Debrecen, 1849. március 9.
Tisztelt barátom!
Az oroszoknak konstatírozott erdélyi beütése* – s a brüsszeli kongresszus* és Ausztria erejének mind nagyobb és nagyobb összpontosítása feletti aggodalom az országgyűlést arra indította, hogy minden erők koncentrációjával egy célra, egy iránybani operációknak haladéktalan erélyes megindítását szabná ki hadjáratunk politikai irányzatául.
Hozzájárult ehhez a szolnoki fényes győzelem, mely mindnyájunkban azon meggyőződést szülte, hogyha most minden idővesztés nélkül úgy a tiszafüredi, mint a szolnoki seregek egymásnak kezet nyújtva, két oly vezér alatt, mint ön és Damjanich*, előrenyomul s az ellenséget közbeveszi, a legszebb sikernek nézhetünk elibe.
Másrészről az időnek megbecsülhetlen drágasága, az alkalom kedvező pillanata, s az aggodalom annak elvesztése felett percenkint növekedett. Klapka*, Damjanich*, Vécsey* aggodalmasan sürgető leveleket írtak, hogy most vagy soha kell egy terv, egy kombináció szerint előrenyomulni, míg az ellenség minden erejét egybe nem szedi, s minden erejével egyik vagy másik seregünkre nem veti magát. És múlt nap nap után, s az aggodalom folyvást nőtt, s az aggodalom mindig szorongatóbbá vált, s a dolog annyira ment, hogy Damjanich*, kinek különben jelleméhez tartozik, hogy ezredmagával a pokloknak is nekimegyen, azért, mert Füredről seregeink nem mozdultak előre – ahelyett hogy maga is előremenne, tanácsosnak tartá seregeinek legnagyobb részét a Tisza bal partján állítani fel, nehogy túlnyomó erővel a Tiszába szoríttassék.
És minden ember azt sürgeté, hogy: egység! Egység! Egy fővezér által, kinek rendelkezései nyomán a füredi, szolnoki, szegedi, aradi, szabadkai, komáromi, péterváradi seregek mind koncentrice egy célra, egy irányban működjenek.
Én halogattam a dolgot ameddig lehetett, várva Füredről a tudósítást, hogy ön azon terv szerint, melyet velem közölni szíves volt, előrenyomult, miszerint elmondhassam: hogy nincsen szükség, mert a két hadtestnek fővezérei, Görgey és Damjanich* (miután Vécsey*, bár öregebb tábornok, ennek nagyobb erélye tekintetéből a vezérletet önként átadta)*, a hadügyminisztérium utasító irányzata nyomán működve, egyetértés által tökéletesen pótolják az egységet.
Azonban Füredről nemcsak nem jött ilyen hír, sőt ellenkező – én magam is jóformán kompromittálva éreztem magam, mert hazajöttömkor ön becses értesítése nyomán azt mondám az országgyűlésnek, hogy a füredi seregek legnagyobb része már jóval túl lesz Poroszlón, mert éppen indulóban voltak a zászlóaljak, midőn én jövék. Azonban ellenkező hírek jöttek, Szolnokról pedig az, hogy a füredi seregek elő nem nyomulása miatt Damjanich* kénytelen volt Szolnokot egy erős divízióval tartva, táborát a Tisza bal partjára áttenni.
A dolog halaszthatlanná vált, s az országgyűlés tegnap estve 5 órakor* egyhangúlag kimondá, hogy az összes magyarországi seregek élire egy fővezért kell azonnal állítani.
Dembiński* lehetetlenné válván, csak ön és Vetter* tábornok közt lehetett választanunk. – Ön sok ideig messze távol lévén, sem az alsó-tiszai (bácsi és bánáti) seregek személyességeit, sem belső intenzív erejét s gyengeségeit, sem s még kevésbé az aradi, szegedi, szabadkai, péterváradi körülményeket nem ismeré, sem a nép életébeni azon fázisokat, melyek amott lent az operációk nevezetes elemeit teszik – s ezen körülményekkeli megismerkedése éppen azon időnek használhatlan elvesztésével járna, melyet legbecsesebbnek mond egyhangúlag az országgyűlés, kormány és a szolnoki 25 000 ember – míg ezen körülményeket s a még használható kútfőket Vetter* állásánál fogva mind ismeri.
Abban lőn tehát a megállapodás, hogy a tiszai seregek, úgy, mint most Füreden és Szolnokon állanak, két hadtestet képezzenek, amazt Füreden tett határozatom szerint is ön, emezt Damjanich* vezéreljék, s a seregökben lévő hadosztályparancsnokok önöktől függjenek – emellett addig, míg egy célra, egy irányra intézett operáció leszen szükséges, Vetter* legyen az összes magyar hadseregeknek fővezére.
Emellett az országgyűlés megkívánta, hogy én magam minél többet, minél gyakrabban legyek a hadseregnél, és személyes jelenlétemmel nyújtsak az országnak megnyugvást. – Midőn ezt megígérém, azt kérdé az országgyűlés, minő biztosítást nyújthatok arészben, hogy Vetter* mindenütt készséges engedelmességre fog találni, mire csak azt mondhatám, hogy őrködni fogok, miszerint Vetter* jót és jól rendeljen, bízom tökéletesen önnek és Damjanichnak* hazaszeretetében, tudom, hogy ön a legtisztább jellemek egyike, kik e szótól: „dicsvágy”, idegenek, tudom, hogy ön sziklaszilárdságával ura tud lenni seregei engedelmességének, s végre kijelentém, hogy amíg én élek, Magyarországot belső egyenetlenség által Lengyelország sorsára jutni nem engedem, s ha a seregben akárki is, egyik vagy másik méltán kedvelt vezér személye iránti szeretetnek a haza egzisztenciáját – mely a katonai fegyelemtől s egységtől függ – alárendelve zavart akarna eléidézni, vagy én nem térek vissza életben soha, vagy az meghal kérlelhetlenül.
Erre Vetter* – mint különben is legidősb tábornok az aktivitásban lévők közt, s az ország táborvezérkarának főnöke – fővezérré lőn, én pedig felruháztattam a táborokra nézve mindazon hatalommal, mellyel maga az országgyűlés bír.
Már most tehát az Isten és haza nevében kérem önt, tisztelt barátom, nyújtson nekem segédkezet e nehéz körülmények közt a haza megmentésére, emelje fel hatalmas lelkével seregét az érzelmeknek, hazafiságnak azon magasságára, melyről önt oly tiszteletre méltólag lelkesültnek tapasztalám, miszerint mindnyájan érezzék, hogy a kormány rendelkezései iránti engedelmesség s szíves készségű közremunkálás hazánk megmentésének életfeltétele – és az Istennek és a hazának örök áldása fogja kísérni önnek lépteit.
Én a hadsereghez az iderekesztett rendeletet nyomattam, s Szemere Bertalan* kormánybiztos úrhoz 250 példányban azon utasítással küldöttem el, hogy önt, tisztelt barátom, kérje fel, miszerint az önnek egy alkalmas napiparancsa kíséretében vitéz hadseregénél közhírré tétessék*.
Én vasárnap délután* a hadsereghez megyek, s ott leszek, ahol Vetter* altábornagy lesz; vagy ahol ön tanácsa szerint lennem szükséges leszen.
A nemzet áldása legyen önnel! Legyen ön tovább is, mint volt, szegény hazánknak sziklaszilárd oszlopa, s tartsa meg irántam nyílt őszinteséggel szíves barátságát; melyet egyik legbecsesebb kincsemnek tartok; s legyen ön minden lépteivel a magyarok Istene.