Debrecen, 1849. január 13.
Az örökkévaló gondviselés úgy akará, hogy azon időpercek óta, mióta arról van szó, hogy e nemzet újjászülessen-e hosszú, dicső életre vagy meghaljon, a körülmények viszontagságainál fogva inkább, mint saját tehetségem s érdemeimnél fogva nekem azon szerep jutott, hogy nem kevés részt veszek e dolgokban, s azért engedjenek meg a tisztelt képviselők, hogy a most felolvasott válasz értelmezésére nézve némely körülmények felemlítésével alkalmatlankodjam.
Az ausztriai ház, mely rég nem volna már, ha a magyar nemzetnek példátlan hűségű kegyelme nem tartotta volna meg, az ausztriai ház, mely a múlt időkben is, igazán lehet mondani, ritkán volt Isten által megáldva emberrel, ki mondhatta volna: én tartottam fel a házat – hanem hol gazságok, hol váratlan körülmények vezették keresztül őket az életen; az ausztriai ház, mely Istennek ezen különös kegyelmét – mert csak ez tarthatta fel olyan egyénekkel – azzal hálálta meg, hogy minden percet, mely a despotizmusnak kedveze, a népnek leigázására fordított, az ausztriai ház, mondom, a múlt márciusi napokban Magyarország hűségében találta fel ismét támaszát. Ezt merem állítani, ezt a história igazolni fogja. És a magyar igen keveset kötött ki ezen hűsége feltételeül, semmit egyebet, mint amihez joga volt Isten s világ előtt, megtartását azon kötéseknek, melyeknek feltétele alatt tette ezen háznak fejére a koronát; mert legújabb törvényeinkben nincs újabb engedmény, ez Magyarország szabadságát meg nem alapítható; mert Magyarország nem hódított tartomány, hanem oly önállóságú ország, mely három század előtt azt mondotta az ausztriai háznak: itt a korona, uralkodjál, de tartsd tiszteletben szabadságomat, mellyel bírok. Semmi újat tehát az utóbbi országgyűlésen hozott törvények nem adtak, mert az önállás, melyet biztosítanak, ezeréves joga a magyar földnek; más különbség nincs benne, mint pusztán az, hogy a körülmények változatossága szerint változott a kormányzatnak formája; méltóztassanak visszaemlékezni, vajon magyar királyi helytartótanácsa mindig volt-e a nemzetnek? Nem, csak a múlt század második felében alkottatott*. Amint fejlődnek a körülmények, s az uralkodási eszmék tágulnak vagy szorulnak: akkint alkottatnak a kormányok. Előbb voltak nem tudom minő tanácsosok, kormányzók, főispánok, hadvezérek, biztosok; azután jött a helytartótanács, s ezután a minisztérium, semmi egyéb okból, mint pusztán azon nézetből, hogy testület nem lehet felelős, s azért a helytartótanács dolgait egyes emberekre kell bízni, kik felelhessenek a nemzetnek. Ennyi a változás; de az önállás, melyet az 1790:X. törvénycikk biztosított, kötelessége volt úgy a helytartótanácsnak, mint kötelességévé tétetett a minisztériumnak. Következésképp új adomány, jogszerzés a 848-i törvényekben nem foglaltatik, aminél fogva azt mondhatná valaki, hogy nehéz körülmények közt csikarta ki talán a nemzet fejedelmétől, mit ez, kedvezőbbé változván a körülmények, megtartani nem köteles. Újabb adomány itt fenn nem forog, mert ha a helytartótanács teljesítette volna kötelességét a múltban, mint esküje szerint teljesítenie kellett volna: a magyar önállás, az, hogy Magyarország vére és pénze ne pazaroltassék idegen zsarnok céljainak kivitelére, szinte kötelessége lett volna a helytartótanácsnak, mint kötelességévé tétetett a minisztériumnak. Így áll a dolog, s nem is tettek ez ellen kifogást az első időben, sőt azok ellenében, kik ezen nem jog, hanem országlási forma ellen feltámadtak, tudja a nemzet, s tudni fogja a história, miképp a fejedelem összehívta az országgyűlést, hogy gondoskodjék védelmi eszközökről azon pártütések elnyomására, melyek arra voltak intézve, hogy az 1848-i törvény ne álljon meg; maga hívta fel erre az országgyűlést ama Ferdinánd*, ki később, midőn felhasználtatott, leugrott a királyi székről. Azon a téren áll tehát a nemzet, miszerint a király hívta fel, hogy védelmezze a hazát, mert lázadás és pártütés támadta meg: azon a téren állunk, miszerint akkor, midőn erőre kapott a lázadó, a pártütőt, kit titkon mindig ápolt, de hogy mégis imitt-amott a legalitás színét viselje, egypár szóval kárhoztatott az udvar, maga rántotta le később a fátyolt, megfordította a szót, s mondja: nem az az áruló, kit én királyi esküm szerint annak bélyegeztem, s kinek legyőzésére felhívtam e nemzetet, hanem most ti, kiket összehívtam, hogy védelmezzétek a hazát, ti vagytok a pártütők, és ki megtámadta az országot, az az én kedves hívem*. Ezen alapon állunk.
Tehát: ha van még az egekben Isten, miről kételkedni nem fogok soha ez életben – mert hiszen az élet támaszát veszteném el általa –, ha van igazságos Isten, lehet-e, hogy megáldja az ily alávaló, az emberi nyelven ismert szavakkal eléggé nem bélyegezhető, irtózatosan istentelen bánásmódot, melyet elkövetnek? Ha nyílt harcra léptek volna, s mondották volna: nem akarjuk megtartani a törvényt, legyünk ellenségek – ám jól van; de nem! Hanem kivitték seregeinket, felhasználták, a szabadság után sóhajtozó népek leigázására, hónapokon keresztül áltattak s kecsegtettek: s mikor eléggé elzsibbasztottak, eléggé nevelték a pártütők erejét, akkor hozzáállott a királyi hatalom, és a mi homlokunkra akarja sütni a pártütés bélyegét, s feltétlen megadásról beszél; mi a feltétlen megadást illeti, mely a válaszban írva van, ezt nem akarom saját nézetem szerint magyarázni, hanem magyarázni fogom tények elbeszélésével, melyek világosak.
Én az Istennek különös rendelete szerint a múlt országgyűlés végén azon vettem magamat észre, hogy a királyi szék zsámolyára voltam állítva, mint a királynak egyik minisztere; és mielőtt odaállottam volna, a királynak kezébe esküt tettem le, hogy meg fogom tartani azon törvényeket, melyeket a nemzet alkotott, s ő szentesített meg. S én mint pénzügyminiszter esküm s kötelességem szerint a magyar pénzeknek, a magyar nép véres verítéke keserves gyümölcsének az ország céljaira fordítását s minden pazarlástóli megóvását kötelességemnek tartottam, nemcsak mint hazafi, hanem úgy is, mint a király által kinevezett miniszter, ki az ő kezébe tettem le az esküt, hogy meg fogom óvni az ország kincsforrásait; de midőn eskümet teljesíteni kezdettem, rossz néven kezdték venni, hogy miért tagadom meg az ország pénzét oly céloktól, melyekre azt fordítani nem volt szabad.
Az országgyűlés összehívatott, hogy adjon katonát, s gondoskodjék financiális kútforrásokról az ország védelmére; s midőn az országgyűlés mindkettőről gondoskodott, akkor a király azt mondotta; rá nem állok ám én, hogy jogaitok védelmére állítsatok katonát, hogy legyenek kútforrásaitok a katonaság fizetésére; hanem azt kívánom, hogy olvassátok meg ezen iratot, melyet az én kedves bécsi minisztereim a nem kedves magyar minisztereimhez intéztek, s aszerint cselekedjetek, s amelyben a bécsi miniszterek kimondják, hogy a magyar királynak, ki ausztriai császár is, az ausztriai császár rovására nem volt szabad oly törvényeket szentesíteni, mint a legutóbbiak. Ez az országgyűlés előtt felolvastatott, ez a nemzet előtt tudva van, s ebből természetes következés volt, hogy a nemzet azt mondotta: én nem engedhetem, hogy Rajačićnak*, kit a császár hívének nevez, rablócsordái öldököljék a magyarokat s pusztítsák falvaikat; nem tűrhetem, hogy az oláhok irtózatos gyilkolásokat kövessenek el, minőket az ember még nem hallott; nem tűrhetem, hogy pater Hurban* toborozza a rablókat, s üssön bé az országba; védelmezni kell magamat, hiszen hogy is kívánhatná a király, hogy a magyar hajoljon meg a gyilkosok bárdjai előtt.
S ezen védelmi téren állunk most is. Voltak kedvező percek, voltak olyanok, melyek könnyen elragadhaták a melegkeblűeket; de felhívom Istent, fel a világot, felhívom a történetet, feledkezett-e meg a magyar annyira, bizakodott-e el annyira a szerencse perceiben, miképp kimondotta volna, hogy másképp áll, mint a kényszerített védelem terén? Soha! Eddig ezt az országgyűlés nem tette.
Azok az ármányok, melyek a magyar minisztérium megbuktatására elkövettettek, a kisebbszerű dolgok közé tartoznak; hanem végtére, midőn látták, hogy seregeinkkel meghódították Olaszországot – meddig, az Isten tudja, mert nemsokára vége a fegyvernyugvásnak –, miután Bécs elesett, s Ausztria az önkények prédájává lőn; miután seregekkel, melyeket a pártütők gyűjtöttek, meglepni készültek az országot; voltak emberek, kik mondották: mégis különös dolog, hogy V. Ferdinánd* a magyarok ellen háborút viseljen, különös, mert hiszen ez a becsületes ember megesküdött azon törvényekre, melyeket a magyarok védelmeznek. Azt mondották tehát: tessék leszállni a trónról! Hivatalos hírlapjaikban nyíltan hirdették, miként ezen változtatásnak oka az, mert Ferenc József* meg nem esküdött még a magyar alkotmányra, következésképp lelkiismeretének megsértése nélkül felforgathatja az országot; s ezt mondották szemérem nélkül, olvashatta mindenki hivatalos lapjaikban, kinek ezek kezéhez kerültek, én olvastam. Tehát ez alapja Ferenc József* trónralépésének, s Ferenc Józsefnek, mint ausztriai császárnak miniszterei a kremsieri országgyűlésen megkérdeztetvén, hogy mit akarnak Magyarország harcával, azt mondották, hogy Magyarországot mint külön önálló országot tűrni az ausztriai érdekekkel ellenkezik; következésképp azért viselnek háborút, hogy Magyarországot elfoglalják, az önálló nemzetek sorából kitöröljék, s az ausztriai birodalomba beolvasszák. Ez mondatott a kremsieri országgyűlésen, mire szoktak aztán egy hochot* kiáltani.
Tehát már most méltóztassanak értelmezni azon szót, melyet herceg Windisch-Grätz* a nemzet elébe szab: „Unbedingte Unterwerfung”*. A tények nyíltan megmagyarázzák, hogy ez nem tehet, nem teszen egyebet, mint azt, hogy Magyarország megszűnjék Magyarország lenni, és legyen az ausztriai birodalomnak eldiribolt tartományai közöl egy, nemzeti lét, országos egzisztencia nélkül, melyet még nehezebb időkben is ezredéven át fel tudott e nemzet tartani. Szóval: az unbedingte Unterwerfung annyi, hogy írja alá e nemzet saját halálának ítéletét. (Általános felkiáltás: Úgy van!)
Már most kérdem, tisztelt képviselőház, kitől a béke ára gyanánt nem kívánnánk kevesebbet, mint halált, a nemzetnek halálát, ha nem is ember, kiben önérzet van; ha nem is magyar, kinek, a múltakra visszaemlékezve, kötelességei vannak ősei és maradéka iránt; ha nem is képviselő, kinek szent tiszte megőrizni e nemzet jogait, hanem csak féreg volna, nyomorult féreg, mely a földön csúsz, s melynek azt kötik ki feltételül: béke lesz veled, hanem meghalsz: ha féreg volna, mondom, nem védené-e magát a halál ellen? Mi rosszabb történhetik velünk, mint hogy kitöröljenek a nemzetek sorából? Talán, hogy egypárunknak leütik fejét, s az örökkévalóságba hamarabb mozdítanak át, mint a természet törvényei szerint történt volna különben. Ez mind olyan dolog, hol nem arról van szó: meghalni vagy meg nem halni – hanem meghalni holnap vagy egy hét múlva, vagy talán két esztendő múlva erőkimerültségben. Ez mindössze a változás, mely történhetik közöttünk a megadás vagy meg nem adás esetében. De ha a nemzettől kívánják, hogy haljon meg, nem volna-e gyávább, alávalóbb, nyomorultabb a féregnél, ha azt mondaná: meghalok! Előbb megkísérti védelmezni magát, hiszen ha elvész, sem történhetik rosszabb, mint hogy meghaljon, de jobb történhetik. (Zajos tetszés, éljenzés.) A halál, melyet itt elénkbe szabnak, bizonyos, de mely a harc végén ránk vár, nem bizonyos; mert van Isten az égben, s a nemzetben erő, és ha élni akar – élni fog! (Helyeslés, tetszés.)
Én tehát nem arról beszélek, jó-e, tanácsos-e ezen a téren alkudni; hanem azt mondom, hogy nem lehet. Ha a borjút mészárszékre viszi a mészáros, hogy leölje, s az szabadkozik a kötélen, ez pedig azt mondja: ne szabadkozzál, legyen köztünk béke, de azon feltétel alatt, hogy végezzelek ki: mit tesz ez? Hiszen ez a legrosszabb, ami történhetik vele! Védjük tehát magunkat, s a békealkudozásról többé szólni sem kell, hanem csekély vélekedésem szerint azt mondani: Magyarország az önvédelem terén áll, oly igazságos téren, melynél igazságosabbat nem ismer a história, mégis kinyújtá az engesztelésre karjait, de azt felelék: halj meg, ha békét akarsz! Ha pedig így felelnek, nem tehetünk egyebet, mint hogy védelmezzük magunkat, mert hiszen halni lesz idő, erre még ráérünk akkor is, ha elvesztettük a nemzeti létnek harcát. Azt kérdi talán valaki, hát lehet-e valami remény a jó kimenetelre. Erre ismét azt felelem: ha semmi remény nem volna is, a nem is valószínűség, tehát a véletlenségek sorában megtörténhetik az, hogy megmaradunk, ha védjük magunkat, de ha megadjuk magunkat, úgy bizonyosan elvesztünk. Ha a harmadik emeletről száz ember ugrik le, megtörténhetik, hogy talán egy talpra áll; s már most, ha a harmadik emeletben volna a hóhér, ki azt mondaná: leütöm fejedet vagy ugorj: bizonyára leugrik, mert még megtörténhetik, hogy életben marad. Ezen a téren vagyunk, s így az sem lehet kérdés, hogy lehet-e jó kimenetel vagy sem, mert nincs egyéb választás, mint meghalni mindjárt, vagy megkísérelni védelmünket. (Helyeslés.) S ha ezt mondom, ne méltóztassanak biztatásnak, kecsegtetésnek tartani, valamint azt sem, ha mondom, hogy e nemzet, ha élni akar, élni fog. Ha a Honvédelmi Bizottmány, a nemzeti képviselők vagy bárki azt mondja, ilyen, amolyan erősek vagyunk, ez célra nem vezet; a magyar nemzetnek millióit nem lehet legyilkolni, nem Ausztriának, hanem a világnak sincs annyi hatalma; és ha elvész, csak öngyávaság által veszhetne el. Ha akarja védeni magát, élni fog; ha nem, elvész. (Igaz, helyeslés.) Hiába minden kecsegtetés, hogy ilyen, amolyan erősek vagyunk, s nem akarom én sem kecsegtetni a tisztelt képviselőházat, sőt azt mondom, ha nem védelmezi magát a nemzet, ha nem áll fel, mint egy férfiú, úgy meg fog halni, oly gyalázatosan, hogy a nemzetek pökni fognak a magyar népre; ellenben ha védeni fogja magát, akkor megél. (Helyeslés.) Fogja-e ezt tenni? (Mindnyájan felkiáltanak: Fogja!) Ha fogja, akkor esküszöm az örökkévaló Istenre, hogy akár én, akárki a kormányon, megmentheti e hazát; de ha nem teszi, akkor tessék leütni még ma fejemet, mert nem tudom megmenteni a hazát. (Éljenzés, lelkesedés.)
E körül forog tehát a kérdés, s én azt mondom, hogy mi küzdünk nehézségekkel kétségtelenül, de miben áll ez a nehézség? Abban, hogy háromszáz esztendő óta szisztematice semmivé tették e nemzetben a harcias szellemet, s ha egyes percenetnyi időben felhívták is harcra, s fel engedték ébredni hősies szellemét, de aztán annyival inkább iparkodtak szisztematice elfojtani azt ismét; s ennek következése az, hogy – nyíltan megvallom – seregeink nem mindenütt állják ki a tüzet, mint kellene. Már kérem, mi a Honvédelmi Bizottmányt illeti, én nem a materiális, hanem a morális felelősség tekintetéből előre kénytelen vagyok kijelenteni, hogy seregeket kiállítani, felfegyverezni, élelmezni bizony nagy bajjal jár, de meg fogjuk kísérteni; hanem arról, hogy ki a harctéren áll, kötelességét bátran teljesítendi-e, jótállni nem fogok, s azért kérem, hogy a tisztelt képviselőház hozzon némely határozatot. (Halljuk!)
Az egyik határozat vélekedésem szerint az volna, hogy méltóztassék a képviselőház kijelenteni azt, miképp vették azon deklarációt, melyben halállal kínálnak; de erre nincs más felelet, mint az, hogy védeni fogjuk a hazát utolsó emberig, kötelességünkhöz híven. Ezt kérem egy rövidbe foglalt nyilatkozványban kijelenteni, s ezernyi példányokban a nép között kiosztatni. Másodszor – s itt bocsánatot kérek, bizonyára méltóztatnak emlékezni az országgyűlés első perceiben egy alkalomra, midőn gyenge szózatommal felhívtam önöket, a nemzet képviselőit, hogy gondoskodjanak a hon védelméről: akkor Nyáry* Pál s vele mindnyájan, midőn kétszázezer fegyveres embert kértem, felállottak, mint Isten lelkétől ihletett hazafiak, s felemelt kézzel azt mondották: Megadjuk! Nem tehát valamely formális, hanem ily önkéntes esküre hívom fel önöket, melyben nyilatkoztassák ki, hogy mi, Magyarország képviselői, a harcnak utolsó percéig együtt maradunk. (A képviselők mind felállnak, s esküre felemelt kezekkel a legnagyobb lelkesedés közt egyhangúlag kiáltják: Együtt maradunk!)
Az, uraim, meglehet, hogy innen máshova is fogunk menni, és magunkkal viendjük – mint hajdan a rómaiak vagy trójaiak házi isteneiknek szobrait – keblünkben vinni a hazafiságot, és azon elhatározott szándékot, hogy Magyarországot meg kell mentenünk. És ha vándorolni kell helyről helyre, míg önök az eskühöz hívek maradnak, Magyarország nincs elveszve. (Éljenzés.) Ezután a háznak határozatát kívánnám arra nézve, hogy azon határozat kihirdetése napjától kezdve a gyáva megfutamlás a nemzet által azon bűnök közé számíttassék, melyek kérlelhetetlenül halállal büntettetnek, halál azon emberekre, mert a haláltól félvén szaladnak, ha fogják tudni, hogy szaladásuk végén halál vár reájuk, előremenendnek. Én ezt eddig nem tehettem, de jelenleg szükségesnek tartom, hogy ki legyen mondva, miként Magyarország igazságos harcában a gyáva megfutamlás oly vétek, mint maga a hazaárulás, ezt kívánom határozatilag kimondani, valamint óhajtom, méltóztassék a ház egy oly határozatot is hozni, mely által ki legyen jelelve, hogy a kormánynak legszorosabb kötelességévé tétetik, mennyire csak emberi tehetségtől kitelik, arra ügyelni, hogy a hadjáratok által a föld népe semmi sanyargatást ne szenvedjen, és ügyelni arra, hogy aki rablást vagy zsarolást követ el a népen, oly kérlelhetetlenül lakoljon halállal, hogy az Istennek könyörgése se menthesse meg. (Közhelyeslés.) És méltóztassanak kötelességévé tenni a Honvédelmi Bizottmánynak, hogy mennyire csak az ország ereje engedi, mindazt, mit a nép kiszolgáltat, igyekezzék részint adóbani elfogadás, részint készpénzzeli fizetés által megtéríteni, és kijelenteni, miként ha valaki az országnak e nehéz időkbeni pénzügyi körülményei miatt azon kármegtérítés után, melyet a hadjárat által szenvedett, várakozni volna kénytelen, a nemzeti becsület oltalma által biztosíttatik, hogy a had végével kétszeresen fog kifizettetni.
Még egy kérésem van. Méltóztassanak elhinni, hogy ezen nemzet jó, s a Tiszának népe romlatlan, becsületes és tiszta magyar. Mi itt szent emlékezetek földén élünk, azon időkből, midőn az országnak nagyobb részét a török bírta, éppen úgy, mint most Windisch-Grätz* bitorolja. Ne gondoljuk azt, hogy az ország által mindjárt el van foglalva, ha valamely részén az ellenség keresztülmegy, mert valameddig a dolog úgy áll, hogy egy csatanyerés által kikergettethetik az ellenség Pozsonyon túl, addig az ország meghódítva nincs. Méltóztassanak visszaemlékezni a mohácsi vészre, hol elvérzett a nemzetnek virága, azon pillanatban Magyarországban a török nem bírt egy talpalatnyi földet sem, melyről azt mondhatta volna, hogy meg van hódítva, az később következett be, akkor, midőn az ausztriai háznak uralkodó vágya minden eszközzel utat talált néhány magyarok szívéhez, és a hont megvásárolta, és a nemzet felett hatalmát felemelte; ekkor felemelkedett a török is, és kétszáz év alatt nyomta a hazát, és azért nincs meghódítva az ország, mert azt egypár ütközettel vissza lehet nyerni. Azon időkben, midőn a német császár zsarnokai szívták a nemzet vérét, s Erdély a szomszéd Magyarország szabadságharcainak biztos menhelye volt, felállott egy férfiú*, és a Tiszának népe, a vitéz hajdúk őt körülseregelték, és megszerezték a nemzet politikai és vallási szabadságát. Itt állunk azon emberek maradékai között, kik magokra hagyatva oly körülmények között, midőn az országnak egy részét a török bírta, más részét a német, harmadik részében megmentették az ország politikai lételét és vallásszabadságát. Ily népnek közepette vagyunk itt, és a néphez szólani kell és fel kell rázni keblében a múltak emlékének híreit, meg kell neki mondani, hogy azon hajdú és a Tiszának azon embere, ki elég gyáva volna elveszteni azt, mit ősei nehezebb körülmények között vérrel meg tudtak szerezni, nem lesz boldog soha a világon, mert szolgaságra fogja nevelni gyermekét, melynek első szava átok lesz apjára, s ki az Isten ítélete mellett sem fog üdvözülni, mert nincs nagyobb bűn, mint a nemzetnek halálát okozni: halált okoz pedig az, ki elhagyja a nemzetet igazságos harcban, midőn a győzedelem bizonyos. Azért én a nemzet szent nevében kérem a tisztelt képviselő urakat, használjanak fel minden alkalmat a néphez szólani, minél nagyobb körben, minél nagyobb kiterjedésben, ki-ki úgy, mint keble istene vezeti, mert a népnek ép érzelme van, azt tapasztaltam. Mi érdemem van nekem? Elmondhatom azt, hogy én a népnek hű szolgája vagyok, ki tudott szenvedni érte akkor, midőn kellett, és tudni fog máskor is, ha kell. (Éljen!) Engem nem vesz körül gazdagság fénye, nekem nincsenek a múltakban emlékeim, mégis amerre megyek, a magyar nép szeretettel fogad, miért? Mert azt mondom: testvéreim, én a népnek hű szolgája vagyok. Fel kell rázni a népet, mi nem mindenkinek adatott meg, tudatni az országnak állását és megértetni vele, mit tesz az, ha élni akar, s hogyha nem védi magát, a halál jövend, mely nemcsak a nemzetre lesz kimondva, de maga után vonja, hogy a mostan élő nemzedéknek népe még azon vigasztalásnak sem nézhet elébe, hogy hazájának szent földén nyugodjanak hamvai, mert ki fogják vinni, leigázni az olaszt és más népeket, és azon elnyomott népeknek átkaival idegen földben fognak senyvedni, mi halála lenne a nemzetnek. Kéréseim ezúttal ezek, én a Honvédelmi Bizottmány részéről nem sokat ígérek, nem ígérhetek egyebet, mint becsületes igyekezetet, kérem önöktől, fontolják meg a körülmények nehézségeit. Könnyű azt mondani, gondoskodjék a Honvédelmi Bizottmány, de ily körülményben egy nemzet kormányzatának azon aprólékos ágazatai, melyek közül némelyek alig tartathatnak méltónak megemlíttetni, a kivitelben, az emberek megválasztásának nehézségében megbuknak. Ha az eredményről akarnak bennünket felelősökké tenni, azt el nem vállalom, ha azzal megelégesznek a képviselők, hogy magam és társaim nevében megígérem, miként mindent el fogunk követni, mi a körülmények nehézségei között emberi erőtől kitelik a haza megmentésére, akkor elvállalom a felelősséget. Hanem hogy búza teremjen tenyerünkön, hogy táborainkban nemcsak seregünk, hanem az ellenség előtt is megálló seregünk legyen, arra nézve a felelősséget el nem vállalom. Tudom azt, hogy a harciasságnak legjobb nevelője maga a harc, vannak honvédzászlóaljaink, melyek, gyakorlatlanok lévén, voltak tűzben, és be van nevök iktatva a rendíthetetlen magyar bátorság évkönyveibe, mint a 9. honvédzászlóalj, anélkül hogy másoknak becséből legkevesebbet is le akarnék vonni, mely a hadi gyakorlottságnak hiányait lelkesedés által pótolva kivívta magának a dicsőséget, úgy mint hajdan korban legharcosabb seregünk, Mátyás* fekete serege. Az a fő, hogy az Isten áldjon meg jó vezérekkel. Énbennem egy nagy hiba van, nem tudom e szót megfogni: árulás, nem vagyok képes emberről annak lehetőségét feltenni, és ez hiba. A külföldi lapok a magyar kormány terrorizmusáról beszélnek, ugyan kit bántottunk mi eddig: igaz, hiba az eredményre nézve, hogy nem tettük (Igaz!), nem tehetünk róla, én nehezen hiszem e szót: árulás. Egypár nap várunk, talán megérkezik egy bizonyos bíróság, ha nem, a képviselőháznak kell arra nézve rendelkezni. (Közhelyeslés.) Sok szerencsétlenségek nem árulásból, hanem becsületes ügyetlenségből történtek. A lehető legdezorganizáltabb sereg, mely oly rémülést terjesztett el, hogy egy bizonyos városbeliek* három napig keresték az ellenséget, hogy jöjjön már elfoglalni a várost, most Bem vezérlete alatt dicsőségesen viseli magát, és az tartja magát szerencsétlennek, ki nem vezettetik harcba, hanem valamely város vagy helyőrségre hátrahagyatik. Tehát azt mondom: csak az Isten áldjon meg jó vezérekkel és áldjon meg több jó tisztekkel, mint eddig voltak; sajnálom, de itt már az Istennek teremtő eszére van szükség, és hogyan fogna ezen bajon a Honvédelmi Bizottmány segíteni? Azért szükségesnek tartom azon határozatot hozni, hogy aki fut, kivált ha tiszt, találja a halálos golyó hátul. És ezután adjon az Isten egyetértést, egyetértést vezéreink között, hogy egyik a másiknak dicsőségét ne irigyelje és ne kalkulálja, hogy ha amazt segítem, az lesz Magyarország vezére, ha nem segítem, elvész népszerűsége, s ne legyen senki, ki azt méri, hogy ez vagy azon embert többnek tartja máról holnapra a közvélemény, mint engem, hanem vállat vetve igyekezzünk egymást segíteni éjjel-nappal; ha lelkesítjük a népet és felvilágosítjuk a jelenlegi viszonyok között, akkor nekem, ha a nemzet úgy akarja, reményem van, hogy megmentjük a hazát. Ennyit akartam mondani, méltóztassanak megengedni, ha túlcsapongó valék beszédemben; összevonom előadásomat. Mi egyezkedni akartunk, ők harcot akarnak, tehát legyen harc, a védelemnek harca legyen közöttünk, és az igazságos Isten legyen velünk. Másik az, minek különös fontosságot tulajdonítok, hogy a képviselői ház szét nem oszlik, és mindvégig képviselni fogja a nemzetet, mert reménylem, hogy így a haza meg lesz mentve*. (Általános éljenzés s helyeslés.)