Debrecen, 1849. április 14.
Részemről is csendet vagyok bátor kérni, mert e templom nagy, s én kissé rekedt vagyok, mellem fáj; nem fognak érteni különben.
Hazám képviselői! Méltóztattak velem parancsolni, hogy amikor szükségét látom, a táborba menjek; voltam legközelebb – s onnan visszaérkezvén, kötelességemnek ismerem, habár nem újak azok, minthogy már a Honvédelmi Bizottmány által közhírré vannak téve, itt a tisztelt képviselőház előtt nyilvános ülésben hivatalosan megemlíteni egypár szóval hadjáratunknak eddigi eredményeit.
Vetter* altábornagy úr, ki a magyarországi hadseregek fővezérévé lőn kinevezve, mindjárt Tiszafüreden meghűlés következtében veszélyesen, legalább súlyosan megbetegedvén, a magyar seregeknek ideiglenes fővezérletéről intézkednem szükséges vala; mert bármennyire fájlaltuk is a tisztelt férfiúnak betegségét, de úgy vélekedtem, hogy amiatt a hadi munkálatokban fennakadást engedni nem lehet az ország kára nélkül; s azért az egyesült hadseregnek, mely Görgey*, Damjanich*, Klapka* és Aulich* tábornokok hadseregének osztályaiból állott, fővezérletét ott a seregnél jelenlévő tábornokok rangbani legidősbikére, Görgey* tábornokra bíztam, és szerencsésnek tartom magamat jelenthetni a tisztelt képviselőház előtt, hogy a nevezett fővezér és a többi vezérek között, valamint az ügy lelkétől, a hazának szent szeretetétől általihletett lelkesülés, úgy kölcsönös legjobb egyetértés és a munkálatokban ezáltal biztosított összhangzás a legjobb siker, melynek előmozdításában személyes jelenlétemmel is részt vehettem: a legörvendetesebb esemény, amelyet tudathatok örömmel a tisztelt képviselőházzal. (Tetszés.) Általában a magyar hadsereg lelkesülve van; annak utolsó tagjait is általhatotta az ügy szentségére s az isteni gondviselésnek erre alapított biztos oltalmazó reményére fektetett meggyőződése a győzelemnek; s amely sereg igaz ügyében, hazája mellett, Istenben és vitéz karjaiban bízva, a győzelemnek biztos hitével megyen az ütközetbe, az nem féli a halált, az a neki kijelölt pontot elfoglalja bizonyosan; és én láttam örömmel vérezni el sokakat, kiknek még dűlőfélben is utolsó szavuk az volt: „Éljen a haza!” – Ily auspiciumok között, ily vezérek által, ily lelkesült hadsereg folytatván a maga munkálódását az ellenség ellenében, mely Galga völgyén Mácsától mintegy Fényszarúig erős, megerősített állomást vőn, két úton folytattattak a munkálatok: az egyik hadsereg a gyöngyös–hatvani úton ment előre, a többi hadseregosztályok Jászberénynek kerülve, ott egyesültek, s a Zagyva és Tarna vizeni hídon általléptek – s ezáltal az ellenségnek oldalába jutottak szemközt Hatvannál. – Görgey* mint fővezér a maga hadosztályának közvetlen parancsnokságát Gáspár* akkori ezredesre bízván – Gáspár* megütközött az ellenséggel Hatvannál, és annak elbizakodott vezérét, Schliket*, ki magához hívatta volt embereit ebédre éppen neve napján azon biztatással, hogy egyszersmind egy kis magyar nyúlkergetést fognak majd látni, diadalmasan meg- és visszaverte, és Hatvant ostrommal foglalta el; mely tette által eddig is tapasztalt vitézségén kívül hadvezéri képességét bebizonyítván, és különben is a hadseregben az ezredeseknek egyik legidősbje lévén, a reám bízott hatalomnál fogva őt tábornoknak neveztem ki. (Helyes!) A többi seregek Jászberény felé mozdulván elő, legelőször találkoztak az ellenséggel Tápióbicskénél Jellačić* vezérlete alatt, és a pozíciónak minden kedvezőtlensége mellett is, valamint szinte azon kis tévedés mellett, hogy a hírek, melyek érkeztek, a falut üresnek mondották, míg az a kerítések mögött erős hadseregekkel a legjobb állásban meg voltak rakva, s ezáltal a legelöl nyomult seregeink pillanatig hátrálni voltak kénytelenek: a vezéreknek bátorítása és új vitéz zászlóaljaknak, különösen a 3. és 9. és az ezelőtt úgynevezett Schwarzenberg-ezred* III. zászlóaljának megérkezése s a csatábani részvéte által a csata a legdiadalmasabban végződött, és Jellačićnak* egyesülve volt mintegy tizennyolcezernyi serege tökéletesen meg- és visszaveretett! A visszavert sereg Kóka felé vette visszavonulását azon célból hogy a Windisch-Grätz* személyes vezérlete alatt és Schlik* alatt levő sereggel egyesüljön az irtózatos, és csaknem bevehetetlennek látszó pozíciókon, melyek Pest megye azon részén, Isaszeg vidékén vannak. Kókától kezdve Gödöllőig; és csakugyan Isaszegnél, a legnehezebb pozíciókban, hol a lovasság erejét tökéletesen kifejteni nem is lehetett, ott, ahol a battériákkal keresztül-kasul megrakott erdős dombokat nyílt védtelen mellel, szuronyszegezve kellett bevenni: vitéz hadseregünk az ellenség összes, egyesített erejét, Windisch-Grätz*, Schlik* és Jellačić* személyes vezérleteik alatt a legdicsőségesebben megverték. (Éljen!) És e nehéz pozíciók elfoglaltatván, mikor egyszersmind kombinatíve a hatvani útról Gáspár* tábornok a maga hadosztályával előrenyomult, Gödöllőt, a főhadiszállást az ellenség által kiüríttetni kényszerítette úgy, hogy már Gödöllő maga ütközet nélkül vétetett be; és én a szabadságot védelmező Isten fiának feltámadási ünnepén estve azon ágyba fektettem le fáradt fejemet, melyből reggel huszáraink Windisch-Grätzet* kiriasztották. (Tetszés.) Innen folytatván további működéseiket vezéreink, nyomban mindjárt Kerepest, Cinkotát seregünk megszállotta; míg egy másik hadosztály* a szolnoki vasútvonalon előnyomulva azt mindenütt a nemzet hatalmába vett, és akkor Monorig, Üllőig előrenyomult; seregünknek jobbszárnya pedig Vácig terjedt el. A fővárosba nyomban, minden haladék nélkül bemenni a legkisebb nehézség sem volt volna, mert egyrészről seregeink a folytonos három-négyszeri győzelem által még inkább fellelkesülve, és a győzelem reményeiben megedzve, másrészről pedig a legerősebb pozícióból kivert ellenség folytonos fárasztó marsok és hátrálások által űzetve, és moralis erejében depotencírozva – úgy állott egymásnak ellenében a két hadsereg, hogy legkisebbé sem lehetett volna kételkedni azon, hogy Pestre nyomban bemehetünk. Azonban én és a vezérek számba vettük a körülményeket: ha az országnak kára s nagy időveszteség nélkül a fővárost Budavár fokáróli veszélyétől, kárától és szenvedéseitől megmenteni lehet, ha egyszersmind meg lehet kímélni vitéz honvédeink becses vérét, amely kiontandó vala, ha Buda vára Pestről ostromoltatik: abban állapodtunk meg, hogy oly módon intéztessenek a hadi munkálatok, miszerint, ha Isten igazságos fegyvereinknek kedvez, kevés napok alatt a főváros anélkül, hogy ágyúztatásnak volt volna kitéve, és kevesebb véráldozattal kerülhessen vissza a magyar nemzetnek birtokába, azon magyar nemzet birtokába, mely nemcsak a fővárosban él ugyan, mert nincs hely az országban, mely magát a magyar nemzetnek mondhatná úgy, mint az ország maga összesen, de amely mindenesetre egy igen drága, egy igen becses kincse Magyarországnak.
Eszerint intéztetvén a hadimunkálatok, s az ellenség látván Vác felé nyomulásunkat, arra szinte erőt küldött, és április 10-én Damjanich* tábornok és vezér, a Götz* tábornok vezérlete alatti ellenséges sereget megverte, és Vácot ostrommal bevette, maga Götz*, az ellenséges vezér, halálosan megsebesítve fogságunkba kerülvén.
Méltóztassanak megengedni a tisztelt képviselő urak, hogy a hadi munkálatoknak további tervezetét nyilvánossá ne tegyem, amíg függőben, míg kivitel alatt vannak, csak annyit mondok tehát: miként, valószínű lévén több adatoknál fogva az ellenségnek azon szándéka, hogy ha már seregeink által megveretnék is, legalább egypár nagy tekintetű és fontosságú erős pontot biztosítson egy ideig magának Magyarországon, hogy onnan azután, ha mindent elvesztett, szőhesse ismeretes ármányainak fonalát, és annak birtokából intézhesse cselszövényeit arra, hogy a magyar nemzet essék megint vissza régi nagylelkűsége hibájába, miszerint annyiszor megcsalatva, nemzeti életének legbecsesebb erejében annyiszor megtámadtatva – ha kényszerítve volt is fegyvert fogni nemzeti léteért, le nem igáztatott ugyan soha az ellenség fegyvere által igazságos harcában, de mindig elvesztette harcának gyümölcsét túlfeszített nagylelkűsége által. (Igaz!)
Más részről tudva van a tisztelt képviselőház előtt, miként Perczel tábornoknak a bécsi hadsereg vezérletére lett kiküldetése az általa eddig kivívott dicsőséges eredmények által annyira biztosítva, annyira igazolva van, hogy azt kell mondani, miképp az ő oda való kiküldetése egyike volt azon szerencsés húzásoknak a sors urnájából, melyek körül a nemzet szabadságának megszerzése s biztosítása forog. (Igaz! Éljen Perczel!) Pétervárad, mely már-már Eszék sorsával* volt az ellenség ármányai következtében fenyegetve, megmentve, biztosítva lőn. Szenttamás, mely a magyarnak annyi haszontalanul elpazarolt nemes vérébe került, mert az ott folyni kész nemes vért árulók vették volt körül, Perczel tábornok által bevéve, s az ellenség a római sáncokból is, honnan a magyar és német falvak porrá égetve pusztítattak, s azon legszebb vidékén Magyarországnak a békés és iparos magyar faj földönfutó koldussá tétetett volt, ostrommal kikergetve, s maga az egész Csajkás-kerület is már a törvénynek s magyar hatalomnak meghódolt*. – Meg vannak téve az intézkedések, hogy Bánátra nézve legközelébb hasonló biztos sikerrel történjék meg az, ami e nemzetnek érdekében van, s Bánát az ellenségtől szintúgy kitisztítva s a nemzetnek visszaszerezve legyen.
Meglehet, tisztelt képviselőház, hogy az ellenség, nem elégelve meg azon szenvedéseket, miket a nemzet nyakára eddig hárított, új meg új inváziókkal fogja megkísérteni megölni a magyar nemzetet: de legyen nyugodt a nemzet, mert ha leéltük a múlt idők nehéz napjait, amidőn bennünket az ellenség kész hatalma a saját kebelünkben bujtogatott pártütéssel, fegyvertelenül, készületlenül, erő, pénz, katona, fegyver, lőszer, puskapor, ágyú és minden nélkül talált, amivel egy nemzet magát az igazságtalanul megtámadó ellen védelmezheti, s mégis most ápril havában úgy állunk, amint elmondani szerencsém volt: tehát hiszem a magyar nemzetről, hogy nem lehet többé oly gyáva, miszerint arra, ami még hátra van, ha tízszeres erővel akarnának is reánk rohanni, megmérkőzni elhatározott ne legyen, s elhatározott annyival inkább, mennyivel bizonyosabb, hogy már most készületlenek nem vagyunk, s ha imitt-amott sorainkban megritkultunk is, de legyen áldva az Isten érette, meg is tisztultunk. (Úgy van!)
A kormány kötelessége szerint, gyámolítva a tisztelt képviselőháznak rendíthetlenül elhatározott rezignativus hazaszeretete által, s gyámolítva a népnek magasztos hazaszeretete által, melynek tanúja valék utamban mindenütt, de melyet oly magas fokon nem találtam mégis sehol, mint éppen azon vidékeken, melyek az ellenség nyomását érezték volt – a kormány, mondom, mindezektől gyámolítva, nem fog semmit elmulasztani, hogy ha új meg új ellenség fenyegetné is az országot, azzal is diadalmasan megmérkőzhessünk, és én nemcsak a szívnek szent hitével, hanem az észnek meggyőződésével mondom: elérkezett a perc, midőn Magyarországnak szabaddá, függetlenné kell lennie – elérkezett a perc, midőn Magyarországnak, s különösen a nemzet képviselőinek kötelessége Isten, a világ, Európa és a nép előtt kimondani, hogy szabadok, függetlenek lenni akarunk! (Leírhatlan lelkesedés, éljenzés és tapsolás.)
Uraim! Ha én visszaemlékezem azokra, amik éppen most egy esztendeje történtek, és amik közt az isteni gondviselésnek kiszámíthatlan rendelete szerint én magam is az események által a szerénység porából, melyet örömest vallottam magaménak, kiemelve, némi tevékeny részt vevék: ha visszaemlékezem azon hűségre, mellyel az idők viszontagságai alatt iparkodtam az ausztriai háznak trónusát megtartani segíteni; s ha végigtekintem az árulást, hitszegést, ha végignézem azon hálátlanságot, mellyel ezen indulat – mely indulata keblemnek közös volt a nemzet összességével – az ausztriai ház által viszonoztatott: talán mentve volnék Isten és emberek előtt, ha személyes bosszúval s a szenvedélynek némileg felingerült hangjával mondanám azt, hogy velem rendelkezhetik Isten akármint ez életben, bocsáthat rám szenvedést, bocsáthatja reám a vérpadot, bocsáthatja reám a bürökpoharat vagy a száműzést: de egyet nem bocsáthat reám soha, azt nem, hogy én valaha az ausztriai háznak alattvalója legyek. (Általános tetszés, közlelkesedés.) Azt nem bocsáthatja reám Isten sem, mert az embernek, ki el van határozva valamire, bár láncokba szoríttatnának minden tagjai, mindig marad elég ereje meghalni tudni, ha másképp nem mentheti meg magát. (Roppant hatás.) Hanem, uraim, én, mint egyike a nemzet azon képviselőinek, kiket a nép bizalma e nehéz időkben meghívott arra, hogy Magyarországot először megmentsék, azután újjáteremtsék, s tegyék jövendőjét szabaddá, naggyá, dicsővé – én, mint a nemzet képviselője, a személyes ingerültség, a személyes indulat és szenvedély minden gondolatát esküm szerinti kötelességemnél fogva keblemből a nemzet nagy kérdéseinek megítélésénél száműzni kötelesnek vallom magamat: azért mindezt mellőzve, higgadtan, szárazon, nem akarva szólni az indulatokhoz, veszem fel röviden az eseményeket, mint előttünk állanak.
Az 1848-i törvények erős meggyőződésem szerint, Magyarországon nem revolúció szüleménye. Az 1848-i törvényekkel a magyar nemzet nem tett revolúciót, nem volt az semmi egyéb, mint biztosítása azon jogoknak, melyek papiroson, és ha királyok esküje a papiros malasztjánál több volt volna, a királyok esküjében s a velök kötött alkukötésekben mindig sajátunk volt Isten s világ előtt. Törvényeinkben ki volt mondva, hogy Magyarország szabad és független, és semmi más nemzetnek alávetve nincs; még az is, hogy a király távollétében a királyi hatalom nagy részének gyakorlata a nádorra, mint helytartóra bízatott az új törvények által, nem új s nem ismeretlen szerzemény történetünkben, mert a nádor ezer év óta mindig a királyok helytartója volt, s más változás nem történt a dologban, mint csupán az, hogy amely szabadságot, függetlenséget s önállást ennek előtte a kormányszékek, s különösen a magyar királyi úgynevezett helytartótanács törvény szerint fenntartani köteles lett volna, ezen törvényeknek fenntartása, végrehajtása s biztosítása miniszterekre, nem pedig egy kollegiális tanácsra bízatott. Ez volt az egész változás, aminő változásokat azok, kik a magyar históriát ismerik, többeket fognak feltalálni; mert hiszen maga a helytartótanács is nem oly régi institúció, a múlt században hozatott be csak. Hanem azon magában csekély változás, hogy az igazgatóságok helyett igazgatók, s a tanácsnokok gyűlése helyett miniszterek állíttattak, az országnak mégis egy nagy szerzemény volt, azon szerzemény ti., mely által egyes emberek személyes felelőssége alá valónak helyezve a törvények, s a nemzetnek azon jogai, melyeket a kollégiumok, a kollegiális adminisztrációk nem őriztek meg, mert testület, magában véve, személyes felelősséggel praxisban nem bír; hanem éppen az, hogy a miniszteriális kormányzat által a nemzetnek jogai, melyekhez tartozott, hogy a népnek vérével s pénzével az ausztriai ház s bécsi tanácsnokai kényök-kedvök szerint ne rendelkezhessenek, mondom, éppen ezen miniszteri felelősség, mely azon jogokat biztosítandó vala, azt ragadta ki az ausztriai zsarnok hatalomnak kezéből, mit mindeneknél nagyobbra becsült, ti. az önkényes uralkodás lehetőségét az országon, s a hatalmat, hogy a magyar nép vérével nem saját hazánk javára, megmentésére, hanem önkényes céljaira kénye-kedve szerint diszponálhasson. S e szándékát valósította is háromszáz éven át; mert ha látjuk, hogy Isten a jólétnek s boldogságnak minő elemeit adta e földnek; ha látjuk, mennyi erő, pénz, egészséges, ifjú erő van e népben, s végignézünk az országon: keserves fájdalommal kell elmerülni az embernek a múlt előtt, mily borzasztó végzet volt az, hogy a boldogság annyi elemeivel, e jobb sorsra érdemes népnek oly szegény, oly nyomorultnak kellett lennie, mert vérének az önkény támogatására, idegen nemzetek rabigába fűzése végett kellett omlani, s keserves véres verejtékének az ausztriai udvar végetlen s a népek szabadságával ellenkező szükségeinek fedezésére kellett fordíttatni. (Igaz!) Azt pedig nem lehetett megengedni, hogy nálunk fejlődjék ki az erő s vagyonosság, mert féltek, hogy ha majd vagyonosabbak leszünk, nem fogunk akarni szolgák lenni.
Ez a 848-i törvényeknek, nem mondom históriája, hanem belső lényege. Ezen törvényekre esküdött meg a király, V. Ferdinánd*, de alig mondotta ki azt, hogy megtartom s mások által megtartatom: már nevezett Horvátországba egy bánt a még akkor egészen meg nem alakított minisztérium befolyása nélkül azon megbízással, kezdjen Horvátországban lázadást, pártütést a magyar nemzet ellen; s csakhamar elkövetkezett a rácoknak fellázadása, amely annyi borzasztóságokkal volt összekötve, minőket alig ismer az újabb korban a história. S a király és az ő házának tagjai az egyik nyilatkozványt a másik után küldötték, hogy ekkint s akkint rosszallják a pártütést, hogy parancsolják, térjenek vissza a törvény s magyar minisztérium iránti engedelmességre; s míg minekünk, jó bolondoknak, kik a minisztériumban valánk akkoron, e port szemünkbe szórták; míg mi lehetetlennek hittük az árulás azon nemét, hogy midőn egy király s annak családja kárhoztat valamit s bűnnek mond, azt a bűnt tettekben minden hatalmával gyámolítsa: addig azon pártütőknek küldöttek fegyvert, biztatták csókokkal, küldöttek pénzt, küldöttek ausztriai tiszteket, szóval mindent a magyar nemzet elleni háborúnak folytatására, miszerint a nemzet ereje önmaga keblében szerteszaggatva leendvén, ő aztán a maga császári seregével, mint a gyenge bárányra lecsapó sas, egyszerre semmivé tehesse e nemzetet! S e képmutatás annyira ment, hogy önöket magukat, uraim, tisztelt képviselők, azon király avégett hívta össze, hogy teremtsenek katonai erőt s pénzerőt a kormánynak avégett, hogy azon lázadást s pártütést, melyet ő s királyi családja leghatározottabban kárhoztatott, minél előbb legyőzzék, s Magyarországban a békét s a királyi esküvel szentesített törvények tekintélyét helyreállítsák, s ez az alapja önök együttlétének: – de míg minket evégett együvéhíttak, csak azt lesték, hogy érkezzék meg az idő, midőn biztosan betörhet Jellačić* az országba, s nyomban a császári oltalom nyílt paizsa alá vette őt az ausztriai ház, a pártütő kedves emberré vált, sőt annak, kit honárulónak bélyegzett egynéhány nappal előbb, kezébe akarta letenni a Magyarország feletti hatalmat, s a magyar polgárok élete s vagyona feletti önkénytes zsarnokoskodhatást. Mert azt gondolá, hogy ha mi a rácokkal nem tudunk elkészülni Szenttamásnál az ott fennforgott árulások miatt; a betört Jellačićtyal* annál kevésbbé fogunk megmérkőzhetni; mert nekünk minden kísérteteken keresztül kellett menni, s így keresztülmentünk saját hazánk fiai árulásának kísértetein is, s maga azon vezér, kit a Drávához küldénk, hogy őrizze a magyar határt, már akkor cimborált az ellenséggel, valamint most nyíltan küzd ellenünk*, ha ugyan valahol meg nem lövetett. (Nevetés.) Bízott tehát az ausztriai hitszegés abban, hogy a magyar hadseregek romjai, melyek az országon imitt-amott tengődtek volt, az armádia egységének eszméjét magosabbra becsülendik, mint a haza szeretetét, és nem fognak a sárga-fekete zászlók ellen küzdeni, melyek alatt küzdöttek sokáig, és ha személyes bátorság s vitézség a dicső tettek sorába tartoznak, küzdöttek dicsőségesen, de, fájdalom, küzdöttek gyakran a szabadság ellen! Azonban e számításában megcsalatkozott az ausztriai ház. A készületlen nép tömegestül állott fel, s tíz-tizenkét-ezrével fogta el a fegyveres ellenséget, s míg Jellačić* csaknem Buda alá vonult, már a sukorói partokon annyi ereje volt a magyarnak, hogy ezen erő által az ellenség megveretve, fegyverszünetet volt kénytelen koldulni, amit nagylelkűen megadánk neki, s amit ő hitszegően megtört, s minden fegyverszünetnek azon feltétele ellenére, miszerint mind a két sereg előbbi pozíciójában szokott maradni, úgynevezett Flankenbewegunggal* kiszökött Bécs felé, seregeink utánamentek; bár sebesebben nyomultak volna utána! De Ausztriában nem csak le nem fegyvereztetett Jellačić*, sőt inkább seregei Bécs szabadságának leigázására felhasználtatván, levetették nyíltan az álarcot, s maga a császári fővezér császári seregekkel jött Magyarországba azon pártütést nemcsak védeni és oltalmazni, melyet maga a császári ház szítogatott, hanem Magyarország leigázását be is végezni, s megindította seregeit minden szomszéd ausztriai tartományokból, s fellázasztott minden szenvedélyt, vadságot, embertelenséget, mi csak az országban feltalálható volt. S miután annyi erő ellenében akkor még készületlenek lévén, a fővárost megtartani nem tudtuk, hatalmában elbizakodván végre annyira ment, hogy Magyarországnak nemzeti lételét eltörlöttnek s a magyar nemzetet a nemzetek sorából kitörlöttnek nyilatkoztatta ki március 6-i manifesztumában. De mielőtt ezt tette volna, egy oly bűnt is követett el, melynél nagyobbat sehol a népek nem ismernek, azt ti., hogy saját ügye mellett, saját alattvalói ellen egy idegen hatalomnak, az orosznak fegyveres segítségét használta fel a népnek legyilkolására: s midőn a magyar nemzetnek státuséletét eltörlöttnek mondotta ki, egyszersmind hazánknak területi épségét eldarabolá. Erdélyt, mely sokáig tőlünk elszakadva volt, de végre, Istennek hála, a két nemzet közös egyetértésével s az akkori királynak hozzájárulásával visszacsatoltatott, a magyarnak keblétől elszakította, sőt Erdélyben is a Szászföldet közvetlen az ausztriai birodalomnak kiegészítő tartománya gyanánt nyilatkoztatta*. A magyar koronától Horvátországot és Szlavóniát elszakította, s Magyarországban rác vajdaságot alakítván, Magyarországtól külön testté változtatta. – Ezek szárazon a tények s merényletek, melyek ellenünk elkövetettek. Már most, kérdem én, lehető-e az, hogy valaha legkisebb pietással viseltessék a nép egy olyan uralkodóház iránt, mely a múltaknak sok bűnei után legközelébb ellenünk mindezeket követte el. Én ezt, uraim, lehetetlennek tartom. (Általános felkiáltás: Úgy van!) S azon véleményben vagyok, ha valaha még ezen ház Magyarország fölött uralkodnék, nem találkozhatnék bíró az országban, ki a gyilkost, a rablót, a tolvajt, a gyújtogatót büntetni merje, midőn a trónuson ül a rabló, gyújtogató, gyilkos és tolvaj. (Közhelyeslés.) Az ausztriai háznak Magyarország trónusán ülése nemcsak a jobb érzésnek, de az erkölcsiségnek szertetiprása volna az ember keblében. (Igaz!) S el kellene bomlani a morál minden kötelékének, mely a státusban az országot összetartja, s Magyarországnak rablók és haramiák országává kellene változni. Ennek kitenni egy országot nem szabad, ennek kitenni a nemzetet a legnagyobb bűn volna, mely nem csak határos az öngyilkolással, hanem mondhatni öngyilkolás! És kérdem én, ha oly méltányosok és mérséklettek valánk, hogy nem léptünk ki a forradalmi térre, hanem védelmeztük magunkat az igazságtalan megtámadás ellen, s védelmünknél közbejön minden, ami egy nemzet ellen bűn lehet, magának a nemzetnek az élők sorábóli kitörlése merénylete is, kérdem én, ha ezeknek ellenében a nép erejének érzetére felébredett, nem tartozunk-e mi a magyar szabadságharcban elhunyt testvéreink szent emléke iránt azon tartozással, hogy amiért ők elvérzettek, annak jutalmát vegyük el a nemzet számára; kérdem én, nem tartozunk-e mi, nemzeti képviselők, a nép iránt azon kötelességgel, hogy a nép, mely a kormány s az országgyűlés parancsára nemcsak örömest adja fiait a szabadságharcban elvérzeni, nemcsak örömest viseli a hadjáratnak minden terheit, hanem egyszersmind készséggel s örömmel teszi ezt, nem kötelességünk-e nekünk megtenni azon lépéseket, melyek magukban foglalják a biztosítást, hogy valamint az érettünk vérző vitéz hadsereg, úgy az annyi áldozatokat hozott nép el fogja venni méltó gyümölcsét áldozatainak, s hogy a harcnak vége nem alku leszen egyesek javának vagy dicsvágyának számára, hanem győzelem, a szabadság győzelme a nép és nemzet számára! (Leírhatlan hatás.) Uraim! A magyar nemzetet mérsékelt és óvatos nemzetek sorába fogja iktatni e napokra nézve a história, mert mi mindekkoráig nem mondottuk ki a szót, mely szónak kimondásával más nemzetek szabadságharcaikat kezdették, s akaratjukat nyilvánították, hogy többé rabszolgák lenni nem akarnak*. De én azt gondolom, hogy ennek ideje már elkövetkezett. A népnek határozottsága, seregeink győzelmes előhaladása és a hazafiúi becsületbeli kötelességnek érzete azt sugalltatja velem, hogy itt van az idő, midőn ki kell mondanunk, hogy az ausztriai ház által a köztünk és közötte fennállott kapocsnak elszakítását, a nemzet a maga népfelségi akaratával szentesíti (közhelyeslés, lelkes éljenzés), s hogy a magyar nemzet fellép az európai státuscsalád sorába, mint önálló független hatalom, mely készületlenül találtatván a múlt hónapok harcaiban, ellenében azon hatalomnak, melyet Európa legnagyobb hatalmasságai közé számítottak, ennyi időn keresztül nemcsak meg tudta magát tartani a legnagyobb vészek közt, hanem elég erőt tudott kifejteni, hogy előtte fussanak az annyira elhíresztelt császári seregek: megmutatta, hogy a szabadságra méltó, hogy a szabadságra elég erős. Most Magyarországnak ki kell mondani, hogy akarata is van ezen erejét utolsó csepp vérig a szabadságra, melyre méltó, felhasználni. (Helyes!) Egyszersmind, uraim, ki kell ezt mondanunk azért is, hogy az európai státuscsalád, melytől magunkat elszakítottaknak semmi esetben nem tekinthetjük, tudja meg, hanyadán érez, miképpen gondolkozik, s mit akar a magyar! Azért ki kell mondani, hogy az ausztriai ház árulása, hitszegése s a magyar nemzet ellen fegyverfogása által elszakítván a közte és köztünk fennálló kapcsolatot, Magyarország uralkodására méltatlannak nyilváníttatik, s örökre számkivettetik: úgy másrészt meg kell mondani Európa népeinek, hogy midőn kényszerítve voltunk önvédelmünkért fegyvert fogni, s az annyi veszélyek közt vívott harcnak ezen gyümölcsét elidegeníthetlen természetes jogainknál fogva magunknak dekretáljuk, Európa népei irányában a békét és barátságot óhajtjuk, s tisztelni fogjuk minden nemzetnek jogait, de megkívánjuk, hogy a mieinket is tiszteljék. (Helyes!) Mert némely hatalmasságok már ismét hozzá kezdenek nyúlni azon taktikához, melyet régóta szoktak követni, hogy elérjék diplomáciai ármányok útján azt, amit fegyverrel nem tudtak elérni: kongresszust részint kezdettek, részint tartani szándékoznak avégett, hogy az 1815-i bécsi kongresszus alkalmával megállapított elvek alapján rendelkezhessenek a nemzetek fölött, melyek igazságos önvédelmökben vérzenek az önkény ellenében; akarnak rendelkezni a nemzetek fölött, mint rendelkezik a majoros a nyáj fölött, ide és amoda csapva, darabolva és szakítva szét országokat, vagy kapcsolván össze elemeket, mintha a nemzetek semmik nem volnának, mint allódiumok, melyek felett a kongresszus osztozhatik. Nekünk, uraim, el kell foglalni Európában azon állást, hogy valahányszor az európai nemzetek hatalmának képviselői nem saját ügyök, hanem Európa ügyei fölött akarnak intézkedni, rólunk nélkülünk senki ne intézkedjék, hanem szavunk legyen azon kapcsolatnak kérdésében, mely köztünk és a civilizált Európa többi népei között feláll, s melyet a jognak, méltányosságnak és barátságos békének alapján a civilizáció előmozdításával öszvekötve fenntartani legforróbban óhajtunk. (Helyes!)
Tehát mind a jog, mind a hazafiúi kötelesség, mind a körülmények állása, mind a hadsereg iránti méltányosság, amely hadsereg megkívánhatja már, hogy a nemzet egyszer mondja meg, hogy míg a hadsereg vérzik, biztos is lehet abban, hogy senki őfelette alkudni nem fog oly feltételek mellett, mely feltételek végett nem volt volna méltó vérét ontani; és a kötelesség a nép iránt, miszerint a nép tudja, hogy elveendi áldozatainak gyümölcseit, mely a jólét, szabadság és boldogság: én mindezen indokoknál fogva itt, az Isten templomában felhívom önöket, uraim, nemzeti képviselők, hogy számot vetve Isten, lelkiisméretök s haza iránti kötelességükkel, vegyék bölcs tanácskozás és elhatározás alá indítványomat, melyet a következőkben van szerencsém előterjeszteni:
Mondassék ki a nemzet nevében határozatilag:
1. Magyarország a vele törvényesen egyesült Erdéllyel és hozzá tartozó minden országokkal, részekkel és tartományokkal egyetemben szabad, önálló és független európai státusnak nyilváníttatik, és ezen egész státusterületi egység feloszthatatlannak s épsége sérthetetlennek kijelentetik.
2. A Habsburg-Lotharingiai ház a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyvert fogása által, nem különben azon merény által, miszerint az ország területi épségének eldarabolását, Erdélynek és Horvátországnak Magyarországtóli elszakítását, és az ország önálló státuséletének eltörlését fegyveres erőszakkal megkísérteni, s evégett idegen hatalom fegyveres erejét is a nemzet legyilkolására használni nem iszonyodott, saját kezeivel szaggatván szét úgy a Pragmatica Sanctiót, mint általában azon kapcsolatot, mely kétoldalú kötések alapján közötte s Magyarország és tartományai között fennállott: ezen hiteszegő Habsburg-Lotharingiai ház Magyarország, a vele egyesült Erdély és hozzá tartozó minden országok, részek és tartományok feletti uralkodásból ezennel a nemzet nevében örökre kizáratik, kirekesztetik, és az ország területéről s minden polgári jogok élvezetéből számkivettetik. Aminthogy ezennel trónvesztettnek, kirekesztettnek és száműzöttnek a nemzet nevében nyilváníttatik. (Szónok, kezeit ég felé emelve mondja:) Úgy légyen, ámen! (Az egész templom magasztos lelkesedéssel áment visszhangozott.)
3. Midőn a magyar nemzet elidegeníthetlen természetes jogánál fogva az európai státuscsaládba önálló s független szabad státuskint belép, egyszersmind kinyilatkoztatja, hogy minden más státusok irányában, ha saját jogai nem sértetnek, békét és barátságot tartani, s különösen azon népekkel, melyek ezelőtt velünk egy fejedelem alatt állottak, valamint a szomszéd török birodalmi és olasz tartományokkal jó szomszédságot alapítani s folytatni s a kölcsönös érdekek alapján barátságos kötésekkel szövetkezni elhatározott akarata.
Mielőtt a még hátralévő indítványt megtenném, méltóztassanak megengedni, hogy az itt felolvasott indítványok nyomán a megteendőnek némi indokolására egypár szót mondjak.
Ha ezen indítványokat a nemzet képviselői elfogadandják, és, amit óhajtok, a kezökbe tett nemzeti hatalommal szentesítendik, úgy az új kormányrendszernek kérdése az, ami ezután következik.
Kormányrendszereket kidolgozni minden részleteiben nem egy percnek, nem egy napnak feladata; és a nemzetnek kötelessége, midőn egy nemzet jövendő kormányzatformái felett határoz, magát kellőleg tájékozni nemcsak bent, hanem tájékozni egyszersmind az európai nemzetek és konjunktúrák irányában, miszerint mindenekfelett olyat tegyen, ami szabadságát és függetlenségét az országnak megóvja és biztosítja; s egyszersmind ezzel kapcsolatban tegyen olyat, tegyen annyi jót, amennyi jót csak tenni a körülmények gondos megfontolása enged. Én ammondó vagyok, hogy e nemzetnek jövendő kormányformáit is senki más, mint csak a nemzet képviselői határozhatják meg. Amely percben Magyarországon akadna ember, aki urává akarna lennie e nemzetnek, aki bármely hatalmat mástól, mint e nemzet képviselői testület kezéből akarna venni, azon emberre, uraim, vigyázzanak önök, az egész nép, és soha semmi esetben ne tűrjék, ne engedjék azt, hogy e nemzet felett más határozhasson valaki, mint e nemzet maga. (Köztetszés.) Hanem addig, míg a nemzet képviselői a körülmények megfontolásával a jövendő kormányzati rendszert minden részleteiben kidolgozandják, az országban kormánynak lenni kell, és mennél nagyobbak és nehezebbek a körülmények, annál inkább szükséges, hogy ezen kormány tagjai személyes felelősség mellett sáfárkodjanak a nemzetnek reájuk bízandó ügyével. Eddig a körülmények úgy hozták magokkal, hogy a Honvédelmi Bizottmány, melynek én is, uraim, önök parancsából tagja és elnöke vagyok, testületileg kormányozta ez országot; hogy miként teljesítettük kötelességünket, ítélend felettünk a história, valamint ítélni joguk van önöknek, uraim. Hanem mi a nemzet által alakítandó s a személyes felelősség bázisára alapítandó új kormánytagok kezébe azon tiszta meggyőződéssel teendjük le azon sáfárkodást, mely eddig reánk bízva volt, hogy nehéz körülmények között tettünk legalább annyit, hogy a nemzet nemcsak nem veszett el, hanem hogy joggal, óvatossággal, méltányossággal elérhettük azon napot, melyre nekem nem mint kormánytagnak vagy elnöknek, hanem mint e nemzet egyik szolgájának s képviselőnek lélekismeretemmel számot vetve kimondanom lehet, hogy én elérkezettnek látom azon időt arra, hogy önöket felhívjam: kimondani Magyarország státuséletének önállóságát, függetlenségét s az ausztriai hitszegő háznak elkergetését. S hogy a körülményeket ennyire legalább vezetni tudta a Honvédelmi Bizottmány, ez énnekem is, valamint tiszttársaimnak, ha majd, amit Isten adjon reám nézve, mihamarább visszatérendek a szerény és szegény magánéletnek csendébe, hogy érezzem, mint egyszerű polgár, a törvények oltalmát és azon szabadság jótékonyságát, melynek megoltalmazásában magam is egyik csekély eszköz voltam a nemzet kezében, azon meggyőződést nyújtja nyugalmunk párnájául, hogy nem rontottuk el a nemzet ügyét, hanem segítettünk azon annyit, erejét nyelve, mennyire tehetségünk s a körülmények engedték. (Közmegelégedés, éljenzés.) Hanem, itt az idő, amidőn a kollegiális kormányzati rendszer többé a jelenkor nagyszerű igényeinek meg nem felelhet; itt az idő, amidőn nem oly kormány kell, amely csak a háznak választmánya, hanem oly kormány, amely egy kormánynak minden kellékeivel fel lévén ruházva, nagyobb körben, nagyobb hatalommal intézhesse a nemzet kormányzati ügyeit, de egyszersmind személyes felelősséggel is álljon az országgyűlés és az országgyűlés által a nemzet irányában, s ne fedezhesse magát azon palásttal, hogy ő egy választmány. Hogyha másként tetszik az országgyűlésnek, másként határozhat, s azt mondhatja, hogy a kollegiális kormányzatot akarja; – én nem! Midőn a nép viseli a terhet, vérzik ott, ahol kell, és midőn a nép adja az áldozatokat, akkor kell, hogy a kormány férfiai is fejeikkel játsszanak, ha meg tudnak feledkezni azon kötelességről, amely kötelesség az ő hű kezökre bízatik; s azért, mert ily felelősségre szükség van, azt indítványozom, uraim, hogy addig is, míg a nemzet a fennebbi indítványok alapján az ország kormányzati rendszerének minden részleteit megállapítaná, méltóztassanak ideiglenesen egy a személyes felelősségre fektetett kormányról gondoskodni akként, hogy annak tagjai bírjanak a kellő hatósággal és hatalommal a nemzet javát eszközölni, de egyszersmind legyenek felelősek fejőkkel minden cselekvéseikért a nemzetnek, és amely kormány ne legyen úgy alakítva, hogy akár folio akár duodec kiadásban* valamely szinekurista legyen közötte, de cselekedjék mindenki saját felelőssége mellett az elsőtől az utolsóig. (Közhelyeslés.) És ezért indítványom következő:
4. Az ország jövendő kormányzati rendszerét minden részleteiben a nemzetgyűlés fogja megállapítani, addig pedig, míg ez a fentebbi alapelvek nyomán megállapíttatnék, az országot egyetemes kiterjedésében egy kormányzó elnök fogja a maga mellé veendő miniszterekkel úgy saját magának, mint az általa kinevezendő minisztereknek személyes felelőssége és számadási kötelezettsége mellett kormányozni.
Méltóztassanak ezen indítványokat akként venni, hogy én itt elveket akartam csak kimondani, nem pedig az egész nyilatkozványt, melyet a netán ma hozandó határozatok nyomán kell formulázni, s ezért még szükségesnek látnám, hogy:
5. Ezen határozatokban foglalt elveknek nyilatkozványba foglalása s fogalmazása három tagbóli választmányra* bízassék.
Tisztelt képviselők! Előterjesztettem indítványaimat. E nap Magyarország történetében talán mindekkoráig élt napok között a legnevezetesebb leend, hogyha én nem hibáztam felfogásában a körülményeknek, és ha nem hibáztam azon számításban, hogy mások is akként éreznek a haza irányában, amint én érezni kötelességemnek ismerem. Én nem ajánlom önök pártfogásába, uraim, ezen indítványokat, sőt arra szólítom fel önöket, hogy félretévén minden tekintetet a világon, pusztán Isten és önlelkiismeretöktől s a haza iránti kötelességüktől kérve számot, vegyék bírálat s ítélet alá ezen indítványokat, és ha úgy látandják, hogy ezen indítványok jók, tegyék le önök ma, uraim, Magyarország jövendő szabadságának, jólétének, boldogságának alapját! (Általános lelkesedés, éljenzés.)