Szolnok, 1848. szeptember 26.
Kedves angyalom!
Vettem kedves kezed sorait; de lelkemnek mondhatatlanul fájt az aggodalom, a roskadozó csüggedés, mely sorain végigömlik. Irtsd ki lelkedből, angyalom. Engem nem veszély, engem érdemetlen dicsőség veszen körül, szavaim szárnyán a honnak védangyala látszik lebegni, s utamban ezrenkint kel fel a magyar.
Még csak négy helyen voltam, s e négy helyről 11 000 férfiú kelt fel szavamra gyalog és lovon tömegestől, s három nap alatt a Dunánál lesz.
Én, ha végigmegyek a magyar hazán, egy népvándorlás kél fel utamban, melynek híre maga meg képes állítani az ellenséget.
Ha tudtam volna, hogy ily készségre találok, nem kellett volna Pestről mozdulnod. Nemigen hiszem, hogy az ellenség Pestig jöjjön.
Aligha ahelyett, hogy elibe mennék, utána nem kellend mennem.
Kecskeméten országos vásár volt. Kimentünk zászlómmal, kísérőimmel. Szólottam a nép ezreihez Isten szabad ege alatt, s a nép ezrei megesküdtek velem a nagy Istenre, hogy egytől egyig felkél a hazát megvédeni. Oly jelenetet sohasem láttál. Mikint csókolták ruhámat, s vitték proklamációimat mindenfelé. Másnap már futárok jöttek Csongrádból. Kecskemétről pedig ma és holnap 5000 ember megyen Jellačić* ellen.
Onnan ma Abonyba mentem. Messze föld. És mondák, hogy ott hidegen fognak fogadni. Dehogy fogadtak hidegen. A hidegnek mondott nép felgyúlt, mint a villám, és megesküdött, és felkél tömegestől.
Estére idejöttem Szolnokra, már Heves megyébe. Jöttömnek híre megelőzött. A nép ezrenkint várt és szabadítónak kiáltott. Itt találtam egy pár száz sárosi önkéntest*, s azok vállaikra vettek, s úgy vittek egy fél mérföldnyire be a városba. Holnap népgyűlést tartok, s azután beszaladok Pestre* magamat tájékozni. Egyet alszom, s megyek Csongrád, Szentes, Vásárhelyre, Szegedre.
Így vagyok eddig. Légy hát nyugodt, kedves angyalom. Más nem nyomja lelkemet, mint az, hogy oly szorongatott lelked van. Az én római lelkű kedves drága nőm! Vidorulj fel, lelkem angyala! Engem az Isten nem hagy el az igaz ügyben. De nyomja lelkemet az is, hogy utazol oly messze a gyermekekkel, szegény kedves angyalaimmal. Minő bajt okoznak ők neked, egy kocsiba szorulva annyian, ismeretlen vidéken, talán még férficseléd nélkül is, mennyi bosszúság, baj, szomorúság emészti gyenge egészségedet, melyhez életem szikrája van csatolva. Kérlek az Istenért, írj Pestre Kálmánhoz, majd általadja, de pecsételd be leveledet, a mai pecsételetlenül jött.
És most áldásom s örök szerelmem, életedhez kötött életem veled. Áldás gyermekeinkkel. Hű imádód.