek a magyar elem ellen dolgoznak, s melyeknek szálai kezünkben vannak. Ennyit akartam megjegyezni, s kinyilatkoztatom, hogy minden lépéshez, mely a múltak bűneinek orvoslására vezet, hozzájárulok szívesen, de kérem a követ urakat, akik éppen közelebbi viszonyoknál fogva jobban ismerik a körülményeket, legyenek szívesek minket tájékoztatni, hogy mit tegyünk, de ne álljanak elő olyan kívánsággal, amely diszmembrációra vezethet. – A magyarnak az oláhhal s az oláhnak a magyarral testvéries egyesülésében van mindegyiknek boldog jövője, nem pedig, ha az egyik el hagyja magát ámítatni a másiknak elnyomására, mert akkor oly fegyverhez nyúl, mellyel magát is sújtja. Báró Vay Miklósra* nézve*, aki teljhatalommal van ellátva azon követ urak részéről is, kikkel gyakrabban találkozom azért, hogy megértsem tőlök a nép kívánságát, az ő eljárása ellen eddig nem hallottam semmit. Az olyan részletes esetek, hogy egy magyar agyonlőtt egy papot, hisz ezekben fekszik egy olyan színezet, melyre nézve azon kérést terjesztem elő, hogy ne méltóztassék az ilyen eseteket nemzetiségi szempontból venni; ezen eset egy kriminalitás, egy gyilkosság, melyet egy ember a másik ellen elkövetett, de ne állíttassék fel úgy, hogy magyar elnyomás Erdélyben az oláhság ellen! Hasonlóképpen ha nekem még szabad egy kérdést intézni a követ urakhoz, akik szólottak, mert egy megjegyzésre van még észrevetetem, ti. hogy a belügyminiszter úr* nézeteim szerint egy szót sem mondott olyat, mely szemrehányást foglal magában, mintha a követ urak nem teljesítették volna polgári kötelességüket. Ők iparkodtak békét eszközölni, mert van tudomásom, hogy mikor Murgu* Krassó megyében volt, sokat tett ottan a kedélyek megnyugtatására. Nem vád volt tehát, hanem kérés, mely pozícióját a követ uraknak fontosabbá tette, mint volt azelőtt, s az nem szemrehányás volt, hanem kimutatása azon térnek, melyet a követ uraknak elfoglalni kell. De meg kell vallanom, hogy radikális hibát látok – talán még a múltakból – oláh ajkú polgártársaink között, azt, hogy nyelvöket és vallásukat elannyira identifikálják, hogy midőn méltán szólalnak fel a rác hierarchia ellen, melyet meg kell szüntetni, akkor saját keblökben a hierarchia nyomását nem veszik észre, pedig mondhatom, az annyira terjedt, hogy a keblökbeni papság egy része egyszersmind tulajdonképpen politikai kormány is. Nem lehet politikai dolog, amelynek elintézésébe valamely püspök vagy lelkész be ne folyjon. Ha ezen urak felfognák, hogy nem az a hivatásuk, hogy politikai kormányt képezzenek, hanem hogy a népet erkölcsössé és míveltebbé neveljék, akkor sok dolog másképpen állana, mert minden népnek állapota rossz karban van, hol a pap több, mint pap, ha az egyszersmind politikai hatalmat gyakorol.




Hátra Kezdőlap Előre