Debrecen, 1849. március 25.
Tisztelt képviselőház! A múlt napokbani távollétem alatt a képviselőháztól engedelmet kértem az iránt, méltóztassanak előre engedelmet adni, hogy ha egypár napig Debrecenbe visszajöhetek, az orosz intervenció s a március 4-i és 6-i császári manifesztumok* ügyében előterjesztést tehessek. Most hazaérkezvén, minthogy a hadi munkálatok egypár napi eltávozásomat megengedék – leginkább betegség akadályoztatott, hogy mindjárt az első nap előterjesztést nem tehettem; de vannak némely körülmények is, melyeknél fogva tanácsosnak látszott előttem a hadi munkálatoknak egy kissé bővebb kifejlődéseig nem alkalmatlankodni ezen kérdéssel a tisztelt képviselőház előtt; annak méltóztassanak tulajdonítani, hogy nem terjesztettem elő tegnap vagy tegnapelőtt ezen ügyet. Bizonyossá teszem egyébiránt a képviselőházat, hogy ami az orosz intervenció kérdését illeti, azt, ami szükségképpen a kormánynak köréhez tartozik a diplomatikai körben, megtenni el nem mulasztottam. (Helyes.) Még előre bocsátom, hogy Bem altábornagy* úrtól egy jelentést vettem március 17-ről, melyben tudósít, hogy már nemigen van kilátása csatához, s hogy 19-én Brassót be fogja venni, és így Brassó bevételével jórészt az erdélyi háború, amennyiben a visszaszerzést illeti – a megtartásnak nehéz munkája természetesen még hátramaradván – be lesz végezve, amikor egyszersmind megkapta a hadvezér a kormánytól utasítását hadserege egy részének további desztinációja iránt. A foglyok, kik Szeben bevétele óta elfogattak, ezeren felül voltak; a fővezér fegyvert már vagy ötezret szedett össze, és azon reménysége volt, hogy az összeszedendő fegyverek mintegy húszezerre rá fognak menni. Erre szükségünk is van, annyival inkább, mert én előre bátorkodom a képviselőháznak jelenteni, miként minél szerencsésebben fognak menni hadi munkálataink, amihez nekem Istenbe, a nemzetbe és hadseregeinkbe vetett bizodalommal nagy reménységem van – annyival is inkább fogom azt szükségesnek tartani, hogy a képviselőház mindenesetre a magyar hadseregnek oly tökéletes lábrai folytonos emeléséről gondoskodjék, hogy amit a napoknak győzedelmei nyújthatnak, azt tőlünk az ördög se vehesse el. (Köztetszés.) S amiként egy kissé tágabbra terjesztethetik ki a végrehajtó hatalomnak effektuacionális* tehetsége azon határozatok iránt, miket az országgyűlés talán hozni kegyes leszen, e tekintetben alázatos előterjesztést fogok tenni.
Egyébiránt kötelességem szerint, mint mindig, úgy most is el nem mulaszthatom bejelenteni a képviselőháznak, miként mindazon célok és tekintetek, melyek a minap a képviselőházat arra bírták, miszerint nekem megengedni s illetőleg kötelességemmé tenni méltóztatott, hogy amennyire lehet, a táborban múlassak, mindazok éppen most még nagyobb mértékben megvannak, mint eddig, minél inkább holmi eldöntő napok elébe közeledünk. Nekem feltett szándékom most ülés után azonnal elindulni; de ezt kötelességemnek tartottam bejelenteni. (Helyeslés.)
És már most, mikor ezt bejelentettem, méltóztassék a képviselőház nekem megbocsátani, és igen kérem, valamiképpen balra ne magyarázza a dolgot, ha egész nyíltszívűséggel és őszinteséggel egypár szót szólok.
A tisztelt képviselőház és az országgyűlés rendelkezhetik a kormánnyal, változtathatja azt alakban és személyzetben, amint tetszik; hanem ameddig különösen velem méltóztatnak parancsolni, hogy részese legyek azon kormánynak, mely nem a képviselőházon kívül a háznak választmányát képezi; addig, őszintén megvallom a képviselőháznak, hogy én csak úgy vagyok hajlandó ezen hivatalomat folytatni, és abban eljárni, ha azon politikára nézve, melynek egyik végrehajtó eszköze vagyok, a ház irányában ismeretes téren állva tudom, hogy „ez a képviselőház politikája”. Másutt, ha a kormány látja, hogy a törvényhozás valamely oly politikai utat vesz fel, melynek végrehajtásában nem akarja felvállalni a felelősséget, van neki joga appellálni a néphez új választások által; nekünk nincs ezen jogunk, mi eszközei vagyunk a képviselőház politikájának. Én a táborban távol lévén, az országgyűlés politikáján elindulok, mint végrehajtó eszköze a ház akaratának egy oly téren, melyet ismerek, és azon irányba, mely előttem tudva van – de hogy távollétemben annak legyek kitéve, hogy netalán itt megváltozik a képviselőháznak politikája, s hogy oly térre állíttatom, melyen én nem akarok állani – én ezen krízisnek sem magamat, sem a nemzetet, sem a hadsereget kitenni nem volnék hajlandó. (Helyes!) Ne méltóztassanak balra magyarázni. Egész őszinteséggel kénytelen vagyok kinyilatkoztatni, hogy én csak úgy érzem magamat képesnek a tisztelt képviselőház bizalmának némi sikerrel hivatalos kötelességem körében megfelelhetni, ha garanciám van az iránt, hogy azon politikát követi ezen országgyűlés, mely politikának garanciája itt ezen képviselői körben létezik, vagyis más szóval, ha én biztos vagyok arról, hogy én a táborban járván, amíg visszajövök, nem más országgyűlést találok itt, hanem azt, amely itt van. Ha valami olyat határozna a képviselőház, melynek végrehajtása körül oly politikának emanációja következnék, melynek végrehajtására lelkiismeretem szerint kezemet nem nyújthatnám, azt kellene magamnak fenntartanom, hogy: uraim, én nem leszek azon kormányban, méltóztassanak mással parancsolni, s engem diszpenzálni. Csak ezen szempontból indulva ki, méltóztassék a képviselőháznak, amint tetszik, határozni. De engem a múlt napok, megvallom, aggodalommal töltöttek el. A képviselőházat én úgy tekintem, hogy vannak itt, kik véleménykülönbségben legyenek bár egy vagy más dolgokra nézve – hiszen emberek vagyunk, egy kaptára nem lehet az emberi gondolkozást ütni; Károly császár* az órákat sem tudta egyenlőkké tenni, annál kevésbbé az emberi lelket –, véleményekben tehát különbözhetünk; de miköztünk van egy szent kapocs, mely minden véleménykülönbség felett áll, s mely magában hordja a nemzet megmentésének garanciáját. És ezen kapocs az, hogy itt állunk mint férfiak, kik a veszély napjaiban nem maradtunk el, akik akkor kitartók valánk, s akik szent elhatározottsággal megvásároltuk magunknak azon jogot, hogy addig, míg ezen országgyűlésnek missziója tart, mert az sem tarthat örökké és mindenben, addig mi intézkedünk a nemzet sorsa felett azon körben, melyet a képviselőház kiszab; avval vásároltuk meg ezen jogot, hogy nem rettentünk vissza a veszély elől, hanem a veszély napjaiban azon méltósággal, mely a képviselőháznak eszményében fekszik, azt lehet mondani, hogy kitűréssel, megállással megtartottuk a nemzetet. Ezen közös kapocs köztünk szentebb, mintsem hogy magasabban ne állana minden véleménykülönbség-tételnél.
Már most én ezen országgyűlésnek kifolyása vagyok, s azon kormánynak elnöke, mely a veszély napjait megállotta; de nem vagyok oly országgyűlésnek, és nem is akarok emanációja lenni, ahol akkor, mikor derül, talán százanként jőnek Debrecenbe (Helyes!); nem akarok oly országgyűlésnek lenni kifolyása, mely nem osztván velünk a veszély napjaiban, nem is képes bensőleg érezni, minő kincs az, melynek megóvására hivatva vagyunk; mi tudjuk azt érezni, mert a veszély napjait azon kincsnek megóvásában átéltük.
Tehát megvallom a tisztelt képviselőháznak, ha néhány nap múlva egypár kivívott győzelem után szerencsém volna visszajőni, s én itt más országgyűlést fognék találni, olyanokat, kiket a veszély napjaiban itt nem láttam, én azok politikájának végrehajtását magamra nem vállalnám. (Helyeslés.)
A képviselőház a múltkor távollétemben, nem tudom, mely nap, nem az én befolyásommal történt, hanem a ház érezte, azt kell mondani, érezte azon morális kényszerűséget, hogy a dolog így áll, azt határozta, hogy aki március 1-ig nincs itt*, nem követ, hacsak nem igazolja a maga távollétét. Azonban ha valaki gondolja, hogy volt helyes oka, hogy lehetetlenség forgott fenn, és oly körülmény, melynél fogva nem játszhatta el távollétével azon magas méltóságot, melyhez tartozott, s folyamodik, álljon előnkbe a tribünre, de ne kegy gyanánt osztogassuk azon helyet, melynek szentségét mi vívtuk ki azáltal, hogy megállottunk a veszély napjaiban. (Úgy van!) Ezen körülmény bírta a képviselőházat ezen határozatra.
A múlt napokban hallottam, hogy verifikációk* történtek egyes folyamodásokra; azután ment a tanácskozás, és visszalépés történt személyekre nézve a képviselőház szabályai ellenében. Azt is hallottam, hogy oly szó is mondatott, miként az egész verifikacionális kérdést legjobb volna eltemetni.
Tisztelt ház! Én azt hiszem, hogy semmi érdemem nincs, de egy igényem van: hogy becsületes, őszinte embernek tartsanak; ha több volna lelkemben, mint van, kimondanám, hanem ne méltóztassanak balra magyarázni, de mielőtt elmegyek a táborba, kérem a képviselőházat, méltóztassék annyi garanciát nyújtani, hogy én ezen országgyűlést találom itt, és ezen országgyűlésnek kifolyása vagyok, mert én oly politikának nem akarok eszköze lenni, mely politika talán az országot veszélybe hozhatná, és amely politika nem lehet a mostani országgyűlésnek kifolyása, s amely, ha előkerülne, félek, hogy más országgyűlést találok itt, mint volt. Méltóztassanak egy körülményre figyelmezni; csak azt ne érjük meg, hogy az országgyűlés elveszítse azon nimbuszt, minél fogva a nemzet akarata képviselőjének tekintetik a nép s a népnek egy tekintélyes része, a hadsereg által; csak valamiképpen oda ne menjünk, hogy az országgyűlés irányában a köteles engedelmesség kötelékei megtáguljanak. Én, az ország kormányának elnöke, amíg a ház e téren marad, melyen eddig volt a veszély napjaiban, a végrehajtó hatalom körében garantírozom közremunkálásommal, hogy az országgyűlés méltóságát sértetni senki által engedni nem fogom. (Tetszés.) De ha távollétemben egyszer híre jön annak, hogy lettek más határozatok, névjegyzékek, hogy ezen országgyűlés más, mint amelynek emanációja vagyok, nem tudom, mi történik. Életemet talán feláldozhatnám az országgyűlés tekintélye fenntartása nehéz munkájának, de használhatnék-e a nemzetnek, nem tudom. Tehát csak annyi garanciát kérek: méltóztassanak minden személyes tekinteteknek, minden egyének iránti kíméletnek félretételével ezen színt tisztán tartani meg, hogy ezen országgyűlés maradjon, amint van, ne pedig, hogy derűvel más alakot öltsön magára azon emberek ideérkeztével, akik nem osztoztak velünk a veszélyben, következőleg eljátszották azon jogot, hogy a nemzet sorsa felett intézkedhessenek, és nem tudják, mit kíván a nemzetnek méltósága, joga, és a körülmények mit parancsolnak.
Ezt ne méltóztassanak balra magyarázni. A múlt napok történetei engem aggodalomba ejtettek; és nem akartam elmenni anélkül, hogy szívemet őszintén ki ne tárjam. Nem akarom mondani, hogy akik ide nem jöttek, mind rossz hazafiak, hanem, ha ki jó hazafi, azt kívánom tőle, hogy legyen mártír, ha kell, a hazáért, és ne zavarja gyávaság vagy félénkség által azon egyetértést és azon színt, melynek fenn kell állani addig, míg e nemzetgyűlés együtt lesz – mert ezen országgyűlésnek missziója is be fog végeztetni –, hanem legyen mártír, ha szükséges; míg vitézeink életüket vesztik a hazáért, midőn a haza megkívánja, senki semmi tekintetért ne zavarja azon színt, mellyel a hazát meg lehet menteni, és másként nem; mert ha ezen országgyűlés valamely oly határozatot hoz, mely az előbbi országgyűlésnek alakját megváltoztatná, én attól félek – nem a magam személyére nézve –, hogy elvesztve az országgyűlés a nép előtt nimbuszát, mellyel bír, polgári háborúnak volna e nemzet kitéve. Eddig sokszor mondotta Nyáry Pál*, és követni is fogjuk politikáját, hogy „ne vesződjünk evvel vagy avval, majd elintézhetjük belső dolgainkat, csak egység legyen közöttünk”. Ezt eddig fenntartottuk; de ha megváltozik az országgyűlés színe, az egység felbomlik, s polgárháború következhetik belőle. Ezt kötelességemnek tartottam megmondani.
Én azt sajnálom, hogy némely embereknél a szó, melyet kimondanak, oly könnyen feledékenységbe megy, mintha az a légben elhangzanék. Emlékezem, midőn utolszor volt szerencsém a ház előtt szólani*, több követ urak előhozták azt, hogy a sajtó, mint a közvéleménynek egyik eszköze, ismerje azon hivatását, hogy most nem akörül forog a dolog, hogy a hírlapok sok előfizetőt szerezzenek élénksége által a stílnek és tárgyaknak; hanem mindenekfelett, hogy ne rontson legalább, ha nem használ; ne csináljon keserűséget, mikor egységre van szükség – akkor általános volt a felkiáltás: „Helyes, helyes!” És méltóztassanak a sajtónak működésére a legközelebbi napokban visszamenni! Borzasztó, irtózatos. Kinek keblében ez a szó: „haza”, magasabb, mint a személyes elégtétel az önérzelmek iránt, annak el kell borzadni attól, amint a sajtó most működik. (Igaz!) Uraim, én erről szólani nem akarok; de annyit kötelességem kimondani: különösen ezen ingerült sajtóvitatkozás egy férfiú körül is forgott, ki a kormánynak tagja*, és nyilvánosan vádak vettettek szemére, melyek ha igazak, ő nem lehet a kormányban, ha nem igazak, büntettetni kell a vádlónak. Kijelentem ez iránt a képviselőháznak, hogy a kormány szükségesnek látta minden okleveleknek, melyek ezen a sajtó által oly nagy ingerültséggel vitatott kérdésre vonatkoznak, kinyomatását elrendelni, s egyszersmind a törvények értelmében egy esküdtszék felállítása iránt intézkedni, mely utasítva leend eljárni a törvények értelmében. (Helyeslés.)*
Ámbár bizonyos vagyok benne, hogy a háznak minden egyes érdemes tagja, legyek bár szerencsés őket barátaim közé személyes indulatnál fogva számíthatni vagy nem, annyit mindenesetre feltesz rólam, hogy valamely hatalomra való vágyás keblemtől idegen elannyira, miszerint ismétlem, a múltnak fáradalmaiért, ha valami jutalomra méltó vagyok, Istentől nem kívánok egyebet, mint hogy engedje elérnem a percet, melyben elmondhassam: „Hála Isten, a haza nincs már veszélyben” – és akkor legyek ama szabadságnak oltalma alatt, melyet közös fáradsággal kivívtunk, a nemzetnek egyszerű szolgája. Tehát hatalomra vágyással senki sem fog engem gyanúsítni, kérem is azért, hogyha talán a reám ruházandó hatalomról van szó, szólhassak teljes tartózkodás nélkül, melyet az ember érez akkor, mikor azt mondják neki, érzi-e vagy nem annak szükségét, hogy ezt a hatalmat adják kezébe. De ettől absztrahálva, első előadásommal összehangzólag azt mondom, nem arra van szükség, hogy a kormány elnöke vagy a kormány vagy akárki az általtételi hatósággal felruháztassék, hanem szükség van biztosításra, hogy ha a körülmények azt elkerülhetlennek mutatnák, akkor semmiféle körülmények között, legyen balszerencse vagy győzelem, ne legyünk annak kitéve, hogy talán nem lesz, aki ezen lépést elhatározhassa. Tehát én azt mondom, ha a tisztelt ház érdemes tagjai el vannak arra határozva – hanem úgy, hogy a szó, melyet kimondanak, valósággal tetté legyen érlelve –, hogy akármi bár viszontagság következzék, ha olyan következnék is, mely azt hozná magával, hogy az országgyűlés máshová menjen, mindnyájan, mint együtt állottunk eddig, együtt fogunk állani akkor is, és a tisztelt ház megméri a körülményeket, s az idő és körülmények sürgetőségéhez képest hazafiúi indulata szerint határoz, hogy az országgyűlés legyen, éspedig ez az országgyűlés legyen – ha továbbá el van arra is határozva egyéniképpen, hogy trivialiter szólva, ha győzelem következnék, nem fog igen nehezen esni a tisztelt háznak azt nem látni személyesen, hanem itt maradni, míg egy határozat által a maga áttételét máshová nem dekretálja, akkor az ilyen hatalmat ne méltóztassanak adni senkinek. Hanem ha garanciára van szükség, mert Olmützből írtak március 6-án furcsa dolgokat, melyeknek rövid tartalma az, hogy Magyarország nincs többé, s azt mondják, ez fait accompli* – erre legközelébb mindjárt elsőben is Bem tábornok* vitéz erdélyi hadseregünkkel azzal felelt, hogy kikergette az országból az orosz segéderőt, melyre számítva mertek oly istentelen alávalóságot kimondani. Azt gondolom, hogy a nehéz leélt napok sora megtaníthatta volna azokat, kiknek szükségök volna a részbeni tanúságra, hogy e nemzetet könnyedén kitörölni az élő nemzetek sorából nem könnyű dolog; és mondhatom a tisztelt háznak, reménylem örömére, vigasztalására s megnyugvására, hogy mikor azon hír, miszerint Magyarország nincs többé, a hadseregbe megérkezett, az általános indignációt láttam keresztülvillanni és szavakban is kitörni s esküben is, hogy „most már utolsó csepp vérig”, míg egy magyar marad, ezt a gyalázatot nem lehet tűrni. (Tetszés.) S így most már nincs más hátra, mint a harc, és a harc végén a nemzetnek szava: önállás, függetlenség! Ezt az érzést találtam a népben és a hadseregben; már most az országgyűlés bölcsessége fogja mérni a körülményeket, és határozni fog; mert azt gondolom, mielőtt akár balszerencse, akár győzelem következtében az országgyűlés, mely a veszély napjaiban Debrecenben ült össze – minélfogva Debrecen, ha megmentetik a haza, azon műhely gyanánt fog a történetben megmaradni, és a nemzet háláját igénybe veheti, hogy innen lett megmentve a nehéz napokban a haza – innen máshová távoznék, vagy pedig érezné azon morális hivatást, hogy becsületesen végezvén pályáját, missziójának vége van, és a nemzetet fel kell szólítani, éspedig a körülményekhez mért új választások által, nyilatkozatra – egynek közben kell jönni, ha csak a históriai gyalázat bélyegét nem akarjuk a nemzetre sütni, s ez az, hogy az országgyűlés az olmützi manifesztumra mondja ki akaratát, s annak következtében intézkedjék kormányról, mely ideiglenesen, míg a nemzet definitíve intézkedhetik, vigye a kormányzást, és elhatározza, hogy ide vagy oda teszi át üléseit. Ennek a háromnak meg kell történni, mielőtt az országgyűlés helyét megváltoztatná. Tehát azon megnyugvással óhajtanék a táborba menni, hogy egy szép reggelen fel ne ébredjek arra, miszerint más országgyűlésnek vagyok emanációja, mint amelynek magamat hittem; mert ebből nagy bajok következhetnek. Én nem tartok mást szükségesnek, mint hogy a képviselőház magában keresvén biztosítást, adja szavát, hogy nem fog addig elmenni, és nem fogja engedni leolvadni a házat; akkor nem kell senkinek hatalom a kezébe, s akkor az országgyűlés magában leli a garantiát. Hanem azt kérnem kell, hogy méltóztassanak ennek kimondhatatlan fontosságát felfogni, mert ha a nemzet azon helyzetbe jön, hogy olyan percben, midőn határozni kellene, nem volna országgyűlés olyan számban, minőben lenni kell, mi volna a következés? Talán az, hogy az élő történet hallgatna ezen dolgokról? Éppen nem, sőt más határozna, diktátor vetné fel magát, talán azért, mert hatalomra vágy, talán azért, mert érzi a kötelességet, hogy „ma megmentem a nemzetet, holnap odaadom fejemet”. Ebben határozni kell, s a nemzet jövője s rajtunk fekvő morális és históriai felelősség kívánja, hogy olyasmi ne történjék, miszerint kényszerítve legyen valaki az országban törvénytelen hatalmat gyakorolni, hogy elmondhassa: „Non servavi legem, sed juro, quod servaverim rempublicam.”* Ha a tisztelt ház érzi ezen elhatározottságot, a győzelemnek ragadó kocsija, szép hírek, pesti triumphus, Einzugra*, azt fogja mondani, vagyunk ma, kik voltunk tegnap, és tanácskozunk; s ha balszerencse jön, egyfelől verik az ellenséget, másfelől előlépéseket tesz, akkor is azt mondja; tanácskozzunk. Ha erre el van a ház határozva, akkor nem kell senkinek hatalmat adni*. (Köztetszés.) De ha ez nem történik, sajnosan mondom előre, vegyék önök jóslatul, akkor nem én, mert bennem hajlandóság nincs reá, fogom a hatalmat megragadni, hanem az történik meg, mit a 18. brumaire-i nap után az akkori provizórius konzulátusnak egyik tagja mondott a francia nemzetnek, mikor kérdezték tőle: minő ember az a Napóleon*? Azt felelte reá: „Vous avez un maître.”* Tehát az következnék, hogy majd akadna valaki, aki ura lenne a nemzetnek.