Budapest, 1849. július 2.
Tisztelt képviselőház! A kormány a nyilvánosság irányában is morális kötelességének, de különösen a nemzeti képviselők irányában szorosan jogszerű tartozásnak ismerte és ismeri a körülményeket, habár kedvetlenül és veszélyesen alakulnának is, titokban egyáltalában nem tartani; nem tartani pedig két oknál fogva: 1. azért, mert csak a helyzet tökéletes ismerete nyújthatja azon alapot, melyen intézkedni lehessen kellőleg a veszélynek, ha van, elhárítására; 2, azért, mert a kormány meg van győződve arról, hogy bármi veszélyesen mutatkozzanak is a megerősödött és más hatalommal is szövetkezett ellenség miatt hazánk körülményei, a nemzetben elég erő van, ha önmagához hű marad, kevés idő alatt a veszélyt elhárítani, és Magyarországnak már a maga alapjára fektetett szabadságát biztosítani. – Nagyon óhajtottam volna, tisztelt nemzeti gyűlés, hogy míg a kormány a háborúnak intézésével foglalatoskodik, aközben, a nemzetgyűlés által e tekintetben támogatva, egyszersmind az ország jólétének és azon kérdéseknek, melyek a közös szabadságnak alapján még elintézésre várnak, megoldásában a nemzetgyűlés szakadatlanul, folytonosan itt az ország szívében tanácskozott és végezhetett volna – hanem kénytelen vagyok kinyilatkoztatni, hogy a hadjárati körülmények most akkint alakulnak, miszerint minden percben megtörténhetik, hogy Budapest maga nem nyújthat biztos helyet a nemzetgyűlés tanácskozásainak azért, mert két, sőt három oldalról fenyegettetik az ellenségnek közelgetése által – a kormánynak pedig kötelességeihez tartozik az, hogy ha mind a három oldalróli fenyegetésnek ellenében az ellenállás egy percben a sikernek biztos reményével netalán meg nem kísértethetnék, eldarabolás helyett inkább összegyűjtse az erőt, habár a hadi munkálatnak némi időre kellemetlen következése volna is valamely egyes vidéknek vagy városnak feladása.
Már a múltakból megtanultuk, hogy Magyarországra nézve helyes politika az, ha a nemzet életének s lételének képviselőjeül nem egy hely, nem egy város, hanem a nemzet maga tekintetik, és tekintetik különösen képviseltetve a kormány és nemzetgyűlés által. Ezen politikát véli a kormány követendőnek most is, mert ha a kormányt és országgyűlést a három oldalról közelgő s előrenyomuló ellenségnek valamelyike Pesten lepné meg, ezáltal véleményem szerint a nemzet ügye, ha nem is megölve tökéletesen – mert a nép még akkor is élne talán –, de kétségtelenül százszorosan nagyobb veszélynek volna kitéve, mint azáltal, ha a nemzetgyűlés és kormány, a népnek törvényes és alkotmányos képviselője, a maga lételét minden veszélyek között helyhez nem kötve fenntartja.
Galícia felől orosz sereg nyomul előre, 60 000 főnyi, legújabb tudósítások szerint előőrsei Mezőkövesd táján állanak, egy része a Tiszán is általkelt; de azon hír, mintha Debrecenben volna, nem való még;* legalább amennyire tegnapelőtt éjjelről tudósításaink vannak; a másik hadsereg Ausztria részéről nyomul előre; a harmadik a Felföldről szinte muszka betörés. Ezen helyeztetése a dolognak azt hozza magával, hogy a kormány a hadsereg állásában, sőt – mert ennyit kimondani kötelességnek ismerek, de ennyit eléglek is – magában a hadvezéri személyzetben rögtön módosításokat és változtatásokat tegyen, amint tett is*. Ezen mozdulatok egy részről oda vannak irányozva, hogy ne Pest legyen az eldöntő csatatér, éspedig különösen két szempontból: 1. azért, mert a körülmények itten az ország haderejének összpontosítását a kellő időben meg nem engedik, a. azért, mert Pestnek fekvése egyáltalában nem látszik arra alkalmasnak, ha egyesítni lehetne is a hadsereget úgy, mint kellene, hogy az eldöntő, elhatározó ütközet itt vívatván, a kormány és nemzetgyűlés és ezek által a nemzet sorsa kockavetésre tétessék ki. Meg kellvén tehát hadseregünknek állásában némi változásoknak történni, nemcsak azt vagyok kénytelen jelenteni a tisztelt háznak, hogy Budapest e percben s a közelebbi időkben a törvényhozás munkálódásainak biztos helyül nem szolgálhat, hanem azt is vagyok kénytelen kinyilatkoztatni, miszerint kívánatos, hogy a nemzetgyűlés tagjai mihamarébb induljanak el Pestről, nemcsak azért, mert a hadjáratban gyakran véletlen körülmények is jöhetnek elő, hanem különösen azért, mert a hadjárat elvébe s rendszerébe fel van véve, és nem lehet másképpen, hogy Pest nem vétethetik a koncentrált operáció alapjául; így tehát a sereg állásábani mozdulatok által változtatások történendenek, s bölcsen méltóztatnak tudni a nemzet képviselői, hogy midőn a hadsereg mozdul valamely helyen keresztül, éppen akkor eszközölni számos gyülekezet általtételét oly nehéz dolog, hogy lehetetlen volna azt – őszintén megvallom – akként végrehajtani, miszerint vagy a hadseregnek szükséges fuvarozási szerek elszállításában hátramaradások ne történjenek, vagy pedig a tisztelt képviselők iránti kellő gondoskodás mellőzve ne legyen. S azért nekem, sajnálattal bár, azon kérést kell a miniszteri tanács egyetértése következtében is előterjesztenem, miszerint nem a tanácsosság, hanem a kényszerűség okozó, hogy kérjem a tisztelt nemzetgyűlést arra, hogy üléseit itten mától fogva folytatni ne méltóztassék. (Helyes!) Ennek folytában azon kérdés adhatja magát elő: hogy valamint a múlt december végével Debrecen defigáltatott a nemzetgyűlés munkálódásainak székhelyévé, vajon most is valamely hely kijelöltessék-e. Én, tisztelt képviselőház, kombinálva célba vett hadi munkálataink tervét, azt gondolom ugyan, miszerint a kormány lehetne oly helyeztetésben, hogy megmondhatná: hová kellene a nemzetgyűlésnek általtétetnie, de én ennek kijelentését a maga sikerében az éppen célba vett hadi munkálatoknak végrehajtásában látom feltételezve; másrészről ha ezen feltételezés nem volna is, e percben nem tartanám tanácsosnak nyilvánossá tenni. Azért arra kérem a tisztelt képviselőházat, hogy amint már eziránt a kormánnyal érintkezésbe is bocsátkoztak, ha méltóztatnak elhatározni, hogy máshová tegyék által üléseiket, az irány, merre vegyék útjokat, tudva leszen; de ezzel méltóztassanak megelégedni, s a kormánynak azt kötelességül tenni, hogy amely percben a hadseregnek most célba vett munkálatai egy alkalmas helyet a nemzetgyűlés tanácskozásaira biztosítottnak mutatnak, azon percben a most egypár percnyi bizonytalan időre elhalasztott üléseknek újra megkezdhetését a képviselőház minden tagjaival közölni szoros kötelességének ismerje. Mert én kinyilatkoztatom, hogy nem pusztán személyes szimpátiákból ered ezen kijelentésem, de a nemzet sorsa kellékeinek minden oldalróli megfontolásán is alapszik, hogy valamint a múlt leélt nehéz napokban a nemzetre nézve nagyobb szerencsét, Magyarország szabadságára nézve hatályosabb valamit nem tudok, mint azt, hogy a nemzetgyűlés mindig együtt volt – úgy egyáltalában Magyarországnak sorsát semmi körülmények között egy ember kezébe letéve látni nem szeretném, hanem úgy vélem leginkább a nemzet sorsát biztosíthatónak, ha a nemzet képviselői, mint a nemzet sorsának urai, a lehetőségig együtt vannak mindég. (Éljenzés.)
Ezen kijelentésem után nincs egyéb hátra, tisztelt nemzetgyűlés, mint hogy számot adjanak a nemzet képviselőinek reményeimről a hazára nézve, és számot adjak félelmeimről. A nemzet rendkívüli erőmegfeszítése, hadseregeinknek Európában most páratlan vitézsége és a nép áldozatkészsége oda érlelték Magyarország ügyét, miszerint már most bizton elmondhatjuk: hogy Istennek választott népe vagyunk a világ szabadsága kivívására. Ha Magyarország megáll, fennállásán fog alapulni a világ szabadsága; ha pedig Magyarország eldől, a népek szabadságának hosszú időre vége van. Ez magasztos hivatás, uraim. Egyesülve van itt a hazafiúság érzete az emberi szabadságnak tágabb körre terjedő érzetével, és az egyesített két érzés, ha egy oly nemzetet, mely tavaly, midőn a veszély által készületlenül meglepetett, elég volt felébreszteni s felerősíteni arra, hogy a veszélyt legyőzze elannyira, hogy hazánk, szabadságunk s nemzeti létünk ellensége, saját ereje felett kétségbe esve, a világ szabadságának legnagyobb ellenségét, a muszkát hívta fel, hogy Magyarországot semmivé tenni segítse, ha mondom, ezen kettős érzet elég erőssé tette a nemzetet annyira ellenállam a veszélynek: meg vagyok arról tökéletesen győződve, hogy ha a nemzet gyáván minden legkisebb kedvetlen fordulata miatt a hadjáratnak nem desperál, igaz lesz az, hogy Magyarország nemcsak választva látszik lenni, de választva is van arra, hogy a világ szabadságának alapja legyen. De ha a kormánynak a nemzet erejébe vetett számolásai megcsalnának, akkor a história átka, az Istennek ítélete nem engem, ki mindent tettem és tenni fogok, hanem a nemzetet magát sújtaná. – Én a nemzet nélkül nem tudom a nemzetet megmenteni, a nemzettel igen! (Éljenzés.) Ez meggyőződésem, s ezen kijelentésemmel egyszersmind ki van mondva, hogy a jelen vészes körülmények között a nemzet önsorsának ura. Hanem, megvallom, szomorú kötelesség egyszersmind megmondanom azt is, hogy itt helyben a fővárosban nem mindenek között találkoztam az utolsó percekben azon hazafiúi érzettel, mellyel találkozom különben a nemzetnél, s melyet a nemzet minden egyes tagjaitól megvárhat, de különösen a fővárostól, mely hivatva van arra, hogy a nemzetnek szíve, éltető ereje legyen, de a nemzet legvirágzóbb pontja is. Alig terjedett el a hír, hogy hadjárataink a kormány székhelyének áttételét szükségessé fogják tenni, már mindjárt a pénzjegyek iránti bizodalom a kereskedői körben csökkenni kezdett. Ezek a népben nyugtalanságot okoznak. Kijelentem, miszerint a kormány kiadja a rendeletet, hogy aki a népnek önmaga iránti megnyugvását és bizalmát ily gyalázatos önzésből háborítani merészeli, rögtönítélő törvényszék elébe állíttassék. (Helyeslés.) Gyalázat, uraim! A nehéz körülmények között emberek, kiknek vagyonuk van, elfeledkeznek a hazáról, és csak az önzést követik. De kérem alássan, ha pusztán csak a saját személyes materiális érdek ösztönéből indul is ki valaki, lehet-e balgább lépés, mint ha azt mondja: mert az ellenség közeleg, nekem nem kell magyar bankó. A magyar pénzjegyek hitelét az ellenség nem ronthatja meg, csak annak hitele csökkentését szoríthatja parciális helyekre, míg fegyvere ott parancsol. De ha a nép maga rontja meg a pénzjegyek hitelét, magát teszi koldussá. Ez bolondság, azonkívül, hogy vétek, honárulás, bolondság is.
Ím kezeim között van Zichy Ferencnek*, mint az orosz auxiliár seregek császári biztosának – fájdalom, hogy azt kell mondanom, miként a magyarok között még erre is akad ember –, Zichy Ferencnek* parancsa következtében egy másik császári biztos, Péchy Imre* által Kassán kiadott rendelet a magyar pénzjegyekre nézve*. Ezen rendeletben az foglaltatik, hogy akinek magyar pénzjegyei vannak, bizonyos kiszabott idő alatt azt el ne mulassza a komisszáriusnak beszolgáltatni, különben büntettetni fog, ha pedig beszolgáltatja, kap róla nyugtatványt. (Kacaj.) Már kérem, amit politikájoknak vettek fel Kassán, azt természetesen Pesten is fogják követni, s már most kérdem én: a magyar pénzjegyekért kiadott komisszáriusi nyugtatványok olyanok-e, miképp bármily eventualitások között is lehetne képzelni esetet, hogy érjenek valaha valamit? Ha a nemzet győz, pedig a visszhang, mely jelentkezett, midőn kimondottam, hogy a hazát igenis megmentjük a nemzettel, de a nemzet nélkül nem, a visszhang, melyről mondhatom, hogy Heves megyében valósággal tetté is érlelődött a népben, a legszebb reményt nyújtja – ha mondom, a nemzet győz, s erőfeszítése megmenti a hazát: lehet-e azt gondolni, hogy majd a magyar kormány, akárki legyen az, mind szép ezüstpénzzel fogja beváltani ama császári nyugtatványokat? Bizonyosan nem! Ha pedig minden erőfeszítése dacára elveszne a nemzet: volna-e oly gyáva a magyar földön, ki azon esetre, ha el kellene esnie, nem inkább egy jobb haza keresésében, mint az orosszal szövetkezett Ausztria vasjárma alatt keresné jövőjét? Kérdem én: kifizeti-e Ausztria – ha győz – azon nyugtatványokat, melyeket a mi pénzjegyeinkért kiadott? Azon Ausztria, mely oly süllyedésben van financiális tekintetben is, hogy csak a minden oroszok cárjának kegyelme tartogatja istentelen életét? Tehát, kérem alázatosan, bolond, valóságos bolond azon ember, ki a magyar pénzjegyeknek értékét nem becsüli sokkal feljebb még akkor is, ha az ellenség ott van, a császári auxiliár seregek komisszáriusának nyugtatványainál, melyekből pénz sem akkor, ha a despotizmus, sem akkor, ha a népszabadság győz, soha nem lesz. Ellenben, ha valahol ellenség van, ott néhány percre eltenni volna ugyan kénytelen magyar bankjegyeit, de ezeknek értéke biztos, mihelyt a nemzet erőfeszítése következtében az ellenség kiveretik; és még akkor is, ha ez meg nem történhetnék, a legrosszabb esetben is, az a fizikai és morális lehetetlenségek közé tartozik, hogy bár a szolgaság alapján is helyreállított béke után bármely kormány ne legyen kénytelen respektálni az érték azon reprezentánsát, mely egy nemzet, egy nép között általánosan el van terjedve. A magyar pénzjegyeknek becsét tehát az ellenség megjelenése csak pillanatnyilag háboríthatja, de azoknak jövendője mindenesetre fennmarad; ellenben a magyar pénzjegyek helyett a népre feltukmált utalványoknak jövőjük semmi kigondolható esetben nincsen. Ha tehát valaki keblében nem dobog is a hazafiúi érzet: saját érdekéből indulva, vessen magával számot, s ne okozzon a népben nyugtalanságot; ha pedig, számot vetve magával, Isten őt elegendő ésszel nem áldotta meg, hogy felfogja saját érdekét: bennünket ellenben Isten és a nemzet akaratja felruházott azon kötelességgel, hogy valakinek bolondsága miatt a nép nyugalmát háborítni ne engedjük, az, ki ezt malicióze háborítja, függni fog! (Helyeslés, tetszés.)
Ezeket, tisztelt képviselőház, elmondani jónak, szükségesnek tartottam. Egyszersmind használom ez alkalmat felszólítani a főváros lakosságát, hogy a kormánynak és országgyűlésnek kis időre távozása által – ha elhatároztatik – ne csüggedjen el.
Azt hittem, hogy a szenvedés, mit az ellenségtől már szenvedett, megtisztította e város lakóit, mint a tűz megtisztítja az aranyat: de ha még tökéletesebb megtisztulásra szüksége van, vegye ez alkalmat olyannak, hogy ezt Isten azért bocsátja Magyarország fővárosára, hogy javuló, de még nem egészen kórtalan szíve a nemzetnek tökéletesen egészségessé legyen. Én hiszek Istenben, ügyünk igazságában s a nemzet erejében, hogy távozásunk ez alkalommal hosszú időre ki nem terjedend; de bármennyire terjedjen is: Magyarország létét egy helyhez, egy városhoz kötve nem látom; Magyarország élni fog mindaddig, valameddig a nemzetben meglesz az elhatározás függetlennek, szabadnak lenni, valameddig a nemzetnek kormánya, nemzeti képviselőgyűlése és hadserege van. (Igaz, helyes!)
Azért tehát, uraim, amint én és kormányzótársaim a vészek perceiben ránk nehezedett kötelességek súlya alatt vidor és elhatározott tekintettel nézünk a jövőbe, anélkül hogy kecsegtetni akarnók a nemzetet hiú reményekkel, anélkül hogy kicsinylenők a veszélyt: úgy kérem a nemzetgyűlést, kérek minden jelenlevőt, s kérem a népet, ne essék kétségbe önmaga iránt, mert ezt nem téve, Magyarország sorsa felett nemcsak kétségbeesni nem lehet, hanem annak jövendője iránt a legnagyobb bizalommal lenni méltó okunk van. Én különben is semmit sem foghatok meg kevesebbé, mint a gyávaságot. Ha a gyávaság oly valami volna, mi által a halandó ember halhatatlanná tehetné magát, úgy fel tudnám fogni a gyávaságot; de midőn mindössze csak akörül forog a kérdés, hogy egypár perccel hamarább vagy később álljunk az igazságos Isten ítélőszéke előtt, hogy egynehány napért gyávának lenni méltó volna, ezt meg nem foghatom. És ha ezen meggyőződést szívja be magába minden ember, ezen meggyőződés alapján Magyarországon teljesülni fog az, mit Börne a világszabadságnak kivívására szükségesnek mondott, hogy az Úristen csak öt percre tegyen bátorrá minden embert, s a világszabadság ki lesz vívat s én azt gondolom, hogy talán még e padlatról sem fog elenyészni jelenlétünk nyoma, midőn már a nemzetgyűlés és a kormány újra itt lehet. (Lelkesedés.)
Méltóztassanak ezen körülményeket fontolóra venni, s méltóztassanak megengedni, hogy némely dolgokat csak úgy egy általános szóval vagy kifejezéssel érintettem. Nekünk magyaroknak a hadjárat ügyében oly igen szükséges titoktartás nemigen tartozik erényeink közé, azért némely dolog iránt, addig, míg éppen munkában levén, annak végrehajtása körül tökéletes tudomást nem szerzünk, sokat mondani nem tartok tanácsosnak.
Nehezek a nemzet jelen percei, s én megvallom, erőmet gyengének s a sok munka által elgyengültnek érzem. Szerencsésnek tartanám magamat, ha az újabb veszélyek perceiben vissza lehetne lépnem, nem ugyan tétlenségbe, hanem a közhonvédek hazaoltalmazó körébe; de a nemzet velem parancsol, folytatni fogom hivatalomat minden körülmények közt, s kérem, méltóztassanak engem, valamint a kormányt is eljárásunkban bizodalmukkal támogatni. Tévedhetünk nézeteinkben, és ha a nemzet bölcsebbeket parancsol helyünkre, azoknak akármikor örömest helyet adunk; de arról méltóztassanak meggyőződve lenni, hogy kebleinkben semmi más vágy, semmi más cél nincs és nem is lesz soha, mint a haza megmentésére törekvés, és hogy mi a haza ügyét személyes megmentésünk érdekéből sem feláldozni, sem elárulni soha nem fogjuk. (Lelkesedés, hosszan tartó éljenzés.)