Debrecen, 1849. Május 9.
Barátom!
Zsombolyáról május 2-áról írt hivatalos leveledre, mielőtt azt a miniszteri tanácsnak előterjeszteném, barátságosan felelek.
Barátságosan; mert így írva valamint önzéstelen hazaszeretetedre, úgy személyes lelkületed sajátságaira is figyelemmel lehetek, míg ha hivatalosan írnék, csak kötelességemre kellene tekintenem.
Barátom! Hazánk dolgai oly jó kerékvágásba indultak, hogy hazánkat semmi sem vesztheti el, mint az anarchia; anarchiának nevezem pedig azt, midőn a státus szolgái, akárki is, a kormányzóval ideértve, magát a nemzet urának képzelve, nem gondolna semmit a viszonyokkal, hanem önfejűleg akarna gázolni másokat, minden tekintetet lealázna, s abban gyönyörködnék, hogy zavart idézzen elő.
Aki ebben kedvét lelné, ám vessen számot lelkiismeretével, s ha tetszik, próbálja meg. Én kötelességem szerint iparkodni fogok úgy a külellenség, mint a belzavargás ellen a hazát védeni. S ha nem bírnám, ha nemzetünket saját fiainak túláradó zsarnok vágyai juttatnák Lengyelország sorsára, míg Ausztria leigázni képes nem vala; a história majd ítél felettünk, s a nemzet áldása vagy átka kísérend mindenkit érdeme szerint.
Te jónak látod nekem hivatalosan megírni, hogy a kormányzó nagy hibái ellen a legiszláció útján föllépsz. Erre azon feleletem van: „Tessék.”
Én a szabadság embere vagyok; magamat a nemzet iránt felelősnek vallom, s ha valaki hibát födöz föl ellenem, magam törendem el a pálcát magam felett, s adom át helyemet másnak, ki jobban tud hozzá; mert én a hazát akarom megmentve látni, nem magam fényleni.
De ha te jónak látod ellenemben parlamentáris oppozíciót előre bemondani, úgy természetes, hogy a seregparancsnokságot a követi állással cserélended föl, mert a kormány politikája felett változtató ítéletet csak a nemzetgyűlés mondhat, s míg az nem történik, addig az ország kormányzatának az én politikai irányzatom szerint kell menni; mert én vagyok az ország kormányzatáért felelős, s a státus minden hivatalnokának azon politikai irányban kell működni vagy lelépni. Aztán opponálhatsz, ha tetszik. Én nem vagyok gyermek, sem báb, aki dróton ráncigáltassam magamat; zsarnokságot sem nem gyakorlok, sem nem tűrök. De te, barátom, hivatalos leveledben a kormánynak „vétséget, meggondolatlanságot, sőt gonosz cselekvést” szórsz szeme közé. Ez, barátom – régi baráti bizalommal mondom –, mint embertől gorombaság, mint tábornoktól a kormány szükséges tekintetének szándékos lealázása. Baráti figyelmeztetést senkitől örömestebb s engedékenyebben nem fogadok, mint tőled; hivatalos gorombáskodást személyes becsületem, sem a nemzet által reám ruházott állás tűrnöm nem enged.
És te még tovább mégy, még a képviselőház tekintélyének is, mit, aki hazáját szereti, támogatnia kell, mint a haza megmentésének horgonyát, fölibe emelkedet gúnyos kifejezésekben. És mindezt hivatalosan teszed mint tábornok. Gondold meg csak, mi lenne ebből, ha én ezt a nemzetgyűlésnek bemutatnám!
Vagy azt gondolod, teheted, mert vannak érdemeid, mert egy hadsereg élén állsz; ám hiszen fordítsd hazád ellen, ha lelkiismereted megengedi; de gondold meg a következéseket komolyan, s ne feledd, hogy azon hadsereg nem a tied, hanem a nemzeté, s hogy a nemzet e seregét a kormány adta kezeidbe, s az fogja tőled számon is kérni.
Én Istenem, én Istenem! Mit vétett a szegény magyar, hogy legjobb fiai annyira rabjai saját szenvedélyeiknek!
Barátom! Ezeket nem a kormányzó írja, hanem régi barátod, ki tőled a haza kedvéért sokat eltűr, de egyet épp a haza érdekében nem tűrhet el, azt, hogy anarchiát csinálj és zavart idézz elő a sokat hányatott hazában.
Egy előbbeni leveledben azt írod: Péterváradon csak az lehet várparancsnok, aki neked tetszik*. Megbocsáss, Kossuth Lajos Perczel* úr tanácsát és véleményét szívesen fogadja, s ha jó, követi; de a tábornok parancsolni a kormánynak nem fog. A régi barátság tiszta ösztönéből írom ezt neked, édes Móricom, s Istenre kérlek, ne hagyd magadat elragadtatni a szenvedély által.
Látod, édes barátom, ezen szenvedély a hazának végtelen károkat okoz, győzelmeid sikerét pedig efemerré teszi. Mi a jó tiszteknek szükségében vagyunk, s akik jók, a haza érdekében meg kell becsülnünk. És a te seregedet legjobb tisztjeink: Gáll*, Földváry*, Forget* őrnagyok elhagyják; mert ilyen bánásmódot: „Takarodjon ön, halb rechts, marsch”* – becsületérző ember nem tűrhet.
Száz panasz érkezik egymás után sereged indiszciplinája iránt.
Panasz érkezik az iránt, hogy nagyítod bulletinjeidet: 1000 halottról beszélsz a római sáncokban, ahol 50 halott volt; Bácsot, Bánátot elfoglalva mondod, holott a Bánátban jóformán még maradandó eredmény nincs; Bácsban pedig, amint kivontad erődet, a római sáncok ismét a rác birtokában, s a Csajkás-területtel a rác lázadás fészke még épségben van. Kovilról győzelmet adtál tudtomra, holott Újvidékre kelle visszavonulnod, s a Csajkás-kerületet Titel bevétele nélkül elhagyva, magad írod, hogy Knićanin* több ezer daliával* küzd ellened.
Én tégedet Bács meghódítására küldöttetek, s evégre bízék is bajnok vezérleted mellett elegendő sereget kezeidre. A Bánátbani átmenetre csak Titel meghódítása után utasítottalak. Te ezt s vele Bácsot efemer állapotban hagyád, magas lelkednek több és több eredményre sóvárgó ösztönét követve átmentél a Bánátba, és – Bács Jellačić* kényének van kitéve, ki Baját összelöveté, a Dunán mindenét Eszékre szállíttatá bántatlanul, mert Bácsnak meghódítása előtt kivontad erődet, s mikor én, ki az ország összes viszonyait kell hogy szem előtt tartva intézkedjem, a Dunát ajánlva figyelmedbe Újvidékre írtam – te már a Tiszán túl valál. És most nyíltan megmondom, barátom, nem nagy, és így csak egy célnak, Bács meghódításának elérésére szánt seregedet szertedarabolva, a legjobb törzstiszteket szenvedélyes bánásmód által elkedvetlenítve, indiszciplinált, dezorganizált seregeddel s nem a desztinált téren, hanem a Bánátban állva, megjósolom neked, hogy amint nem lázadó rácokkal, hanem rendes ausztriai seregekkel találkozik legderekabb törzstiszteitől elvált sereged, félek, elveszted a csatát, mert személyes vitézséged sokat pótol, de nem mindent, barátom! Nem a rendetlenséget, nem a rendes diszpozíciók, sőt még a parol-kiadás* hiányát is. Magad látod, hogy Óbecséről csak amúgy tovább állott seregeid egy része, nem levén rend, nem diszciplína, miért? Mert te válogatlan szenvedélyes kitöréssel szidod a nemzetgyűlést, a kormányt, a többi hadsereget; zsarnoki módon bánsz tiszteiddel anélkül, hogy a rendnek alapjára fektetnéd autoritásodat seregednél.
Én előre látom, hogy Bánátban lévén, s az operációk egysége végett Bemnek a főparancsnokságot átadni szükséges levén, előre látom, hogy te ezt nem tűrended, mert semmi parancsot nem tűrsz*, senki hatóságát nem akarod respektálni: hogy leszen zavar, lesz súrlódás, és ahelyett, hogy a Bánátban közös erővel Puchnert* semmivé téve, a három kombinált seregből mihamarébb vagy 10 000 embert a főellenség ellen diszponálhassunk – ti ott eparpillíroztatva* erőtöket, egy-egy helységet elfoglalva, maradandó eredmény nélkül, az én egész kombinált rendszerem a haza megmentésére füstbe megy, mert minden ember kormányzó akar lenni, engedelmeskedni ritka ember tud és akar.
Nekem bizony, barátom, a kormányzás nem kegyelem, nem szerencse; inkább ma, mint holnap lépek vissza a magányéletbe; ha gondolod, hogy te mented meg a hazát mint kormányzó, jobban, mint én: jer, add elő a nemzetgyűlésnek, s ha helyesli, légy kormányzó; de míg én vagyok az: addig a dolognak akkint kell menni, amint én látom jónak, mert felelős én vagyok a nemzetnek; vagy aki jobban tudja, lépjen helyembe, de nem önfelvetési elbizakodottsággal, hanem a nemzetnek akaratából; különben, ha másképp akar föllépni, csinálhat zavart, elveszítheti a nemzetet belső viszálkodás által, de elébb maga is elvész, arra esküszöm.
Én tudom, édes Móricom, hogy te ezen hangot nem szereted; tudom, hogy felforr ellene büszkeséged, de én mint barátod írok, te sokat írtál nekem nem ilyen hangon még! És egyre kérlek: ha ezt megolvastad, aludj egyet rá, aztán felelj – de felelj, mert nekem, míg kormányzó vagyok, tudnom kell, hányadán vagyok azokkal, kiknek hűségére bíztam a nemzet seregeit.
Törzstiszteid tömérdek panaszai irányában légy szíves engem barátságosan felvilágosítani, hogy elintézhessem békével. Lovasságot kértél, akartam küldeni, de azt mondják: lövessem főbe, küldjem a bizonyos halálba, elmennek, de hozzád nem; inkább minden tiszt rezignál; így vagy tizenöt törzstiszt inkább haditörvényszék elibe áll, kasszíroztatja magát*, s hozzád mégsem megy. Ez szomorú, nagyon szomorú. És odalent húzódnak a dolgok, apró falufoglalások maradandó eredmény nélkül, és idefent emiatt zsibbasztva vagyunk, és te nekem gorombaságokat írsz, miket én szolgámnak sem mondanék, mert vannak a civilizációnak törvényei, miket szolgája iránt is megtart a művelt ember. Én pedig az ország kormányzója vagyok, szolgája senkinek, csak a nemzetnek.
És most mint baráthoz szólva, mint hazafi hazafihoz beszélve, zárom be levelemet. Isten adja, hogy ura légy szenvedelmednek, s fogadd oly tiszta érzéssel baráti jobbomat, mint én azt neked nyújtom. Veled, ha tetszik, a hazáért, ha kell, ellened is a hazáért.
Bemutassam-e leveledet a képviselőháznak?