Budapest, 1848. október 14.
Midőn a Honvédelmi Bizottmány e sorokat írja, mély fájdalommal nehezedik keblére a gondolat, hogy seregünk mozdulásaiban a Lajta át- vagy át nem lépése feletti tanakodás közben oly három nap veszett el, melynek elveszése hazánkat vérbe fogja boríthatni hosszú időkre.
Ily rendkívüli percekben, minőket most élünk, a tények ereje határozza meg a politikát, s nem megfordítva. Midőn Jellačić* előttünk futásban volt, lehangolt, kétségbeesett sereggel; ha ekkor gyorsan, kétkedés nélkül utánanyomult volna lelkesült seregünk a Lajtán túl, nincs ember Ausztriában, kinek eszébe jutott volna azt mondani, hogy ez invázió, hanem fogadott volna nyílt karokkal, országgyűlés, Gemeinde-Ausschuss* és nép, Jellačić* nem egyesült volna Auersperggel*, s igaz ügyünknek diadala biztosítva volna.
De miután ez meg nem történt, miután Jellačić* nem futamló kalandor most, hanem Auersperggel* egyesült, Bécs alatt fenyegető pozíciót foglalt, s a Lajta átlépésének kérdése ily körülmények között került a diplomatikai nyilatkozatok szőnyegére, igen természetes, hogy a bécsi országgyűlés úgy, mint a Gemeinde-Ausschuss* vonakodnak kimondani seregünk meghívását, mert sok dolog van, mit az emberek szeretnek látni, ha megtörténik, de nem szeretnek kimondani.
A Honvédelmi Bizottmány már azt is mondhatlanul sajnálotta, hogy önök, uraim, a mi országgyűlésünket kényszerítenék nyilatkozni a Lajta átlépésének kérdésében, mert míg e nyilatkozatra vártak, Jellačić* egyesült Auersperggel*, Bécset pedig lehangolá az ellenségnek üldözetlen közeledése.
De még szomorúbb helyzet ránk nézve az, hogy önök minket e nyilatkozatra jóformán kényszerítvén, miután megtettük, futárt küldenek futár után azon tudósítással, hogy seregünk elvész okvetlenül, ha tovább nyomul, s még is nyomulnak akkor, midőn késő, mert a nemzet így parancsolá.
Ha lajtai seregünk elvész, nem mondjuk, hogy a nemzet is elveszett, mert mi nem adjuk fel igaz ügyünket semmi áron, s a magyarban van elég erő hazáját megmenteni, de mondjuk azt, hogy e sereg elveszésével hosszú véres harcba s tömérdek szerencsétlenségbe bonyolódnánk.
S azért, ha már csakugyan oda jutottunk, hogy seregünk elvesztését magának az országgyűlésnek kell világosan megtiltani, nem marad egyéb hátra, mint az iderekesztett határozatot* hozni, melyet kötelességünk szerint önökkel ezennel hivatalosan közlünk.
De a szegény haza, az annyi árulással körülvett magyar nemzet nevében felkérjük önöket, uraim, ünnepélyesen, ne ismerjenek más vezércsillagot, mint a sükert, s nem bíbelődvén diplomatikai tekintetek teóriáival, ha látnak rést nyílni a sükerre, a győzelemre, merjék a tetteknek felelősségét hű, férfias vállaikra elvállalni, ragadják meg az alkalomnak üstökét, s ne kérjenek 40 mérföldnyiről utasítást, mert eközben az alkalom elvész.
Önök tudják, hogy a hazának győzelemre van szüksége, ha tehát győzhetnek valahol, ne mulasszák azt el, mert a haza megmentését mulasztották el.
Ha mindazonáltal a legközelebbi napok sajnálatos eseményei következtében, és mert Olmütz körül Windisch-Grätz* is tizenhétezer embert húz össze, önök az iderekesztett határozat értelmében csakugyan saját határaink megőrzésére volnának kénytelenek szorítkozni; mindenesetre megvárjuk, hogy erős, biztos pozíciót foglaljanak, azt sáncolásokkal is biztosítsák (a római vezérek egy éjet sem töltöttek sáncolás nélkül), és seregeinket akként helyezzék el, s állomásaikat, élelmezéseiket akként rendezzék, hogy ezek a táborozásban minél kevesebbet szenvedjenek, nehogy ennek strapáciái alatt hulljanak el vitézeink, kik, ha lelkesedésök a habozás által le nem hangoltatik, most Bécs alatt állnának, mint szívesen látott barátok.
Lássák el önök magokat jó kémekkel, tartsák kezökben a folyók átjárásait fel-felváltogatva mobil colonne-okkal*, inspiciálják a folyókat, ne mulasszanak el semmi alkalmat az ellenségnek ártani, állítsanak jókor raktárakat, s mindenesetre oly biztos helyzetbe tegyék magokat, miszerint egypár ezer embert hosszabb időre is detasírozhassanak, mire nézve az alulírt elnök e napokban önök táborába felrándulandván, személyesen viendi meg a rendelkezést. Azonban egyet okvetlenül megkíván a Bizottmány, és ez az, hogy hadseregünk derék vezérétől kezdve lefelé az utolsó sorkatonáig a nemzeti színeket a törvény értelmében vegye fel. Ezzel tovább már késni nem lehet.
Mi éppen arról rendelkezünk, hogy önöknek háta megett egy rezervármádát* organizáljunk.