Pázmány Péter

Szentháromság egy bizony Isten

Nem is lehet annál nagyobb balgaság, mint ha valaki azt itílné, hogy az emberi elmének kicsiny mértékével az Istent megfontolhatjuk, és akik a teremtett állatok isméretiben annyira vakoskodunk, hogy nagy részét a természet dolgainak sem értjük, az isteni felségnek teljes értelmére ágaskodhassunk. Igazán írja a bölcs, hogy aki maga felől azt itíli, hogy ő igen tudós, az sem érti okát és módját az ég alatt való dolgoknak, és mennél többet fárad azok vizsgálatában, annál inkább hátramarad. Ha azért a földi és szemünk előtt forgó dolgokat nehezen értjük, a mennyben lakozó Isten titkát kicsoda vizsgálhatja? Balgatag bolondság azt itílni, hogy Istent voltaképpen megesmérhesse és általérhesse a földi emberek csekély értelme, mivel az Istennek voltaképpen való ismérésének felsége annyira megelőz minden emberi elmét, hogy azt fel nem érhetjük. Noha azért nincs olyan ostoba ember, ki azt ne értse, hogy Isten vagyon, de minden ember távul és messzünnen nézi őtet, azaz úgy látja, mint az igen messze lévő akármit látunk, homályban és tükör által.

Mikor az Istenrűl akarunk szóllani, azt ne itíljük, hogy vagy értelmünk, vagy szóllásunk elérkezzenek mivoltának kinyilatkoztatására. Mert meg sem érthetni, ki sem mondhatni az Isten mivoltát. És ha Szent Pál a harmadik égbe ragadtatván, csak azt tudta mondani, hogy oly titkokat értett, melyeket ember ki nem mondhat, ki merné azt állítani, hogy ő kimagyarázza, amit Szent Pál ki nem mondhatott?

Mit tegyünk tehát, mivel az isteni természet felségét úgy, amint vagyon, nem érthetjük, ki nem mondhatjuk, semmit ne tudjunk, ne szóljunk-e róla? Igenis tudnunk és szóllanunk kell. Mert a pogány bölcs mondása szerént jobb és böcsülletesb akármi keveset tudni az Istenrűl, hogysem a világi dolgoknak akárminémű mélységes értelmével bévelkedni. De miképpen a gyengeszemű emberek okulárral segítik fogyatkozásokat, úgy a hit tüköre által, per speculum in aenignate, homály által nézzünk Istenünkre, minden értelmünket és okoskodásunkat fogva tartván a hitnek engedelmessége alatt. Mert bizonyos, hogy ha el nem hisszük, amit Istenünkrűl kell tudnunk, meg sem érthetjük, mert ezeknek értelme nem egyéb, hanem a hitel.

Hogy azért rendet tartsunk a tanulásban, első dolog, melyrűl a Hiszek egy Istenben vallást teszünk, az hogy egy az Isten, és amint a Szentírás szól, nincs több Isten egynél, őkívüle nincs más Isten, nem lehet új Isten. Énelőttem nem volt Isten, énutánam sem lészen, azt mondja Isaiás által a nagy Isten. Áma pogány bölcs Aristóteles igazán tudta és világosan tanította, hogy egy isteni természetnél, egy Istennél több nem lehet, mert ahol sok úr parancsol (úgymond), jó rendtartás ott nem lehet. A világ vezérlésében pedig csudálatos szép rend vagyon, csak egy vezérlő ura vagyon tehát a világnak. Ahol az urak többen vannak, azoknak értelme, akaratja és hatalma különböző, tahát egyik akaratja ellenkezhetik a másik akaratjával, egyik tehetsége ellenállhat a másik hatalmának, és így erőtlenségek, fogyatkozások, visszavonyások, hadakozások lehetnek közöttök, mint ám a pogányok istenirűl írják, hogy sokszor egybekaptak és megverekedtek.

Hogy ennek az egy Istennek mivoltáról tovább szólljunk, jusson eszünkbe, hogy mikor a képíró és képfaragó valakinek ábrázatjára hasonló képet akar csinálni, különböző módon viszik ezt véghez. A képíró és gipsszel munkálkodó el nem vészen és ki nem metél a vászonból vagy deszkából, melyen akar ábrázolni valamit, hanem inkább a festéket és a gipszet reá rakogatja festő ecsetével. A képfaragó pedig a kőhöz vagy tőkéhez semmit nem ád, hanem inkább együnnen is, másunnan is addig metéli és faragja, míg ábrázat nem tetszik rajta. Azonképpen mi, hogy az isteni természet hasonlatosságát ábrázzuk értelmünkben, kétképpen szólhatunk őfelőlle. Először, hogy valami szépséget, jóságot, tekélletes tulajdonságot látunk a teremtett állatokban, azokat minden fogyatkozás nélkül néki tulajdonítsuk, és azt mondjuk, hogy ő egyedül bölcs, jó, hatalmas. Másodszor úgy, hogy valamit a teremtett állatokban látunk és értünk, azt Istenhez illetlennek ítélvén, tagadással távol vessük tőle, és azt mondjuk, hogy végetlen, mértéktelen, kimondhatatlan az Isten. Mert noha vagyon Istenben szépség és bölcsesség, de nem olyan, minéműt elménkben foglalunk és a teremtett állatokban látunk, hanem annál végetlenül nagyobb, úgyhogy az isteni tudományhoz képest minden bölcseség, melyet mi gondolunk, tudatlanság, mivel minden hatalom erőtlenség, minden tisztaság és szépség mocsok, mivel őelőtte Stellae non sunt mundae, a csillagok sem tiszták.

Azért, ha képíró módjára akarjuk az Istent valamennyire kiábrázni, úgy gondolkodjunk az isteni természetrűl, hogy az feneketlen tengere minden jónak, oka és alkotója minden állatoknak. Valami tekélletes jóság, valami szépség lehet a teremtett állatokban, mind Istenben vagyon, de felségesb és méltóságosb állapattal vagyon, hogysem a teremtett állatokban, mert a teremtett állat szépsége és jósága cseppecskéje az isteni jóság tengerének. E földön nincs oly szépség, melyhez mocsok nem ragad, nincs oly jóság, melybe fogyatkozás nem elegyedik, nincs oly öröm, melyben a szomorúság csorbát nem ejt. Az Istenben pedig fogyatkozások elegyítése nélkül vagyon minden szépség és jóság. Azért, mikor Moyzesnek ígéré Isten színe látását, azt mondá: Ego ostendam tibi omne bonum; Megmutatom néked a minden jót, magát nevezvén minden jónak. Mert a Szent Pál szavaként Ex ipso, per ipsum, in ipso sunt omnia; őtőle, őáltala, őbenne vannak mindenek. Ezt pedig azzal ismérteti Szent Pál, mert mikor, úgymond, a mennyei boldogságra jutnak, önmaga Isten mindenekben minden lészen, úgyhogy sem étel, sem ital, sem álom, sem egyéb alkalmatosság ott nem kívántatik, semmire semmi szükségünk nem lészen, mert valami jót az angyali és emberi elme gondolhat, azt minden fogyatkozás nélkül Istenben találja, mindnyájunknak mindene egyedül Isten lészen. Ha mi szépség a nap fényességében vagyon, az Isten világossága azt böcsületesben magában kapcsolja, ez okon menyországban nem lészen szükségünk a napra. Ha mi ékesség vagyon a földnek virágos mezejében, Istenben vannak mindazok a szépségek, felségesb méltósággal. Ha az emberben értelem, okosság, akarat vagyon, ezek képezési és ábrázása annak a valóságnak, melynek hasonlatosságára formáltattunk. Egy szóval azt mondja a bölcs, hogy ha valamely teremtett állat szépségét csudáljuk, eszünkbe jusson, hogy határ nélkül szebb ezeknél, aki ezek Ura és Teremtője.

Noha azért, ami szépség a Napban és a csillagokban vagyon, Istenben is vagyon, és azért mondatik Isten igazság napjának, hajnali fényes csillagnak. Ami tehetség a tűzben vagyon, Istenben is vagyon, és ezért neveztetik emésztő tűznek. Ami erő az oroszlányban, ami gyorsaság a saskeselyűben, ami szelídség a bárányban vagyon, Istenben is vagyon, és azért neveztetik oroszlánynak, saskeselyűnek, báránynak; de őbenne kegyetlenség nincsen, mint az oroszlányban, fáradozó ragadozás nincsen, mint a sasban, erőtlenség nincsen, mint a bárányban, nyughatatlan mozgás nincsen, mint a Napban és tűzben, sőt őhozzá képest mindezek s mind egyéb égi és földi teremtett állatok olyanok, mint egy csepp víz, egy csepp harmat, mi pedig minden voltunkkal semmik vagyunk őelőtte. Erre nézve azt olvassuk a Szentírásban, hogy Isten az, aki vagyon, és őkívüle semmi nincsen. Ő egyedül király, egyedül igaz, mindenható, örökkévaló, ő egyedül jó, egyedül halhatatlan. Mert magátúl és természet szerént oly felséggel és méltósággal vannak Istenben ezek a tulajdonságok, hogy ahhoz képest az egyéb teremtett állatok jó volta és halhatatlansága jóságnak sem mondatik.

Azért azt ne gondoljuk, hogy a teremtett állatok szépségit egybehordván, azok festékivel az isteni természet szépségét kiábrázoljuk. Hanem más utat kell követnünk, hogy Istennek magához illendő tulajdonságit értsük, és képfaragó módjára elszedvén, ami Istenhez nem illik, tagadjuk azt őbenne lenni, ami hozzá nem illik; azaz értsük, micsoda fogyatkozások nincsenek Istenben, és így tudván, micsoda az Isten, onnan csak azt értsük, micsoda nem.

Végetlennek nevezi Istent a Szentírás. Mert sem hely, sem üdő, sem érték őtet meg nem határozza: Magnum est et non habet finem, oly nagy, úgymond, akinek vége nincsen. Természete végetlen, mert szám és vég nélkül valami lehetséges jó őbenne vagyon, minden jó, mindenek őbenne vannak, az arany fényessége, a drágakövek szépsége, a királyi kertek, paloták ékességi. Egy szóval, valami gyönyörűséges, dücsőséges, tisztességes, szeretetre való, bévségesen, tisztán, elegyítés nélkül Istenben találtatik. Az ő állandósága, vagy emberi módon szólván, ideje végetlen, mert a Nap előtt állandójul volt, és ő mindenkor egy állapatban maradván, nem fogynak esztendei, vénséget és erőtlenséget nem szereznek régi idei, hanem egyedül halhatatlan és fogyhatatlan. Jelenléte vagy helye végetlen, mert nincs hely, mely őtet megmérhesse és foghassa; Coelum et terram implet, az egeket és földet bétölti. Jelen vagyon minden teremtett állatiban, de úgy, hogy az egek egei őtet meg nem környékezhetik, hanem magasabb az egeknél, mélyebb a pokolnál, és őhozzá képest minden víz egy maroknyi, minden ég egy arasznyi. Bölcsesége végetlen, mert általért mindeneket, és miképpen a tükör, noha minden festéket és akármely rút ábrázatot képezvén, meg sem mocskoltatik, úgy az Isten tisztasága a mi rútságunk értelmével meg nem rútíttatik. Tehetségében végetlen, mert az ő hatalmának határa akaratja; valamit akar, hatalmában vagyon végbevitelére. Mindent ő cselekeszik mindenekkel, ő hordoz mindent hatalmas erejével, és miképpen a lant nem ád zengést, hanem csak mikor a kéz illeti, miképpen a szózat nem tart, hanem csak amíg szóllunk, a házban világosság nem marad, hanem csak amíg az égő gyertya jelen vagyon, úgy, ha Isten nem tart és velünk nem munkálkodik, semmik vagyunk, semmit nem mívelhetünk. Végezetre: a mi Istenünk nemcsak tanácsában és akaratjában, hanem teljes mivoltában változhatatlan, mint ő maga ilyen szókkal mutatja: Ego Dominus et non mutor, Én vagyok az Úr, és nem változom.

Mindezekkel nem azt adja előnkbe a Szentírás, micsoda az Isten, hanem azt ismérteti, micsoda fogyatkozások nélkül való az Isten. Sőt mikor valami tulajdonságot ád Istennek, azt is végre csak tagadással magyarázza, és azzal azt mutatja, micsoda nem Isten. Örökkévalónak nevezi Istent a Szentírás. De ismértetvén, micsoda az örökkévalóság, azt mondja, hogy őelőtte nem volt Isten, utána sem lészen, mert az ő esztendei soha el nem fogynak. Mindenhatónak neveztetik Isten, de ha tudni akarod, micsoda ez a mindenhatóság, azt az Írás két tagadással magyarázza: hogy senki ellene nem állhat Istennek, semmi nem lehetetlen Istentűl.

Az okáért azt parancsolja a bölcs, hogy mikor Istenrűl gondolkodunk, félretegyük mindazokat, valamiket rövid értelmünk gondolhat, és elhigyjük, hogy nem olyan erő, nem olyan bölcseség, tudomány, szépség, nem olyan jóság vagyon Istenben, minéműt mi gondolhatunk, hanem annál végetlenül böcsülletesb. Mert valamit gondolhatunk, alacsonb Istennél. Annak okáért azt kövessük, amire Szent Bazilius tanít: Gondolatoddal, úgymond, meg ne határozd Istenedet, gondolj mennél nagyobbat gondolhatsz, ehhez a nagyhoz sokkal nagyobbat gondolj, ahhoz mégis nagyobbat, és eszedbe juttassad, hogy még igen messze vagy a végetlentűl.

Keresztyének, tudjátok-e, miért akart Isten Moyzessel temérdek felhőből és ködből szóllani? Tudjátok-e, miért töltötte setét ködökkel a Salamon templomát, mikor abba költözött; miért vonta be temérdek füsttel a házat, amelyben Isaiás őtet látta? Tudjátok-e, miért nevezi Isaiás a mi Istenünket Deus absconditus, elrejtett Istennek? Nem egyébért, hanem ezzel ismérteti, hogy noha Isten magában világosság és fényesség, de miránk nézve nagy homályban lakik, mivel az ő felsége nagy voltát rövid értelmünk át nem láthatja. Ez az oka, miért Szent Pál az Athenas-bélieknek azt mondotta, hogy a keresztyének Istene Ignotus Deus, ismérhetetlen Isten. Mert azok közzűl, amit Istenrűl hiszünk, első az, hogy míg őtet voltaképpen meg nem foghatjuk, nem ismérhetjük, hanem Per speculum in aenigmate, a hitnek homályossága által várjuk azt a boldogságot, melyben őtet színrűl színre, Videbemus sicuti est, úgy látjuk, amint magában vagyon. Itt e földön pedig abban dicsekedünk, hogy oly felséges Istent uralunk, melyet emberi elme meg nem foghat, mivel a Tertullianus mondása szerént, csekély és fogyatkozott Isten volna, akinek természetit a mi tudatlanságunk általértené. Mert Istent az tészi böcsülletessé, hogy senki, magán kívül őtet voltaképpen nem értheti. De szólljunk immár a Szentháromságrúl.

Párisban egy Alanus nevű tudós prédikátor azt ígéré egykor hallgatóinak, hogy a jövő vasárnap megmagyarázza, miként kell érteni a Szentháromságot; kérvén arra hallgatóit, hogy el ne múlassák, hanem egybegyűljenek akkor az isteni titok értésére. A hagyott nap előtt, a vízparton sétálva, Alanus gondolkodik vala, mint adná a hívek eleibe a legértelmesebben ezt a nagy titkot. És ímé, a parton egy gyermeket láta, ki ujjaival a fövenybe kutacskát csinálván, abba töltögeti vala a folyóvizet. Kérdé Alanus: mit mível? azt mondá a gyermek, hogy az egész folyóvizet abba a kutacskába akarja tölteni. Mosolyodék Alanus, és kérdé: mikor viszi azt végbe? Akkor, felelé a gyermek, amikor te megteljesíted, amire hallgatóidnak ajánlottad magadat; és ottan elenyészék a gyermek. Bizonyára illendő hasonlatosság ez. Mert noha az isteni természet egységét és tulajdonságit rész szerént felnyomozza az emberi okosság a teremtett állatokból, de a Szentháromság annyira meggyőzi az emberi okoskodást, hogy abban nehézségeket láthat, de általérésére nyomot nem talál a természetben. Mert a három személy egy természetben nem olyanképpen egy, mint a fának a gyökere, tőkéje, ága egy fának neveztetik; sem úgy, mint karunk, kezünk feje és ujjaink egy kéznek mondatik; sem az szerént egy, mint a viasz, gyertyabél és az égő tűz egy gyertyának hívatik; sem úgy, mint a hó, jég és víz egybeelegyedvén, eggyé lesznek; sem úgy, mint az okosság, emlekezet és akarat egy lélekben vannak: hanem mindezeknél felségesb és csudálatosb az isteni személyek sokaságának egysége, melyet nem földi hasonlatosságból, hanem csak az igaz keresztyén hitnek kutatásából hiszünk és vallunk. Azért, ha valamiben szükség, hogy a hit engedelmessége alatt kötve tartsuk elménket, és feljebb ne eszeskedjünk annál, amit Istentűl hallottunk, ebben a hitnek mélyebb és feneketlenb tengerében szükséges. Mert Illyés prófétával, bé kell fedni az emberi okoskodások szemeit, ha lelki értelmünkkel látni akarjuk ezt az Istennek három ujját, melyekkel az eget és a földet hordozza.

 

1636




Hátra Kezdőlap Előre