Budapest, 1848. december 22.
A mindenható Isten – a szabadság – a népek Istenének nevében! Amen.
Magyarország népei szabaddá lettek a múlt márciusi napokban.
A szabadságot a nemesség adta meg. Ő hozta ezen áldozatot.
A királyt nehezen lehetett arra bírni, hogy a nemesség ezen dicső, de igazságos áldozatát neve aláírásával szentesítse.
De az országgyűlés elhatározott magaviselete s a szabadságukért fölkelt népek fenyegető állása megrettentették őt, melyekben a népek szabadsága biztosítva van.
Aláírta, nem szíve sugallatából, hanem azért, mert féltette trónját a nép méltó bosszújától.
Aláírta, mert gonosz tanácsosai azzal kecsegtették, hogy majd ha fordul a kocka, megszegheti esküjét, s erőszakkal megsemmisítheti azon törvényeket, melyeket aláírt.
És ez, amit itt mondaték, nem gyanúsítás – a kormány erről hiteles adatokkal bír – minden világosságra jött.
A nádor, kit karjaitokon hordátok, kinek diadalmenetét az országon át a nép rokonszenve s az áldás imái kísérték, hűtlenül megszökött – de itt maradt irományai közt a mondottak világos bizonyságai megtaláltattak*.
S hogy igaz, amit nektek Isten színe előtt mondunk, eléggé bizonyítja, hogy szabadságunk eltiprására bérlett zsoldosok által kilenc oldalról támadtattunk meg.
Becsődítettek a szerb rablók a magyar nép legyilkolására.
Feluszíttattak a vad rácok, kiknek a haza legdúsabb vidéke jutott lakásul, a magyarok kipusztítására.
Felbujtogattak, de hála Istennek, többnyire siker nélkül, honunk tót ajkú népei.
Hurban* gaz tót papot császári hadvezérré tették*, ki alávaló cinkosaival s rablócsordájával gyilkol, pusztít, gyújtogat az országban, s akadnak tisztek a császári hadseregben, kik nem pirulnak az emberi nem e szennyétől parancsokat fogadni.
Császári hadvezérek vezetik az emberiségből kivetkőzött, gyáván dühös oláh csapatokat, kik gyávák a harcban, de ha fegyvertelen magyarokra találnak, a legkikeresettebb kegyetlenséggel, vad ordítások és hahoták között ölik rakásra.
A vér fagy meg ereinkben, kezeinkben a toll reszket, ha a leplet fel kell azon iszonyokról emelnünk, melyeket e baromnál aljasabb csorda véghezvitt.
Ámde nektek, testvéreink, tisztán kell látni, s nektek tudni kell, miképp bánik azon uralkodócsalád veletek, melynek minden tagját meggazdagítottátok, s melynek trónját annyi veszélytől megóvtátok.
Halljátok és borzadjatok! Csak néhány példányt hozunk fel ezer helyett, melyekkel undorodunk tollunkat megfertőztetni.
Erdélyben a dühös oláhság egy egész, védtelen, fegyvertelen családot – a Brády családot – hitet megingató istentelenséggel koncolta le* – tizennégyen vesztek el Brádyak – egy öreg apától kezdve az utolsó unokáig; ezek legkisebbikét, egy csecsemőt, elevenen vetettek a sírba, hol nem legyilkolt, hanem halálig kínzott szétmarcangolt szülőinek bűzhödt testei közt három nap és három éjen át hallották haldokló sírását anélkül, hogy e hiénák százai közt egy könyörülő lélek a kínok ily legiszonyúbbjának véget vetett volna.
Közép-Szolnokban báró Huszár Zsigmondnak* leírhatlan kínzások után oláh inasa fejét lenyeste nyakáról, s Urbannak* vitte ajándékba, ki e rémítő istentelenségért kormánybiztosnak nevezte ki*.
De elég, ó, honom népei, elég – a szív reped meg e szörnyűségeken.
És ily népet, e vad, gyáva csordát a császár kedves híveinek nevezé!
Nem csendül-e meg e gyermek, e szegény gyermek sírása füleitekben, kit atyjának, anyjának, testvéreinek összehurcolt vérző tetemeire vetettek a mély sírgödörben, s éhen hagytak meghalni?
És te Isten! A népek Istene! Nyugosznak-e villámaid, s ki nem merült-e béketűrésed! Te, a népek Istene, te az igazság Istene vagy, s mennyköveid le fognak csapni e hóhérok közé.
És ezen embereket, kik elevenen sütik meg, fűrészelik ketté embertársaikat, kik a ma született gyermeket atyja kapujára szegzik, császári királyi tábornokok vezérlik – s nincs e zsoldos seregben egy tiszt, egyetlen, ki lábaihoz dobva kardbojtját, undorral s iszonnyal fordulna el tőlük.
Irtózatos! Irtózatos!
És újra mondjuk: e vérebeket a császár kedves híveinek nevezi, megdicséri, irántai ragaszkodásukat magasztalja, s bíztatja őket, hogy eddigi pályájukon továbbra is haladjanak; hogy öljék, kínozzák, gyilkolják a tehetetlen öreget, a gyámoltalan némbert s ártatlan gyermekeket, kiket az üdvözítő magához hívott, s kiké a mennyeknek országa.
Ily harcot vívott a császár, kit saját tanácsnokai ledobtak trónjáról, miután felhasználták; ily harcot vív Magyarország ellen a gyermekcsászár, kit e gaz tanácsosok a trónra kényszenítettek, hogy minden kegyeletet, mely valaha e népben az uralkodóház iránt volt, végképp kiirthassanak.
Ó, ha ez emberekben, kik így boríták el vérrel, pusztítással e szegény ártatlan hazát, egy csepp vére van még az emberi érzelemnek, lehetetlen, hogy alvásra hajthassák fejeiket anélkül, hogy az ő istentelenségök miatt legyilkolt ártatlanok árnyékai füleikbe ne suttogják az örök kárhozatnak kínjait.
Mert tudjátok, Magyarhon népei, miért tették ők mindezeket, miért uszítottak benneteket egymásra, miért pártolták a vad rablók csoportjait, s küldték be kilenc oldalon zsoldos népeiket?
Talán feltámadt az ország a király ellen? – Nem, sőt mindég arra kérte, jöjjön Budára lakni, uralkodjék hű népe felett, és mi szeretettel fogjuk őt körülvenni.
Talán új jussokat akartunk tőle kicsikarni? – Nem, mi csak azt kívántuk, tartsa meg a törvényt, a ti szabadságtok törvényét, melyre megesküdött. De a kívánságra fegyveres hitszegéssel feleltek.
Talán el akartuk a királyt kergetni? – Nem, sőt mikor a bécsiek feltámadtak, s ő félelmében a messze hegyek közé szökött, midőn az egész világ elhagyta, mi nem hagytuk el; kértük, rimánkodtunk neki, jöjjön közinkbe, a magyar nép megőrzi őt minden viszontagságtól; de ő nem jött, nem fogadta el kérésünket, hanem gyilkosokat bérelt Magyarország törvényeinek, a ti szabadságtoknak eltiprására.
Vagy talán nyomorogni hagyta az ország a királyt, nem gondoskodott királyi széke fényéről? – Nem. Háromezerszer ezer, azaz hárommillió forintot rendelt neki* a nép adójából esztendőnként udvartartási költségeire – annyi pénzt egy esztendőre, amennyivel háromezer becsületes embert örökre boldoggá lehetne tenni.
Miért támadták meg tehát az országot?
Cselekedték azért, mert a törvény, melyet aláírt a király, gerenda volt szemökben; mert tudták, hogy ha e törvény erejében megmarad, sem életetek, sem erszényetek felett nem rendelkezhetnek, mivel a törvényekben az van, olvassátok el és higgyetek saját szemeiteknek, hogy az ország kincsei s a haderő felett nem idegen önkény, hanem ti, az öszves nép fogtok képviselőitek által rendelkezni, kik előtt a magyar miniszterek is minden tetteikről felelősök.
Mert tudták, hogy ha e törvény abban áll: akkor kényök-kedvök szerint nem parancsolhatnak száz- meg százezer újoncot sokévi szolgálatra a császár hadseregébe, hogy azokat messze idegen földre hurcolják, s áltatok idegen népek szabadságát elnyomják.
Mert tudták, hogy ha ti, a nép, képviselőitek s minisztereitek által rendelkezhettek a véres verejtékkel fizetett adó felett: akkor nem zsebelhetik be az ország minden kincsét, nem emelhetik az adót kedvök szerint, nem tehetnek nagyobb árt a sóra, hogy a szegény népek zsebéből irtózatos összegekre növekedett adósságaikat kifizessék.
Mert tudjátok-e, hogy a császárnak mennyi adóssága van? – Tudjátok, hogy egy ember, ha hatszáz évig élne, s reggeltől éjfélig számolná a pénzt, ki nem számolhatná?
S e rémítő öszveget szerette volna a császár nyakatokba róni.
S most istentelen vezérei betörnek az országba, s hazug ajkakkal intik a népet: maradjon nyugodtan, mert ők nem akarják a népet bántani.
Miért mondják ezt? Mert tudják, hogy a nép győzhetetlen, ha felkél rettenetes erejében – mert tudják, hogy a nép lehellete elfújhatja őket a haza földjéről, mint a szél elfújja a szemetet. – Azért akarják a népet gyáva semmittevésbe beleringatni.
De hát nem tudjátok-e, hogy aki az országot akarja elfoglalni, a népet akarja elfoglalni? – Mert az ország maga eszméletlen föld; az önkény jármát nem a föld, hanem a nép fogja hordani.
Az ország szabadsága a nép szabadsága! Ha az ország szabadságát fegyverrel eltörlik, a népet tették szolgává, a nép szabadságát törlötték el.
És még azzal is hitegettek, hogy a császár nem akar benneteket újra robot és dézsma alá vetni – könnyű azt nem akarni, ami lehetetlen; ámde ne higgyetek az ámító szónak. A zsarnokok csak addig tűrik a nép szabadságát, míg nem érzik elég erőseknek magokat, hogy azt elvegyék.
Lássátok, atyánkfiai!
A király a múlt tavaszkor többféle törvény megtartására adta esküvel erősített szavát, nemcsak a robot eltörlésére – ti. ezen népnek vérével, pénzével Bécsből nem szabad önkény szerint rendelkezni, s hogy mindnyájan egyenlő polgárok vagyunk. Alig múlt el négy hónap és már megszegték e törvényeket. A király megírta a ti képviselőiteknek, hogy ezen törvényeket nem fogja többé megtartani, s azt akarja hogy a magyar vérrel, a magyar pénzzel továbbra is ő rendelkezzék; s mert ebben az ország meg nem egyezett, irtóháborút kezdett ellenünk. – Négy törvény közül hármat már megszegtek: hiszitek-e, hogy a negyediket is meg nem szegik, mihelyt legyőztek?
Aztán mit értetek vele, hogy a robot megszűnt, ha más úton utolsó falat kenyereteket elveszik a német adósság fizetésére?
Ím itt van oka, miért nem szerették Magyarország szabadságát, miért követtek el mindent, hogy elébb egymás ellen uszítsák a hon testvér lakosait, azután fegyveres erővel rontsanak az országba, hódítsák meg népeit, vessék katonai zsarnokság alá, s rendelkezzenek életök s vagyonuk felett.
De él az örök Isten, és nem hagyta el népét! Sőt keze világosan működik, mert ennyi csel, ármány, ellenség s ennyi istentelenség mellett is még mindég sikerül ellenségeink elé hasonló, sokszor nagyobb erőt kiállítani!
De még nehéz napok állnak előttünk – dicső, de nehéz napok; s mi, a nép képviselői s kormány, mely azoknak kifolyása, azon hatalomnál s roppant felelősségnél fogva, melyet gyenge vállaink csak általatok támogatva viselhetnek el – felszólítunk benneteket, sőt saját hatalmatok magasztosságában, melyet kezeinkbe letettetek, rendeljük:
Hogy keljenek fel Magyarország népei mindenütt, mert az ellenség közelg – alakuljanak mindenütt a kormány által kijelölt vezérek alatt önkintes szabad csapatok az ellenség kiirtására; a nép pedig mindazon vidéken, melyet az ellenség fenyeget, keljen fel tömegben, s csatlakozzék a hazát védő csapatokhoz.
Értsétek meg a kormány szavait jól: mi nem kívánjuk s nem akarjuk, hogy az ellenség fegyverei s ágyúi elébe álljatok, mi nem akarunk mészárszékre vinni benneteket, sőt kinyilatkoztatjuk, hogy ezáltal csekély szolgálatot s néha kárt tennétek az országnak.
A felkelt népnek rendeltetése nem az, hogy az ellenséggel homloksorban szembeszálljon, hanem egészen más – de oly, miáltal tízszerte hasznosabb szolgálatot tehet, s neki nem kerül sem annyi veszélybe, sem annyi fáradságba.
Igyekezzetek az ellenség előtt az utakat, hidakat elrontani, a hegyszorosokat elzárni éjnek idején; ti, kik minden bokrot ismertek vidékeitekben, rohanjátok meg oldalt, hátul, gyújtsátok reá a házakat, szedjétekel podgyászát – hol rabolni mennek csapatjai, álljátok el útjokat, szóval csináljatok az ellenségnek annyi kárt, amennyit csak tehettek.
De mutassátok meg azt is, hogy ti nem rablócsorda, nem rác és oláh haramiák, hanem férfiak vagytok, kik a hon védelmére keltetek fel: ne bántsátok a védtelent – kárt egyedül csak az ellenségnek tegyetek, legyetek a nép őrangyalai, az ellenség pedig rettegjen tőletek.
Ez azon szolgálat, melyet az ország képviselői s a kormány vár tőletek, nem más – nem több, s kit ily csatározás közben netalán szerencsétlenség érne, s kenyérkeresetre s további szolgálatra lábát vagy karját vesztve, képtelen lenne: annak az ország választást enged e három között:
1. vagy becsületes ellátás holtig,
2. vagy 10 hold örökös földbirtok,
3, vagy 1000 pengő forint.
A nép – és ezt esküvel mondhatjuk nektek, barátaink – győzhetetlen, ha együtt tart – ha szándéka erős hazáját megvédeni – mit tehet tíz, mit száz hadsereg a nép milliói ellen, a nép ellen, mely az ellenségnek sem éji, sem nappali nyugtot nem ad – a nép ellen, mely előle minden élelemszereket eltakarít – a nép ellen végre, melynek ha milliói felkelnek, botokkal szétverhetik az ellenséget.
Azért az Isten s a haza szent nevében, ti, Magyarhon dicső népe – testvéreink – keljetek fel tömegben, roppanttá növekedett hadseregünk segítségtekkel tíz annyi ellenséget kiirthat, amennyi ellenünk tört.
Fel kaszára, villára! Merre az ellenség megy, sötét tömegeiteket pillantsa meg – jobbra, balra, előre, hátra –, mint az árvíz, fogjátok utait körül – aztán váljatok szét, siessetek gyűlhelyeitekre, s mikor az ellenség nem is álmodja, törjetek egy csapatjára, egy-egy podgyászvonatára; hogy amíg ti itt megjelenve, ott szétoszolva folytonosan foglalatoskodtatjátok – vitéz seregeink rajtok üssenek és semmivé tegyék őket.
Fel, Isten nevében, ti, a nép milliói! Velünk a jó ügy, igazság, velünk az Isten!