Debrecen, 1849. május 21.
A hadi munkálatoknak a körülményekhez kelletvén alkalmaztatniok, a kellő óvatosság oly haditervet parancsolt megállapítani, melynek erélyes kivételével az orosz inváziót (ha csakugyan megtörténnék) föltartóztassuk, míg haderőnk új ötven-hatvanezer emberreli növelését végrehajtottuk; ha pedig az orosz invázió (minek elhárítására diplomáciai úton is dolgozunk) nem valósulna, az osztrák ellenséget tökéletesen megverhessük.
Ezen szempontokból indulva, midőn a megállapított hadi munkálatok illető részét saját kéziratomba zárva tábornok úrral konfidencialiter közlöm, egyszersmind buzgó hazaszeretetére támaszkodva kérem, hogy a minisztertanács határozata folytán kelt hadügyminiszteri utasítás szerint a bács-bánáti sereg főparancsnokságát azon szokott eréllyel viselni szíveskedjék, mely tábornok urat mindekkorig győzedelemről győzelemre vezeté.
Azon belgrádi és konstantinápolyi irományok, miket Csurogról május 18-ról írott levelében közölt velem tábornok úr, előttem már tudva voltak*.
Intézkedés történt, hogy a bukaresti konzulátusoknál, Fuad* efendi török császári főbiztosnál, az orsovai basánál, Karagyorgyevics Sándor hercegnél*, Haszan* basánál Belgrádon és Resid* basánál, valamint a rejsz-efendinél* a kellő diplomáciai lépések megtétessenek; Pancsovára pedig Kollmann* ezredes kívánsága szerint egy diplomáciai műveltségű s francia levelezésre is alkalmatos egyén (Tessényi* nevezetű) megyen, kit tábornok úr a megkezdett érintkezések folytatására fog használhatni.
A szerbek irányában tudósíttatni kívánja magát tábornok úr az általános elvekről:
Ezek röviden a következőkben állanak:
Hatóságot és polgári gyakorlatot nem nyelv és népiség, hanem közjog, közös törvény és bizonyos territorialitás szerint lehet csak adni és gyakorolni. Az osztrák kabinetnek azon szava: „Gleiche Berechtigung der Nationalitäten”*, ha azt másképp érti, mint úgy, hogy a polgári jogokban, szabadságban és közálladalmi jótékonyságokban mindenki nyelv- és valláskülönbség nélkül egyenlően részesíttessék; ha mondom, másképp érti: az nem egyéb, mint haszontalan puszta szó, melyet életbe léptetni ember nem képes.
Így például, ha azt mondatik, hogy a szerbeknek Magyarországon vajdájuk legyen, ki minden magyarországi szerbnek főtisztviselőjét képviselje, ez oly nevetséges abszurdum, melyet ember életbe léptetni nem képes; mert ezen elv szerint például egy pesti háznak lakosai, mint magyarok, tótok, németek, szerbek, oláhok, rácok stb. aszerint volnának különböző hatóságoknak alávetve.
Nacionalitás szerint tehát bizonyos kivételes hatóság csak azon esetre képzelhető, ha azon nacionalitásnak kiszabott territóriuma van.
De szerb territórium a magyar álladalomban nincs, és én azt hiszem: a nemzet sem fogna soha reáállhatni, hogy az ország területe akár nacionalitások szerint, akár másképpen diszmembráltassék; mert az annyit tenne, mint Magyarország státuséletének halálát aláírni.
Tegyük föl, hogy Bács-Bánát szerb vajdasággá deklaráltatnék: mivé lenne az ott lakó magyarok, németek, oláhok nemzetiségi joga, és micsoda joggal kívánhatnának a szerbek ezen az alapon szupremáciát?
A szerb vajdaság tehát, szerb provinciális gyűlés és minden hasonló ábrándok, a praxisban tökéletes ábrándok. Horvátországnak lehet bánja, lehet tartományi gyűlése; mert horvátországi territórium van; de szerb vajdaság, szerb provinciális gyűlés nem lehet, mert Magyarországon Szerbia nincs, hanem vannak az egy és oszthatlan ország földén vegyesen elszórt szerb nyelvű lakosok, kik azt kívánhatják, hogy reájuk nézve is az országnak minden joga, törvénye, szabadsága közös legyen; de mert külön tartományuk nincs – azt nem kívánhatják, hogy az ország az ő nemzetiségük kedvéért földaraboltassék, és számukra külön tartomány állíttassék, mely aztán legfeljebb olyan viszonyban álljon a magyar kormánnyal, mint Szerbia áll Konstantinápolyhoz.
A hajdankori vajda nem volt egyéb, mint a még meg nem telepedett bevándorló fegyveres népnek vezére; de miután többé külön szerb had nincs, külön vajda nem is lehet.
Ami pedig a nyelv szupremáciáját illeti, azt csak nem juthat eszébe egy szerbnek is kívánni, hogy az ország parlamentjében száz nyelven folyjon a tanácskozás, valamint azt sem, hogy nemzetiségek szerint választassanak a követek; mert minden politikai választás ismét csak territóriumok szerint történhetik.
Egy országban tehát, hol a lakosok vegyes népiségűek, diplomáciai nyelv kétségkívül csak egy lehet, és ez Magyarországban nem lehet más, mint a magyar. Vegyük föl például Moldvát; ott a moldvai népiséghez képest több magyar lakik aránylag, mint Magyarországon szerb az összes népiséghez képest; és kinek juthatna azért eszébe a csángómagyarok számára Moldvában külön vajdaságot vagy a magyar nyelvnek diplomatikai állást kívánni?
Minden nacionalitási túlhajtott teóriák tehát vagy ábrándok, vagy a státusegység felbontására és Bács-Bánátnak és a Szerémségnek Szerbiáhozi csatolására irányzott pártütések. S ha az elsők: úgy lehetetlen életbe léptetniök –, ha második: úgy lehetetlen megengedtetniök.
Én nem hiszem, hogy valaha komolyan számot adtak volna a szerbek maguknak arról, hogy a nacionalitási igények alatt mit értenek; vagy ha számot adtak, úgy az ország diszmembrációját kívánják – amire nem fogunk reáállani. Mindezeknek folytán a nacionalitási kiengeszteléseknek csak következő módja lehetséges:
1. Közös jog, törvény és szabadság; nyelv- s valláskülönbség nélkül.
2. A szerb nyelvnek szabad használata nemcsak a magánéletben, hanem iskoláikban, egyházaikban és amely községben többséget képeznek, a községi adminisztrációban is.
3. Ha az esküdtszékek, a nyilvános és szóbeli eljárás behozatik, természetesen mindenki azon a nyelven védelmezi magát, amelyet tud; mint szinte nem ügyvéd általi folyamodványt a kormányhoz, hanem maga személyében, panaszát ismét úgy terjeszti elő, mint tudja.
4. Vallási és egyházi ügyeiket minden felekezetek a kormány felügyelete mellett szabadon adminisztrálják; a görög nem egyesültek képviseleti alapon szinódusokat tartanak; papjaik egyházi ügyeiket, matrikuláikat a magok nyelvén viszik; a népiskolákban a tanítás a nép nyelvén történik; papjaik és iskoláik a státusnak szintazon segedelmében részesülnek, mint akármely más nyelvű honpolgárok. Ezeknél többet adni annyi volna, mint a más népfajokat elnyomni. Ez az, amit a nacionalitás tekintetében koncedálhatunk, és többet nem.
Ami a határőrvidékeket illeti, ezekre elvem az, hogy az örökös katonai szervitusnak,* tehát a határőri szerkezetnek is meg kell szűnni, s a határőrvidéki lakosoknak úgy jogokban, mint terhekben az ország többi lakosaival hasonlókká kell tétetni; földeiket szabad tulajdon gyanánt bírni, polgári közigazgatást nyerni, liberális községi szerkezetet kapni, megyeszerkezetbe átalakíttatni, minden vagyonuk s tulajdonukkal szabadon rendelkezni, kereskedést, mesterséget szabadon választani stb.
Az álladalmi erdők, legelők és havasok használatára nézve szintazon alapon kell szegregáció útján illetőségüket kikapni, mint kikapták volna az úrbéri lakosok. Ami a személy- és vagyonbátorságot illeti: politikai vétséget, ha a pártütéssel felhagynak, lehet amnesztiálni; de ha valaki másnak vagyonát ellopta, elpusztította s elrabolta, azt vissza kell téríteni; mert a státusnak nincs joga Pálnak engedni azt, amit Pétertől rabolt.
Ami végre a Szerbiábóli fegyveres betörést illeti, erre rövid nyilatkozatom az: hogy itt semmi alkunak tárgya nem lehet. Erőnek erőt teszünk ellene: és ha a szerbiai kormány alattvalóinak ellenünk háborút viselni enged, elébb-utóbb arra fog minket kényszeríteni, hogy ezen népjogsértésért Szerbiának háborút izenjünk.
Mi Szerbiával békében, barátságban akarunk élni; de azt nem fogjuk tűrni, hogy egy szomszéd tartomány fegyveres erővel támogassa a bellázadást. Azért, ha a szerb kormány a magyar nemzettől jó szomszédságot kíván, legyen ő is jó szomszéd, tisztelje a népjogot, s ne vélje, hogy ennek lábbal tapodását a magyar nemzet, mely Ausztriával és minden orosz segítségével egyetemben igaz ügyben meg bír küzdeni, gyáván eltűrj e s bosszulatlan hagyja.
Mi nem fenyegetjük Szerbiát, sőt örömest nyújtunk neki barátságos kezet. Ha ő nekünk erre fegyverrel felel, mi is fegyverrel válaszolunk.
Ezek elveim, miket tábornok úr, mint a bács-bánáti seregek önálló főparancsnoka, a rácokkali érintkezésben szem előtt tartani szíves leend.