Debrecen, 1849. március 1.
Utólagosan bocsánatot vagyok kénytelen kérni a tisztelt képviselőháztól, hogy egypár napra a kormány székhelyéről el kellett távoznom anélkül, hogy a képviselőháznak – mint különben kötelességemben állott volna – arra előlegesen engedelmét kikérném; de a körülmények oly fontosaknak és sürgetőknek látszottak, hogy 24 órai veszteséget a hazára nézve igen károsnak gondolt a Honvédelmi Bizottmány; s azért utólagosan bátor vagyok alázatosan bocsánatot kérni, hogy elmenni kényteleníttettem*. (Helyeslés.)
Elmenetelemnek főcélja bizonyos, igen ijesztő alakban mutatkozni kezdett egyenetlenségeknek a táborbani kiegyenlítése volt volna. Erre nézve méltóztassék a képviselőház azon örvendetes jelentésemet kegyesen venni, hogy röviden szólva Istennek hála, minden rendjén van, semmi baj nincs. (Tetszés.)
Egyébiránt ezen alkalommal a hadi munkálatokról a következőket van szerencsém jelenteni. Dembiński* altábornagy úr már ezelőtt mintegy két héttel, akkor, még mikor Kassa és Putnok táján állottak seregeink, azon véleményét fejezte volt ki a Honvédelmi Bizottmánynak, hogy igen valószínűleg az első nagy ütközetek Eger táján lesznek. Megvallom, hogy a katonai tudományokban jártasságot magamnak nem igényelvén, ezt nemigen tudtam akkor megfogni; azonban ez belátását igazolja, mert úgy történt, 26-án, 27-én és gondolom tegnap is ütközet volt; de már ennek eredményéről nem tudok bizonyost. Eger táján Tarna völgyén volt az ütközet, nagyobbszerű, mint aminők eddig hazánk védelmének mostani egész históriájában előkerülnek. 26-án nem voltak még a kiszemelt pozíciókban együtt seregeink, csupáncsak Klapka* ezredes úrnak seregosztálya volt Egeren túl Verpelét táján elhelyezve, s a főhadiszállás Egerben, hol Dembiński* maga volt jelen, és a nép által fáklyás zenével üdvözöltetvén, a többi közt azon szívreható jelenet adta magát elő, hogy az ellenség tőszomszédjában akkor, mikor mondhatnám csaknem – nem akarom mondani, minden, de legfőbb diszponibilis erejét összevonta az ellenség. Eger városának összes lakossága a főhadvezérnek és kormánybiztosnak kezébe tette le azon esküt, hogy a hazát minden kitelhető áldozattal és eréllyel fogja védelmezni. (Éljenzés.) Nem lévén 26-án seregeink még egészen összepontosítva, a tábornok vezér nem szándékozott 26-án már csatát kezdeni; hanem legyen, hogy az ellenség kívánt csatázni, legyen hogy némely seregparancsnokaink ütközetvágya szolgáltatott a megtámadásra alkalmat az ellenség részéről*: mintegy 2 óra tájban délután megkezdetett a csata oly irtózatos ágyúzással, mihez hasonlót hallani még nemigen volt alkalmunk, és tartott addig, míg az ütközetnek a sötétség véget nem vetett. Akkor 26-án az ellenség 3 órai hosszú vonalon a csata minden pozícióiról visszaveretett, és a mi seregeink azon pozíciókat foglalták el, melyeket az ütközet előtt az ellenség tartott. 27-én, mikor már két osztály, Guyon* és Kmety* osztályvezérek Görgey* táborának többi részeivel csatlakoztak volt, reggel hajnalban mindjárt megkezdte az ellenség a támadást; a csata színhelye a Tarna völgye volt Verpeléttől Kálig, ahol három helységet: Tófalut, Kápolnát és Kált az ellenség föl is égetett. Megkezdődvén hajnalban az ütközet, 8 óra hosszat tartott anélkül, hogy seregeink csak egy talpalatnyi földet is vesztettek volna. Azonban, délután mintegy három és négy óra közt, mikor Dembiński* altábornagy személyesen vezetné az ostromot Kápolnára, hogy az ellenséget onnan kiverje, amint hogy szuronyszegezve győzedelmesen be is vonult, mikor bevonult a faluba, akkor a Zanini-zászlóalj*, az egyetlen idegen zászlóalj, mely seregeink között volt, a győzelem után minden lövés nélkül általment az ellenséghez, újabb jeléül annak, hogy csak magában bízhat a magyar. Természetes, hogy egy ily erős zászlóaljnak, 8 órai fárasztó csata után, miután előtte való nap folytonos csatázásban fáradtak seregeink, általmenetele némi kis zavart idézett elő, melynek nehogy káros következései legyenek, a fővezér célszerűnek találta a seregeket a csata előtti pozíciókba visszarendelni, ami úgy történt meg, hogy a főhadiszállás Maklárra tétetett által. Akik ismerik a vidéket, tudják, hogy az egy jó órai távolságra van. Ott állomásoztak tehát seregeink, tegnap reggelre ismét parancsot kapva, hogy az ütközet előtti pozíciókat foglalják el, s oda vonuljanak be. – A tegnapi napnak tehát eredményét nem tudhatom; hanem ezen parancs, melynek még tanúja voltam, s mely tegnap reggel adatott ki, hogy seregeink az ütközet előtti pozíciókba vonuljanak, igazolni látszik azon hírt, ami egyébiránt csak hír, hogy a tegnapelőtti csata végével, mikor a mi seregeink a maklári, csata előtti vonalba vonultak, az ellenség Gyöngyös felé vonult vissza. De erről pozitív tudomásom nincs, csak onnan gyanítom, mert a fővezér azon parancsot adta ki, hogy seregeink az ütközet előtti pozíciójukba menjenek. Az altábornagy várta a megtámadást tegnapra is; egyébiránt mind ő, mind Görgey* tábornok úr azon véleményben voltak, hogy ha az ellenség nem támad, ők fognak támadni, miután már két nehéz divízióval, kilenc-tízezer emberrel erősebbé vált seregünk, mint tegnapelőtt volt, mert két osztály nem vett részt az ütközetben, Kmety* osztálya általában nem vehetett részt, Guyon* pedig az ütközetnek csak végére jött. Egyes bravúrokról és fényes tettekről, minthogy azokat tökéletesen revelálva kell átaladni a nyilvánosságnak, jelentést nem tehetek, hanem örömmel mondhatom, hogy egész seregünk, melyben tagadni nem lehet, megvan a lelkesedés, de más részről nem minden osztályban van meg a kellő gyakorlat, még a tiszt urak közt sem, igen sokat javult azon időtől fogva a gyakorlatban, fegyelemben és rendtartásban, mióta utolsó alkalommal láttam a sereget, mert akkor mondhatom a háromnegyed résznyiben megnyert győzelem után, egy fegyverzetlen és rendetlen sereg közébe vetett bombának sikerült annyi bajt okozni, mely az egész sereget rendetlenségbe hozta*. Még egész bizonyossággal mondhatom, hogy ha seregünk egy része az ellenség irtózatos tüzelése alatt megzavarodva hátrált is, nem volt arra szükség, hogy saját tisztjei állítsák helyre a rendet, hanem, ha egy más zászlóaljbeli tiszt szólt is hozzájuk: „szuronyt szegezz, előre” megtörtént, s így esett meg, hogy megfutamodott zászlóaljak egy szóra ismét nekiindultak és szuronnyal űzték el az ellenséget, s már e tekintetben az ellenség seregeink támadását ki nem állotta; hanem ágyúkban hogy erős az ellenség, az igaz! Nem mondhatom tehát, hogy a tegnapelőtti napon fényes győzelmet nyertek volna seregeink, mely ha megtörtént volna, az ütközet oly nagyszerű volt, hogy azt jó részben Magyarország sorsára nézve eldöntőnek lehetett volna mondani. Az ellenségnek körülbelül huszonnégy-harmincezernyi ereje volt a csatában, azonban elvesztve sem volt ütközet, hanem a lipcsei másodnaphoz* volt hasonló, mely nem dönté el még a csatát, mert tegnapra ismét visszamentek seregeink a csata előtti vonalba. A Zanini-zászlóaljnak* általmenése nagy szerencsétlenség volt, s óhajtottam volna, mondotta volna meg szándékát az ütközet előtt, akkor eleresztettük volna őket, mert furcsa dolog, hogy azon battallion hagyjon el bennünket, melynek élén a fővezér a helységbe vonult be. Az eredmény tehát az, hogy talán még egy alkalommal sem voltak seregünknek különböző osztályai egyesülve ily nagy számban nagy erőnek ellenében, úgyszólva eldöntő alakot magára ölthető ütközetben, mert eddig csak seregosztályok csatáztak, s az eredmény az, hogy becsületesen megállották a sarat, úgy hogy tábornokaink egyike, ki hős elhatározású férfiú*, hanem a múltak tapasztalásainál fogva nem nagy bizodalommal viseltetett seregeink gyakorlottsága iránt, az ütközet után azt mondá, hogy nem lehet már most Magyarország sorsáról kételkedni! Habár szerencsétlenség történt is, nem lett belőle szaladás, s egy buzdító szó elég volt helyreállítani a sereget, ami jó jel s a jövőre nézve biztosítékot foglal magában. Ennyit jelenthetek ezúttal. Több sebesültekkel a huszárok közül szólottam magam is, kik, amint drasztice szokták magokat kifejezni, azt mondták, hogy a dzsidások úgy hevertek a földön, mint a csirkék, hanem biz ők is sokan nehéz sebeket kaptak. Szám szerinti veszteségről nem tehetek jelentést, mert az ütközet eldöntő perceiben senki sem számította öszve, egyes osztályokról tudok annyit, hogy például Szekulits* osztálya 12 embert vesztett, Guyon* osztálya, mely az arriére-garde-ot* képezte, a hátravonulásnál vesztett 20–25 embert. Egyébiránt akik ott voltak, mind ütközetben voltak, még a gránátosok is. Számról tehát nem szólhatok, a hírt pedig nem említem, mert ezerekről szólanak az ellenség részéről*, valamint a mi részünkről is nem kevésről, mindenesetre az ütközet véres és kemény volt. Most tehát legjobb reménnyel várom a tegnapi napnak a kimenetelét, mert bizonyos, ha tegnapelőtt a mi seregeink hagyták is abba az ütközetet estefelé, hanem személyes tapasztalásomból mondhatom, hogy csaknem csudás dolog volt, egyszerre mintha elvágták volna az ágyúzást, pedig a futamló sereget az ellenség kergetni s lőni szokta, s körülbelül mind a sereg kissé kifáradt, s hátrább vonult újra kezdendő a csatát. Ennyi jelentésem van jelenleg, melyben első örvendetes eredmény seregeinknek megedzett gyakorlottsága, másik pedig, hogy az első nagy eldöntő ütközetet el nem vesztettük, ha nem mondhatjuk is, hogy eredményes győzelmet vívtunk ki, és a harmadik, hogy azon baj, melynek elintézése végett mentem el a táborba, megszűnt. (Éljenzés.)