Budapest, 1849. június 25.
Kedves barátom!
Én, megvallom, az eperjesi retiráda* miatt aggódom. Azt hiszem, hogy ezen visszavonulás következtében nemcsak az árvai ellenség* nyomuland a bányavárosok, s Jellačić* Baja felé, hanem itt fent is az egész vonalon meg fogunk támadtatni egész erővel.
Úgy látom, hogy minden perc kimondhatlanul becses, s még csak azon időveszteség is, melybe utad a hadseregtől ide s innen vissza kerül, a gyakran igen rögtön alakuló körülményekhez képest előre ki nem számítható bajt okozhat, s okozza mindenesetre azt, hogy te aztán helyrehozhatod ugyan a bajt, de csak helyrehozod – s nem ragadhatod meg a pillanat alkalmát nyereséget teremteni a hazának.
Mi ketten bizonyosan oly érdektelenül szeretjük a hazát, mint mások kevesen, de épp ezért, egész őszinteséggel kérdezhetlek – nem gondolod-e, hogy a hadügyminisztériumnak seregteremtő roppant hivatása mellett még a fővezérséget is lehetetlen, hogy elbírd – kivált midőn Aulich*, Damjanich* hibáznak mellőled*. – Roppant teher! És két helyütt jelen lenned nem lehet; pedig mindenütt szükség volna, hogy jelen légy.
Nem kellene-e hát a Duna bal parti seregnek – vagy talán a mindkét partinak együtt – valami fővezérségéről gondoskodni?
De a baj az, hogy a hadügyminiszterségre kívüled nincs posszibilis ember. Fővezérségre körülbelül szintúgy nincs. – Damjanichtól* még hat hétig meg leszünk fosztva. – Tehát ki? – Vetter*? Nem lehet. Még egy posszibilitás Bem. Mit gondolsz? Ha nem helyesled, abszolúte nem szólunk róla, ha pedig okszerűen lehetségesnek tartanád, tudósíts a feltételekről, melyeknek alapján entamíroznám* vele az érintkezést. Mert azt becsületemre mondom, hogy ilyesmiről neki eddig a legtávolabbról sem adtam soha egy reménysugárt sem*.
De azt érzem, hogy igen fontos napoknak nézünk elibe – oly fontosaknak, hogy minden percben itt is, de a seregnél is óhajtanálak jelen látni.
Adj tanácsot, mit cselekedjünk.